|
Témaindító hozzászólás
|
2016.11.07. 15:45 - |
 |
[5-1]
Csak hallgattam, amit mondott. Igaza volt. De a természetem azt súgta, hogy ne fogadjam el, hogy igaza van.
- Azt hiszem igazad van, de valahol a talán nem létező lelkem mélyén mégis az van bennem, hogy nem fogadhatom el ezt az igazat. Hogy tennem kell valamit, de nem tehetem. - ráztam meg a fejemet erőtlenül.
- Persze, hogy nem akarom, ki akarná, hogy majdnem megöljék? De lehet, tényleg ez az első lépés a valódi megbánás felé. - sóhajtottam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Egy biztos, legközelebb látom Lunát, befogom a számat. Otthon aztán Xil mondta, hogy neki vissza kell mennie az irodába így, ha tényleg nincs szükségem segítségre, akkor ő menne is.
- Nyugodtan menj csak, innentől már nagyjából megleszek. - mosolyogtam rá. Elköszöntünk egymástól és Xil el is ment. Én nagy nehezem bevánszorogtam a szobámba és tigris alakban elaludtam.
*Irina off, Xil el és off, lezárt kör* |
|
- Szemet, szemért alapon? Abból mi lenne, Irina? Ha ezt megengednénk magunknak, nem lennénk jobbak náluk. Ugyanazt csinálnánk, mint azok. Lesüllyednénk a szintjükre. Jó lenne az, Irina? Hogy egy lapon emlegessenek olyanokkal, olyan férfiakkal, akik talán sokkal rosszabbak nálad? Dühös lennél, de így lenne - soha sem voltam kínzás párti, hisz én is elszenvedtem, talán túl sokat. Nem hiszem, hogy bárki megérdemelné azt, amin én átmentem és a nővérem. Talán túl jószívű vagyok? Lehetséges, de nem fogok senkit megkínozni, azért, mert nekem rosszat okozott. Igen, fenyegettem már meg sok személyt, de nem halállak vagy bántalmazással. Csupán a túlságosan őrzött titkaikkal.
- Nem akarod, hogy még egyszer megtörténjen, igaz? Szégyenled magad... talán már ez is jó kezdés. Bár én mit tudhatok az egészről? Én egyiket sem érzem.. évek óta, de látom az embereken, személyeken, hogy természetes, ha így éreznek. - mindig ezt lehetett látni mindenkin. Hamarosan már a lakásán is voltunk. Nem hittem, hogy valaha valakinek segíteni fogok, de valahogy... jó érzés volt. - Biztos? Mert nekem még vissza kell mennem az irodába, szóval nem lehetek itt sokáig. |
Figyelmesen hallgattam, amit a férfi mond és részben egyet kellett értenem vele. Állítólag a szerelem fájdfalmas dolog, csak összetöri az embert. De nem tudtam mit mondani, csak bólintottam. Amit mondtam volna nem lett volna teljesen igaz, pontosabban olyat mondtam volna, amit nem érzek és nem tudok. De végül csak megszólaltam.
- Azt hiszem értem és igazad van. Vagyis ebben nem vagyok biztos, de úgy érzem. - mondtam végül.
- Tudom, bár mellettem szóljon, edig egész jól vigyáztam rájuk, hat még van. Ráadásul az első nem is az én hibámból veszett el. Apám vette el tőlem az első és a második életemet is. De ha azt nézzük, akkor meg én vettem el az ő utolsó életét. Nem tudom jobb-e valamelyik. - gondolkodtam el hangosan. De mindegy is már.
- Igazad van. Ha kiiktatjuk a rossz embereket, akkor a rendőrök munka nélkül maradnak. De akkor is vannak olyanok, akik a halálnál rosszabb sorsot érdemelnek. - a másik részre nem igazán tudtam mondani bármit is.
- Megbánni? Nem tudom, hogy megbántam-e vagy egyáltalán képes vagyok-e megbánásra. Egy biztos, nagyon is zavar az egész és szégyenlem magam amiért egyrészt nem intéztam el egydül másrészt meg nem kerültem el ezt az egészet. - ingattam meg a fejemet miután végre bár elég ügyetlenül, de bekötöttük a sebeimet. Xil felsegített bár először majdnem elestem mert a lábam gyengébb volt, mint gondoltam. Ezután ugyan lassan és nehézkesen, sokat köhögve, de eljutottunk a kocsijáig majd elvitt haza.
- Kinyitom én. - mondtam és már elő is ástam a kulcsomat a táskámból, ami a megszokásom ellenére a ball vállamon lógott, hiszen a jobbon szúrt seb éktelenkedett. Bal kézzel ügyetlen voltam, de nem volt más választásom. Bementünk és leültetett a kanapéra.
- Nem kérek semmit, köszönöm. - modtam és a cipőmet lerúgva eldőltem a kanapén. Szerencsémre a vér már megalvadt rajtam így a kanapét nem mocskoltam annyira össze. Kivettem a telefonomat a táskámból és írtam a főnökömnek, hogy sikerült elég csúnyán lebetegednem, a következő pár héten nem fogok tudni menni. |
- Az érzelmek csak rosszat szülnek, még ha jónak is nevezik a Földi lények. Szerelem, szeretet, boldogság. Hányszor öltek vagy hányszor szenvednek ezek miatt. És még is a világ legcsodálatosabb érzéseinek írják le. Nem azt mondom, hogy nem próbálnám ki, de nem akarok ezek miatt befolyásolható lenni. Nem akarok gyenge lenni - nekem tényleg az lenne a legnagyobb félelmem, hogy ha megint más irányítaná az én életemet. Rákényszeríteni valamit, amihez nincs kedvem... az nekem borzalmas lenne. A saját szabályaim szerint élek, nem pedig másoké szerint. Nekem így jó, nem támaszkodok más véleményére, bár ha jónak látom, megfogadom, de nem fogják irányítani az életem. - Igen. S ha nem vigyázol, tényleg elveszíted az összes létező életedet, tudod? - fogalmam sem volt, hogy miért tette ezt magával, mert ezt az egészet magának okozta. Fájdalom, szégyen. Ez lett az egészből, de minek, kérdezem én? - Én se vagyok jó példa, hiszen másoknak én vagyok a mentálisan nem ép személy. Még te tudsz érzelmeket mutatni, még ha torzultan is, de tudsz. Én már szinte képtelen vagyok erre. Pár így is elítélnének mindkettőnket, nem? Ha mindet kiirtanánk, valakik elveszítenék a munkájukat. Nem lenne egyensúly.
Segítettem Irinán, hiszen megkért rá, persze még mindig azon gondolkoztam, hogy ha nem tette volna ezt, akkor nem kéne itt ügyetlenkednünk.
- Sajnálkozás felesleges. Megbántad, nem? Az a lényeg. Rendben, gyere felsegítlek - ajánlottam a kezem, ha pedig elfogadta, felhúztam nagy nehezen és lassan elmentünk az autómhoz. Mikor elmondta Irina hol is lakik, el is mentünk oda. - Kinyitod, vagy én nyissam ki az ajtót? - ha már a házba is bementünk, akkor leültettem a kanapéra. - Kérsz valamit? |
|
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
