|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.28. 12:09 - |
 |
[25-6] [5-1]
Bevallom őszintén valahogy már nem tudtam csodálkozni azon, hogy Agathéval ennyire egyetértünk a dolgokban. Valamiért nekem az esetek igen nagy részében sikerül tökéletesen egyetértenem másokkal. Ott volt Jane is, akivel remekül eltársalogtunk a filozófiákról a lényekről és a hasonló dolgokráól, de ott volt példának okáért anyám is, aki már kiskoromtól kezdve engedelmességre, tiszteletre és szeretre tanított. És szinte csak úgy rám ragadt az, hogy tájékozott legyek sok téren. Meg ha azt nézzük 275 év alatt pont volt időm elég sok mindent megtanulni vagy csak tájékozódni dolgokról így a látóköröm elég széles és sok témában ki tudom fejteni a véleményemet.
- Igazad van, de sajnos a rossz dolgok ellen ketten nem lennénk elegek. Képtelenek vagyunk belenyúlni az emberek fejébe, hogy megváltoztassuk őket. - zártam le ennyivel mert már nem tudtam, mit mondani, ritka az ilyen, de kifogytam a szavakból.
Csak mosolyogtam, hiszen olyan aranxos volt, ahogy beleélte magát abba, hogy milyen jó lehetett nekem japánban, de közben meg rosszul éreztem magam, hiszen akármennyire szeretnék, nem tudok igazat mondani neki. Nem tehetem meg, nem bukhatok le, mi van, ha veszélyes? Pedig olyan ártatlannak és kedvesnek tűnik, csak nem lehet gonosz egy ilyen nő.
- Azzal egyetértek, hogy a gyerekek fogákonyabbak mindenfélére. A kulturára, a tudásra, és még sorolhatnám, de a felnőttkornak is megvan a maga varázsa. Egy biztos, óriási nyomot hagyott bennem Japán, hiszen ott születtem, sőt a szüleim is ott nőttek fel. A falunk egyszerűen csodálatos volt. Amint járni tudtam mentem ki segíteni az idősebbeknek. Olyan volt a mi kis falunk, mintha egyetlen nagy család lenne. Mindenki tisztelt és szeretett mindenkit. Mindig kiálltunk egymásért és önmagunkért. - mondtam elgondolkodva. Az igazat megvallva én nem szerettem sose annyira a felnőttkort. Oké, szabad vagyok, én döntöm el, hova megyek, mit csinálok, de az öregkor mégis csak szebb. Persze ott a demencia meg a betegségek, de inkább ülnék a tornácomon hintaszékban körülöttem az unokákkal, minthogy örökké fiatal legyek. Bár nekem talán annyival könnyebb még, hogy nem vagyok örökké fiatal, hiszen én is élek úgy, mint gy normális ember csak én újjászületek minden életem végén.
- Kellett nekik a változás, na meg nem akarták, hogy egyedül menjek. Én viszont mindenképp látni akartam Oroszországot, hiszen olyan csidálatos. Már akkor is érdekelt az a kultúra. A szüleim meg támogattak mindenben amiben tudtak. Így kiköltöztünk Oroszországba. És tudod, mi volt ott eleinte a legrosszabb? A tél, azt hittem megpusztulok, olyan hideg volt, de aztán megszerettm a hideget. És Moszkva olyan gyönyörű télen. - meséltem kicsit elragadtatva. Hiszen tényleg imádtam Oroszországban élni.
Éreztem, hogy meglepődött azon, hogy viszonoztam a csókot, de miért ne tettem volna, hiszen ajka olyan puha és hívogató volt. Amint távolodni kezdtem tőle ő ajkam után kapott és ismét édes csókban forrtak össze ajkaink. Akkor, ott, abban a pillanatban nem tudtam volna elképzelni, hogy mást csináljunk. De egyszer csak vége szakadt a csóknak, viszont már tudtam, hogy a vonzalom kölcsönös kettőnk között és ez még magabiztosabbá tett.
Aztán, ahogy a véleményemet fejtettem ki a feladatával kapcsolatban úgy tűnt, minden szavammal egyre kíváncsibb lesz. Bár mit is vártam egy újságírótól? Őket mindig izgalommal tölti el az ismeretlen, sőt, sokuk szereti a veszélyt is. De csak eljutottunk odáig, hogy már a nappaliban álltunk és épp készültem átváltozni. Mint mindig, most sem foglalkoztam azzal, hogy a ruhám darabokra szakadva hullott mellém a padlóra. Majd összeszedem és úgyis van másik. De az mindennél többet ért nekem a jelen pillanatban, hogy láthattam a csodálatot Agathe arcán. Ahogy megköszönte a tollat én csak bólintottam egyet finoman.
Amint a fejemet kezdte simogatni én csak lejjebb hajoltam és hozzásimultam a lány kezéhez. A kérdésére csak megráztam a fejemet. Majd elmagyarázom neki embri alakban, hogy ugyan kommunikálni így is képes vagyok, de csak a fajtársaimmal és a sárkányokkal. Az emberek ebből csaka csiripelést hallanák. |
Csillogó szemekkel hallgattam a válaszát. Nagyon tetszett, hoyg a legtöbb dologban egyetértünk, sőt ő sokszor még tovább is vitt egy-két témát, de olyan nyugodt, és bölcs attitőddel, amitől lehidaltam. Régen találkoztam olyan emberrel, akivel ennyire összeklikkelt azonnal a személyiségünk. Édesanyám volt szinte az egyetlen, akivel ennyire megértettük egymást, túlságosan egy húron pendülünk. Viszont éppen emiatt tudunk nagyon heves vitákba is keveredni - amik mondjuk nem tartanak sokáig, mert mindkettünknek túl lágy a szíve ahhoz, hogy hosszabb távon győlölködjön.
- Igen, igen! - bólogattam. - Sokan nagyon alábecsülik az érzelmeket, pedig ha jobban belegondolunk, a történelem során számtalanszor tudták óriási birodalmak békés uralkodóit rávenni a háborúra. És sajnos hiába tagadjuk, ma sincs ez másképp. - aprót sóhajtva, nem tetszésem kifejezéseképp ráztam kicsit mega fejem.
- 15 év japánban! Azért biztosan nagyon meghatározó volt számodra ott felnőni. Egyébként is, egy gyermekév felér kettő, sőt három felnőtt évvel, hiszen gyerekként mindent sokkal jobban megélünk, sokkalta fogékonyabbak vagyunk mindenre. Persze ezzel nem azt mondom, hoyg a gyerekek jobbak a felnőtteknél, egyszerűen minden életkornak megvan a maga szépsége. - mosolyogtam Miyakora. - A felnőttkorban talán a szabadság mondható ilyen szépségnek, hogy a magunk urai avgyunk, de nem tudom. Ha majd túl vagyok rajta, talán megérzem, mi volt benne a leggyönyörűbb. - gondolkoztam hangosan.
- Egyébként mi vette rá a családodat, hoyg egy olyan páratlan helyről Oroszországba költözzön? Mármint, most nem azt mondom, hogy Oroszország nem páratlan, de akiknek lehetőségük van Japánban élni, nem nagyon akarnka másfelé menni. Bár, én még nem voltam ott..
Zavartan, és meglepetten pillogtam, amikor viszonozta a csókomat. Szája édes volt, bőre illatos, a haja könnyed, és puha.. egy pillanatig egészen bizonyos voltam abban, hogy Miyako egy olyan lány, akibe belé tudnék habarodni.
Mikor ajkai távolodni kezdtek az enyémtől, gyorsan utánuk kaptam, s újabb csókra invitáltam őket. Nem akatam viszonzatlanul hagyni, de annyira vonzott, hogy nem is tudtam volna.
Ahogyan a Magnoliát illető feladatomról beszéltem, meg a saját véleményemet ecseteltem, láttam, ahogyan különböző érzelmek lesznek úrrá Miyakon. Nagyon érdekelt az ő véleménye is, hogy itt élőként miket hallott vagy tapasztaltalt.
Érdeklődve figyeltem minden szavát, és szép lassan, szóról szóra, egyre biztosabb voltam abban, hogy ő sem ember. Ez a gondolat izgalommal töltött el, de mindenek felett kíváncsisággal. Tudni akartam mindent. Hogy természetfeletti lényként miről mit gondol, hogyan érez, de nem azért, hogy beleírjam a cikkembe, csupán, hogy ennyivel is "gazdagabb" lehessek.
Az igazi alakját?! Nahát! Igazam volt! Izgatottan követtem hát, számban egy cseppnyi félelemmel, hiszen még mindig fenn állt annak az esélye, amitől apám úgy féltett: hogy keresztben lenyelnek. De én valamiért bíztam Miyakoban. Nem tűnt olyannak, aki ok nélkül bántana, meghát a rossz embereknek a csókja is keserű. Ezt sosem szabad elfelejteni!
A lány utasításait követve megálltam az ajtóban. Vártam a nagy pillanatot, amikor egy fennséges fénykoszorú ölelésében felölti igazi alakját, de az egész művelet csak egy pillanatba került. Tipikus példája annak, amikor az ember csak a filmekből ismer valamit.
Miyakot látva viszont leesett az állam. Gyönyörű, tiszteletteljes főnix-szé alakult, s a saját tollazata egyik pompás darabját nyújtotta felém csőrei közé szorítva.
- Köszönöm. - vettem át a tollat mosolyogva, és bátortalanul közelebb léptem, hogy megsimogathassam a magasztos állat fejét. Az izgalomtól a szívem összevissza vert, és nem akartam elhinni, hogy ez tényleg a valóság. Káprázatos volt, ahogy az egyszerű lámpafény játszott a tollain, és minden egyes kis tollacskán látni véltem a tollazat összes színét.
- És ilyenkor is tudsz beszélni? - kérdeztem még mindig extatikus állapotban. |
Végre valaki, aki szereti, ha valaki az otthonáról mesél! Mások általában csak úgy tesznek, mintha figyelnének és lehet, hogy közben már a vacsorájukat tervezik vagy, hogy mikor mennek vásárolni legközelebb. Teljesen egyetértettem azzal, amit mondott az érzelmekről bár még majdnem 300 év távlatából is nehéz volt "emberként" gondolnom magamra. Mert oké, ember szerű vagyok ebben az alakomban, de ennyi, amúgy egy óriási vörös és nem mellesleg fenséges és gyönyörű madár vagyok, aki a tollával szerencsét hoz és az égő szárnyával akár halálos betegségeket vagy sebeket is képes gyógyítani.
- Egyetértek, az érzelmeknek mid hatalmas hordereje van. Legyen szó szeretetről, bánatról, félelemről, dühről. Minddel ugyanannyira lehet pusztítani, mint építeni, csak tudni kell irányítani és kihasználni az erejüket. Akár hiszed, akár nem a szeretettel ugyanannyira lehet pusztítani, mint a dühvel építeni. Csak tudnod kell hogyan használd fel arra, amire akarod. - mondtam elgondolkodva azt amit apám tanított.
- Amúgy bármire kíváncsi vagy, nyugodtan kérdezz, bár nem éltem túl sokat Japánban, 15 éves koromban Oroszországba költöztünk és pár éve jöttem ide immár egyedül. - vetettem fel az ötletet egy keveset elárulva a kitalált, emberi életemből. Már csak tudnom kell tartani magam a történethez, de mint általában, ez valószínűleg most sem fog menni.
A filmenézős dologról ezután nem beszéltünk többet, de nem is lett volna mit. Én személy szerint élveztem Agathe társaságát, így még sok-sok másik találkát is szívesen vállaltam volna vele, hátha lesz ebből más is. Csak msolyogva néztem ,ahogy fellelkesült, ahogy hallotta, hogy megtanítom sushit csinálni. Nagyon aranyos volt.
- Hát persze. - feleltem vidáman. Ezután valami olyan történt, amire nem számítottam, a nyakamba ugrott és már össze is ért a szánk. Hát ha egy fél másodperc eltelt talán az is sok és Agathe már szabadkozott is elhúzódva.
- Shh. - csitítottam el majd magamhoz öleltem és megcsókoltam. Ha nem lenne esélyem nála akkor ennyit sem lépett volna így viszont felbátorodva tettem meg én a következő lépést. Ugyan nem voltam heves, sőt inkább kimondottan óvatos voltam és finom, nem akartam elsietni a dolgot. Persze, ha akart változtatni a helyzeten akkor volt rá lehetősége én nem gátoltam meg semmiben.
De sajnos, vagy nem sajnos, hamarosan véget ért a csók, ha nem viszonozta, akkor már hamarabb is, és hallgattam, mit mondott. De amint meghalottam, mit mondott az állam leesett. Mindenhol élnek természetfeleti lények, miért pont Magnolia lenne különleges? Mármint értem, máshol közel sincs ennyi lény eg kisvárosban, de akkor is. Arcomról leolvashatóak voltak az érzéseim, a megilletődöttség, a meglepettség, a zavar.
- Kezdjük ott, hogy természetfeletti mindenhol van, a legkisebb faluba is élhetnek lények, legyenek azok boszorkányok, vérfarkasok, sárkányok vagy akár főnixek, de persze még sorolhatnám a lényeket. Bár azt aláírom, hogy Magnoliában különösen sokan élünk. És nem értek egyet azzal, hogy tudnátok arról, ha gondot akarnának okozni. Erre vannak a vadászok. hjogy korddában tartsák azokat a lényeket, akik nem akarnak asszimilálódni, akik szándékosan gondot okoznak és lelplezhetnek minket. Bár a vadászok olykor elvetik a sulykot és ok nélkül mészárolnak lényeket. - mondtam halkan elgondolkodva és leraktam mindent amit eddig csináltam.
- Nem szeretnélek megijeszteni, kérlek bízz bennem. - kezdtem. - Azt szeretném kérni, hogy gyere át velem a nappaliba, csak ott tudom megmutatni az igazi alakomat. - indultam el lassan a nappali felé. Ha jött utánam, akkor a nappali közepén megálltam és megkértem Agathét, hogy menjen az ajtóhoz és álljon meg ott, majd átváltoztam és megálltam vele szemben. Kitéptem egy tollamat és közel lépve hozzá odaadtam a tollat. Ha akart megsimogathatott, de azt is megértettem volna, ha ezek után nem akar látni. |
- Fúh, hát akkor nagyon jó párso lennénk, mert én meg imádom hallgatni, ahogy az emberek a szülőföldjükről mesélnek. Annyira teli vannak töltve érzelmekkel az otthon miatt, hogy én mindig meglepődök. Meglepődök, hogy hogyan fér egy ilyen kicsike, emberi létformába ennyi nagyszerű érzelem. Még ha utálkozva is beszélnek, akkor is. A gyűlöletnek is óriási hordereje van. - válaszoltam elgondolkozva. Az élet legtöbb területén nagyon gyorsan megtaláltam azokat a dolgokat, amik elámítottak. Volt egy csomó iylen apróság, ami másnak hétköznapinak számít, viszont én oda vagyok érte. Sokan a szerkesztőségben viccet csináltak belőle, hogy néha mennyire lelkes tudok lenni, dehát az érzelmeink tesznek azokká akik vagyunk! És minden egyes emberi lény gyönyörű!
Én magamban elkönyveltem a filmnézős dolgot, mint második randi. Le rendez-vous. Avagy találka, franciául. Ezalapján a mi találkánk is randevú.
És reméltem, hogy az is lesz. Nagyon élveztem Miyako társaságát, kedves volt, figyelmes, gyönyörű, és valahogyan éreztem rajta egy afféle bölcsességet. Vagy a keleti származása vágta érzékeimet, de olyan volt, mint a filmkeben a több zsáz éves bölcsek, akik minden lényt tisztelettel és türelemmel kezeltek. A tisztelet, és a türelem régóta a kedvenc tulajdonságaim közé tartozik, és ő ezek mellé még olyan lebűvölő is, aminek nehéz ellenállni.
- Igen, megtennéd? - Csillantak fel a szemeim a tanítást említve. Régóta szemeztem Franciaországban a japánok által hireetett főzőtanfolyamokkal, amiket úgy hirdettek, hogy ázsiaiakat bővel leköröző minőségű szusit fogok tudni csinálni, ha elvégzem azt a 3 napos kurzust nem is tudom hány száz euróért. Hát persze.
Abban a pillanatban olyan boldog lettem, hogy a kést eldobva Miyako nyakába ugrottam, és számat az övére tapasztottam. Egy másodperc, annyi sem telt el, mikor feleszméltem, és gyorsan visszakoztam.
- Jaj istenem. - emeltem szám elé a tenyereimet. - Bocsánat, éncsak.. - zavartan fordítottam eltekintetemet. Mindig is szeszélyes lány voltam, "heves" ha úgy tetszik, de ezt nem sokan tudták eltűrni.
- A L'Opinion-nál vagyok egyébként, ez egy elég nagynak számító napilap franciországban, és ott kaptam ezt a feladatot, hogy írjak a jelenlegi MAgnoliáról. - hadartam még mindig zavartan. - Hozzánk, Európába is eljutnak a pletykák, miszerint itt a természetfeletti munkálkodik, de nem tudom. Sokan nagyon félnek miden ilyesmitől, de szerintem ha ártani akarnának a természetfeletti lények,a kkor már megtették volna, és nagy nyomot hagytak volna maguk után. Vagy rosszul gondolom? - pillantottam msot rá. |
Agathe kis aranyos volt, hogy azért nem kérdezett rá a származásomra mert biztos unom már a sok erre vonatkozó kérdést. Pedig ez nem igaz, hiszen kimondottan szeretek Japánról mesélni bár nehezemre esik úgy tenni, mintha csak kiskoromban éltem volna ott.
- Egyáltalán nem fárasztottál volna a kérdéssel, szeretek Japánról mesélni így még örülni is szoktam az ilyen kérdéseknek. Tehát ha bármi kérdésed van, csak nyugodtan. - mosolyogtam rá bíztatóan.
Ezután kitöltöttem a pezsgőket, koccintottunk majd mesélni kezdett a filmről és mondta, hogy majd beszerzi és megnézhetjük együtt. Én meg örültem, mint majom a farkának. Kedvem lett volna megcsókolni, ha nem tartottam volna attól, hogy ezzel elszúrhatom az egészet. Az meg nem lenne jó, mégis csak egy szép barátság kezdete ez.
- Na majd meglátjuk, hogy alakítja a szerepet. - mondtam elgondolkodva. Az igazat megvallva nem szeretem Jim Carry-t.
Csak figyeltem ahogy mesélt, és aranyos volt. Bár nekem sose tűnt olyan nehéznek, de lehet, csak azért, mert körülöttem mindenki el tudta készíteni, anyám megtanított a legapróbb praktikákra is, ha már a japán konyhaművészetről van szó. Persze ezután anyósom tanított meg orosz ételeket főzni, aztán belemerültem a lengyel konyhák világába is, de a kedvencem mindig is a japán marad.
- Ha gondolod segítek megtanulni, hogy kell igazán jó sushit csinálni, bár szerintem annyira nem is nehéz. - ajánlottam fel szinte azonnal. - Mondjuk lehet csak azért tartom ennyire könnyűnek, mert Japánban tanultam meg főzni. - nevettem zavartan.
- Hát igyekeztem jókat venni, fontos, hogy könnyen meg tudjam csinálni vele az ételeket. - vontam vallat lazán. Közben összevágtam a dolgokat és, ha Agathe is elkészült a zöldségekkel, akkor elkezdtem összerakni a sushit.
- Amúgy hova kell ez a cikk vagy mi a városról? - érdeklődtem. |
- Igen, már akartam kérdezni, hogy hol születtél, mert a nevednek van egy olyan Japános íze, de nem akartalak ezzel fárasztani, mert gondolom, hogy mindenki ezt kérdezgeti. - mosolyogtam rá. Most vettem igazából csak észre, hoyg a mosolyok már maguktól jönnek.
Amikor a pezsgőt mondta, megörültem. Természetesen a kedvenc pezsgőmet szereztem be, egy édes, fehér Spumantét, és innen már csak csillogó szemekkel figyeltem, ahogy lekerül az üveg tetejéről a borítás. Úgy ki voltam már tikkadva, hogy annyira érzékinek éltem meg ezt a pillanatot, mintha csak valakit vetkőztetnénk.
Mikor kezembe kaptam a poharat, beleszimatoltam, és éreztem ahogyan pár huncut kis buborék felcsap az orromig.
Amíg a saját pezsgőjét is kiöntötte, elgondolkoztam kicsit. Valamiért volt bennem, egy olyna magabiztos érzés, ami azt súgta, nem utasítana vissza, ha megcsókolnám. De ha meg mégis, akkor oda egy jónak ígérkező barátság. És nem utolsó sorban egy óriási segítség a MAgnolia Valley-s cikkemhez. Mert az én szakmámban sajnos muszáj ezt is fejben tartanom.
- Az új ismertségre! - ismételtem el mosolyogva, s poharainkat összekoccintva beleittam a pezsgőbe.
- Akkor majg megszerzem, és mindenképp nezzük meg! Nagyon üdítő Jim Carry-t kivételesen nem a hülyegyerek szerepében látni. Ami.. persze jól áll neki, csak na, jó a változatosság. - hadartam mint egy izgatott ovis. Szerettem a jól átgondolt filmeket, meg amik valami olyasmit mutatnak be, ami tök szokatlan, és nekem a kis hétköznapi gondolkodásommal nem jtuna eszembe.
- A zöldségeket! Máris! - a poharamat egy biztonságosnak tűnő pontra letével léptem od a aszámomra kiszabott feladathoz, és csíkozni kezdtem, közben természetesen tovább járt a szám:
- Ezelőtt csak párszor csináltam szusit, az exemmel, de az tudod olyan.. "európaiak avgyunk, és angyon próbálkozunk" volt. - mondtam halkan nevetve. - Persze, amit rendes, szusisnál vettünk, az nagyon jó volt, de nem is az volt a lényeg, hogy megfejtsük a szusikészítés ősöreg titkát. - mivel nem számítottam újnak a könyhában, így a kezem is gyorsan járt (plusz anya előszeretettel ajándékoz meg karácsonyra mesterséfeknek való konyhai eszközökkel, így kénytelen voltam megtanulni a tévéből, hogyan tudnak olyan tempóban szelni, és mint kiderült semmi ördöngősség nincs benne. Csak jó csuklómozgás kell meg jó kés.)
- Hm, nagyon jó ez a kés. |
Amíg Agathe nem mondta, én nem is gondoltam a lakásomra úgy, mint valami líraian megfoalmazott és gondosan megszerkesztett dologra. Anno csak berendeztem úgy, hogy az otthonomra emlékeztessen és más nem is számított. De persze nagyon is örültem annak, hogy tetszett neki, amit lát.
- Nagyon örülök, hogy tetszik. Igazából csak próbáltam elhozni ide is az otthonom hangulatát. Amikor ide költöztem nagyon hiányzott Japán ezért szinte gondolkodas nélkül tudtam, hogy milyennek kell lennie. - meséltem mosolyogva. Még mindig hiányzott az eddigi összes otthonom. Japán, Oroszország, Lengyelország, olyan jó lett volna visszamenni, bár a legjobban Szergej hiányzott.
Ezután csak figyelmesen hallgattam amit mondott és tartottam vele a szemkontaktust. Amikor elfordította a tekintetét, mintha kicsit csalódott lettem volna, de ebben nem vagyok biztos.
- Akkor legyen pezsgő és ünnepeljük meg vele az újdonsült ismeretséget. - mondtam egy meleg mosoly kíséretében. Nem számított, hogy nem nagyon szeretem a pezsgőt, hiszen ha ő ezt szeretné, akkor legyen, bele nem halok. És amúgy is, fiatal még az este, nem?
- Még nem láttam, de egyszer majd megnézhetnénk. - vetettem fel az ötletet. Persze, ha nem szeretné én azt is elfogadom, nem erőszakoskodom, ha nincs esélyem nála.
Örültem, hogy nem bizonyult rossz választásnak a sushi és még főzni is szívesen segít így csak leraktam a kést, kezet mostam és elővettem két pezsgős poharat. Kiöblítettem majd eltörölgettem mindkettőt és leraktam az asztalra.
- Akkor talán kezdhetnénk is egy kis iszogatással, nem? - kérdeztem és, ha rábólintott, akkor elkezdtem kibontani a pezsgőt. Végül sikerült is gond nélkül kinyitnom, töltöttem majd az egyik poharat odaadtam Agathenak.
- Nos, akkor az ismeretségünkre. - mondtam mosolyogva és koccintottunk. Ezután ittam egy kortyot majd lerakva a poharat ismét Agathe felé fordultam.
- Na akkor folytathatjuk is a főzés, ott vannak előkészítve a zöldségek, kérlek vágd össze őket csíkokra. - vettem előt egy vágódeszkát meg egy kést és leraktam a pultra a zöldségek mellé. Én meg visszafordultam a halhoz és a garnélához, hiszen nem csak egy félét akarok csinálni, az unalmas. |
A lakásába lépve nem bírtam ki, hoyg ne nézelődjek. Hobbi szinten lakberendezősködök már évek óta, a netről, meg különböző belsőépítészeti újságokból képzem magam, és Miyako lakása teljesen elámított.
- Gyönyörű ez a lakás! A harmónia, meg ez a keleties kisugárzás.. annyira líraian van megfogalmazva itt minden kis szeglet, mintha egy filmben lennénk. - szinte tátott szájjal nézelődtem. Az én kis lomtalanításból kimentett bútoraimat egy pillanatra szégyellni kezdtem. Persze azoknak is megvan a varázsuk.
- Uh, hát én inkább pezsgős vagyok. - vallottam be egy félénk mosollyal. - Valahogyna annyira ünnepi.. meg már magában a történetében is van egy kis romantikus csavar. - gondolkodtam el hangosan. - Tudtad, hogy régen a szénsavas bor selejtnek számított? Ma mégis ezzel a selejtes borral ünneplünk lagzikat, eljegyzéseket, születésnapokat, évfordulókat.. és új találkozásokat is. - mosolyogtam rá, mélyen a szemeibe nézve. Ahogyan tekintetünk összekapcsolódott egy kellemes, meleg érzés futott végig a gerincemen. Ezt jó ómennek veszem!
Pillanatomat a szőnyegre csúsztattam, nem akartam kínosan hosszú percekig őt bámulni, majd még halkan a mondandómhoz fűztem:
- De a bort is szeretem ám!
- Nem baj! Szeretem a romantikus filmeket is! Sőt! Érzelmek, dráma! - egy pillanatra megálltam gondolkozni, meg hát levegőt veni ugyebár - A Makulátlan elme örök ragyogását például láttad már? Zseniális film! - áradoztam neki. A leírással már nem akartam fölöslegesen fárasztani, de imádtam azta filmet. Egy kicsit mindig megkönnyeztem, mert gyönyörű szerelmük volt a filmben Kate Winslet-éknek, és úgy össze is passzoltak. Mármint úgy tényleg.
Amikor feltette rám a kötényt és megláttam, hoyg az tökéletesen passzol a körmeimhez, ha lehet csak még boldogabb lettem. Imádtam a harmonizáló színeket. Békével töltötték meg a kicsi lelkemet a színben jól összehozott outfitek illetve a többször átgondolt színkompozíciók.
- Még szép, hogy segítek! Nagyon szeretek főzni, enni meg méginkább! - közben már kötöttem is meg magamon a kötényt. - A sushit meg egyenesen imádom, és titkon reméltem, hoyg valami különlegessel rukkolsz majd elő. |
Csak figyeltem, ahogy elővette a bort meg a pezsgőt. Nagyon kis aranyos volt, hogy elugrott bevásárolni. És hozott csokit is, de nem egy, hanem hat táblával. Na ezt nem gondoltam volna, de tetszett a dolog.
- Gyere, rakd csak le. Ha szeretnéd, ki is bonthatjuk valamelyiket. - mondtam a konyhába érve. Ő meg mar folytatta is a fecsegést. Jó volt hallgatni, aranyos volt. Filmek? Hmmmm... Nem is rossz ötlet, de ráér még.
- Bridget Jones-szal nem szolgálhatok de romantikus, összebújós filmem van. - kacsintottam.
- Bár előtte még be kell fejezni a vacsit és meg kell enni, segítesz? - kérdeztem és már a nyakába is akasztottam egy púderszínű kötényt majd a sajátomba egy mentazöldet.
- Remélem szereted a sushit. - pillantottam rá mosolyogva a halak szeletelése kőzben. |
- Szia! - megint alig bírtam ki, hogy ne pusziljam arcon, vagy ugorjak a nyakába. Nagyon ölelgetős, meg összebújós vagyok. Bármilyen emberi kapcsolatot is építsek ki, még egy sima barátságnál is folyton szükségem van a fizikai kontaktra. Legyen az egy vígasztaló simogatás, vagy egy fél perc hosszú ölelés, egyszerűen igénylem.
A cipőmet belül, az ajtó mellé letettem a többi cipő mellé, s immáron mezítláb léptem beljebb. Szerencsére még olyan makulátlan volt a lábkörmöm, mint amilyenre megcsinálta mielőtt Magnoliába utaztam. Puderszínben pompázott mind a húsz körmöm.
- Hoztam bort! - kaptam elő óriási táskám gyomrából a vörös üveget. - Nem tudom, te melyiket szereted, szóval van itt egy száraz Pinot Noir meg egy édes rozé pezsgő, amit már elfelejtettem, hogy milyen bor az alapja. - a levakarhatatlan, boldog mosoly megint ott terpeszkedett az arcomon.
- És persze hat tábla csoki! Hogy biztosan elég legyen. Abból van fehér, tej, ét, mogyorós, epres, meg még valami.. talán kekszes. Vagy csokis sütis. - jobbomban bor, a balomban pedig egy üveg pezsgő. És így magyaráztam tovább:
- Egy nagyon romantikus, összebújós film választ el minket kb az első randi hangulattól. - tettem hozzá nevetve. - Vaaagy ugyanezzel a felálással össze elhet hozni egy szakítás utáni csajos pizsipartit. De ahhoz már Bridget Jones kell. - gondolkodtam el hangosan. |
Úgy döntöttem, nem adok választási lehetőséget Agathe-nak, inkább csinálok sushit anyám régi receptje alapján. Direkt vettem pár dolgot a boltban sushihoz meg spagettihez, stb. De inkább marad a sushi, azzal nehezen tudok mellé találni. A zene halkan szólt, én elkezdtem kifilézni a halat, főzni a rizst és vágni a zöldségeket. Rövidesen meg is szólalt a csengő. Szinte repültem az ajtóhoz és vigyorogva ki is nyitottam azt.
- Szia. Gyere csak be. - invitáltam be a lányt boldogan. Amint belépett becsuktam az ajtót.
- Nem tudtam mit főzzek, remélem a sushi tetszeni fog. Egy régi eredeti japán recept alapján készítem. - mondtam miközben a konyha felé haladtunk. |
- Ígérem nem váratlak soká! - mosolyogtam szélesen, és legszívesebben arconcsókoltam volna, de legalább megölelgetem, de nem akartam már egy óra bezsélgetés után a nyakába ugrani. Mondjuk később is szívesen odaugranék, de nem tudom, mennyire élvezi a női társaságot. Remélem nagyon, mert elég aranyos lánynak tűnik.
Mikor elköszöntünk, én még mosolyogva intettem neki, és úgy siettem vissza a hotelbe. Útközben anyának pötyögtem smst arról, kivel találkoztam, és hová készülök. Ő sok szerencsét kívánt, majd küldött egy közös képet a macskámmal, aki jelenleg éppen náluk nyaral.
A hotelbe érve gyorsan átöltöztem, és benéztem a kis szekrénybe, ahova az ilyen helyeken az alkoholt szokták rejteni. Legnagyobb bánatomra csak szar borok voltakk, amik mondjuk még elmennek forraltbornak, de vendégségben felbukkanni már szégyenlnék vele. Hevesen csuktam be a kis tároló ajtaját, majd a táskámat fölkapva kiviharzottam a szobából. Nem akartam Miyakot sokáig váratni, így sietősre vettem a figurát. Lenn, a hallban próbált megszólítani egy férfi, az arca alapján mintha a bárból lett volna az egyik fazon, de annyira siettem, hoyg nem is értettem mit mondott. Félszavakkal próbáltam leterelni, s ahogy kiértem az utcára, már integettem is az első taxinak.
Nem si kellett sokat várnom, már fékezett is egy sárga kocsi, én bepattantam, és elkezdtem diktálnia címet a noteszemből.
- De előtte, ha lehet, álljunk meg valami boltnál, kell vennem egy üveg bort.
- Ahogy kívánja, miss.
A kocsi elindult, én pedig a pénztárcám után kutattam.
Miyako lakása előtt kiszállva gyorsan kifizettem a taxist, majd a kistükrömben ellenőriztem magam.
- Jó, oké. - mondtam magamnak halkan, majd a tükröt eltéve csengettem. |
Olyan aranyos és kis lelkes volt Agathe, nem tudtam nem szélesen mosolyogni látva, hogy már mehetnékje is van, hiszen nyúlt a táskájáért. A kérdésére csak bólintottam, nem nagyon tudtam mit mondani.
Ekkor megjelent a két pasi én meg nem értettem, hogy Agathe miért ilyen kedves velük. Vagyis oké, nem tudja, hogy mik ők, hogy nem emberek, hogy veszélyesek de akkor sem nagyon érettem. Bár mit vagyok oda? Én magam is mindenkivel kedves vagyok még ismeretlenül is. Ezután persze már ki is jutottunk az épületből. Az értetlen pillantására úgy döntöttem majd csak később, otthon válaszolok neki, hogy olyanok ne hallhassák, akiknek nem kéne.
- Csak nyugodtan, addig majd elkezdem a vacsit. - mosolyogtam rá és elvettem a határihatáridőnaplót és leírtam a címemet meg a telefonszámomat, hogy ha bármi van, hívhasson. - Itt a számom is, nyugodtan hívj fel, ha kell valami. - adtam vissza a noteszt.
Végül elköszönve egymástól mindketten elindultunk haza. Útközben haza beugrottam a boltba vettem pár apróságot a vacsihoz meg kitaláltam, mit főzzek de azért majd megkérdezem, hogy ő mit szeretne enni így pár lehetőségre felkészültem és úgy mentem haza.
Régi jó szokásommal ellentétben most nem sétáltam, hanem fogtam egy taxit és hazasiettem. Otthon ledobtam a kabátomat és a csizmámat majd a konyhába érve már kapcsoltam is be egy kis zenét és lassacskán, de jó lassan, elkezdtem készíteni a vacsit de csak úgy, hogy Agathének még lehessen beleszólása a menübe. |
/Lezárt kör, bocs Mimi, de a másfél hónap kicsit sok idő, majd még játszunk :*/ |
Végre valaki, akivel nem csak a divatról lehet beszélgetni vagy csak a zenéről, hanem kicsit mélyebb témákról is, amikről a többség igencsak keveset tud. Hol bújkáltál eddig Jane? Miért kellett rád majdnem 200 évet várnom? Figyelmesen hallgattam, amit mond és csak utána válaszoltam egybe az egészre.
- Azt hiszem én is olvastam már ezeről. Ezek a természetfeletti dolgokat is vonzzák, már ha azok tényleg léteznek, hiszen mindent az energia irányít. És ezeket a lényeket is az hozta létre eredetileg. Na meg tényleg lehet benne valami. Mármint abban, hogy aki megalapította a vallásokat, az láthatott valami ilyet. Meg most ha csak a kereszténységet nézzük, ott a Biblia írja is, hogy Isten Mózesnek általában fény, tűz vagy füst formájában mutatkozott meg, a fény meg ugye lehet egy ilyen energia-csomópont, de akár egy kisebb része is. - kezdtem kifejteni a véleményemet. Higgyünk saját magunkban? Nem rossz gondolat. - Az igazat megvallva én régen nagyon szűklátókörű voltam, de valakink sikerült felnyitnia a szememet, hogy nem minden fekete és fehér. Igen, mielőtt meglepődnél úgy voltam szűklátókörű, hogy akkor már foglalkoztam a vallásokkal, mitológiákkal és minden hasonlóval. De ennek az ismerősömnek sikerült rávilágítania arra, hogyha nem hiszek önmagamban illetve a körülöttem élőkben, akkor nagyon keserű és szenvedéssel teli életem lesz. A közösség meg sokaknak fontos. Hiszen, ha azt nézzük ott vannak a sátánisták, ők lényegében rengeteg gonosz, lelkiismeret nélküli ember, akiket összeköti az amiket tesznek, és kitűzték, hogy ezt mind a sátán miatt teszik, hiszen az nekik csak jó, ha az ő nevében pusztítanak. De én nem szeretek valami magasztosabban hinni, én szimplán csak az emberkben és a természetben hiszek. - lehet, ezzel kicsit sokat árultam el magamról, de mindegy. Hiszen az lehet, feltűnik neki, hogy gyerekként még nem taníthatott egy barátom olyanra, hogy az emberekben meg önmagamban higyjek. De mindegy, idővel úgyis le fogok bukni, nem?
A lakásos témáról nem beszéltünk többet, de a bor kibontásában szívesen segített.
- Köszönöm. - adtam oda mosolyogva a nekem nehézséget okozó tárgyakat. Tényleg nem boldogulok a boros meg pezsgős üvegekkel. Eközben gyorsan, rutinosan megterítettem és előkészítettem a vacsorát. Reszeltem egy kis sajtott is, ha kér rá, sosem lehet tudni, ki hogy szereti a spagettit. De amit ezután mondott, tényleg el szeretne csábítani engem! Igazából már sikerült is neki. A bókkal sikerült elérnie, hogy elpiruljak és még szélesebben mosolyogjak, mint eddig, pedig azt hittem ez már nem lehetséges.
- Oh, köszönöm. Mellesleg a mosolyomat bármikor láthatod, amikor szeretnéd. - mondtam még mindig kicsit elpirulva, mosolyogva. Úgy éreztem magam, mint egy tinilány az iskolai bálon.
- Nem kell köszönöm, már mindjárt kész vagyok mindennel. - feleltem és végre elvégeztem az utolsó simításokat is és tálaltam. - Kész is van, foglalj helyet. - mutattam az egyik székre, majd én magam is leültem. |
- Mág régebben olvastam, hogy az univerzumot felépítő anyag nem egységes; néhol sűrűbb, néhol ritkásabb. Emiatt vannak amolyan csomópontfélék például a világunkban is - általában ezeknek a helyeknek tulajdonítanak "varázserőt", mert itt nagyon sok az energia.- kezdtem el magyarázni. Feldobott az intelligens beszélgetés, hogy nem csak félszavakkal, vagy kerülve válaszol, hanem látszik rajtaa, hogy tényleg sokat tud, és érdekli is.
- Létezik egy betegség, ami nem is betegség, csupán egy velünk született "adottság"-féle, ami habár nagyon ritkán fordul elő, de annál érdekesebb. Az agyban a látásért felelős részekkel valami történik, így az alany elkezdi látni ezeket az energia-csomópontokat. - erről még anno apám mutatott egy dokumentumfilmet. Persze akkor sem azért, hogy együtt megnézzünk valamit; tanító szándékból tette.
- Lényegében csak azt mondom, hogy az összes ilyen "próféta" simán láthatott mondjuk Allah küldönce helyett egy nagyobb energiacsoportosulást. - mondtam mosolyogva. - Tudom, hogy az ember egy olyan lény, akinek mindig szüksége van arra, hogy higgyen, és a hit által része lehessen egy közösségnek, de én amondó lennék, hogy mindenki higgyen inkább magában.
Amikor a lakást mondta, elgondolkoztam. Eszembe jutott, hogy tavaly, amikor idejöttem, azonnal kerestem egy kisebb, felvásárolható házat, de sajnos bútorozatlan volt a kicsike. Az első pár szekrény után rájöttem, hogy még ha tudatalatt is, de a Von Ulrich kastély kicsi, olcsó mását kezdtem berendezni. A bútorokat végül eladtam, és a kis faházat úgy alakítottam, mintha egy vadász kényelmes kuckója lenne. Kicsit low budget a hely, de legalább tudom hova rakni a fegyvereimet.
- Persze! - és azzal a lendülettel átvettem az üveget meg a bornyitót. Ha létezik olyasmi, amit a családom komolyabban vett, mint a gyilkolás, akkor az a piálás lesz. Mindenki tudja, hogy kell pezsgőt, meg bort nyitni, íz után megmondjuk a scotch korát, és ha kell olyan habmentes sört töltünk, hogy simán szénsavas almalének nézik.
- Egyébként tudom, hogy a bor sokkal szofisztikáltabb, mint egy víz, de muszáj vicceskednem, hogy láthassam a gyönyörű mosolyod. - egy lehengerlő vigyor kíséretében kitettem az asztalr a két pohár bort, majd a lány felé fordultam. - Segíthetek esetleg mégvalamit? |
- Szerintem mindkettőben van igazság, csakössze kell vegyíteni a tudományt a vallással. Nem lehetőket elkülöníteni. Isten, nevezzük akárhogy, megalkotott valamit, ami fejlődni kezdett és részecskékből áll, meg tele van energiával. Az elvakult emberek meg képesek voltak az istenük nevében gyilkolni, mondván ő is azt akarná... Viszont itt megint fel lehet teni azt a kérdést, hogyy honnan erednek a vallások, aki megalapította őket az tényleg látta-e vagy hallotta-e az általá megnevezett istent vagy isteneket és nem csak nagyon unatkozott és kitalálta. Minden érmének két oldala van, mint az tudjuk. - vontam vállat miután kifejtettem a véleményemet.
- Azt meg, hogy hol kötünk ki nem tudom, de nem is foglalkoztat. A jelenben kell élni és nem a jövőben vagy múltban. Mindig úgy gondoltam, hogy élj úgy, hogyha eljön a vége azt mondhasd, mindent megtettem, amit akartam. - mondtam elgondolkozva. Már a konyhában álltam, amikor bejött Jane is.
- Köszönöm. - fordultam hátra hozzá mosolyogva. Sokat agyaltam-e az elrendezésen? Nem nagyon. - Igazából nem volt nehéz. Próbáltam ide is elhozni Japán hangulatát, hogy tényleg úgy érezzem, otthon vagyok. - feleltem őszintén még mindig mosolyogva.
Mivel kis agyhúzás után belement abba, hogy oké, igyunk bort elővettem egy üveggel meg két poharat. - Kibontanád kérlek? - kérdeztem teljesen felé fordulva kezemben borral és a dugóhúzóval. Vagyok annyira ügyetlen, hogy beletörjem a dugót a borba, így inkább rá bízom. Ha igent mondott, akkor addig megterítettem. - Amúgy nem áll szándékomban leitatni téged, de így mégis csak hangulatosabb, mint vizet inni, nem? - kérdeztem játékosan. Az biztos, hogy megadjuk a módját, de hát miért ne tennénk? Minden esetre talán jól jön ez a kis bor, oldaja a feszültséget, amennyire kell. |
- Én is sokat tanulmányoztam a keleti vallásokat. Vagyis az összes vallást tulajdonképpen. - gondolkoztam hangosan, miközben beinvitált. - Érdekes, hogy mindegyik hisz minimum egy istenben, akinek a fénye úgy beragyog mindent, hogy annak "isteni szikrái" fellelhetők mindenütt - például a természetben. A tudósok meg mindeközben bebizonyítják, hogy minden részecskékből, meg atomokból áll, és minden teli van energiával. - elgondolkozva tettem le a cipőmet a cipősszekrény mellé.
- Mindenki kb ugyanott köt ki, csak máshogy magyarázzák. - lépteinek hangját követve én is a konyhába jutottam, s közben volt időm nagyjából körbepillantani.
- Nagyon tetszik ez a lakás. Kiegyensúlyozott. - gyakorlott mozdulatait figyeltem a konyhaajtó félfájának támaszkodva. Jó volt látni, hogy nem először van a konyhában, és nem csak elkápráztatni próbál a nulla tudásával.
- Biztosan sokat agyaltál az elrendezésen.
- Alig tettem be a lábam, és máris le akarsz itatni? - csípelődtem játékosan, és meg is villantottam felé egy vigyort. - Nem bánom, belemegyek a játékba. |
Ahogy mondta, hogy rendkívül intelligens az, aki minden konfliktust meg tud oldani szóban, csak mosolyogva bólintottam. De amint elhangzot az, hogy vagy csak nagyon öreg, egy pillanatra megfagyott bennem a vér. igyekeztem nem mutatni, de ez elég nehéz volt, de csak nem sikerül lelplezni magam.
- Hát igen. Talán ezért volt jó, hogy gyerekként sok könyvet olvastam különböző filozófusoktól, foglalkoztam többféle keleti vallással, ha nem lennék nő még a tibeti szerzetesekhez is elmentem volna, hogy helyben tanulmányozzam az ottani életet, a nézeteiket meg a felfogásukat. - vontam vállat és ezzel talán nem sikerült nagyon felfednem magam. Majd úgyis eljön az ideje annak, hogy megtudja, mi vagyok.
Épp leszűrtem a tésztát, amikor Jane csöngetett, de a szósz még nem volt kész. Kiszaladtam ajtót nyitni.
- Gyere csak, mindjárt kész. - hívtam be mosolyogva, majd amint bejött becsuktam az ajtót és visszaszaladtam a konyhába, nehogy odaégjen.
- Bort kérsz? - kérdeztem és, ha igent mondott már nyúltam is a szekrénybe egy üveg vörösborért, meg két pohárért. Amint kész lett a szósz lezártam a tűzhelyet és megterítettem a vacsorához. |
Elismerően bólintottam egyet.
- Aki minden konfliktust meg tud szóban oldani, annak hihetetlenül magas intelligenciája van. - mosolyogtam a lányra, majd vicceskedve hozzátettem:
- Vagy csak nagyon öreg.
Üdítő volt a lány társasága. Egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy apám hív, és hogy milyen gyatra volt a vadászfelhozatal mostanában.
Mikor már nem hallottam a lépteit, akkor vettem csak fel. De még így is nagyon halkan beszéltem.
- Szia. - szóltam bele egykedvűen a kagylóba.
- Alex? Hogy mennek a dolgok odaát? - apám sosem említette Magnolia Valley nevét. Vagy azért, mert félt, hogy lehallgatnak, és nyomunkra bukkannak, vagy azért mert, leszarta, de az is lehet, hogy annyi fáradtságot se tett, hogy megnézze, hol lakom pontosan.
- Szar volt a felhozatal.
- Rejtőzködnek?
- Nem tudom, lehet, hogy elfogytak.
- Olyan nincs. Keress tovább. Minket nem üldözhet senki.
- Ezért mi üldözzük őket? - aprót sóhajtottam.
- Pontosan. - és ezzel köszönés nélkül levágta a kagylót.
Mindegy is. Legalább egy szép este előtt állok.
Telefonomat elpakolva csengettem be Miyakohoz. Érzelmeimet próbáltam visszahangolni az előttem álló estére, de nem is kellett sokat gyötrődnöm; amikor a lány ajtót nyitott, szinte reflex-szerűen elmosolyodtam. Egyrészt a kiáramló illatoktól, másrészt Miyako látványától. |
[25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
