|
Témaindító hozzászólás
|
2016.11.22. 16:50 - |
 |
[59-40] [39-20] [19-1]
Jamie heves reakciója után elindultam, hogy ezt az úgy tűnik igen fontost kérdést megtárgyaljam vele, hamár nem maradt a szobában. A szerencsésen elkerült ütközés után újra megkísérelte szavakba önteni a mondanivalóját, továbbra is kevés sikerrel.
- Azt hitted le akarok feküdni veled. - állapítottam meg tömören, amikor végre rájöttem mit akar mondani. Nem volt semmi ilyesmi a fejemben, és némi sértődöttséggel töltött el, hogy ezt feltételezte rólam. Talán ennek is volt köszönhető a bosszú hadjáratom. - Ha úgy akarok feléd közeledni, akkor sokkal nyilvánvalóbb jeleket fogok adni. - odaléptem hozzá, majd kegyetlenül lassan lehúztam magamhoz, közelítve a szánkat, mintha meg akarnám csókolni. Végül csak ráfújtam az ajkaira, aztán elengedtem és hátrébb léptem. - Látod? Addig is ne gondolj többet a cselekedeteim mögé. - fontam össze a kezemet a mellkasom előtt. - Na mars fürödni! - kb úgy hangzott, mintha egy rossz gyerekre szóltam volna rá, de addigra már mosolyogtam, és megráztam a butaságán a fejem. - Aztán hagy nézzem meg a vállad. - indultam el lefelé, hogy reggelizzek valamit. Kaja után csináltam Jamie-nek is szendvicset -felhasználva az otthon lévő, legkevésbé romlandó dolgokat-, igaz nem kért, de nem árt ha van nála, így amikor nem figyelt becsempésztem a hátizsákjába. A vállát megnézve végül úgy döntöttem nem kötöm be. - Azért csak óvatosan vele. - jegyeztem meg neki. Lefirkantottam neki a telofonszámom, és a lelkére kötöttem, hogy hívjon fel, ha bajban van, illetve felajánlottam neki, hogy akár maradhat is, ha nem eszi a frász tőlem.
[Ryl és Jamie off] |
- Tudom - sóhajtottam megadóan. Neki könnyű nem aggodalmaskodni miattam, mikor engem nem fenyeget az ájulás veszélye. A biztonság kedvéért azért továbra is figyeltem, bűntudatom lett volna, ha mégis rosszul lesz, én pedig nem vagyok ott, hogy segítsek.
Szép lassan kihátráltam a szobából, fogalmam sem volt, hogy reagálhatnám le a szituációt. Mi másért lenne velem Ryl ilyen közvetlen? Ha meg rossz következtetésre jutottam, most jobb, ha nem látja az arcom. Lent felkaptam a táskámat, aztán gyorsan a helyére tettem azt a néhány könyvet, ami az éjszaka során lekerült a polcokról. Szerencsére volt nálam váltópóló, amit a zuhanyzás után felvehetek. Egy kicsit megmozgattam a vállam, de még mindig fájt, bármilyen gyorsan sikerült összeforrnia Ryl vére jóvoltából. Számíthattam volna rá, hogy előbb-utóbb ő is elindul valamerre, de alig tudtam kikerülni, mikor szembetalálkoztunk a folyosón.
- Bocsánat - nyögtem ki, mikor elhúztam volna a lány mellett, viszont mégsem mehettem tovább, mivel elkapta a csuklómat. Kénytelen voltam visszafordulni, miután megnyugtattam magam, hogy nem készül semmilyen harci fogásra, amivel átdobhatna a válla felett. - Nem, egyáltalán nem, csak.... - Hogy is kezdjek bele. Előbb kellett volna említenem, vagy egyáltalán nem, és akkor talán nem hozom magunkat ilyen kellemetlen helyzetbe. - Mivel együtt aludtunk, gondoltam... - Sokat jelentett a segítsége, én meg túlságosan is beleéltem magam minden alkalommal, ha valamilyen módon közeledett hozzám. Nem akartam ilyesmivel félrevezetni. - Azt hittem, hogy te véletlen... - természetesen ezt a mondatot sem tudtam befejezni, csak felé mutattam, aztán magamra, hátha kitalálja, mire gondolok. Ha véletlenül többen reménykedett, most csalódást kell okoznom, ellenkező esetben pedig az lesz a legjobb, ha megfojtom magam a zuhany alatt. |
- Egy pillanatra megszédültem, de nincs komoly bajom. - válaszoltam neki. - Viszont megbeszéltük, hogy nem aggodalmaskodunk a másik egészségi állapota miatt. - pillantottam rá feddőn. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni az érzést, hogy bámul, mintha azt vrná mikor esek össze. Egyáltalán nem terveztem elveszíteni a testem feletti uralmamat. Ehh… csak aggódik értem. Nos mivel van már tapasztalatom vérveszteség és egyéb sérülések terén, mégcsak rosszul se lettem a fürdőben, igaz háromszor annyi időmbe került minden cselekvés, mint szokott.
Megfékeztem magam, mielőtt még megkísérelném meggyőzni a reggeli fontosságáról. Szóval sikerült magamba fojtanom a szentbeszédet, így egy bólintással nyugtáztam a válaszát, ugyanis féltem, ha kinyitnám az ajkaimat csak kisurrannának a szavak. Arra számítottam Jamie magától is távozik a szobámból, révén, hogy az előbb még zuhanyozni akart menni, így meglepett a kérdése. - Hát ha nem zavar, tőlem maradhatsz. - Sosem voltam szégyenlős, és nem Jamie volt az első, illetve az utolsó férfi, aki a fehérneműben lát. Azt hittem azért kezdett el magyarázkodni, mivel zavarta, hogy nem távozott időben, szóval miután felhúztam a pulcsit fordultam csak felé. Jól esett érezni a selymes anyagot a bőrömön. Nos nem tudom mi lenne a jó szó arra, amit Jamie-n láttam. Először azt hittem ott kapott pánikrohamot. - Jamie, baj van? - léptem hozzá közelebb aggódva. Fogalmam sem volt, mit akar mondani, a reakciója sokkal jobban érdekelt. Kb valami olyasmire számítottam, hogy nem tudja magát visszafogni, és fel akarja tépni a nyakam, vagy tudom is én, így meglepett a kijelentésével. Rosszabbra számítottam… Ennek ellenére értetlenül pislogtam rá, hogy miért most jutott eszébe ezt kinyögni. Ám mire feltettem volna neki az ezzel kapcsolatos kérdéseimet, már elrohant. Te jó ég… Bámultam hűlt helyét, mire cselekvésre sarkaltam magam. Kiléptem a szobából, és utána indultam a lépcső felé. Kishíján összeütköztünk, mivel nem hallottam meg lopakodó lépteit. Automatikusn elléptem előle, ugyanis eléggé sietett, de aztán összeszedtem magam és utána nyúltam, elkapva az épp vállához tartozó csuklóját. Reméltem azért nem ránt el magával nagy igyekezetében. - Jamie, csináltam valamit, ami nem tetszett, vagy amivel összezavartalak? - próbáltam puhatolózni, miközben abban reménykedtem, hogy megfordul. Jobban szerettem volna, ha nem a hátának kell beszélnem, és tanulmányozhatom az arcvonásait. |
- Tudom, csak úgy tűnt, mintha... - összeráncolt szemöldökkel figyeltem Ryl minden mozdulatát, mert az előbb úgy látszott, annyira nagyon mégsem érzi jól magát. Fekve talán igen, de ha esetleg mégiscsak elájulna, kénytelen leszek elkapni és megszegni az ígéretem. Azután is az ajtó előtt maradtam, hogy kisétált mellettem, utána csendben hallgatóztam, hátha a végén igazam lesz és szüksége van a segítségemre. Nem maradt bent túl sokáig, szóval mikor kijött, nagyjából ugyanott álldogáltam, ahol néhány perccel ezelőtt.
- Nem kérek, köszönöm - válaszoltam kissé bizonytalanul. Egyértelműen nem kívántam most a táplálékot - szerintem a gyomrom tegnap óta emészti azt a sajtos tésztát -, inkább csak elgondolkoztam kicsit. Még mindig Rylt követtem a tekintetemmel, az sem teljesen keltette fel a figyelmemet, hogy időközben öltözni, vagyis inkább vetkőzni kezdett. - Menjek ki? - Eszembe jutott, hogy eredetileg zuhanyozni indultam volna, de akkorra már mindegy volt, megkérdeztem. - Én nem.... - intettem felé, aztán kicsit oldalra fordítottam a fejem, rögtön utána pedig vissza is néztem a lányra. Megint aggódni kezdtem amiatt, hogy esetleg rossz jeleket adtam volna, Ryl pedig félreértelmezi a reakcióimat. Sosem kerültem még ilyen szituációba, de együtt aludtunk, és talán nem ártana valahogy közölnöm vele, én hogyan tekintettem az eddig történtekre. Na nem mintha okom lenne azt feltételezni, hogy ő többet gondolt volna bele az ölelkezésbe és hasonlókba, de talán megnyugodnék kicsit, hogy végre rájöttem a törődése miértjére.
Csak ki kéne mondani, ugye? És aztán valószínűleg elszaladni. Fogalmam sem volt, hogyan foglalhatnám össze, amit közölni szeretnék, így tényleg a legegyszerűbb utat választottam. - Eddig nem próbáltalak... öm... Ne gondold, hogy... - kikerekedett szemekkel meredtem a lányra, már amikor nem közte és a föld között kapkodtam a tekintetem. - Ryl, meleg vagyok. - Francba. És már ki is hátráltam a szobából, rögtön ezután a lépcső felé véve az irányt. Biztos, hogy túlreagáltam, és amúgy nem kellett volna csak így odamondanom. Lent felkaptam a cuccaimat, hogy aztán a táskával a kezemben újra elindulhassak zuhanyozni. A lehető leghalkabbanra vettem a lépteimet, hátha sikerül elkerülnöm Rylt, mikor ismét elhaladok a szoba előtt. |
Válaszára csak megráztam a fejem, de hangosan semmit nem fűztem hozzá. Azt hiszem felesleges szájtépés lett volna azt bizonygatnom, hogy nem történt semmi olyan, amiért haragudnék, és ezért sajnálnia kéne.
Mindig is szerettem volna egy testvért, és most, hogy tudom ki az apám, még akár lehet is, bár azt hiszem nekem előbb lesz gyerekem, mint neki. Elvégre ő ráér, hiszen mégiscsak vámpír. Asszem hiányzott már, pedig pár napja találkoztunk csak. Igaz előtte még sosem láttam, ráadásul örült nekem, és úgy beszéltünk meg, hogy tartjuk a kapcsolatot, illetve ő volt az egyetlen hozzátartozóm, akiről tudtam, hol van pontosan. Nem akartam azonban folyamatosan a nyakán lógni, elvégre mégiscsak felnőtt nő vagyok. Így most Jamie kapta meg a törődést, amivel nem akartam Shanet üldözni. Nagyon örültem neki, hogy nem menekül előle, ami azt illeti.
Azt hiszem magamból indultam ki, azokat a szavakat mondtam, és azt cselekedtem, aminek én örültem volna ebben a helyzetben, faszántosan elfelejtkezve róla, hogy az előttem fekvő alak Jamie, akivel kevéssé hasonlítunk. Átlendülve ezen a bakugráson, arra gondoltam, hogy hátha egyszer majd ki tudok belőle szedni néhány fél mondatnál többet. Persze megértettem, hogy nem adja a bizalmát egykönnyen, de reméltem, egyszer elmeséli majd nekem az egész történetét egyben.
- Héj, úgy egyeztünk meg, hogy nem foglalkozunk egymás hogylétével. - préseltem ki magamból egy erőtlen vigyort, mint aki olyan “hú de nagyon jól van”. Azért megmaradok, mégha nem is csattanok ki az egészségtől. Biccentettem a válaszára, majd kisétáltam a fürdőbe. A zuhannyal egyenlőre nem mertem próbálkozni, így a mosdókagyló előtt állva igyekeztem magamról ledörzsölni a bőrömre száradt vért. Ezután visszacaplattam a szobámba Jamie-hez. - Végeztem. Kérsz reggelit? - érdeklődtem meg tőle. Majd megvártam a válaszát, aztán pedig a szekrényemhez caplattam. Gyorsan megszabadultam a véres pólótól, az márcsak utólag jutott az eszembe, hogy talán nem ártott volna megvárnom, amíg Jamie kifárad, de azzal nyugtattam magam, hogy ennyit eddig is látott belőlem. Előszedtem a szekrényből egy vastagabb, hosszúujjú pulcsit és felvettem. Azért a gatyám lecserélésével már megvártam Jamie távozását. Húztam zoknit is, olyan jó bolyhosat. Végül szép óvatosan lemásztam a konyhába reggelit csinálni. |
Ryl jókedvűnek tűnt, ami miatt én is jobban éreztem magam egy kicsit. - Nem kell megköszönnöd. Inkább én sajnálom, ami történt. - Szerencsére úgy látszott, tragédia vagy komolyabb sérülés nélkül megúsztuk az esetet, de tegnap este egyikünk sem volt túl ügyes. Remélem, hogy legközelebb erősebb tudok maradni, és nem volt teljesen értelmetlen próbára tennem magam.
Akaratlanul is visszakanyarodtak a gondolataim a tesvéreimhez, szinte láttam őket magam előtt. Hosszú hajjal és a korabeli ruhákban, mostanra valószínűleg már kevésbé hasonlítanak az emlékeimben megőrzött képre. Ruth-nak különösen jól állhat a XXI. század, ahol egyenjogúként tisztelik mindkét nem képviselőit. A tekintélyével persze akkor sem volt gondja - a családunk egyetlen pozitív jellegű szokása, hogy nálunk még azelőtt megjelent a feminizmus, hogy az átlagemberek körében népszerűvé vált volna. Ráadásul akkor még nem tekintették egyszerű mítosznak a vámpírok és egyéb lények létezését, tisztavérűként már csak emiatt is igen nagy hatást gyakorolt a városlakókra a nővérem megjelenése.
Ryl újra megsimogatta az arcomat, bár fogalmam sem volt, miért érdekli, milyen érzéseket váltott ki belőlem a téma. Annyira nem vagyok érzékeny az ilyesmire, rengetegszer átgondoltam már, mi történt, mit csináltam jól vagy rosszul. Ha arra kért volna, elmondom neki a részleteket, bár ebben az esetben kicsit izgulnék amiatt, mit szól majd a történetem egészéhez. Addigra kezdtem megszokni a törődését a magam módján, az okára viszont még nem sikerült rájönnöm. Nem bíztam benne teljesen, hogy csak és kizárólag az önzetlenség és a tenni akarás vezérli, bár nagyon szerettem volna, mert eddig semmi olyan jelet nem vettem észre, ami valami másra utalt volna. A legtöbben mind akarunk valamit, akkor is, ha magunk mellett másokra is gondolunk közben.
Legszívesebben mozdulatlanul maradtam volna, hogy tovább tartson, kiélvezve minden egyes rövidke másodpercet, amit még Ryl mellett tölthetek. Egy bizonyos szinten hasonlított arra, ahogy éjszaka nekemdőlt álmában, de most tudtam, hogy nem véletlenül fonja körém a karjait. Mérges leszek magamra, ha vége, mert hagytam megtörténni, és amúgy sincs rá sok esély, hogy a közeljövőben ez újra megismétlődne.
Felálltam és elindultam kifelé, szerencsére most minden egyes lépéssel egy kicsit könnyebbnek éreztem magam. Egyszer nem kell majd elsétálnom. Ha viszont mégis ez volt minden, amit valaha ehhez az érzéshez köthetek, legalább azt tudom, hogy kevesebb fájdalmat okoztam a világnak, mint amennyinek az okozására rendeltettem volna. Ez tesz boldoggá, ha büszkévé nem is teljesen.
- Jól vagy? - Már mentem volna segíteni, miután megtorpantam kifelé menet, de aztán mégsem mertem közelebb lépni. Illemtudóan oldalra kaptam a tekintetem, mikor realizálódott bennem, hogy a lányon nincs túl sok ruha, az is inkább pizsamaszerűségnek mondható. Ez az esti kavarodásban nem igazán tűnt fel, ráadásul eddig semmi sem látszott a takarótól, ami miatt most aggódnom kellett volna. - Persze, menj csak. - Tényleg jót tett volna Rylnek egy zuhany, hiszen a sérülésekkel nem tűntek el a vérfoltok is. Engem már nem zavart, volt időm hozzászokni a szaghoz és a gondolathoz is. |
- Hát pedig… - hagytam nyitva a mondatot. Szemeimben játékos fény csillogott, ahogy utaltam rá, hogy nekem eddig nagyon úgy tűnt. - Na látod, ez feltűnt! - nevettem el magam. Jó kedvem volt, talán a nyugodt pihenés miatt, bár amúgyse állt tőlem messze. Legtöbbször ez volt rám a jellemző, csupán a nevelőapám és az aggodalom tudta háttérbe szorítani. Tök random dolgok is iszonyatosan boldoggá tudtak tenni, márpedig az, hogy számíthattam Jamiere nem tartozott az aprók közé. - Köszönöm - jutott eszembe megint hálálkodni. Elvégre nem volt kötelessége mellettem maradni, viszont kifejezetten értékeltem, hogy megtisztelt vele. Hiszen sok vámpír arra sem volt képes, hogy életben hagyja az áldozatát, teljesen hidegen hagyja a sorsa. A tény, amely szerint Jamie itt maradt velem, csak tovább erősítette bennem a tudatott, hogy ő nem “rossz vámpír”.
Kishíján megint elnevettem magam, amikor bólintott. Biztos voltam benne: mind a ketten meg fogjuk szegni az egyességünket, hiszen továbbra is aggódtam érte. Hiába gyógyult gyorsabban, mint én, de akkor sem szólt volna, ha komoly sérülést szenvedett volna el, ezért mindenképpen rajta tartottam a szemem.
Alaposan tanulmányoztam a vonásait, amíg végül arra jutottam, nem kérdezek rá a nővérére, pedig késztetést azt éreztem rá. Talán majd máskor. Azt hiszem mára a család témában éppen eleget kíváncsiskodtam.
- Oké-oké, nem azért mondtam, nyugi. - simítottam végig az arcán. Erősen gyanús volt, hogy felszínre hoztam múltjának minimum egy darabját, ami feltehetőleg nem volt túlságosan kedves számára.
Amikor átöleltem őt igazából fogalmam sem volt mire gondolok, illetve miért teszem. Talán szerettem volna átadni valamennyit neki az emberi érintkezés azon formájából, amit elég gyanúsam sosem tapasztalt még meg. Úgy maradtam, ameddig igényelte, majd óvatosan és lassan felemelkedtem. Valamilyen szinten vártam, hogy megrohan majd a rosszullét, de nem változott semmi, így megkönnyebbülve lélegeztem fel.
- Tyűha - ennyi volt a reakcióm, amikor a mai nap folyamán először körbenéztem a szobámban. A vérem tisztán kirajzolta az utam a kardtól. Egy pillanatra elmerengtem, hogyan is fogom majd kiszedni a szőnyegből, de az egyenlőre ráért, ugyanis ekkor eszméltem csak rá, hogy a finom anyagú pólóm a rászáradt véremtől kemény néhány helyen. A kelleténél egy csöppet nagyobb lendülettel pattantam fel az ágyból, amit azonnal megbántam, amint kifutott az arcomból a vér, és egy pillanatra végigsöpört rajtam a rosszullét. Ám sikerült különösebb dülöngélés nélkül visszaszereznem a testem feletti uralmat.
- Előbb lemosnám a vért a nyakamról, meg a combomról, ha nem haragszol. - reagáltam szavaira. Amennyiben beengedett maga elé gyorsan megszabadultam az éjszakai vértől, majd felöltöztem, ha pedig nem tette visszaültem az ágyamra, és türelmesen vártam amíg végez. |
Nem akartam magára hagyni a történtek után, csak és kizárólag emiatt maradtam Ryl mellett az éjszaka. Persze a végén kiderült, hogy nem is olyan vészes az egész, hozzá lehet szokni ahhoz, hogy alvás közben hallod valaki más szuszogását, és gyakorlatilag több helyen összeértek. Az elején egy kicsit hiányoltam a személyes terem, most viszont annyira nem éreztem sürgősnek kikászálódni az ágyból. Nem lett volna pedig nehéz dolgom, ha azt vesszük, hogy csak ő volt betakarva.
Számíthattam volna rá, hogy ez lesz, de most mégis meglepődtem Ryl kérdésein. - Nem kerülöm. Annyira. Itt fekszem melletted - válaszoltam a lehető leggyorsabban. Mégis hogyan írhatnám körbe az igazságot? Én sem értem teljesen, egyedül abban vagyok biztos, hogy rengeteg mindentől megkímélem magam a tartózkodással. Nem is tudom, mit csinálnék, ha minden nap megengedném magamnak, amit az elmúlt néhány óra során; ha megpróbálnék a részese lenni az összes csodálatos dolognak, amit az emberek arcán látok, és a saját bőrömön kéne megtapasztalnom, ezek az én esetemben miért nem működhetnek. Eleinte önmagam kerestem, arra próbáltam rájönni, mit kezdjek a frissen szerzett szabadságommal, most pedig már nem tudom, miért lenne érdemes megállnom. Talán nincs is rá szükségem. Ha viszont ez vagyok én, miért érdemes élnem? Az életem negyedén sem vagyok még túl, ha minden jól alakul, meg kéne rémítenie a tudatnak, hogy a maradékot is így kell majd eltöltenem.
Rávágtam volna, hogy az én esetem teljesen más, a gyors gyógyulás miatt sosem voltam igazi veszélyben, de inkább bólintva beleegyeztem Ryl ajánlatába. Úgyis figyelni fogom őt, ahogy ő is engem, de legalább mindketten megnyugodunk egy kicsit. Szerencsére én úgy is ellenőrizni tudom őt, hogy egy ujjal se kelljen hozzáérnem, ez pedig fordítva kicsit bonyolultabb lenne, ennyi előnyöm van Ryl ellen.
- Közel álltam a nővéremhez. A többiekhez nem annyira. - Elég sokan laktunk a házban, a nagyrésze viszont személyzet volt. A közelebbi rokonok egy része kapott még szobát az épületben, meg a mi családunk, olyan viszont ritkán fordult elő, hogy mindenki otthon tartózkodott volna. Talán nyersen hangzik, de az anyám hiányolom a legkevésbé - ő mindig próbálta úgy alakítani a dolgokat, hogy ne kelljen mellettünk maradnia, szinte alig volt, hogy egy légtérben tartózkodott volna akármelyikünkkel. Azt hiszem, végig tisztában volt vele, hogy nem helyes, amit a Loewe-k generációk óta csinálnak, ahhoz viszont nem volt elég ereje, hogy beleavatkozzon a dolgok végkimenetelébe. Lehet, hogy hozzám hasonlóan nem volt hozzá elég bátorsága, de még annyi sem, hogy maga mögött tudja hagyni a múltját, ahogy nem sokkal később én tettem.
- Nem tudom, Ryl. Túl sokat láttam mindkét oldalról. - Elsőkézből tudom, hogyan éltünk mi, a hétköznapi emberek világát pedig minden egyes nappal jobban ismertem. A fájdalmukat és az örömüket is, és megszámolni sem tudnám, hányszor néztem végig, ahogy ártatlanokat mészárolnak le az orrom előtt. Először csak gyorsabban végeztem a vadászással, mint a többiek, később félrenéztem, ha túlságosan kegyetlenné vált a műsor. Természetesen ez előbb utóbb másoknak is feltűnt, én pedig sorra kapni kezdtem az ezzel kapcsolatos utasításokat. Előbb-utóbb választanom kellett; minden egyes tőből kitépett végtaggal és gyereksikollyal közelebb álltam a döntésem meghozásához. Túl későn ahhoz, hogy meg lehessen bocsátani, ezzel én is tisztában vagyok, de utólag már semmit sem tehetek az érdekükben.
Már megint nem tudtam hogy lereagálni Ryl közeledését, pedig épp csak egy kicsivel helyezkedett arrébb, hogy átöleljen. Ez tényleg olyasmi volt, amivel kapcsolatban nincs sok tapasztalatom, elvégre ezt szex után sem igazán csinálja az ember ismeretlenekkel. Fogalmam sem volt, vissza kéne-e ölelnem, vagy jobban járok, ha még most elhúzódom tőle. Legszívesebben felültem volna, hogy messzebb kerülhessek, de valamiért mégsem tudtam megtenni, helyette egy pillanatra le is csuktam a szemeimet, kiélvezve kicsit a körém fonódó karok érzését. Jobb volt, mint amilyennek elképzeltem, éppen ezért szakadt meg a szívem, mikor összegyűjtöttem magamban az elhatározást, hogy mégis otthagyjam Rylt és kisétáljak a szobából. Erős akartam maradni, másképp talán nem is bizonyíthattam volna magamnak, hogy van értelme folytatnom.
- Le kéne zuhanyoznom - tápászkodtam fel, szigorúan oldalra nézve, nehogy véletlen találkozzon a tekintetünk a félhomályban. |
- Nalátod, az a fontos! Iszonyatosan bűntudatom lenne, ha nem tudtál volna. - jegyeztem meg. - Tényleg, sajnálom, hogy berángattalak magam mellé, gondolom ritkán alszol valakivel. - figyeltem a vonásait. Az eddigiek alapján nem nagyon keresheti a kapcsolatot másokkal, én pedig nehezen tudtam volna magamról elképzelni, ezt a fajta életmódot, talán ezért is foglalkoztatott annyira. - Miért… miért teszed azt, amit? Miért vándorolsz? Miért kerülöd az emberi a kapcsolatokat? - fürkészően néztem rá.
- Rendben, de akkor te se az én hogylétemmel. - mosolyodtam el. Végülis, ha én nem aggódhatok érte, akkor ő se tegye értem. Számomra ez igazságos “üzletnek” tűnt. Amúgyse szerettem ha aggódtak értem, nem szerettem gyengének tűnni. Illetve… én akartam megvédeni és megmenteni mindenkit, mindig én szerettem volna megsérülni mások helyett, hogy én szenvedjem el a fájdalmat, s másnak -főleg annak, aki közel állt hozzám- ne kelljen. Ha innen nézzük legszívesebben angyal lennék. El akartam venni mások fájdalmát, hogy ne kelljen szenvedniük. Ehhez képest Jamie már megnyugtatott egyszer, és a sérülései ellátásán meg a véradáson kívül nem úgy tűnt, mintha bármit is tehetnék még érte.
-Hogy te milyennek láttad őket. Az emlékeken már úgysem tudsz változtatni. Megmaradt benned róluk egy kép, ami talán halványodni fog, de sosem fogod elfelejteni. - óvatosan a mellkasára koppintottam. Mit mond róluk a szíved? Függetlenül attól amit tettek. - érdeklődtem. Ezt leszámítva is maradt még egy kérdés, amit mindenképp fel akartam neki tenni. - Arra lennék kíváncsi, miért maradtál velük, aztán pedig mi változott meg, mi volt az a hatás, amitől a távozás mellett döntöttél. - nem is tudom, ez olyan dolog lehetett, ami olyan szinten gyakorolt rá hatást, hogy teljes mértékben megváltoztatta az életét… egészen sok minden jutott az eszembe, mi lehetett ez, de persze nem éreztem úgy, hogy ki tudnám találni. Feltehetőleg sokkal borzalmasabb, mint bármi, amivel eddig találkoztam. Bár az is felmerült bennem, egyszerűen elege lett a kegyetlenkedésből, illetve az öldöklésből.
Válaszát, illetve megakadását észlelve megint bűntudatom volt, hogy olyat kérdeztem, amit nem kellett volna. Nem akartam, hogy esetleg szégyenkezzen emiatt. Feljebb csúsztam, majd finoman közelebb húztam magamhoz, amolyan ölelésszerűen. Az lett volna a célom, hogy a feje nagyjából a nyakam, illetve a kulcscsontom környékén legyen, hiszen fekve nem olyan egyszerű megölelni valakit, hogy elhajolok a feje mellett, oszt csá. - Ne szégyeld. Ők a családod, természetes, hogy fontosak neked, márcsak az együtt töltött idő miatt is. - szerettem volna megnyugtatni, hiszen én egészen biztosan nem ítélem el emiatt. Pontosan tudtam mennyire bonyolult egy családdal. Bár a nevelőapámtól érzelmileg nem volt olyan nehéz elszakadnom, a bátyja még mindig eléggé fontos volt nekem. Ő is gyakran vadászott, és hiába nem volt annyira kegyetlen, mint a nevelőapám, mégis tudtam, hogy nem kéne jó kapcsolatot ápolnom vele. Ennek ellenére kb heti szinten beszélünk, mégha a levadászott lényekről nem is ejt szót, fél mondatokból azért összetudom rakni, merre járt, illetve hány életet oltott ki. |
- Hát... igen. - Sikerült, miután meggyőződtem róla, Ryl állapota nem fordulhat csak úgy rosszabbra, ha lehunyom a szemeimet. Persze ezután is aggódtam érte, így mindig a legzésére koncentráltam először, ha felébredtem egyszer-egyszer egy pillanatra. Legszívesebben megint bocsánatot kértem volna, de inkább későbbre tartogattam a lehetőséget, hátha egyszer rájön, hogy tényleg veszélyben volt az élete.
- Elég gyorsan gyógyulok. Ne is foglalkozz vele. - Én sem teszem, az éjszaka történtek után pedig végképp szeretnék elfeledkezni róla. Az extra adag vér még ezt az időt is lerövidítette, és már fájni sem fájt annyira, mint mikor Ryl bekötözte az este. Más kérdés, mi lett volna, ha Ryllel történik valami, ugyanis nem sok orvosi tapasztalattal rendelkezem. Újraéleszteni tudok, ennyi rám ragadt az évek során, de ennél bonyolultabb szituációkban - például kivérézés esetén - nem igazán tudnék intézkedni. Talán nem is lenne rossz ölet orvosnak tanulni, így visszaadhatnék kicsit abból, amit kénytelen vagyok elvenni a túlélésem érdekében. Ráadásul könnyebben vérhez juthatnék, ha kórházban dolgoznék, de tudom, hogy ebből sem igazán lesz semmi. Akkor évekig egyhelyben kéne maradnom, és valószínűleg még azután is, hogy lediplomáztam - elvégre a vándor orvosok kora elég rég lejárt.
- Á, egyszerűen csak nem tudom, mit mondjak róluk. - A nagyjával már tisztában van, azt hiszem, azt meg úgy sem tudom elmagyarázni, miért érzek irántuk még mindig így. Remélem, hogy ők is szerettek engem, már amennyire ennek lehet tulajdonítani a köztünk lévő köteléket. Az igazság viszont az, hogy én menekültem a világ másik végére, ők még mindig ott vannak egymásnak, már csak ezért sem okolhatom őket, ha évszázadokkal ezelőtt elfeledkeztek rólam. - Bizonyos értelemben igen. Tudom, hogy nem kéne, de... - Nem is tudnám eldönteni, mi hiányzik, az érzés, hogy tartozom valahová, vagy maguk a személyek, akiket kénytelen voltam hátrahagyni. Ruth és az öcsém biztosan, de talán csak azért, mert az időm nagy részét velük töltöttem, amíg otthon voltam.
Félrenéztem, mikor megakadtam egy pillanatra, de még így sem kerülhettem el Ryl tekintetét. Nagyon közel feküdtünk egymáshoz, én pedig korábban az oldalamra dőltem, hogy könnyebb legyen beszélgetni. Az ujjai most a hajamban jártak, eddig észre sem vettem, mennyire élvezem. Sokadszorra kezdett simogatni aznap, lassan pedig úgy tűnt, el is felejtek ellene tiltakozni. Most nem éreztem még a késztetést sem, hogy megpróbáljak elhúznódni, nem volt mit visszafognom, ami miatt megint csak kétségbe kellett volna esnem. Mekkora esély van rá, hogy valaha is képes leszek elfelejteni? Valószínűleg évek múlva is pontosan tudni fogom, hol ért a bőre az enyémhez. |
- Akkor mégis aludtál. - nyugodtam meg. Semmiképpen sem én akartam lenni a pihenése akadálya. Egy picit elmerengtem a mélyen alvás dolgon. Én, ha végre sikerül elaludnom úgy alszom, mint akit fejbevágtak, csak a rémálmaim ébreszthetnek fel általában. Még sosem sikerült nem mély alvást produkálnom, vagy forgolódom, vagy alszom, a kettő közt pedig ritkán van átmenet. Relatíve kevésszer beszélgetek másokkal az alvási szokásaikról, az egyetlen, akivel eddig erre a témára keveredtünk Jamein kívül, az Aylin volt. Nála is csak azért, mert rákérdeztem arra, miért fut az álmában, mire rávágta, hogy olyankor mélyen alszik. Azt mondta ilyentájt pihen a legjobban, ezt leszámítva felszínesen alszik, s a legapróbb neszekre is felriad. Oknak pedig a farkas ösztöneit jelölte meg.
- Tudom, de akkoris! A vállad még mindig elég csúnya. - tartottam ki aggódó álláspontom mellett, felidézve, ő is legalább annyira nem hiszi el azt, hogy jól vagyok, mint én viszont. Bár aggodalma végülis jogos volt, hiszen voltam már jobban is. Egyenlőre csak hányingerem volt, illetve a fejemet éreztem nehéznek, de nem akartam megtudni mi jöhet még. Valamilyen szinten reménykedtem benne, ha még fentrengek egy kicsit az ágyamban ezek elmúlnak, vagy ha azt nem is, de egy picit javulnak, ám egyenlőre nem történt ilyesmi. Szívesen aludtam volna még pár órácskát, abban viszont korántsem voltam biztos, hogy ez ténylegesen segítene-e.
Sejtettem, hogy már látta a heget, ha másnem akkor, amikor ivott a véremből, de ezúttal azért hívtam rá fel a figyelmét, mivel továbbra is a bűntudatát igyekeztem elhessegetni. Mivel begyógyította a harapásnyomát, így az mégcsak meg sem látszott, ezzel ellentétben. Amúgy nem hirdettem fennhangon vadász létemet, így általában meglepetés volt a reakció, ha mégis megtudták. Kevesen nézték ki belőlem, az biztos.
- Értem… nem erőltetem a témát, ha nem akarod. - jegyeztem meg tanácstalanul. Nem tudtam melyik lenne az okosabb döntés, ami nagyon zavart. Mivel Jamie eddig se volt túlságosan beszédes, nem tudtam eldönteni, hogy emiatt “hallgat”, vagy egyszerűen csak a családjára nem akar visszaemlékezni. - Hiányoznak neked? - túrtam óvatosan a hajába, hogy éreztessem vele, nincsen teljesen egyedül. A családját nyilván nem pótolhatom, de szívesen meghallgatom, bármiről legyen is szó. |
- Dehogyis. Nem zavartál. Nem szoktam olyan mélyen aludni. - Volt már rá példa - még a kalandjaim kezdetekor, bőven Amerika előtt -, hogy fán aludtam és arra ébredtem, hogy úton vagyok a talaj felé. Teljesen nem engedhetem el magam pihenés közben, hiszen rengeteg minden történhet egy éjszaka vagy nappal folyamán. Kellett néhány hét, mire átszoktam a teljes önállóságra és megtanultam, hogyan maradhatok egyedül is biztonságban. Általában arra az időre tolom az alvást, mikor teljesen sötét van, így másnap szocializálódhatok kicsit a magam módján. Mostantól úgyis kénytelen leszek több időt fedett helyen tölteni a hideg miatt, viszont a tél előnye, hogy hosszabb távokat tehetek meg a gyengébb napfényen.
Már megint pislogtam néhányat zavaromban, mikor Ryl a homlokomhoz nyomta a kézfejét, feltehetőleg a testhőmérsékeletem akarta ezzel megnézni. Megszokhattam volna már addigra, de képtelen voltam megérteni, miért aggódik folyamatosan miattam, mikor ő szemmel láthatóan sokkal rosszabb állapotban van. Miért érdekli egyáltalán, mi van velem, ha mondtam már, hogy jól vagyok? Talán tényleg szólnom kéne neki arról az apróságról... Vagy valószínűleg csak emberi megszokásból aggodalmaskodik, én pedig túlgondolom az egészet. - Vámpír vagyok, Ryl. - Ha meg is fáztam kicsit, már rég kigyógyultam belőle, ahogy a vállam is rengeteget javul ezalatt a néhány óra alatt.
Mivel úgy tűnt, Ryl az ágyban marad, én sem keltem ki egyből. Rámfért volna egy zuhany és egy fogmosás, de még mindig nem voltam biztos benne, egyedül hagyhatom-e. Rengeteg vért vesztett tegnap, ráadásul az én hibámból, inni pedig nem szeretett volna, így jobbnak láttam vele maradni és kicsit később újra megpróbálni segíteni valamit. Lehet, hogy általánosságba véve rossz példát mutatok neki, de szerintem én a temetőben sem voltam akkora veszélyben tegnap este, mint ő most.
Csendben hagytam, hogy a hegre vezesse az ujjaimat. Persze észrevettem már a harapásnyomot, de nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget. Elvégre Ryl vámpírvadász-féle, a legtöbben pedig valószínűleg nem úgy reagálnak, ha megtudják ezt az információt, mint én tettem. Egy kicsit megnyugtatott, hogy tényleg nem mérges rám, mert én az voltam magamra, amiért ilyen könnyen elvesztettem a testem feletti irányítást. Nem ez akarok lenni, és most majdnem komoly sérüléseket okoztam valakinek, aki csak segíteni szeretett volna.
Ryl óvatosan fogalmazott, ami miatt kénytelen voltam elmosolyodni. Igazából a második kérdéssel sem segített sokat a helyzeten, nem tudtam volna olyan tevékenységet említeni, amit mai szemmel nézve családiasnak mondana az ember. - Hát - kezdtem bele, de rögtön tartottam is egy kis szünetet. Az edzés ugrott be először, egyrészt mert ezt csináltuk a leggyakrabban párban, másrészt pedig mert bizonyos értelemben élveztem, hogy összekapcsolhatom a feladatot a szórakozással. Végül úgy döntöttem, nem próbálom meg körülírni, mi a jó abban, ha a saját testvéreiddel okoztok durva sérüléseket egymásnak, inkább az igazság egy másik részletét árultam el a lánynak. - Nem tudom. Nem igazán azon múlott, mit szeretnénk. A mostani értelemben annyira nem álltunk közel egymáshoz. - Talán a nővéremmel értettük meg egymást a legjobban, bár a legtöbb dologban pont ellentétek voltunk: ő betartotta a szabályokat, mikor én már nem tudtam tovább ellenállni a kísértésnek, és erős maradt még akkor is, ha más rég feladta volna a helyében. Nem hiszem, hogy ő is Ryl ágyában fetrengene egy válltörés után, de igaza van, nem vagyok olyan fáradt, hogy ezt ténylegesen megengedhessem magamnak. |
Magamhoz képest rendkívül nyugodtan töltöttem az éjszakát, főleg, ha azt nézzük, hogy általában az egész ágyamat végigrodeóztam. Na ahhoz képest abszolút nyugodtan aludtam, tekintve, hogy Jamie karjának dőlve aludtam el, és ott is ébredtem.
- Miért nem? Zavartalak? - talán mégsem gondoltam jól, és össze-vissza forgolódtam, csak szerencsés véletlennek hála ébredtem ugyanott, ahol elszunnyadtam. - Sajnálom… - ráztam meg bűntudatosan a fejem. Lehet jobban tudott volna pihenni, ha nem rángatom be az ágyamba. Persze az éjszakán már nem igen tudtam változtatni, így csak a bűntudat maradt a részemről, hogy nem tudott tőlem nyugodtan aludni.
Amikor válaszolt a kérdésemre, csak akkor villant be, hogy tegnap milyen hideg volt a bőre a temetőben. Óvatosan a homlokára tettem a kezem. A végtagomhoz képest mindenképp melegebb volt a bőre, de úgy éreztem nem lázas. - Hál’istennek - húztam vissza a kezem, hogy ne miattam hűljön ki. - Nem fáztál meg, és nem is vagy lázas. Pedig a temető után legalább valamelyiket vártam volna. - persze megvolt a tévedés lehetősége, mivel a kezem nem a szokásos hőmérsékletű volt, hanem a vérveszteség miatt sokkal hidegebb.
Halkan felnevettem, látva a reakcióját. - Bocsi, rossz szokás. Az emberek nagy része is így reagál. - folytattam mosolyogva a magyarázkodást. - De mindig elhallgatnak. - küldtem felé egy apró, elégedett vigyort.
- Azért a vállad nem pont úgy fest. Nem, köszönöm, nem vagyok szomjas. - sejtettem, hogy innom kéne, meg ami azt illeti ennem is, de jelen pillanatban egyáltalán nem volt étvágyam, sőt inkább némi hányingerrel büszkélkedhettem, ami talán a vérveszteség miatt volt, de lehetett éppen az éhség miatt is. - Fel kéne öltöznöm. - motyogtam magam elé. - De egyenlőre még trenírozok a felkelésre, szóval ráér. Akkor majd megoldom a többit is. - mosolyodtam el újra, jelezve neki, hogy egyenlőre semmire sincs szükségem. Aprót sóhajtottam, amikor megint el akart kezdeni sajnálkozni. Finoman megfogva a kezét felhúztam a nyakamhoz, hogy aztán az “éppen megúsztam” vámpírmarás hegén végigsimithassak az ujjaival. - Az éjszakai harapás semmi volt. - néztem nyugodtan a szemébe.
- Mondjuk, hogy hogyan néztek ki. Mit csináltatok, amikor nem őőő… - kishíján kimondtam, hogy kegyetlenkedtek és vagy gyilkoltak. Próbáltam megtalálni a megfelelő szót, de nem jött az ajkaimra. Nem volt ötletem, mi lenne elég finom a Loewe-kra. - Mit szerettél velük csinálni? - jutott az eszembe hirtelen egy mentőkérdés féle. |
- Nem aludtam - vágtam rá azonnal, végülis ezzel nem jártam messze az igazságtól. Az utóbbi néhány órát pihenéssel töltöttem, előtte viszont előfordult, hogy felébredtem egyszer-egyszer. Többnyire Ryl mozgolódása miatt, általában már azt is észrevettem, ha arrébb pakolta a karját néhány centivel. Mondanom sem kell, hogy egyedül alszom, a tél beköszöntötte előtt pedig leginkább kint töltöttem az éjszakákat, így a legkisebb változásra is kipattannak a szemeim. Érdekes érzés volt ilyen közel lenni valakihez, külön érezni minden egyes lélegzetvételét és a testéből áradó folyamatos meleget. Ennek ellenére már sokkal kevésbé voltam fáradt, és talán meg is nyugodtam egy kicsit, de még mindig tervbe volt véve az a reggeli ellenőrzés. Valószínűleg nem bocsátottam volna meg magamnak, ha Rylnek valami komoly baja esik. - Nem fáztam - csóváltam meg a fejem, mielőtt már megint értem kezdene el aggódni. Igaz, hogy nem volt időm felvenni a pólómat, de itt bent egyáltalán nem volt hideg, ha a kinti hőmérsékletet vesszük alapul.
A következő néhány másodpercben zavartan meredtem a lányra, nem igazán szoktam meg, hogy csak úgy elhallgattassanak. Ráadásul rögtön az én egészésgemről kezdett kérdezősködni, mikor látszólag ő maga sokkal rosszabbul lehetett nálam. A zúzódásokon és a fognyomokon kívül már majdnem el is tűntek a sérüléseim, és persze a vállam még mindig fájt, de szerintem az éjszaka alatt rengeteget gyógyult, hála Ryl törődésének és a vérmennyiségnek, amitől véletlen sikerült megfosztanom.
- Én jól vagyok. Kérsz vizet? Vagy akármi mást? Ryl, én annyira... - Hirtelen nem is tudtam mit mondjak, csak újra nekiálltam bocsánatot kérni. Talán teljesen feleslegesen zaklatom, mert nem fogja elmondani, ha valami baj van, a tegnapit pedig nem tudom meg nem történtté tenni a sajnálkozással. Akkor kellett volna leállítanom magam, vagy szólni neki, hogy ne jöjjön utánam. Most maximum azon gondolkozhatok, hogyan tehetném jóvá, valószínűleg viszont erre is sehogy lenne a válasz.
- Mit meséljek róluk? - kérdeztem néhány pillanatnyi késéssel. A lényegesebb dolgokkal ő is tisztában lehet, azt pedig már tudja, hogy nem vagyok valami jó beszélgetőpartner. Megpróbáltam ugyan felidézni a tóparti kastélyhoz fűződő emlékeimet, de ezalkalommal semmi konkrét nem jutott eszembe, amit elmondhatnék. Óvatosan visszadőltem mellé, mivel nem úgy tűnt, hogy fel akarna kelni az ágyból, én pedig már korábban elhatároztam, hogy mellette maradok amíg jobban nem lesz. |
Ha magamnál vagyok tuti, hogy hevesen tiltakoztam volna a kötés ilyen módon való eltávolítása ellen, így azonban hamar -legalábbis a megszokottól hamarabb- ejtettem a témát. Ha nem egy vámpír vett volna a karjaiba, akkor biztosan tiltakoztam volna, hogy nehéz vagyok, meg ilyesmi, azonban túl sok vámpírnál tapasztaltam már, hogy kocsikat is simán képesek félkézzel felkapni akár, hát amiatt a nagyjából 55-56 kg miatt nem nyekeregtem neki, amit én képviseltem. Amúgyse volt erőm ilyesmire, örültem márcsak a ténynek is, hogy az eszméletemnél vagyok. Nem kívántam belezuhanni a sötétségbe, nem szerettem volna, hogy Jamie aggódjon értem. Egyszerűen nem akartam ráhozni a frászt mégjobban.
Nem sokkal ébredésem után már Jamie vonásait fürkésztem. Úgy tűnt alszik, de elég hamar kinyíltak a szemei. - Ne haragudj, felébresztettelek? - kérdeztem tőle csendesen. - Köszönöm... - suttogtam neki. - Nem fáztál? Nyugodtan betakarózhattál volna. - pislogtam rá bűntudatosan, abban a hitben, hogy miattam nem tudta megtenni. - Kihúzhattad volna a takarót alólam, ha rajta feküdtem. - magyaráztam neki. Amikor felült, a tekintetemmel követtem, de nem tudtam tétlenül hallgatni a magyarázkodását. Én is felemelkedtem, és a könyökömre támaszkodtam.
- Ssshh… - nyomtam a mutatóujjam az ajkára, hogy elhallgattassam. - Semmi baj. Hogy van a vállad? - érdeklődtem meg rögtön tőle, mielőtt még valami hozzám kapcsolódó kérdést feltehetett volna. Egyáltalán nem haragudtam rá az éjszaka történtekért, és nem akartam, hogy magát ostorozza a történtek miatt. Továbbra is nehéznek éreztem a testem, így visszadőltem az ágyamra, ám lelkileg már tréningeztem a felkelésre, elvégre annak is meg kell lennie előbb-utóbb. - Mesélsz nekem a családodról? - határozottan mindent elkövettem, hogy minél később következzen be ez a pillanat. Csak most döbbentem rá: még mindig a kezét fogom, és nem is nagyon akaródzott elengednem. A hátamon feküdtem és kíváncsian tanulmányoztam a vonásait. Nem tudtam volna róla elképzelni, hogy kegyetlenkedik, azt meg végképp, hogy élvezi is. Olyan békésnek és aranyosnak tűnt, mint egy kisfiú. |
A kötés éppenséggel akadályozott a mozgásban, és talán az elmúlt órák alatt gyógyult már annyit a vállam, hogy ne legyen a tartására szükségem. Eddig viszonylag jól elboldogultam egy kézzel is, a legtöbb dologban nem zavart, na meg elég időm volt ezt a képességet is kifejleszteni. Kifejezetten jól jön, ha mindkettőt tudod használni, akkor is, ha amúgy nem kell sokáig nélkülöznöd magát a végtagot. Nem erőltettem túl magam, csak felkaptam Rylt és néhány másodperc múlva már a szobában is voltunk. Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha még ennél is később állok le és véletlenül megölöm. Talán nem is számítana véletlennek, mikor tisztában vagyok minden egyes mozdulatommal. Lehet, hogy még ehhez is túl gyenge vagyok. Másképp döntöttem volna, ha Ruth helyett én lennék a legerősebb - vagy legalábbis az, akihez a legnagyobb remények fűződnek? Nem hibáztathatom, amiért nem az én utamat választotta, csak azt remélem, hogy akkor és ott tényleg nem az önzőségem vezérelt.
Számíthattam volna rá, de váratlanul ért, mikor a félig öntudatlan Ryl közelebb fészkelte magát hozzám. Jó darabig mozdulni sem mertem, miután a karomnak döntötte a fejét, csendben próbáltam elhitetni magammal, hogy nem lesz baja, ha egyszer kiengedem a bent tartott levegőt. Párhavonta egyszer előfordul ugyan, hogy más mellett fekszem néhány perc erejéig, de akkor sem ilyen közel, és hát ugye az teljesen más körülmények között történik. Nem mondanám, hogy ennyire utálom, ha ok nélkül hozzámérnek, de általában hamar elbúcsúzom a másik féltől, ha véletlen együtt töltöm valakivel az éjszakát. Most nem igazán tehettem mást, beletörődtem a szituációba és kihasználtam, hogy ilyen alaposan tanulmányozhatom a lány életjeleit. Még így sem tartott olyan soká, hogy én is aludni kezdjek, körülbelül két óra múlva feladtam a hallgatózást és becsuktam a szemeimet, továbbra is ügyelve arra, nehogy véletlenül megmozduljak.
Több másodperces késéssel vettem csak észre, mikor Ryl mellettem ébredezni kezdett, addig ugyanis legalább olyan mélyen aludtam, mint ő. Legutóbb két napja pihentem rendesen, azóta pedig rengeteg minden történt, így nem is volt olyan nehéz dolgom és végül sikerült elengednem magam. Most pislogtam néhányat és nem sokkal később fel is ültem az ágyon.
- ...borzasztóan sajnálom - folytattam gyakorlatilag onnan, ahol az éjszaka abbahagytuk. Jó időérzékem van, de most nem tudtam volna megállapítani, milyen napszakban járhatunk, mivel nem sok fény jött be kintről a szobába. |
Megnyugodva sóhajtottam föl, amikor közölte velem, hogy jobban van a karja. - A kötést akkor sem kellett volna leszedned. - akadékoskodtam továbbra is. Hát ha másra nem is, legalább erre tudtam koncentrálni. Igazából számtalan név felmerült a fejemben, akit áthívhattam volna segíteni, igaz ebből maximum kettő tudott volna érdemi segítséget nyújtani, de ők valamiképpen biztos értesítették volna az egyik olyan ismerősömet, aki tuti Jamie nyakának ugrott volna, még mielőtt közölhettem volna vele, nem ő tehet a kialakult helyzetről. Amíg Sof rögtön Reynát kerítette volna elő, addig Cei feltehetőleg Aylint, vagy rosszabb esetben Sert kerítette volna elő. Azt pedig inkább nem akartam megtudni, mit reagál Ser Jamiere, illetve pont fordítva sem akartam látni. Állapotom javítására a külső segítségen és a vízen kívül még a vastabletta tűnt jó ötletnek, azt azonban az éjjeli szekrényem felső fiókjában tartottam sok másik khhhm… pirula mellett, ahhoz pedig még nem voltam eléggé kábult, hogy megkérjem Jamiet, szedjen elő onnan bármit is. Igazából az sem zavart volna, ha a vérem továbbra is a száját díszíti, mivel látni továbbra sem láttam a szobámban, meg amúgyis tudtam, hogy vámpír. Picit közelebb másztam hozzá, amikor végre mellém henteredett, és a fejemet a karjának döntöttem, a kezét pedig továbbra sem engedtem el. Jól esett a tudat, hogy valaki mellettem van és vigyáz rám. Pár perc múlva magával is ragadott az álom, ennek köszönhetően pedig a légzésem nagyjából stabilizálódott.
***
Alaposan benne járhattunk már a délutánban is, mire végre felébredtem. A szememet kinyitva néhány percig csak bámultam magam elé, amíg realizálódott, hogy mit csinálok éppen. Komolyan berángattam Jamiet magam mellé az ágyamba, és mégcsak be se takartam? Finoman elhúztam a fejem a karjától, hogy fel tudjak rá nézni, és meg tudjam állapítani alszik-e. |
Először úgy csináltam, mintha meg sem hallottam volna Ryl aggodalmát. A vállamnak előbb-utóbb semmi baja nem lesz, neki viszont nem volt honnan megörökölni a gyors gyógyulás képességét. Nem tudtam, hogy segíthetnék, hiszen csak annyit mondott, hogy nagyon fázik, így ez volt az egyetlen használható ötletem vele kapcsolatban. - Igen, jobban - nyugtattam meg, bár olyan jelentősen még nem éreztem az újabb adag vér hatását. Valószínűleg orvost kéne hívnom, de nem tudnám kimagyarázni, mi történt vele, és fogalmam sincs, van-e olyan ismerőse, akit riaszhatnék vész esetén.
A következő gondolatom a vastabletta lett volna, de Ryl elkapta a kezem, mielőtt nekiállhattam volna a keresésnek. Talán tart ilyesmit magánál, ha alapjáraton is fel van készülve a hasonló helyzetekre, ez pedig kicsit könnyebbé tette volna a lelkiismeretem. Elsősorban érte aggódtam, nem igazán tűnt úgy, mintha tisztában lenne vele, mi történik körülötte. Akárhogyan nézzük, ezt nem lehet most bíztató jelnek venni, bár úgy vettem észre, hogy a legutóbbi néhány perc alatt nem sokat változott az állapota. Nem húztam az időt lent, így még nem adódott lehetőségem ezt biztosra megállapítani, épp csak lemostam a vért az államról, nehogy a frászt hozzam rá, mikor legközelebb megjelenek mellette. És persze hoztam neki egy pohár vizet.
- Nem tudom, mennyire... - be sem fejeztem a mondatot, csak leraktam az előbb említett poharat az éjjeliszekrényre, majd úgy döntöttem, kivételesen nem tiltakozom, ha valamilyen érthetetlen oknál fogva megnyugtatja őt a jelenlétem. Zavarba jöttem volna, ha Ryl teljesen magánál van, így viszont éppen csak egy kicsit éreztem magam kellemetlenül, mikor befeküdtem mellé az ágyba. Először csak a takaró tetejére ültem, de úgy tűnt, Ryl nem tervez egyhamar elengedni, így óvatosan a hátamra dőltem a lány mellett. Legalább egy órán keresztül figyeltem minden egyes lélegzetvételét, míg én magam is meg nem nyugodtam kicsit. Észre sem vettem, hogy időközben én is kezdek elálmosodni, de hosszú nap volt a mai, és amúgyis régóta tervben volt már a pihenés az Irinával való váratlan találkozásom előtt. |
Nos erre azt hiszem nem lehet értelmes dolgot mondani, szóval a hallgatás mellett döntöttem. Mindig is az érintések nagy barátja voltam, hiszen ez általában mindkét felett megnyugtatta. Engem is, hogy tettem valamit, illetve a másik felet is, ha másban nem is, hát abban, hogy ott voltam mellette és számíthatott rám.
Nem gondoltam volna, hogy mégegy harapás ennyire megvisel, de továbbra sem veszítettem el a bizalmamat Jamie irányába, csak éppen volt fontosabb dolgom is, például, hogy ne ájuljak el sem a mostani, sem az azt követő pillanatban.
- Jamie, a vállad! - nyekeregtem neki, amikor felkapott. Bezzeg erre volt szellemi kapacitásom! Jó páran mondták már, hogy hacsak feleannyit aggódnék magamért, mint másokért nem sérülnék meg olyan gyakran, de ezt mindig elengedtem a fülem mellett. Számomra mindig is fontos volt mások biztonsága, és igen, gyakran helyeztem a sajátomé elé. Ennek a mostani eset is bizonyítékot szolgáltatott. Ami azt illette, nem is akartam erről leszokni, márcsak azért sem, mert az esetek nagyobb százalékában pozitív visszajelzést kaptam az aggodalmaimra. Sokan értékelték a feléjük tett gesztusaimat, ha mással nem is, hát azzal, hogy abbahagyták az addigi, rossz cselekvéseiket. Azt hiszem etéren kicsit erőszakos voltam, dehát nem egyszerű mondjuk egy függőt meggyőzni arról, hogy menjen elvonóra, bármin “függjön” is. - Jobban van? - a kérdés még mindig a vállát célozta, mégha a gondolataim kicsit el kalandoztak közben. Az egyik kezemmel felnyúltam, hogy megérintsem a sérült részt, de a karom a mozdulat felénél megadta magát, így az nem került befejezésre. Mindemellett üdvösnek tartottam, hogy legalább tudom mozgatni.
- Semmi baj. - azt hiszem jelen állapotomban nem ez lett volna a legmegfelelőbb válasz, de nem tudtam rá haragudni egyáltalán. Részint mert magamnak okoztam a helyzetet, meg amúgyis, nem voltam haragvó típus. Ahogy betett az ágyamba, és betakart elmosolyodtam. Beljebb fészkelődtem a vackomba, mivel nagy ágyam volt, olyan, amin kényelmesen elfért két ember is, és nem szerettem volna lezúgni az oldaláról. Jamie kérdése csak addigra jutott el az agyamig, amikorra már visszajött a vízzel, amit meg is ittam. - Maradj mellettem - vágtam rá, miközben megragadtam a kezét, és magam felé húztam. A víznek hála tűrhető pontossággal tudtam merre van, s elég közel volt ahhoz, hogy ne kelljen komolyabban mozgást végeznem, így csak a kezének megtartása okozott némi gondot. Még hátrébb másztam az ágyban, hogy neki is legyen helye. Lassan amúgyis kisebb zavar keletkezett a fejemben az álmosság és a vérveszteség hatására, szóval abban sem voltam nagyon biztos kihez is beszélek. Azt tudtam mindössze, hogy az illető vámpír, így legvalószínűbben az apámra tippeltem. |
Pedig félnie kéne, hiába tűnt úgy egészen eddig, hogy megbízhat bennem. Akkor és ott még én sem bíztam meg magamban, minden eddigi tapasztalatomtól függetlenül. Azt hiszem, ez az, amit a legkevésbé irányíthatok, nem olyan, mint a fájdalom vagy a félelem, amibe bele lehet szokni az évek során. Valamennyire mindig is a részem marad, akárhogy harcolhatok ellene, a vérszomjam sosem fogom tudni teljesen megtagadni. - Nem akarlak, de ez nem azt jelenti,... hogy nem is foglak, Ryl - tájékoztattam hasonlóan halkan. Már nem is tudom, hanyadszorra simogatta meg az arcom a mai napon, de ha a mellékhatásoktól eltekintünk, kezdtem egészen megkedvelni ezt a szokását. Nem kéne sok időt itt töltenem, hogy a végén hiányozzon a lány közelsége a maga módján, pedig pont ezt szeretném elkerülni. Nem teljesen ugyanaz magányosnak és egyedül lenni, ezt még én is tudom. Pontosan a két dolog közötti különbség az, amit soha nem szeretnék teljesen megérteni. Minden egyes ilyen apró gesztussal nehezebb kicsit, most már például ismerem a bőrömet simogató ujjak érzését is. Az első érintés, ölelés vagy csók emléke is mélyen bennem maradt, évszázadok után is pontosan tudom, milyen volt nem csak látni, hanem végre meg is tapasztalni ezeket a dolgokat. Addig nem vágyódhatok ilyenek után, amíg biztosra nem tudom, hogy lenne értelme, akkor is, ha a végén mindenről lemaradok, ami ezzel járna.
Megkönnyebbülten csuktam be a szemem az első néhány korty után, végre kezdtem lenyugodni és elengedni magam, ahogy a testem megkapta, amit eddig szeretett volna. Szinte éreztem, ahogy visszatér az erőm és egy kicsit gyorsabban kezdenek gyógyulni a sérüléseim a kötések alatt. Ez azt jelenti, hogy hamarabb elindulhatok és nem kell hosszú napokat várnom, mire elég jól leszek a gyalogláshoz. Rylről ugyanezt egyáltalán nem lehetett volna elmondani, hiszen egyikünk sem volt igazán a helyzet magaslatán. Ő nem tudott szabadulni, én pedig képtelen voltam irányítani az ösztöneimet. Észre sem vettem, hogy én tartom Rylt, amíg ténylegesen össze nem esett, én pedig tele nem lettem annyira, hogy ezt észrevegyem.
Néhány másodpercig csak néztem, ahogy előttem fekszik a földön a véres harapással a nyakán és próbáltam kitisztítani a gondolataimat. Csak azután kezdtem kétségbe esni, hogy sikerült öszpontosítanom valamire. A tudat, hogy kishján megöltem, segített koncentrálni, bár arról fogalmam sem volt, hogyan tudnám a történteket helyrehozni. Nagyon rég nem mentem ilyen messzire, nem is értettem teljesen, most hogy engedhettem meg magamnak, hogy ez megtörténjen. Letéptem a karomról a kötést, hogy mindkét kezem használhassam, mikor felemeltem Rylt, hogy a szobájába vihessem. Most az én torkomon is kicsúszott egy kisebb nyögés, mert a vállam még koránt sem volt teljesen rendben, de annyira talán már igen, hogy elbírjam vele a lány súlyát.
- Annyira sajnálom - nem hittem volna, hogy ilyen állapotban szívesen fogadja a vallomásomat, de tudnia kellett, hogy nem állt szándékomban ezt tenni vele. Persze ez nem mentség a történtekre, csak rajtam múlt, vissza tudom-e utasítani az ajánlatát. Óvatosan az ágy szélére fektettem és ráhúztam a takarót, bár volt egy olyan érzésem, hogy ezzel nem sokat segítek a vérveszteségen. - Ryl, mit csináljak? - kérdeztem magamhoz képest hisztérikusan, mielőtt eltűntem volna, hogy hozzak neki egy pohár vizet. |
[59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
