|
Témaindító hozzászólás
|
2016.12.27. 21:07 - |
 |
[9-1]
Elvettem tőle a fájdalomcsillapítókat a kis rögtönzött műtét után. Bevágtam egy grimaszt, mikor a kezembe nyomott egy pohár vizet, hogy azzal nyeljem le őket, de nem mondtam semmit. Reméltem, hogy ez a tömérdek gyógyszer meg pia, amit most bevittem a szervezetemben jótékony hatással lesz rám és csillapítja a fájdalmat, ami mintha szétszakította volna a mellkasomat. - Vegyük, de ha jól emlékszem akkor te voltál az, aki múltkor nagyon hangoztatott egy fegyverszünetet. Nem tudom nálatok vadászoknál ez mit jelent, de nálam azt, hogy nem lőjjük le a másikat - rosszallóan néztem rá, habár ott volt egy mosoly a szám szegletében, ami arról árulkodott, hogy nem komolyan mondom. Szerintem, ha szándékosan lőtt volna meg akkor nem hagyta volna ennyiben és addig nem nyugodott volna, még halott nem vagyok. - Hát engem nem érdekelnek a miértek, amíg életben vagyok. - Tényleg furcsáltam valamilyen szinten, hogyha annyira undorodik attól, ami vagyok meg hogy mennyire ellenzi az ártatlanok megölését, csak hogy jól lakjak akkor miért nem tett egy szívességet a világnak és küldött engem a Pokolra. De ismételten nem érdekel, hogy miért nem végzett velem, csak örülök annak, hogy nem tette. - Mondjuk elég sok ember életét mentetted volna, ha leadod még azt a két lövést... aztán levágod a fejem és még fel is gyújtod a testem - tettem még hozzá, magam sem tudom miért. Kicsit úgy hangozhatott, mintha bánnám, hogy nem ölt meg, de szerintem mind a ketten tudjuk, hogy ez nincs így. Egyszerűen csak meglepett, hogy engem választott az emberek helyett. A halált az élet helyett. Mikor már érztem, hogy csukódnak le a szemei megfogtam a kezét. Nem akartam, hogy elmenjen, magam mellett akartam tudni. Nem tudom, hogy a láz miatt, amit a sérülés okozott vagy teljesen más oka volt. Talán kedvelném? Nem, az nem lehet, hiszen ő még mindig csak egy ember, nem több egy finom falatnál... legalábbis erről próbáltam meggyőzni magamat.
Mikor felriadtam az álmomból és megéreztem a kezét a vállamon reflexből elkaptam, s kicsavartam talán erősebben a kelletténél. Ahogy meghallottam Chrystal hangját lassan ráemeltem a tekintetemet, s nyugtáztam magamban, hogy már nem álmodok. Mégis még annyira a rémálom hatása alatt voltam, hogy muszáj volt ellenőriznem, hogy tényleg nem támadtam-e meg a lányt, de szerencsére sértetlen volt a nyaka. Csak ekkor csörgött le, hogy még mindig szorítom a kezét. - Ne haragudj - engedtem el azonnal, reméltem, hogy nem ropogtattam meg a csontjait, mert őszintén szólva nem tudom, hogy milyen erővel szorítottam.
Mielőtt még válaszolhattam volna a kérdésére, szinte fejbevágott a gyomromat marcangoló éhség. A szemfogaim már jelezték is, hogy jöhetne már a reggeli. Mivel Chrystal volt a legközelebb hozzám, ezért egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ő lesz-e az. A szavai nem jutottak el a tudatomig, egyedül csak a testében csörgedező édes folyadékra tudtam gondolni, s hogy minél hamarabb hozzájussak. Megnyaltam az ajkaimat, viszont mielőtt beleharaptam volna a lány nyakába megéreztem a vér szagát, amit az egyik vértasak árasztott. Miután az utolsó cseppig kiürítettem az összes zacskót sikerült visszazárnom a szörnyet a ketrecébe. - Nem akartam rád ijeszteni - értettem ezt az előbbi akciómra. Sajnáltam, hogy már megint majdnem feltéptem a torkát. Hanyadik is alkalom volt már ez? Inkább nem is számolom. Akármennyire próbáltam nem bántani a lányt, a vérszomjam mindig sokkal erősebb lesz az akaratomnál. Mintha nem is én irányítanám a bennem szunnyadó szörnyet, hanem az engem. - Megleszek egy ideig - bólintottam. Ha már kezdem érezni, hogy kezdek megint egyre éhesebb lenni akkor majd elmegyek és fogok magamnak egy kis harapnivalót. - Köszönöm - mondtam, sőt még egy halvány mosoly is átfutott az arcomon.
- Igen - Rám fért már egy frissító zuhany, hiszen beborított a vér, a kosz, nem beszélve az izzadságról is. - Lehet nem ártana - elvigyorodtam, miközben lepillantottam a felsőmre, amit csak a lélek tartott magamon. Követtem, mikor megmutatta a fürdőt. Elkaptam a karját, mielőtt kifordulhatott volna. - Ugye tudod, hogy sokkal környezetbarátabb, ha együtt fürdünk? - egy kaján vigyor jelent meg az arcomon. Nem gondoltam volna, hogy belemegy a közös tusolásba, csak húztam az agyát. De ha netán mégis beleegyezne azt se bánnám, én semmi jónak nem vagyok elrontója. - Viszont akárhogy is legyen, segítened kellene levetkőzni - A mellkasom igaz nem fájt már annyira, de még így is elég érzékeny volt, ezért elég korlátozott volt a mozgásom, felszakítani pedig nem akartam a sebet. - Óvatosan húzd le - értettem ezt a felsőmre, vagyis ami maradt belőle. - A kötést is - Nem akartam, hogy beleázzon a sebbe, meg igaz nem vagyok orvos, de szerintem ideje lenne újrakötözni. A tükör előtt álltunk, amiben egy pillanatra találkozott a tekintetünk, miközben fáslit tekerte le rólam. Mikor a bőre az enyémhez ért jól eső borzongás járta át a testemet. Felszisszentem, mikor a sérülést meg annak környékét fosztotta meg a kötéstől. A nadrágomat már igaz le tudtam volna venni én is, de ha abban is segíteni akart akkor én sem állítottam le. Udvariatlan lett volna visszautasítanom a segítségét... - Biztos nem maradsz? - dőltem neki az ajtófélfának, mielőtt kiment volna. Ha mégis maradt akkor a továbbiakat együtt folytattuk, ha kiment akkor miután teljesen levetkőztem egyedül álltam be a zuhany alá. Megnyitottam a vizet, aminek az erősségét a leggyengébbre állítottam, hogy ne fájjon, ha a vízsugár a sebhez ér. Arra számítottam, hogy csak női tusfürdőkkel meg egyéb cuccokkal lesz tele a zuhany, de a legnagyobb meglepetésemre találkoztam férfi samponokkal megtársaikkal. Biztos voltam benne, hogy nem Chyrstal használ férfi kellékeket, ezért valakinek még itt kell laknia. Az a valaki pedig férfi? Talán a barátja? Tuti nem, akkor nem hozott volna fel ide. Na majd megkérdezem. Miután lemostam magamról minden koszt és izzadságot kiléptem a zuhany alól. Nagyjából áttöröltem magam, aztán csak a derekam köré tekertem a törülközőt, s kiléptem a fürdőből. A hajam még kissé vizes volt, ezért az abból lehulló vízcseppek a felsőtestemen lefolyva versenyeztek egymással.
- Visszatérve az előbbi kérdésedre sokkal jobban vagyok. Hála neked - egy kisfiús mosoly jelent meg az arcomon. - Meg persze a vérnek...apropó vér. Honnan tudtál hirtelen ennyit szerezni? - Tényleg érdekelt, hogy honnan szerezte azokat. Mert akár én is tudnék onnan, ahonnan ő. Ugyan, kit is álltatok. Sosem választanám a zacskós vért ahelyett, hogy egyenesen az artériából csapoljam le finom melegen... - Majd lassan igen - bólintottam - de azzal már nem kell vesződnöd, majd keresek magamnak - Ezen persze azt értettem, hogy valakinek feltépem a torkát, viszont nem akartam ennyire konkrétan kimondani Chrystal előtt, de szerintem ő is pontosan tudta, hogy ez lesz. - Gyógyul - pillantottam le a mellkasomra, amin a seb már nem nyílt volt, sőt már rózsaszín, friss bőrréteg borította. - De még nagyon érzékeny. Újrakötözöd? - kérdeztem. - Magamnak nem tudom megcsinálni és lehet nem ártana neki, ha legalább még egyszer be lenne kötözve - néztem a lányra, aztán egy egyszerű mozdulattal lekaptam magamról a törülközőt, ami alatt ott volt a fekete boxerem. De Chrystal arca mindent megért. - Csak nem másra számítottál? - szélesen elvigyorodtam, közben helyet foglaltam a kanapén, hogyha végzett a reggelivel akkor eltudja látni a sebemet. Addig felesleges lett volna felvennem a pólómat. Igaz a farmeromat attól visszavehettem volna, de mégsem tettem. Így kényelmesebb volt, meg kíváncsi voltam, hogy Chrystal mennyire pirulós fajta. |
De nem, nem azért tettem, hogy lássam félmesztelenül, még valaki azt gondolná. Közbennekiálltam reggelit készíteni magamnak, mert régóta nem ettem egy falatot sem. Pirítóst vajaztam, meg kerestem valami felvágotatt a hűtőben, és természetesen csináltam kávét, mert anélkül nem élek rendesen. |
Meglepődtem, hogy miért lett hirtelen ilyen aggódó. Szavai mintha azt sugallták volna, hogy félt, hogy esetleg megöl...tény, hogy nekem is felmerült ez a fejemben, hisz van esély erre, de nem értettem, hogy nála mi ez a hirtelen aggodalom irántam. Hiszen, eddig nem úgy tűnt, mint akinek az a legfontosabb, hogy túléljem. Sőt, eddig nagyon úgy vettem észre, hogy saját magán kívül senki baja nem érdekli. Talán ez ott dőlt meg, amikor elvitt kajálni. Ki gondolta volna, hogy még találkozunk valaha? És, hogy ez a találkozás azt eredményezi, hogy megmentem az életét? Mert én sem éppen arról vagyok híres, hogy megesik a szívem a vámpírokon, vagy egyéb lényeken, sőt, pont az volt a munkám, hogy megöljem őket. A sors iróniája, hogy ez pont ezzel a sorozatgyilkos vámpír pasival nem sikerült. Viszonoztam a mosolyát, mást nem tudtam ehhez hozzászólni. Még mindig ott bújkált bennem a bűntudat, amiért meglőttem, holott egyeltalán nem kellett volna, hogy emiatt rosszul érezzem magam. De mégis, a szavai jó érzéssel töltöttek el egy pillanatra. -Ez...szívesen - bólintottam végül, hogy ne tűnjek annyira sültgalambnak. Mondhattam volna, hogy semmiség volt, de ez nem lett volna igaz, és még nagyon sok minden várt ránk. Főleg rá.
A szenvedős út közben bár, majdnem megszakadtam, de a világért sem engedtem volna el, így is ingatag volt a járása. A vadászat, és a sok gyermekkoromtól kezdve való sportolás alatt megerősödtem, bár ez nem volt olyan feltűnő, kivéve, mikor használnom kellett az erőmet. Mégis, inkább általában a gyorsaságomra, és a taktikára fektettem a hangsúlyt. Persze, a legutóbbi találkozásnál nem sikerült ezt memutatnom, ott valamiért nem teljesítettem jól...Darren szar hatással van rám. A lakásva beérve azonnal megcéloztuk a kanapét. Öröm volt látni, hogy az arca kicsit megkönnyebbült, ahogyan már nem kellett a saját lábaira támaszkodnia. A válaszára csak a kezébe nyomtam mindkét üveget. Látszott, hogy nagy szüksége van rá, úgy itta, mintha víz lenne...pontosabban, az ő szempontjából vér. Aztán elkezdtem a a dolog nehezét, és rájöttem, hogy baromira nem értem, miért men a tesóm majdnem önszántából sebésznek. Nem hiszem, hogy ezt tudnám naponta csinálni. Baromi nehéz volt, koncentráltam, mint még soha semmire, vigyázva, hogy véletlenül se okozzak ngyobb kárt, mint kéne. Idegesen kaptam fel a fejem a megjegyzésére - Nem vagyok orvos, jó? Ezzel most nem segítesz, igyekszem ahogyan tudok - vágtam vissza mérgesen, bár igaza volt. A későbbiekre igyekeztem magam összeszedni, és még véletlenül sem remegett a kezem, csak kicsit, de azt valószínű ő már nem vehette észre. De befejeztem, és túlélte, és szerencsére nem hisztizett. Adtam még egy kis fájdalomcsillapítót neki -ebből mindig sok van itthon - hogy tudjon rendesen aludni, viszont ehhez már vizet adtam, magában is le tudja nyelni, ha nagyon muszáj. -Szóval, vegyük úgy, hogy most kvittek vagyunk...és felejtsük el, hogy megpróbáltuk megölni egymást? - kérdeztem vigyorogva, de magamban nem bántam volna, ha ez így lenne. A folyotgatásos incidens, és a harapások nagyjából kiegyenlítették egymást, a lelövéssel. Talán... -Nem, nem vagyok jó vadász. Meglőni valakit...arra bárki képes. Megölni, azt már nem. Az lett volna a feladatom, hogy még legalább két golyót röpítsek beléd, és hagyjalak meghalni ott, ahol vagy. És, valami megmagyarázhatatlan okból mégsem tettem. - foggalmam sem volt, hogy miért teszem ezt érte, meg vele. Eddig nem volt különösebb problémám ezzel, de most...Mintha megint egy másik érzelem vette volna át bennem az irányítást. - De mindegy, így alakult - megvontam a vállam, mert nem szerettem volna, ha továbbra is ezt a számomra is érthetetlen témát boncolgatjuk. Bár, ahogyan kinéz nem is tudná bonsolgatni, bealudna ahhoz. Már léptem is volna el tőle, mikor a kézfogása visszatartott. Meglepő örömet okozott nekem az érintése. -Jó, rendben. - Egy mosollyal nyugtáztam, hogy megértettem a dolgot, és hagytam, hogy végre elaludjon. Néztem egy ideig az arcát, majd mielőtt elfordultam volna, levettem a manósapkát a fejéről, ami úgy ragaszkodott hozzá, mintha odaragsztották volna, és nem akart leesni a fejéről.
Ezután "megrendeltem" a vért, és reménykedtem, hogy nem lesz semmi komplikáció a testvéremmel. Nagyon nem szeretném, ha bármi baja lenne...Úgy szeretem, hogy jóformán kérdezés nélkül hajlandó segíteni nekem. Pedig csak félig köt minket a vér egymáshoz, de tényleg, nélküle nem tudom mit kezdenék magammal.
Miután megszereztem túlélésem zálogát -azaz pár tasak vért - én is álomra hajtottam a fejem. Motyogásra ébredtem, először azt hittem nem zártam be az ajtót, és valaki van a lakásban, de nem ez történt, hanem Darren álmában beszélt. Ránéztem, arca folyamatosan grimaszba rándult, ezekből ítélve nem volt túl jó az álma. Nem mentem oda hozzá, nem akartam feleslegesen felébreszteni. Nem igazán emlékszem, hogy én mit is álmodtam, de azt tudom, hogy szerepelt benne Darren, és nagyon véres volt. Bár, ez az este történései alapján ez nem olyan meglepő, hisz azt tartják, hogy a mai nap történésbeleszövődnek az álmodba. De ezek a képek olyan..emlékszerűek voltak. Sosem emlékszem ilyen tisztán az álmaimra, mint erre. Felkaptam a fjeme, mikor a nevemet kiáltotta, össze is rezzentem tőle... Azonnal ott termettem mellette, kezemet a vállára téve, ügyelve, hogy véletlenül se érjek hozzá a beköt özött részhez nyugtattam. Bár, lehet már begyógyult a seb, és feleslegesen vltam óvatos, mindenesetre egy ideig nem szeretném a kezem újra a seb közelébe vinni.
-Darren nyugi, csak álmodtál...Semmi baj, csak álom volt... - a szemébe nézve nyugtattam, halk hanggal, halványan mosolyova. Mikor normalizálódott a légzése hátraléptem tőle. -Jóreggelt. Hogy aludtál? Mármint..az álmon kívül - észrevettem a tekintetét, az agyarait, és már nyitottam a számat, hogy a hűtőben van a vér, és ijedten, gyorsan felemtem a kezem, a vállára téve elnyomtam magamtól, amikor megláttam, hogy mire készül. Tényleg, baromira éhes lehetett már. - Darren, ne, ne csináld! Szereztem neked... - elhalkultam, mikor otthagyott - látom észrevetted - elégedetten bólintottam, és követtem a mozulatait. megnyugodtam, hogy végül nem kellett harcba bocséjtkoznunk. Hirtelen ért volna, és, bár a fotelben a karfán ott volt a tőröm -vadászbetegség, hogy fegyverrel alszol - ha itt letámad, akkor azt már biztos nem érem el. Na, meg nem szerettem volna bántani. Végignéztem, ahogy a vértasakok kiürülnek, és továbbra is elég visszaazsítónak tartottam a dolgot, de lefogadtam, hogy, neki ez kell a túléléshez. -Tudom, hogy nem a legtöbb, de egy ideig remélem kibírod vele - néztem a véreszacskókra. Hamar elfoyasztotta a tartalmát, és gondoltam, hogy ezután megharap egy pár embert...nem, inkább nem szeretnék belegondolni. Jobb ha nem tudom. Eleve...miért szabadkozom azért, mert kevés vért szereztem? Örüljön, hogy ezt megteszem érte. Bár, ha nem tettem volna meg, én leszek a véreszacskó de ez más kérdés. -Szeretnál lezuhanyozni? És...szerintem egy új póló jól jönne - néztem rá az emlytett ruhadarabra. Több volt rajta a lyuk, mint az anyag, és nem csak véres, de izzadt is volt. Remélem a bátyjám nem fogja hiányolni az egyik pólóját...szegény, több mindent tesz lassan egy olyan vámpírért, akit nem ismer, mint én. -Szerzek neked egyet, jó? Meg, megmutatom hol a fürdő. Ha jött, akkor elvezettem, hogy megmutassam neki a helyet lemoshatja magát, és kerestem neki egy törölközőt is -Amúgy...hogy érzed magad? Gondolom kell vér...hogy van a sebed? -Miután elment a fürdőszobába turkáltam kicsit a tesóm cuccai között, amíg egy viszonylag nagyobb, sima, egyszerű, fekete pólót nem találtam. Kitettem a kanapéra, hogy ha kijön, akkor fel tudja venni. De nem, nem azért tettem, hogy lássam |
Szörnyen melegem volt, zihálva vettem a levegőt, a torkom teljesen kiszáradt és borzasztó éhes voltam. Biztos voltam benne, hogy beszéltem álmomban, nem tudom, hogy felébredt-e rá Chrys, de mindenesetre ott aludt a fotelben. A szemfogaim az ajkaimat karcolva jelezték, hogy ideje lenne enni. Le sem tudtam venni a tekintetemet Chrystal nyakáról, pontosabban a pumpáló artériájáról, ami olyan gyönyörűen kirajzolódott, hogy muszáj volt beleharapnom... nem akartam ártani neki és tudtam, hogyha megharapnám akkor ott vége lenne mindennek, mivel teljesen meglepné a támadásom, nem lenne nála fegyver, ami nélkül esélye sem lenne ellenem. A bennem szunnyadó szörnyeteget azonban nem érdekelte a lány személye, csak a testében keringő édes folyadék. Észre sem vettem, hogy közben elindultam felé. Éppen a belemélyesztettem volna a fogaimat, mikor megéreztem a vér szagát. Követtem az illatot egészen a hűtőig, aminek szinte feltéptem az ajtaját. Bent megpillantottam jó pár vértasakot. Az egyik megsérült, az árasztotta a szagot. Azonnal kikaptam az összeset és pillanatok alatt elfogyasztottam őket. Lenyaltam az ajkaimról a vért és megkönnyebülten felsóhajtottam. Nem laktam teljesen jól, de egy ideig megleszek.
- Jól tetted - Igaz, hogy újra felszakította a sebemet, ez az érzés pedig egyáltalán nem volt kellemesnek mondható, de inkább átélem ezt a fájdalmat, mint hogy végezzek vele. Lehet, hogy egy ideig megpusztolok úgy fáj, viszont aztán meggyógyulok és olyan lesz, mintha ez a kis sérülés meg sem történt volna. Azonban, ha szárazra szívom a lányt akkor ő nem csak átmeneti fájdalmat élt volna át, hanem meghalt volna. Ha pedig az utolsó cseppig kiszívom a vérét akkor már megmenteni sem tudtam volna, nem csak azért, mert addigra halott lett volna, hanem azért is mert nem lett volna elég vére ahhoz, hogy sikeresen áttudjam változtatni. Bár tudom, hogy valószínűleg inkább meghalna, mint hogy vámpírként folytassa az életét, de nem érdekelne. Ha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy megmentsem a haláltól akkor gondolkodás nélkül megtenném, mert azt könnyebben elviselem, hogy utál azért, mert egy olyan lényt csináltam belőle, amit annyira megvet, mint hogy az ő halála is az én kezeimhez tapadjon. Nem tudom mivel magyarázni ezt a törődést, egyáltalán nem jellemző rám. De jó nem sülhet ki abból, hogyha én közelebb kerülök valakihez. Az utolsó ember, aki fontos volt számomra az Zara volt... és mind tudjuk, hogy annak is milyen jó vége lett. - Ez a legkevesebb azok után, amit te tettél értem - egy mosoly jelent meg az arcomon. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy csak a lánynak köszönhetem azt, hogy még mindig életben vagyok. Mondjuk azt is, hogy ilyen közel kerültem a halálhoz.
Az út a lakásáig egy egész örökkévalóságnak tűnt, többször is meg kellett állni, hogy kifújhassam magam, mert voltak olyan kritikus pillanatok, amikor úgy megremegtem a lábaim, hogy azt hittem eldőlök, mint egy zsák krumpli. Be kell vallanom nem gondoltam volna, hogy Chrystal ekkora fizikai erővel rendelkezik, mert azért alaposan ránehézkedtem, meg mikor kibillentem az egyensúlyomból akkor ő tartott meg. Talán nem is olyan kis gyámoltalan vadász, mint azt eleinte gondoltam.
A kanapéra szinte lerogytam, olyan gyengének éreztem magam, mint még soha. Ha fel kellett volna állnom akkor egyedül biztos nem tudtam volna, de lehet még segítséggel sem. - Mindkettő - vágtam rá azonnal. Először a whisky kupakját csavartam le és úgy zúdítottam magamba az alkoholt, mintha víz lenne. A gyógyszerekkel elfogyott a sötét ital fele, a maradékot akkor húztam le, mikor elkezdte megtisztítani a seb környékét, hogy elkezdhesse kiszedni a golyót. Miután elfogyott a whisky a vodka következett, de hiába ittam meg az egész üveggel a fájdalom még mindig elviselhetetlen volt. A kezeimmel a kanapéba markoltam, miközben próbáltam nem mozogni, nem akartam megnehezíteni még jobban a dolgát. - Csak hogy tudd éppen a mellkasomban turkálsz, tehát értékelném, ha összeszednéd magad és nem remegő kézzel próbálnád kiszedni azt a kurva golyót - morrantam rá, mikor rossz helyre tévedt a pengéje felesleges fájdalmat okozva ezzel. Persze tudtam, hogy attól nem lesz nyugodtabb, ha még basztatom is, de egyszerűen nem bírtam megállni.
Pezsgőt tudtam volna bontani, mikor végre elkészült mindennel és nem nyúlkált többet hozzá. Követtem a tekintetemmel az útját, ahogy leült a kanapé mellé. - Most elégtételt vehettél a múltkor történtekért - Értettem ezt arra, hogy nem voltam valami finom vele. Többször is megharaptam, sőt még meg is akartam fojtani, ami után csodálnám, ha nem hagytam volna foltokat a nyakán a szorításom miatt.
- Azért lőttél meg, mert jó vadász vagy. Csak azt tetted, ami a dolgod. Elég érdekes lett volna, ha vadász létedre szemet hunysz afelett, hogy egy vámpír feltépi egy ártatlan nő torkát. Az csak a sors fintora volt, hogy én voltam az a vámpír - Tényleg nem haragudtam rá. Ha szándékosan lőtt volna meg na akkor nagyon kiakadtam volna, hiszen a múltkori találkozásunkor ő papolt a fegyverszünetről, amit igaz megszegett, de nem szándékosan.
- Ha esetleg nem tudnál... - hiszen azért nem olyan könnyű vértasakokat szerezni, a kórházak nagyon őrzik őket és egy vagyonba kerülhetnek, ha valahol mégis lehetne szerezni, persze nem túl legális úton. Azt pedig erősen kétlem, hogy képes lenne arra, hogy összezár velem embert, hogy azzal szolgáljam ki magam. - akkor menj minél messzebbre és hagyd nyitva az ajtót - Ha nem fogok itt a közelben vért találni akkor az ösztöneimre hagyatkozva követni fogom a vér szagát vagy egyszerűen megtámadom az első embert, aki szembejön velem... és nem szeretném ha az pont Chrystal lenne.
A szavai, amit az után mondott, hogy megfogtam a kezét, már nem jutottak el a tudatomig, mert a kimerültség felül kerekedett rajtam és pillanatok alatt elaludtam. Álmomban egy olyan épületben voltam, aminek hatalmas, díszes belső tere volt. Asztalok voltak sorokban feldíszítve roskadásig rakva ételekkel. Arra tippeltem, hogy ez valamiféle bálterem vagy rendezvényterem lehetett. A villanyok nem égtek, csak nagy ablakokon át beszűrődő holdfény harcolt a sötéttel. Fülledt meleg volt és nagyon erős vérszag terjengett. Ahogy a szemem hozzászokott a gyér látási viszonyokhoz azonnal megértettem a vérszag okát. Minimum ötven ember hevert holtan, de lehet hogy több is volt. Nem beszélve azokról, akiket esetleg nem ebben a teremben ért a halál. Voltak olyanok, akik az asztalokra voltak borulva, de olyanok is, akik a földön feküdtek üveges szemekkel a távolba meredve. A fehér terítők vörösek voltak a vér |
- Jól tetted - Igaz, hogy újra felszakította a sebemet, ez az érzés pedig egyáltalán nem volt kellemesnek mondható, de inkább átélem ezt a fájdalmat, mint hogy végezzek vele. Lehet, hogy egy ideig megpusztolok úgy fáj, viszont aztán meggyógyulok és olyan lesz, mintha ez a kis sérülés meg sem történt volna. Azonban, ha szárazra szívom a lányt akkor ő nem csak átmeneti fájdalmat élt volna át, hanem meghalt volna. Ha pedig az utolsó cseppig kiszívom a vérét akkor már megmenteni sem tudtam volna, nem csak azért, mert addigra halott lett volna, hanem azért is mert nem lett volna elég vére ahhoz, hogy sikeresen áttudjam változtatni. Bár tudom, hogy valószínűleg inkább meghalna, mint hogy vámpírként folytassa az életét, de nem érdekelne. Ha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy megmentsem a haláltól akkor gondolkodás nélkül megtenném, mert azt könnyebben elviselem, hogy utál azért, mert egy olyan lényt csináltam belőle, amit annyira megvet, mint hogy az ő halála is az én kezeimhez tapadjon. Nem tudom mivel magyarázni ezt a törődést, egyáltalán nem jellemző rám. De jó nem sülhet ki abból, hogyha én közelebb kerülök valakihez. Az utolsó ember, aki fontos volt számomra az Zara volt... és mind tudjuk, hogy annak is milyen jó vége lett. - Ez a legkevesebb azok után, amit te tettél értem - egy mosoly jelent meg az arcomon. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy csak a lánynak köszönhetem azt, hogy még mindig életben vagyok. Mondjuk azt is, hogy ilyen közel kerültem a halálhoz.
Az út a lakásáig egy egész örökkévalóságnak tűnt, többször is meg kellett állni, hogy kifújhassam magam, mert voltak olyan kritikus pillanatok, amikor úgy megremegtem a lábaim, hogy azt hittem eldőlök, mint egy zsák krumpli. Be kell vallanom nem gondoltam volna, hogy Chrystal ekkora fizikai erővel rendelkezik, mert azért alaposan ránehézkedtem, meg mikor kibillentem az egyensúlyomból akkor ő tartott meg. Talán nem is olyan kis gyámoltalan vadász, mint azt eleinte gondoltam.
A kanapéra szinte lerogytam, olyan gyengének éreztem magam, mint még soha. Ha fel kellett volna állnom akkor egyedül biztos nem tudtam volna, de lehet még segítséggel sem. - Mindkettő - vágtam rá azonnal. Először a whisky kupakját csavartam le és úgy zúdítottam magamba az alkoholt, mintha víz lenne. A gyógyszerekkel elfogyott a sötét ital fele, a maradékot akkor húztam le, mikor elkezdte megtisztítani a seb környékét, hogy elkezdhesse kiszedni a golyót. Miután elfogyott a whisky a vodka következett, de hiába ittam meg az egész üveggel a fájdalom még mindig elviselhetetlen volt. A kezeimmel a kanapéba markoltam, miközben próbáltam nem mozogni, nem akartam megnehezíteni még jobban a dolgát. - Csak hogy tudd éppen a mellkasomban turkálsz, tehát értékelném, ha összeszednéd magad és nem remegő kézzel próbálnád kiszedni azt a kurva golyót - morrantam rá, mikor rossz helyre tévedt a pengéje felesleges fájdalmat okozva ezzel. Persze tudtam, hogy attól nem lesz nyugodtabb, ha még basztatom is, de egyszerűen nem bírtam megállni.
Pezsgőt tudtam volna bontani, mikor végre elkészült mindennel és nem nyúlkált többet hozzá. Követtem a tekintetemmel az útját, ahogy leült a kanapé mellé. - Most elégtételt vehettél a múltkor történtekért - Értettem ezt arra, hogy nem voltam valami finom vele. Többször is megharaptam, sőt még meg is akartam fojtani, ami után csodálnám, ha nem hagytam volna foltokat a nyakán a szorításom miatt.
- Azért lőttél meg, mert jó vadász vagy. Csak azt tetted, ami a dolgod. Elég érdekes lett volna, ha vadász létedre szemet hunysz afelett, hogy egy vámpír feltépi egy ártatlan nő torkát. Az csak a sors fintora volt, hogy én voltam az a vámpír - Tényleg nem haragudtam rá. Ha szándékosan lőtt volna meg na akkor nagyon kiakadtam volna, hiszen a múltkori találkozásunkor ő papolt a fegyverszünetről, amit igaz megszegett, de nem szándékosan.
- Ha esetleg nem tudnál... - hiszen azért nem olyan könnyű vértasakokat szerezni, a kórházak nagyon őrzik őket és egy vagyonba kerülhetnek, ha valahol mégis lehetne szerezni, persze nem túl legális úton. Azt pedig erősen kétlem, hogy képes lenne arra, hogy összezár velem embert, hogy azzal szolgáljam ki magam. - akkor menj minél messzebbre és hagyd nyitva az ajtót - Ha nem fogok itt a közelben vért találni akkor az ösztöneimre hagyatkozva követni fogom a vér szagát vagy egyszerűen megtámadom az első embert, aki szembejön velem... és nem szeretném ha az pont Chrystal lenne.
A szavai, amit az után mondott, hogy megfogtam a kezét, már nem jutottak el a tudatomig, mert a kimerültség felül kerekedett rajtam és pillanatok alatt elaludtam. Álmomban egy olyan épületben voltam, aminek hatalmas, díszes belső tere volt. Asztalok voltak sorokban feldíszítve roskadásig rakva ételekkel. Arra tippeltem, hogy ez valamiféle bálterem vagy rendezvényterem lehetett. A villanyok nem égtek, csak nagy ablakokon át beszűrődő holdfény harcolt a sötéttel. Fülledt meleg volt és nagyon erős vérszag terjengett. Ahogy a szemem hozzászokott a gyér látási viszonyokhoz azonnal megértettem a vérszag okát. Minimum ötven ember hevert holtan, de lehet hogy több is volt. Nem beszélve azokról, akiket esetleg nem ebben a teremben ért a halál. Voltak olyanok, akik az asztalokra voltak borulva, de olyanok is, akik a földön feküdtek üveges szemekkel a távolba meredve. A fehér terítők vörösek voltak a vértől, a falakat és az ablakokat is vércseppek tarkították. Olyan is volt, hogy egy véres tenyérnyom volt, ahogy az illető menekülni próbált a sorsa előtt. Akár egy mészárszék. Túlságosan is ismerős volt a helyzet.
1987. június 19. Spanyolország. Aznap kerültem összetűzésbe a farkasokkal, akiknek a támadását alig éltem túl. Mikor magamhoz tértem pedig annyira éhes voltam, mint még soha. Zara talált rám, próbált segíteni, de én nem tudtam másra gondolni, csak arra hogy feltépjem a torkát. És így is történt. Az ösztöneim átvették az uralmat a józan ész fölött. Miután szárazra csapoltam a testét egyszerűen eldobtam, akár egy használt zsebkendőt, utána elindultam a városba. Pont álarcosbált tartottak, ez pedig kapóra jött. A sok ember összezárva... mint egy terülj-terülj asztalkám. Nem számoltam, hogy hány embert öltem meg, de egy sem élte túl a vérengzést. Mindegyiket csak megkóstoltam, egyiket sem csapoltam teljesen, viszont mindegyiket megöltem. Volt amelyiknek eltörtem a nyakát, a másiknak kitéptem a szívét, a harmadiknak feltéptem a torkát... és csak így tovább. Az áldozataim vére borított, úgy néztem ki, mint aki megfürdött benne. Nem értettem, hogy ennyi idő elteltével miért álmodok erről. A következő pillanatban megjelent előttem Zara, aki csupa vér volt. - Ez nem lehet... - Hiszen ő akkor már halott volt. Nem lehetett jelen a bálon. Vádló szemekkel nézett rám. Egy szörnyeteg vagy. Mindenki, aki csak egy kicsit is számít neked egy módon végzi. Holtan. - A mondata végére érve a kezeimre nézett. Követtem a tekintetét, csak most vettem észre, hogy a földön térdelek a kezeim között Chrystallal. A lány nyakán egy hatalmas sebhely égtenelkedett, a harapás nagyon terjedelmes és mély volt. Chrys szemeiből eltűnt az a játékos fény, üvegesen meredtek a semmibe. Az arcát könnycseppek tarkították. Arra ébredtem fel, hogy Chrystal nevét kiáltom.
Szörnyen melegem volt, zihálva vettem a levegőt, a torkom teljesen kiszáradt és borzasztó éhes voltam. Biztos voltam benne, hogy beszéltem álmomban, nem tudom, hogy felébredt-e rá Chrys, de mindenesetre ott aludt a fotelben. A szemfogaim az ajkaimat karcolva jelezték, hogy ideje lenne enni. Le sem tudtam venni a tekintetemet Chrystal nyakáról, pontosabban a pumpáló artériájáról, ami olyan gyönyörűen kirajzolódott, hogy muszáj volt beleharapnom... nem akartam ártani neki és tudtam, hogyha megharapnám akkor ott vége lenne mindennek, mivel |
-Én...figyelj, vérre van szükségem. Sok vérre. - bemagyaráztam neki, hogy egy másik vadásznak kell, aki megsérült, mikor egy vámpírral harcoltunk, és a mi lakásunk volt a legközelebb, ezért van itt. Azt is elmondtam, hogy a kórházba nem kerülhet, mert olyanok a sérülései, amik elárulnák, hogy vadász, és amúgy is, van egy orvos ismerőse, aki idejön, és segít. És nem fog itt maradni, elviszi a magánrendelőbe, de akkor is kell neki vér. Valahogy sikerült kikönyörögnöm tőle, hogy lopjon el pár tasak AB-s vért. Akadékoskodott még egy kicsit, de végül letette annyival, hogy megpróbálja. Két lehetőség van; vagy visszaaludt, vagy tényleg intézkedett. Már megszokta, hogy a néha viccnek tűnő agyament ötleteim tényleg komolyak. Ránéztem Darren arcára, aki jelenleg békésen aludt. Még mindig ott díszelgett a szája körül, a saját, alvadt vérem...Felálltam, és elengedtem a kezét, hagytam, hagy aludjon tovább. Bár, engem is le akart dönteni a fáradság a lábamról, nem hagyhattam. Gyorsan elmostan az összes véres cuccot, letöröltem a vörös trutyit onann, ahonann tudtam. Muszáj volt rágyújtanom, amivel egy kicsit megnyugodhatok. Igyekeztem nem venni tudomást a kanapén lévő, alvó vámpírról, akinek tíz percenként ellenőriztem az életjeleit, és mindig megnyugodtam, hogy emelkedik, és süllyed a mellkasa. Hihetetlen, hogy mi történt. Hogy megmentettem, ahelyett, hogy megöltem volna. Kedves voltam vele, pedig egy sorozat gyilkos, egy vérszívó...semmi okom nincs arra, hogy jófej legyek vele, de mégis, az ösztöneim azt súgták, hogy nem szabad megtennem, és ne öljem meg. És én ösztönlény vagyok. Amíg a tesómat vártam gyorsan rendbeszedtem magam, átváltottam a véres pólómat, megfésülködtem, lemostam a nyakam, ami még mindig érzékeny volt, majd visszatértem a nappaliba, és a fotelben ülve igyekeztem nem elaludni. Nem akartam, hogy a bátyjám meglássa Darrent, így nem juthatott az előszobánál beljebb. Rizikós helyzet volt, és bűntudatom volt, hogy hazudtam neki, mondhatni bűnözésre kényszerítettem. Nemsokára kaptam egy üzenetet tőle, hogy nemsokára itt van. Úgy döntöttem, hogy itt hagyhatom Darrent egy pár percre, így lenyargaltam a ház elé, hogy ott várjam a tesóm. Meg is jelent, és a kezembe nyomott egy hátizsákot. -Nagyon remélem, hogy ennek nem lesz következménye... - nem tűnt boldognak, fáradt olt, és aggódott, de láttam rajta, hogy örül, hogy jól vagyok. Szorosan megöleltem, majd megköszöntem, és biztosítottam arról, hogy majd kiengesztelem valahogy. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat visszafelé, de semmi sem változott. Darren továbbra is aludt. A véres tasakokat betettem a hűtőbe, és reméltem, hogy nem romlanak meg. Tudom, hogy biztos nem lesz olyan jó, mint a friss, de ez már részletkérdés volt. Mégsem hozhatok ide neki egy halom embert, mert továbbra is ellenzem ezt...
Visszatelepedtem a fotelba, szemmel akartam tartani Darrent, ezért nem akartam a szobámba menni. Aztán, pár perc múlva én is elaludtam.
|
Mikor felé hajoltam, eszembe jutott, vajon mi lesz, ha még a tőrszúrás sem állítja le? Akkor minden bizonnyal meg fogok halni, az utolsó cseppig eltűnik belőllem a vér...de akkor lehet, lesz esélye Darrennek arra, hogy elég erőt gyűjtsön, és meggyógyítsa magát, és akkor legalább nem volt értelmetlen az egész. De már késő volt leállítani, egy kis habozás után - amit nem vártam volna tőle - belém mélyesztette tűhegyes agyarait. Éltem már át nagyobb fájdalmat is, de nagyon rossz volt, így is. Éreztem, ahogy szívem, minnél több vért vesztek, elkezd hevesebben verni, hogy pumpálja a vért a szervezetembe, és légzésem is felgyorsult. Nem adtam ki szinte végig, semmilyen hangot sem, fogamat összeszorítva tűrtem a dolgot, amíg nem éreztem, hogy lassan elég.
Elfolytottam egy nyögést, mikor fogaival marcangolni kezdte a sebemet, és ahogy szorosabban magához ölelt, úgy süllyesztettem a sebbe a kést is. Hirtelen elszakadtam tőle, de így, hogy nem tompította az agyamat a koncentrálás, hogy időben leállítsam, rámzúdult a fájdalom. De megúsztam, és ő is jobban lett, a kis akció elérte a célját, és most ez számított. -Én szóltam előre, hogy ez lesz, ha nem tudsz leállni, ezzel foglak leállítani - ahogyan ránéztem már majdnem elvigyorodtam, mert elég nevetségesen nézett ki abban a szörnyű sapkában, vérrel borított arccal. Honann a fenéből szerezte, és mi vitte rá a lélek, hogy felvegye? Nem volt időm ezen agyalni, hisz a ér ellenére is, még mindig haldoklott. Örültem, hogy leállt, és nem itt haltam meg, egy tetves sikátorban, ráadásul önszántamból adtam magam a halál kezére. Áhh, tudtam én,m hogy működni fog az a tőr. -Nem kell... - válaszoltam, de elhalt a mondat vége, ahogy ujjai hozzáértek a sebhez, hiába volt, gyógyító az érintése. -Köszi - bólintottam felé, halvány mosollyal. Meglepődtem a bocsánatkérésén, abszolút nem ilyennek ismertem meg...és eleve, ha nem lövöm le, nincsen erre az egészre szükség. De, egyszerűen csak reflexből jött, hogy lőjjek, hisz ez a feladatom. Ha a vadászok közül bárki megtudja, hogy most éppen mit művelek, úgy penderítenek ki, mint macskát szarni. Legalábbis, a "főnököm", ő biztosan.
Féltem, hogy esetleg nem tudom időben orvosolni Darrent, és mégis meghalhat, mert, bár a vér segített neki talpra állni, tudtam, hogy nem tart ki sokáig,és bármikor újra összeeshet. Ijesztően ingatag volt a járása, éppen ezért igyekeztem minnél nagyobb támaszt nyújtani neki, bár a magasságkülönbség miatt nem volt könnyű. -Ne haragudj... - lassítottam eddig is lassú lépteimen, és magamban könyörögtem azért, hogy épségben elérjünk a lakásig. Ha már ott van, könnyebb lesz a helyzet...de addig minden egyes perc rövidíti az életét. És, Neki nem így kéne meghalnia. Az utcán minden egyes léptünk, mintha visszhangzott volna. Hallottam messziről a kocsik, és emberek hangját, de nem találkoztunk senkivel az úton. Pár ember biztosan látott minket, az ablakából, vagy a kereszteződésekben. Szerencsére senki nem kötött belénk, mert azt biztos ott helyben megfolytottam volna.
-Hogyne, a tengeren túlon - vágtam vissza reflexből, gúnyosan a megjegyzésére, de azért egy halvány mosoly bujkált a szám szélén. Ha ilyeneket mondd, nagyon nagyon szarul nem lehet. Nagyon remélem, hogy kitart addig...Inkább arra koncentráltam, a pesszimista gondolataim helyett, hogy minnél hamarabb beérjünk abba a rohadt lakásba. Kezdtem türelmetlen, és ideges lenni, aggódtam, hogy lassú leszek, és nem lesz annyi lélekjelenlétem, hogy kiszedjem a golyót a mellkasából. Besegítettem Darrent a liftbe, de az a perc, amennyit benne töltöttünk, egy órának hatott. Darrenre néztem, és először megijedtem, olyan mozdulatlan volt, de aztán, a liftajtóval együtt a szemei is kinyíltak. Újra megtámasztottam, és hamarosan a lakásban is voltunk.
-Jó sietek... - kicsit pánikolva rohantam a lakásban a különféle gyógyszerekért, és egyéb kellékekért. Minnél hamarabb vissza akartam érni hozzá, hogy belekezdhessek a műtétbe - Jesszusom Darren... - megtorpantam egy pillanatra, és legszívesebben a falba vertem volna a fejem - rendben, hozok valamit - teljesen megértettem, hogy miért kérte, de ezzel is egy csomó idő elment, ez pedig nem tetszett...Mindegy, gyorsan felnyaláboltam két piásüveget ami a kezembe került, és sprinteltem is vissza. Nagyon hamar túl akartam lenni az egészen, annyira rágörcsöltem, hogy elrontom, és akkor meghal - rendben, vodka vagy whiskey, válassz - letettem mellé a két üveget, majd pár mély lélegzettel igyekeztem lenyugtatni magam. Letérdeltem mellé, behunytam a szemem, és kitisztítottam az agyam. Koncentrálnom kellett, ahhoz pedig nem szabad ilyen feldúltnak lenni. Kinyitottam a kezem, és a kezembe vettem az első eszközt, amivel a pólüt fejtettem le róla -Te most kussolsz, és iszol oké? - néztem rá parancsolóan, de belül vigyorogtam a megjegyzésén, és örültem, hogy annyi élet van még benne, hogy ilyen megjegyzéseket tegyen. Bár, fogadni merek, hogy az utolsó lehelletével is valami hasonlót nyögne ki. Az első ordításoknál mindig kicsit megremegett a kezem, és lefagytam, hogy valamit elrontottam, de aztán szerencsére tovább tudtam csinálni, és egy idő után minden külső zajt kizártam magam körül. A legtöbbet azzal szenvedtem, hogy a golyóhoz hozzáférjek, sikerült a szerencsétlennek mélyebbre fúrnia a mozgolódásával, és a gyógyulással. Mikor végre végeztem, vadul dobogó szívvel, de büszkén, és megnyugodva tettem le a véres ezközöket a rögtönzött orvosi tálcámra. Lehet, hogy ez kórházi munka lett volna, és nem volt sem érzéstelenítő, se orvosi kesztyú, és köppeny, de úgy gondolom egész jól megoldottam a helyzetet.
Rekedt szavaira ráemeltem a tekintetem, és rámosolyogtam. Túlélte, nekem köszönhetően. Közelebb mentem hozzá, és leültem a földre mellé. -Ha meg akartam volna szabadulni tőled, nem csinálom ezt végig - ráztam meg a fejem, mosolyogva. Jólesett kicsit boldognak lenni, az előző órákban rendesen végigstresszeltem a dolgot, egészen a harapástól hazáig, majd a 'sebkezelést' is. De megérte, mert sikerült, és jelen esetben ez a legfontosabb. Viszonoztam a pillantását, majd a köszönetére leolvadt a vigyor rólam - Darren...én kezdtem az egészet, ha nem lőttelek volna meg, akkor ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie. - a miértek rég nem érdekeltek, egyszerűen nem tudtam volna otthagyni őt. Lehet, hogy a sors akarta így, lehet, hogy egyszerűen csak túl gyenge voltam. Eddig annyi mindenkit megöltem. Vajon én miért lennék jobb, mint ő? Már régesrégen megfizettem anyám haláláért, de folytattam az öldöklést. -Meglesz. Szerzek valahogy. - hangom magabiztos volt, de belül tudtam, hogy a bennem hirtelen fekötlött terv koránt sem biztos, hogy beválik. A testvérem segítségét kellett hívnom. Már álltam volna fel melőlle, hogy eltakarítsam az orvosi szerszámokat, amikor megéreztem, hogy megfogja a kezem. Összerezzentem az érintésére, de nem húztam el. -Remélem nem horkolsz - mosolyogtam rá, majd kivettem a zsbemből a telefonom, és leültem a földre, hátamat a kanapé oldalának támasztottam, egyik kezemmel Darrenét fogtam, másikkal pedig tárcsáztam a tesóm.
-Szia...Figyelj, tudom, hogy fura kérés lesz, de vészhelyzet van... - elgondolkoztam kicsit, hogy milyen ürüggyel vegyem rá arra, hogy hozzon már nekem egy pár zacskónyi vért. A bátyjám, mindent megtenne értem, de ha egy vámpírért, aki megharapott, és most itt fekszik a házunkban sebesülten, lehet, hogy nem.
-Mi történt? Jól vagy? - Öröm volt hallani a hangját. Imádtam a testvérem, és fájt, hogy hazudnom kell neki.
-Én...figyelj, vérre van szükségem. Sok vérre. - bemagyaráztam |
Eleinte kicsit kételkedtem is abban, hogy tényleg meg kellene harapnom-e. Szükségem volt a vérre, mert tudtam hogy attól jobban fogom érezni magam. De ha akkor is alig tudok uralkodni magamon, mikor a lehető legjobb formában vagyok akkor így hogy is tudnék? Nem akartam ártani a lánynak, hiszen ő is nagyon sokat kockáztatott értem. Lehetek rossz ember, sorozatgyilkos vagy szörnyeteg, de ha valaki áldozatot hoz értem akkor nem leszek hálátlan. Viszont a másik oldalról ott volt a hatalmas élni akarás, a vérszomj meg a tudat, hogy mennyire édes is a lány vére... Az pecsételte meg a dolgot, mikor hátrahúzta a haját felfedve ezzel a nyakát. Le sem tudtam venni a szemeimet a nyakában olyan szépen kirajzolódó artériáról, ami folyamatosan lüktetett mutatva ezzel a lány pulzusát. A következő pillanatban a fogaim belefúródtak a nyakába. Minden egyes korttyal jobban éreztem magam, viszont minél többet ittam annál többet és többet akartam még. Tudtam, hogy ideje lenne leállnom, de mégsem szakadtam el a nyakától, inkább csak még szorosabbra fogtam az ölelésemet. Minden egyes csepp vérét ki akartam szívni, ezért hamar elsöpörtem a megállás gondolatát is. Hallottam a hangját, mikor közölte, hogy most már kopjak le, de nem törődtem fele. Sőt, felmordultam és még erősebben haraptam a nyakát megmozgatva a fogaimat, hogy kiszélesítve a sebeket még nagyobb kortyokban, s gyorsabban ihassam a vérét. Hirtelen azonban éles fájdalmat éreztem a mellkasomban, ami hatására úgy löktem el magamtól a lányt, mintha az égetett volna. Lenéztem a sebemre, ami igaz elkezdett gyógyulni Chrys vére hatására, viszont a tőr szúrása újra feltépte. - Oké, azt hiszem ezt megérdemeltem - Nem haragudtam a lányra, amiért belém döfte a pengét, hiszen ha nem teszi akkor biztosan nem engedtem volna el, csak mikor már teljesen lecsapoltam a testét. Amennyivel jobban éreztem magammal ő annyival nézett ki rosszabbul. A nyakán nagyon csúnya volt a harapásnyom, főleg hogy a vége felé, mikor elkezdett mozogni a kezeim között én válaszként elkezdtem marcangolni a nyakát. Nem csak a számat borította Chyrs vére, de az állam is csupa vörös volt, sőt még a nyakam is, ahogyan lefolytak oda az eltévedt vércseppek. Csak néztem a lányra és próbáltam megérteni, hogy miért volt hajlandó ekkora áldozatot hozni értem. - Sajnálom... - vándorolt újra a nyakára a tekintetem, ami biztosan pokolian fájhatott. Megnyaltam két ujjamat és finoman végigsimítottam a fogaim nyomán, hogy begyógyítsam a sebet. Ez volt a legkevesebb, amit ezek után tehettem.
Bár pár fokkal elevenebbnek éreztem magam, de a mellkasom még mindig lüktetett, ha pedig egy hirtelen mozdulatott tettem akkor éreztem, ahogy a bennem lévő golyó halad a szívem felé roncsolva mindent, ami az útjába kerül. A lány segítségével talpra sikerült állnom, sőt még a lábaimat is sikerült munkára fognom, anélkül hogy összeakadtak volna és megint a földön kötöttem volna ki. - Tudok, de azért nem kell ennyire sietni... - közöltem vele, mikor már alig tudtam tartani a lánnyal a lépést. Igaz, hogy így is gyök kettes tempóval haladtunk, de gyorsabb sebességre képtelen lettem volna, anélkül hogy ne billenjek ki az egyensúlyomból. A nyaka túlságosan is közel volt a számhoz és túlságosan is vonzotta a tekintetemet, szerencsére a sebe a nyálamnak köszönhetően begyógyult. Ha még nyílt lett volna akkor biztosan nem tudtam volna megállni, hogy ne harapjak bele újra. De még így is arra eszméltem fel, hogy a szemfogaim már az ajkaimat karcolták. Inkább el is fordítottam a fejem, nehogy engedjek a kísértésnek. Abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ne váltaná be a fenyegetését, de mikor elurakodik rajtam az éhség akkor semmi sem érdekel, csak az hogy vérhez jussak... mindegy milyen áron. Az volt a szerencsénk, hogy egy emberrel sem akadtunk össze, mert elég érdekes látványt nyújthattunk. Engem beborított a lány vére, a hideg idő ellenére is folyt rólam a víz, Chrys pedig az egyik kezében ott szorongatta a tőrét, aminek a pengéjét a vérem színezte vörösre. - Remélem, hogy a kibaszott város másik végében laksz - morogtam, mikor már kezdtem egyre inkább elfáradni ezzel együtt pedig elveszíteni a türelmemet.
Végre megálltunk egy háznál, amibe be is mentünk. Szerencsére volt lift, mert ha lépcsőznöm kellett volna akkor biztosan nem érek be abba a lakásba egyhamar. Nekidőltem a felvonó falának, miközben az szállított minket a megfelelő emelet felé. Talán kicsit el is bóbiskoltam, de mikor kinyílt a liftajtó fáradtan kinyitottam a szemeimet is és nagy nehezen megtettem azt az utolsó pár métert Chrystal lakásáig. Megkönnyebülve felsóhajtottam, mikor végre vízszintben voltam a kényelmes kanapén. - Mégis hova mennék? - grimaszoltam, nem igazán voltam abban az állapotban, hogy nagyon bárhova is menjek. - Csak csináld már - mordultam rá. A sebem szinte már teljesen begyógyult, tehát nem volt más választása a lánynak, mint hogy újra átszakítsa a regenerálódó szöveteket még el nem a golyóig. - Hagyj engem a vízzel... valami erősebbet hozz - természetesen alkoholra gondoltam. Igaz, hogy a szesz nincs rám hatással, de hátha kiüt egy kicsikét, ha lenyelek mellé egy marék gyógyszert. Miután kaptam valamilyen alkoholt bevettem minden szem fájdalomcsillapítót, amiket több nagy korty szesszel öblítettem le. Még ezek után sem adtam vissza a piát, mert tudtam hogy szükségem lesz még rá. - Ha póló nélkül szerettél volna látni, csak kérned kellett volna... nem kellett volna meglőnöd ahhoz, hogy levetkőztethess - féloldalasan elvigyorodtam, de ez a vigyor gyorsan lefagyott az arcomról, ahogy elkezdett a szikékkel meg társaikkal tevékenykedni a sebemben. Összeszorítottam a fogaimat, de nem bírtam ki hang nélkül, így többször is felordítottam. Vajon mit gondolhattak a szomszédok... reméljük nem papírvékony falak vannak. A piát egymás után többször meghúztam abban bízva, hogy az majd segít elviselni a fájdalmat. A kötözésnél már alig voltam magamnál az átélt fájdalmak hatására, amik elég sokat kivettek belőlem. A felsőm egészben maradt részeit teljesen átizzadtam, de végre már nem zihálva kapkodtam levegő után, hanem nyugodtan lélegeztem. - Nincs akkora szerencséd, hogy ilyen könnyen megszabadulj tőlem - a hangom nagyon halk volt és rekedtes, az arcomon egy halvány mosoly jelent meg. - Köszönöm - néztem a lány szemeibe. Olyan dolgot tett ma értem, amit szerintem senki sem csinált volna meg a helyében. Tízből tíz ember hagyott volna ott megrohadni, ahol vagyok. - Ha felébredek vérre lesz szükségem... sok vérre - A szemeim már csukódtak le, ahogy urrá lett rajtam az álmosság. Ha felébredek biztos farkas éhes leszek és a nem lesz a közelemben más vérforrás csak Chrystal... akkor újra megfogok próbálkozni azzal, hogy feltépjem a torkát. Az utolsó dolog, amit tettem mielőtt álomba merültem volna az az volt, hogy megfogtam a lány kezét. |
|
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
