|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.22. 14:34 - |
 |
[36-17] [16-1]
 Gondoltam, hogy semmit nem tud arra mondani, amit előbb kijelentettem a szárnyaimról. Nem is gondolhatta, hogy ezzel mi szart akarok. De nem is érdekelt, hogy milyen jelentést talál a mondatomban, őszintén magasról leszartam. Nekem ez egyszerű hangos gondolkozás volt most. Szoktam ilyet csinálni elég sokszor és imádom, amikor ez miatt állítanak engem hülyének. Az inkább foglalkoztatott engem, hogy már ösztönösen félek saját magamtól. Milyen szánalom már, saját testem fél önmagától. Ilyen mélyre süllyedtem az egészben, hogy már mindentől félek, eh. Mondom én, elbasztam mindent az életben, amit lehet. És ha úgy vesszük még fiatal vagyok egy bukotthoz képest, hiszen száz felett vagyok csak.
Azért örültem, hogy nem nagyon mászott rám azzal, hogy mindenképp akar nekem segíteni, mindenben. Attól még az agyamra is megy némelyik személy, hogy mindenképp akarja, hogy ő legyen az én nagy hősöm. Ezert gondoltam, hogy nehéz lehet engem felhúzni engem, nem vagyok egy pihesúlyú egyénke. Annak is örültem, hogy nem erőlteti azt, hogy hazakísérjen, mert az már tényleg felbaszott volna. Csak hát jött Mr. Macar a hívással és gyorsan meggondoltam magam. Most már érdekelt ez a lány. Miért kopintott le Emyr? Ennyire hamar belezúgott volna a kis csajba? Eh, nem is tudtam, hogy ilyen könnyen bele tud valakibe zúgni!
- Én Ivan lennék, ez a becses nevem - mondtam. Már ha így megmentett kijár neki, hogy legalább a nevemet tudja. - Mert a faszfejek a tollaimat akarják eladni, még nagyobb, gigászi seggfejeknek. Ez a szimpla ok. Vagy is nekik az. Igen, most szerencsém volt, Mert reagáltam az egészre, nem úgy, mint anno - sóhajtottam fel. Faszom akart megint a múltamról beszélni, ha megtörténne nem kicsit ritkítanám meg magamat, se nem baj. Utálom, ha sajnáltatom magam, de néha csak magától jön. Mint mondtam, hamar odaértünk a lakásomhoz. Gyorsan be is mentünk. - Kérsz valamit? - kérdeztem meg udvariasságból. - Szóval, Emyr? - kérdeztem, mintha nem ismerném a nevet. - Érdekes név, ki volt ő neked?
/folyt. köv a férfi lakásán. Aminek Em nem örül./ |
Jó való igaz nehéz ilyen helyzetben megnyugodni. Nekem sem menne, sőt még most is kissé ideges vagyok a történtek miatt. Nem minden nap látni ilyet szörnyűséget. Ráadásul szerintem ő nem árott annak a három alaknak. Csak egyszerűen ilyenek ezek..vadásznak az ártatlanoknak. Ilyenkor kívánom azt, hogy bár fordulna a kocka. Szenvedjenek ők is a semmiért..azért a dologért, amiért nem tehetnek. Mert igen, mi..akik mások, mint ők, pontosabban az emberek nem tehetünk erről. Nem mi akartunk ebbe az alakba megszületni.
Viszont úgy tűnt kezdett ő is megnyugodni, hiszen mintha visszavett volna a bunkó énjéből. Talán csak simán a fájdalom miatt viselkedik így. Amint megszabadítottam szárnait a nem oda való golyóktól kicsit fellélegezett. Mikor arról kezdett el beszélni, hogy a szárnyai az én kezeimet jobban tűrte, csak automatikusan a kezeimre pillantottam. Szerintem ő is érzi, hogy kire számíthat. Jó ez így kicsit furán hangzik, mert még sem egy élő dologról beszélünk, de szerintem így van. Csak segíteni akartam neki ezt pedig megérezte ő is.
- Örülök.. - mosolyodtam el halványan, közben afelől érdeklődtem, hogy lábra e tud állni egyedül. Mikor rábólintott, csak hagytam, hogy megtegye. Nem akartam, hogy azt érezze túlságosan tapadok rá. Hiszen nem is ismerjük egymást. Csak egyszerűen segíteni akarok, mert látom, hogy szüksége van rá. Mikor visszaesett a földre, csak utána kapva felsegítettem őt. Nem tagadom nem volt a legkönnyebb megtartani, de volt benne még annyi erő, hogy megtartsa magát. - Hát..rendben, ahogy gondolod. - mondtam, viszont én jobbnak láttam ha mégis elkísérem, de ha nem hát nem..Nem fogok senkire sem ráakaszkodni..Nem akarok senkinek sem teher lenni.
Miután Emyr felhívott és megnyugtattam, hogy jól vagyok..lassan pedig hazaérek, le is tettük. Meglepetésemre a férfi mégis csak elfogadta a segítségemet, amit nemértettem. A viselkedése is megváltozott, de végül aztán csak bólintottam. - Persze..rendben.. - mosolyodtam el, közben ha ő is úgy gondolja lassan elindultunk.
- Egyébként..Ebony vagyok.. - mutatkoztam be kedvesen, miközben rápillantottam. Mellette sétáltam és azért tartottam őt is valamennyire, könnyebben haladjon. Nem vártam el tőle, hogy ő is bemutatkozzon, de persze érdekelt a neve. - Nem tudom miért..tették ezt veled..de szerencséd van, hogy nem ért komolyabb baj.. - sóhajtottam fel. Én már csak ilyen vagyok..állandóan aggódom olyan emberekért is, akiket nem is ismerek. |
- Egy kérdés, te megtudnál?
Tettem fel a kérdést meglepően nyugodt hangnemben. De most komolyan kérdezem, ki tudna ilyen helyzetben normálisan viselkedni és nem pánikolni? Este van, vagy is lesz és ez rohadtul nem kecsegtető nekünk, simán elkaphatnának, hiszen nem vagyunk vámpírok, hogy jól lássunk a sötétben is. Persze hogy féltem, hogy el fognak engem kap vagy az ismeretlen lányt. Nem vagyok olyan kibaszott szívtelen, hogy az se érdekeljen, hogy mi történik mással. Senki nem érdemli meg azt, amin itt átmegyek. Soha senkinek, ha képes lennék, meg akadályoznám, hogy még több romhalmaz legyen, mint én. De nem vagyok Superman, hogy ezt megtegyem.
Fellélegeztem, amikor éreztem, hogy a nem kívánatos tárgyak kikerültem a szárnyaimból. Bár így is baszott nagy bajban vagyok, hiszen könnyen elfertőzhet a nyílt sebem és annyi lenne nekem. Akkor még levegőt se tudnék venni, nem hogy megmozdulni! Pár másodpercig csak pihegtem, majd a kezem megindult a csirkeszárnyakhoz. Amint megérintettem őket meg is rezzentek. - Oké... a tiédtől nem remegett ennyire. Úgy látszik tőlem már ösztönösen fél - húztam a szám egy fanyar mosolyra. Úgy beszélek róluk, mintha önállóan gondolkoznának, pedig nincsen így. Sohasem volt így, de miután lebuktam, így kezdtem el beszélni róluk. Mintha paraziták lennének nekem. Valami, ami szívja az életem.
- Azt hiszem... igen. Egy picit igen - bólintottam. Nem kértem bocsánatot a viselkedésemért, nem nagyon szoktam igazából. Nem tudom, miért kértem bocsánatot utoljára, pedig kértem valamiért, csak fos memóriám van. Na mindegy. Közben azon is gondolkoztam, hogy jó lenne kideríteni ki is ez a nőszemély itt mellettem, aki megmentette az életemet. Jó, csak megszabadított a fájdalomtól - Szerintem ja - de a kísérletem megbukott, ugyanis seggre estem. Hatalmas vagyok, én már ezt nem hiszen el. - Hát úgy látszik mégse - ráztam meg a fejem és elfogadtam a lány kezét, majd felálltam. - Nem, nem lakok innen messze. Nem kell, hogy haza kísérj, elvileg felnőtt férfi vagyok. - Nem Nor, egy kis gyerek vagy, akinek hiányzik az apja. Visszhangzott ez a mondat a fejemben. A lánynak megszólalt a mobilja, amire összevontam a szemöldököm. Láttam a kijelzőn, azt állt, hogy Emyr. Várjunk, az én Emyrem? A felhőkarcoló Emyr? Ez a lány az, aki miatt többet nem akar velem lenni? Húha... ez egyre érdekesebbnek ígérkezik, még ha eszembe jut, amit Em mesélt nekem. Akkor nevetni van kedvem, de még visszafogtam magam, még! Miután meghallottam a férfi hangját, biztos voltam benne, hogy ez a sárkány volt! Nem akarom elereszteni a lányt. Vigyoromat próbáltam elnyomni azzal, hogy összenyomom az ajkaimat, de nem nagyon sikerült, így csak a kezemmel eltakartam a szám. Hát ez zsír lesz! - Meggondoltam magam, igazából, míg te beszéltél, a feltételezhető pasiddal... - kész, imádom a helyzetet. Leszarom, a fájdalmat most, de időközben azért visszahúztam a szárnyaim. - Jobb lenne, ha ketten mennék. Csak biztonság miatt. Mit szólsz? - nem még nem akartam elmondani, hogy lepippantottam párszor a drágalátos Emyr Macart. |
Megmondom őszintén meglepett ez az ellenséges viselkedése, hiszen tényleg nem akartam rosszat. Segíteni akartam neki, helyette viszont bunkón viselkedett. Más a helyemben már réges régen itthagyta volna, hogy szenvedjen és oldja meg magának, de én nem tudtam megtenni. Nem tetszett a viselkedése, nem tagadom..de nem fogja elérni, hogy itt hagyjam. Lehet igazából ezt akarja, elüldözni engem..bár akkor nem kérte volna, hogy szedjem ki a golyót.
- Jólvan, nyugodj már meg.. - mondtam kissé idegesen, de persze nem rá voltam az. Maga a helyzetre, de igyekeztem gyors és jó munkát végezni. Hazudnék ha azt mondanám nem viselt meg a dolog. De tényleg nincs más lehetőség, csakis az ha megszabadítom a fájdalom okozóitól.
Remegő kezekkel indultam meg a szárnya felé, de közben itt-ott arcára is rápillantottam. Láttam mekkora fájdalmai vannak, amitől összeszorul a szívem. Nem akartam neki mégnagyobb fájdalmat okozni, de másképp nem tudtam segíteni neki. Amint kiszedtem az említett dolgot sebes szárnyaiból kicsit megkönnyebbültem. A kezem tiszta vér volt, de most még ez sem tudott érdekelni. Csak térdeltem mellette a földön, miközben kezemet az ölembe helyeztem.
Meglepett, hogy megköszönte a kis akciómat, amin végül el is mosolyodtam halványan. - Szívesen.. - nyögtem ki kedvesen, de tekintetem egy percre sem vettem le róla. Látni rajta, hogy rengteget szenvedett már az életben. - Jobban vagy? - tettem fel egy újabb kérdést, majd csak lassan felálltam. Szívesen rákérdeztem volna, hogy miért is támadtak rá, de nem az én dolgom. Na meg lehet konkrét oka sincs, csak maga az a hülye céluk. Volt már rá példa, hogy rám is rámtámadtak, de szerencsére sosem lett komolyabb bajom. - Fel tudsz állni? - kérdeztem, közben pedig nyúltam a karjáért, hogy felhúzzam. Nem tudom hogyan is fog reagálni rám, pontosabban arra, hogy továbbra is itt vagyok és segíteni akarok.
- Öhm..messze laksz innen? Vagy..elkísérjelek? - sorra tettem fel a kérdéseket, ugyanis tényleg nem tudtam mit is tehetnék. Nem akartam csak úgy magára hagyni. Azonban ekkor megcsörrent a telefonom. Eleinte úgy terveztem, hogy nem veszem fel, majd otthonról vagy később visszahívom, de nem adta fel az illető. - Neharagudj.. - kotortam elő a készüléket, majd csak megpillantottam Emyr nevét a kijelzőn. Igaz is, azt mondtam amint hazaérem felhívom, hogy minden oké. Annak viszont már egy jó ideje..
- Szia, Emyr..igen..minden oké, jól vagyok..ne aggódj. Még..nem értem haza..nagy volt a dugó..nem..minden oké..tényleg. Éppen a taxiban ülök. - hazudtam, amit nem szívesen tettem, de ha elmondtam volna az igazat, biztos vagyok, hogy kiakadt volna. Arra pedig nincs szükség, hiszen nem történt semmi. - ...nemsokára otthon vagyok..ne aggódj már ennyit. - mosolyodtam el. - Rendben..Jó éjt.. - ezzel pedig letettem a telefont és visszasüllyesztettem a zsebembe. Azon viszont nem lepődtem volna meg, ha a férfi már nem is lenne itt. De meglepetésemre nem ment el..
- Szóval..hogyan döntöttél? Veled..menjek? - kérdeztem kedvesen a válaszra várva. |
Őszintén, hogy hihettem, hogy valaha is normális életen lesz? Hiszen szinte emberből vagyok, szárnyakkal. Valakik meg erre izgulnak, hogy elvegyék azt, ami nem az övék, vagy amit igazából soha nem kaphatnának meg, csak is erőszakkal. És itt van, megteszik, mintha nem lenne bűntett az ilyen. Nyugodtan csinálják, szemernyi bűntudat nélkül. Az rémiszt meg még jobban, hogy nem csak engem fogtak el. Tízen voltunk, amikor először és utoljára kaptak el engem és tudtam, nem lesz több ilyen. Nem akartam megint a kampókat a szárnyaimban érezni, nekem elég volt most a golyó is. Attól is kezdtem már nagyon fosni, de el keltet menekülnöm.
Ami sikerült is... lehet Apámnak köszönhető vagy csak az, hogy volt annyi szufla bennem, hogy tudjak futni. Pedig kurva nehéz, mikor azt érzed, hogy az egész hátad le akar szakadni a helyéről. Imádom komolyan. De most épp az volt a fontosabb, hogy fussak, mert most tényleg az életemről van szó. Eredetileg nem volt az a tervemben, hogy segítségért kiáltok, de mivel rohadtul nem értem el a sebet, így nem volt nagyon választásom. Nem akartam megint elájul, felébredni és újra elájulni, egyszer is elég volt a világháborúban nekem köszönöm szépen. Nem kell most megemlíteni, hogy milyen nagy hülyeséget csináltam. Tudtam jól, hogy a vadászok is rám találhatna újra, ha már segítségért kiáltottam.
De volt olyan kibaszott rohadt orbitálisan nagy szerencsém, hogy nem olyan jött a megmentésemre, aki megritkítani a szárnyaimat, ezért hálás is voltam. Bár nem érdekelt a csevegése, inkább nagyon is irritált engem. Csak azt akarom, hogy húzza ki belőlem a nyamvadt golyókat, a többit megoldom magamnak.
- Úgy nézek ki, basszus? - néztem hátra. De a fájdalom már is belenyilallt a nyakamba. Csodálatos, a kurva anyámat, nem Olgára gondolok. - Bakker, tudom, húzd már ki a geci golyót a szárnyamból! - sziszegtem. Viszont volt egy sejtésem, hogy mit akar csinálni. - Nem! Csak csináld, amire kértelek! - parancsoltam rá. Már elegem volt a fájdalomból, ezért is viselkedtem úgy, mint egy igazi pöcs fej. Olyan is tudok lenne. Ha végre megtette, amiért könyörögtem, én csak ajkamat beharaptam, de egy nyögés szerűség azért hallatszott. Kellet még pár perc míg vissza is tudtam húzni a szárnyaimat. - Köszönöm... |
Tényleg jól sikerült ez a nap Emyrrel. Nem gondoltam volna, hogy majd pont a hipermarketben futunk össze, de örültem neki, hiszen így meg tudtuk beszélni a dolgokat. Kellemes hangulatban telt el az a pár óra is, miközben levest készítettünk. Viszont nem maradhattam tovább, már így is kezdett sötétedni, ezért is választottam a vonatot. Általában gyalog járok, de már az ősz miatt egyre sötétebb és hidegebb van. Ma pedig különösen az volt. Kicsit összehúzva magamon a kabátomat haladtam az állomás felé mikor hangokra figyeltem fel. Homlokomat ráncolva néztem körbe de senkit sem láttam. A helyemben más már réges régen elhúzta volna a csíkot, hiszen veszélyes is lehet, de én mégsem tettem. Pontosan úgy tettem, mint aznap, mikor Emyr is megsérült. De örülök, hogy nem rezeltem be ott akkor..nem is tudom mit tettem volna, ha mégnagyobb baja esett volna.
Szóval közelebb merészkedve a hangok irányába kerestem a forrását. Vajon mi a franc történhetetett? Nem tagadom kissé tartottam az egésztől, de tudnom kellett, hogy mi is történik. Az egyik épület mögül pillantottam ki, ekkor vettem észre három gyanús alakot, aki éppen megtámad valakit. Nagy szemekkel meredte rájuk, mikor megsebesítették azt a férfit. A szívem hevesen kezdett verni, így csak visszalépteme a fal mögé közben azon gondolkodtam mit is kellene tennem. Mégsem hagyhatom csak úgy itt..bár ha nem lépek valamit még a végén megölik. Csak ismét kiléptem kissé, hogy megtudjam nézni mi történik, ekkor viszont már láttam, hogy az illető egy angyal. Ebből következtettem, hogy a másik három vadász lehet. Nem sokkal később két lövés hang ütötte meg a fülemet, mire szemeim elkerekedtek és kezemet a számhoz emeltem. Csak remélni tudtam, hogy nem ölték meg. Tenni akartam valamit, de esélyem sincs három férfi ellen. Kihívna a rendőrek sem lenne ésszerű, szóval tényleg nem tudtam mitévő legyek. Miközben egyfolyátban ezen kattogtam, megpillantottam a férfit, amint menekülőbe fogja. Egy darabig követték, de szerencsére úgy tűnik félúton feladták. Én azonban nem fogom, így csak sietős léptekkel a sérült angyal felé indultam meg.
Nem tudtam merre is ment, de követtem a vércseppeket a földön. Ahogy gondoltam, elég súlyosan megsérült, ráadásul a szárnya, ami egy angyalnak a legérzékenyebb és legfájdalmasabb része. Szörnyen sajnáltam őt és teljesen átértem a helyzetét. Segítségért kiáltott, bár nem találtam jó ötletnek. Rajtam kjvül bárki itt lehet még meglapulva. Olyan, aki árthat neki..mégjobban. Viszont én nem hátrálok meg, segíteni fogok neki. Odasiettem hát hozzá, de mellette meg is szólaltam, ugyanis nem akartam, hogy azt higgye én is ellenség vagyok.
- Hé..jól vagy? - kérdeztem, bár ez egy szörnyen hülye kérdés volt. - Nem akarlak bántani..segíteni akarok.. - tettem még hozzá, végül amint odaértem hozzá szemügyre vettem a szárnyait is. Szóval ott lőtték meg..mégis miért tesz ilyet valaki? - Jézusom.. - nyögte ki halkan, miközben remegő kezekkel megérintettem a férfi karját. - Minél előbb el kell látni a szárnyaid.. - mondtam felpillantva rá, bár azt sem tagadom, hogy kissé féltem. Az is eszembe jutott már, hogy elveszem a fájdalmát, hiszen nem bírom azt nézni, hogy valaki szenved. Már éppen emeltem volna hozzá kezemet, mikor a férfi mondhatni rámszólt. Hirtelen ledermedve megállt a kezem is és csak nagy szemekkel pislogni kezdtem rá. - ..csak segíteni akarok.. - mondta alig hallhatóan, miközben leengedtem kezem. |
Igazából nem voltak szar napjaim, ahhoz képest, hogy a nyaram rendkívülien szar volt, tudom, tudom én mindig ezt mondom, mielőtt valami oltári szarság történne velem, azért reménykedem, hogy ez most nem fog bekövetkezni, bár ha ennyit mondogatom, akkor szerintem az lesz. Eh, hülye vagyok. Csak bajba sodrom magam, már komolyan mondom. Azt kívánom, hogy bajban legyek, pedig nincs is ez így... csak olyan segghülye vagyok, hogy saját magamat keverem bajba. Szerintem, aki ismer, az nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy elnézést megsérültem, így a lábamat se tehetem ki a lakásomból. Abból a lakásból, ahol még ősszel is meleg van, yay nekem.
Gondolom Ori, azt hiszi, hogy haragszom rá, pedig ez nincs így. Hogy tudnék arra haragudni, akinek az életemet köszönhetem? Teljesen igaza volt amúgy, abba kéne hagynom a sok nyávogást, hiszen már egy ideje elmúlt a tragédia, de én mindig az mögé bújtam. Eh, tényleg szar alak vagyok, de ez mindenki tudja nem? Azt hallottam, hogy Ori elutazott Hawaiira és csak most jöt vissza... mondjuk simán kibírtam volna, ha esetleg magával vitt volna, de oké, nem panaszkodok, csak legközelebb tényleg hurcoljon el engem is oda, mert nagyon, de nagyon élveztem volna, de már késő. Mondjuk a kis cuki megdobott engem egy üzenttel, hogy Vivian pénzén elmehetek Serrel a hotelba. Jó ajánlat, én mondom.
Jelenleg, vagy is ma haza készültem, miután kiittam a kocsma tartalmát, de nem voltam hullarészeg, se részeg, csak egy kicsit becsíptem, ennyi volt a nagy hatása. Buszra vagy metróra nem volt pénzem, így gyalog kellett haza mennem. Nem panaszkodom én, máskor is jártam már le kilométereket. Csak az a baj, hogy szürkületkor a vadászok is sokkal merészebbek. Milyen igazam volt! Persze nem egy jött rám, sajna nem volt olyan kibaszott szerencsém, hárman voltak. Az első megvágott engem a gerincemnél, amire automatikusan kinyíltak a szárnyaim. Ekkor kezdtem el nagyon, de nagyon fosni. Meg is kaptam amit vártam, pár másodpercen belül, mindkét szárnyamat meglőttek, hogy ne tudjam összecsukni a csirkeszárnyaimat. A történelem megismétli önmagát. Ha csak nem vettem volna magamon erőt és szaladtam volna, akkor tényleg megtörtént volna. Mondjuk sikeresen leráztam a mocskosokat, de a fájdalom eluralkodott rajtam és már nem tudtam tovább menni. Egy oszlophoz támaszkodtam, ügyelve arra, hogy a szárnyaimhoz semmi ne érjen, de alig tudtam magam megtartani, állandóan összecsuklott a lábam. Mondjuk a gerincemnél begyógyult a seb, de a szárnyaim addig nem kezdenek el regenerálódni, amíg ki nem húzom a golyókat. Remegő kézzel hátra nyúltam, de nem tudtam el érni.
- Kurva anyád! - káromkodtam az orrom alatt. Egyre jobban estem kétségbe. A levegőt is szaporábban vettem, mint az normális. - Valaki... segítsen! Könyörgöm... kérlek.
Ez volt a leghülyébb ötletem, de pánikoltam, így nem volt jobb ötletem. |
Mivel a kérdésem után éppenséggel éppen néztem őt, láttam, hogy igencsak meglepődött a reakciómon. Valószínűleg tényleg nem ezt várhatta, azonban erre reflexből egy hirtelen vigyor jelent meg az arcomon. Ez i még valamikor isgyerekkoromból maradt meg. Valamiért ma elég sok ilyen dolog akaródzott visszajönni. Én et nem díjaztam annyira.
Nah de csak válaszolt a szavimra és természetesen teljesen jogos volt a döbbenete, hiszen vasútállomáson voltunk, ahonnan az ember utazni szokott. Én viszont magam sem tudtam, hogy mégis mi a jó francot keresek itt.
- Ahham. - konstatáltam, hogy értem, mire céloz, majd elfordultam tőle és elkezdtem tekergetni a gitárom hangolókulcsait és bíbelődtem egy kicsit a hangokkal. Ezt csak afféle mellékcselekvésként végeztem, mert közben már folytattam is a beszédet. Rám annyira nem jellemző módon. - Viszont ahogy láthatod, én ne utazok. Csak vagyok. - közöltem vele mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mindeközben pedig még csak rá sem sandítottam. - Te talán menni készülsz valahova? - kérdeztem vissza, leginkább azért, hgy képben legyek meddig óhjt még itt dekkolni, mert ha véletlen sokáig, akkor ki kell találnom valamit, amivel ellóghatok Bár az is megoldás, ha egyszerűen lelépek. Hosszútávon ugyanis semmiképp nem lenne kifizetődő, hogy itt nagyon elkezdjek barátkozni. De nyugodtan vehette úgy is, hogy le akarom rázni, hiszen azzal csak a dolgomat könnyítette volna meg, mégha per pillanat vele kapcsolatban (egyelőre) nem voltak ilyen céljaim.
Egy idő után azonban kíváncsi lett a nevemre. A név azonban egy veszélyes dolog, így azonnal összehúztam a szememet. A név az már jelent valamiféle kapcsolatot, akkor már meg tud keresni satöbbi. Nem hiányzott az ilyesmi nekem, így hát úgy gondoltam figyelmen kívül hagyom a dolgot. send is lett hirtelen, így egy pár pianat múlva a lány úgy döntött, hogy megmondja a saját nevét, hátha akkor megmondom az enyémet. Csak a keresztnevét árulta el, Gwen. El kellett ismernem különleges név, majdnem olyan szokatlan volt számomra, mint a sajátom. Azonban így, hogy csak a keresztnevét mondta meg megfordult a fejemben, hogy akkr már én is elmondhatom az enyémet. Persze megint jött az ellenérv, hogy mgis hány Xavier lehet még a városban, de végül csak felülkerekedett a kevésbé racionális énem, mondván, hogy nem sokan ismernek a városban.
- Xavier. - löktem oda végl neki csak úgy, továbbra is a gitárommal bíbelődve, mintha nagyon el lennék foglalva. |
Eléggé zavarban voltam a fiú előtt. Nem elég, hogy teljesen hülyeségeket hordtam össze neki, ami ki tudja honnan jöttek, volt egy erős érzésem, hogy rosszkor vagyok orsszhelyen. A fiún ugyanis nem láttam mást, csak azt, hogy éppen útben vagyok neki. De sajnos nem érdekelt. Néha nekem is kijár, hogy a saját természetem szerint viselkedjek. Nem mintha az az lenne, hogy idegen embereket idegesítek a jelenlétemmel, egyszerűen csak valaki olyannal akartam beszélgetni aki biztosan nem ismer, és akivel lehetőleg soha többé nem futok össze. Ha mégis így történne, biztosan egy kétszínű libának tartana. Talán nem is áll olyan messze tőle.
Egy pillanatra eluralkodott rajtam a rosszkedv, de a fiú válasz kihúzott a gödörből, amibe igyekeztem bemászni.
- Oh...én..én nem. Csak hát itt ültél - kezemmel a sinek felé intettem, jelezve, hogy a vasútállomásra gondolok - Én pedig arra gondoltam...hát, szóval, hogy mész valahová. Tévedtem, bocsi - mosolyogtam rá vállatrántva.
Néhány pillanatra újra elcsendesedtem - minden bizonnyal a srác örömére -, nem igazán tudtam mit is akarok mondani. Jobban belegondolva azt sem tudtam, hogy miért akarok egy számomra tök ismeretlen emberrel beszélgetni. Ez egyáltalán nem vallott rám.
- Hmm, hogy hívnak? - kérdeztem rá csendesen, nem akartam indiszkrét lenni, esetleg túl nyomulósnak tűnni. Semmi ilyesmi szándékom nem volt, egyszerűen csak kevésbé éreztem volna magam kínosan, ha legalább egymás nevét tudjuk, ha már beszélgetünk. Vagy valami olyasmit csinálunk...
- Én Gwen vagyok - mosolyogtam rá barátságosan, elkezdve a bemutatkozást. Így talán nem hiszi majd azt, hogy egy szociopata vagyok, aki egy sikátorban készül meggyilkolni. Bár ebben a ruhában, kétlem hogy ilyesmi megforult volna a fejében. Akkor már inkább kurvának nézett. |
Először úgy tűnt válaszol a kérdésemre, legalábbis szóra nyitotta a száját, aztán mégis becsukta. Talán mégis jobban át kellett gondolnia a dolgot. Lehet, hogy időözben ő is rájött, hogy amúgy totál ellentmondásos, amit csinált és nem tud választ adni nekem. Elviyorodtam azzal a n-most-feladtam-neki-a-leckét vigyorommal, amit még valahonnan kissrác koromból hoztam magammal, br nem tudtam, hogy valaha még elő fogom venni. Úgy tűnik még mindig van bennem valami abból, aki Azelőtt voltam.
Aztán vagy megunta a gondolkozást, vagy csak a vigyoro láttán mindenképp mondani akart valamit, csak megszólalt. Bár nem lepett meg tanácstalan válasza, úgy látszott maga sincs tisztában azza, hogy mit csinál. Ezzel nem volt egyedül. Szinte minden korabeli (ezzel korombeli) így viselkedett. Meggondolatlan hülye az összes, aki nem számol a tettei következményével! Nem....egyáltalán nem tapaszalatból beszélek. De mindegy is, a válaszával nem jutottam eőrébb.
- Ez konkrét. - jegyeztem meg foghegyről, de nem mondtam semmi mást. Igazából úgy hittem itt vége fog szakadni a beszélgetésnknek, ő elfut sikítozva mert rászállt valami bunkó barom én meg itt maradok egyedül és megint játszhatok. Nem volt ellenemre ez a kép, annak ellenére sem, hogy valamiért késztetést éreztem arra, hogy beszélgessek. Biztosan az elmúlt évek totális társasághiánya váltotta ki mindezt belőlem, vagy valami hasonló. De nem így lett, ugynis valamiért a csajszi továbbr is kereste a társaságomat. Felvontam a szemöldökömet. Biztos nem volt jobb dolga.
- Én? Egyáltalán sehova. Itt vagyok. Miért, zavarok? - kérdeztem vissza továbbra is felvont szemöldökkel, ugyanis abból, hogy azt akarja menjek árukapcsolással jár, hogy azt akarja ne legyek itt. A bibi csak az, hogy én voltam itt először, ő jött ide hozzám. Ha zavarom tvább lehet állni. |
Szóra nyitottam a számat, hogy válaszoljak neki, de aztán elgondolkoztam. Miért is szólaltam meg? Meg van az a rossz szokásom, hogy rosszkor mondok rossz dolgokat, de hogy én kezdeményezzek beszélgetést? Nem, ez nem rám vall. Teljesen idegen emberekkel legalábbis biztosan nem. Néha még a barátaimmal sem.
- Hát...nem igazán tudom... - nyögtem ki végül, és elhúzott ajkakkal kaptam el a fiúról a szememet, hogy újra a gitárját sasolhassam. Mindig is megakartam tanulni játszan rajta, de soha nem voltam elég eltökélt, hogy meg is valósíthassam ezt a tervet, s bár van gitárom, többnyire csak a szobám sarkában porosodik.
- Hmm, merre mész? - kérdeztem rá, majd szinte azonnal összehúzott szemekkel meredtem magamelé. Már megint beszélgetést kezdeményeztem. Mi van velem? Biztosan a nap. Igen, csak is ez lehet, napszúrást kaptam, és emiatt össze-vissza beszélek. |
Úgy tűnt a csajt igazán hidegen hagyta, hogy nem igazán vagyok társasági lény, vagyis, hogy bunkó módjára teszek rá, hogy mit csinál itt mellettem. Ezen picit meglepődtem, mert általában az emberek elkezdenek beszélni hozzám, hogy hé, tudd hogy ezt nem illik így meg hasonlók. Így legalább tényleg figyelmen kívl hagyhattam azt a tényt, hogy nem ülök egyedül azon a padon.
Mivel ilyen szerencsés helyzetben voltam sikerült megint kiszakítanom magam a valóság kötelékeiből és elmerülnöm a zenében, ami egy nagyon király dolog. Csak pengettem a gitáromat, nem is gondolkozva azon, hogy melyik húrt fogjam le és mikor, az ujjaim automatikusan mozogtak, mint mindig, amikor sikerül ilyen mélyen belevetnem magam a zenélésbe. Egyszer csak, mintha valami hangjelzést hallottam volna, de nem igazán szenteltem annak túl nagy figyelmet, csak foytattam a játékot. Lehunytam a szememet és lassan akaratlanu is elkezdtem dúdolni.
Szerencsére ez nem tartott sokáig, mert a lány ismételten megszólalt, mire megint csak abbahagytam a pengetést. Ahogy megérintettem a húrokat, hogy elcsendesítsem őket, a mellettem ülő már szabadkozott is, azért mert megzavart. Ráemeltem a tekintetemet és az arcát fürkésztem. Ha amúgy bocsánatot kér azért, mert megzavart a játékban, akkor egyáltalán miért tette? Ennek nem láttam értelmét. Miért szólalt meg, ha nem akart? Ez tiszta ellentmondás. Ekkor vettem észre, hogy amúgy törökülésben ül, amiszintén nem jellemző valakire, aki éppenséggel úgy öltözik, mint ez a csaj. Kezdtem egyre jobban megbizonyosodni arról, hogy a csaj kattant. Vagy egalábbis valami hasonló. Mondjuk skizofrén és nem tud egyről a kettőre jutni magával.
De ez mindegy is. Felsóhajtottam. Nem szokásom beszédbe elegyedni senkivel, de ezúttal valamiért ezek az ellentmondások felkeltették az érdeklődésemet, holott én magam is már évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy kerülök mindenfajta kapcsolatot mindenkivel. Nem hagyhattam, hogy a tragédia megismétlődjön.... De egy kérdésből csak nem lesz probléma. Így hát leeresztettem a pengető kezemet, hogy tfogjam a gitáromat, majd a lány felé fordultam.
- Ha elhatároztad nem fogsz, akkor miért szólaltál meg? - kérdeztem összehúzott szemekkel. Nem számonkérésnek szántam, bár nyers hangomból akár mg annak is hallatszhatott. Pusztán kíváncsiságból tettem fel a kérdést, de a modorom természetesen javíthatatlan. |
Csendben figyeltem, ahogy a fiú újra belemerül a játékba, ezzel nyilvánvalóvá téve nekem, hogy nem vágyik társaságra, és éppen úgy értekelné, ha nem pofáznék bele a dolgaiba, mint ahogy én tenném, ha a szüleim nem figyelnék minden lépésemet. Mivel visszamenni a tömegbe nem akartam, ezért csendben hallgattam a hangokat amiket kicsalt a hangszerből, s figyeltem arra, hogy ne zavarjam. Hát, lehet hogy már maga a jelenlétem is zavarta, de az sajnos nem érdekelt. Egy óra múlva jön a vonat, addig el kell magamat szórakoztatnom. De ha már magamat nem tudom, akkor itt van ő a gitárjával, aki akaratlanul is megteszi.
Nem tudom meddig ültem ott hallgatva a kellemes dallamot, mikor a telefonom csipogása zavart meg. Számat húzva nyitottam meg az anyámtól érkezett üzenetet, amiben a hollétem felől érdeklődött. Csak egy szemforgatással reagáltam le a dolgot, majd válasz nélkül visszacsúsztattam a táskám mélyére a készüléket.
Ha a fiú még mindig a gitáron játszik, akkor figyelmemet újra neki szentelem. Tekintetem közte, és az ujjai között cikázik, s észre sem veszem magam, mikor megszólalok.
- Gyönyörű - mosolygok fel rá barátságosan, majd észbekapva elkapom róla a szememet - Izé, bocsánat...pont az előbb ígértem meg magamnak, hogy nem foglak zavarni, erre mégis megtettem. És még mindig beszélek, bocsánat - nevetem el magam zavartan, az egyik hosszú hajtincsemet birizgálva.
Törökülésbe húztam a lábaimat, vigyázva, hogy a szoknya ne gyűrődjön fel, hajamat átdobtam a vállam egyik oldalára, és úgy vártam a fiú reakcióját.
|
Teljesen belefeledkeztem a játékba, mint az már velem oly sokszor előfordult, így sikerült teljes egészében kizárno a külvöilágot. Azonban akárhogy is törtem a fejem arra nem sikerült rájönnöm, hogy mégis hogy a fenébe köthettem ki ezen a nyomorult padon. Eszeveszettnél eszeveszettebb ötletek jutottak az eszembe, de sajns egyik sem volt olyasmi, amivel meg tudtam volna győzni magam.... az pedig még jobban idegesített, hogy elfelejtettem a dolgot. Mitől képes az ember elfelejteni ilyen dolgokat? Alkoholtól.... nah de azt már alapból kilőttem. Ha beveri a fejét... valahogy ez sem hangzott reálisnak. Ezen kívül aznban ha a sokkot leszámítjuk, amire azonban nem sok esélyem volt, akkor nem tudtam mit felhozni mentségemre. Így hát lassacskán fel is adtam a próbálozást, nem való nekem az ilyen komoly fejtörés. Még a végén megárt. A válasz sem épp lehet lényeges, senki sem vár rám otthon, nincs aki számn kérje rajtam, hogy mit csinálok szóval csak a saját lelkiismeretemmel kell elszámolnom. Annak pedig úgyis van jobb dolga, szóval ez hidegen hagyja.
Szóval miután letettem arról, hogy kitaláljam itt tartózkodásom ookát igyekeztem minél jobban a zenére koncentálni, azonban olyan borzasztóan nem tudtm beleélni magamat, mert hirtelen valaki lehuppant mellém a padra. Vagyis igazánból felpattant... esetleg odaugrott.... mindegy. Lényeg a lényeg, hogy pillanatokon belül már nem voltam egedül. Egy lány jelent meg valahonnan az éterből, akinek úgy tűnt a kedvenc elfoglaltsága éppen a lábának a birizgálása volt. Kapásból meg is lett róla a véleményem, iszen láttam már egy s mást az életben, de olyat még nem igazán, hogy egy nyári ruhába öltözött lány nyilvános helyen a saját talpát fogdossa. De végül is nem baj, mindenhol vannak csodabogarak, ráadásul ebben a városban csak úgy hemzsegnek. Mint például az a múltkori csaj a bevásárlóközpontban. Az sem biztos, hogy teljesen normális volt.
Nah de a lány megjelenésekor reflexből abbahagyta a játékot és az új jelenségnek szenteltem a figyelmemet, aki azonban csak pillanatokkal később vette észre, hogy nincs egyedül. Arcára mosoly húzódott és bocsánatot kért. Én csak felvontam a szemöldökömet, majd megvontam a vállamat.
- Asszem' túlélem. - reagáltam le a dolgot, majd ismét a gitáromra néztem. Egy bunkó paraszt vagyok, szóval mit sem törődve a lánnyal ismét elkezdtem játszani. |
A napom már ott el lett rontva, hogy a szüleim hajnalok hajnalán felhívtak, hogy délkörül felkéne szállnom a vonatra, hogy elvihessek nekik valami mappát, amiben feltehetőleg az általuk zsarolt személyek listája lapult. Nyilvánvalóan nem az volt benne, ámbár én bármit kinézek belőlük.
Így történt, hogy morcosan, de egy végtelenül elegáns kék ruhában indultam neki az útnak. Szerencsére nagyon iszonyatosan meleg volt, így a ruhám a lehető legjobban a testemhez tapadt, és ha ez nem lenne elég, a magassarkúm is törte a lábamat. Legszívesebben egy kényelmes rövidnadrágban, és egy laza pólóban vágtam volna neki az útnak, de akkor még végig kellett volna hallgatnom egy másfél órás dorgálást a szüleim részéről, hogy mégis hogyan engedhetem meg magamnak az ilyesfajta öltözködést. Ezt semmiféleképpen nem lettem volna képes bevállalni. A lehető legkevesebb időt akartam velük eltölteni.
A világ minden bizonnyal összeesküdött ellenem, ugyanis nem elég hogy késve érkeztem meg az állomásra, hogy megvegyem a jegyemet, és még a vonatot is elérjem, egy egész család előzött be a sorban. Vettek vagy negyvenezer jegyet, ami baromi sok idő volt, de nem kell aggódni. Volt három idegesítő gyerekük, akik gondoskodtak róla, hogy ha eddig nem kívántam volna az egész családot a pokolba, akkor most biztosan megtettem volna. Visítoztak, nekem jöttek, én pedig a velük érintkezés gondolatára is rosszul lettem. Kivülről persze csak kedvesen mosolyogtam, mintha cukinak tartanám, hogy fogyatékosok.
A vonatot persze lekéstem, a következő pedig egy óra múlva jött, így legnagyobb unalmamban az egyik peronon kezdtem el sétálni, remélve, hogy minél távolabb kerülhetek az emberektől. Azok a kis görcsök egésznapra elintézték a tűrőképességemet. Ennyi bőven elég volt az emberekből.
Fülemet gitár hangja csapta meg, én pedig érdeklődve kerestem a hang forrását. Hamar meg is találtam egy fiatal srác személyében. Igazán tehetséges volt. Lassan felésétáltam, nem akartam megzavarni a dolgában, én se szívesen veszem belepofátlankodnak a dolgaimba, így nem messze tőle megálltam, hátamat nekitámasztottam az egyik oszlopnak ami árnyékban volt, és onnan figyeltem. Hát nem sokáig, ugyanis az az átkozott cipő már nagyon vágta a lábamat, így gyorsan megszabultam tőle. Na persze arra nem számítottam, hogy a föld tűzforró lesz, így ajkamon akaratlanul is kicsúszott egy halk sikoly, és közelebb ugrova a padhoz felugrottam rá. Leültem, majd megtapogattam a talpamat, hogy még ép-e, majd egy bocsénatkérő mosollyal fordultam a fiú felé. Hogy lehetek ilyen idióta?
- Bocsi hogy megzavartalak... - húztam félre a számat, s mivel a nap pont idesütött, hunyorogva pillantottam fel a fiúra. Jézusom, de meleg van! |
Egy padon feküdtem, a jobb karommal a fejem alatt, így téve a kovácsoltvas karfát kényelmesebbé. A pad az egyik peron végében volt, ameddig már nem nagyon mentek el az emberek.... csak az olyan barmok, mint én. A gitárom tokostól a pad háttámlájánal volt támasztva, de a tok pántjába beleakasztottam a lábam, hogy nehogy elvigye valaki a hangszert. Idióta módon ugyanis itt töltöttem az éjszakát, azt mondjuk meg nem tudnám mondani, hogy miért, de legalább mivel vrfarkas vagyok még a hideg éjszaka eellenére sem tudtam megfázni.
Mostanra azonban már jóckán fenn volt a nap és úgy tűzött rám, hogy egyrészt majd megsültem, másrészt pedig olyan vakító volt, hogy esélyem sem volt húzni a lóbőrt. Kedvetlenül ültem fel és lógattam le a lábaimat a padról, majdmegpróbáltam kinyújtóztatni elgémberedett tagjaimat. Örültem, hogy tudtam még mozogni... Senkinek sem ajánlom, hogy padon aludjon, ugyanis nem olyan király dolog.
Miután összekapartam magamat, jobb híján az ölembe vettem a gitáromat és elkezdtem rajta játszani. Zenélés közben tudom ugyanis a legjobban kitisztítani a fejemet, amire szükségem volt, ha szerettem volna kideríteni, hogy égis hogyan sikerült itt kikötnöm az éjjel. A teliholdat azonnal kizártam, hiszen az nem az előző éjjel volt, az alkohol meg nem hat rám, szóval ennél valami racionálisabb indokra volt szükségem. |
Meg kell mondani, többre számítottam. Még tőle is. Szóval semmi olyan tulajdonsága, dolga, bármilye nincs, amire büszke lenne? Ez furcsa.. legalábbis, számomra. Nem hittem volna hogy létezik ilyen ember, de úgy tűnik hogy még engem is érhetnek meglepetések. Ezek után már tényleg sokra nem számítok tőle. Ez a fiú.. nagyon nem az én súlycsoportom, túl.. ártatlan forma. Olyannak tűnik, mint aki mit sem tud a világ valódi arcáról, csak próbál szórakozni az élete során.. egy normális, átlagos élet.. nem mondom hogy nem sóvárogtam már utána, de mégis.. tudom, hogy halálra unnám magam, ha abba az életbe csöppentem volna bele. Szóval, nem siránkozok. Hiába vannak fájó pontjaim, mármint, a múltra értve.. nem cserélnék senkivel. Mégha sokszor tagadom is, vagy az ellenkezőjének tűnik.. jól érzem magam a bőrömben. De hát ki ne tenné.. tisztában vagyok adottságaimmal, amivel sok férfi, de még nő szívét is elnyertem már, ezzel előre jutva a vámpírkám megtalálásában. S bár ez a fiú nem hinném hogy segíthet benne, mégis, szórakozok vele. Látszólag egyáltalán nem neheztel rám azért hogy leszúrtam, amit amúgy megint csak nem értek benne, de mindegy.. belenyugodtam annyival, hogy nem tudok rajta kiigazodni. - A csókomat nem osztogatom csak úgy bárkinek. Ki kell érdemelni. - Kacsintok a fiúra. Bár a viselkedésemből azt vehette ki, hogy egy kis kurvincával van dolga, nagyon nem így van. Lehet hogy bevállalós vagyok, lehet hogy merész.. de nem fekszek csak le úgy bárkivel, és nem csókolozom minden második emberrel. Igazság szerint, ritka az, aki ezt kiérdemli.. Sőt, az is lehet, hogy álszenteskedem, és még senki nem érdemelte ki.. az én titkom marad. - Érezd magad megtisztelve. - Persze ki ne élvezné ezt a helyében.. egyáltalán nem takarja érzéseit, szóval egy pillanatig én sem, és egy ártatlan mosolyt ejtek az irányában. - Szeretnéd, hogy kipróbáljuk? - Kihívó a hanglejtésem, a tekintetem, mindenem. De mielőtt válaszolna rá, megteszem én.- Talán majd máskor.. - Kétesélyes kételyek között hagyom. Nem hinném hogy többet összehoz a sors vele, de ha így is lesz, nem fogom egyszerre az ágyába vetni magam, és széttárni a lábaimat előtte. Mint említettem, ezt mind ki kell érdemelni. Mondjuk, már azt elérte, hogy ne folyamatosan bunkózzak vele. - Végül is.. ha egy vadász annak számít.- Miközbe pakolgatom a cuccaimat vállrántva válaszolok neki, majd mikor végeztem felkapom magamra a táskám. - Szóval szellem. Tudtam, hogy a te hibád volt hogy neked mentem.. csak aztán.. ne kísérts, a te érdekedben. - Rákacsintok, utoljára, majd sarkon fordulva indulok el, s háttal, felemelve kezem intek a fiúnak, és ott hagyom őt, egyedül.
/ köszi a játékot! |
Reméltem, hogy nem fog rákérdezni a büszkeséges dologra, de sajnos nem jött be, így kicsit haboztam..,
-Öhm...én egy igazi egyéniség vagyok! - álltam elő az első dologgal ami eszembe jutott. - De amúgy, ezem el kell gondolkoznom... - vallottam be őszintén. Persze ezernyi perverz gondolat is eszembe jutott, hogy mire lehetek büszke, de már csak későn. Alaposan végigmérva a lányt megállapítottam, hogy nem csúnya. Persze tény, hogy a fiúkat jobban részesítem előnyben még nem jelenti azt, hogy ne tetszhessen egy-két lány is. Viszont merőben lelomboz, hogy nagy valószínűséggel ő egyeltalán nem kedvel em, holott még a nevemet sem tudja. Messze áll tőlem ez a heves természet, én inkább provokálok, és szóban intézek el dolgokat, az erőszak sosem volt az én asztalom. Persze ez nem gátol meg senkit, hogy ellenem ne alkalmazzák...ezért is előny, hogy szellem lettem.
-A francba...tudtam, hogy várnom kellett volna még - vigyorgok az arcába...ahhoz képest, hogy leszúrtak nagyon vugyori vagyok ma. Bár nem mondom azt, hogy szerencséja van, hogy jó napomon kapott el, mert ha szar a kedvem akkor is maximum a fergetes poénjaimról marad le, meg egy kicsit hisztisebb vagyok.
-Beválallós vagy - motogom, és élvezem, ahogyan a szája az enyémet súrolja. De továbbra sem szeretnék semmi olyat sem csinálni senki más szeme láttára. Persze a kisasszony rögtön el is töli a fantáziálgatásomat.
-És mi kell ahhoz, hogy benedvesedj? - kérdezem komolyan. Tényleg érdekel, hogy ő mire izgul, ha rám nem. Lehet, hogy semmire? Van olyan egyeltalán? Sürgősen utána kell néznem. Bár őt nem olyannak látom...
Ülő helyzetbe tornászom magam, és onann fgyelem, ahogyan elteszi a tőrjét.
-Hát izé...olyan szuperhős, akit nem lehet ilyen holmi fapados módszerekkel megölni. Ahogyan ti nevezitek: szellem. Ilyen egyszerű. És te mi vagy? Mondd hogy titkos ügynök légyszi!
|
- Ó, igen? És mi lenne az? - Nézek egy amolyan nem hiszek neked nézéssel. Persze, nyilván nem érdekel hogy miben is rejlik a büszkesége, pusztán azon indok miatt kérdezem, hogy megtudjam azon pontját , amivel esetleg fájdalmat tudok neki okozni, még ha nem is fizikaileg, az érzések sokszor jobban tudnak fájni. Ezt még én is tudom tanusítani, kinek múltja éles darabkái mind mind a testem felszínét diszítik. Eszem ágában sincs leállni ezzel a fiúval ismerkedni.. mármint, nem mintha szeretném is. Egyszerűen nem az én súlycsoportom.. számomra kissé naívnak tűnik, és tőlem nagyon is idegen az életfelfogása. Én nem hagytam volna hogy valaki nekem ütközik, és még utána hozzám is vágja a táskáját, hogy cipeljem. Én a csontjait tördeltem volna megszámolhatatlan darabokra az illetőnek. De hát mindenki más.. ő így kezeli a helyzetet, s talán azért is, mert érzi a kettőnk közötti erőkülönbséget. Amiben nyilván én vagyok a nyerő. Legalábbis, már csak ha azt is nézzük, hogy a földön fekszik, én pedig bökködöm a tőrömmel, de ügyelek arra hogy ne sértsem fel újonnan érzékenynek látszó bőrét, s ekkor végre a királyfi szándékozik életjeleket adni magától, és elhessegeti a kezemet. - Már azt hittem meg kell csókolnom hogy felébredj, csipkerózsika - Felsóhajtok a megkönnyebbüléstől. Mármint, azért könnyebbülök meg, mert így legalább nem kell megcsókolnom. Ugyanis biztos voltam benne, hogy nem emberről van szó, ezért mertem megölni ilyen könnyedén. Ártatlanokat még én sem bántok, s kezd érdekelni ezek után, hogy mi is ő. Abbahagyom az ingének kigombolását, majd szépen a testére nehezedek, és fölé hajolok a fiúnak. - Ugyan már.. engem nem állítana meg. - Suttogom a fiú ajkaira szavaimat, talán még enyhén hozzá is érnek az enyéim, majd ismételten, amilyen hirtelen fölé helyeztem magam, olyan hirtelen is szállok le róla. - De ne hidd azt hogy benedvesedtem a teszthalott látványodtól. - Szépen elteszem a tőrömet a helyére, a combomon lévő tárolójába, és a táskámhoz lépek. - Szóval, mi is vagy te? - Kérdeztem tőle olyan rideg hangnemben, mintha az iménti dolgok megsem történtek volna, mint ahogy a legelején hozzáálltam. |
-A büszkeségem? Az én büszkeségem másban rejlik - mondom komolyan, de legbelül azért kicsit elgondolkozom azon, hogy ez iaz -e. lehet, hogy tényleg nincsen büszkeségem? Így kimondva kissé ilyesztő, de valahogy eddig is megvoltam nélküle, ha kéne, majd veszek a sarki boltban. Na jó, csak vicc volt.
Viszont ő különösen büszkének látszott, gondolom olyan, aki hajlamos kiakadni ha valamibenm nem ő nyer, és aki igazán bosszúszomjas személy. Talán ezért nem kéne őt heccelnem, és szánt szándékkal magamra haragítanom, de most már mindegy...Úgysem tud megölni. Furcsa, hogy erre mindig emlékeztetnem kell magam, de lényegében jó érzés, hogy olyan vagyok mint egy szuperhős...mondjuk ehhez olyan alkat is kéne, meg mondjuk,áhh nem mégsem leszek szuperhős. Túl nagy felelősség. De ha tehetném, akkor biztosan vattacukrot mentenék. Vagy kiskutyákat.
Aztán jött a ledöfés. Igazából be kell valljam, bunkóság volt. Jó, hülyeség volt belemenni, de akkor is. Semmi rosszatt nem tettem, de ő máris meg akar ölni. Nagyon rossz napja lehet, vagy pedig mindig ilyen. Akkor viszont nem akarom, hogy megtapasztaljam, hogy milyen mikor rossz napja van..
-Ehh nemár - hesegettem el a kezét, amivel az oldalamt bökdöste - Még egy kicsit..olyan kényelmes itt a föld - motyogom, mintha bár kicsit csalódott vagyok, hogy rájött. - Csak kicsit fáj még itt - bökök magamra, ahol ledöfött. Aztán tovább figyeltem, hogy mit csinál, viszont mikor konkrétan vetkőztetni kezdett, elvigyorodtam.
-Nem mintha ellenemre lenne a dolog, de szerintem ezt nem itt kéne. Meg úgy két perce még a halálomat akartad - Mondom seéytelmes hangnemben, bár sejtem, hogy csak nekem van túl piszkos fantáziám....
|
[36-17] [16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
