|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.30. 20:34 - |
 |
[36-17] [16-1]
|
Tudtam én, hogy pont azzal a szukával fogok összefutni, aki Em úgy oda van? Nem, faszom.. halványlila faszom se volt arról, hogy ilyen kis prűd picsa, akibe beleszeretett. Ah, ilyenkor gondolkozok el, hogy visszamennék emberekre lövöldözni és minden jó lenne. Egy célpont kiiktatása mindig is sok figyelmet igényelt, akár 65 évig űzted a szakmát, akár nem. Ha lehet mondani, azok voltak a második legjobb éveim... Soha nem leszek egyszerű civil, ugye, Apa? Miért is lennék az? Hogy tudnám elfelejteni a sok kiváltságot, amit nekünk adtál? És nekem miért adtál olyan kibaszott nagy szívet? Erre a mai napig nem találtam még választ.
- Painu helvettiin! - küldtem el a Pokolba a lányt. Nem, nem fogok leállni. Mikor ez a két tahó, itt teszi nekem a rohadt szentet. Én nem vagyok jó, az tény és való, de nem játszom a kibaszott nagyot. Em nem értette, hogy mit is mondtam. Jó. Mert ha tudta volna, hogy hova is küldtem a cuncimókusát, akkor biztos, hogy kiverte volna belőlem a nem létező szuszt is. Még az kéne nekem, de lehet, hogy jobb lenne, ha egyszerűen szétverné a képemet. Elhallgatnánk. Én meg mehetnék végre Orihoz inni. Mert Istenemre, most azt hiszem, hogy tényleg az kéne nekem.
Elmosolyodtam, mikor láttam, hogy Ebony kifakadt. Remek. Tényleg nem egy szent. És rohadtul nem bújik végre a kislány álarca mögé. - Még is, mi a fasz történt köztetek? - kérdezte a nagy behemót, idegesen. Ó, ha azt tudná, de nem. Inkább még jobban idegeltem. - Azt majd elmondja a barátnőd! - vágtam rá dühösen. Nem fogok nekik semmit se elmagyarázni. Te jóságos, egek. Nem is tudom már, hogy mire is van szükségem... egy pohár vodkára, egy dugásra vagy arra, hogy valakit jól agyon csapjak. Végül, hála Atyámnak, eltűntek a lakásomból, végre valahára. Leültem az ágyamra és már tárcsáztam is Orit. Kell nekem most egy épeszű lény.
[Ivan elment pletykálni Ori mamához, Ebony Emhez, szóval: LEZÁRT KÖR] |
Furcsa érzések kavarogtak bennem, főleg miután Emyr is megjelent. Egyszerűen nehéz volt elhinni azt, hogy ez a férfi, akiért halálosan oda voltam lefeküdt egy másik férfival. Persze nem azt mondom, hogy nem teheti, illetve nem tartozik az rám, hogy előttem mit kivel csinált. Csak, hogy ezt pont Ivantól kellett megtudnom, az már sok volt.
Nem tagadom meglepett és egyben meg is rémisztett, mikor Emyr Ivanra vetette magát. Már szinte láttam magam előtt, hogy megveri szerencsétlent. Ezért is avatkoztam bele, ugyanis nem akartam, hogy ezt tegyék. Amint Em felállt, egyenesen hozzám jött és magához ölelt. Eleinte nem tudtam mit is kellene tennem, ezért sem viszonoztam azonnal. De amint feleszéltem, hogy hát Emyr az...akit szeretek és nem haragudhatok rá ezmiatt, csak átöleltem és hátul felsőjébe bele is markoltam. Arcomat a mellkasába temettem, de könnyeim továbbra is folytak. Kérdésére nem válaszoltam semmit, bár nem is volt szükséges, ugyanis Ivan megtette helyettem. Ám neméppen úgy, ahogyan én elmondtam volna. Rosszul estek szavai, az is amit Emyr felé intézett, nem beszélve arról, amiket hozzám vágott.
- Ivan, állítsd le magad! - szóltam rá, miután kissé eltávolodtam a férfitól. Mégis miért akadt ki most ennyire? Jó, mondjuk igaz, hogy Em amint megjött neki esett, de ő tehet az egészről. Mi a francnak kellett idehívnia? Magam is hazataláltam volna. Nem tagadom valóban nem csak ő tehet erről az egészről, hanem Emyr is. Nem értem miért nem beszélt már nekem erről? Jobb így, hogy mástól derült ki? Bár azt is honnan tudhatta volna, hogy majd pont Ivannal futok össze. Hát mit mondjak..eléggé elbaszott ez a mai nap.
Akármennyire is próbáltam visszafogni magam, nem emnt..ugyanis Ivan nagyon bunkón viselkedett. - Ki miatt hazudtam? Csak egyszerűen nem akartalak magadra hagyni olyan állapotban..viszont ha tudom hogy ez lesz..megmondom őszintén hagytalak volna inkább a francba egyedül.. - fakadtam ki, de persze ez nem így volt. Sosem hagytam volna magára még ezek után sem. Ugyanúgy segítettem volna neki, vagy legalábbis mindenképpen megpróbáltam volna.
- Emyr, menjünk.. - fordultam végül vissza hozzá, majd csak lassan megfogtam a kezét és elindultam vele az ajtó felé. Nem gondoltam volna, hogy majd ez lesz abból ha idejövök. Jobb lett volna ha csak simán elkísérem és haza is megyek.. |
|
- Már én se - túrtam bele a hajamba.
Nem hittem volna, hogy ennyire ki fog akadni a picsába is! Azt se tudtam, hogy Emyr kibaszottul nem mondott el neki semmit! Kibaszott életbe. Most komolyan, miért kell nekem ilyesmibe állandóan belemászni? Most én vagyok a hibás. Könnyebb bevallani, hogy ezek is hibáztak. Nekik nincs egy kibaszott hibájuk sem úgy látszik. Mindig én vagyok a szar! Hímkurva, nyugodtan rá lehet fogni mindent, ami létezik. Még ha nem is tudta, hogy mi a kibaszott helyzet. Áh, komolyan mondom, imádom ezt. Komolyan mondom, hogy Ori lesz egyetlen, akiben teljesen megbízok és az életemet adnám.
Fel kellett hívnom Macart, mert az agyvizem már nagyon felforrt nagyon. Ez egy elcseszett kapcsolat! Semmit nem mondott el magáról. Nem lepődnek meg, ha csak a nevét árulta volna el. Bár amilyen heves természetű biztos elmondott pár dolgot magáról. Vagyis azt hiszem. Nagyon kibuknék, ha ennyit se mondott el magáról. Ki tudja? Lehet én ismerem legjobban ebben a városban. Komolyan, nem furcsállnám már, ezek után. Én vagyok a rossz. Mindig is én voltam. Rám könnyebb hárítani az egészet. - De, meg kellett tennem - fújtam ki a levegőt. Már nem tudom mi tartott vissza, hogy elküldjem az a anyjába.
És itt volt a másik kibaszott egyén! Nem vártam mást tőle, minthogy rám támad. Mindig is ilyen volt, mit lehet el várni tőle. Az viszont meglepett, hogy Ebony próbálta leszedni rólam, kisebb, nagyobb sikerrel. De egyszer még is felállt, és átölelte a csaját. Mindjárt elhányom magamat komolyan. - Sajnálom... Ebony - szólalt meg a nagy melák. Japp, tuti, hogy kidobom a taccsot. - Mit tett vagy mit mondott? - kérdezett. Nálam meg elszakadt a kurva cérna. Nem bírtam tovább.
- Én?! - mutattam saját magamra. - Azt hittem tudja, hogy valamikor engem dugtál! De úgy látszik kibaszottul nem! Leszopni a farkadat, arra viszont jó voltam, mi?! Most meg undorodsz tőlem... nevetséges vagy. És te Ebony! Te se vagy jobb! Úgy játszod a sértődött kis picsát! Mintha nem hazudtál volna neki! Kibaszott... tíz perccel ezelőtt! Rohadt képmutatók vagy. Tűnjetek el a lakásomból! Nem akarom látni a mocsok pofátokat! |
Azt hitte nevetni fogunk ezen az egészen? Mégis mit gondolt? Szerinte ki a franc nevetne egy ilyen dolgon? Még az sem nyugtatott volna meg ha Ivan nő lenne és ilyen dolgokat vág hozzám. Ahhoz a személyhez, aki most közel áll Emyrhez. Nem tagadom féltékeny típus vagyok, de ez a dolog, hogy Em egy férfival volt előttem kicsit..sokkolt. - Mert ez kurvára nem vicces, Ivan..nem is értem miért mondtad el nekem.. - mondtam újra, de nem néztem rá. Elakarm felejteni végre ezt az egészet..Közben persze az is bántott, hogy Emmel most kezdtünk újra beszélni. Erre most jött ez a dolog..hogy tudnék a szemébe nézni újra?
Ezután Ivan jött a kis beszámolójával, azzal, hogy Emyr mi is valójában. Hát nem basszus, nem tudtam. Tényleg ennyire nem bízna bennem, hogy még ezt sem árulta el magáról? Mégis hol áll a kapcsolatunk ha ilyen dolgokról titkolózik? Komolyan mondom tőle nem sokkolt le volna ennyire. Najó, természetesen de..csak nem esett volna ennyire szarul.
Mikor kijelentette, hogy felhívja Emyrt, tiltakozni kezdtem. - Ne, nem kell.. - de kár volt megszólalnom, ugyanis már tárcsázta is a számát. A szívem hevesen kezdett verni, ugyanis nem akartam most találkozni Emyrrel. Haza akarok menni, hogy átgondoljam a dolgokat. Persze nem azt terveztem, hogy többé nem találkózunk, mert az érzéseim nem változtak iránta..és nem is fognak. Csak most idő kell..
Végighallgatva a kis beszélgetésüket mégjobban izgulni kezdtem. Mármint igaza van, hazudtam neki abban, hogy hazamentem, illetve, hogy mindjárt otthon vagyok. Helyette feljöttem egy idegen férfi lakására. Ebbe bele sem gondoltam előtte, hogy mi lesz a következménye. - Mondtam, hogy ne tedd..haza tudok menni egyedül is.. - sóhajtottam, eközben pedig az ablakhoz sétáltam. Nem sokkal később arra eszméltem fel, hogy Emyr szinte beesik az ajtón. Nagy, könnyes szemekkel rápillantottam, ő azonban egyből Ivannak esett. Ezek ketten, komolyan..együtt voltak? Csak nagy szemekkel meredtem rájuk, végül odasiettem hozzájuk és megfogtam Emyr karját.
- Emyr..ne csináld..hagyjd.. - szóltam rá és próbáltam lerángatni róla, remélve, hogy sikerül is. A könnyeim eközben újra folyni kezdtek. - Em..kérlek. - nyögtem ki újra, viszont ekkor már elengedtem őt és hátráltam pár lépést. Most komolyan ezt akarta Ivan? Vagy mégis miért teszi? |
|
Nem értem a csajt, komolyan. Megvan az ezredik okom, hogy ne legyek kapcsolatban. Nem készülök senkinek kitalálni az egész életemről, azt csak Ori és Ori tudhassa. Mégis, azt hiszem Olga tud a legtöbbet rólam. Pedig vele csak öt évet voltam, aztán meghalt, remélem a Mennybe jutott... tényleg megérdemelte. Nem nagyon találkoztam olyan tiszta emberrel, mint vele. És űzte apuci vallását. Ha nem Olga, akkor kiérdemelné meg, hogy odajusson? Igen anyámként szerettem azt a nőt, bár nincs igazi anyám, de akkor is. Sokat jelentett nekem. Úgy foglalkozott velem, mint a negyedik fiával, pedig csak egy idegen voltam. Na de... visszatérve erre.
- Azt hittem, hogy nevetni fogunk az egészen! Ehelyett kiborultál a faszba! - kész komolyan végem van. Már látom, látom a jövőben, hogy miután elment, annyi vodkát fogok inni, hogy holnapután se fogok felkelni, apámra esküszöm. Ó, Atyám, mi a faszért fogok ki én ilyeneket? Most komolyan, tudod jól, hogy nem értek az emberekhez. Jó, tudom, 117 éve itt vagyok, de az emberek olyan furák, hogy az nem igaz. Mondjuk te megáldottál csupa jó érzéssel, ami miatt kitagadtak fentről, Pedig te alkottál meg engem ilyenre. Tudod mi lenne a jobb? Ha erről a csajról kiderülne, hogy angyal. Akkor az agyam elutazna.
- Most komolyan? Az nem normális, hogy férfival volt? Hol élsz te, a hatvanas években? Pán, nem olyan meglepő, hogy a saját nemével lefeküdt. Vagy ezt se tudtad róla? - tettem fel a kérdést. Már komolyan érdekel, hogy mennyit mondott Em el magáról... Lehet semmit? Ejj-ejj, - Nem azt jelentettem be, hogy Emyr meghalt - vontam meg a vállam. - De felhívom, mert megtudna nyugtatni, én meg nem kapnék agyvérzést tőled - ezzel megkapva a saját telefonomat, fel is hívtam az én felhőkarcolómat. - Szevasz, Em. Tudom... Tudom, baszki tudom! - ez is mindjárt azzal kezd, hogy nem fekszik le velem többet. Eh. - Nem azt akarom. Kivételesen. Itt van a csajod. Jah, Ebony. Japp, hazudott. Atyámra, nem feküdtem le! Jesszus már. Csak... gyere érte. Ok. Várlak - sóhajtottam fel és letettem a telefont. Kész szappanopera már. Nem is tudom mennyi idő volt, de gyorsan ide ért a sárkány. Meglátva a síró Ebonyt, rögtön nekem támadt, de még ki tudtam védeni ezt az egyet. Viszont következőleg, mindketten a padlón voltunk. Amire felnyögtem, mert ja, fájt még a hátam.
- Gyerünk üss meg, Macar, üss meg! Tudod, miattad is sír, mert kibaszottul nem mondtál el neki semmit! Szar a valóság, mi? |
Egyrészt lehet eltőloztam a dolgokat, de másrészt érthető is, nem? Nem minden nap hallasz olyan dolgot, hogy a férfi akit szeretsz, és aki ráadásul viszont szeret téged előtte egy férfit..dugott. Nekem ez tényleg sok. Oké, nincs bajom..az olyasfajta kapcsolatokkal, mert..az ő dolguk, de mégis csak Emyrről beszéltünk. Miért nem beszélt nekem erről soha? Hogy nem csak a nőket szereti? Egyáltalán érzett valamit Ivan iránt..vagy csak sima..szex? Mégha csak az is volt..nem akarom elhinni.
- Mégis mi a francért kellett nekem erről az egészről beszámolnod? - kérdeztem kissé idegesen, miközben ráemeltem a tekintetem.Tényleg hülyeség volt idejönni..mégis minek jöttem fel? Haza kellett volna egyből mennem. Nem, helyette engedtem a hülye kis aggodalmamnak..és idejöttem.
- De..ez nem normális, Ivan..- fakadtam ki, miközben felálltam a kanapéról. - ..gondoltam, hogy nem én vagyok az első nő az életében..és hogy volt már nővel előttem..de..te férfi vagy.. - halkultam el a végére, miközben lepillantottam a földre. Oké, eljutott az is amit ezután mondott, de mégis csakis arra tudtam gondolni, hogy Emyr és ő..szóval együtt voltak párszor. Akármennyire is kiakartam verni a fejemből, nem ment. - Ivan..nekem..ez túl sok.. - folyt le újabb könnycsepp az arcomon. Miért érezm magam ennyire rosszul a hallottak miatt? Hiszen előttem történt..de akkor is. A mellkasomat egyre nehezebbnek éreztem. Most már biztos vagyok benne, hogy eltúloztam..illetve eltúlozom. De nincs már visszaút..fáj, hogy ezt kellett hallanom. Továbbra sem értettem miért mondta most ezt el nekem..de megmondom őszintén nem voltam rá kíváncsi.
- Én..azt hiszem most hazamegyek.. - szólaltam meg halkan, miközben letöröltem azt a pár könnycseppett arcomról. |
|
- Hát végül is, te tudod. Csak próbálkoztam - vontam meg a vállam. Pedig ki akartam volna használni a helyzetet! Hogy főzzek. Nem tudom, miért, de mindig is imádtam ételeket készíteni és amennyi országban jártam, mindenhol megtanultam valami kis trükköt. Ez is rohadtul hiányzik nekem, hogy bejárjam a világot, mert mindent láthattam. Különböző népeket, kultúrákat, vallásokat. (Ezt neked nagy fater, nem a te vallásod a legmenőbb a Földön! Mást is gyakorolnak, talán sokkal értelmesebbet, mint a te kis cuki vallásod, hívőid). Szóval minden hiányzott a régi életemből, de képtelen vagyok visszatérni hozzá. Ahányszor boldog volt, annyiszor tette tönkre valami azt.
Miután kijelentettem, hogy a drága Emyrrel dugtam párszor(ami jó is volt, csak így megjegyzem párszor. Nem mindennap fekszik le valaki, egy igazi felhőkarcolóval), a csaj kezdett kiakadni. Basszus már! Nem azt mondtam, hogy jegyesek vagyunk és a születésénél fogva szeressük egymást! Em se szent, de úgy látszik a nője annak látja. Hát én lassan kiégek, emberek! Ser az ismerősöm, de rajta nem akadtam ki ennyit! Vagy Orin! Hát ez kész, én komolyan mondom! Nor bácsi agya felmondja a kibaszott szolgálatot! Ilyen kis érzékenyt, ugh, de nem szeretek, most komolyan. Mintha egy buborékban nevelkedett volna fel, haljak meg, de én megkérdezem egyszer!
- Igen, jól hallottad, Ebony - ittam bele a vizembe. Még sír is! Most komolyan? Kész végem. - Nem, egyáltalán nem viccelek. Mit hittél, hogy Emyr, szűz és te vagy neki az első? De, cseszem, egy és ugyanarról. Emyr Macar, matektanár, 190 valamennyi centiméter, meg elég "egzotikus" neve van, nem hiszem, hogy sok van belőle - aszpirin fog kelleni nekem ezután. Meg vodka. Sok vodka. Rengeteg, szerintem. - Basszus semmi! Párszor megdugott, azt ennyi. Beléd szerelmes, nem belém! Te jóságos ég! Hallottál már olyanról, hogy szerelem nélküli szex? Vagy túlságosan a rózsaszín ködben élsz? Miattad is mondta, hogy nem akar már velem lenni - végén fel fogom hívni, Emet, hogy vigye a csaját el. |
Kérdésére csak bólintottam, közben a mosoly egy percre sem tűnt el az arcomról. - Igen, biztos..köszönöm. - mondtam ki újra. Egyáltalán nem voltam éhes, ahogyan szomjas sem. Igazából csak megakarom győződni arról, hogy Ivan jól van e, és már itt sem vagyok. Emyrnek is azt mondtam, hogy lassan otthon vagyok, erre hazudtam neki. Jó, tényleg nem így terveztem ezt az egészet, de hát még sem hagyhattam magára Ivant. Veszélyben volt..ha nem segítek neki..kitudja mi történt volna.
A férfi eközben kiséltált a konyhába, gondolom ő fogyasztani szereetne valamit, én viszont csak továbbra is nézelődtem. Azt tényleg nem értettem miért is érdeklődik ennyire Emyr iránt, netán..ismerné? Mennyi ennek az esélye? A kérdéseire igyekeztm válaszolni, bár én magam sem tudtam mi a helyes válasz. Szerelmes voltam Emyrbe, szeretem őt mindennél jobban..és azt mondta ő is így érez. Nekem ennyi pont elég.. - ...annak is érzem magam.. - mondtam egy apró mosollyal az arcomon, bár nem tudom kire is gondolt pontosan Ivan.
Ezt követően ő is válaszolt az én kérdésemre, ami iszonyatosan meglepett. Mégis csak ismerné őt? Hiszen nem említettem a teljes nevét. Ő azonban tudja..de ami még ezután jött, teljesen lesokkolt. Nem, az nem lehet..Emyr..ezt elmondta volna. Vagy..mégis mi ez az egész? Nem azt mondta, hogy szeret? A mosolyom szinte egyből eltűnt az arcomról, helyét pedig kétségbeesés vette át.
- Hogy..mi? - kérdeztem vissza alig hallhatóan, közben már csak arra eszméltem fel, hogy a könnyeim potyogni kezdtek. Most meg mégis miért bőgök? Ebből..lehet semmi sem igaz. Sőt..hülyeség, nem? Emyr..nem tenne ilyet. Hiszen szeret engem..csakis ezek a gondolatok jártak a fejemben, de közben könnyeim megállás nélkül folytak. - Ugye..most csak viccelsz? - kérdeztem remegő hanggal, majd csak otthonosan érezve magam leültem a kanapéra. - ..ugye mi nem egy..Emyrről beszélünk? - tettem fel egy újabb kérdést, de közben igyekeztem összeszedni magam. - De mégis mikor? Mi ez az egész? |
|
Elég merész volt a lány, hogy velem jött. Hiszen rosszabb is lehettem volna, egy sérült a... sérült csirkeszárnyasnál is. Lehettem volna olyan is, aki meggondolatlanul legyilkolnak bárkit, mert nekik már mindegy. Mert úgyis a Pokolban fognak rohadni. Én az ilyeneket soha nem tudtam megérteni. Nem játszom a nagy képmutatót, hiszen öltem már valamikor, régen az is volt a szakmám, hogy öljek. Megtettem, néha lelkiismeret furdalás nélkül tettem, amikor tudtam, hogy megérdemli az összes mocsok. Olyanokra vadásztam én, nem pedig ártatlanokra. Soha nem lőttem olyanra, aki terhes lenne vagy családja lenne. Tudom milyen elveszíteni őket, hiszen én rengetegszer veszítettem el a családjaimat.
Betérve a lakásomba azon gondolkoztam, hogy hogyan is mondhatnám el a lánynak, vagyis már nevén hívva, Ebonynak, hogy a pasija párszor megdugott engem. Tudom, tudom, gonosz vagyok, de ezt kár lenne kihagyni, hogy lássam a csaj arcát. Csak ha Em feltűnik nekem lesz végem, pépesre fogja verni az arcomat.
- Biztos? Elég nehéz lehetett neked ezt látni, csak ezért kérdezem - vontam meg a vállam. Jah, még nem vagyok egy tapló geci, bár mindjárt az leszek, de várom, azért! Közben kimentem a konyhában, hogy töltsek magamnak egy kis vizet. - Oh, a kis szerencsés! - vigyorodtam el. - Oh... csak azt hiszem ismerős nekem a név! Igen... igen. Emyr Macar... Le is feküdtem vele, asszem - motyogtam, de annyira, hogy még hallja. |
Az úton szinte csak némán haladtunk egymás mellett. Mások lehet nem tennék meg ezt a helyemben, hiszen nem is ismerem a férfit. Csak egyszerűen ilyen vagyok..segíteni akarok mindenkinek aki bajban van. Nem tudhatom ő mire képes vagy milyen ember - illetve angyal is valójában. Nem szabadna megbíznom benne, főleg a vilsekdése után. De én mégis úgyérzem bízhatok benne. Ha bántani akart volna vagy akarna, már réges régen megtette volna, nem? Fogalmam sincs..de tudok magamra vigyázni.
Nem sokkal később a bemutatkozásom után ő is elárulta a nevét, mire csak egy mosollyal az arcomon rápilantottam. - Ivan..örülök a találkozásnak..báár..ez nem egy mindennapi összefutás volt.. - húztam félre a számat, hiszen ha nem sietek a segítségére, előtte meg nem támadják meg nem is találkozunk szerintem. Vagy csak simán elsétáltunk volna egymás mellett.
- Komolyan nem értem ezeket az embereket..bár még azoknak sem mondhatóak. - csóváltam meg a fejem. Jó oké, hogy ebből élnek, de miért kell másokat ezért megcsonkítani? Miért szenvedjen helyettük más? Annyira igazságtalanok. Nem ismerem Ivant, de biztos vagyok benne, hogy nem ezt érdemli, ahogyan abban is biztos vagyok, hogy semmit sem ártott nekik. - Mindegyis..hagyjuk a témát, mert csak ideges leszek tőle.. - mosolyodtam el halványan. Most biztosan azt gondolja, hogy nem vagyok normális, hiszen egy olyas valaki miatt idegeskedem aki egy idegen a számomra. Természetesen feltűnt az utolsó mondatában, hogy nem először fordult elő vele ilyesmi, de gondolom nem szívesen beszél a múljáról..ezért sem kezdtem el faggatni róla.
Nem sokkal később meg is érkeztünk Ivan lakásához. Nem tagadom átfutott az agyamon, hogy talán még sem kellene felmennem hozzá, de aggódtam is miatta. Így elfeledve előző gondolatmenetemet beléptem az ajtón, ami után egyenesen a férfi nappalijába találtam magam.
- Nem, köszönöm.. - csóváltam meg a fejem mosolyogva, miközben lassan körbenéztem a szobában. A következő kérdése viszont meglepett, ugyanis nem tudtam mit is válaszolhatnék. - Öhm..igen, Emyr.. - ráncoltam homlokomat, majd csak újra gondolkozni kezdtem. Hogy ki ő nekem? - Hát.. - túrtam bele a hajamba, majd csak megvontam a vállamat. - A..barátom..azt hiszem. - nyögtem ki kissé zavartan, miközben alsó ajkamba haraptam. Hisze szeretem..és ő is..engem..de még..nem mondtuk ki, hogy mi is van köztünk..szóval tényleg nem tudom mi is lenne erre a megfelelő válasz. Az viszont érdekelt volna, hogy Ivan miért is érdeklődik iránta.
- Egyébként..miért érdekel? - kérdeztem rá kíváncsian.. |
 Olyan aranyos volt így, Ser. Teljesen belefáradt abba, hogy engem meggyőzzön. Nem mondom, hogy nem jutott el hozzám semmi ebből az egészből, mert felfogtam, hogy mit mondott. Csak félek, hogy én egy idővel, megint belemerülnék az önsajnálatba. Szóval igen, emlékeztetni kéne, hogy nem csak ez van, hogy van jobb dolog is ennél. Hálás vagyok, amit tett értem, de neki is szüksége van a pihenésre. Főleg, ha így ki van radírozva agyilag. Szóval, most az egyszer Ser szükségleteit helyeztem előtérbe.
- Egy picit, huh? Az nem így néz ki, drága - nevettem. - Háááát... nem férnénk el, de itt leszek a kanapén sehova nem megyek el. Húha, Ser, te egy hete nem aludtál? - mosolyodtam e, mikor egy másodpercre felemelte a fejét.- De látom, nem fogsz átmászni magadtól - sóhajtottam, majd lassan feltápászkodtam vele, persze fogva őt. Bár egy kicsit nehéz volt, de mindegy nem panaszkodok. - Hát neked kikapcsolt az agyad, Ser. Nyár van, nem fogok attól megbetegedni, hogy félpucéran mászkálok a pokoltüzében - elmosolyodtam, amikor átkarolta a nyakam. Egy picike segítség volt. Pár másodperc múlva lefektettem az ágyra. Betakarni nem akartam, mert szerintem megfőne ebben a melegben - Szép álmokat, kisasszony - simogattam meg a karját, majd óvatosan az ágy végébe mentem és oda leültem. Szerencsére elértem a távirányítót így bekapcsoltam a TV-t, amin hála az égnek, nem volt hang. Újra ránéztem Serre, majd megint elmosolyodtam. Micsoda nap.
/lezárt kör/ |
Enyhén kábultan elterpeszkedtem Nor ölében, a mai napon merengve. Meguntam már, hogy olyanra próbálom rábeszélni az ésszerű dolgokat, aki szemmel láthatólag nem akarja a változást, csak nyávog miatta. Persze Nor nekem bőven megért ennyit, csak a sok fölösleges beszéd kimerített. Ellenben nagyon reméltem, hogy szavaim célba értek, és ha rögtön nem is, de idővel kifejtik a megfelelő hatásukat, és a helyes irányba terelgetik Nort. Márha van ilyen egyáltalán.
- Hmm… egy picit… - motyogtam félálomban a nyakába. - Az jó lenne… - suttogtam. Kómásan nem egy nagy élmény hazacaplatni -ezt már tapasztaltam- felébreszteni magam pedig nem volt szívem. - .... de csak ha te is ott leszel! - kaptam fel fejem, hogy ezt sietve hozzátehessem. Meg is bántam a mozdulatot, egy pillanatra tótágast állt velem a világ, így buksim visszaejtettem eddigi nyugvóhelyére. Kényelmesen elfészkelődtem az ölében, abban reménykedve, hogy átszállít az említett helyszínre. - Meg vegyél fel egy pólót, nehogy megfázz! - ha az agyam nem szunyált volna, talán meglepődöm amiért ilyen baromságokat nyögök be, ugyanis nyáron ritkán fáznak meg az emberek. Azért szorosan átfontam a nyakán a karom és hozzábújtam. No igen, a cselekedeteim, és a szavaim nem igazán voltak éppen összhangban. |
Nem tudom, hogy volt egyáltalán valaha ilyen. Mert őszintén nem tudok visszaemlékezni rá, hogy valaki ennyire törődött velem. Jó, szerintem Ce-n kívül. Mert ő tényleg, mindig mellettem állt. De tényleg örültem, hogy Ser itt van velem. Tényleg nem akartam semmi mást, csak, hogy mellettem legyen. Bár éreztem, mintha kicsit fáradna, a kisasszony. Hmm, nekem ehhez tényleg különleges képességem van. Mármint az, hogy megmondom, hogy mikor álmosok és mikor nem az emberek vagy más lények.
- Ser? Fáradt vagy? Mert ha igen, nyugodtan aludhatsz az ágyamon - simogattam meg a hátát. - Én el leszek, ne aggódj miattam. Már az elég volt, hogy itt vagy mellettem. |
- Akkor meg minek tépkeded őket? - hangomban enyhe feddést vélek felfedezni, ami még engem is meglep. - Se akkor nem jó, amikor kitéped, sem akkor, amikor visszanő… akkor minek szadizod magad? - csalok apró mosolyt az ajkaimra.
- Ahányszor csak akarod… hiszen akkoris éppen melletted vagyok. - elmosolyodtam, amikor végigsimított az arcamon, s a tenyerének döntöttem a fejem. - Jaj, már megint ez a hülyeség! - csattantam fel. - Dehogynem érdemled meg! Ne is próbálj meggyőzni, hogy nem… - tettem a mutató ujjam az szájára. - Akkor tedd azt! - súgtam az ajkaiba, mivel egészen közel hajoltam hozzá. Arra, hogy nem akar szomorúnak látni, egy hatalmas boldog mosolyt kapott. - Én se akarlak szomorúnak látni! - csókoltam meg. - Ne törődj az ilyesmivel. Megvédelek! - néztem a szemeibe, amikor elváltak az ajkaink.
Ölelésére én is körbefontam a karjaimmal, fejemet pedig a mellkasára döntöttem. - Örüljenek, hogy kibírhatnak, örüljenek, hogy ott vagy velük! - suttogtam neki, mélyen beszívva kellemes illatát.
- De én nem tartozom a “mindenki” kategóriába. - óvatosan végigsimítottam az említett szárnyakon, ujjaim újra elvesztek a puhaságukban. Más egyebet nem tudtam mondani, nem akartam érzékeny pontra tapintani, így szavak helyett inkább újra átadtam az ajkaimnak a kezdeményezést. A csókot azonban olyan hosszúra nyújtottam, hogy Nor megjegyzért is tett rá, azonban csak mosolyogni tudtam hallottakra.
- Meg én! - vigyorodtam el szélesen. - Ha ez kell ahhoz, hogy megnyugodj végre. -simítottam végig az arcán. Az ajkaim bejárták a mellkasát, szavaira pedig elmosolyodtam, nem hagyva abba a munkálkodásomat.
- Jaj már megint milyen borúlátó vagy! - bosszankodtam. Mikor megérintette a lábamat, picit közelebb másztam hozzá, hogy keze följebb csusszanjon a combomon. - Te tudod - jegyeztem meg halkan, igyekezve kendőzni enyhe csalódottságom. Tovább folytattam a csókolgatását, miközben egyre álmosabb lettem. Nem hiába, már több, mint egy napja nem aludtam semmit, mostani ténykedésem pedig eléggé monoton volt. Remélem nem alszom el a mellkasán… |
Mindig is irigyeltem azokat, akik úgy tudnak nézni a szárnyaimra, mintha semmit nem veszített volna a szépségéből. Még is, ha én ránézek, a tulajdonosa, undorral nézek rá. Miért és miért? Hiszen valakiknek még így is elbűvölő. Nem hibáztatom őket, hiszen nem láttak az igaziakat, amik a Mennyekben vannak, mert azok a gyönyörűségesek, nem ezek a fekete szörnyűségek, szerintem. De jobban örülnék, ha nem csak utálnák az egészet, mint ahogy én is teszem. Mert pont ezért akarják a szárnyainkat, még mindig, mert szerintük így is szép és nem e világi. Irigyek rájuk, irigyek, hogy nekik nem lehet ilyen, hogy nem az övék.
- Igen, bár elég kellemetlen érzés igazából az. Főleg, ha kint vannak. Viszket és szúr, mint az állat - húzom el a szám.
Hát ja, akkor körül-belül olyan vagyok, mint egy kisállat, aki vagy bolhás vagy vedlik. Milyen jó is szokott lenni, ajaj. Szóval igen, általában jól szoktam kinézni. Ezzel is bonyolítom az egész életemet, nem tudom miért nem tudok rendesen élni ezt az egészet. Mindig keresem magamnak a bajt, mert őszintén unalmas lenne nélküle az az ezer év tényleg botrányosan semmilyen lenne. Én csak nagyon hülye vagyok, hogy ezt választottam, hogy így kínzom magam, végül tényleg kiderül, hogy mazochista vagyok.
- Én nem tudok vitatkozni veled, te nem látsz engem annak, de én igen - mosolyodtam el. - Ser, hányszor mondjam el, hogy belém tényleg nem volt jó ötlet szeretni. Ezzel most már nem csak magamat bántom -simítottam meg az arcát. - Igen vágyok rá, ebben teljesen igazad van, Ser. Csak nem hiszem, hogy megérdemlem. Igen, akarok küzdeni, mert ez mindig is benne volt a lényemben, de amiatt is küzdök, hogy ne küzdjek - nevettem. - Őszintén, Ser... azt kéne tennem. Azt kéne tennem. Mert ezzel nem csak magamnak ártok, hanem neked is és ezt nem akarom, ezt nem. Nem akarlak szomorúnak látni - sóhajtottam fel. - Az igaz, hogy rettegek...de szinte minden miatt.
- Kisasszony - szorítottam magamhoz. - Nem is tudom, hogy valaha valaki mondott ilyet nekem. Nem tudom, hogy sokan lennének képesek kibírni ezt, engem.
Perszehogy remegtem, amikor simogatta a szárnyaimat. Hiszen olyan gyengédséggel csinálta, amit szinte nem tudott elfogadni a lelkem.
- Köszönöm - biccentettem, bár csak úgy magamnak. Ezt akartam igazán, csak féltem mindig is kérni. - Meglepő, hogy ilyet mondasz. Mindenki azt mondja, hogy jobb lenne a fehéreket megérinteni, de te ennek is nagyon örülsz.
- Megpróbálok, de nem olyan könnyű - folytatni nem tudtam a kis monológomat, ugyanis Ser vártnál hosszabban csókolt meg, ami miatt el is mosolyodtam. Faszom tudja mikor örültem ennyire egy nyamvadt csóknak is. De persze nem ellenkeztem, bele is mentem a játékba.
- Látom mindkettőnket meg akarsz fullasztani - szóltam mosolyogva mikor, elvált tőlem.
Ezért kicsit nehéz volt koncentrálnom a beszédre, mert ahogy elkezdett csókolgatni, nehéz volt megállnom, hogy ne viszonozzam az egészet. De most önző akartam lenni és csak magamnak akartam most ezt az egészet.
- Ser... én nem tudok mit mondani, csak azt, hogy köszönöm.
Komolyan jó érzés volt, hogy van valaki, aki, így törődik velem, még egy személy. Bár picit még félek, hogy el fogom veszíteni így is. Kételkedek a szavában, most az egyszer.
Ezután nem szóltam semmit se, hanem, hagytam, hogy megcsókoljon. Kicsit váratlanul ért a másik akciója így, amikor eleresztett felsóhajtottam. Meg akartam megint csókolni, de megszólt és nem akartam belefojtani a szót.
- Az nem lesz olyan kellemes, Ser - simogattam meg a combját. - Ó, azt hittem, hogy belelátsz a fejembe - nevettem fel, végre jó ízűen - Nos, nem kérek mást, csakhogy folytasd a csókolgatásom. Őszintén most nem akarok túl sokat, csak ezt, így akarom, érezni a szeretetedet. Furcsa, mi? Mármint az, hogy nem akarok beleugrani, most a mély vízbe. |
/folyt./
szolgálhassak szavaira.
- Én sose foglak elhagyni… - apró mosolyra húztam az ajkaimat. - nem szabadulsz tőlem - engedélyeztem magamnak némi kacajt. - És soha, de soha nem fogom hagyni, hogy ellökj magadtól. - szögeztem le. - Rendben, nem állatalak döntés elé. - szívesen regéltem volna még neki a döntésképtelenség nem épp előnyös dolgáról, de úgy éreztem, szájtépésem felesleges lenne, használhatom annál sokkal jobb célokra is… - Maradok… - hajoltam közel hozzá, belesuttogva a szót. - Itt leszek veled, ha kívánod, örökre. - finoman megnyaltam a fülét, majd puhán rá is haraptam, természetes mellőzve a vámpír fogaimat.
Éreztem amint magához húz, s nem ellenkeztem, sokkal inkább beleolvadtam az ölelésébe. Hagytam, hogy nyakamba potyogjanak a könnyei, hagytam, hogy kiadja magából az érzelmeit, miközben az arcát és a haját simogattam kezemmel.
- Ha szükséges… nem hagyom, hogy árts magadnak. - köszönetére csak még szorosabban magamhoz vontam. - Nem vagy önző… - ejtettem halkan a szavakat. - Rendben. - megcsókoltam, miközben csípőmet szorosan az ágyékához szorítottam, s lágyan elkezdtem vele körözni. Egy pillanatra a szemébe néztem, megszakítva ajkaink játékát. Látni kívántam az érzelmeit, a vágyat a szemében, hogy tudjam: ugyanarra gondolunk-e. - Nyugodtan engedd szabadjára az érzelmeidet. - suttogtam az ajkaiba. - Hagyd tudjam mit érzel… hagyd tudjam mire vágysz! - nézek rá tágra nyílt szemekkel. - Azt szeretném, hogy élvezd… de sajnos nem látok bele a fejedbe. Segítesz? - nevettem el magam halkan, és kicsit zavartan.
|
Van abban valami kegyetlenül fenséges, ahogy a szárnyak tulajdonosuk fölé emelkednek. A büszke tartás, ami még akkor is érződik rajtuk, amikor össze vannak csukva. Hiába hát a fekete szín, méltóságukból így sem veszítenek. Nem látszik meg rajtuk gazdájuk lelki állapota, mintha a szárny maga egy külön szegmenst foglalna el a valóság síkján. S bár most kicsit megviselt volt, a kitépett tollak fájón hiányoztak, mégis vonzott… egyszerűen nem tudtam elszakítani a tekintetemet róluk. Mintha azt suttogták volna, érintsem meg őket, lázasan csalogattak. Úgy pedig, hogy tudtam mit találok a tollak között, a hívás csak még erősebben késztetett feléjük.
- U-ugye visszanőnek a tollak idővel? - kérdeztem enyhén remegő hangon, bár a kitépett tollak, na meg a lelki állapota alapján nem volt ritka az ehhez hasonló öncsonkítás, így éltem a gyanúperrel, az elveszített fekete csodák visszanőnek, még ha nem is egyhamar.
Az arcáról regényt lehetett volna írni. Egy igen szomorú regényt. Szavaim varázsa valahol megakadhatott, legalábbis azt hiszem alig pár morzsa jutott át az általa épített falon, a lelkéig. Látom a tiltakozást a szemében, nem hiszi, nem akarja elhinni, hogy nem ő tehet mindarról, ami történt. Hajaj, ez nehéz szülés lesz! Szavainak még sincs -egyenlőre- semmi köze az eddig boncolgatott témához, hisz legbelső személyisége kerül előtérbe. Kíváncsian hallgatom a szavait, sosem zárkóznék el semmi elől, amit ő mond. Futólag elmerengek rajta, én hány embernek, s nem embernek mutattam már csupán egy álarcot magam helyett. Én is elkeseredve óvom a belsőm. Még csak megfogalmazni sem tudnám mitől félek… talán, hogy úgy nem fogadnak el? Lehetséges, hogy újra fel kellene idéznem a magamban mélyen eltemetett emlékeket. A szüleimről, s mindarról, ami ott, velük történt. Elvégre a tagadás éppen úgy nem segít, mint az önvád. Nem én tehetek arról, amit a szüleim tettek. Hiába próbálkoztam szót emelni a szerencsétlenek mellett, számukra mindez csak egy játék volt. Egy véres játék. Nem értették, mit kifogásolok, ők úgy látták, csupán néhány értük élő, s értük meghaló házi állat életével játszanak. Számukra az emberek nem jelentettek semmit, ugyanúgy, ahogy az embereknek sem jelentenek semmit a szarvasmarhák, amiket oly mértéktelenül, egyre nagyobb számban tenyésztenek… tényleg olyan sokban különböztek volna az emberektől? Mindössze a táplálék volt más. Hiszen, hiába mondják, hogy nem is éreznek szinte semmit az állatok, amikor “kíméletes” módszerekkel kivégzik őket… még soha, egyetlen szerencsétlen növényevőt sem kérdeztek meg róla, mennyire volt fájdalom mentes a halál. Az emberek pedig mindössze annyiban különböznek tőlük, hogy képesek szavakban, a vámpírok számára megérthető módon elmondani, elnyüszíteni a félelmüket. Óvatosan megráztam a fejem, igyekezvén elűzni a zavaró gondolatokat, avagy a furcsa megvilágosodást, amitől az emberiség nem nőtt meg túlságosan a szememben… Visszakanyarodva Nor problémáihoz, igyekeztem valami tűrhető válasszal szolgálni őszinte vallomására. Egyenessége kellemesen érintett, elvégre ez is a bizalom jele.
- Köszönöm, hogy megmutattad! - néztem mélyen a szemébe. - Azért én úgy látom, egy bajod azért mégis van. - hajoltam közelebb az ajkaihoz. - Azt hiszed önző vagy. - motyogom neki, bámulva az ajkait. - Pedig nem vagy az - kapom fel a tekintetemet a szemeihez. - Tudod mennyire vágyok rád? Arra, hogy megérints, arra, hogy a bőrömön érezzem a kezed? Igyekszek szavakat formálni, amikor csak az ajkaid járnak a fejemben, az érzés, amikor csókolózunk. Ez az igazi önzőség, nem az, amit te balgán annak nevezel. Sokkal többet adsz, mint amennyit kapsz. Nor, higgy nekem, te nem vagy önző! - simítottam végig az arcán. - Te sosem voltál önző. Csak vágysz valamira, ami mindig is kijárt volna neked, de nagyon régen kaptad meg. A szeretetre. - fogom arcát a kezeim közé. - Nem sajnáltatod magad. Szavaid keserűen hangzanak ugyan, de mégis, van bennük, valahol nagyon mélyen valamennyi küzdeni akarás. - suttogtam neki. - Ne lökj el magadtól. Kérlek! - csókolom meg lágyan, alig pár percre hagyva, hogy az ajkaink összesimuljanak. - Nem vagy teljes káosz. Hisz az előbb említettek mind megtalálhatóak a bensődben. A különböző ingerekre, amelyek a külvilág felől érkeznek másképp reagálsz, de az egyformákra ugyanúgy. Nem vagy kiszámíthatatlan, tudom, sejtem, mit fogsz tenni bizonyos dolgokra. Amikre már volt alkalmam ráérezni. - egy picit eltávolodok tőle, bár a lehellete még mindig az arcomat cirógatja. - A viccelődés, a piszkálódás, a perverzitás… - nyögök bele ajkaiba egy futó gondolat hatására - ...mind-mind te vagy. Ennyit voltál hajlandó megmutatni magadból másoknak. Nincs káosz… csupán nehezen megfejthető gondolatok és érzések, amelyek legtöbbjétől rettegsz. - finoman simítom meg az arcát. Nem tudtam, mi egyebet mondhatnék még.
- De nem hiszem. Mert élvezem az együtt töltött idő minden percét. - nem, nem akarja elhinni, de még csak végig se gondolni az általam elmondott szavakat. Mégis megveszekedetten igyekszem keresni a problémájára a megoldást. - Ha kell minden éjszakát melletted töltöm, s álomba ringatlak, ahányszor csak felriadsz. - suttogtam az ajkainak, miközben átöleltem. Nem tudok mit mondani Istennel kapcsolatban. Egy rohadék, akit semmi sem érdekel, csak azok a szabályok betartatása, amiket direkt azért alkotott, hogy megszegjék. Ezt azonban nem mondom ki Nornak hangosan, nem akarom tovább sebezni már amúgy is vérző lelkét. - Te tudod. - hagyom rá néma reménytelenséggel a hangomban. Elvégre így is lehet élni… Előbb-utóbb biztosan én is megszokom, bármennyire is idegenkedem tőle most.
Mikor a szárnyait simogattam remegett. Hiába is szerettem volna, most nem tudtam neki segíteni, így csak csendben vártam, hogy megnyugodjon. Azt azonban semmilyen körülmények közt sem kívántam végignézni, ahogyan árt magának. Szavaira elmosolyodtam.
- Ha ezt szeretnéd… én örömmel teljesítem. - Tovább simogattam hát lágyan a szárnyait. Ujjaimat végigfuttattam minden egyes tollon a bőrétől egészen a toll végéig. - Hogyne csodálnám… hiszen hozzád tartozik. Mindezek mellett varázsosak. Lehet, hogy számodra elvesztették a szépségüket, mikor feketévé lettek, de számomra így nyerték el a tökéletességet. Hiszen most megérinthetem őket anélkül, hogy bűnbe esnél... - hajolok egészen közel a füléhez, hogy bizalmasan belesúghassam a szavakat. Majd visszatértem a szárnyaihoz, külön hangsúlyt fektetve a sérülések helyeire. Mindegyik kapott egy apró csókot, amíg kezemmel szüntelenül cirógattam magukat a tollakat.
Könnyedén rámosolyogtam, amikor levette a felsőjét, igyekeztem megnyugtatni háborgó lelkét.
- Sshh… ne félj - hajoltam közel az arcához. - Inkább élvezd… - suttogtam halkan a szavakat, majd az ajkaimat az övéire tapasztottam. Ezúttal hosszúra nyújtottam a csókot, nyelvemmel igyekeztem táncra hívni az övét. A kezem eközben a nyaka körül pihent, de hamar visszatértem a simogatásához. Borzalmas hiányérzettel töltött el minden másodperc, amikor az ujjaim nem érintették a bőrét. Nem akartam, hogy véget érjen ez a csodálatos pillanat, ám sajnos, mint minden ilyen, ennek is meg kellett történnie. Picit elhúzódtam ajkaitól, miközben hevesen szedtem a levegőt… majdnem sikerült megfullasztanom saját magam, meg feltehetőleg őt is.
Szavai hallgatásának közben megragadom az alkalmat, hogy végig csókolgassam felsőtestének minden apró szegletét. A nyakával kezdtem, s úgy haladtam lefelé, végig a mellkasán, amíg végül eljutottam a hasfalához. Ezután tekintettem csak fel rá újból, hogy válasszal szolgálhas |
Soha nem tudtam, hogy az emberek mit látnak ebben a feketeségbe, ami ugye hátamon van. Soha nem tudtam úgy nézni rá, mint valami szépségre. Valami ami nem e világi. Inkább valami imitáció, ahhoz képest, ami a Mennyekben. Akik még annak az előnyeit élvezik. Ez inkább egy rossz vicc, mint hogy igaz legyen. De nem elég, hogy fekete, ott vannak a tollak sűrűjében a kampó nyomok. Még egy brutális emlékeztető, hogy mi történt velem. Azért vannak ezek, hogy soha ne feledjem mennyire elbasztam az egészet. Hogy elsősorban ez mind az én hibám. Nem másé. Nem azoké, akik kiprovokáltak, nem az övék. Az enyém.
- Azért nem láthattad ezt, Ser, mert én rejtettem. Elrejtettem a viccelődés alá. A piszkálás alá. A perverzitásom alá. Azért nem láthattad, mert már évek alatt megtettem, azt, hogy mindenki elhiggye, hogy semmi bajom nincs. Semmi bajom nincsen, csak sajnáltatom magam. Csak figyelmet akarok. És itt vagy most, megláttad mi is vagyok valójában; egy kész káosz.
Nem akartam, hogy aggódjon, nem ezt. Soha nem akartam, hogy valaki, valaha aggódjon értem. Senki nem tette meg fent értem, ezt, senki. Egyedül voltam mindig is és szeretnék is maradni, mert csak fájdalmat okozok. Másoknak azt soha nem akartam, főleg nem azoknak, akiket szeretek.
- Pedig azt kéne hinned, azt kéne hinned, hogy a belém ölt percek, órák, napok mind felesleges. Mert azok - mosolyodtam. - Megszoktam, hogy így élek. Megszoktam, hogy minden éjjel ordítva kelek fel a rémálmokból, Megszoktam mindet. Nélküle, nem is tudom ki lennék. Saját magamat se ismerném fel, ha gondok nélkül élnek. Nem gondolok arra, hogy képes lennék az nélkül is élni. Szerinted menni nekem? Annak a személynek, aki száz éve, csak ezen csüngött? Képes lennék megválni attól, ami már a részemé vált? Kérlek... Őt ne említsd. Nekem Ő az egyetlen igaz gyenge pontom, mert ha nem lenne, én se lennék. Isten leszarja mi történik velünk. Ha nem lenne ez, akkor nem potyognának az angyalok, úgy mint az eső. Én nem... nem hiszek magamban, Ser. Nem hiszem, hogy megtudok változni. És félek is változni... mert az már nem én lennék... nem ismernék saját magamra. Vicces, ugye? Mindenki akkor nem ismer magára, ha negatív irányba fordul az élete én meg? Akkor ha pozitívvá válna. Nevetséges - mordultam fel. - Nem tudom... Ser. Én nekem ezen gondolkoznom kell.
Komolyan vicc volt az egész. Miért csinálom ezt? Miért csinálom ezt az egészet magammal? Hiszen, ha lenne erőm, akkor meg tudnék változni, de nem. Nem történik meg.
Egész testem remegett, mikor a szárnyaimat simogatta. Soha nem volt senki ilyen vele. Főleg én nem. De most itt van. Ser. Nem is tudom miért csinálja ezt, de csinálja. Már akkor hatalmas gombóc volt a torkomban. Nyeltem a könnyeimet. El se tudtam képzelni, hogy valaki képes lenne így törődni vele. És tudjátok mit? Megérdemli, igazán. Annyi kínzáson esett át, szerintem igen is igényli a szeretetet az enyém vagy másét, mindegy az neki, csak gyengédség legyen. Más ne. A rosszat el kéne hanyagolni, mindet. De én így éltem. Beletörődtem, hogy soha nem lesz jobban, csak rosszabbul.
- Ser, kérlek... - nyeltem, ahogy éreztem lefejti a kezemet a szárnyamról - kérlek folytasd. Kérlek szeresd. Kérlek. Ha legalább én nem szeretem, te mutasd meg, hogy nem változott semmi, csak a színe. Bár még mindig nem értem, hogy vagy képes így csodálni.
Csókjai, úgy hatottak rám, mintha valami gyógyszer. Bár tényleg úgy érzem, hogy az egész lénye miatt függővé válok. Akartam a érezni a bőrömön az ajkait. Nem tudom miért, de ezt akartam. Csak is ezt, semmi mást. Én most önző akartam lenni, a legönzőbb angyal a világon. Azt akartam, hogy kényeztessen, csak is engem és senki mást rajtam kívül.
Akartam, hogy lásson. Akartam, hogy lássa a teljes valómat. De bennem volt egy pici kettősség is. Mi van ha megtörténik a csoda és tényleg megadom magam? Félek, izgulok, izgatott vagyok. Kevés ember, személy látta a valódi énemet. De itt van ő, aki úgy dobja le rólam a védőréteget, mint a ruhákat. Egyszerűen és lassan. De nem ellenkezek, hogyan is tudnánk ez ellen? Hiszen ez nem egy éjszakás kaland kezdete, hanem valami más. Nem tudom mi volt az, de ez az egész jó érzés volt számomra, mindent megkaptam, amit fent nem. Amire nem is számítottam, hogy még egyszer az életemben megtörténik ez.
- Itt vagyok- húztam le magamról az inget. - Itt vagyok, Ser. Teljes valómban. Csak félek, mert még... nem volt ilyen. Nem adtam meg még önként magam. Ilyen hamar nem tudott senki kicsalni. Nem tudott senki ilyen hamar meglátni. És ez az egész csak egy véletlenből keletkezett. Hihetetlen.
Csodáltam a lányt, hogy ennyi mindent megtenne értem és csak is rám koncentrál. Lenyűgöző és hálás voltam neki mind ezekért. Ki tudja mikor kapok ilyet újra. Kinyit rám újra, véletlenül. Talán megint ő lesz az. Talán már soha se fogok ilyet csinálni. Ki tudja. Lehet csak a fentiek tudják megmondani.
- Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel ez megtörtént. Tudom, jól. De én gyenge vagyok, az az igazság. Nem vagyok képes változni. Azt hittem, hogy amikor a farmra kerültem, ott fogom leélni az egész életemet. Aztán még se lett így, Olga meghalt. Engem kitagadtak. Aztán ott van az, amikor a világháborúban torkon lőttek. Nem tudom hány óráig ott szenvedtem és hányszor ájultam el. Mindezen áttudtam lépni. Aztán idejöttem - Amerikába. Ahol minden megváltozott, ahol újra és újra vadászok hajtottak. Voltak, vannak, akik mellettem állnak. De én eltaszítom őket. Vagy egyszerűen már nem tudnak, mit csinálni ezzel kapcsolatban. Én megbízok benned, Ser - pillantottam rá, majd halványan elmosolyodtam. - Kérlek, ne állíts döntés elé. Még nem megy ez nekem, de ha lehet itt maradnál velem, csak ma. Csak éjjel. Csak most.
Át kellet ölelnem, közel akartam tudni, még közelebb, mint ahogy volt. Hagytam, hogy a könnycseppjeim Ser nyakára hulljanak. Akartam, hogy lássa, erre is képes vagyok. Hogy érdekel még mi van velem.
- Sa-saját magamtól is megtudsz védeni? - nevettem, de megint ott a keserűség. - Köszönöm, hogy vagy nekem. Ha lehetek önző - néztem fel rá, nagy és vörös szemekkel. - Folytasd, amit elkezdtél, kérlek. Tedd meg, itt vagyok. Csak ne lepődj meg... ha esetleg kiakadok. |
Még így, megtépázottan is teljesen elbűvöltek Nor szárnyai. Hogy lehet valami ilyen csodálatos? Nincs ennél szebb! Nyúltam óvatosan feléjük, hogy selymes puhaságukat újra a bőrömön érezhessem. Ám ahelyett, hogy megérintettem volna őket Nort öleltem át. Neki most nagyobb szüksége volt rám, mint a tollainak. Nem akartam hallani a szavait amely megsebezték a lelkem, ám nem zárkózhattam el előlük. Többet nem.
- Nem, valóban nem. - emeltem rá könnyáztatta tekintetemet. - Ne sajnáld - ráztam meg a fejemet hevesen. - Az én hibám… azt mondtam szeretlek, de nem akartam meglátni a problémáidat, melyek állandóan beléd marnak. Bocsásd meg hát vakságom… - suttogom neki. Hagytam hogy az ujjaink összekulcsolódjanak, miközben szabad kezem a szárnyait óvatosan kikerülve vándorolt fel a hátán. Olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. Azt akartam, hogy jó legyen neki, s mégsem tudtam semmit sem tenni, a tehetlenség pedig kishíján megőrjített. Mit tegyek? Mit tudok még tenni, amivel eddig nem próbálkoztam? Felnéztem rá, fáradhatatlanul kutattam a szemeiben a választ, ám a megoldáshoz nem jutottam közelebb.
- A szeretőd vagyok. Rémlik? Sosem felesleges az az idő, amit veled töltök. - nem akartam elengedni a tekintetem béklyójából. Két kezemmel beletúrva az arca oldalán elhelyezkedő borostában óvatosan megfogtam az arcát. - Tégy ellene. Ha magadért nem is, legalább értem… - suttogtam, miközben homlokomat az övének döntöttem. Az orrunk szorosan összeért, arra azonban figyeltem, hogy mindketten bőségesen kapjunk levegőt. Lehunytam a szemem, miközben az arcát simogattam. - Engedd el a múltat! Hagyd hogy sebesen tovatűnjön! Nem élhetsz örökké benne! Tönkre teszed magad teljesen… és mostmár engem is. Hagyj fel vele. Ne ostorozd magad azzal, amiről nem te tehetsz. Ne add meg nekik, ne add meg Neki azt az örömöt, hogy végignézheti, ahogyan szenvedsz! Szerinted nem szórakoznak rajta jól? Szerinted nem élvezik, hogy kicseszhetnek veled?! Állj ellen neki! Ne hagyd, hogy újra és újra magukkal rántsanak! Mert pontosan ezt teszik, s még mindig azoktól a rohadékoktól szenvedsz! És bármennyire is szeretnék, én ezen nem tudok változtatni. Erről neked kell döntened, hogy a következőkben is hagyod magad érzelmileg kínozni, avagy a sarkadra állsz, és megkísérled magad mögött hagyni a múltat. Én ebben csak segíteni tudok, amennyiben úgy határozol: megkísérelsz túl lépni rajta. Ha nem, ketten pusztulunk bele az önsajnálatba, mert magadra hagyni nem foglak! - újra mélyen a szemeibe tekintettem. A döntését azonban nem siettettem. Elvégre nekem minden másodperc ajándék, amit vele tölthetek.
Éreztem, ahogy megremegett, amikor ajkaimmal először megérintettem a szárnyait. Tiltakozására puhán végig simítottam a szárnyán, s azon keresztül visszavezettem az arcához a kezem.
- Hagyd… - fejtettem le szelíd erőszakkal az ujjait a tollairól. Egy pillanatra sem hagyom abba eddigi tevékenységemet, csupán felpillantok rá. Nem akarom abbahagyni a szárnyai kényeztetését.
Igyekeztem minden mozdulatomba egyre több gyengédséget csempészni. Ösztönösen éreztem, hogy szüksége van a szeretetemre. Visszaemlékezve a beszélgetéseinkre, mindig azt mondta, hogy lefeküdt ezzel-azzal, azt sosem mondta, hogy igazán élvezte volna bármelyiket is… Belemosolyogtam a csókunkba, amikor éreztem, ahogyan segít nekem kibontani az ingét. Nyaka csókolgatása után áttértem a mellkasára, s csupán akkor szakadtam el tőle, amikor meghallottam a szavait. Visszahajoltam az ajkaihoz, hogy újra szenvedélyes csókot válthassak vele.
- Látni akarlak - suttogtam az ajkaiba. - Látni akarom a teljes valódat. - egy pillanatra elszakítottam egymástól az ajkainkat, hogy az ujjaimmal körbe rajzolhassam az arccsontját. - Ígérd meg nekem, hogy megmutatod, ki vagy valójában. - kértem halkan, miközben újra és újra megcsókoltam. Amikor eltolt magától, csendben hallgattam a szavait.
- Mert szükséged van rá. Tudod én is voltam ilyen elveszett. De nekem sikerült kikapaszkodnom az üres feketeségből. Kaptam hozzá segítséget. Egy számomra fontos személytől. A semmiből jött, mégis képes volt meggyőzni róla, hogy megbízhatok benne. Hogy ő nem olyan, mint amilyenek a szüleim voltak. Ő nem volt kegyetlen gyilkos. Sikerült meggyőznie arról, hogy máshogy is élhetek. Hogy úgyis élhetek, mint mások. A szüleim voltak az én keresztjeim. Néha még mindig sikítva, tajtékosan ébredek a kegyetlenségükkel, s az azt követő sikolyokkal a fülemben. Mégis amikor kimegyek és belenézek a tükörbe, csak magamat látom. Hiszen ők nincsenek itt! Olyankor mindig azt mondom magamnak, hogy én sosem leszek olyan, mint ők. Engem ez tart életben. És ezt egy olyan személynek köszönhetem, akinek semmi köze sem volt hozzám. Érte megérte végigharcolni a két világháborút, megkockáztatom, hogy megérte gyilkolni. Megérte felállni, és tovább küzdeni. Mert nélküle már egészen biztosan nem élnék. Ne merülj hát bele az önsajnálatba! Én hiszem, hogy képes leszek veled véghez vinni azt a csodát, amit én átéltem. Csak annyit kérek bízz bennem. - az utolsó szavakat csupán suttogtam. - Már a tied vagyok. A szívem és a lelkem is neked adtam. Már nem viszakozhatok. Ha úgy döntesz küzdesz segítek, és melletted lesz végig. Az életemmel is védelek. Ha a halált választod, oda is követlek. Dönts hát a sorsunkról! - hagytam, hogy az én könnycseppjeim is meginduljanak az arcomon. Óvatosan magamhoz húztam a kezét, és megcsókoltam azt. - Dönts… - rebegtem, miközben a fejem megadóan lehajtottam.
Hagytam, hogy az ölelésébe vonjon. Szavaira automatikusan elmosolyodtam. - Meg foglak védeni - öleltem át én is. A hangomból mély meggyőződés szólt. - ...mindentől. - a kezem szépen, lassan a hajába vándorolt, s most azt simogattam lágyan. |
Annyit tudnék mesélni erről a korcsról, ami a hátamon van. Annyi mindent. Nem tudom, hányszor húzott ki a bajból, de azt se tudom, hogy mennyiszer okozott nekem bajt. Nem volt más nekem, mint egy hatalmas pattanás, amit nem nyomhatok ki, mert abba én fogok belehalni. Olyan nevetséges az életem egy francos csirkeszárnyra van bízva, ezt az apám egy egész viccnek szánta szerintem. Direkt akarta ezt az egészet, hogy emlékeztessük magunkat mennyire is elszúrtuk ezt az egészet. Nem válhatunk meg tőle, mert akkor tényleg vége a mesénknek. Egész olyan vicces számomra, hiszen majdnem ugyanúgy szenvedek itt, mint a Pokolban. Mi a különbség?
- Sajnálom, Ser. Nem így kéne látnod engem - a kezét megfogtam, mikor átölelt. Jó érzés volt, hogy van valaki, aki tényleg törődik velem és szeret, még magam se tudom elhinni, hogy ez valós. Nem tudtam, hogy ez még lehetséges. De egyszer meg kell történnie, hiszen van vagy ezer évem még, hogy jól eléljek. Csak nem tudom, hogy ez mindet, megérdemlem-e. Szerintem nem. Sok személyt hátba szúrtam már az évek alatt. Mert egyszerűen, nem tudtam megbízni bennük, féltem tőlük. De itt van ő. Ser. Aki miattam aggódik, jobban talán, bárki más a világon. Szerintem Atyám se viselkedne így, ha kedvenc fiát, Lucifert bántanák.
- Még mindig nem vagy az anyám, Ser. Felesleges rám pazarolnod az idődet. Újra és újra megtörténik ugyanaz, én nem tudok megváltozni, drágám.. - nyugodt volt a hangom, inkább olyan, mintha minden érzést kiöltek volna belőlem. Amint megéreztem a nedveséseget, megrémültem. Miért teszi ezt magával? Időpazarlás az egész, amit magával művel, ha még egyszer megtalál így, mi lesz? Megint végig megyünk ugyanazon a procedúrán? Mert az nevetséges lenne, mindkettőnk részéről. Nem tehetjük meg mindazt, amit most. Már kiadtam a lelkemet, még is, ugyanott vagyok, mint ahol voltam, vagyok és mindig is leszek. Ez az egész egy vicc.
Kanapén szerintem látszott rajtam, hogy az élni is nehéz nekem, de elmondtam mi volt bennem. Egy élő turmixgép, úgy látszik. Nem tudom, hogy valaha is fog netán változni a dolgok, de nem hiszem. Nem adnák meg a jó életet nekem, ugyebár? Miért is csinálták volna? Miért is? 800 évig éltem velük, de úgy is hátba szúrtak engem és még mindig azt csinálják.És még mindig azt teszik velem. Mindig. Mert biztos vagyok, hogy a torkomban lévő golyó az ő művük volt. Ki másé, ugye? Ki tudna ilyet elkövetni ellenem? Ki hagyna engem órákig szenvedni? Ki más akik úgy utálnak engem, mint a gonoszt, magát.
Amikor az ajkait megéreztem a szárnyamon, megremegtem. Mikor kapott utoljára ilyen szeretett, valakitől? Mikor történt ilyen egyáltalán? Talán amikor ragyogtam a fehérségben. Talán akkor, de most? Szívből tépném ki a helyükről, puszta kézzel. De mint mondtam, nem tehetem meg. Soha. Sajnos, nagy kár, mert talán, ha nem lenni emlékeztetőm, nem így élnék. Nem ilyen körülmények között. Kardvívó voltam, de nem is tudom mióta nem vettem egy kardot a kezemben. És miért? Mert akkor túlságosan emlékeznék, mi volt a dolgom ott fent. Mire lettem alkotva. Egyszerű tartalék vagyok. Az igaziak, az egyetlen még mindig fent élnek és irigylem őket.
- Ne csináld! - vágom rá, éles, remegő hanggal. - Nem érdemlik meg ezt! - kapok oda és erősen belemarkoltam a tollakba. Nem ez nem jó. Nem.
Nagy bamba szemekkel bámultam a lányra, amikor az ölembe mászott. Ne adjon nekem több szeretett! Egyszerűen nem érdemlem meg ezt az egészet. Úgy használok mindenkit, mint valami szórakoztató lapot. Vagy mint egy egyszerű vibrátort. És itt volt ez a lány, akit mind ez nem érdekelt. Így is szeretett engem. Nem tudom, hogyan s miért történt meg ez. De sajnálom, hogy ilyet kell neki szeretnie, ilyen kész káoszt. Nevetséges vagyok, mi más.
Mikor megsimogatta az arcom, fanyarán elmosolyodtam. Mi mást is csinálhatnék? Több fájdalmat okozok neki ezzel az egésszel, mint saját magamnak. Még több rossz, pont. Még több ok, amiért teljesen szar vagyok. Egy önző személyiség, semmi más. Csókja teljesen meglepett nem erre számítottam, de nem tudom, hogy most akarom egyáltalán ezt az egészet. Ezzel nem csak egyszerűen csókolózunk, ezzel lassan levetkőzteti a lelkem. Lebontja azokat a falakat, amiket oly sok évig építettem saját magamnak. Hogy ne lássak mi vagyok igazából. Nem vagyok az, amit oly sok évig mutattam másoknak és még saját magammal is elhitettem, hogy mind ez én vagyok, ez vagyok én. De nem így van, valójában egy kis gyerek vagyok, aki teljesen igényli a szeretetet. Éhezik, már lassan 112 éve. És mindig elutasította azt amit, neki adtak. Bár nem tudom miért, de besegítettem, amikor elkezdte lassan szétgombolni az ingemet. Talán készen állok, hogy megmutassam tényleg mi vagyok?
- Ser, ha látni akarsz sírni, hajrá - nevettem, de ez inkább keserű volt és nem jól eső dolog. Nem tudom mi lesz ebből, de így is a bensőm már remeg és lassan kiborulok ettől az egész szarságtól. Mikor megéreztem a kezét, a tollakon, elváltam tőle. - Miért teszed ezt, Ser? Miért, tudsz engem szeretni? Hogyan vagy képes kitartani emellett a kész katasztrófa mellett? Nem ezt érdemled meg! Nem engem kéne szeretned! Valakit, aki nem összetört, valakit, aki mindig ott van melletted és felvidít. Nem ezt, az önző csirkét, aki saját magát sajnáltatja itt! Miért? Miért? Miért? Miért?! - az utolsó kérdésem, szinte ordítva jött ki belőlem, hiszen elkezdett folyni a könnyem. Egyszerűen nem tudom felfogni mivel érdemeltem ki ezt az önzetlen szeretetet, hiszen nem csináltam semmit, amivel kiérdemeltem volna ezt a díjat, ez a szeretetet. Nem tettem semmit az ellen, hogy lássa kiborultam. Sírás közben senki sem szép látvány, főleg én nem. Lassan, de szorosan átöleltem és az arcomat a vállába fúrtam. - Félek.. - szóltam meg újra, szipogva. - ... mindentől. |
[36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
