|
Témaindító hozzászólás
|
2016.12.12. 19:16 - |
 |
[10-1]
|
Nastasiya túlságosan is ismer engem, ha nem szakadtunk volna el, akkor azt lehet mondani, hogy mindent tud rólam, de sajna ez nincs így. Sok mindent kihagyott, ahogy én is az övéből. David ezt tudta csillapítani, mert én hülye teljesen beleszerettem pedig, aki ismer engem, mint a saját tenyerét, az tudja, hogy ilyen kibaszottul belezúgjak valakibe és őt is megölték. Rohadt jó dolog ez, de már mindegy, olyan személlyel vagyok, aki számomra nagyon is fontos. Ez a fantasztikus nem? Most komolyan boldog vagyok és ez olyan jó... ez olyan ritka pillanatok egyike. Amikor nem kellett semmit sem színlelnem, csak magam vagyok.
- Hát ezzel aztán nem vitatkozom, még is valamiért kedvelsz engem - vigyorogtam megint. Nem mosolygok ennyit senki mellett, ezt ő hozza ki belőlem, mondjuk az is igaz, hogy most végtelenül boldog vagyok, nem is tudom leírna ezt az érzést. Csak tudom, hogy az vagyok. Nasta ismer és nem akar megváltoztatni. Tudja milyen egy szemét, mocsok állat vagyok, de úgy látszik e nem nagyon zavarja, vagyis még nem jelentette ki. Na de, ezért sem akarom megváltoztatni őt, bár hihetetlenül makacs és önfejű, viszont egy kis csipkelődéssel ezt megoldom, a legjobb benne, hogy nem veszi magára, mert tudja; nem bántanám semmi pénzért sem.
Meglepett az, hogy rögtön, már az első nap le akar feküdni velem? Nah. Hiszen ellenállhatatlan vagyok, jó, nem fogok csinálni. A csók... mennyei volt, hiányzott az egész. A következő kérdése, tudtam, hogy költői, így nem is mondtam semmit, inkább hagytam, hogy felhúzzon és a hálószobába vezessen egem, én nem is tiltakoztam. Viszont az meglepett, hogy ilyen kis türelmetlen és már az ágyra lökött. Nem mintha bánnám. A nyakcsókolgatást csak apró sóhajokkal fogadtam. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire vágysz rám már - újfent mosolyogtam, ahogy kimondtam ezt, már szedte is rólam le a felsőt. Mondjuk a tetoválásomat nem látta még, mondjuk semmi extra nincs benne csak az van az oldalamra varratva, hogy buktam. David és az én közös szóviccem. Én sem hagyhattam ki a jóból, így felülve lehúztam róla a felsőt, a melltartót, pedig kikapcsoltam és kelleténél messzebbre dobtam, mint akartam volna. - Csak azért, hogy jó kilátásom legyen - szükségtelen dumálás lesz a névjegyem. Csak megsimítottam a hátát és a mellei közé csókoltam. |
A türelem és Ivan..mondhatnám, hogy két különböző személy, viszont akármennyire is hangoztatja Ivan, hogy nem az...igenis tud az lenni..tudom. Jó persze az is sokra rájátszik, hogy mi is az a dolog, de tőlem aztán türelmetlenkedhet is..nem fogok miatta rohanni. Tudja jól, hogy nagyon makacs tudok lenni és egyáltalán nem vagyok befolyásolható.
- Hát..pedig türelmesnek kell lenned.. - vigyorodtam el, miközben alsó ajkamra haraptam. Tényleg nehezen tudtam már visszafogni magam, hiszen évek teltek el úgy, hogy nem találkoztunk. De egyenlőre nem fogom itt helyben letépni róla a ruhákat, akármennyire is erre vágyom. Türelmes típus vagyok..de a vágyaimnak azért nem fogok gátat szabni.
- Valóban az vagy..de egyben egy egoista seggfej is.. - vigyorodtam el és ezt így is gondoltam..persze tudom jól, hogy Ivan nem veszi magára. Mindig is szerettük egymás agyát húzni, ahogyan lehordtuk egymást a sárga földig is, de mellette oda voltunk egymásért. Számomra szörnyen fontos volt Ivan és a mai napig az is..Viszont azt hittem annyira már túltettem magam rajta, hogy ne gondoljak csak rá és ne dobogtassa meg a szívemet teljesen..de tévedtem. Félek újra halálosan bele fogok szeretni..ami nem lenne túl jó vagy legalábbis számomra nem. Most viszont szeretnék csak a jelenre gondolni, nem pedig erre, hogy vajon mi lesz később.
- Hm..hallgathatod is.. - mondtam egy vigyorral az arcomon, aztán csak neki estem ajkainak. Ivan se tétlenkedett tovább, viszonozta a csókomat, majd miután levegő hiányban szevedtünk elvált tőlem. - Hm..valóban? - kérdeztem, de a választ meg sem vártam..csak kimásztam az öléből és kézen fogva a szobám felé kezdtem el vonszolni. Beérve azonnal le is löktem az ágyra, majd csak rámászva a nyakának estem. Apró csókokkal halmoztam el, ezt pedig követtem lejjebb is. Mivel a pólója eléggé útban volt, csak felhúzva őt leszedtem róla a felsőt, végül visszanyomva az ágyra folytattam a csókokat. |
Nehéz lesz csak a jelenre gondolnom, nagyon nehéz, hiszen mindig is a múltba tekintettem. Hogy milyen jó lenne, ha még ott lennék. Azt akartam, hogy a többiek is velem legyenek... Olga, Peter, Petra, David. De akkor is Nastaval töltöttem el az életem jó egy negyedét. Kimondhatom, hogy az volt az életem egyik legszebb szakasza, mikor ezzel a nővel éltem. Igaz, makacs volt, mint a hétszentség, ezt soha nem tudom nem hangoztatni, de egy kibaszott jó személyisége van. És az ilyen ember érdemli meg a tiszteletet és a szeretet, nem én, aki két vigyor között hazudik egy hatalmasat, szemrebbenés nélkül. Viszont neki, soha nem hazudtam, képtelen voltam rá.
Mintha semmi sem változott volna, mintha nem pár órája találkoztunk volna, mintha nem választottak volna szét minket. Én itt bókokkal halmozom el, fura tőlem mi? Hogy ez a fasz itt egyszer az életben kedves. Hát na, képes vagyok rá, de csak azokkal, akik megérdemlik és Nasta egy volt közölük. Persze ő ezt viszonozta, még pedig a simogatással. Eskü, ha macska lennék, dorombolnék, dehát nem vagyok az, csak egy szárnyas csirke. Na mindegy, csak csukott szemmel élveztem. Baszki, mikor volt olyan egyáltalán valakivel pihentem, mármint tényleg? Hogy nem rejtegettem előle semmit? Talán túl régen. Eh, ez így szar, de mikor rohadtul utálok másokat közel engedni. Minek, ha úgy is elveszítem egyszer őket?
- Ejj, nem vagyok én olyan türelmes hapsi ám, hogy kivárjam az én ajándékomat - vigyorodtam el. Jó ez nyilván hazugság volt, de ezt ő is tudja. Ismer engem így tudta mivel is foglalkoztam 70 évem át - mesterlövész puskával nyírtam ki embereket, pénzért. Imádtam, mármint nem a gyilkolászást, hanem a műveletet. Lelkiismeret furdalásom nem volt, ugyanis csak szar embereket végeztem ki, akik megérdemelték, hogy a Pokolba kerüljenek. Szóval, jah nem sírtam ám utánuk, azt inkább meghagyom más amatőrnek, ők biztos azt csinálják.
- Ugyan már, mi mást mondhattam volna az én Keisarinnámnak? - nevettem fel. Régen nem röhögtem ennyit. - Tudom. Hiszen én felejthetetlen vagyok - jó ennyi szar viccet igazán régen mondtam ki, de úgy is tudom, hogy Nasta elviseli. - Tudod te, hogy remekül főzök, ezért várod. Ó, micsodát? - kérdeztem úgy, mintha nem tudnám. Ugyan nem vagyok egy gondolatolvasó, hah könnyebb lenne az életem pedig, viszont csak nagyon, nagyon ismerem. Mondtam már, hogy imádom, ha ő kényeztet? Most mondom. Persze, ha eljutok az ágyáig, bőségesen visszaadom ezt - Ah, ez zene az én füleimnek. Egész nap csak ezt hallgatnám - vigyorogtam, bár a csókja meglepett, nem bántam. Viszont azért el kellett válnunk, én ugyan nem fogom elájulni, de Nasta talán. - Gondolom, vágod, ha megmutatod a hálószobád akkor ezt fokozhatjuk is? |
Tényleg nem akartam már ezen kattogni..hogy mi volt akkor, amikor elvonszolták tőlem. Az már a múlt..a keserves múlt, ami elmúlt végre. Helyette most itt van a jelen..hogy végre megtaláltam őt és újra együtt lehetünk. Nekem más nem számított csak ez..hogy mi is történt az elmúlt 51 év alatt..az sem érdekel. Nehéz volt mind a kettőnknek szerintem..de most már nem ezen kellene rágódnunk.
- Pontosan..csakis az számít, semmi más.. - mosolyodtam el, miközben megsimítottam az arcát, kezemet pedig átcsúsztattam a tarkójára és ott kezdtem el tovább a simogatást. Hogy mennyire is szerette ezt Ivan..na meg persze én is. Egy percre sem hagytam abba..folytattam közben pedig egyfolytában őt figyeltem.
- Hm..valóban? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, közben pedig elvigyorodtam. - Fogsz kapni..mást is. - súgtam fülébe, amire óvatosan rá is harapatam. Már most is alig vártam, hogy..na de ne szaladjunk ennyire előre. Rengeteg időnk van még..amit ki is fogok használni.
- Reméltem, hogy ezt mondod.. - mondtam mosolyogva, miközben fejemet továbbra is a vállán pihentettem. - De ez kölcsönös volt..nem volt egy olyan nap sem, hogy ne jutottál volna az eszembe.. - súgtam halkan, miközben gyengéden a nyakába csókoltam. Kérdésére csak bólintottam és halványan elmosolyodtam. Nem győzöm hangoztatni mennyire is jó érzés, hogy végre a karjaiba lehetek..hogy átölel és gyengéd, kedves szavakat mondogat a fülembe. Ebben Ivan soha se fog változni, úgy érzem. Pedig ez elején..mennyire nem értettünk semmiben sem egyet. Sőt, ki merem jelenteni, hogy akkoriban utáltam ezt a nagyképű énjét, de aztán..valami oknál fogva sikerült a szívembe férkpőznie..olyannyira, hogy másnak már csak elég kevés hely maradt odabent.
- Hm..ez nagyon jól hangzik.. - suttogtam mosolyogva.. - ..majd éhen halok..viszont előtte.. - kezdtem el a helyezkedést az ölében, ami ennyit tesz, hogy átültem lovagló pózba és újra a nyakába csókoltam. Azonban nem álltam meg egynél..több apró csókot is leheltem bőrére, míg végül el nem értem az ajkait. - Tudod..nem csak te hiányoztál.. - suttogtam ajkaiba, majd folytattam.. - ..hanem az egész lényed.. - tettem még hozzá, majd újabb csók következett, azonban itt már nyelvemet is bevetettem és ha Ivan sem bánta áttuszkoltam ajkai közé és heves csatába kezdtünk. Egyik kezemmel eközben hajába túrtam, a másikkal pedig végigsimítottam a hátán. |
Ő volt az. Az én Keisarinnám. Még mindig nem tudom felfogni... basszus. Sok fontos személy volt és van az életemben, de csak Ori követett engem ebbe a századba. Pedig voltak olyan személyek, akikkel az egész életemet leéltem volna. Ott volt Petra... Azon gondolkoztam komolyan, hogy a sok szar után elszökök vele. Igen, én, aki nem szeret sokáig egy ember mellett maradni, aki inkább a barátságnak el, minthogy a szerelemnek. Csak valaki fentről úgy döntött - ez nem így lesz. Nor nem érdemel szerelemet. Nem törődtem vele, vagyis inkább próbáltam nem azzal foglalkozni, hogy már három kibaszott egyént veszítettem el az életemből. És ez nem állt meg. Ori mellettem volt mindig is és marad is, ezt semmi nem tudja megakadályozni. Örültem volna, ha legalább Nasta mellettem maradhatott volna, mert nélküle más volt az én életem. Akármit lehet mondani, de miután őt elveszítettem olyan volt, mintha a kezemet hagytam volna el. Lehet, túlzok, de én így éreztem. Basszus az a sok év, amit kihagytunk... be tudjuk pótolni, mielőtt elszakítanak megint egymástól. Igen, lehet most pesszimistának nevezni, viszont meddig tartott nekem a boldogság? Legtovább? Tizenöt évig. Utána véget ért és most kaptam csak vissza. 51 év után. Úgy érzem, túl sokat kellett várnunk.
Nasta lakásán már kényelembe is helyeztem magam. Gondolom nem bánta, hiszen az ő otthona, az enyém is. Ez fordítva is teljesen igaz volt. Csak na, most olyan szar lakásom van, hogy azt szégyen neki megmutatni. Majd ha átcuccolok drága Orihoz. Ő meg aztán nem bánná, ha jó nőt hozok fel. Nem kell aggódnom, ha megkörnyékezi, mert egyikünk se szeretne olyannal lefeküdni, aki már a másik megdugott. Szóval paradicsom lenne odahívna Nastasiyat. Talán meg is teszem és mindketten megismerhetik egymást. Gondolom egyik sem fogja széttépni a másikat. Hála az atyámnak, hogy nem olyan ismerőseim vannak. Még sok embernek kell ám bemutatnom, hjááj. Nem, nem lesz olyan, hogy valamelyik ismerősöm ne tudjon róla. Csak hallgattam, amit és összeszorult a szívem. Nem voltam mellette és ezt annyira bánom.
- Sajnálom, Keisarinna, hogy nem voltam veled, igazán - sóhajtottam fel. Láttam rajta, hogy nagyon fájt, hogy nincs mellettem. Én meg hülye nem kerestem. - Az a lényeg, jogy végre itt vagyunk egymásnak, ugye? - mosolyodtam el. Jó érzés volt, hogy végre magamhoz ölelt, olyan régen volt már.
- Tudod, hogy másnak jobban örülnék, kis durci - nevettem fel. Hiányzott ez a kis piszkálódás. Nagyon. Ez volt az a dolog, ami nekem annyira hiányzott. Amikor pedig az ölembe mászott, csak vigyorogtam, majd lassan átöleltem.- Nekem is nagyon, de nagyon hiányoztál, Nasta - suttogtam.
- Hé, tudom, hogy egy mérföldes balfasz vagyok, de téged nem tudlak elfelejteni. Túl sok jó pillanatom volt neked köszönhetően. Szóval a válasz, nem volt olyan nap, hogy nem jutottál volna eszembe, Keisarinna - simítottam meg a hátát. - Tudom. Most itt vagyok. Ez a lényeg, nem? - mosolyodtam el, majd viszonoztam a csókot. - Apámra mondom, hogy én csinálok neked egy három fogásos vacsorát, megérdemelnéd. Megérdemled - javítottam ki magam. |
Tudom jól, hogy Ivan soha sem fog engem hibáztatni, de ez rám már nem érvényes. De igen, már teljesen mindegy. Nem akarok ezen leragadni, lépjünk tovább..élvezzük az életet de most már együtt. Csak ennyit szeretnék, vele lenni, mellette..és nem akarok semmivel sem törődni már tovább. Nem akarok semmit sem már, hiszen mindent megkaptam..a legjobb munkát és Ivant. Számomra ez a két dolog a legfontosabb.
- Tudom, hogy nem lehet.. - sóhajtottam, végül újra megszólaltam. - ...de ne is beszéljünk erről. Elakarom végre felejteni..- mondtam egy halványan mosollyal az arcomon, majd csak megsimítottam Ivanét is. - Én is nagyon remélem..de ha rajtam áll..hidd el, hogy soha sem foglak békén hagyni.. - vigyorodtam el. De tényleg, úgy érzem minket már nem választhatnak szét. Egyszerűen nem történhet meg..többször nem, nem hagyom.
Csak halkan felnevettem azon, hogy ő igenis változott, de azért a humorát megtartotta. Hát..nekem eddig nem tűnt fel, hogy változott volna. Nekem ugyanaz az Ivan, aki akkoriban volt. Abba az Ivanba szerettem bele, benne bíztam meg..neki mondtam el mindent és ő ismert igazán. - A humorod valóban megmaradt..szerencsére. - csóváltam meg a fejem vigyorogva.
Ezt követően végre beértünk a lakásomba is, ahol Ivan máris otthon kezdte érezni magát. Persze ezt egy kicsit sem bántam..ez mostmár az ő otthona is és ide mostmár bármikor jöhet.. - Ebben én sem változtam.. - nyújtottam ki rá a nyelvemet, viszont a csókja kissé váratlanul ért, de nagyon jól esett. Csak hosszan viszonoztam, miközben kezemet az arcára helyeztem. A következő kérdésén kissé elgondolkoztam..mármint nem maga a válaszon..hanem így az egészen.
- Hihetetlen nehéz volt, Ivan..főleg az első pár év.. - emlékeztem vissza..majd csak folytattam. - Annyi éven át kerestelek..de mind hiába. - miközben beszéltem csak bámultam magam elé..végül újra Nor-ra emeltem tekintetem és halványan elmosolyodtam. - ..de ez már a múlt. Nem is akarok erre emlékezni.. - sóhajtottam fel. Ezután éreztem késztetést, hogy végre megöleljem. Már akkor megakartam, mikor a kávézóban voltunk..de ott azért mégsem eshettem neki.
- Hé..ne tagadd, hogy nem esik jól. - pillantottam fel rá, miközben lebiggyesztettem az ajkaimat, de egy percre sem engedtem el és távolodtam el tőle. - Hm..ha már így megkérdezted.. - vigyorodtam el és már másztam is bele az ölébe. Istenem, hogy mennyire is hiányozott ez már..a közelsége..és ő maga.. - Annyira hiányoztál.. - súgtam a fülébe, majd óvatosan nyomtam egy csókot a nyakára..ezután fejemet a vállának döntöttem és úgy ültem tovább.
- Azért..néha azért gondoltál rám? - kérdeztem halkan, miközben csak bámultam magam elé. Ez az egész...hogy az ölében ülök és ő ölel magához annyira megnyugtató volt a számomra. Végre minden olyan lehet, mint régen.. - Azt hittem..soha többé nem láthatlak már.. - súgtam, végül újra felpillantottam rá és apró csókot leheltem ajkaira. |
|
- Nasta, mindegy már. Megtörtént, a múlton nem tudunk változtatni. Jó, én beszélek, aki legjobban akarja... - húzódott a számra egy fanyar mosoly. Nem is érdemlem meg ezt a nőt. Neki olyan személyek kellenek, akik tisztességesek és minden szavát lesik, az pedig, nem én vagyok. Hálás vagyok amiért velem maradt, még ha az hirtelen véget is ért. - Keisarinna, ugyan már... nem te kínoztál meg. Tudom, hogy mindent megtettél, de nem sikerült megtalálnod, a sors kifürkészhetetlen, ahogy a drága jó apám is - igen, szenvedtem, viszont soha nem őt hibáztattam ezért, mert éreztem mire is vállalkozok. Rohadtul nem bánom, hogy az nap elmentem velük.
- Remélem, így lesz... remélem - lófingom sincs mi fog következni ezek után, nem bírnám ki, ha megint elveszíteném, azt nem bírnám ki, ha mégis megtörténne, azt hiszem a Pokol inkább jobb hely lenne nekem. Nézzük a jó oldalát, lesznek ott ismerőseim is, Lucifer is ott lesz... szóval, nem lehet olyan rossz. Persze viccelek, de inkább teszem ezt. Eleget depizek így is, megveszekedek a fejemben a drága szar apuskámmal. Ha valaki el tudná olvasni a gondolataimat, akkor azt hiszem, hogy diliházba küldene engem. Végül is.... a fehér jól áll nekem, szóval a kényszerzubbony sem lehet olyan rossz.
- Ajjaj... ne mondj ilyet, igenis változtam, a sok szar miatt, de azért a humoromat megtartottam - vontam egy kicsit közelebb magamhoz. Sokkal érzékenyebb vagyok, mint a huszadik században voltam, igaz akkor is fájtak a dolgok, de a nagyját elástam jó mélyre, most pedig nem tudom őket elnyomni, de fasza nekem.
Végre egyedül akartam lenni vele, leszarok ma már mindet, most neki akarom szentelni a napomat, igazán megérdemli már. Amint odaértünk, fellélegeztem, tényleg otthon éreztem magam. Bár ha Nasta van mellettem, akkor mindig úgy érzem. Hiszen, ő tényleg tud rólam mindent. - A kis vicceske - vigyorogtam, majd közelebb húzva, megcsókoltam. - Hogy tudtad leküzdeni, hogy nem vagyok veled? Nem akarok most kivételesen nagyképű lenni, de a francba is, tizenöt évig ismertél. Mindent tudtál rólam - mosolyodtam el, mikor hozzám bújt. - Hm, itt valaki nagyon nem tudja mi az a személyes tér - csóváltam meg a fejem, viszont átöleltem, az egyik kezemmel. - Ölembe esetleg nem akarsz ülni? |
Ivan szavai hallatán kissé elérzékenyültem és kishíján újra bőgni kezdtem, mint egy kisgyerek. De ha egyszer ilyen szépet mondd..najó ez túlzás, hiszen azzal jött, hogy képes lett volna feláldozni magát értem, sőt mondhatni azt is tette..hiszen elment velük. Miattam, hogy engem megvédjen.. Kezdett kissé bűntudatom lenni, bár eddig is magamat hibáztattam hiszen nem tudtam megakadályozni, hogy elvonszolják tőlem.
- Bárcsak megtudtam volna akadályozni, hogy elvigyenek téged tőlem.. - súgtam és szomorúan lepillantottam, de csak egy kis időre, utána újra vissza Ivanra. - Akkor nem szenvedtél volna ennyit..annyira sajnálom.. - tettem még hozzá, majd csak alig hallhatóan felsóhajtottam. De akármennyire is fájdalmas ebbe belegondolni, ez már a múlt. Nem akarok ezzel foglalkozni, mikor most már végre itt van újra velem és soha többé nem hagy el. Ez most kissé úgy hangzott, mintha együtt lennénk..pedig nem, csak egyszerűen..annyira bízunk a másikban..szinte mindent megtennék érte..bármit, hogy biztonságban tudjam. Soha többé nem engedem el, ahogyn azt sem hagyom, hogy bántsák.
- De..igen. - bólintottam egy halvány mosollyal az arcomon, majd csak a kezét, amit már egy ideje fogtam..ajkaimhoz emeltem és nyomam rá egy csókot. - ..most már itt leszek..és soha többé nem hagyom, hogy elszakítsanak téged tőlem.. - mondtam, közben talán kezdtem kissé megnyugodni is. Végre tudatosult bennem, hogy tényleg itt van Nor..velem.
- Hát..semmit sem változtál.. - csóváltam meg vigyorogva a fejemet, de természetesen egy kicsit sem zavart. Örültem és egyben jó érzés is volt maga a tudat, hogy tetszem neki így is..Persze gondolom nem fog továbbra sem nőként tekinteni rám..vagy legalábbis nem úgy, mint én én anno rá. Viszont félek nálam újra fellángol majd a szerelem..amit újra csak el kell titkolnom. Mást nem tehetek..hiszen Ivan szeret, de nem úgy..ez pedig akármennyire is rossz érzés, el kell fogadnom.
Miután közösen eldöntöttük, hogy talán jobb lenne egy nyugisabb helyen beszélgetni, ahol nem zavarhat meg minket semmi és senki..ahol végre hozzábújhatok és kiélvezhetem a közelségét - már csak a gondolatra is hevesebben kezd verni a szívem - fizetett is és már indultunk is hozzám. Mivel nem laktam túl messze, elég gyorsan a lakásohoz értünk. Az odavezető úton szinte nem is beszélgettünk, amit nem bántam. Minél gyorsabban haza akartam érni.
Megérkezve egyenesen felmentünk és beérve a lakásomba neki kezdtem a vetkőzésnek, persze csak a kabát, sapka meg egyéb ilyen ruhadaraboktól szabadítottam meg magam. Ivan megjegyzésére csak elmosolyodtam, közben követtem őt a nappaliba, ahol helyet is foglaltam mellette. - Csak miattad választottam..tudtam jól, hogy ha meglátod..tetszeni fog. - néztem körbe énis vigyorogva, mint ha most tanulmányoznám csak a szobát, majd amint újra megszólalt..ráemeltem a tekintetem.
- Hát..nem is tudom mivel kezdhetném.. - ráncoltam homlokomat, miközben gondolkozni kezdtem. Tényleg rengeteg minden történt..ami akármennyire is volt jó, Ivan nélkül volt.. Viszont mielőtt folytattam volna, csak közelebb csúsztam hozzá és szó nélkül hozzábújtam. Fejemet a mellkasának döntöttem és ég szorosabban öleltem magamhoz. Istenem..hogy mennyire is hiányozott már ez...a közelsége, az ölelése.. |
Gondoltam volna, hogy valaha ez lesz? Nem... büdös életben nem. Mindig büntetett az élet és a drága jó Apám. Először lebuktam, ami teljesen, jócskán megváltoztatta a gondolkodási módomat. Föld szinte ismeretlen volt számomra és így mindentől féltem, még attól a két kedves öregembertől is, akik vallásosak voltak, még se ítéltek engem el, amit mai napig sem értek. Hiszen, úgy voltak tanítva, hogy a bukottak rosszak, Lucifer cimborái, ők viszont fiújuk ként szerettek engem... soha nem értettem, hogyan kaphattam én ilyen felhőtlen szeretett. Ők meghaltak. Következett a világháborúk és Petra... az én gyönyörű életem. Szinte nem is tudta, hogy ki vagyok, még is éjjel-nappal őrizte az én ágyamat. Ha csak fájdalmasan felnyögtem már ugrott hozzám és faggatott, még is hol fáj. Erre a kibaszott életbe is, elvették tőlem! Ő nem ezt érdemelte! Ezek után viszont azt éreztem; Isten megjutalmazott a szenvedéseimért. Igaz volt-e? Fogalmam sincs, de akkor mikor Orit megismertem, úgy éreztem. Koldultam. Mást nem tudtam tenni, a háború után. Ő csinált belőlem újra mesterlövészt, élveztem. Aztán egy tető alá kerültem egy tizenkilenc éves lánykával. Makacs volt és önfejű. Viszont valahogy mindig a bárban találkoztunk, ahol én ittam a jó megérdemelt skót whiskymet, mert akkor volt rá pénzem, nyakkendőm lazítva volt és csak stíröltem az embereket. Mindig azzal nyitottunk: "Te vagy a szomszéd?" és a másik igennel válaszolt. Mindketten panaszkodtunk, mert senki nem hallgatott meg minket. A testvérem, Ori ott volt nekem, de vele nem találkoztam mindig. Viszont Nastaval, majdnem mindig. Emlékszem be akarta adni, hogy huszonegy éves, viszont nem sikerült soha, ezért vizet kapott. Én voltam olyan sunyi, hogy néha átpasszoltam neki az én alkoholomat, úgy csináltam, hogy véletlenül se vegyék észre. Egy nap átjött hozzám valami buta kifogás miatt, már nem emlékszem, de éjfélig beszélgettünk. Itt kezdődött az a szoros kötelék nálunk, aztán... ez nem ért végét, még ha el is szakadtunk egymástól.
- Nem, ez igaz. Tudod miért nem akartam velünk menni? Simán megtettem volna, hogy a saját vesztembe, önként megyek. Tudod mi állított meg? Te. Látni akartalak még - súgtam az utolsó szavakat. Ha nem lett volna ő, akkor lehet az nap simán megöletem magam és pápá a Földnek, üdv a Pokolnak. - Igen, itt vagyok. Itt vagyok, Keisarinna - simítottam meg újra az arcát. Hihetetlen nekem, még mindig, hogy ő az. Még ha új test is, láttam benne Nastat. Nem érdekel mi van és mi lesz. Visszakaptam azt a személyt, aki egykoron rettentően fontos volt nekem. Végre köszönetet mondhatok, Apámnak? Ha ez a te műved, hálás vagyok. Hihetetlen. Azért sír, mert végre mellettem van. Ilyen is van. Én csak mosolyogni tudtam. Nem vettem le a szemem róla. Hogyan is tudtam volna? - Ssh. Már itt vagyok és az a lényeg, nem? - ez egy teljesen felesleges, költői kérdés, mégis olyan fontos. Ahogy elnevette magát, a mosolyom még nagyobb lett. Apám... hiányzott az, hogy az én hülye vicceimen szórakozik.
- Ismersz... szeretem a jót - vigyorogtam továbbra is. Bókok... nála ez teljesen természetes dolog volt. Imádtam dicsérni őt, hiszen megérdemelte. A legjobbat, ami nem én vagyok... nem tudom mit is esz rajtam annyira. Nem érdekel. Örülök, hogy megismerhettem. A válaszára, miszerint ó lenne, ha privátabb helyre mennénk, nem szóltam semmit sem. Türelmesen megvártam míg megissza a kávéját, közben lehúztam a teámat. Gyorsan fizettem, legyem már egyszer úriember, és le is léptünk a kávézóból. Közel voltunk a lakáshoz, így nem szóltam, még úgy is össze kellett szednem a gondolataimat, hogy egyáltalán, mit fogok mondani, ha rákérdez milyen életem is volt. Közben azért átkaroltam a derekát. Belépve a lakásba, csak elmosolyodtam. a szín illik hozzá az is biztos. - Pink. Pont én illek ide - csóváltam meg a fejem szórakozottan. Mintha otthon lennék... helyet foglaltam a kanapén. - Nasta... mi történt veled mióta nem láttalak? - kérdeztem meg. És ha mesélt, akkor én úgy figyeltem rá, mintha nem is létezett volna más, csak is Ő. |
|
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
