|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.14. 20:28 - |
 |
[8-1]
Teljes mértékben egyet értek abban, hogy ritka tőlem ez az egész. De azért nem kellene csak így hozzám vágnia. Végülis neki vettem belőle kaját, szóval legyen hálás. Az utolsó centemet is rá költöttem, így ő tehet majd róla ha újra lopni fogok. Miután átadtam neki az ételt, helyet foglaltam én is, hogy nyugodtan el tudjam fogyasztani a reggelimet. Éreztem kettőnk között azt a feszültséget. Ő sem tudott mit mondani, ahogyan én sem. Eddig csak annyi közünk volt egymáshoz, hogy ő kerget,a miért el loptam egy-egy almát, vagy hasonlók. Most viszont itt van a házamban, tegnap elláttam a sebét, amit úgy igazából miattam szerzett, most pedig együt reggelizünk, amit én vettem neki.
- Hát..jó pár órát. - vágtam rá a választ azonnal egy falat után, majd beleittam kakaómba is. Most komolyan, mit kellene mégis tennem? Ennek ellenére, hogy ez történt szerintem nem leszünk továbbra sem puszipajtások. Neki az a munkája, hogy elkapjon engem, ez ellen nem tudunk mit tenni.
- Nem terveztelek cukkolni ezzel. Az tény, hogy ebben a helyzetben én jobban tűrtem volna, mint te.. - vontam meg a vállamat, majd csak hozzá tettem. - ..de nem lehet mindenki erős. - engedtem el egy mosolyt, amit gúnyból tettem. Most azt gondolhassa Anxo, hogy hirtelen milyen más lettem. Igazából én ilyen vagyok. Ami tegnap volt, az teljesen más tészta. Mivel nem akartam, hogy meghaljon, segítettem neki, de ennek ellenére én nem változtam meg. Vives viszont egyre csak kérdezősködött. Gőzöm sincs arról miért teszi, de én nem vagyok ehhez hozzá szokva. Kissé ki is mutattam nem tetszésemet, majd végül válaszloltam, bár nem tudom miért. - De.. - válaszoltam röviden, a köszönömére pedig csak biccentettem. Ezt követően nem beszélgettünk túl sok mindenről. Én nem kérdeztem, ha pedig ő netán igen válaszoltam röviden, vagy éppen sehogy. Miután pedig befejeztük a kajázást, Anxo úgy gondolta jobb lenne ha menne, én pedig nem tartottam vissza. Miért tettem volna?
/Lezárt kör/ |
|
Fogalmam sem volt meddig aludtam. Egyáltalán. A munkám miatt aggódtam, hiszena napokra eltűnök, ki tudja mi lesz. Rossz is belegondolni ebbe. Ilyet még soha a büdös életemben nem csináltam, nem is reméltem, hogy el jön a pillanat, hiszen ennek szenteltem az életem. És valakik ezért nagyon átkoztak, de még mennyire. Mint ez a lány, Carrie Lauren Doyle, akit évek óta kergetek. Nem is tudom mióta tart ez a hajsza. Talán egy ével azután kezdődett, hogy ide, Magnolia Valleybe kerültem. Úristen, hogy ez milyen régnek tűnik. Akkor még semmit nem tudtam erről a városról. Azt se, hogy milyen elmebetegek laknak itt.
Szerintem párszor nyöszörögtem álmomba, ha tettem olyan mozdulatot, ami nem tetszett a hasamnak. Remek, így még jobban süllyedhetek a szemében. Szégyelltem, hogy így magadtam magam a fájdalom, de nem bírtam. Nem tudtam visszatartani, pedig most az kellett volna, hogy legalább én ne látszódják idegesnek. Mert igen ez mind ki ült Carrie arcára. És én ezt nagyon sajnálom. De nem tehettem mást. Vagy én vagy ő. És ez a vérfarkas magát választotta. Hülyeség volt ez az egész, de nem tehettem mást. Nemvolt időm gondolkodni, nem volt időm mást csinálni, csak reagálni a dologra. Rettenetes érzés volt, de meg kellet tennem. Más választásom nem volt.
Amint felébredtem, már Carre az arcomba is nyomott egy zacskót, perszehogy meglepődtem. Pár másodperc előtt még azt se tudtam, hol vagyok. Aztán jött az utasítás, miszerint ennem kell. Ezzel én is tisztában voltam, de volt egy kis bökkenő, mert ahhoz, hogy egyek, fel kellett kelnem és ahhoz volt a legkevesebb kedvem. De nem tehettem más. Erőre kell kapnom, hogy vissza tudjak menni. Mert ezután száz százalékosan biztos voltam, hogy felhívom magamhoz a húgaimat. Az fix. Nem tudnák most nélkülük lenni. Muszáj a családommal lennem. Így rohadtul hiányoznak nekem. Felszisszentem, amikor feltornáztam magam ülő helyzet, majd elvettem mindkét dolgot, amit nekem adott.
- Először hallok tőled ilyet, furcsa - kommentáltam, ezután pedig beleharaptam egyik sütiben.
Érezni lehetett, hogy nem tudunk miről beszélni. Érthető, hiszen ellentétek vagyunk. Én nyomzó vagyok, ő pedig a tolvaj. Mi lenne a közös bennünk? Talán csak az, hogy mindkettőnknek vagy kisebb testvére. És ugyanazt gondoljuk, hogy meg kell őket védeni. Bár mindkét húgom már felnőttnek számít, mégis mindig ugyanannyi látom, mint Carrie öcse lehet. Nem tudom pontosan mennyi lehet, de azt tudom, hogy nagyon fiatal. Sajnálom őt, egy kisgyereknem így kéne élnie. Nem ilyen körülmények között kellene élnie, persze nem azt mondom, hogy Carrienek is így kellene élnie.
- Meddig aludtam? - kérdeztem rá, mert őszintén nagyon furdalt a kíváncsiság.
Tényleg kezdtem aggódni, hogy valami baj lesz abból, hogy kimaradok a munkából nekem ez az életem, meghalnék, ha nem dolgozhatnák tovább. Nem is tudom mi lenne.
- Legaláb fogsz tudni mivel cukkolni engem - mosolyogtam. - Hiszen hallhatad, hogy úgy visítok, mint egy kislány.
Na igen ezt csak azért mondtam, hogy oldjam a csendet. Nem szerettem csak úgy némán ülni és a sajátgondolataimba temetkezni. Az csak akkor volt előnyös amikor dolgoztam, máskor utáltam ezt. Olyan kínos. Bár érthető, hiszen nincs semmi közös témánk. Kár.
- Jake nem kíváncsiskodott? - tettem fel egy újabb kérdést. - Amúgy... köszönöm. |
Hihetetlenül furcsán éreztem magam azután, hogy végre elláttam a sebet. Anxo szinte azonnal elaludt, ami gondolom a fájdalomtól és a kimerültségtől volt. Mondjuk azt sem tudhatom, hogy előtte mennyit is aludhatott a munkája miatt. De mindegy is, lényeg, hogy most már valamennyire pihenni tud, gondolom. Miután mindennel elrakodtam, elmentem, hogy megmosakodjak hiszen tiszta vér voltam. A konyhába hagyott táskámból kivettem a megmaradt almákat, azzal pedig besétáltam az öcsémhez. Az ágyán feküdt és valami könyvet lapozgatott. - Ne haragudj..ma csak ezt tudtam hozni. - tettem le mellé az ágyra, miközben letrédeltem elé. Ő persze csak mosolyogva felpillantott rám. "Köszönöm, ez is nagyon finom." mondta vidáman, majd csak nyomott egy puszit az arcomra. Meghatódtam, akármennyire is furcsán hangzik ez tőlem, de így volt. Megsimogattam Jake fejét, majd viszonozva előző pusziját felálltam. - Egyél utána pedig feküdj le.. - utasítottam, bár ez inkább kérés volt. Ő bólintott, de mielőtt kimentem volna újra megszólalt. "Ki volt az a bácsi? És miért vérzett a hasa?" kérdezte, mire csak beletúrtam a hajamba. - Megsérült..ő egy jó ember. - válaszoltam egyszerűen, végül kimentem. A nappali ajtajában megállva figyeltem a kanapén fekvő férfit. Jó ember lenne? kérdeztem magamtól, majd csak egy sóhaj kiséretében odamentem és leültem mellé a földre, hátamat pedig a kanapénak döntöttem. Csak a dolgát végezi.. emlékeztettem magam arra, hogy miért is fut utánam már pár éve. Újra ráemeltem tekintetem és egy darabig figyeltem is, majd csak felállva kisétáltam a házból, hogy friss levegőt szívhassak.
Másnap bementem a városba, hogy vegyek valami ételt. Igen, pontosan azt mondam, hogy vegyek. Volt némi pénzem félretéve a nehezebb napokra, ebből vettem meg a reggelinket. Sajnos nem tudtam túlzásba esni, hiszen nem ezrekről beszéltem. Vettem pár péksüteményt, hozzá három dobozos kakaót. Visszaérve a kuckóhoz bevittem öcsémnek az kaját, majd visszasétáltam a konyhába. Útközben a kanapé fel pillantottam, ahol Anxo még mindig aludt. Éppen valamivel tevékenykedtem, mikor a nevemre figyeltem fel. Szóval felébredt.. futott át agyamon, majd csak megkapva a zacskót és az egyik kakaót besétáltam hozzá. Szó nélkül odanyomtam elé, ő viszont csak meglepetten felnézett rám.
- Enned kell.. - böktem ki egyszerűen, majd ha elvette elindultam vissza a konyhába. Elhoztam az én részemet is, visszamentem a nappaliba és leültem. - Ne aggódj..fizettem értve. - tettem még hozzá miközben kibontottam a kakaómat és beleittam. Furcsa érzés volt, hiszen eddig szinte csak loptam az ételt. Most viszont azt eszem, amiért pénzt is adtam. Természetesen meg tudnám szokni, de nem tudok mit tenni. Nincs munkám, nincs semmim...csak a lopás maradt számomra. Ezt követően nem szólaltam meg. Igazából nem is tudtam mit is mondhatnék. Csak ültem a földön némán, fejemet a falnak döntve és eszegettem azt a pár süteményt amit hoztam. |
|
Rengeteg sebet, vért és más ocsmányságot láttam. Láttam, egy hullát, akit vérfarkas marcangolt szét. Láttam egy szirén áldozatát. Nem is tudom mi volt ocsmányabb vagy rosszabb. Megszoktam. Néhány már nem is tudott megrendíteni. Mindennaposak voltak már számomra. Mentem a helyszínre, megnéztem a holttestet és a sebet vagy sebeket, kikérdezés után pedig mentem vissza. Az ilyen volt. De képtelen voltam a saját szenvedésemet így kezelni. Az más volt. Én éltem át. Én éreztem az összes fájdalmat. Bűntudatom volt. Azért, mert most én vagyok a középpontban. Nem bírtam ott lenni, inkább mást toltam oda. Bántam, hogy ennek a lánynak kellett mindent megtennie, hogy életben tartson.
Amint Carrie igazolta, hogy ki az a kisrác, elmosolyodtam, legalább is magamban. Már száz szálékosan biztos voltam kiért csinálja ezt az egészet. Őszintén, ha mi is ilyen helyzetben lennék, én is megtenném ugyan ezt. Én is idősebb testvér vagyok, kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak rájuk. Még ha nem is az édestestvéreim. Én ezzel így voltam és mindig is leszek. Ha más nem toppan be az életemben, addig ők lesznek az egyetlenek, akikért élek. Mert ezt kell tennem. Ez volt a dolgom. Haragudnék is magamra, ha nem így történne az baj lenne. Szóval folyamatosan emlékeztettem magam, miért kell élnem.
Nem voltam oda az ötletért, miszerint varrjuk be a sebet. De nem tehettünk mást, muszáj volt elállítani a vérzést. Csak olyan mélyre fogok süllyedni ezután a szemében, hogy nem lehet az majd rendbe hozni. De na. Én az voltam, aki soha nem bírta legkisebb fájdalmat se. Ha már megvágtam az ujjam, rohantam anyuhoz, hogy adjon rá gyógypuszit. Beatrix... másik anyámon kívül semmi rossz nem történt nagyon az életünkben. Jól éltünk, elvoltunk. Mindkét szülőnk imádott minket. Ha így belegondolok és apám látná a kihült testemet... nem bocsátanám meg egy hamar magamnak az már biztos. Nyakomon még mindig ott volt, amit nekem adtak.
Próbáltam felkészülni arra, ami következett, de nem tudom, hogy ez nálam lehetséges. Előbb is elordítottam magam, pedig az csak semmi volt, ahhoz képest, ami következni fog.
-Kár... - szóltam, így jelezve, hogy még igen is fogja hallani még a hangom. -O-oké..
Igazán nem tudtam máshogy kommunikálni, mint egy szavas mondatokba, nem volt erőm máshoz. Azért amennyire tudtam, belemarkoltam a kanapéba, hogy valahogy csillapítsam. De amint jött az első összehúzás, nos felkiáltottam. Nos nem csodálnám ha ez után Carrie megsüketülne vagy valami. Utána csak nyöszörögtem, néha hangosabban felnyögtem, de nem volt energiám mást csinálni. Pedig szerettem volna többet kiadni magamból, az biztos.
- Ne foglalkozz ezzel - szóltam halkan, alig hallhatóan.
Nem az ő hibája, hogy ezen át kellet esnem. Ez a saját hülyeségem eredménye. De az biztos, hogy valahogyan meg fogom ezt hálálni neki. Nem tudnék csak úgy elmenni. Nem érdekel mit fog rólam állítani.
- Mhm - csak ennyit tudtam kiszuszakolni a torkomon.
Már mindenhez fáradt voltam. A fájdalmam kimutásához is. Azért még valamennyire hallottam Carrie hangját és jelezte, hogy készen vagyunk. Legbelül örültem, de hogy mit mutattam meg a világnak és a lánynak azt nem tudom. Már nagyon, de nagyon álmos voltam a szemhéjam is egyre nehezült. Fogalmam sincs mikor jött be vagy ment ki. Túlságosan távolinak éreztem mindent. Hallottam, hogy azt akarja, hogy vegyek be valamit. Sajnáltam, de ugyan ez nem volt kivitelezhető, hogy én nyúljak érte. De aztán éreztem a számnál valami kerek dolgot. Gondoltam fájdalomcsillapító. Vízzel együtt, pedig simán lement.
"Most már aludhatok?", fogalmazódott meg a kérdés bennem, azt viszont nem tudom, hogy a külvilágnak is eljutott. Ki tudja. Carrie még csinált valamit, tippeltem, hogy betekeri a hasam. Aztán hirtelen más helyzetben voltam. Gondoltam, hogy most már pihenhetek és úgy is tettem.
Nem tudom mennyit aludtam, de az biztos, hogy mélyen. Régen nem aludtam ennyit. És jó érzés, hogy fekve aludtam, nem görnyedve a székben. Szabadság már biztosan kell. Bár ezután képtelen leszek dolgozni, egy ideig. Nem is tudom, mióta voltam így. Talán csak akkor amikor meglőttek. Lassan el kezdtem nyitogatni a szemem. Elsőre nem is tudtam, hogy hol vagyok. Az ember, vagyis vérfarkas megvan szokva, hogy otthon kell fel vagy az én esetemben az irodában. De aztán leesett minden. Megszúrtak. Véreztem. Az egérkém segített nekem és ott volt a gyenge pillanataimban. Furcsa, elvégre a rendszer szerint ellenségek vagyunk, azt kölcsönösen megmentettük egymást életét. Nevetni lett volna kedvem ezen a helyzeten.
- Carrie? - szóltam halkan, hát ha itt van, nem akartam tőle különösebb dolgot, csak reméltem, hogy még itt van. |
Akármennyire is érzéketlen vagyok, ahogyan nemtörődöm és bunkó is, nem tagadom nagyon sajnáltam őt. Tudom milyen érzés is lehet, hiszen engem mindig is bántalmaztak. Jó, valóban nem szúrtak még hason, de megvágni, megvágtak már és az sem volt éppen kellemes érzés. Mondhatni örültem annak, hogy próbál mindent elkövetni, amit mondok, ugyanis nem hiszem, hogy tudtam volna valamit kezdeni vele, ha nekem össze esik úközben. Hála istennek hazaértünk és azonnal vittem is be a házba. Most még az sem igazán érdekelt, hogy vajon mit is gondolt arról, hol is élek. Bár általánosságban az sem érdekel, hogy rólam mit gondolnak. Csak így olyan érzésem van, mintha sebezhető lennék. Hogy valójában itt élek, egy ilyen szemét telepen a semmi közepén. Kérdésére csak rápillantottam, majd bólintottam.
- Igen, az öcsém. - válaszoltam meglepően normálisan, ami még ebben a helyzetben is meglepett, ahogyan az is, hogy Anxo beszélgetni kezdett velem. Sosem mélyültünk el ilyen dolgokkal, sosem mondott eddig semmit magáról. Bár miért is tette volna? Eddig csak azért követett, pontosabban kergetett, mert évek óta lopok. - Akkor gondolj a húgaidra..nem adhatod fel. - mondtam halkan, közben Jake szobája felé pillantottam. Számomra is az öcsém a mindenem. Nem is tudom mi lenne velem, ha neki bármi baja esne. Mindig is én vigyáztam rá, én voltam mellette. Érte lopok, hiszen nem tudnám azt nézni, hogy éhezik. Csak sóhajtva egyet megpróbáltam újra visszatérni a jelenbe, közben beszereztem minden szükséges dolgot. Nem tagadom, valóban iszonyatosan ronda volt, bár a súlyosságáról gőzöm sincs, de mivel megállás nélkül vérzett, gondolom az. Ordítását hallva egy percre lehunytam a szemem, majd mély levegőt véve folytattam.
Nekem sem tetszett túlzattan az az ötlet, hogy varrjuk be a sebet, de tényleg nem volt más választás. Hogy mennyire fog menni, arról sincs halvány lila gőzöm sem, ez pedig nem azért mondom, mert nem tudok varrni. De meg fogom tenni, hiszen értem tette, amit tett. Még most sem értem miért, de megtette. Ezért pedig hálás vagyok..Magam mellé pillantottam, hogy ott van-e a tű és a cérna, majd vissza Anxora. Óvatosan megfogtam a kezét és a rongyra helyeztem, hogy tartsa oda, ameddig én előkészítek mindent. Letekertem valamennyit a cérnából, majd számba véve eltéptem azt. Remegő kezekkel elkezdtem belefűzni a kis fém tárgyba, bár nem tagadom nehezen ment. Egyre idegesebb voltam, hiszen sosem vártam még össze egy sebet sem. Szerencsére nem sokkal később sikerült, ezután újra a férfi felé fordultam. - Nem, rohadtul nem élvezem.. - vágtam rá, közben kezem megindult a vágás felé. - Elkezdem, oké? - készítettem fel, miközben elvettem a rongyot. Újra hatalmas levegőt vettem. Le kell nyugodnod.. emlékeztettem magam, végül akár készen álltam, akár nem..belekezdtem a seb összevarrásába. Hihetetlenül rossz volt hallani a szenvedését, de nem tehettem mást. Muszáj volt ezt a módszert alkalmaznom. - Sajnálom.. - nyögtem ki alig hallhatóan, értve ezt arra, hogy fájdalmat okozok neki. Az idő telt, ahogyan lassan végeztem is. Fogalmam sincs mióta is csinálhattam, de örültem, hogy nemsokára végzek vele.
- Lassan meg vagyok..jól bírod. - pillantottam fel rá, és úgy tűnik a végére tényleg beletörődött, illetve beleszokott. Ahogyan mondtam, készen is lettem. Elvágtam a cérnát, letettem magam mellé a megmaradt darabot a tűvel együtt. - Készen vagyunk.. - mosolyodtam el halványan, majd csak felálltam és kisétáltam a konyhába. Engedtem egy pohár vizet, előkotortam egy fájdalomcsillapítót és bevittem Anxonak. - Tessék, vedd ezt be.. - nyújtottam felé, bár amint látom nem igazán volt már magánál. Mondjuk ez teljesen érthető. Azok után amin keresztül ment. Egy kis gondolkozás után leültem mellé, a bogyót az ajkaihoz emeltem és lassan közéjük nyomtam. Utána megismételtem ezt a pohár vízzel is. Furcsa érzés volt máson segíteni, de nem volt rossz érzés. Újra felálltam, felvettem a kis dobozból a kötszert és elkezdtem körbetekerni vele Anxo hasát. Miután meglettem vele elpakoltam, majd óvatosan eldöntöttem a férfit a kanapén és betakartam egy pokróccal.
- Pihenj..rád fér. - mondtam halkan, bár nem biztos, hogy hallottam, ugyanis már alig volt magánál. |
|
- Megpróbálom - nyüszítettem.
Nem tudom, hogy ez lehetséges-e nálam. Nem akartam meghalni. Nem voltam még kész a halálra. De mit csináljuk a hősködni támadt kedvem. Hülye vagyok már tényleg. Olyan nehéz magamat itt tartani. Nem kéne nyafognom, de ilyen voltam. Nagy vérfarkas nyomozó, aki nagyobb, mint egy-pár átlag rendőr, nem bírja a fájdalmat. Nevetségesen igen. De mindenkinek kell valami, amin még saját maga is röhög. Na ez volt az nekem. Szégyelltem, de mit tehetek, csak összeszorítom fogaim s megyek tovább. Ez volt a legelőnyösebb dolog, amit most tehetek. Nem akartam még ezzel is kikészíteni Carriet. Így van azzal baja, hogy egy farönköt cipel.
A lábaim azonban ellenkeztem a gondolataimmal. Ugyan olyan gyengék voltak, mint minden testrészem most. Ezt én hoztam magamra. És milyen hülye voltam. Viszont nem gondolkoztam azokbana másodpercekben, amikor a lány épségéről volt szó. Nem is fogom sokszor. Az biztos, hogy ezután kicseszettül óvatos leszek. Nem vagyok mazochista, hogy élvezzem azt, hogy én itt szenvedek. De rémélem az a mocskos állat fájlalta a vállát. Remélem ezután valaki megöli közölünk. Nem fogom a vérét sajnálni, azmár biztos. Csak esetleg a családját, ha van neki. De biztos van, mert látszott rajta, hogy ezt élvezetből csinálja. Meglett a szórakozása, állandóan megrogytam.
- Jól van, megteszem - suttogtam.
Bár nem tudom, hogy a szervezetem is úgy gondolja, engedi, hogy elmenjek a házhoz. De az viszont meglepett, hogy odarakta a kérlek szócskát. Ezt tőle még nem hallottam, de megszoknám, meg szeretném is igazán. Azon tünődtem, ha nem így alakult volna az élete, találkoztunk volna. Nem tudom. Azt sem, hogy az rossz lett volna vagy jó. Igazából nem tudom elképzelni az életem enélkül a macska-egér játék nélkül. Túl sokáig tartott és szinte már meg is kedvelt azt az egyént, aki elkövette ezeket a bűnöket. Fura, de ez van. Ezzel kell élnem mostantól. Aztán beértünk a háznak mondható valamit.
Tudtam. Ez a nő nem szórakozásból lop. Igazam volt. Ösztönösen sajnálni kezdtem őt. Megláttam a kisfiút, aki gondolom, az öccse volt. Érte tenné? Feláldozóbb, mint azt a vérfarkas gondolná.
- Ő az öcséd? - kérdeztem rá, mert beszéltetnem kellett magam, hogy ne ájuljak el. - Nekem is vannak testvéreim. Két húgom. Ők a mideneim.
Emlékeztetnem kellet magam, hogy kikért élek és kik miatt nem szabad meghalnom. Ezek pedig Tammy és Gabby volt. Nem tudnám elképzelni milyen szomorúak lennének... ha én már nem lennék. Ezt nem akarom teljesíteni. Inkább akarom azt látni, ahogyan mosolyognak, örülnek és boldogan élik az életüket.
Cserben akart hagyni a testem. Amikor elment, éreztem, láttam, hogy homályosul és sötétül a látásom. Francba. El fogok ájulni itt és akkor nekem végem.
Carrie hangjára egy picit feleszméltem, hallottam, hogy megint az öcsére, név szerint Jake-re szólt. Nem kéne ezt látnia.
- Nehezebb, mint gondolnád - halványabbnál halványabb mosoly ült ki az arcomra. - Sajnálom, hogy ezt látnia kell.
Amint lekezdte hámozni rólam a felsőt, felsziszentem. Nem volt kellemes érzés. De aztán az aggodalom, még jobban el fogott, amikor hallottam Carrie-t káromkodni.
- Szóval súlyos - bólintottam enyhén.
Nem volt erőm és kedvem se látni a sebet. Biztosan ocsmány.
- Hát most őszintén nem annak érzem magam - jelentettem ki.
fogalmam sem volt, hogy lehet-e a fájdalomra felkészülni. Viszont úgy látszott nekem nem ment, mert amint odanyomta a rongyot, felordítottam. Ezzel is felébresztettem magam. Viszont utolsó energiám is elhagyta a testem. Miután végzett én csak pihegtem.
- Nem meglepő - nevetésem, egy köhintésre sikeredett. - Oké. Remélem szereted hallgatni, hogy úgy visítok, mint a kismalac.
Tehetek én róla, na? A szüleim egy buborékban neveltek fel. |
Miért? Mi a francért nem akarja, hogy meghaljak? Komolyan nem értettem az okát, azt, hogy megmentett. Soha senki nem tett meg értem semmit, soha senki nem segített, helyette csak verést kaptam és az árulást. Ő viszont nem, ő az életét kockáztatta értem. Miért? újra csak ezt tudtam kérdezni. A másik dolog pedig ami még meglepett, hogy nem hagytam magára. Mást már réges régen leszartam volna és nem érdekelt volna, ha itt hal meg. Talán azért, mert miattam került ilyen állapotba, bár nem kértem, hogy hősködjön. Mégis, azt hiszem..jól esett. Pedig itt lett volna a nagy esély, hogy itt hagyjam egyedül elvérezni, így pedig vége lenne végre ennek a macska-egér játéknak. Eléggé rossz volt így látni őt, arca egyre csak sápadtabb volt és úgy vettem észre a fájdalomtól kezdi elveszíteni önmagát. Csak úgy volt, állt - már amennyire ment neki - mint egy darab fa.
- Meg ne próbáld nekem most feladni. - mondtam halkan, de mégis érthetően. Közben nagy nehezen ugyan de elindultunk és bár nem laktam túlságosan messze, mégis hihetetlenül hosszúnak tűnt az út. Volt, hogy pár méter után meg kellett állnunk pihenni, mert Anxo lábai szinte összecsuklottak. - Már nem vagyunk messze, bírd ki.. - kérlek. szóltam oda újra csak halkan. Nem tagadom én is kezdtem már eléggé elfáradni, hiszen mégis csak egy felnőtt férfit cipeltem. Miután elértünk a házamhoz egyenesen bevezettem őt. Amint kinyílt az ajtó Jake rohant oda boldogan, gondolom az ételre várva. - Jake..menj a szobádba.. - utasítottam kissé ridegen, mire arcáról eltűnt a mosoly és kissé csalódottan visszavonult a szobájába. Nem akartam így beszélni vele, de azt sem szerettem volna ha ezt látja. Anxo felsője már teljesen átázott, nem beszélve az enyémről amit a sebhez szorítottunk. Lassan odavezettem őt a kanapéhoz, amire óvatosan leültettem. Ezt követően szó nélkül és kissé sietősen kimentem fértőtlenítőért és további szükséges dolgokért. Gondolom mély sebről van szó, így meglehetősen tűre és cérnára is szükség lesz. Amint összeszedtem a cuccokat, gyors léptekkel visszamentem hozzá. Továbbra sem szólaltam meg, most fontosabbnak tartotta azt, hogy el legyen végre állítva a vérzés. Kisöcsém eközben az ajtóban állva leselkedett, gondolom hajtotta a kíváncsiság. - Jake! - szóltam rá ismét, aki csalódottan elvonult. Futólag Anxo arcára pillantottam, aki már alig volt magánál a vérveszteségtől. - Össze ne ess nekem.. - kértem, ami már-már szinte utasítás volt.
Megfogva a férfi pólójának alját lassan elkezdtem felfelé húzni, hogy le tudjam róla venni. Amint megpillantottam a sebet fejemet elfordítottam és még a szemeimet is lehunytam. - A rohadt életbe.. - fintorodtam el, de most nincs itt annak az ideje, hogy szörnyülködjek. Láttam már el sebet, de ennyire szörnyűvel még sosem találkoztam. Letérdeltem mellé, majd magam mellől elvettem a rongyot és a fertőtlenítőszert, majd egy jó adagot ráöntöttem az előbb említett anyagra. - Ez kurvára fog csípni, de mivel férfi vagy kibírod. - újra csak azt tudtam megemlíteni, hogy viselkedjen férfiként. Persze emlékszem mit is mondott még az erdőben. Állítása szerint nem egy férfias alkat, de ha nekem elkezd nyafogni esküszöm kidobom a francba. Semmi kedvem a nyavajgását hallgatni. Szóval rányomva a szó szerint fertőtlenítővel áztatott rongyot a sebre, viszont azz arcára nem akarta pillantani. Nem is kellett mondjuk, hiszen az nélkül is tudtam mit is érez. Az ordítását hallva kissé összehúztam arcizmaimat, de közben óvatosan megtörölgettem a sebet, ahogyan körülötte is. Rohadtul elhiszem, hogy nem valami kellemes érzés, de muszáj lesz kibírnia. Ez még csak a jobbik része, lesz ennél rosszabb is.
- Iszonyatosan mély a seb..kibaszottul nem akar elállni a vérzés.. - káromkodtam, ugyanis nem kicsit voltam ideges. Újra csak visszanyomtam a rongyot, miközben másik kezemmel a hajamba túrtam. Megmondom őszintén fogalmam sem volt mit is tegyek. - Be kell varrnom a sebet.. - mondtam ki gondolataimat hangosan, majd felpillantottam Anxo arcára. |
|
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
