|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.22. 18:15 - |
.jpg) |
[24-5] [4-1]
Hopp, ez lemaradt^^
[Reyna és Albrecht a rendőrségen] |
- De te magad mondtad, hogy soha nem fogsz visszajutni oda. - világítok rá a problémára. - Szóval a mostani, s immár végleges testedre kéne építened. - próbálom elmagyarázni neki mire is gondolok. Nyilván nem várom, hogy egyetértsen velem, ám azt egyáltalán nem vágom, jelen pillanatban miért is emlegeti egykori, talán alaknak nevezhető valamijét… talán kisugárzás? Mivel azonban nem vagyok túlzottan tudatában, az angyalok mennybéli alakjának, inkább annyiban hagyom a témát.
- Ühm… - nem tudom hogyan viszonyuljak a számlámra felírt alapvető bölcsességhez, ami jelen pillanatban az ő szájából hangzik el, így végülis mosollyal fogadom. Terelése komolyan meglep, bár nem érint kellemetlenül. - Ohh, tényleg?! - kérdezek vissza némi jókedvű játékossággal a hangomban. - Nos te tudod. - tárom szét a kezem, mintegy megadóan. Nem dakárnám olyasmiről faggatni, amiről nem kíván szólni.
- Pedig néha nem ártana. - morgom neki félálomban, miközben még jobban befúrom magam a takaróm alá. Hamarosan azonban a felkelés mellett döntök, s elkezdek készülődni a mai napra. Albrecht addig helyet foglal az egyik fekete fotelomban, amit egyáltalán nem bánok. A pasik nem szokták állva kibírni a reggeli pepecselésemet, pedig -a legtöbb nőhöz képest- hamar meg szoktam lenni. Ez most is így van, még magamhoz képest is gyors vagyok.
- Hát attól függ hogy nézzük. - küldök felé egy apró vigyort. - Ha nem ódszkodsz a kocsiktól, akkor úgy húsz percre. És nem a lakására, hanem a munkahelyére megyünk. - osztom meg vele még. Azt mindenképp díjazom Albiban, hogy nem sürget készülődés közben. Sok földi tanulhatna tőle!
- Te döntöd el, de jobb, ha tőlem tudod, hogy mindenképp enned kell. A tested nem sokáig bírja kaja nélkül. Ez halmozottan igaz az ivásra is. - asszem még túlságosan is reggel van, mivel elsőre az ugrott be, mintha én lennék a csemetéért aggódó anya. A kulccsal felszerelkezve megindulok a kocsim felé. Ha szükséges, akkor segítek Albrechtnek a beszállásban, meg hasonlókban. A város felé menet csupán százzal száguldok, még szerencse, hogy nagyjából egyenes az út, ráadásul jól beláthatóak a kanyarok, s ezen a részen sosincs rendőr. A “rendes” településbe beérve azonban természetesen lassítok. Nos eképpen valóban teljesítettem az angyalkámnak ígért húszperces utazási időt. Megérkezve a rendőrségre, Ryl már vár minket. Ő kevésbé tűnik nyúzottnak, mint én, bár feltehetőleg én is az ágyból rángattam ki őt. |
 Egy lapos pillantással jutalmazom megjegyzését, amely a földi testem fizikumát hivatott becsmérelni. Önmagában nem lenne problémám ezzel, hiszen tisztában vagyok vele, mily kicsiny és jelentéktelen ez a porhüvely az igazi valómhoz képest, de hogy mindebből a mennyei formám hatékonyságát vonja kétségbe, már kissé sértőnek hat. Persze az effajta kicsinyes érzéseket hamar félretolom, ha netán észrevétlen sikerülne hatást gyakorolniuk a bensőmre - mint ahogyan az most is megtörtént.
- Nem igazán figyelsz. Ez csupán egy test, ami nem hasonul ahhoz a valómhoz, amelyet odafent tudhattam magaménak - javítom ki, téve egy utolsó, már-már elkeseredettnek ható próbálkozást a felvilágosítására, ám ha mindezek után is ragaszkodik a szemei által tapasztaltakhoz, ám legyen.
Szerencsére a továbbiakat sikerül kitárgyalnunk, bár mint említettem, számomra élvezetes volt véleményeink megütközése, s végszóra ő is megfogalmaz egy igazságot, amellyel aligha szállhatnék szembe.
- Ez tény. De mint tanítottad, a látszat sokszor csal - mosolyodok el gyengéden, halovány árnyékaként az ő, szinte egész orcáját betöltő vidámságának. A faggatózásának viszont még nem szab gátat semmi, és ezen előnyét láthatóan szívesen kihasználja. - Talán majd legközelebb. Már így is túlzottan sokat tudsz rólam - állapítom meg eleinte komoly ábrázattal, de hogy láthassa; gyorsan tanulok, hamar mosolyra görbítem az ajkaimat, büszkén vállalva legelső... nos... félrevezetésemet? Nem is tudom, mi erre a megfelelő kifejezés, és a mosolyom ellenére azért annyira nem is telít el jó érzésekkel a tettem, ám ennyi még belefért a mai napomba.
Méltó lezárása a vacsora, ami a szükségtelensége ellenére egészen kellemesnek bizonyul, illetve az éjszakai elfoglaltságom is megnyugtatólag hat rám. Pedig legszívesebben már végezném a dolgomat, és letudnám a vadásszal való találkozást is, de el kell fogadnom, hogy a földi teremtményeknek szükségük van bizonyos tevékenységek elvégzésére ahhoz, hogy megfelelően tudjanak funkcionálni. Reggel viszont nincs apelláta, ennél több időt vétek holmi alvással tölteni, s bizony nem átallom felébreszteni vendéglátómat.
- Nem szoktam viccelni, tényleg reggel van - válaszolok frusztrált és csöppet nyűgösnek ható kérdésére, s addig el sem mozdulok az ágya mellől, míg erőt nem gyűjt a felkeléshez. Természetesen onnantól kezdve nem állom az útját, hanem helyet foglalok az egyik székben vagy fotelben - ha akad -, és csendben figyelem a készülődését. Ruházata csöppet szegényes, ám nincs beleszólásom az ízlésébe, s őszintén szólva nem igazán zavar. Ha mezítelen állna előttem, akkor sem töltene meg a kétségbeesés, Isten amúgy sem ruhával teremtette meg gyermekeit. Kicsit nehéz is megértenem, miért szánnak ennyi időt a külsőségeikre, amikor végtére is a lelkük, ami igazán fontos.
- Messze lakik ez a barátod? - kérdezem, hátha gyorsabbnak hat majd az idő pergése, mert egyelőre olyan itt várakoznom, mintha egy feketelyuk eseményhorzontjában ücsörögve remélném az öregedést. Türelmes lény vagyok, sokat megéltem már, de a tudat, hogy földi éveim alaposan meg vannak számlálva, a tennivaló pedig annál több, valahogy nehezen engedi elviselni a semmittevést.
Na de egyszer csak elkészül Reyna is, és én sem szorulok többé a szék melegítésére.
- Igazán kellemes volt a tegnapi vacsora, ám ha nem bánod, most nem húznám ilyesmivel az időt. Illetve éhes sem vagyok... - bármi is legyen az. Teszem hozzá már csak gondolatban, aztán követem a sárkányt, bármerre is vigye az útja. |
- Nos a katonát csak azért vontam kétségbe, mivel nem tűnsz valami khm… erősnek, vagy izmosnak, márpedig a “földi” katonák elég kemény kiképzést kapnak. - utalok finoman arra, hogy ő nem éppen a fizikumáról híres. - De a sejt dolgot értem. - biccentek neki. - Nem hiszem, hogy erre bárki is értelmes választ tudna adni, így én se próbálok meg. Az emberiség azonban szeret valaki másra mutogatni, bűnbakot pedig mindig talál. - bölcselkedem.
- Hmm-hmm. Hát ebben is lehet valami. - ismerem el, meglepedten érzékelve, hogy nem zavar az igaza, pedig általában szokott. Na tessék, Albercht jó hatással van rám! - Hejhó! - vigyorodok el, bár még éppen idejében állítom le a kezem, még mielőtt mutatóujjamat az ajkaira nyomnám. - Te sokkal közelebb állsz egy emberhez, mint én. - vigyorom nem lankad, sőt, sokkal inkább szélesedik, s szinte azt várom, hogy lemásszon a képemről. - Csak vicceltem! - legyintettem könnyedén, lévén, hogy amúgyis tudtam, nem fogja megérteni az ökokertészkedést. Nos talán a kelleténél egy kicsit fáradtabb vagyok.
- Ohh, értem. - sajnos azonban nem vagyok olyan önfeláldozó, hogy elégedetten sóhajtsak fel nemes céljait hallva. Kíváncsiságom azonban további kérdésekre sarkal. - No és mi vezetett erre az útra? Illetve azt már elmagyaráztad, hogy az angyalt miért akarod megölni, ennél többet szeretnék tudni. - tudakozódnék azt őt hajtó belső erőkről, miközben igyekszek neki magyarázatot nyújtani, ugyanis elkerülném az angyallal történt találkájának újbóli meghallgatását. Nem mintha nem érdekelne, csakhát párszor már ismételte magát az este, s nem felejtek azért ilyen hamar.
- Az eddigiek alapján nem vagy túl beszédes! - nevettem el magam. - De örülök, hogy jól érzed magad mellettem. - mosolyodom el - Vagy legalábbis beszédesnek. - teszem még hozzá. Mivel Albrecht beleegyezett, így halkan belesuttogom izgága pacsikám fülébe a varázsszót, mire Eff szinte kilő. Valamilyen ismeretlen okból még úgyis élvezi ezt a sebbességet, hogy mindkettőnket a hátán kell cipelnie, amiért őszintén csodálom Eflont. Megérkezve a házhoz lepattanok róla, újabb adag lócsokival jutalmazva, és puszikkal elhalmozva visszaküldöm a bokszába aludni. Nos elüget az istálló felé az éjben, szóval remélem megfogadta a szavaimat, bár ezt persze egy lótól nehéz elvárni. Sofia vacsival várt minket, amit hálásan nyammogok végig, majd utána megmutatom Albinak a szobáját, s én el is vonulok szunyálni. Mármint csak névlegesen… amúgy rémesen jól értek ahhoz, hogyan toljam el az időt, s feküdjek le nagyon későn, amikor pedig korán terveztem. Nos az azért feltűnik, hogy Albrecht nem a szobájában tölti az éjszakát, így némi időt szentelek az ő megfigyelésének. Franc se érti, mit esznek az emberek a másoknak “titokban” való megfigyelésén, ám némi időre engem is elkap a varázsa. Sajnos azonban angyalkám nem tölti annyira érdekesen az idejét, s a sötét miatt nem is látom túl jól, így hamar megunom, s visszatérek a megszokásaimhoz. Álomra hajtva a fejem hamar elalszom, ám szinte csak egy pillanatnak tűnik az alvással töltött idő, mielőtt szárnyas barátom elkezd ébresztgetni.
- Ugye most csak viccelsz? - húzom az orromra a takaróm. Fogalmam sincs mennyi lehet az idő, de annyi bizonyos, korán van. Márpedig én mindig délig alszom. Regisztrálva azonban, hogy Albi még mindig az ágyam mellett ácsorog, résnyire kinyitom a szemem, majd kicsivel később kikászálódom az ágyból is. Kicsit fáj, hogy ennyire eltántoríthatatlan, de ez van, elsétálok az ablakig. Elhúzom a függönyt, felkészülve rá, hogy a beáramló fény megvakít, ám korántsem ez a helyzet, sőt! Alig valamivel lesz világosabb, így gyanút fogok, Albrecht a hajnalok hajnalán vert ki az ágyból. Csúnyán néznék én rá ezekután, erre azonban számtalan probléma miatt nem kerül sor. Visszahúzom a függönyt, igaz beletörődtem már a korán kelésbe, s keresek valamit, amivel megcélozva a villanykapcsolót, fényt csiholhatok a szobába. Kellemes elégtételt érzek, mivel elsőre eltalálom az említett dolgot, bár az amúgyis résnyire szűkült szememnek nem tesz jót a világosság. Elcaplatok a tükör előtt, újabb apró kellemetlenségre figyelve fel. Nos alváshoz öltöztem, s Albrecht jelenlétére egyáltalán nem számítottam a szobámba, így fehér- azaz feketeneműben aludtam, tehát most mindössze egy bugyi és egy melltartó van rajtam. Szégyenlősnek azonban korántsem tartom magam, így kényelmesen odalejtek a szekrényhez, s előástam belőle egy fekete toppot, meg egy szokásos, fekete bőrgatyát. Albitól nem zavartatva magam felöltözöm, majd a tükröm elé járulok, ahol újabb kellemetlen meglepetés fogad.
- Azt a kurva… - csúszik ki a számon, miután szemrevételezem a hajam, amely legjobban egy oroszlán sörényéhez hasonlatos. Némi fésűvel való egyengetés után azonban tűrhető külsőt vesz föl, így nekiesek az arcom “tökéletesítéséhez”. Némi alapozó felkenése után hozzálátok a szemem elfeketítéséhez is. Szempillaspirállal megerősítem és feketítem a szempilláimat, majd pedig szemhéjfestékkel, nameg némi tussal koromfeketére varázsolom a szemem környékét. A rúzstól ezegyszer eltekintek, hamár körömlakkom sincs.
- Nem vagy éhes? - kérdezek rá, mivel úgy tűnik Albinak már nagyon mehetnékje van, ellenben még nem ettünk semmit. Amennyiben nemmel felel, felkapok egy csomag kekszet, meg a kocsikulcsomat és elindulok az autómhoz. |
Néha rendkívül érdekes s számomra teljesen logikátlan kérdésekkel tud előállni a sárkány, de miként szívlelem a társaságát, nem hagyom válaszok nélkül, sőt, egy percre sem engedem felülkerekedni magamban az angyali büszkeséget, amelyet többedszerre sért meg akarva vagy éppen akaratlan.
- Ahogy említettem, katonák vagyunk. Mennyei teremtmények, kiket az Úr angyalainak alkottak. Ha kérdezünk vagy parancsot tagadunk, az olyasmi, amit ti selejtnek neveztek. Eredendően arra vagyunk kitalálva, hogy az ő óhaját kövessük - magyarázom annak reményében, hogy így könnyebbé válik számára a megértés. Teljes megvilágosodást nehéz várni egy olyan lénytől, kinek eleve elrendeltetett a szabadság, azonban megközelítőleg még lehet rá esély. Vagy nem, hiszen újabb kérdése arra enged következtetni, hogy nehezen látja át a helyzet egészét. - Azt mondod, ő büntet, de vajon ő indított meg benneteket a lejtőn? - teszem fel a kérdést, bár ezúttal sem várok megvilágosodást. Nyilván érti, mit szavak formájában átadok neki, ám az elfogadás megint más dolog. Ennek okán inkább vet engem a kétségeinek kereszttüzébe, noha megérteni alig tudom ennek a jelentőségét.
- Mint mondtam, a Bibliátok számos pontatlanságot s kitalációt fogalmaz meg. Másrészt, a nyílt ostobaságot és nem törődömséget nem szabad összetéveszteni a hittel. Nem azért hanyatlik a világotok, mert naivan hiszitek az eszközeitek hatékonyságát, hanem mert nem törődtök az ártalmakkal, amit okoznak - osztom meg vele a saját látásmódomat és véleményemet. Igaz, egy csekély apróságot még kifelejtett az egyenletből, amelyre építkezvén górcső alá vette a tetteimet. - Ám ha mindez igaz is volna, hogyan hasonlíthatsz egy embert egy angyalhoz? - vetem fel a kérdést, melyből hiányzik az önhittség, ugyanis olyan ténnyel állítottam szembe, amit egyszerűen nem lehet tovább tárgyalni. Az egzisztenciánkból fakadó különbségek hatalmasak, arról nem is beszélve, hogy míg ők mindig csak egy apró szegmentumát látják a világ alakulásának, mi képesek vagyunk az egészet szemlélni. - Hogy micsoda? - vonom meg az egyik szemöldökömet a kertészkedést illetően, mert nem egészen értem, mire óhajt célozni, mindenesetre az utóbbi kérdését kíváncsian fogadom és hallgatom.
- Nem - jelentem ki egyszerűen. - Bizonyosság nélkül nem cselekszem, s egyéb lények hajkurászása sem is volt a listámon. Az angyal kivételt képez, egy ilyen torz létforma a világ rendje ellen szól - osztom meg vele a gondolataimat, rajta áll, elfogadja-e a magyarázatomat, vagy tovább boncolgatja az indítékaimat.
A gondolkodásmódunkban rejlő különbözőségek ellenére jól eső volt ez az eszmecsere, Reyna megvan áldva ésszel, s bár olykor sértő kijelentéseket fogalmaz meg a fajtámra és Istenre nézve, becsülendő, hogy fel meri vállalni a véleményét. Amúgy is szíves örömest cseverészek olyasmiről, ami a létemnek alapvetése, szóval cseppet sem bánom a faggatózását.
- Nos, köszönöm. Te pedig kíváló beszélgetőpartner. Idejét sem tudom, mikor beszéltem ennyit utoljára - tűnődök el, mert való igaz, soha nem voltam társas lény, ami nem csupán azt jelenti, hogy megválogattam, kit engedek magamhoz közel, és kivel osztom meg a gondolataimat, hanem azt, hogy igazán soha, senkit nem avattam be legőszintébb elgondolásaimba. Hamarabb bukásra ítéltettem volna, ha bizalmamat ajándékoztam volna bármelyik társamnak is. Mindenesetre ez már a múlt, s mire felocsúdok gondolataimból, már a ház felé vágtázunk a ló hátán, ugyanis Reyna kérdésére igennel feleltem a haladási sebességet illetően.
Miután megérkezünk, bemutat a Sofia nevezetűnek, és bár nekem nincs szükségem ételre, azért eltöltöm velük a vacsorát, melyre volt szíves meghívni Reyna. Az éjszakát viszont nem a kijelölt vendégszobában ütöttem el, hanem odakint élveztem a természet társaságát, míg gondolataim a leendő céljaim körött forogtak. Remélhetőleg holnap, de legkésőbb két nap múlva megszabadíthatom a világot egy igazán félresiklott angyaltól.
Ellenére az elfoglaltságaimnak, a reggel korán és váratlanul ér, mindenesetre nem várok többet az első napsugaraknál, hanem visszamegyek az épületbe, s felkutatva Reyna szobáját, meglátogatom. Amennyiben még alszik, mellé lépek az ágyhoz, majd halkan szólítgatva remélem az ébredését. Nem szeretnék túl sok időt az emberi rituálékra pazarolni, mint egy újabb étkezés, vagy egyebek, amit még ki tudnak találni, így remélem, hogy a sárkány sem fog ellenkezni a korai indulásunk miatt.
- Reyna. Megjelentek az első napsugarak, úgy vélem, ideje volna mennünk - magyarázom neki csöndesen, egyúttal rendíthetetlenül. |
- Hmm… akkor gondolom nem egyezik a földi és a mennybeli “katona” fogalma. - kezdek elbizonytalanodni, hiszen a katonáknak nincs túl tág feladatkörük. Vagy mégis?
- Whoa, biztosan szép lehetett. - pillantok rá némi tisztelettel, legszívesebben lerohannám a kérdéseimmel, ám azt hiszem fölösleges lenne valami olyasmiről faggatnom, amihez még szellemben sem érhetek fel soha.
- Szóval Isten nem csípi, ha van szabad akaratotok? - vonom le a konklúziómat. - De miért nem kérdeztek? - nos igen, ez a része a dolognak sokkal jobban lázba hoz. Voltaképp egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondol a világról Isten, elvégre ha őt sem érdekli igazán az, amit művelünk, akkor engem mit érdekeljen a véleménye? A lábamat én is tudom csakúgy lógázni, s azon bosszankodni, hogy milyen bénák és idióták egyesek. Az első két költői kérdésére csupán biccentettem egyetértésem jeleként, ám kijelentésével már messze nem értettem egyet. - No és az összes többi lény, amit “megteremtett”, avagy kialakult? Hiszen nem csak az embereké ez a bolygó. A sok ártatlan állatot, és növényt miért bűnteti? - érdeklődtem. Persze az én kérdésem is csupán költői volt, választ nem vártam rá, ám kezdet kitörni belőlem a vitatkozás öröme, aminek hatására a kákán is csomót kerestem.
Nem tudtam megállni, hogy fel ne nevessek.
- Hát éppen ez az! - szinte felkiáltok. - A “helyes út” meghatározása nem éppen Isten feladata? Bár nem ismerem egészen pontosan a Bibliát, azért a Teremtés mítosz még megvan. Ádám és Éva nem azért lett száműzve a Paradicsomból, mivel ettek a tudás fájáról? Márpedig mi újat nyújthat a tudás fája? Hiszen ami oda kellett, azt már amúgyis tudták. - egy pillanatra hagytam, hogy csend telepedjen közénk, majd folytattam. - Nekem nagyon is úgy rémlik, hogy a jó és rossz tudását “kapták”. És nézd mire mentek vele! - mutatok futólag körbe. - Ahogy azt te magad is kimondtad, egyre jobban teszik tönkre a világot. De ők is azt hiszik, hogy a “helyes utat” követik. Miben különböznél hát tőlük? - a kérdést halálosan nyugodtan teszem fel, keményen nulla érzelemmel. Nos hamár ő nem kívánta megváltoztatni a gondolkodásmódomat, én is megteszem neki ezt a gesztust, csupán csak azt szeretném, hogy gondolkozzon el ezen az apróságon. - Jó-jó, de azért némi öko-kertészkedés is becsúszhatna! - villantok rá egy féloldalas vigyort. - Csak még egy kérdés ehhez kapcsolódóan. - alig egy levegővételnyi időre állok meg, s máris folytatom tovább. - Szóval, ha nem állsz le velem beszélgetni, hanem az első benyomásod alapján ítélsz véglegesen, akkor meg akartál volna ölni? - kérdezem tőle végtelen nyugalommal. Úgy gondolnám, ha eddig volt is ilyen terve, akkor már letett róla. Azért egy pillanatra átfut az esemény képe a fejemen… határozottan magamra szavaznék vele szemben. Meg kell neki szereznem azt a nyamvadt angyalok ellen való kardot… de azzal neki is árthatnak! Miért is lenne egyszerű? Teszem fel magamnak a teljesen felesleges költői kérdést. Nos nem tudom, mire képes, de csak a kinézete alapján, bárkivel is kerül szembe, veszélyben van… vajon hajlandó lenne nem tisztességes eszközökkel játszani?
- Mint ahogy érzelmek nélkül is. - jegyzem meg, erősen utalva rá, hogy hiába volt meg remekül a mennyekben mindezek nélkül, itt, a Földön, óhatatlanul szüksége lesz rájuk. No de nem akarok nyomulni, hogy na csak azért is, így az elkövetkezendőkben hanyagolom a témát. - Ohh, ugyan! Az emberek legtöbbje általában falra mászik tőlem, ahelyett, hogy végighallgatna. Te határozottan jó hallgatóság vagy! - kacsintok rá jókedvűen, s valamennyire hálásan is.
- Akkor jól gondoltam! - csillant fel a szemem a válaszára, amibe remélem valóban jó dolgot magyarázok bele.
- Efinek néha túl sok szabad akarta van. - nevettem el magam. - Na ki reggelizett hajnalban Sof virágoskertjében, na ki? - macerálom nevetve az orrát, miközben szavaimat végig lovacskámnak címzem, s a végén kap egy puszit is.
Albercht is csatlakozott hozzám Eflon hátán, mire táltos paripám elindult lépésben a házunk felé.
- Akarsz vágtázni? - érdeklődtem meg Albitól.
Elérve a házhoz Albrechtet bemutattam az elénk kiérkező Sofiának, s mint a villám feltipliztem a szobámba átöltözni és rendbeszedni magam. Arra jutottam, hogy eltávolítom a sminket, és a körömlakkot, ráadásul valami “normális” ruhát is kapok magamra, s csak úgy csatlakozom hozzájuk vacsira. |
- Mind azok vagyunk, voltunk - javítom ki magamat. - Csupán más feladatokat látunk el - teszem hozzá, persze nem várom el, hogy maradéktalanul megértse a működésünket, s felülkerekedjen "emberi" látásmódján. Ahhoz jobban meg kellene értenie a világ működését, s nyitottabbnak lenni bizonyos dolgok iránt, legyen az akár a Bibliájuk. Hiszen ahhoz, hogy valamit megkérdőjelezz, ismerned is kell. Halandók sajátossága a vaktában ítélkezés.
- Nagy részét igen - bólintok neki, nem részletezve tapasztalataimat, míg nem érdeklődik iránta, bár, mint az imént is megjegyezte, voltaképpen bármit mondhatnék neki, bizonyosságot legfeljebb akkor nyerhetnének szavaim, ha a saját szemeivel láthatná mindazt, amit én. Ez viszont lehetetlen, én legalábbis képtelen vagyok a magam erejéből ilyesmit kisajtolni, főként így, immáron bukottan. - Istennek? Úgy vélem, Ő már beletörődött az önpusztításotokba, vagy csupán kíváncsi, túl tudtok-e lendülni a mostani megpróbáltatásaitokon. Őszintén szólva még előttem sem világosak indíttatásai, mi parancsot követünk, nem kérdezősködünk. Vagy ide jutunk, és Pokolra kárhozunk - magyarázom neki higgadtan, noha a következő meglátását illetően enyhén összébb húzom a szemeimet.
- S ti, földiek mit tanulnátok abból? Még nélküle sem tudtok felelősségtudatot gyakorolni, hát vele az oldalatokon? - csóválom meg a fejemet enyhén. Nyilván mindenkinek az lenne a legkedvezőbb kimenetel, ha legalább minimálisan közbeavatkozna Atyánk, de legyen angyal vagy ember a talpán, ki rá tudná bírni erre. - Míg magatok között sem tudtok meglenni, addig a bolygó sem menekülhet - teszem hozzá. Nem óhajtom igazolni Apám tetteit vagy éppen azoknak hiányát, ám a halandókat sem pártolom feltétel nélkül. A megváltáshoz tenni kell nekik is, nem leszek elég én vagy még néhány társam, aki netán csatlakozna hozzám.
- Istent játszani? - kérdezek vissza némi megilletődöttséggel és bizonytalansággal, ugyanis váratlanul ért ez a feltételezés. Mire összeszedhetném gondolataimat, már újabb kérdéssel fordul felém, és úgy érzem, nem igazán ért egyet a módszereimmel. - Nem hiszem magamat Őneki. Csupán a helyes utat választottam - felelem elcsöndesedve, majd oldalra vetem a tekintetemet. - Ne kérdezz olyat, amire tudod a választ - zárom le ennyivel a témát, persze ha lenne még mondanivalója, nem fogom elhallgattatni. Igaz, az elkövetkezendők sem érnek derűsebben, hiszen úgy érzem, túl sokat mondok ellent neki, ami még egy angyalt is frusztrálna, nemhogy egy földi létformát. De mit tehetnék? Túlzóan ragaszkodik emberi gondolkodásmódjához, elfeledve, hogy legfeljebb megjelenésemben hasonulok hozzájuk.
- Számotokra talán ez a fontos, én évezredekig megéltem nélküle. De mint mondtam, ha eljön annak az ideje, nem fogok elzárkózni a lehetőségtől - utalok arra, hogy bizony a célom eléréséig nem fogom hagyni, hogy bármi lassítson. - Mindettől függetlenül köszönöm a tanácsodat, már most rengeteget tanultam tőled - pillantok rá egy aprócska mosoly kíséretében, hiszen kedvelem Reynát.
- Ami pedig azt illeti, ne felejtsd el, hogy mi vagyok. Odafent nem léteznek a ti fogalmaitokat kimerítő nemek, mi nem szaporodunk és nemzünk angyalokat. Ez a test - tekintek végig magamon - csupán az itteni, s a bukásomnak köszönhetően immáron végleges formám, de akár nő is lehetnék - mosolyodok el újfent, remélve, hogy érti, miről beszélek.
Közben ugyebár megérkezünk az otthonához, ahol az ébenfekete hátas fogad minket. Az állatokkal valamivel könnyedebben értek szót, ám furcsa kutatását nem tudom mire vélni, egészen addig, amíg Reyna át nem nyújtja az ételszerű valamit.
- Ohh, rendben - biccentek egyet, majd odanyújtom a lónak a tenyeremet, amelyből szinte tüstént felszippantja az ajándékot. Hagy maga után némi nedves érzetet, de annál többre tartom a ruházatomat, minthogy beletöröljem a kezemet. - Végtére is a szabad akarat őket is megilleti - jegyzem meg, óvatosan megsimítva az állat széles orrát, majd kíváncsian figyelem, ahogy felpattan a hátára a sárkány. Továbbra sem tudom megérteni mindennek a szükségét, ám ha így kívánja a maradék út megtételét, nem leszek semminek az elrontója. Tiszta kezemmel elfogadom a segítséget, majd felpattanok mögé a lóra. |
- Katona voltál? - pislogok rá meglepetten. Jó tudom, ez borzalmasan sértő így, de azt nem nézném ki belőle, hogy egyáltalán velem boldogulna, nemhogy mással.
- Hmm… hát te tudod. Mivel még életemben nem olvastam a Bibliát, ezért arról úgyszint azt mondasz, amit akarsz. - küldtem felé egy mosolyt, ezzel azt igyekezvén üzenni neki, hogy nem kételkedem a szavaiban, csak egyszerűen még nem volt szerencsém a Szentíráshoz. Igaz, nem is kerestem a kapcsolatot vele, sőt mitöbb, kerültem, mint a leprát. - Tényleg, te láttad a világ keletkezését? - ragadok le majdnem rögvest az engem érdeklő résznél. Azért azt még kivártam, hogy befejezze a mondanivalóját, nem akarok a szavába vágni. - No és mi a véleménye? - érdeklődtem. - Vagy nem is érdekli? - kíváncsiskodom tovább.
- De ha Istennek tényleg akkora… hmm, hatalma van, mint mondod, tehát képes volt megteremteni számtalan galaxist, akkor egy csenttintéssel visszaállíthatná ennek a bolygónak a… forrásait. - vetem fel neki. Hirtelenjében úgy érzem kezdek megvilágosodni, ám ennek nem tudom örüljek-e. - Szóval te Istent akarsz játszani? - ismertetem vele a teóriám. Relatíve érzelemmentesen, pedig amúgy vannak ellenérzéseim a dologgal kapcsolatban. Nem rajongok az ilyenekért, hiszen szinte mindig elszállnak maguktól a francba, aztán… gondolom azt már nem kell részleteznem mi történik. Ennek ellenére a tématovább ra is foglalkoztat. - És a természet védelmét, meg az ehhez kapcsolódó dolgokat kívánod terjeszteni, vagy gyilkolni akarsz? - fogalmazom meg neki a gondolataimat, csöppet sem csorbítva a kijelentés élén.
- Nos bár gondolom ennek a tanácsnak nem fogsz örülni, szerintem mindenképp igyekezz megtapasztalni. Hidd el, mostanság a legtöbben úgy vélekednek, ez a legfontosabb dolog, mármint a barátság, és az valahol ott kezdődik. - nem, számomra sem tűnik túl értelmesnek a megszólalásom, de kifogytam az ötletekből, egyszerűen még sohasem kényszerültem rá ennek magyarázatára. - És nagyon jó érzés, hogy van valaki, vagy akár több személy is, aki, vagy akik mindig melletted áll(nak).- teszem még hozzá, valószínűleg újabb feladványt adva neki.
- Nem, egyáltalán nem erre gondoltam. - rágcsálom az alsó ajkam, igyekszem vele érzékeltetni, mennyire csalódott vagyok, amiért nem találta ki a gondolatomat, majd, ráeszmélve, hogy mégiscsak Albival állok szembe, aki etéren még meglehetősen kevéssé hozzáértő, újabb megfogalmazáson kezdem el törni a buksim. Eközben azonban nem hagyom abba a szám rágcsálását, amivel egyre több rúzst nyalok le róla, s mivel a rúzsnak nincs túl jó íze, inkább letörlöm a francba, minthogy elnyalogassam. - Inkább azt kérdezem, hogy melyik nem iránt érzel többet? - próbálkozom, bár erősen úgy sejtem, ezzel nem sokat segítettem neki túl sokat.
Albi úgy tűnik mély elgondolkozásba esett, amiben a világért sem zavarnám, így bár kicsit feszengve a csend miatt, de továbbra is nyugodtan, és szabályos tempóban repülök tovább. A paci iránt úgy tűnik nem ébred különösebb érdeklődés Albiban, ám Eflont már annál is jobban érdekli, s miután megvámol némi lócsokira, rögvest Albrechtet veszi kezelésbe, illetve ő kerül a lócsoki-kutatás kereszttüzébe. Orrával érdeklődve bökdösi a kezeit, illetve a zsebeit, ám mivel úgytűnik semmi érdekeset nem talál, érdeklődése alább hagy. Kényelmesen odasétálok kettőjükhöz, és odanyújtok Albinak egy lócsokit.
- Ezt add oda neki. Hidd el, nagyon fog neki örülni. - mosolyodom el. Efi eközben majd kiugrik a bőréből, és azon csodálkozom, hogy nem vetette rá magát rögtön Albrecht mancsára. Ehj, Eflon igen jól nevelt paripa. - Tudom, ő olyan, mint egy családtag. Mindig kinyitja a bokszának az ajtaját, és megkeres minket. - nevettem el magam. Hirtelen elgondolás alapján keresek egy magasabb pontot, és onnan felpattanok Efi hátára. - Te is jössz? - nyújtom Albi felé a kezem. Legalább még egy “közlekedési eszközt” kipróbálhat. Eflon pedig mindkettőnket könnyedén elfuvaroz, így miatta nem aggódok. |
- Katonáját - javítom s egyúttal segítem ki, noha a szövegkörnyezetből és a hanghordozásából ítélve ez az információ érdekli a legkevésbé. Viszont a kérdését nehezemre esik megérteni, nem vagyok benne biztos, hogy a megfelelő válasszal szolgáltam, azonban ha nem értene valamit, kizárt, hogy ne kérdezne rá. Nem ismerem oly' régóta Reynát, voltaképpen egy délutánnak sem lehetne nevezni az időt, mit együtt töltöttünk, ám közvetlenségét és nyíltságát a legelső momentumokban érthetővé tette. - Furcsa, hogy ilyesmit állítasz egy angyalnak - tekintek rá, enyhén oldalra döntött fejjel. - Sokunk volt szemtanúja e világ keletkezésének. A Bibliátok temérdek alkalommal fogalmaz meg pontatlanságokat, de az evolúciót illetően helyesek a meglátásaid - magyarázom neki nyugodtan, és bár nem célom mindáron meggyőzni, úgy érzem, hogy a világ javulásához hozzátesz az értetlenek felvilágosítása. - Isten kísérletezett, az ember megszületése megvolt írva, de hogy milyen úton s módon... Szerette volna látni, mivé fejlődik egy világ, ha nem avatkozik bele lépten nyomon - mesélem, azonban arra nem számítottam, hogy az Atya módszereit illető, leplezett rosszallásom majd ekkora visszhangra fog találni. Szemhéjaimat hunyorítva figyelem az örvendő sárkányt.
- A világotok a pusztulás felé tendál, ebben nincsen semmi örvendetes - állapítom meg, hiszen, ha minden a megfelelő mederben haladna, nekem sem kellett volna Apám ellen tenni, s nem járnám a Földkerekség talaját. Állandó jelleggel legalábbis nem. - Ettől függetlenül úgy hiszem, hogy Atyámnak közbe kellene lépnie, hiába nem akart. Most itt lenne az ideje, mégsem teszi - teszem hozzá, hogy itt létemnek szinte minden mozzanata világossá válhassék Reyna szemei előtt, innentől kezdve viszont a kíváncsiságára bízom, halad-e tovább ezen témánk fonala, avagy inkább elvész a néma gondolatok tengerén.
- Talán - bólintok egyet, bár én nem hajszolom mindenáron a földi lét apróságainak megtapasztalását. Olyasfajta kiváltság ez, amelyet nem szabad a kötelesség elé, netán az útjába helyezni, márpedig rettentően sok a tennivaló. Mindenesetre látom Reynán, hogy valami ki akaródzik bukni belőle, túlzottan kitartóan figyel, s szinte már látom az ajkain a szavakat, mielőtt igazi formába öltené a gondolatait.
Nos, kérdése ezúttal is váratlanul ér, ugyanis elképzelésem sincs, mire óhajt célozni. Miért vesződik még ezekkel a kétértelmű fogalmakkal? Csupán összezavar. - Ha arra vagy kíváncsi, Isten minden teremtményének van hely a szívemben, míg lelkük el nem kárhozik - jelentem ki, igyekezve a legprecízebb válasszal szolgálni, mielőtt még útnak indulnánk a lakhelyük felé.
A lemenő Napot követő, s egyre nagyobb területet meghódító sötétség kis idő múltán már nehézkessé teszi az odalenti világ részletes feltérképezését, mindenesetre az égbolton kirajzolódó, fénylő csillagok is éppolyan ámulatba ejtenek, mint a természet földi vonatkozásai. Az a megannyi élet, a régmúlt magasztos, csillámló tükrei... Ember fel sem foghatja, micsoda távlatok és csodák léteznek odakint, a végtelennek ható univerzumban.
Elmélázó gondolataim közül az állandó süllyedésünk, majd földetérésünk ránt ki, azonban az idő közben elővágtató ló nyerítése sem elhanyagolható tényező. Éjfekete alakja jól illeszkedik Reyna ízlésvilágához, azt hiszem értem, miért nem fogyasztja őket táplálékul. Néhány pillanat erejéig még eltűnődök rajta, aztán lemászok a sárkány hátáról, és öntudatlan cselekedeteim egyikeként alaposan megigazítom az öltözékemet.
- Szép hátas - szólalok meg csöndesen, s némi visszafogottsággal, ugyanis nem tudom, miként kellene viszonyulnom egy háziasított állathoz, ki Reyna tulajdonát képezi. |
Válaszára csak bólintok, örömmel faggatóznék ugyanis, de azt hiszem, nem szívesen beszél a témáról, így nem teszem. Kíváncsiságom megmarad, ám már csak fejben szövöm tovább a történetet. Sosem tartoztam az istenfélő személyek közé, egyszerűen nem akaródzott elhinnem azt, amiket mondtak róla. Igazából már az alaptézisbe simán bele tudtam köt. Ha Isten mindenható, és jóságos, akkor hogy jön ide az Ördög? Most akkor ő Isten felügyelete alá tartozik, vagy sem? Ha az első, akkor ne mondja nekem senki, hogy jóságos. Ha pedig a második, akkor meg a mindenhatósága vonható kétségbe. Ezért is nehezemre esett hinni benne, ne meg, látva a sok szerencsétlent, illetve a sok felfuvalkodott gazdagot… persze, az utóbbiak majd elkárhoznak… de addig nem tesz semmit a gyengék védelmében… ámbár lehet erről a kérdésről érdemesebb lenne Isten egyik szolgáját megkérdeznem -tehát egy angyalt- semmint, hogy a keresztény vallás valamely hírnökétől érdeklődjek.
- Nos, ha szabad megkérdeznelek téged, mint Isten… szolgáját? ...alatvalóját? ...mit tudom én milyét, te mit gondolsz róla, és arról, amit magának tulajdonít? - hallgatva a szavait, elönt némi kellemetlen ellenérzés. - Nem hiszem, hogy meg tudnád tenni. - ingattam meg a fejem. Elvoltam cirka 300 évig úgy, hogy egyáltalán nem hittem Istenbe, s szerintem ez már így is marad. Amúgysem biztos, hogy az univerzumot ő teremtette… - húzom el a szám, igazi, jó hitetlen révén. - Csak annyit vagyok hajlandó elismerni, hogy élet kialakulásához lehetett köze. Ellenben az evolúcióban menthetetlenül hiszek. - teszem hozzá. A következő szavai meglepnek, de ezutáni, immár csak jelzés értékű kommunikáció annál is jobban ledöbbent. - Te nem értesz vele egyet! - kiálltok fel, hangot is adva csodálkozásomnak. Ehhez azonban vigyor is jár ám, igaz ez most kicsit bántóra is sikeredhetett, de örülök, hogy végre nem tűnik szabálykövető kiskutyának. - Félre ne érts, nagyon örülök ennek! - kúszik még szélesebb vigyor az arcomra. - Így érdekesebb vagy. - nos, ezt nem ily módon kellett volna kifejezni, de Albrecht eddigi megnyilvánulási alapján nem hiszem, hogy félreértené.
- Hmm… hát majd talán később. - gondolkodom el félhangosan, továbbra is a vonásait tanulmányozva. Mindezek mellett nem tudok elslisszanni a kérdésen, ami annyira foglalkoztat. Finoman akarnám feltenni neki, ám nem hinném, hogy örülne a mismásolásnak, szóval mégiscsak nyílegyenesen indulok neki. - Szóval… hm… te ugye nem a nőket… szereted? Mármint… - nem tudom lenne-e értelme odabökni, hogy úgy, éppen ezért ennyiben hagyom a kérdést, remélem azért a lényeg kikristályosodott neki.
- Te is nagyon furcsa vagy! - nevetem el magam jókedvűen megállapítására. - Előbb-utóbb megérted magad is. - mosolyodtam el biztatóan.
Könnyedén szárnyalok az esti égbolton, elégedetten figyelve Albit -elmondhatatlanul büszke vagyok magamra, hogy találtam neki becenevet, bár nem hiszem, hogy örülne, ha így szólítanám- s az aranyos-vöröses pikkelyeimen megcsillanó holdfényt. Földet érve patadobogást vélek hallani, s nem is kell csalatkoznom, ugyanis a sötétségből elővágtat hasonlóan éjfekete frízem. Eflon kitörő lelkesedéssel fogad mindig, még így sárkány alakban is, amit máig nem értek… nem fél ez a ló?! Megvárom amíg Albrecht lekászálódik a hátamról, s utána rögvest vissza is változom, hogy megsimogathassam Effet. Egyszerűen imádom a kis drágát! |
- Valahogy úgy - bólintok az emlékeimet illető kérdésére, bár lehetne bőségesebben is taglalni a mikénteket, ok-okozati viszonyokat, azonban úgy vélem, ez még várhat egy következő alkalomra, vagy el is merülhet a végtelenség homályában. Amúgy is érdekfeszítőbb a rákövetkező kijelentése az Atyával kapcsolatban, s bár minden porcikámmal küzdök ellene, kellemetlen egy földitől ilyesmit hallanom. Apának úgy vélem, soha, semmi nem volt kedvesebb, mint ez a világ, amit teremtett, s a benne élő lényei, így a hibái ellenére is be kell látnunk, megérdemli tőlük a tiszteletet. Amelyből mondanom sem kell, túl sokat eddig nem tapasztaltam idelent.
- Az Úr és egyéb istenségek között van egy lényegi különbség. Őt nem a ti hitetek határozza meg, ő határozott meg benneteket, és a lehetőséget, hogy hihessetek másokban. Nem kívánlak megtéríteni, Apám szabad akarattal ajándékozott benneteket, ám még boszorkányról nem hallottam, ki univerzumokat, világokat teremtene- világítok rá a lényegre. - De abban igazad van, hogy nem mindenható, bár erről ő maga mondott le - tekintek oldalra, hiszen ezen lépésével mostanáig nem értek egyet. Túl nagy káoszt engedett kialakulni a Földön, pedig könnyedén megoldhatná.
Ami a számüzetésemet illeti, a felejtésemhez hasonlóan elnapolnám taglalását, pedig ha ismerném a jövőt, nem váratnám egy percig sem. Tanításainak sem szánok többet egy bólintásnál, mert egyelőre nem kibogozódnak a szálak az elmémben, hanem egyre nagyobb gubancba rendeződnek az emberekkel kapcsolatos tudásomat illetően. Rendkívül következetlenek.
- Nem... azt hiszem, hogy nem - tekintek rá higgadtan az ölelését követően, s most először tudom detektálni a lehetőséget, miszerint talán más választ vár tőlem. De értelmetlennek találom a hazugságot, ezúttal sem gyakorlom.
Hamar témához is kerülünk az igazság elferdítését érintően, s bizony Reyna válasza nagyobb zavart okoz a fejemben, mint a puszta tudatlanság és kezdeti értetlenség. Most őszintén nem tudnám megmondani, hogy mire kíván célozni, így szemhéjaimmal enyhén hunyorítva kutatom a vonásait, hátha kinyerhetek belőlük némi információmorzsát.
- Ti rettentően furcsák vagytok - állapítom meg végül, feladva a szokásos, közönyös hozzáállásomat, mert az utóbbi pillanatokban olyan összefüggéseknek lehettem fültanúja, amelyek... Legyen angyal a talpán, aki megérti. Jobbnak látom, ha erre a napra nem teszek fel több kérdést a halandók működésével kapcsolatban, mert könnyedén el fogok veszni az ellentmondásos, logikátlan információkban, ezt pedig a legkevésbé szeretném.
Tehát, végül Reyna hátán kötök ki, s az út alatt elmesélem neki a bukásom körülményeit, vagyis inkább okait. Idővel viszont már nincs mit mondanom, de szerencsére nem kell sokáig feszengenem a következő téma felkutásával, hiszen már nem is oly' messze megpillantom a terebélyes birtokot, amely bizonyára Reynához és a családjához tartozik. |
A cicás dologra már nem tudtam mit mondani, így azt hagytam, de amikor említette, hogy szeretne másfajta kisállatot is, felcsillantak a szemeim.
- Legyen nyuszi! Azok olyan aranyosak! -kértem lelkesen. - At meg meg lehet oldani, hogy kint is legyenek, meg a cicák se bántsák. Kell neki csinálni kintre egy elkerített részt, amire rácsot kell tenni így a cicák nem férnek be. - mondtam el az ötletemet, ami szerintem nem volt annyirq siralmas. - Nem nagyon van kedvencem, talán a kutyák, de ha van cica, nekem az is tökéletes. - válaszoltam kicsit lemaradva.
- Rendben, akkor válogassunk! - mosolyogtam. Ez után még pakolásztam és amikor a képeket rakosgattam ki, Sofia odajött mellém.
- Igen, ő volt. - válaszoltam, szomorkásan, úgy hiányzott. De amint mondta, hogy ő sosem ismerte a szülleit, a saját gondjaimmal már nem is foglalkoztam. - Sajnálom. - többet nem tudtam mondani. Hasonlítok anyura? Tudom, de mit mondjak erre? Inkább csak bólintottam.
Miután kipakoltam a dolgaimat elkezdtük válogatni a ruhákat, közben beszélgettünk, de egy biztos, jól éreztük magunkat Sofiával. Észre sem vettük, hogy elszaladt az idő, csak akkor, amikor Rayat jött szólni, hogy menjünk le vacsorázni. Vacsora közben is sokat beszélgettünk, de Reyna nem volt ott. Őt majd máskor ismerem meg, lesz még időnk, nem? Ezek után én elmentem aludni, a többiek nem tudom, mit csináltak. De hosszú és mozgalmas nap volt, találtam családot, akiket már most nagyon szeretek.
/lezárt kör, köszönöm a játékot Shad ;)/ |
Elnevettem magam a cicák iránt való rajongására.
- Jaja, már sokat gondolkoztam a neveken, de mindig átlagos macskanevek jutnak csak az eszembe sajnos. Pedig ők különlegesebbet érdemelnek. - osztottam meg vele ebbéli elhatározásaimat. - Hmm… a cicák mellett nyuszit akartam még, vagy degut, esetleg csincsillát, de a megvalósításig még nem jutottam el. - gondolkoztam hangosan. - Tényleg, neked melyik a kedvenc állatod? - néztem rá kíváncsian. Már többször is eszembejutott, hogy beszerzem valamelyik állatfaj néhány példányát, viszont nem akartam ketrecben tartani őket, kint a szabadban meg féltettem őket a cicáktól… sok baj volt tehát ezekkel a cukker négylábúakkal.
Fölmenve a szobájába figyelmesen hallgattam őt.
- Rendben, én benne vagyok. - mosolyogtam rá. - Nincs, mára már végeztem, amúgyis, mostmár te vagy a legfontosabb! - mosolyodtam el, a szemeibe nézve. - No meg hagyjuk Rayatot megfőzni a vacsit, nehogy befogjon minket is! - kacsintottam rá.
Kíváncsian figyeltem, ahogyan kipakolt a táskájából. Közelebb mentem, hogy jobban szemügyre vehessem a képet. Egy gyönyörű nő volt rajta. Óvatosan Cassy kezéért nyúltam, hogy az ujjaimat a mancsa köré kulcsolhassam.
- Ugye ő volt az anyukád? - kérdeztem csendesen, tovább figyelve a csodaszép nőt. - Tudod én sosem ismertem a szüleimet. - suttogtam halkan, szinte magamnak. Azóta is próbáltam őket megkeresni, de egyre kevesebb esélyt látok rá. - Nagyon hasonlítasz rá. - mosolyodtam el végül, visszanyerve jókedvem egy szikráját. |
- Rendben. - mondtam arra, hogy Rayat majd felviszi a szobámba a cuccaimat. A lovas dologra nem tudtam sokat mondani, sose volt lovam. Na de a cicás téma már jobban érdekelt.
- Szívesen segítek. Biztos találunk nekik valami szép nevet. - mosolyogtam. - Csak sikerül megbarátkozni vele is. - mondtam vidáman. Ha állatokról van szó, akkor bizony engem nem lehet lelőni. Bementünk a házba a szobámon meg egyenesen elámultam. Nagyon tetszett, nem felététlen lányos, de akkor is szeretem a zöldet.
- Ha gondolod most is kiválogathatjuk a ruhákat. - mondtam lelkesen. Igen, ahhoz lett volna kedvem, de ha dolga van, akkor hagyjuk. - Persze, csak ha nincs fontos dolgod. - tettem hozzá kicsit később. Eközben odaléptem az otthonról hozott táskához és kiraktam az asztalra a képeket, anya naplóját meg betettem az éjjeliszekrény fiókjába. Anyu olyan szép volt. Hosszú barna haját mindig kiengedve hordta, gyönyörű kék szemei szinte világítottak. Mindig mosolygott, a szemeimet leszámítva pont úgy nézek ki ,mint ő. |
- Nem kell, majd Rayat felviszi a szobádba. Ugye Ray? - néztem az említettre, aki egy biccentéssel jelezte a beleegyezését. Bevezetve a lovardában, és lelkes magyarázásom közben félszemmel mindig őt lestem. Olyan aranyos volt! Szerintem mondanivalómnak a felét sem fogta fel, de azért lelkesen bólogatott, hogy nehogy letörjön.
A cicák is felcsigázták az érdeklődését, aminek örültem, legalább lesz kivel kergetnem őket. Eddig még csak kettőt sikerült megsimiznem a háromból, de elhatároztam, hogy meg lesz a harmadik is. A kettőből az egyik még kicsit félénk volt, de a másik már a hívásomra is előkerült, s boldogan törleszkedett a lábaimhoz.
- Az egyikük biztosan hagyja magát, a másik kettőt meg elkapjuk. - kacsintottam rá. - Már nem tudom mióta etetem őket, és azóta csak Morcival nem tudunk kiegyezni. - nevettem. - Ő túl félénk. Ja, és kéne nekik rendes nevet adni! Ugye segítesz?- mosolyogtam rá.
Úgy tűnt, szerénynek nem igazán nevezhető otthonunk is teljesen lenyűgözte. Végig sétáltunk a házban, majd felvittem a szobájába.
- Ennek örülök - mosolyodtam el. A fal színe nem az én művem volt, ellenben a függönyt én választottam ki és szereltem fel. Nagyon reméltem, nem fog véletlenül a nyakába szakadni.
- Na Rayat felhozta a dolgaidat. - mutattam a sarokba letett táskákra. - Gyere pakoljunk ki. A szekrényekbe már tettem egy halom ruhát, mivel előástam a mi régieinket, majd ha van kedved próbáld fel őket, hogy szétszortírozhassuk melyik tetszik neked. - néztem rá egy széles mosollyal. |
Sofia legalább annyira lelkesnek tűnt, mint amennyire én voltam az. Amikor mondta, hogy körbevezet a lovardában, majd a házban aztán segít kipakolni én csak mosolyogva bólintottam.
- Rendben, menjünk. A cuccaimat hozzam? - kérdeztem kicsot még félénken, de közben mosolyogtam, mint mindig. Amikor mesélte, hogy melyik ló saját, melyik nem az, csak bólogattam, hogy azt hiszem sikerült megjegyezni, de inkább majd kérdezek. Na meg arra én is gondoltam, hogy nem a legjobb ismeretlenül besétálni a lovakhoz, de erre is csak bólogattam, meg indőnként mondtam, hogy értem. Azon persze csodálkoztam, hogy ennyi ló van náluk meg hogy ekkora a lovarda, teljesen len,űgözött az egész hely.
- De jó, lehet őket simogatni? - kérdeztem lelkesen. Nagyon szeretem a cicákat is, de még mindig inkább kutyás vagyok, de egyelőre ennyi is elég nekem. Legalább vannak cicák a közelben.
Amint beléptünk a házba én teljesen lefagytam.
- Nagyon szép házatok van. - mondtam azonnal, majd jó kislányhoz méltan levettem a cipőmet, hogy ne koszoljak őssze semmit. És megkezdődött a körbevezetés. Olyan szép volt az egész ház, de a szobám az különösen tetszett. A falak világos zöldek voltak, egészen olyan színük volt, mint a zsenge saláta levélnek. A függöny narancssárga volt rajta fehér virágokkal a bútorok meg fából voltak.
- Nagyon tetszik. - mondtam, bár nem kérdezte, de akkor is !eglepett, hogy ennyire illik hozzám az új szobám. A sárkányos ágynemű nagyon aranyos volt. Az egész szoba bútorostul, szőnyegestül, mindenestül nagyon tetszett. |
Elmondhatatlanul boldog voltam, amikor megláttam a kislányt. Istenem, hogy lehetnek a gyerekek ennyire aranyosak?! Imádtam minden csöppséget, még a bömbölőket is. Szerencsémre gyakran is bíztak rám gyerekeket, mivel ahhoz is volt érzékem, hogy megkedveltessem magam velük, és elfoglaljam őket. Mindemellett vonzottam is őket valamennyire, s olykor egy-egy játszótéren is összeszedtem néhány gyerek barátot. Hiszen hacsak éppen nem volt halaszthatatlan dolgom, akkor örömmel játszottam velük.
- Remélem Rayat nem bánod, ha egy kicsit elrabolom! - vágtam ártatlan képet, és pillogtam párat a bátyámra. - Gyere körbevezetlek a lovardában, aztán pedig megmutatom a házat, és a szobát. - fordultam Cassy felé. - Aztán meg együtt kipakoljuk, amit hoztál és berendezkedünk. - mosolyogtam rá. - Ahhoz Rayat úgysem ért! - kacsintottam rá.
Hacsak nem volt még valami óhaja-sóhaja, kézen fogva őt, elindultam az istálló felé. Szépen végigsétáltunk az istállón. Nem traktáltam a lovak neveivel, úgyis ki van írva, most csak azt mutattam meg, hogy melyik a mi lovunk, és melyek bértartottak. A lovardában nagyjából hetven ló volt most a lovardában. Több, mint a felük azonban bértartott volt, Reynának éppen húsz lova volt. Fajtáikat tekintve igen sokfélék voltak. Nos én igazán megbíztam Cassyba, ezért is mertem neki megmutogatni a lovakat, de egyenlőre megkértem, hogy egyedül ne menjen be egyik lóhoz se, előbb ismerje meg őket.
- Ó, még nem is említettem, de a lovarda területén van vagy három cica is. Ideszoktak. - a kóbor cicák -na meg néha a gazdával rendelkezők is- szívesen tévedtek ide. Mindig volt a lovardában nekik kitéve kaja, ők pedig egerészéssel hálálták meg az élelmet. Ezután megmutattam neki a fedett és a nyitott pályákat is, no meg a karámokat.
Miután végeztünk a lovardában elindulhattunk a ház felé. Megmutogattam neki a földszinten lévő konyhát, étkezőt, nappalit, fürdőt, majd felsétáltunk az emeletre, ahol a hálószobák voltak. |
A lovardás dologról nem beszéltünk most többet, de az biztos, hogy majd még kérdezgetni fogom őket, gogy mi hogy megy, meg tanítsanak meg lovagolni, meg mit segíthetek, stb. Szeretnék minél hamarabb megtanulni gondoskodni egy lóról, aztán, ha megengedik majd valamikor vagy egy saját lovat vagy valami háziállatot szeretnék. Kutyust már régen szerettem volna, de sajnos anyu allergiás volt rájuk, így nem lehetett, a cicákat meg nem szeretem annyira.
Szerencsémre Rayat nem szólt tőbbet a nevelőhöz és ő se hozzám, de Rayat megígérte, hogy soha többet nem kell ide visszajönnöm. Végül összepakoltam és elmentünk haza. Ott is összeszedtem a cuccaimat, és végre elmentünk a lovardához, ahol már egy gyögyörű lány várt minket mosolyogva. Ránézésre nagyin izgatott lehetett, bár én is az voltam, hiszen ritkán hoz össze az élet egy árva kissárkányt három testvérrel, akik közül az egyik lány főnix.
- Szia Sofia. - köszöntem neki kicsit félenken, de azért mint mindig, most is mosolyogtam, és kezet fogtam vele. Valószínűleg ő a főnix, hiszen Rayat még nem említette a nevét, azt viszont igen, hogy két húga van és a sárkányt Reynának hívják. |
Nagyon, de nagyon izgatott voltam, alig vártam, hogy végre megérkezzenek, és láthassam a kislányt. Egyszerűen imádtam a gyerekeket, nem véletlenül vártam ennyire a találkozást.
Alaposan kitakarítottam a kívánt szobát, bepakoltam az összes talált ruhát a szekrénybe (előtte feltúrtam a padlást értük, kimostam őket, majd Reynával meg is száríttattam őket). Reyna nem visított örömében a feladatért, igen nehéz úgy tűzzel szárítani valamit, hogy az ne gyulladjon fel.
Ágyneműnek pedig előástam az én egyik régi huzatomat. Imádtam a színes sárkányos, bár egy csöppet megfakult csodát, reméltem a kislánynak is tetszik majd.
de-oda rohangáltam a házba, annyira vártam már, hogy megérkezzenek. Reyna időközben lelépett, bár azt nem mondta, hogy hova ment. Bár Rayatra hivatkozott, az volt az érzésem nekem sem akarja elárulni, ami azért egy kicsit fájt.
Amikor már nem bírtam magammal, kint kezdtem el téblábolni, fel és alá. Végre-valahára megérkeztek, én meg szószerint kilőttem feléjük.
- Szia Ray! - köszöntem neki futólag, és rögvest a kislányhoz fordultam. Tudtam, Rayat nem fog megsértődni a futólagos üdvözlés miatt. - Helló Cassy! Sofia vagyok - gugoltam le elé, miközben a kezemet nyújtottam felé. Arcomon hatalmas mosoly virított. |
- Igen - örültem, hogy tetszik neki a hír. Bár arra gondoltam Reynának csak később mutatom be, miután már a család többi tagjával jóban van. Nem szerettem volna, ha elsőre negatív visszajelzést kap, Reyna meg néha eléggé hangulat sárkány volt. Most nem is volt otthon, mivel amikor felhívtam Soffot, ő azt mondta elrohant valahova és csak vagy két nap múlva jön meg. Védelmező ösztönöm persze abban a pillanatban feltámadt, és megpróbáltam kiszedni Sofból, hogy hova és miért ment, de ő csak annyit mondott nevetve, hogy nem tudja, de Reyna valószínűleg miattam nem árulta el. Miért nem aggódhatok érte? Hisz a testvérem!
A nevelőbe egy csúnya pillantással belefojtottam a mondanivalóját. Hiszi ezt ő… de most komolyan, mit ugat bele? De mivel Cassandra megkért, hogy hagyjam az egészet a francba, nem firtattam tovább, de azért ott maradtam, hogy ne szóljon már hozzá a nevelő.
Feldobtam a táskát a vállamra, majd kézen fogva kivezettem az árvaházból.
- Megígérem, hogy soha többet nem kell ide visszajönnöd! - fogadkoztam neki.
Amikor megérkeztünk ő beszaladt, én meg kint várakoztam csendben fogadkozva a háznak, hogy megvédem Cassandrát, akár az életem árán is. Közben azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehet a házzal. Megfogadtam, hogy amint csak lehet utánajárok, elvégre ez Cassandra tulajdonát képezi, és addig nem nyugszom, amíg ki nem harcolom, hogy amint betölti a tizennyolcat hivatalosan is az övé legyen.
- Akkor menjünk! - kacsintottam rá. Ezúttal már egyenesen a lovardába mentünk. Leparkoltam az autót. Már jó messziről kiszúrtam, hogy Sofia vár ránk a háznál. Közelebb érve azt is láttam, mennyire izgatott. |
[24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
