|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.03. 22:03 - |
 |
[33-14] [13-1]
 - Ó, ez aranyos! - nevettem fel. - Egyetlen személy, aki hajlandó nem megváltoztatni. Ritka eset vagy, már nem rosszból, tudod, hogy nem akarlak még egyszer megbántani. Főleg, hogy képes lennél levenni a fejemet, azért vigyázok a testi épségemre, tudod - viccelődtem.
Tudom, tudom, eléggé parázok Sertől, de azért vegyük már számítás, hogy ő sokkal erősebb nállam és ez tőlem tényleg nagyon nagy szó, basszus.
- Így minden oké, köszönöm Ser, hogy ezt megteszed értem, sokat jelent ez nekem - pusziltam meg a homlokát. - Szegény, gyerek lenne, ha az én géneimet, örökölte volna, elcszett kölyök lenne!
Totálisan, biztos volt benne, hogy ez történne akkor. Egy részt, gyerekeket se akartam, de az a másik dolog, azt inkább
- Jobbnál, jobb ötletek, Ser! - mosolyogtam, de amikor megláttam Ser szomorú pofiját, megkomolyodtam. - Nem kell a múltra gondolnod, itt vagyok veled, inkább azon törd a fejed- jah, hát nem voltam egy vigasztaló típus, de megtettem én mindent.
A többire igazán nem tudtam mit szólni. Viszont ki lehet találni mi történt ezután, perszehogy ugyanaz a gyárnál - lefeküdtünk. Persze nem maradtam nála, szépen éjjel haza mentem.
/lezárt kört ~ de még játszunk/ |
- Igen, tudom… és elfogadom hidd el… nem akarom, hogy megváltozz, mert az akkor már nem te lennél… és én így szeretlek téged. - tekintetemmel megkerestem az övét, majd sóhajtottam egyet. Hogy én érte mit meg nem teszek... - Áhh… és ígérem, hogy a partnereidnek a hajaszála sem fog meggörbülni. Így jó? - érdeklődtem egy apró vigyorral az arcomon… ha ez neki fontos, akk nem nyúlok hozzájuk. - Amúgy sem lehet gyerekünk. - simítottam végig óvatosan az arcán. - A házasságról pedig nagyon rossz emlékeim vannak… - akadt meg a hangom. Bakker, emlékek! Kellett nekem megszólalni! Megint sírásra görbült a szám. Nem tudom miért, de az a régi emlék borzalmasabbnak érződött, pedig a mostani fejemmel szemrebbenés nélkül végignézném a történteket… hát… igazából tennék ellene. Az a két vámpír, akik a szüleimnek nevezték magukat akkor keltek egybe, amikor nagyjából nyolc éves lehettem. Több, mint tíz embert mészároltak le a “jeles” esemény alkalmából, köztük a remegő, foglyul ejtett papot, aki összeadta őket.
- Nem tudom. - vallottam be neki. - Fogalmam sincs, hogy milyen a boldog élet. - pillantottam rá nagy, ártatlan szemekkel. - Jól érzem magam a bőrömben, nem mondom, de hogy igazán boldog lennék… ezt nem merem állítani. - néztem mélyen a szemeiben. - Jó - öleltem vissza.
- Öhm, ja! - ám aztán folytatta, ami meglepetésként ért. - Miért, te nem akarod? - rántottam ki a kezemet a felsője alól, mintha a bőre megégette volna a tenyerem. |
- Hát nem nagyon. Szabadéletű angyal vagyok itt a Földön. Legalább itt kapjam meg. De nem tudom, te hogy vagy vele. Én nem voltsoha az a "jó, most lesz családom meg feleségem" fajta. Inkább vagyok, szerzek pár jó ismerőst, azt annyi. Ő hozzájuk betérhetek, csinálhatunk azt, amit szeretnénk és ennyi. Te benne lennél ebbe, Ser? Mert nem tudom, én nem annak ismertelek meg. De ha, akarod én itt leszek. Csak az a sejtésem, hogy akkor a többieket fogod bántani, nem engem - azért nem fogok gyűrűt is venni, hogy nesze, csak is a tiéd vagyok, senki másé. Ez van, nem tudom mi lesz ebből, de egy sajtésem van; nem lesz jó vége. - Hova? Egy boldog élethez? Mi is az, Ser? Van személyes agyturkászom, te ne legyél az - csóvaltam meg a fejem. - Ajj, drága. Azt tudom csak ígérni neked, hogy itt leszek neked, jó? - öleltem át szorosan
Mást igazán nem tudtam mondani már. Nem vagyok hajlandó egy emberhez kötni az életemet. Talán rossz személyt fogtam ki és nem tudunk hogyan megállapodni. Kár lenni, igazán megkedvelt. De ha sikertelen lesz, nem fogom erőltetni, az mindig is rossz volt.
Amikor megéreztem a hasamon a kezét, felnevettem. - Már megint ott akarsz kikötni, mint a gyárnál? Kiöntjük a lelkünket, azt dugunk egyet? |
- Hát ha te mondod - kacsintottam rá.
- Igeen… - vigyorodtam el. Örültem, hogy nevet, hisz szerettem boldognak látni őt. Bár Nor esetében kitudja… de legalább nem búskomor. - de te nem akarod, hogy önző legyek, igaz? - néztem rá félredöntött fejjel. - Nem bírnád ki ha magamhoz láncolnálak, mi? - néztem rá bánatos kiskutya szemekkel. - De ugye mindig ott leszel nekem, ha egy ölelésre, vagy esetleg többre van szükségem? - szemeim határozottan felcsillantak. Nos több alatt határozottan azt az egyetlen egy dolgot értettem, amiben Nor nagyon jó volt.
- De ez még változhat. Te nem akarsz eljutni valahová? - érdeklődtem tőle. - Szerintem kifejezetten szükséged van a szeretetre. - okoskodtam neki… Dr. Ser akcióban! Nagy kár, hogy a lélekhez vajmi keveset értettem. - De valaha tudtad hogy kell… a kedvemért nem elevenítenéd föl? Csak próbáljuk meg… kérlek! - Tyűha, Nor becsüld meg ezt a kivételes alkalmat! Nagyon ritkán kértem bárkitől is bármit.
- Nem, nem bántottál meg - súgtam a nyakába. - Dehogynem é… - Nor sikeresen belém fojtotta a mondanivalómat a csókjával, de ezt a legkevésbé sem bántam. Kezeim óvatosan a felsője aljára vándoroltak, s puhán besiklottak az anyag alá, ahogy lágyan végigsimítottam Nor hasfalát. |
- Már az vagy, Ser. Már az vagy - továbbra is simogattam a hátát.
Amikor felnevetett, csak elmosolyodtam. Jó volt így látni őt. Boldogan, nem pedig szomorúan. Soha nem is akartam megbántani. Nem vagyok olyan aki, élvezi, ha mást lát sírni.
- Szóval kis őnzőek vagyunk? - nevettem el a saját kérdésemen. - Ejnye-bejnye - kezeim még mindig a lány hátán voltak. - Igen, igen, az vagy, Ser! Picit furcsa is, de az mellékes, szerintem.
Gondoltam, hogy imádja, ha dícsérem, én pedig bele is mentem az egészbe, mert miért ne? Jó volt látni rajra az öröm jeleit.
- Na ugye - mosolyodtam el. - Vagy úgy... nem akarlak elkeseríteni, Ser, de én egy kibaszott rom halmaz vagyok, tudod? Szerintem nem ilyen személyt akarsz szeretni. Nem olyat, aki réges-régen elfelejtette milyen igazán szeretni... - sóhajtottam fel. - Már megint megbántottalak, ugye? - sóhajtottam fel, újra. - A-a, így már nem éri - ráztam meg a fejem, de azért megcsókoltam. |
Juj, majd kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor Nor homlokon csókolt.
- De… - motyogtam halkan - Én azt szeretném ha én lennék a legjobb személy… legalábbis a te szemedben mindenképp. - vallottam be neki szégyenlősen.
Halkan felnevettem a válaszára. Uhh, én szerelmes barom… lehet elásom magam valahova szégyenemben, hogy ilyen hülyeségeket egyáltalán ki mertem ejteni a számon. Fordult körülöttem egyet a világ… Nor alaposan bezavart nekem, annyi szent!
- Én magamnak akarlak. - öleltem át én is szorosan. - Nem adlak senkinek! - nyomtam egy apró puszit a nyakába. - Úgy, szóval csodálatos vagyok? - igeeen, szeretem a pozitív megerősítést, elismerem. Elégedetten bújtam hozzá. Komolyan, még doromboltam is volna neki!
- Hát egy nagyon picit. - hagytam rá. - De nem akarlak megbántani mert… - akadt el a szavam. Na gyerünk, már mindjárt kimondod! - ...szeretlek. - fuh, de nagyot sóhajtottam a végén. Nem szeretem magam ilyen kellemetlen helyzetbe hozni… nem szeretek függeni másoktól. Vicces, hogy szinte semmi ismeretség után vakon megbíztam Norban.
- Akkor megnyugtatlak… nagyon akarlak téged. - Mélyen a szemébe néztem, miközben egészen közel hajoltam az arcához. A lehelete már az arcomat cirógatta, én pedig igyekeztem kiolvasni a szeméből az érzéseit. Tekintetem egy pillanatra levándorolt az ajkaira, majd visszakaptam, hogy újra a szemébe nézhessek. Basszus kulcs, annyira akartam, hogy lecsapjon az ajkaimra és megcsókoljon. |
- Te kis buta - pusziltam meg a homlokát.
Most teljesen úgy viselkedett, mint aki ezer éve nem látta a szeretét. Olyan aranyos volt így, nem is tudom elmondani mennyire. Egy részt emlékeztet magamra, mikor több napig nem láttam Olgát. Tudom, hogy nem volt az anyám, nekem soha nem is volt. De ő úgy törődött velem, mintha saját fia lennék. Csak az a helyzet, hogy úgy viselkedtem, mint az öt évesek vele szemben. Sokkal magasabb voltam nála, de én simán odamentem hozzá és megölelgettem. Nevetséges lehettem, de tényleg. Egy felnőtt férfi ölelgeti a kisebb, idősebb asszonyt, akit alig ismert. Eh.
- Hm? - néztem rá. - Veled? Ugyan már semmi baj! Sőt! Szerintem sokkal jobb vagy, mint egy-két személy - simogattam a hátát. - Ajj, Ser. Nem tudom, hogy működik ez nálatok vagy szimplán az emberek, de én jobban megbecsülöm azt a személyt, akivel nem akarok rögtön lefeküdni. Mert meg akarom ismerni. Mert tudni akarom milyen vagy. Nem tudom, hogy nálad ez, hogy van, de nálam így van. Ser, szerintem te csodálatos vagy és örülök, hogy megismerhetlek - őszinteségi rohamom volt, ritkán történik ilyen igazán.
- Megérdemeltem, nem? - kérdeztem rá. - Tudod, általában én vagyok az olcsó kurva. Nor úgyis lefekszik mindenkivel. Én csak... élveztem, hogy valaki tényleg akar engem, tudod? Sajnálom, hogy így megbántottalak. |
- Hiányoztál… - suttogtam halkan, a fejemet pedig a vállára fektettem. Na csak kimondtam… úgy kell nekem. Mondjuk kicsit zavaró volt, hogy bármit is csináltam Nor mindig belezavart a képbe. Komolyan, amikor kihúztam a vadászt a pácból, egy pillanatra felvillant az arca, én pedig majdnem megreptettem a vérfarkaskát. Aztán meg elmondott mindennek a farkas, mivel segítettem a vadászon, mire megérdeklődtem tőle, hogy úgy néz-e ki az a kölyök, mint aki akárcsak egy légynek is tudna ártani. Na ezen azért láthatóan elgondolkozott. Végülis egészen diplomatikusan sikerült megoldanom a helyzetet, amire roppant büszke is voltam. Bár azért a farkas azzal hagyott ott, hogy nem vagyok normális… és mennyire igaza volt!
Istenem… amúgy utállak, szóval ne szokd meg! Bántottad Nort, ezt pedig sosem bocsátom meg! Sőt most is bántod, te kis…! Na de túllépve a kis drámán, ami bennem zajlott le, kívülről is pont ilyen zaklatott voltam. Halk sóhajjal, szinte beleolvadtam a karjaiba, annyira elengedtem magam. Hihetetlen, de sikerült teljes mértékben megnyugtatnia.
- Értem… - nem mertem rákérdezni, hogy ugyan mit érthet “terápiás jelleg” alatt, pedig ötletem sem volt, hogy mire gondolhat.
- Nor… - motyogtam neki elhalóan, miközben zavartan piszkáltam ruhájának gallérját. - ...mond mi a baj velem? - kérdeztem csöndesen. - Mármint számtalan utalást tettél, hogy kb bárkit megfektetnél, de engem mégsem akarsz… csa-csak azt szeretném tudni, hogy velem van-e baj, és mi az. - na király, mostmár sírtam. Ezt is csak ő tudja kihozni belőlem…
- Igen, de te nem tudtad, én pedig direkt szúrtam fájdalmas pontra! - zokogtam a nyakába. - Én-én, nem tudom - ráztam meg a fejem könnyezve. - Annyira fájt, márcsak a gondolat is, hogy azt hiszed egy olcsó kurva vagyok, aki bárkivel lefekszik… - elhallgattam. - Pedig az ilyesmire általában csak megvonom a vállam, hogy azt gondol, amit akar. - na nem tudom Nor mit kezd ezzel az infóval, de én határozottan jobban éreztem magam attól, hogy megosztottam vele. Na tessék, lassan Norral fogom ápoltatni a lelkemet! |
Azért hagy mondjam el, hogy nem volt azért semmi. Mármint ez az egész ismeretségünk. Végülis egy cirka éjjel megtudtuk egymásról mindent. Olyanokat, amit általában nem mondunk el mindenkinek. Én tudom miért tettem, nem akartam, hogy megsérüljenek, mert kinéztem volna belőle, hogy megteszi. Tudom, sok mindent feltételezek egy adott személyről, akiről még nem igen tudok valamit, de szeretek felkészülni a legrosszabbra. De hogy Ser miért csinálta azt, amit csinált arról fogalmam sincs. Halvány lila fogalmam sincs. Ha itt engem jobban megkedvelt, mindjárt le rakok egy tojást, mint egy cseszett sárkány. Nem voltam jók olyan érzésekben. Egyáltalýn nem is tudtam, hogy képes vagyok rá.
- Ha te akarod - öleltem át, szorosan, majd elkezdtem simogatni a hátát.
Azon gondolkoztam, hogy mivel bántottam meg ennyire... fogalmam sincsen már Mondjuk mit várunk egy szociális analfabétától, ugyebár? De tényleg nem voltam ezekben jó. Ritka, hogy valakivel ennyit beszélgettem és még nem basztam be vele vagy feküdtem le vele. Ritka pillanatok voltak ezek, eh. De azért megbecsültem. Velem tényleg soha nem beszél senki se normálisan, csak két személy, aztán kész, ennyi volt. Ezért örültem ennek. Nem tudom ő, hogy van vele, de én inkább ennek örültem, mint annak, hogy az ágyban mutatjuk meg egy-egy tehetségünket. De ha ő is azt akarja mások, akkor nem tudom mi lesz.
- Jézusom, a boszival? - nevettem fel. - Az csak egyszeri eset volt. Terápiás jelleggel.
Hát igen, én olyat is nyújtok. Valakinek csak abban vagyok jó. Nem kéne rinyálnom, de ilyen vagyok. Én alakítottam ki azt, hogy mindenkivel és mindennel lefekszek. Ők csak meg akarnak kapni. Mint valami trófea, vagy nem tudom. Hogy ez az, megvagyok valakinek, eh. Aztán megéreztem valami nedveset a nyakamon. Atyám fasza, mi a szart csináltam én? Ennyire nem akartam megbánti senki. Ő nem érdemli meg ezt. Végre valaki, aki nem érdemli meg azt, hogy teljesen ignoráljam.
- Ser, te sírsz? - kérdeztem rá, azért a biztonság kedvéért. - Figyelj, sajnálom. Nem tudtam, hogy ennyire meg fog bántani.
- Én is megbántotottalak, te is engem, szóval kvittek vagyunk, nem? - mosolyodtam el. |
Amikor végre megcsókolt, lágy sóhajjal omlottam a karjaiba, s újra az ölébe ültem, mint néhány perccel korábban, pont mielőtt kiakadtam... Nem akartam elszakadni az ajkaitól, így visszacsókoltam. Szorosan hozzábújtam. Basszuskulcs… amikor megcsókolt, akkor egy pillanatra üresnek éreztem a fejem… olyan kellemes volt… csak rá tudtam, és csak rá is akartam koncentrálni.
- Ölelj át - kértem tőle halkan. Kicsit fájt… miről beszélek, nagyon fájt, hogy nem akar magától megfektetni, de nem fogok erősködni. Csupán azon morfondíroztam mi lehet velem a probléma… úgy tűnt pedig nincs gondja a nők lefektetésével, de akkor velem mi lehet a baj? Én nem vagyok olyan jó, mint az összes többi, akikkel hempergett?
- Együtt vagy még azzal, akivel a gyárnál találkoztatok? - kérdeztem csendesen és kicsit megtörten, miközben igyekeztem még közelebb fészkelni magam hozzá. A fejem a nyakába fúrtam, s éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végigszalad az arcomon. Ne már, most tényleg itt fogom magam elbőgni?! De nem volt kedvem megemelni a kezem, így hagytam, hogy lecsöppen a nyakába. Az elsőt vagy két másik követte, de legalább szipogni nem szipogtam. Legalább attól meg tudtam magam kímélni.
- Figyelj, sajnálom, hogy megint szóba hoztam az Apád. Ritka nagy köcsögség volt tőlem. - motyogtam remegő hangon. És tényleg sajnáltam… olyan nyamvadt vagyok… szurkálódom össze vissza, csak mert nem akar… szeretni engem? Pedig szükségem lenne rá, nagyon is. |
Ha most látni valaki fentről, nem hinné el, hogy személyem mennyire nyugodt és készséges a dolgokban. Már mondtam ezerszer, hogy megváltoztam, de szeretek ezen csüngeni a vicc kedvért meg a fentiek miatt. Nem voltam az, aki fent. Szégyenlem is azt az énemet. Szégyenlem, hogy teljesen kihozták belőlem azt a szar énemet. Mindenki más saját magát hibáztatná, erre én meg másokat. A fruska azt mondja, hogy így leplezem, hogy valójában csak magamat hibáztatom. Na meg a lószart. Azok a balfaszok tudták, ha felbőszítenek, akkor képes voltam ütni, vágni. Az a vicces, hogy a saját testi épségüket kockáztatták, csakhogy engem leküldjenek ide.
- Akkor? - kérdeztem rá, de faszom se tudja miért. - Ó! - engedtem el egy mosolyt. - Valahogy így? - tettem eleget a kérésének.
Azért örültem, hogy az apámat nem említette, mert ki tudja mi lett volna belőle, ha ahhoz a témához nyúlunk. Talán a Földi életemben másodszor borulok ki igazán. Megeshet az ilyen. Bár nem hiszem, hogy képes leszek még egyszer úgy dühbe jönni, mint a Mennyekben. Aminek örülök. Ser nem érdemelné meg azt a bánás módot, amit attól a Nortól kapna. Azt nem. Azt rettenesen túlzás lenne. Reméltem mihamarabb megoldják ezt a dolgot, mert nem volt kellemes így látni őt. |
- Na látod! - vigyorogtam rá jókedvűen. Nem tagadom, imádtam, amikor nekem volt igazam, és igazat is adtak. Persze a bólogató Jancsikat ki nem állhattam, elvégre mindenkinek van saját véleménye, sőt kell legyen, hacsak nem valami nagyon reménytelen esetről beszélünk, és annak valamiben mindenképp különböznie kell az enyémtől. Saját magammal kiakasztó beszélgetni! Jó, igen, mert egyikünk se tud veszíteni. Ilyen szempontból Aylinnal sem jó dumálni, mert ő még annyira se tud veszíteni, mint én. Komolyan, meghunyászkodott már valaki előtt az a kölyök?! Bár igazából jóban voltunk, és… őőő… hát közös program általában verekedés volt, de ketten remekül laposra tudtunk verni másokat. Na meg tudtunk gyakorolni mindenféle fogást egymáson, és együtt edzeni. Alig akartam elhinni, hogy Aylin milyen képzett a kés használatában. Mindemelett imádta a “háborús történeteimet” hallgatni, s valamennyire a kocsikat is szerette, akárcsak én. Egyszer közösen elmentünk valami városszéli gyorsulási versenyre… már akkor is baromi jó kocsim volt, így simán nyertünk, aztán meg megvertünk mindenkit, mert azt hitték csaltunk… pedig becsszó, nem is.
- Én előbb, de a nemesi életvitelt én se próbáltam. - valahogy nem vonzott a nyamvadt seggvakargatók hétköznapjai. Ja igen, a nemesekről is nagyon jó véleménnyel voltam.
- Nem... - morogtam dühösen, miközben igyekeztem a fogaimat visszaparancsolni. Tényleg lehetne gondolatolvasó! - Csókolj meg. - néztem mélyen a szemébe. Az agyaraim nem voltak már kint, s a levegőt is lassabban szedtem. Megkockáztatom, hogy kezdtem megnyugodni, bár Nor mellett… ki tudja? Az előbb is kb egy fél szóval húzott fel.
Az Atya témára inkább nem válaszoltam, mivel feltehetőleg csak dühösebb lettem volna, arra pedig most egyáltalán nem volt szükségem. |
- Végülis igazad van. - vontam meg a válam. - Ha egyszer ki kell mosni nem kell aggódni a vér miatt.
Bár nem értem miért aggódok annyira a tisztaság miatt, hiszen jó ha három hónaponként feltakarítok. Igen, abban szörnyen lusta tudok lenne, sajna. Én viszont kevés dologban vagyok nem lusta. De tényleg. Nem is tudok így mondani egyet. Hm... talán a főzésben? Annak bármikor szívesen neki állok. Talán a rossz szokásaim közé tartozik, amit nem tudok elhanyagolni, az az ivás. Igen, tudom hanyagolnom kéne, de képtelen vagyok elszakadni tőle. Ez még teljesen új szokásom, hiszen csak akkor vettem fel amikor ide költöztem.
- Én csak 20. században érkeztem ide és nem is voltam nemes - tartottam fel a kezem megadóan.
Még, hogy én nemes. Vicces lett volna. Talán akkor tényleg máshogy alakult volna az életem. Ezt viszont már soha nem fogom megtudni. Ehhez is lusta vagyok. Lusta vagyok változtatni az életvitelemen. De néha eltünődöm, hogy tényleg akarom-e? Hiszen szinte mindennap történik velem valami, legyen az jó, rossz vagy még rosszabb. De ez a városnak is köszönhető, mert sokrétű és minden másodpercben történik valami. Talán ezért jöttem én is ide és telepedtem le; lássam azt a rengeteg mindent, ami itt történik.
- Hát pedig, de - vágtam rá. Azért látszott rajta, hogy dühös és hálát adtam az égnek, hogy még nem ölt meg, mert képes rá. - Mégis hogyan? Csússzak térdre és könyörögjek, hogy bocsáss meg?! - analfabéta Nor újra akcióban, eh. - Ő aztán végképp leszar téged vagy hogy mit gondolsz róla. Ez nekem fáj, mert vagyok olyan hülye, hogy szeressek egy seggfejt.
Képes voltam nyugodt lenni, mert azzal tényleg nem érek el faszt se, ha ugyan olyan dühös legyek, mint most ő. De azért örültem annak, hogy még nem támadt kedve engem szétmarcangolni. Kellett nekem járatnom a számat, fantasztikus vagyok. |
- Amennyiben előtte nem aludtál, tök mindegy hol eszel, max a kényelem szempontjából kérdés. Mindezek mellett minek vérezz össze mást is, ha már a lepedőt úgyis ki kell mosni? - iiigen, a hasznosat a kellemessel. Ha már egyszer tisztítani kell, akkor minek koszoljak össze mást is? Ez így sokkal egyszerűbb. Persze lehet ez csak az én elgondolásom. Hisz mindenki azt gondol, amit akar. - Szerintem az “ősrégi” nemeseknek mindig ágyba vitték a kaját. - feleltem neki kis gondolkodás után. Természetesen fogalmam sem volt, pontosan hogy is volt szokás, nem vendégeskedtem egyetlen nemesi családnál, annyira meg (egyáltalán) nem érdekelt, hogy rákérdezzek valaha is.
- Tényleg?! - még mindig villogott a szemem. - Nekem nem úgy tűnik, mintha sajnálnád… - és igen, még mindig dühös voltam. Szavai valahol nagyon mélyen sebezték meg a lelkem és most foggal és körömmel próbáltam kompenzálni a sérülést. Közelebb hajoltam hozzá. - ... bizonyítsd, ha, tényleg, annyira, sajnálod! - ejtettem ki sziszegve, és gondosan artikulálva minden szót. - Mert akkor mi lesz?! Lebasz egy villámot, aztán kinyír vele?! Áh, dehogy lófaszt sem fog csinálni! - ezen bezzeg hogy fennakadt már! Kezdtem elveszíteni a józan eszem. Csak azért sem fogok leszállni arról a nyamvadt senkiháziról, amíg nem bizonyítja nekem, hogy tényleg sajnálja! Nos… nem hiszem, hogy túlságosan vonzó lettem volna így vicsorogva, dühtől eltorzult arccal. Egy egyszerű ember már ennek a tizedétől is elfutott volna, így kénytelen voltam tisztelettel adózni Nor felé, mégha jelen pillanatban ezt az érzést el is nyomtam jó alaposan. |
Most aztán nem fogtok nekem hinni, de kedvelem Ser-t. Tényleg. Lehet kételkedni, hogy ez az angyal hülyéskedik. Viszont én komolyan mondom mind ezt. Ha megkérdeznék miért nem tudnák rá ésszerő magyarázatot adni. Talán azért, mert soha nem tudom mit fog csinálni következőleg és az ilyen személyekkel szívesebben vagyok. Igazából ezért is bírom Orit és Ceciliat. Nem lehet megmondani mit csinálnának egyes esetekben. Konkrétan amikor egyszer barnával találkoztam, fel fogadott csalinak. Mondom, oké. Pénzért megteszem. Aztán valahogy barátok lettünk, amit mai napig egyikünk se ért. De azóta is jól szórakozunk. Ezt akarnám Ser-rel is, ha tudnám kezelni azt amit mondok vagy esetleg tudnám olvasni a gondolatait. Úgy könnyebb lenne.
- Ez van - vontam meg a vállam - valakinek olyannak is kell lennie.
Nem leszarom, mit mond a másik? Csak néha az zavart, ha kurvának mondanak. De aztán nekem tök mindegy igazán. Én élvezem a dolgot, a többit meg igazán leszarom magasról.
- Hát én úgy gondolom, hogy az ebédet nem kéne az ágyban megenni - jelentettem ki. - Vagy csak én vagyok ilyen ősrégi, hogy ezt gondolom?
Amúgy elképzelhető, hogy valamilyen szinten tényleg régi módi vagyok. Olyan is tényleg jobban kedveltem a 20. századot, mint a mostanit. Nem tudom miért.
- Édes faszom - sóhajtottam.
Nem kellett volna dumálnod, Nor. Általában ha kinyitom a számát ez történik. Csodáltam ezért, hogy Ser nem szorongatta meg valamelyik testrészem. Pedig kínézném belőle. Bár ebből a lányból mindent ki tudok nézni.
- Ser! - szóltam rá. - Faszom.. sajnálom, amit előbb mondtam! De kérlek ne említsd meg még egyszer az Apámat.
Hát jah. Ő kényes témá volt. Mindent elkövettem, hogy annak a vénszatyornak megfeleljek. |
- Ejj, de engedékenyek itt egyesek! - húztam el gúnyosan a számat. Azért el ne ájuljon saját magától… bár… csipkejózsika is biztos felébredt volna, ha nyakon harapják… abban a mesében bezzeg elfért volna egy vámpír!
- Ó, tényleg? - ültem lovaglóüléssel az ölébe, miközben mélyen belenéztem a szemébe, és szorosan hozzásimultam. - Az miért rossz? - pislogtam rá meglepetten. - Már velem is megcsinálták, de nem tudom, szerintem nem olyan vészes. - vélekedtem.
- Hát mivel nem rajongok túlságosan az emberi kajákért, ja. - hagytam rá. A következő szavaira megfeszültem, majd dühösen pattantam fel az öléből. - Már gondolatolvasó is vagy? - sziszegtem, miközben a fogaim kicsúsztak a helyükről, a szemeim pedig szinte villámokat szórtak. - Akkor keress egy olyan örömlányt, aki majd könyörög, hogy széttehesse neked a combjait! - erősen ökölbe szorítottam a kezem, mielőtt még kárt tettem volna valamiben. Mégis milyen olcsó kurvának néz?! Dühöngtem.
- Hmm… hát az ismeretlentől még sosem jutott eszembe félni. - igyekeztem megnyugodni, egyenlőre kevés sikerrel. - Jaj, hát Apuci milyen kis drágaságokkal eteti a imádott kölykeit! Nem hiába, kell a munkaerő! - direkt, szinte ösztönösen vágtam vissza olyan témával, amiről már megtárgyaltuk, hogy kellemetlen. Miért védekezem ilyen elkeseredetten, mégis mi a rákért érdekel a véleménye? Már lassan magamat se értettem. Erőlködtem, hogy visszanyerjem az eddigi jókedvem és, hogy lecsillapítsam magam.
- Nem vagyok rászorulva! - vágtam oda neki még mindig mérgesen. Kurva ritka lehetek… milyen elmeroggyant vámpír kérdez a vérszívás előtt?! Elveszi, amit akar, aztán utána meg lehet sírni, a faszba is! Hát király, még mindig zabos voltam. |
- Ugye? Én is tudok rendes lenni! - húztam ki magam.
Néhanapján ez is megtörténik, milyen meglepő, nemde? Nem vagyok egy balfasz, csak rohadtul leszarom mit csinál a másik. Tőlem bármit csinálhat, csak engem hagyjanak ki belőlem. Komolyan tőlem még megölhetik egymást, csak az én seggemet ne vigyék bele. Nekem úgy a legjobb. Nem kell több ember miatt aggódnom, így megóvom a drágalátos szívemet is. Tiszta praktikus igazán. Csak magamra gondolok, így nem lesz annyi bajom. Tudom, hogy most önzőnek mondanának. De könnyebb így élni. Rengeteg mindenki közel áll hozzám és nem tudnék mindenkire odafigyelni. Na jó ez nem igaz, van vagy három személy, akit ténylegesen kedveltem.
- Azzal megelégszel, ha azt mondom, hogy szeretem, ha a partnerem játékszere vagyok? - kérdeztem zavartan, mert tudom, hogy általában ilyenkor szoktak elnevezni hímkurvának. - Hát már csak egyetlen egy kikötésem van, hogy az ágyban nem szívhatod a vérem. Nem hülyéskedek, megcsinálták már velem.
Ó, de még mennyi szart. Nem is tudnám megszámolni mennyi mindent leműveltem szex közben. Ez már művészet, én azt mondom.
- Ez lenne az egyetlen kikötésed? - vigyorogtam. - Bár, miért ne? Úgy is tervezted, hogy lefekszel velem, nem? És ha teszel is érte, talán még ma is megtörténhet.
Aranyos volt azokkal a hatalmas szemekkel. Meglepett azért, hogy ennyire érdekelte a dolog. Nem is tudtam, hogy lehet ilyen.
- Ismeretlen általában félelmetes, nem? Meg amúgy is rengeteg pletykát hallottam, hogy minden ember vadász - mondtam el. - Voltak.... de ők nem voltak olyan kedvesek, mint a szüleik. Sokszor rajtam töltötték ki a dühüket - sóhajtottam fel.
A sajnálomra nem tudtam, hogyan is kéne reagálnom.
- Kéred az engedélyemet? Ritka egy vámpír vagy az biztos - simogattam a hátát. - De most mondom, ha éhes vagy nyugodtan megteheted. |
- Ohh, milyen rendes tőled. - jegyeztem meg gúnyosan. Ennek ellenére mégis jól estek a szavai.
- Jaj, ne már! - bújtam oda hozzá - Miért nem árulod el? Létsziiii! - nyávogtam neki.
- Hmm… - tettettem az elmerengőt. - És én melyik kategóriába tartozom? - érdeklődtem kíváncsian. Szerettem volna tudni, hogy hányadán állunk. Hiszen azt tudtam, hogy ő nekem mennyit jelent, de azt nem, én mennyire vagyok fontos neki.
- Gyertyafényes vacsora? - pillogtam meglepetten. Még életemben nem voltam ilyesmin, ígyhát meglepett a kérdés. persze kis gondolkodás után eszembe ötlött, hogy ez egy rém romantikus dolog (legalábbis a csupanyál könyvek szerint) - Csak ha te lettél volna a főfogás. - kacsintottam rá vigyorogva.
Elgondolkodva hallgattam beszámolóját. Óriási, kíváncsi szemekkel szugeráltam, csakhogy tudja: iszom a szavait, annyira érdekel a mondanivalója.
- De hát mitől rettegtél? - kíváncsiskodtam. Nem nagyon értettem, elvégre akkor még nem is tudhatott sok mindent erről a “világról”. - Voltak mostohatestvéreid? - nagyon érdekelt a kérdés, elvégre nekem azok sem jutottak. Meg úgy amúgyis… hű, ez beteg… miért érdekel minden, ami kapcsolatos Norral? - Uhh… sajnálom - nem tudtam mi egyebet mondhatnék.
- Nem is… megvárom amíg felajánlod. - fektettem a fejem a mellkasára, miközben mélyen beszívtam nyugtató illatát. |
- Én se voltam gyerek - vontam meg a vállam. - Most az egyszer megengedem, hogy olyan legyél.
Igazából nem is tudom hogyan kéne az lennem. Gyerekekkel se nagyon találkoztam, így tőlük sem meríthetek semmit. Talán, ha Apa megengedné, hogy picit gondtalanok legyünk, akkor talán nem szöknénk el annyian. Nem lennének lázadások, utálat, csak az, amit Apánk megálmodott magának. De nem. Nekünk már első perctől kezdve dolgoznunk kellet. Nem pihenhettünk, ami tényleg rossz volt. De én nem panaszkodom igazán, hiszen megtaláltam önmagamat, ami szó, mi szó jobban tetszik. Csak a folyamatos rémálmokat kéne megszüntetni és tök jól ellenék a saját bőrömben.
- Azt neked kell kiderítened, kis asszony - mosolyogtam. - Nos, igen meg nem is. Ha már ismerem annyira a személyt, akkor ja, igazán csinálhat bármit velem az ágyban. Ha meg ismeretlen vannak kikötéseim, azért.
Nem vagyok olyan aranyos és idióta, hogy teljesen megbízzak, abban, akivel csak az nap találkoztam. Igazán kellemetlen lenne. Nekem. Mert igazán ott aztán mindent lát és hall. Egy teljesen idegennek nem fogok úgy megnyílni azért, már bocsánat. Teljesen hülye még nem vagyok és remélem nem is leszek az. A butaságom miatt az életemet kockáztathatom. Már azt megtanultam, főleg, ebben a városban. Itt mindig észnél kell lenni.
- Kellett volna előtte gyertya fényes vacsora? - nevettem fel.
Talán ezért akart második kört? Hm. Majd meglássuk.
- Hát Olga Veselának hívták - mosolyogtam el. - Ő volt az, aki rám talált, amikor lezuhantam. Én minden porcikámmal rettegtem - nevettem fel. - Olyan kis tudatlan voltam. Még egy öregasszonytól is féltem. De az volt a legkellemesebb hang, amit hallottam. Azt mondta nem kell félnem, hogyan is tudna bántani egy ilyen sebesült embert - mosolyodtam el, megint. - Kérdezte, hogy fel tudok-e állni, én megráztam a fejemet, viszont én próbáltam felállni, de ő tiltakozott nehogy még jobban megsérüljek. Hogy majd Peter, aki volt vagy két méter, segít nekem. Úgy bánt velem, mint a saját fiával. Kedves volt, igazán szerette a fiait. Persze, elvárta a tiszteletet, de náluk ez szokás volt. Sajnos öt évvel azután, hogy lebuktam, meghalt.
Visszaszeretnék menni oda. Akkor még gondolatlan volt minden.
- Szóval úgy is beleharaptál volna? |
- Akkor jó… - morogtam nem száz százalékig meggyőzötten. Azért a szavak második felét nem állhattam egy apró mosoly nélkül.
- Naaa… - húztam el a szót vigyorogva. - Nem igazán volt gyerekkorom, szóval ennyi nekem is kijár. - húztam ki magam, büszkén, a gyerekes viselkedésemre.
- Hmm… no és mi lenne az? - igyekeztem leplezni a kíváncsiságom, nem igazán tudom mekkora sikerrel. - Mondjuk ha már egyszer ott vagy, akkor gondolom nyugodt szívvel rábízod magad a partneredre. - elmélkedtem, hátha majd én, az okos és ügyes, na meg persze szép, és természetesen nagyon szerény Ser, megtalálom a furcsasága, alias problémája nyitját.
- Hááát… - húztam el a szám. Mondjuk magam sem tudtam, mi volt vele a gondom, de olyan hiányérzetem volt utána… talán ezért is estem bele egy nevetséges szerelmesregénybe.
Szavaira azt hiszem elpirultak az előbb említett fehér jószágok, mindezek mellett pedig egy khm… mosoly kíséretében bemutattam őket a nagyvilágnak, jelen pillanatban a lakásomnak és Nornak.
- Gondoltam! - vágtam rá elégedetten. - Mesélsz róla? - fészkeltem magam az oldalához. Kínáncsi voltam milyen egy igazi, gondoskodó szülő, elvégre én ilyennel nem büszkélkedhettem. - Bocsi - motyogtam bűntudatosan. - Amúgy meg nem szólhatsz egy szót se, mert nem voltak kiengedve a fogaim. - lázadoztam a tiltás ellen, miközben hagytam, hogy előcsusszanjanak. Én az vagyok, ami, ezen nem lehet segíteni. Persze csak parádéztam velük, nem haraptam meg őt, hiába is viszkettek szinte a fogaim, mégcsak a gondolattól is, hogy a nyakába mélyesztem őket. |
[33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
