|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.22. 14:33 - |
 |
[88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
Szinte láttam az arcán a vívódást, mikor próbálta eldönteni, hogy elfogadja-e az ajánlatomat bizalmat szavazva ezzel nekem vagy inkább elutasítsa így egyedül folytatva az útját. Reméltem, hogy az előbbi lehetőség mellett fog dönteni, mert mint már említettem biztosra akartam menni abban, hogy biztonságban hazaér. Az hogy esetleg kövessem, ha nemet mond meg sem fordult a fejemben, mert nem vagyok stalker. Senkire sem szoktam ráerőltetni a társaságomat, ezt pedig nem is most fogom elkezdeni. Ha Chava kér a társaságomból akkor vele tartok, ha nem akkor folytatom az utamat hazafelé. Időközben a nagy nyüzsgés alábbhagyott, így már akár repülhettem is.
Végül Chava beleegyezett abba, hogy együtt folytassuk a házáig az utunkat. Ahogy felnézett rám a tekintetünk újra egymásba fonódott, sőt az arcán megjelent egy aranyos kis mosoly is, amit határozottan jó jelnek könyveltem el. Volt egy olyan megérzésem, hogy én is olyan erejű benyomást tehettem rá, mint azt ő tette énrám. A megérzéseim pedig minden téren jók szoktak lenni. - Dehogy lenne, teljesen megértem - bólintottam, mikor közölte a kívánságát, hogy inkább gyalog szeretne menni, messze a tömegtől. Én még úgy sem szeretek sok ember között lenni, hogy nincsen semmilyen pszichés betegségem, nem hogy pánikbetegként. Elég sok olyan embert ismerek, akik imádnak a figyelem középpontjában lenni, állandóan minél több ember társaságában... hát én nem ilyen vagyok. Sokkal inkább megvagyok egyedül, inkább vagyok az a magányos farkas típus, mint egy társasági ember. Bizonyára Chava is hasonlít rám ebben, ezért szerintem mi nagyon jól ki fogunk jönni egymással, mert egyikőnk sem elég nyitott ahhoz, hogy átlépjen egy olyan határt, ami a másik számára már kényelmetlen lehet.
- Hol laksz? - kérdeztem, hiszen jó lenne tudni, hogy hova is megyünk, mielőtt elindulunk. Miután megosztotta velem ezt az információt elindultunk a megfelelő irányba. Próbáltam kisebbeket lépni, hogy ne maradjon le Chava, mert amég én léptem egyet ő lépet kettőt. Mivel már volt egy sajátos tempóm, ezért furcsa volt, hogy most lassabban kell sétálnom kisebbeket lépve, de nem akartam, hogy a lánynak loholnia kelljen utánam. De még így is, hogy én tényleg próbáltam felvenni az ő tempóját többször is arra eszméltem fel, hogy már megint nagyon előtte vagyok, ilyenkor lelassítottam, hogy újra egy vonalba kerüljünk.
Ahogy kiértünk az aluljáróból egyből több emberrel találkoztunk, de nem voltak olyan sokan, hogy problémát okozzanak vagy szorongást váltsanak ki a lányból. Azért alkalmanként rápillantottam Chavára, hogy minden rendben van-e vele. A kezeiemet a zsebeimbe süllyesztettem, hogy ne fagyjanak le a hideg miatt. Egy ideig szótlanul haladtunk, de egyáltalán nem volt kínos a csend. Egyikőnk sem volt az a fecsegős típus, ezért a forgalom zaja töltötte be a kötünk lévő teret. Végül megint én voltam az, aki megtörte a csendet. Chava mellett egész beszédesnek tűnhetek, pedig nem igazán vagyok a szavak embere, legalábbis nem szokásom sokat jártatni a számat.
- A szüleid nagyon szerethetik a különleges neveket - Nem akartam egyből túl személyes témába csapni, mert nem tudtam, hogy hogyan reagálna, de magamból kiindulva én nem nagyon értékelném, hogyha egy idegen elkezdene faggatni olyan dolgokról, amiket még a barátaimmal sem nagyon osztok meg. A név szerintem egy elég semleges terület, nem vájkál a lelke nagy titkaiban, de mégis információt oszt meg velem, ami által elkezdem megismerni. - Már sok érdekes nevet hallgottam de a te neved a legkülönlegesebb... jó értelemben persze - Vannak olyan szülők, akik annyira egyedi nevet akarnak adni a gyerekeiknek, hogy végül átesnek a ló túloldalára és olyan nevet választanak, amivel örökké gúnyolódás céltáblájáva teszik a gyereküket.
A karácsonyi hangulat már mindent átjárt. Az épületeket, lámpákat és a fákat is különféle égők díszítették. A karácsonyi faluban az emberek sorba álltak a forralt borokért meg a forró csokikért vagy éppen a karácsonyi vásárban válogattak a tárgyak között. Engem már régóta nem hozott annyira lázba ez az ünnep, mivel aki már olyan sok karácsonyt megél, mint azt én is tettem akkor egy idő után már nem lelkesedik annyira érte. Ahogy egy nagyobb embertömeg mellett haladtunk el mindig Chavára pillantottam, nehogy megint rosszul legyen, s bár látszott rajta, hogy nem érzi valami kényelmesen magát a sok ember között, de bátran kitartott.
A karácsonyi forgatag elhagyása után egy csendesebb utcába fordultunk, ahol a lány lakása is volt. Odakísértem a megfelelő házhoz. Pár másodpercig nem mondtam semmit, mert nem akartam behivatni magam, mert volt egy olyan érzésem, hogy ez a tempó gyors lenne a lánynak. Bár beszerettem volna menni, minden hátsó szándék nélkül csak beszélgetni kicsit a lánnyal, de nem akartam rossz benyomást tenni rá. Nem akartam, hogy esetleg azt feltételezze, hogy csak meg akarom dugni. - Jobban érzed magad? - kérdeztem végül, bár láttam rajta, hogy már nincs olyan rosszul, az arca sem volt sápadt már, de attól még, hogy én azt nem vettem észre rajta még érezhette magát rosszul, na meg nem is akartam még elbúcsúzni tőle.
Chavánál folyt |
Tényleg hihetetlen volt a számomra, hogy ilyen gyorsan elmúlt a rohamom, ezt pedig neki köszönhettem. Ennek az idegen férfinak, aki azért jött ide, hogy segítsen. Továbbra sem értem miért is tette, de hálás vagyok érte. Nem is tudom mi lett volna velem nélküle..talán hosszabb ideig is eltartott volna, vagy lehet annyira elfáradtam volna ebben az egészben, hogy össze is esek. A franc tudja..de hála istennek ez nem történt meg.
Miután zavarom közepette ráemeltem tekintetem azonnal el is vesztem szemeiben. Csak bámultam őt, mint akit teljesen megbabonáztak. Igazából fel sem tűnt, hogy mit is teszek..nem gondoltam semmire, az elmém teljesen kiürült. Hogy mi lelt engem jó magam sem tudtam, ahogyan azt sem, hogy meddig is bámulhattam őt így. Csak azután eszméltem fel, mikor újra meghallottam a hangját.
- Rendben. - bólintottam, végül pedig lassan elpillantottam róla. Újra zavarban kezdtem magam érezni, hiszen feltűnt és eljutott a tudatomig, hogy mit is tettem az előbb. Furcsa érzések kavarogtak bennem, ami új volt a számomra, ugyanis még soha sem éreztem ilyet. Talán csak a hirtelen rosszullét miatt lehetett. A továbbiakban nem igazán tudtam a szemeibe nézni, akármennyire is szerettem volna, nem ment. Kezdtem kissé kellemetlenül érezni magam, viszont..most nem éreztem azt, hogy menekülni akarok. Valami oknál fogva úgy éreztem, benne tényleg bízhatok. Hiszen nem hagyott magamra..idejött és segített.
Meglepett, hogy arra kért tegezzem, bár így belegondolva teljesen jogos volt. Tényleg nem lehetett tőlem túl sokkal öregebb, így csak némán bólintottam. Mondjuk ez is furcsa volt a számomra, mert mint már mondtam nem szokásom csak úgy leállni idegenekkel társalogni, így nem is nagyon foglalkoztam azzal, hogy tegeznem vagy magáznom kell az illetőt. A boltban meg kell adnom a tiszteletet a vásárlónak, így ott természetes ha magázódom.
Az újabb kijelentésével ismét sikerült meglepnie, így hirtelen nem is tudtam mit reagáljak rá. Miért ne bízhatnék meg benne? Hiszen segített az előbb is..Csak újra ráemeltem a tekintetem, ami egyenesen a szemeit vette célba. - Jó.. - vágtam rá halkan, miközben alig láthatóan bólintottam is. - ..köszönöm. - tettem még hozzá, végül pedig csak halványan elmosolyodtam. A mai nap folyamán talán most teszem először..de egy kicsit sem bántam. Tényleg úgy éreztem, hogy megbízhatom benne, talán ezért is egyeztem bele, hogy hazakísérjen.
- Viszont..nem lenne gond..ha gyalog mennénk? Azt hiszem mára nekem elég..a metróból és a tömegből.. - néztem rá, bár gondolom nem okoz neki gondot. Ha pedig mégis..haza sétálok én egyedül is..azon ne úljon. Remélhetőleg ma már jól leszek és nem jön rám egy újabb roham. |
Folyamatosan tartottam vele a szemkontaktust, ahogyan a kezeit sem engedtem el, sőt finoman elkezdtem simogatni a hüvelykujjamal a kézfejét. Nagyon kis területen cirógattam csak a selymes bőrét, mert nem akartam, hogy esetleg azt higgye, hogy ki akarom használni a rosszullétét. Legküzdtem a késztetést, hogy letöröljem a könnyeit, mert biztos voltam benne, hogyha az arcához nyúlok azzal belegyalogolok a magánszférájába, s nem akartam hogy még zaklatottabb legyen, mert azzal csak rontottam volna az állapotán. Ahogy elkezdett válaszolni a kérdéseimre úgy kezdett egyre inkább alábbhagyni a zihálása, s elmúlni a légszomja. - Nagyon jól csinálod. Látod nem is olyan nehéz - értettem ezt arra, hogy már nem kapkodta a levegőt. A kezei sem remegtek már annyira, de még mindig nem engedtem el őket. Csak figyeltem, ahogy lassan, de biztosan egyre inkább sikerül felülkerekednie a rohamán. Mikor már abbahagyta a remegést tudtam, hogy minden rendben lesz. Szerencsére sikerült megnyugodnia azelőtt, hogy annyira eldurvult volna a pánikrohama, hogy azon csak nyugtatóval lehessen segíteni. Ebben az esetben, csak annyit tudtam volna tenni, hogy felhívom a mentőket. Mást nem, hiszen orvos nem vagyok, csupán tudok egy-két dolgot erről a betegségről. Hála az égnek minden jól alakult. Mikor sikerült visszanyernyie az uralmat a teste felett elhúzta a kezeit. Én egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet az arcáról, így jól láttam a pirulást is az arcán, hogy zavarba jött. - Nagyon szívesen, de remélem legközelebb nem lesz a segítségemre szükség - Ezzel arra céloztam, hogy nem szeretném, ha újra átélné azt, amit az imént. Erre persze semmi garancia volt, sőt tudtam, hogy az élete során még nagyon sokszor átfogja élni ezt a rohamot, hiszen a betegsége abszolút velejárója.
Teljesen rabul ejtettek az őzike szemei, a gyönyörű arca... egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemeimet. A tekintetünk egymásba fonódott, s itt nem volt szükség szavakra. Így hogy ilyen közelről is szemügyre vehettem már biztos voltam abban, hogy a megszólalásig hasonlít arra a nőre, aki miatt feladtam a Mennybéli életet. Ha érte képes voltam ekkora áldozatra úgy, hogy nem is ismertem akkor bele sem mertem gondolni, hogy Chaváért mennyi mindenre lennék hajlandó, ha megismerem. Mert meg fogom ismerni. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy nem hallgattam a szívemre, még egyszer nem fogom. Nem tudom, hogy mennyi ideig nézhettük egymást, de annyira megszűnt számomra a külvilág, hogy még azt sem vettem volna észre, ha közben kirabolnak, mert csak Őt láttam magam előtt.
- Hordj magadnál szőlőcukrot és ha érzed, hogy rosszul leszel akkor kapj be egy-két szemet - törtem meg végül a csendet. - csodát nem fog tenni, de valamilyen szinten segíteni fog - Bele sem akartam gondolni, hogyha máskor rosszul lesz és én nem vagyok ott akkor mennyire eldurvulhat a rohama. A légszomjnak van egy olyan tulajdonsága, hogyha valakin már teljesen eluralkodik akkor megjelenik az eszméletvesztés és fulladás veszélye. Abban pedig közel sem voltam biztos, hogy mások segítenének neki, hiszen most sem tették. Az pedig nyilvánvaló, hogy még nem tud uralkodni a rohamain, én pedig nem lehetek mellette minden pillanatban, akármennyire is szeretnék.
- Nyugodtan tegezhetsz, azért annyival nem vagyok öregebb nálad... - Ez nem volt igaz, de azt nem közölhettem vele, hogy alsó hangon van köztünk négyszáz év. Viszont a magázási forma teljesen felesleges volt.
Nagy dilemmám volt, hogy felajánljam, hogy hazakísérem vagy ne. Egyrészről nem akartam egyedül elengedni, mert nincs arra garancia rá, hogy valami nem vált ki belőle egy újabb rohamot. Másrészről pedig nem akartam, hogy félreértse a szándékaimat, s azt higgye, hogy nyomulni próbálok. Végül vállaltam az utóbbinak a lehetőségét, mert biztonságban akartam tudni és még nem akartam elbúcsúzni tőle. - Ha szeretnéd akkor hazakísérlek, szerintem egy irányban lakunk - Ha ugyanazzal a metróval akartunk menni akkor több, mint valószínű. Persze lehet, hogy elég nagy távolságra van a házunk, de az irány az biztos, hogy megegyezik. Nem akartam erőltetni ezt a hazakisérős témát, hiszen csak idegen voltam a számára. Természetesen ha nemet mond akkor hagyni fogom elmenni, de persze én azt szerettem volna, hogy látom biztonságba hazaérni és becsukódni mögötte az ajtót. |
Csak ziháltam és mondhatni levegőért kapkodtam, ami szinte reménytelen volt, hiszen egyre rosszabbul éreztem magam. Testem remegett és nem tudtam mitévő legyek. Általában gyorsan el szokott múlni, de úgy érzem ez a mai teljesen más lesz. Szorongást éreztem, fájt a fejem és kezdtem fázni. Rázott a hideg, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy mikor ér véget ez a gyötrelem.
Csak azután nyitottam ki a szemem, mikor egy idegen hang ütötte meg a fülemet. Szemeim szinte kipattantak és úgy meredtem rá. Fogalmam sem volt róla, hogy ki is lehet ez a férfi, vagy, hogy mit is akar, ezért csak kissé óvatosan elhúzódtam tőle. Azt mondja segíteni akar, de mivel nem ismerem nem tudom mennyire bízhatom meg benne. Nem vagyok valami társasági ember, ahogyan nem is szokásom leállni egy idegennel sem beszélgetni, de most semmit sem tehettem. Szinte mozdulni sem bírtam, de megmondom őszintén nem is akartam addig, míg jobban nem vagyok. A férfi - aki időközben bemutatkozott - továbbra sem mozdult mellőlem és az én nevem felől érdeklődött. Na meg jött a további furcsa kérdései.
- Cha..Chava Chadda. - árultam el a legrövidebben a nevem, ugyanis nem éreztem szükségét, hogy az egész nevemet eláruljam. Miközben igyekeztem arra figyelni, amit mond..nem vettem le a tekintetem róla. Csak azután pillantottam le a kezünre, amint megfogta az enyémet. Más helyzetben már elhúztam volna, de most még sem tettem. Követtem utasításait és mélyen beszívtam a levegőt, amit majd ki is fújtam. Eközben megpróbáltam válaszolni a többi kédésre.. - ...a lila.. - újabb levegővétel, majd ismét egy válasz következett. - ..nem, nincs.. - néztem rá, viszont egyenlőre még továbbra sem voltam túl jól. A testem továbbra is remegett, egyedül a könnyeim apadtak el. Talán tényleg megbízhatom benne..hiszen mi másért jött volna ide? Nem bántani akar..vagy tévedek?
Kicsivel később a remegés is kezdett alábbhagyni..ahogyan a szívverésem is mondhatni visszállt normális tempójába. Mikor arra kért, gondoljak valami szép emlékre, természetesen azonnal a húgom jelent meg előttem. Csak mellette folytatva még a levegő beszívását, majd kifújását..végül sikerült teljesen megnyugodnom. Tényleg nehéz volt elhinni, hogy sikerült, ráadásul alig pár perc alatt. De mégis ki ez a férfi? Miért segített? Nem beszélve arról, hogy tudta..mit kell tennie vagy mondania..vagyis nagyon úgy tűnt tudja mit csinál. Én csak továbbra is a szemeit fürkésztem, miközben a kezét sem engedtem el egy percre sem. Csak azután engedtem el hirtelen, mikor feleszméltem. Mondhatni kissé zavartan elpillantottam róla, de természetesen megköszöntem, amit értem tett.
- Köszönöm..nem..nem tudom miért tette, de tényleg..köszönöm.. - emeltem vissza rá tekintetem, majd csak elveszve szemeiben kezdtem el bámulni. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire is jóképű..és ezek a szemek, megbabonáztak. Szinte el is felejtettem amit mondani akartam..vagy azt, hogy egyáltalán meg akartam e szólalni. Csak álltam némán, ledermedve..teljesen. |
A következő meccsünk egyre inkább közeledett, ezért edzéseink is gyakrabban vannak. Általában csak minden második nap, viszont versenyek előtt minden nap be kell járnunk, amit én persze egyáltalán nem bánok, mivel a legjobb formámat akarom hozni, ehhez pedig a gyakorlás létfontosságú. Ma reggel futni mentünk a srácokkal, hogy javítsunk a kondíciónkon. Hát meg kell mondanom, hogy elég hideg volt... egészen az első kilométer megtételéig, aztán ahogy elkezdtem izzadni úgy lett egyre melegebb is, hála a polár sportszerelésemnek, ami semmi meleget sem enged ki. Nem beszélgettünk futás közben, mert nem csak két-három kilométert tűztünk ki célnak, hanem alsó hangon ötöt és nem akartuk kiköpni a tüdőnket, ezért befogtuk a szánkat. Nem mintha én annyit beszélnék... Már a futás vége felé jártunk, a többiek kicsit le voltak maradva. Pont egy könyvesbolt előtt haladtam el, mikor az ablakon át megpillantottam egy gyönyörű nőt, aki így első ránézésre nagyon hasonlított arra a személyre, aki miatt letaszítottak a Mennyekből. Direkt lelassítottam, hogy jobban is szemügyre vehessem a nőt, de időközben utolértek a többiek, akik elkezdtek lökdösni, hogy haladjak már. A futás maradék részén folyamatosan azon a lányon kattogott az agyam, akit az ablakon át láttam, illetve újra felidéztem azt a napot, amikor feláldoztam a helyemet a Mennyekben, csak azért hogy megmenthessem a védencemet. Igaz nagy árat fizettem, de egyáltalán nem bántam meg a tettemet. A mai napig azzal magyarázom a nagy áldozatot, amit meghoztam, hogy ez volt a munkám. Azt még magamnak sem ismertem be, hogy esetleg többet éreztem az a nő iránt. Igaz, hogy hosszú éveken át figyeltem, de sosem fedtem fel a kilétemet, sosem beszéltem vele, ezért szerintem nem beszélhetünk szerelemről. Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy mély nyomott hagyott bennem, hiszen már sok száz év eltelt, én azonban még mindig úgy emlékszek rá, mintha csak tegnap találkoztunk volna.
A reggeli futás és a késő délutáni edzés között elég gyorsan elrepült az idő, mire újra észbe kaphattam már indulhattam is az edzésre. A kardio egyáltalán nem fárasztott el, még jobb formában voltam az edzés során. Én olyan vagyok, aki minél többet eddz, minél keményebben kardiózik annál jobban fog teljesíteni a későbbiekben. Ha kihagyok egy hosszabb időt akkor sokkal nehezebben rázódik vissza, mintha minden nap többször is edzenék. De ezzel szerintem nem csak én vagyok így. Ma enyhébb idő volt, mint a hét többi napján, ezért úgy döntöttem, hogy nem autóval jövök, hanem repülni fogok. Mikor felszálltam még kissé borús volt a felhőzet, így nem kellett azon aggódnom, hogy esetleg meglát valaki. Igaz időközben besötétedett, ami még ideálisabb volt, hiszen a fekete szárnyaim teljesen beleolvadtak volna, de hirtelen akkora lett a nyüzsgés meg a forgalom, hogy óvatlanul is megláthattak volna felszállás közben. Ezért nem maradt más opció, mint a tömegközlekedés, amit tegyük hozzá ki nem állhatok. Szerencsére nem volt messze a metró egyik megállója, ezért csak lebattyogtam az aluljáróba és vártam a szerelvényt. Most nagyon jól jött, hogy a sporttáskám méretes darab volt, mert így nem tudtak összepaszírozni a közben egyre nagyobb tömegekben érkező emberek. Direkt félreálltam, hogy utat engedjek az erőszakosan előrefurakodóknak, mert azt nem tudtam volna elviselni, hogy elkezdenek lökdösni. Szépen megvártam, hogy mindenki felszálljon, csak aztán léptem én is fel a kocsira. Az ajtók már jeleztek, hogy vigyázzunk, mert záródnak, mikor megláttam azt a nőt, akit a könyvesbolt ablakából is láttam. Az egyik oszlopnak volt támaszkodva, látszott rajta, hogy egyáltalán nincs jól. Gondolkodás nélkül kiléptem a kocsiból - a bent lévők nagy örömére, mivel így felszabadult még egy kis hely, amit elfoglalhattak - pont akkor, mikor az ajtók nagy hévvel becsapódtak. Még szerencse, hogy semmilyen végtagom sem volt közöttük a csukódáskor. Az nem lett volna valami kellemes, főleg ha a szerelvény elkezdett volna húzni maga után.
Az aluljáró teljesen kiürült, már csak mi ketten voltunk lent. A nő olyan hangosan zihált, hogy még én is hallottam a lélegzetvételeit, pedig annyira nem álltam közel hozzá. Pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, ilyenkor jól jönnek az extra hosszú lábak. Ledobtam a vállamról a táskámat, hogy ne zavarjon. Biztos voltam benne, hogy pánikrohama, mert nem volt ismeretlen számomra ez a betegség. Történetesen a védencem is ezzel a problémával küzdött. Én pedig számtalanszor néztem végig a rohamait, így megtanultam azt is, hogy mit kell ilyenkor tenni. Lehajoltam, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön.
- Nézz rám, segíteni szeretnék - közöltem vele, nehogy megijedjen, hogy mégis mit akar tőle egy idegen. - Harley Dawson vagyok - mutatkoztam be, hátha így szavaz nekem egy kis bizalmat - Téged hogy hívnak? Mi a kedvenc színed? Van kisállatod? - Ennyit szerintem egész nap nem beszéltem. Azért kérdezősködtem ennyit, mert ha valakinek pánikrohama van akkor beszéltetni kell, elterelni a figyelmét arról, ami éppen vele zajlik, hogy valami másra gondoljon. - Lassan próbáld venni a levegőt. A szádon be, az orrodon ki. Szépen lassan - Közben megfogtam a remegő kezeit. - Minden rendben lesz, csak annyit kell tenned, hogy szép lassan veszel levegőt és valami szép emlékre gondolsz - folyamatosan a szemeibe néztem, ahogyan kezeit sem engedtem el, hogy tudja nincs egyedül, én itt vagyok. |
Kezdett már kissé későre járni vagy legalábbis annyira, hogy sötétedett. Mondjuk ilyenkor, téli időben ez normális. Éppen a könyvesboltból jöttem, amit ötkör zártam be. Körülbelül fél órám volt a metróig, így lassan meg is indultam az aluljáróba. Az idő így estére eléggé lehűlt, ezért sem akartam túl sokáig kint tartózkodni. Nem lenne túl kellemes ha lekésném, így nem is nézelődtem túl sokáig, ami így ünnepeket előtt elég nehéz, hiszen minden annyira szép színes és hangulatos.
Szóval amint leértem az aluljáróba odasétáltam a megállóhoz és vártam, hogy megérkezzen a jármű. Az emberek egyre csak gyűltek, aminek már kevésbé örültem. Egyszerűen nehezen viselem ha túl sokan vannak körülöttem. Mikor már egyre többen álltak körbe, csak szó nélkül arrébb vonultam kicsit nyugisabb helyre, ugyanis kezdtem érezni a szorongást. Pánikbeteg vagyok, ami bármelyik percben előjöhet, illetve elkezdődhet. Általában percekig tart, de előforult már, hogy órákon keresztül is szenvedtem.
Jobb időben gyalog járok haza, de ilyen hidegben nem igazán vállalom be, ezért nincs más megoldás, mint a metró. Félszemmel figyeltem a körülöttem levőket. Egyszerűen szörnyű érzés fogott el, már most, pedig még be sem szálltam a járműbe. A szívem hevesebben kezdett verni, ahogyan a légzés is nehezebben ment. Kezdtem bepánikolni, ugyanis féltem, hogy itt, az aluljáróban ennyi emberrel körülvéve jön rám a roham.
Az emberek jöttek-mentek, közben lassan beért a metró is. Amint kinyílt az ajtó még több ember lépett ki, amitől nálam mondhatni elszakadt a cérna. Nagy nehezen a fal mellé sétáltam, aminek neki is dőltem. Kezdett minden forogni körülöttem, így kénytelen voltam lehunyni a szemem. Szörnyen éreztem magam, a testem remegett a szívem pedig majd kiugrott. De szinte senki észre sem vette, hogy rosszul vagyok. Miért pont..most? futott át agyamon, de ekkor már a könnyeim is folyni kezdtek. Otthon akartam lenni, mindennél jobban. Nem mintha ott nem jönne rám néhanapján ez a szorongás, de ott legalább egyedül vagyok. Semmire sem vágytam most jobban, mint, hogy elmúljon végre ez az érzés, bár maga ebbe az egészbe belegondolva csak egyre rosszabb és rosszabb érzés fogott el, ami csak rontott a helyzeten. |
Magamban jót szórakoztam azon, hogy belement a játékba és nem húzódott el, mikor alaposan begyalogoltam az ajkaimmal a magánszférájába. Na meg nem is tűnt olyannak, akinek annyira ellenére lett volna a dolog.
- Akármilyen meglepő lehet számodra, de én nem arra izgulok fel, hogyha alattam a nő a fájdalomtól sikoltozik. Ha már benne vagyok akkor azt akarom, hogy a kéjtől, az élvezettől sikítsa a nevemet. - mondtam egyenesen a lány szemeibe nézve. - Ha már leteperem akkor azt ő is akarja, mert akkor mind a ketten jobban élvezzük az együttlétet. - Mindig elítéltem az olyan férfiakat, akik arra vetemednek, hogy nemi erőszakot kövessenek el vagy legalábbis megpróbálják azt. Nagyon könnyű a gyengébbeket rákényszeríteni valamire, ha engem kérdeznek akkor szerintem semmi dicsőség nincs abban, hogyha sikerül belefurakodni egy védtelen nőbe. Én sokkal jobbnak tartom magam ennél a szintnél, na meg szerintem nem úgy nézek ki, akinek kényszerítenie kellene a nőket arra, hogy lefeküdjenek vele. Jönnek ők az ágyamba önként és dalolva vagy széttárt lábakkal repülnek a nyakamba. Én persze pedig miért utasítanám el a csinos hölgyeket, nem is kell több a kötelezettségek nélküli szexnél.
- Igen nekem is volt egy ilyen érzésem - bólintottam, mikor közölte, hogy ő sem egészen biztos abban, hogy erőszak lett volna, hogyha én úgy döntök, hogy itt és most megdugom. Igaz szeretem az extrém helyeket, ahogyan a nyilvános kefélések is nagyon izgalmasak, viszont a mostani időjárás nem éppen kedvező a kinti szex számára.
- Én lehet nem a kicsinyes, hanem inkább a felelőtlen jelzőt használnám - Hiszen pont ő mondta, hogy vadidegen vagyunk. Nem ismer, könnyedén lehetek egy sorozatgyilkos, aki éppen a következő áldozatára pályázik. Ez persze a lányról is elmondható. Valamiért én mégsem érzem veszélyben magam a közelében, nem hiszem, hogy komolyabb sérülést tudna okozni nekem. Ha egyáltalán akarna, de szerintem az, hogy én kissé nemtörődően viselkedek még nem ad okot arra, hogy kárt akarjon tenni bennem.
Nem lepődtem meg, mikor közölte a munkáját. Így jobban megnézve illett rá ez a szakma, ha külső alapján meglehet ezt ítélni. - Magadnak is szoktál varrni? - Én eddig csak olyan tetoválókkal találkoztam, akik magukon is jó párat viseltek. Egy szépen, igényesen kidolgozott tetoválás nagyon jól ki tud nézni, viszont jó pár olyat látni, ami undorítóan van elkészítve, az eltávolításuk pedig még fájdalmasabb az elkészítésüknél is. Igaz nekem személy szerint egy darab sincsen és nem is nagyon tervezek a közeljövőben. Én nem vagyok a divat tetoválás híve, hogyha már oda kerülök, hogy magamra varratok valamit akkor azt úgy akarom, hogy annak a valaminek komoly eszmei jelentése legyen a számomra. - A saját mintáid közül szoktak válogatni vagy inkább saját elképzelésekkel állítanak be a szalonodba? - Látok esélyt arra, hogy nem csak a gyakorlás miatt rajzol, hanem azért is, hogy a munkáival is kibővíthesse a minthakatalógusát.
- Specialistának nem nevezném magam, de elég sűrűn szoktam rajzolgatni, ráadásul már nagyon hosszú ideje. - Alsó hangon 400 éve, ennyi idő alatt pedig megtanul az ember egy-két dolgot. - Benne vagyok a kosárlabda válogatottban - Kissé meglepődtem azon, hogy a magasságom miatt nem hozta fel egyből a kosarat. A legtöbb ember azonnal ezt a sportágat feltételezi arról, aki magasabb az átlagnál. Ez a feltételezés pedig nem minden esetben helyt álló, de most az lenne.
Bólintottam, mikor beleegyezett abba, hogy haza vigyem. Elindultam abba az irányba, amerre a kocsim is pihent. Nem néztem hátra, hogy jön-e. Evidensnek tartottam, ha egyszer már igent mond arra a felajánlásomra, hogy haza viszem. - Mindig ilyen vagyok - Nem tudtam rávenni magam arra, hogy kimondjam azt, hogy 'morci'. Az én számból szerintem még röhejesebb lett volna. Csak pár percet kellett sétálnunk, aztán el is értünk a parkolóig, ahol az Astonom pihent. Kivettem a kabátzsebemből a kulcsot, megnyomtam rajta a megfelelő a gombot, mire az autóban felgyulladtak a lámpák. - Amúgy Harley vagyok... csak hogy ne egy vadidegen kocsijába szállj be - Na nem mintha egy keresztnév olyan sok információt fedne le, de azért jóval több, mint a semmi. Bekötöttem magam, utána sebességbe tettem az autót. - Merre laksz? - Ez azért egy elég fontos információ arra való tekintettel, hogy jó lenne tudnom merre is induljak. Miután megmondta a címét kifordultam a parkolóból és besoroltam a forgalomba. Az út során sem voltam túl beszédes. Sosem voltam olyan típus, aki inkább beszél a semmiről, csak mert nem tudja elviselni a csendet. Ahogy megérkeztünk a megadott címre leálltam a ház előtt. - Megérkeztünk - mondtam ki a nyilvánvalót, közben pedig az anyós ülésen lévő lányra néztem. A fűtést természetesen még azelőtt felvettem, hogy elindultunk volna, a lány alatt pedig az ülésfűtést is bekapcsoltam a vizes ruháira való tekintettel. Hogy én mennyire figyelmes vagyok...
/ Rochellénél folyt / |
Amíg szemtől szemben álldogáltunk volt némi időm alaposabban megvizsgálni vonásait, azonban kissé szeszélyes megszólalásom sem tudta megváltoztatni ezt a tipikus, kifejezéstelen arcot. Valószínűleg őt sem szívroham fogja elvinni egyszer - feltételeztem mindig ilyen közömbös az emberekkel, első nekifutásra legalábbis. Kérdésemre felvonta egyik szemöldökét, s ugyanolyan rezzenéstelen arccal ajkait a fülemhez érintve suttogni kezdett. Fehér bőrömön éreztem meleg leheletét, miközben visszadobta azt a bizonyos labdát, én pedig mozdulatlanul hallgattam őt, ahogy enyhén borostás arca az enyémet kezdte súrolni. Dominanciája kimutatásaképp ajkait lassan az enyéimhez közelítette, én pedig emelt fővel továbbra is hagytam, hogy a fölém magasodó alak lerendezze férfiasságának tisztázását, majd hátrébb lépett. Továbbra is ez a hideg, már-már mogorvának mondható arc nézett vissza rám. - Legalább kikéred a másik véleményét, mielőtt letepernéd, igazán kedves. - jegyeztem meg halkan, amolyan elgondolkozó hangon, mintha éppen felírtam volna egy kis plusz pontot a neve mellé a képzeletbeli füzetembe. Ami azt illeti, megszólalása e komor arc párosításában még akár a dolog komolyan vételére is utalhatott, de nyilvánvalóan nem tervezett itt helyben magáévá tenni. - Én sem vagyok benne egészen biztos. - fűztem hozzá némi kihagyással, ezzel utat hagyva néhány kérdésnek. - De nem lenne kicsinyes éppen egy vadidegennel megosztani ezt a "szép" estét? - tettem hozzá, ezzel némileg az illető szexuális szokásaiban turkálva. Nem mintha én egy szent lettem volna, sőt, talán az egyik legtávolállóbb fogalom, amit ember fia rám ragaszthatna, hiszen a boszorkányság is csak kis mértékben vonta el figyelmem régi szokásaimtól. Álmatlan éjszakák, hosszú, mámoros esték egy-egy friss ismerős társaságában, mókás cigaretták és társai - azok a régi "szép" idők, mikor ezen emlékek még alapvető részei voltak napjaimnak. Olykor hiányoznak a hideg őszi hajnalok, mikor bedrogozva ébredtünk a patakparton, egymás hátán fetrengve, de a mostani életmódom sokkal kényelmesebb, érzékibb és művészibb köntösbe bújva elégíti ki hasonló elvárásaimat, minden téren. Tulajdonképpen tetszett a hozzáállása, s noha jómagam csak a hecc kedvéért indítottam ezt az egészet, elképzelhetőnek tartottam, hogy a férfi nem viccel. Ennek ellenére nem éreztem magam kellemetlenül, ó, hisz' voltak sokkal rosszabb alakok is az életemben, inkább csak felélénkített a rövid eszmecsere ezen az egyébként borongós estén. Nem tűnt túl humoros szerzetnek, bár a hangulatomat így is sikerült feldobnia.
A megmentésemre vonatkozó megszólalására csak bólintottam egyet; valóban, amilyen szépen egymásba rohantunk, kellemetlenebbül is végződhetett volna a dolog.
Ezek után közölte, hogy bizony a rajzoknak annyi. Ez így is volt, talán 1-2 darab volt, amivel még lehetett volna valamit kezdeni, de a nagyja tényleg kuka. Biztatón hatott rám, noha sértésnek vagy egyszerű kijelentésnek is vehettem volna szavait, bár ez jellemző volt rám - ritkán vettem magamra bármit is, általában csak megmosolygok egy-egy sziszegő hozzászólást, máskor teljesen figyelmen kívül hagyom őket, olykor pedig csak azért is rájátszok a dologra.
- Van itt a közelben egy tetoválószalonom. - feleltem. - mondhatni igen, szoktam rajzolgatni. - tettem hozzá, s közben eszem bejutott az a sok-sok karton a szekrények mélyén, tele mindenféle képzeletszüleménnyekkel. - Csak nem egy specialistával van dolgom, aki emellett még valamiféle sportember is? – kérdeztem kételkedve, hiszen megszólalása akár utalhatott arra is, hogy jómaga is szokott firkálgatni, de elsőre talán nem nézném ki belőle, főként tudva, hogy valószínűleg a sportolás tölti ki a mindennapjait.
Végignéztem magamon. Valóban elég rendesen eláztam, de tulajdonképpen már nem érdekelt. A rajzoknak annyi, a ruháimnak annyi, és valószínűleg jól meg is fázok ezek után, de hamar jött az ajánlat, hogy hazavisz, ha szeretném. Kissé tartózkodtam a dologtól, elvégre a legközelebbi busz nem volt olyan messze, és egy rakás ázott, összepréselt ember közt szépen haza bukdácsolhattam volna - azonban a férfi látszólagos közönyössége és mogorvasága ellenére egészen szórakoztató társaságnak tűnt. - Azt hiszem, ennyiben megegyezhetünk. - így hát elfogadtam az ajánlatot. Talán nem a legmegfontoltabb dolog beülni egy idegenhez, de nem egészen közönséges ember lévén bármikor kereket oldhattam, noha valahogy nem éreztem szükségét, így hát megindultunk a parkoló felé. - Mindig ilyen morci vagy, vagy csak rossz napod volt? - kérdeztem teljesen természetesen miközben a férfi mellett sétáltam. Meg se próbáltam felnézni a két méteres óriásra, inkább nyakamat jól belehúztam a sálamba s immár az orrom elé nézve sétáltam tovább. |
Ahogy az összeütközés következtében elég közel kerültünk egymáshoz tökéletes rálátásom bizonyult a gyönyörű szemeire. Nem olyan típus vagyok, akit zavarba lehet hozni, már az is kisebb csoda számba megy, hogyha valakinek mosolyt sikerül csalnia az arcomra. Nem nevezném magam emiatt grumpynak, egyszerűen csak hideg jellem vagyok. A szavai hallattán felvontam az egyik szemöldökömet. - Szerinted erőszak lenne? - a füléhez hajoltam, elég közel voltam hozzá ahhoz, hogy az arcunk összeérjen. Eléggé le kellett hajolnom ahhoz, hogy az arcunk egy vonalban lehessünk, hiszen alsó hangon is volt köztünk harminc centi. - Mert én ebben közel sem vagyok annyira biztos - az ajkaimmal az ő ajkai felé kezdtem közeledni, de mielőtt összeérhettek volna elhúzódtam és hátraléptem. Vidám, csilingelő nevetése volt, viszont én még csak el sem mosolyodtam. Részben a fentebb említett okból, részben pedig azért, mert én nem vicceltem. Persze hagyhattam volna a lógni a levegőben a kérdését, de ha egyszer már feldobta azt a bizonyos labdát akkor miért ne üssem le? Ahogy hátraléptem újra kihúztam magam, mert egy olyan magas szerzetnek, mint én egyáltalán nem kényelmes sokáig a görnyedt testtartás. A lány körülbelül a vállamig érhetett, de lehet még azt a magasságot sem érte el.
- Szerintem ebben a helyzetben nyugodtan mondhatsz, mert a karom helyett a gerinced is felfoghatta volna az esést - Ami nem lett volna túl kellemes a számára, főleg hogyha még az én súlyomat is hozzáadjuk. Amilyen törékenynek tűnik lehet, hogy össze is törte volna az esés. Az ilyen vékony lányokkal mindig óvatosabb vagyok, mert attól tartok, hogy önkétlenül is fájdalmat okozok nekik. Persze tudom, hogy attól, hogy valaki vaságyastól negyven kiló az nem feltétlenül puhány is. Mindegy inkább nem kísérletezek ezzel, mert a lány fehér bőrén könnyedén meglátszódnak a lila foltok.
Végigmértem magamat, mintha valamilyen sérülést keresnék. Csak a hatást kedvéért tettem, mivel esély sem lett volna arra, hogy a lány fájdalmat okozzon nekem, főleg nem egy összeütközéssel. Ez inkább fordítva sülhetett volna el, hogyha nem vagyok elég gyors és hagyom a földre zuhanni - Szerintem megleszek - Annak tényleg nagyon örültem, hogy a zuhanás hevében nem nyomta el rajtam a cigit, mert nem nagyon értékelném azt, hogyha a bőrkabátomat égési nyomok tarkítanák. Kevés olyan ruhadarabom van, amihez ennyire ragaszkodnék, mint ehhez a kabáthoz.
- Ha már egyszer kivertem őket a kezedből akkor az a minimum, hogy összeszedem - A lapok nagy része olyan szinten rongálódott, hogy már nem sok mindent lehetett kivenni belőlük, csupán néhány maradt kicsit jobb épségben, de azokat sem lehetett már felhasználni sok mindenre. - Hát ezeknek már annyi tehát kénytelen leszel újakat rajzolni - mondtam ki a nyilvánvalót. - A rajz területén mindig van hova fejlődni, a következők majd jobbak lesznek. - Nem mintha ezek nem néztek volna ki jól - már amennyire kitudtam venni őket a lapok minősége miatt - de értelemszerűen minél többet rajzol valaki annál jobbak lesznek az alkotásai. Én már több száz éve rajzolgatok és még mindig találok valami kivetnivalót a rajzaimban - A rajzzal foglalkozol? - kérdeztem, persze attól, hogy valaki rajzol, még nem feltétlenül foglalkozik azzal. Erre tökéletes példa vagyok én is. Imádok rajzolni meg nagyon sokat is szoktam, de mégsincs semmi köze az igazi munkámhoz.
- Semmi gond, nem történt semmi baj. - Egyikőnk sem figyelt az orra elé, így megállapodhatunk abban, hogy az összeütközés kettőnk hibája volt. Na nem mintha olyan nagy katasztrófa lett volna, még ha a földön kötünk is ki. Nem lett volna kellemes, de szerintem mindenki élt már át ennél rosszabbat.
Csak most tűnt fel, hogy csurom vizesek a ruhái. Mivel azért ennyire nem szakadt az eső, ezért valószínűleg egy jármű boríthatta be ennyi jéghideg vízzel. - Nem fázol? - Nekem még így szárazon sem volt valami melegem, pedig én egyáltalán nem vagyok az a megfagyós típus. Bele sem mertem gondolni, hogy talpig vizesen milyen lehet ebben az időben. - Itt parkolok a közelben. Hazavigyelek? - kérdeztem tőle. Természetesen, ha nemet mond nem fogok elkezdeni apáskodni felette, hogy tüdőgyulladást fog kapni így, hanem folytatom hazafelé az utamat anélkül, hogy visszanéznék, de ha rábólint akkor nem fogok annyiba belehalni, hogy elfuvarozom haza. Azért egy fűtött kocsiban csak jobb, mint a szakadó esőben kint a hidegben. |
Amíg azon törtem a fejem, hogyan is menthetném meg, esetleg másolhatnám újra valami módon oly' szerencsétlenül járt munkáimat, egy szempillantás alatt egy idegen férfit véltem felfedezni az arcomban. Merengésem percei ezzel véget is értek, s mielőtt megfelelően befékezhettem volna szépen összeütköztünk - tulajdonképpen olyan erővel jött belém, hogy ha nem kap el valószínűleg elterülök egy méretes pocsolyában. Ajkaim közül egy szép kis füstfelhő távozott egy másodperccel azelőtt, hogy a váratlan találkozás megtörtént volna, a következő pillanatban pedig már egy kéz tapadt a derekamhoz. Éreztem, hogy bizony esés lesz a vége a dolognak, s már kezdtem remélni, hogy legalább sikerül valahogy felül maradnom és nem lapít ki valami hatalmas férfitest, ám mire ezt átgondolhattam volna már a falhoz préselődve pislogtunk egymásra. Ekkorra egyik kezem már akaratlanul is a férfi karjába kapaszkodott, a másik azonban továbbra is serényen szorongatta a cigarettát. Ujjaim egy pillanatra beremegtek a hideg és a meglepetés hatására, de azt a kevéske Szerencsét akkor se voltak hajlandóak elengedni - a cigarettát tartó kezemre pillantva meg is lepődtem, hogy eddigi útitársam megúszta a dolgot. Ezután rövid ideig a férfi arcát fürkésztem, s láthatóan egy kis ideig ő is csak mélán szemlélgetett; ha egy külső szemlélő látott volna minket, valószínűleg elmosolyodott volna, milyen esetlen pózban is sikerült rendeznünk a helyzetet - nyeltem egyet, majd miután sikerült feldolgoznom a történteket gunyoros félmosolyra húzódott a szám, amíg az illető sötét szemeit vizsgálgattam.
- Na mi lesz, megerőszakolsz még ma? - kérdeztem s közben ádáz tekintettel pislogtam párat sötét szemeibe, majd elnevettem magam. Halovány mosollyal magam elé emeltem a cigarettát és beleszívtam egyet, majd a férfi hátrébb lépdelt, én pedig egyensúlyomat visszaszerezve nyújtózkodtam egyet, majd gyorsan végigmértem őt. - Jól vagyok. Azért köszönöm, már ha mondhat ilyet az ember valakinek, aki éppen leteperni készülte. - jegyeztem meg komoly arckifejezéssel és amolyan "vicceljük el a helyzetet" hangon, hiszen ennek a napnak már úgyis annyi. Mint oly' sokszor, most is tudatosult bennem ez idő alatt, hogy milyen alacsony is vagyok valójában, főleg ehhez a majd' két méteres szerzethez képest. - Remélem nem törtelek össze. - folytattam, majd lassan újabb füsfelhő távozott belőlem, amint a földön heverő rajzaimra emeltem a tekintetem. Felkacagtam, s már készültem, hogy jól megtaposom azokat az átkozott lapokat, ám mielőtt megmozdulhattam volna, az úriember összeszedegette az ázott, piszkos, saras, kávés papírlapokat. - Ó hagyd csak... - mondtam, hiszen jómagam már lemondtam arról, hogy bármit is sikerül kihoznom ezekből a meggyötört firkálmányokból, de azért elvettem a lapokat s becsúsztattam őket a táskámba mondáv, hogy talán kitisztult fejjel még sikerülhet megmentenem egy-két darabot. Ezután ismét eme kedves idegenre szegeztem a tekintetem. - Volt rajtuk némi csiszolnivaló, de már mindegy. - bólintottam is egyet amolyan közömbös, belenyugvó hangon, mint aki éppen keresztet vet a halottra - ennyi kész, felesleges tovább enni magam ezen, ha hazaértem átgondolom sorsukat. Az illetőnél, ha jól láttam valamiféle sportfelszerelések csüngtek, feltételeztem edzésről igyekezhetett haza, s így kimerültségében nem nézett az orra elé. - Ne haragudj, néha kicsit elmerengek. Jól megleptél. - sóhajtottam, hiszen jómagam éppúgy figyelmetlen voltam. Persze nem számítottam rá, - és valószínűleg ő se - hogy egy ilyen borús, esős, hideg téli estén pont belebotlik majd valakibe. |
A mai napom annyiban tért el a többitől, hogy nem korán reggel volt edzésem, hanem azt most a nap végére rakták. Délelőtt nem csináltam sok mindent, csak a szokásos dolgaimat: kerestem valamilyen nyugodt helyet, ahol remélhetőleg senki sem fog zargatni, elővettem a vázlatfüzetemet és rajzolni kezdtem. Ma a hegyeket választottam helyszínül. Szerencsére elég szürke idő volt ma, komor, egybefüggő felhőzettel, így nem esett nehezemre eltűnni a fellegek között anélkül, hogy kiszúrna egy kíváncsi tekintet. Már jó párszor repültem az emberek világában és eddig még mindig megúsztam anélkül, hogy felhívtam volna magamra, vagyis sokkal inkább a koromfekete szárnyaimra a figyelmet. Egy patakból kimagasló sziklán landoltam, aminek kissé csúszott a felszíne, de már hosszú évek repülési tapasztalatai vannak a hátam mögött, ezért nem bucskáztam bele a vízbe. Sok laikus úgy gondolhatja, hogy a repülésben semmi nehézség sincsen, hiszen csak szárnyra kapsz, bedőlsz pár kanyarban és tökéletesen landolsz a legkeskenyebb felületen is. A valóság azonban az, hogy figyelned kell a sebességre, a repülési szögre, az ereszkedési szögre na meg a szél is alaposan megtréfálhat, mert ellenszélben repülni sem olyan kényelmes nem hogy megőrizni az egyensúlyt, főleg hogyha egy kisebb, csúszós felületen landolunk. A délelőttömet azon a sziklán üldögélve töltöttem. Nem szoktam tájképeket rajzolni, ezért most sem egyszerűen rajzoltam le a vízesést és környékét. Maga a rajz fekete-fehér volt, a vízparton egy fiatal lány üldögélt, aki a vizet szemlélte, a tükörképe pedig egy szirén volt, sellő farokkal, koromfekete szemekkel és hegyes fogakkal. Régen a tengerészek hittek az efféle teremtményekben. Olyan lények voltak ezek, akik gyönyörű, szépséges külsejükkel csalogatják közel magukhoz a hiszékeny tengerészeket. Amint hogy az arcuk is a víz alá kerül megmutatták az igazi alakjukat, lerántották magukkal az áldozatukat, akinek ha szerencséje volt akkor megfulladt mielőtt felfalták, ha nem volt... akkor élve tépték szét őket. Persze ez csak mendemonda, amiben csak akkor fogok hinni, hogyha a saját szememmel látok egy ilyen szirént. Addig számomra ezek a lények nem lesznek többek egyszerű mesénél, amikkel a gyerekeket ijesztgetik. Mivel az időjárás nem éppen volt kegyes kedvében, ezért ahogy befejeztem a rajzot eltettem a füzetet a ceruzával együtt, kitártam a szárnyaimat és újra felemelkedtem a levegőbe. A kertemben szálltam le. Itt nem kellett attól tartanom, hogy esetleg meglát valaki, mivel nincsenek szomszédaim. Nem igazán vagyok az a társasági lény, ezért a kissé eldugott helyen lévő otthonom tökéletes számomra. Ebéd után felpakoltam az edzős cuccomat, kocsiba ültem és már robogtam is a sportcsarnok felé. Talán az edzések folyamán voltam a legbeszédesebb. A csapattársaimmal már elég régóta ismerjük egymást, ezért velük már nem viselkedek olyan távolságtartóan, mint sok más emberrel. De itt ki is fulladt az én társasági életem. Egyszerűen jobban szeretem a magányt, mint azt hogy emberek tömkelege ugráljon körülöttem. Már több száz éve így élek, csak annyi szociális kapcsolatot létesítek amennyit muszáj, magányosnak azonban még sosem éreztem magam.
Az edzés végezetével letusoltam, utána visszavettem az utcai ruháimat, az edzőseket bedobáltam a táskámba, amit felvettem a vállamra. Elutasítottam a srácok meghívását, miszerint tartsak velük inni az egyik kedvenc night clubbukba. Az igaz, hogy az ilyen helyeken gyerekjáték nőket felszedni, mivel annyit kell tenned, hogy odahúzod magadhoz tánconi, taperolod, lesmárolod, meghívod egy italra, megjátszott kíváncsisággal érkdeklődsz kicsit róla aztán pedig már viheted is magadhoz, mert zöld utad van a bugyijába. Persze nekem is volt már dolgom ilyen nőkkel, hiszen a szépnek én sem tudok ellenállni, viszont őket csak egyéjszakásak a szememben, sosem hívnék egy ilyen nőt vissza. Ha barátnőt akarnék akkor biztosan nem egy szórakozóhelyen keresgélnék. Természetesen az is lehet, hogy csak én vagyok ennyire régi módi, hiszen manapság ez a divat, nem igaz?
A sportcsarnoktól egy aluljárón keresztül vezetett az utam a parkolóban lévő kocsimig. Persze az esőnek is el kellett kezdenie zuhogni, hiszen miért is ne. Szerencsére nem a délelőttöt választotta, mert akkor a hegyes kirándulásomat elég gyorsan fel kellett volna függesztenem. Az eső miatt a fejembe húztam a kapucnimat és megsokszorosítottam a lépteimet, hogy minél kevesebb időt kelljen az esőben meg hidegben töltenem. A kezemet a zsebeimbe süllyesztettem, hogy legalább azokat melegen tarthassam. Bevallom nem is nagyon néztem magam elé, de az egyik kanyar után hirtelen egy lány bukkant fel előttem, akibe így elég nagy erővel bele is ütköztem. Automatikusan elkaptam a derekánál fogva, hogy ne essen el és kissé közelebb húztam magamhoz, hogy az ütközés erőssége miatt nehogy visszapattanjon és mégis a földön kössön ki. Viszont mivel elég szerencsétlenül sikerült megfognom, mert ügyeltem arra is, hogy nehogy rajtam nyomja el a cigijét nekiestem vele a falnak, amibe gyorsan megtámaszkodtam a szabad kezemmel, hogy felfogjam a becsapódást a lány gerince helyett. Pár pillanatig csak a lány arcát fürkésztem, főleg a gyönyörű jégkék szemei vonzották a tekintetemet, amik nagyon jól illettek a porcelán bőréhez. Pár hosszabb másodperc után elengedtem és hátraléptem.
- Ne haragudj, remélem nem ütötted meg magad - mondtam, miközben röviden végigmértem, de nem volt nyoma szemmel látható sérülésnek. Még a cigarettájának is sikerült megúsznia az esetet. Viszont egy csomó papírlap a földön kötött ki. A lapokon rajzokat véltem felfedezni, így lehajoltam és felvettem őket a földről. Már eleve ázottak lehettek, viszont ez az esés sem tett valami jót nekik. Azért végigmértem őket, azzal nem igazán foglalkoztam, hogy engedélyt kérjek rá. - Egész jók. Kár értük - nyújtottam át a már kritikus állapotban lévő rajzokat. |
Sietősen kocogtam be az aluljáró hideg, nedves, csikkek és sörösdobozok díszítette félhomályába. Mikor is kezdene el zuhogni az eső ha nem az egyetlen napon, mikor éppen kocsival kellett volna nekiindulnom a napnak, de mégis anélkül kényszerültem munkába menni? Nem is tudom, hogy az időjárás, vagy az az istenverte vénember érdemelné meg jobban a szidalmazást, akinek állítólag egy egész hétvége kell egy átkozott gumicseréhez, de még ennyit sem sikerült teljesítenie. Miután fedél került a fejem fölé levettem a kapucnit. Elég szépen bekeményített az idő, fekete dzsekimről csöpögött a víz, s a nadrágom kis híján elázott, mikor valami barom jól megküldte a gázt egy pocsolya mellett. Mély levegőt vettem és beljebb ballagtam, hogy ne verjen rám az eső, s közben egy szál Lucky Strike után kutakodtam a táskámban. Vannak olyan napok, amikor semmi nem jön össze, s azt hiszem ez éppen egy ilyen nap volt - a szalonban töltött békés órákat leszámítva se a reggel, se az utóbbi egy óra nem volt túl fényes. A legújabb, félig kész rajzaimat a reggeli kapkodás mámorában sikeresen eláztattam egy csészényi kávéban, s ez gyakorlatilag már akkor megpecsételte a nap végkifejletét: hideg, sötét utcákon baktattam hazafele, amivel alapvetően semmi probléma nincs, hiszen szívesen sétálgattam az éj leple alatt kietlen helyeken, mikor szinte csak apró neszeket hall az ember - tulajdonképpen a nap fénypontja, mikor gondolataimba elvonulva bandukolhatok a tökéletes csend társaságában, de ez pont nem egy ilyen helyzet volt. Ó, pedig micsoda művek készülődtek, hány éjszakát gubbasztottam végig az ágyamon, újabb és újabb ötleteket papírra vetve, melyeket egyszer talán valódi bőrre véshettem volna, hogy igazi ékszerként kísérjenek végig valakit élete útján...csodás gondolatok, nemde? Mindig is mosolygásra késztetett egy-egy vendéggel töltött beszélgetés, s újra és újra elmerengek, mennyiféle út vezethet egy-egy tetoválás születéséhez. Ez fogadásból, amaz egy hölgyemény, a harmadik pedig valamilyen eszme miatt varrat magára titkos szövegeket s különböző ábrákat - sokszor csak egy hirtelen érzés ébreszt elhatározást az emberekben, mások pedig egész életük megörökítésére kérnek fel egy idegen kezet, hogy rájuk szabjon egy-egy emléket. Maga az emberi test, mint olyan, valóságos művészi alkotás a maga materiális szintjén, de efféle kreálmányokat cipelve felületén látogatóim sokszor konkrét mesterművé váltak szemeimben. Megnyújtottam a cigaretta végét - hirtelen nyugalom és békesség töltött el. Hidegrázás futott végig egész testemen; dermedt ujjaim közé fogtam az én Szerencsémet, jó szorosan, mint valamit, amit az ember soha az életben nem akar elengedni - a Szerencsét, hogy azzal tölthetem a napjaimat, amit szeretek, s még egész jól el is tengődhetek belőle. Elmélkedésem közepette lassan megindultam a homályos alagútban, halk, puha léptekkel, szürke felhőket hagyva magam mögött, s hamarosan a kósza füst szinte egészen egybeolvadt fehér hajzuhatagommal. A kanyar felé közeledve már éreztem az otthon melegét, s képzeleteimben elkalandozva már legújabb alkotásaimon elmélkedtem - elhatároztam magam, hogy ha hazaértem valahogy megmentem azt a pár pórul járt darabot... |
|
Szóval nem ismerjük egymást... eh. Mármint így jó, mert nem kell saját magamat leszidnom, hogy egy ilyen csodás nőt elfelejtettem. Mert a teste, az igen. Az tényleg jó. És nem vagyok eltiltva a szextől, még, így, ha úgy alakul, akkor simán bevállalom egy kalandra. Vagy akár többre is. Senkinek nem fog megártani. Jó lehet, hogy Ori kicsit dühös lesz, hogy már megint a farkammal gondolkoztam, nem pedig az agyammal. Több hasznot hozott a kis agyam, mint ami a fejembe van. Ha túl sokáig elemezgetem a dolgokat, mindig is bajba kerültem. Így inkább másra hallgattam, ami eddig nem nagyon hagyott cserben.
- Pedig tényleg nem rosszak. Nem olyan elviselhetetlen ronda, amit általában mostanság lehet látni - mosolyodtam el. Szerettem a stílusos ruhákat, de a divat... az nem az én terepem volt. A szemforgatásról Nasta jutott eszembe, akárhányszor valami olyat mondtam, ami nem tetszik neki, ezt csinálni. Először akaratlan lágyan elmosolyodtam, majd elnevettem magam, ahogy eszembe jutott pár jelenet... - Bocsánat... csak egy régi ismerősöm állandóan forgatta a szemeit és erről eszembe jutott - még mindig mosolyogtam. Hiányzik nekem, de úgy jobb volt neki. Nekem nem, de neki.. nem szenvedett. Nem történt semmi baja és nekem ez a legfontosabb. Vajon most hol van? Egy kicsit közelebb léptem a nőhöz, mikor elment kidobni a dolgokat. Észrevettem, hogy jobban figyeli az arcomat, túlságosan feltűnő volt így. Nem hagyhattam ki, hogy egy kicsit ne piszkálódjak. Túl édes ahhoz. - Miért nézel ennyire? Talán bejövök neked? - egy pimasz vigyor társult mindkét kérdéshez. Tényleg nem hagyhattam ki. Valaki nem szereti, ha ezt csinálom és ez baj nálam, mert ez a részem. Nasta csak eleinte volt kicsit ellenszenves mikor ilyeneket mondtam, de végül megbarátkozott vele. A kérdésén meglepődtem egy kicsit, viszont úgy voltam vele, hogy miért ne fogadjam el?
- Persze. Egy kávéhoz mit szólsz? Most nem ihatok alkohol, szóval marad ez - vontam meg a vállam. Ha belement csak szépen elindultunk a kávéhoz.
/Norsiya: folyt. köv. a kávézó/ |
Ivan semmit sem változott, aminek azt hiszem örültem is. Értem ezt most arra, hogy jóformán le sem szarta, hogy egy nő előtte szedegeti a cuccait. Jó persze ez most az én hibám, hiszen én szaladtam bele. Ezért is kértem bocsánatot, ugyanis most beláttam, hogy én hibáztam. Azt, hogy eléggé meglepődtem, próbáltam nem kimutatni, de azt hiszem Ivan még is rájött, hiszen eléggé furcsán nézett rám. Nem sokkal később pedig rá is kérdezett arra, hogy ismerjük e egymás.
- Nem, nem hiszem.. - vágtam rá azonnal, miközben felálltam. - Igen, én is látom.. - jelentettem ki fintorogva, majd csak a következő kijelentésére megforgattam szemeimet, de figyelve arra, hogy Nor ne sokat vegyen belőle észre. - Mondtam már..sajnálom. - sóhajtottam fel, miközben félszemmel körbepillantottam. Egy kukát kerestem, amibe eldobhatom a félig kidőlt kávémat. Amint ez megtörtént, visszaléptem a férfihoz. Így jobban megfigyelve arcát azt hiszem jól van. Nem tűnik annyira meggyötörtnek, aminek örültem. Vajon mi lehet vele? Mi történhetett azóta? Szerelmes lett vajon újra? Annyi kérdésem lenne hozzá, de nem tehetem fel őket..vagy legalábbis egy jó darabig nem. Nem terveztem, hogy elárulom ki is vagyok..pedig annyira vágyom a közelségére. Úgy megölelném azzal, hogy iszonyatosan hiányoztál, de nem tehetem.
Mennem kellett volna már ugyanis ismeretlenek vagyunk egymás számára, vagy legalábbis én neki biztos. De még csak most találkoztunk újra..annyi év után végre láthatom erre hagyjam is el újra? Nem, azt nem akarom. Ki kell találnom valamit sürgősen. Az agyam kattogott, míg végül eszembe jutott, hogy mivel neki mentem kienegesztelem valamivel. Nem, most nem szexre gondoltam..bár szerintem mind a kettőnre ráférne - rám elgalábbis nagyon. Ivan mindig is jó volt az ágyban..mennyire is hiányzik. Persze nem csak ez...az egész énje hiányozott.
- Ha már..így belédfutottam. Kiengesztehetlek egy itallal? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, miközben halványan elmosolyodtam. |
|
Nos elmondtam Orinak, hogy változtatni akarok az életemen. Basszus örülök, hogy nem voltak rajta a műlábai, mert végig szaladta volna a cseszett házat. Nem hittem volna ez a nő ennyire fog neki örülni. Ami engem nagyon is megmosolyogtatott. Életemben nem volt olyan, aki nos... ennyire kitartóan mellettem volt. Jó, ott van Nasta, az én úrnőm... Megmondtam neki, ne kövessen, mikor Wolfgang kis csicskái követtek. Már javában üldöztek engem, mikor őt megismertem. Bekövetkezett a baj, vele voltam, mikor el kezdtek kergetni, mint egy vadat. Nem tudtam volna elképzelni, ha neki valami baja esik. Egyszerűen nem. Közel állt hozzám. Azt se tudom, mi van vele... Hiányzik.
Ori elkobozta tőlem az összes alkoholt a lakásban. Hogy ameddig vannak, nem tudok új életet élni. Franc, én nekem fogalmam sincs hogyan fogom kibírni vodka, whiskey nélkül. Faszom... kemények lesznek ezek a hónapok, mindegy. Valahogy csak kibírom. Mondjuk többet tevékenykednék a konyhában. Töltött kacsát úgy is rég csináltam és azt mondják finom, amit én készítek. De most na... mi nem jó, amit én adok ki a kezeim közül? Na ugye. Jó, tudom ne nagyképűsködjek, pedig én személy szerint imádom azt játszani. Szeretek főzni, sütni, de csak magam. Kirohannék a világból, ha valaki ott matatna az én konyhámban!
Igazából nem tudom miért jöttem az aluljáróba, úgy is mindig gyalog járok mindenhova. Persze van néhány kivétel, amikor elegem van. Mindegy, megspórolok egy kis utat, hiszen a plázában találkozok egy ismerősömmel, aki benne van abban a szakmában, amit én akarok űzni. Belsőstől mindig is jobb hallani a dolgokat. Igen, ám, de arra nem számítottam, hogy valaki szépen belém jön. Csak ingattam a fejemet, mikor el kezdett elnézést kérni. Jobban szeretném, ha oda is figyelnének. Felvontam a szemöldökömet, mikor láttam az enyhe meglepettséget az arcán. Mi a fasz?! Már bocsánat, ha ilyen nővel lefeküdtem volna, arra nagyon is emlékeznék. Ha pedig nem, nos akkor, leszidnám magam.
- Netán ismerjük egymást? - szóltam meg a végére. - Látom az egyik tervednek fin van - jelentettem ki, hogy az egyik tervének vége van, majd megcsóváltam meg a fejem. - Pedig ha figyeltél volna... |
Évek teltek el úgy, hogy nem hallotta semmit sem róla. Ez a negyedik test amiben élek, pedig az előzőek sem voltak rövid életűek. Már teljesen abban a hitben voltam, hogy mi soha többé nem találkozunk. Bár még ez is megtörténhet, hiszen csak annyit tudok, hogy a városban van. De ettől függetlenül még nem biztos, hogy találkozunk. Nem is tudom, hogyan reagáljak majd..hogy mit is kellene mondanom. Bűntudatom volt és magamat hibáztattam azért, mert nem állítottam meg azokat a férgeket. Elhurcolták tőlem..én pedig semmit sem tehettem ellene. Biztos vagyok benne, hogy nem ismerne meg..hogyan is ismerhetne, hiszen más lettem, nem csak külsőleg, de belsőleg is. Megváltoztam az évek során, nem is kicsit.
Már lassan egy hónapja, hogy itt élek. Végre sikerült berendezkednem és azt hiszem kezdek beilleszkdni is. Munkát egyenlőre nem találtam, pontosabban egy helyet, ahol megmutathatom műveimet és hogy mit is tudok. Természetesen nem adom fel, sosem arról voltam híres és ez nem is most fog bekövetkezni.
Éppen a kávézóból jöttem, egyik kezemben a táskámmal, hónom alatt egy dossziéval, amiben a terveim foglaltak helyet, másikban pedig egy papírpohárral, amiben a reggeli adag kávém volt. Egy ügynökséghez tartottam, ami még egyáltalán nem volt biztos, de szerettem volna ha legalább a terveimet megnézik. Nem volt időpontom, ahogyan behívni sem hívtak, de mit veszíthetek?
Az aluljáróban szinte visszhangzott a cipőm kopogásának hangja, ami egyre gyorsabb és gyorsabb lett. Igazából nem siettem, csak egyszerűen oda akartam már érni. Lépéseim közepette itt-ott belekortyoltam a kávémba, majd amint lefordultam volna a lépcső felé, ami az utcára vezet, sikeresen belefutottam valakibe. A kezemben levő dolgok szépen a földre hullottak, ami nem zavart..csak egyedül a dosszié. A terveimből pár szétszóródott, a kávém pedig egyikre rá is dőlt.
- Ó hogyaza.. - morogtam az orrom alatt, és miközben lehajoltam, hogy összeszedjem a cuccaimat, elnézést kértem az előttem állótól. - Sajnálom..kicsit..sietek és nem figyeltem. - mondtam, végül pedig rápillantottam, de ekkor szinte még a vér is megállt ereimben. Szemeim kissé elkerekdtek, ahogyan a szívem is hevesebben kezdett verni. Egyszerűen nem akartam elhinni, amit látok..illetve akit. Komolyan ez a sors keze? Hogy pont ma, pont vele kellett összefutnom?
Viszont mivel neki halvány lila gőze sincs arról ki is lehetek, igyekeztem nem kimutatni meglepettségemet, ezért is szedtem össze magam és megköszörülve a torkomat felálltam, de immár az elejtett dolgaimmal. |
Hány hete is már annak, hogy megsérültem? Lassan kettő, igen. Viszont azóta sem tudom kiverni a fejemből a férfit, aki segített. Sosem láttam még őt, ahogyan azt sem tudom ki lehet. De úgy tűnt ismeri az erdőt, nagyon is. A vállam persze már teljesen begyógyult, bár szerencsém volt. Ha ő nincs ott akkor, valószínű, hogy én most nem élnék. A golyó, ami a vállamba fúródott ezüstből volt, ami ránk, farkasokra nézve életveszélyes...
***
Sietősen hagytam el a lakásomat annak köszönhetően, hogy kora reggel behívtak dolgozni. Mellékállásban egy kisebb bárban dolgoztam, ahol szeretnek kitolni az alkalmazottakkal. Igazából nem is értem miért is vagyok még ott, hiszen nem egy álom munka, mégsem jöttem el. Mellette gyógymasszőrként dolgozom, amit szeretek, hiszen mindig is ezt akartam csinálni. Hogy mi is az, ami ennyire megtetszett benne magam sem tudom, hiszen nem egy olyan munka ez sem, amit mindenki szívesen csinálna. Szóval visszatérve az elejéhez, éppen a reggelimet készítettem, ugyanis úgy voltam vele, hogy ma nincs semmi dolgom, a délutáni masszáson kívül, mint, hogy pihenjek. Erre jött a hívás, hogy a kolleganőm rosszul érzi magát, ezért nekem kell bemennem helyette. Nem is tudom mit csinálnának nélkülem. Csak én vagyok annyira hülye, hogy egy csettintésre bemegyek.
Éppen az aluljáró felé vettem az irányt, ahol metróra szállva eljutok a munkahelyemre. Elég messze helyezkedett el a bár a lakásomhoz képest, ami újabb okot adna arra, hogy ott hagyjam. Már így is késésben voltam - nem is tudom ki hibájából - ráadásul még a metró is háromperc múlva indult. Lefordulva a lépcső felé gyors lépteket véve siettem le, mikor sikeresen nekiütköztem valakinek. Szerencsére egyikünk sem sérült meg. Természetesen elnézést kértem, de nem akartam sok időt elvesztegetni. Azonban mikor felpillantottam az illetőre, teljesen ledermedtem és még azt is elfelejtettem, hogy hova is készültem ezidáig. A vér megfagyva ereimbe álltam kitágult szemekkel, miközben a szívem is hevesen kezdett el verni. Nem bírtam megszólalni, ahhoz túlságosan is le voltam sokkolva.
A bátyám állt előttem - kezében egy kutyával, de az már mellékes -, akit szinte azonnal felismertem. Hogy vajon ő emlékszik e rám, nem tudom..hiszen évek teltek el azóta, hogy utoljára találoztunk. Szörnyen jó volt őt látni, azt, hogy jól van. De miért nem szólt, hogy itt van a városban? Vagy egyáltalán..mióta tartózkodik itt? Oka van annak, hogy nem keresett fel? Talán haragszik rám valami miatt? Ezek a kérdések cikázta a fejemben, miközben annyi kérdést szerettem volna feltenni neki.
- Ben.. - szólaltam meg rekedtes hangon, kicsit összeszedve magam, de még mindig nem tértem teljesen észhez. |
Benjamin Rick Marean
- Ne éld bele magad, pajti! Nekem is csak ideiglenes szállásom van a külvárosban, egy olcsó és nem túl hívogató motel szoba személyében. – böktem oda fáradtan, a mellettem ügető, farkát lelkesen csóváló ebnek. Az aluljáró, utca művészei által kidekorált falai lassan körbezártak. Visszhangot vert a lépcsőfokokat sebesen szedő cipő és mancs harmóniába lépő párosa, az arcomat kellemesen simító szellő keze szertefoszlott. Villódzó fény szülte árnyak kísértek, a levegőben áramló doh szaga, mely a földön heverő, még parázsló dohány füstjével keveredett, megülte tüdőmet, ránehezedett mellkasomra. Orrom kelletlenül rándult, ajkaimon különös bizsergés futott végig, ahogy ujjaim, a kabátzsebemben lapuló dobozt fürkészték. Egyszerre fogott el hányinger az olthatatlan vággyal, hogy magam is rágyújtsak. Hallgatni akartam az ismerős kattanást, mely szikrát adva a cigarettának, hozott egyfajta megnyugvást a lelkemnek. A szokás learatta volna győzelmét, ha a mellettem baktató, fránya bundás tappancsos, idegölően nyüszítő, jövendőbeli lakótársam, nem dönt úgy, hogy itt és most behúzza a vészféket. Hihetetlen, de képes volt egyetlen pillantásával felszínre hozni belső énem pincéjéből, a rég nem látott, elszürkült érzések néhány tagját; kiérdemelte, hogy magammal hozzam, megadva neki is, a mindenkinek járó második esélyt. - Mi történt? – az elnevezésére még várakozó szőrcsomó nem mutatott egyéb reakciót a félelmen kívül, lábaiba betonkeménységű elhatározás költözött; márpedig ő innen el nem mozdul magától. A múlt gyakran visszaköszön, akár egyetlen másodpercet is megdermesztve jelenükből. Elég, ha akár a legcsekélyebb, legapróbb tárgy, személy vagy a véletlenek egész sorából összeálló pillanat deja vu-t ébreszt, az emlékek gátját áttörő hullámok azonnal elárasztják elménk, s nagy szerencse kell hozzá, hogy ne sodorjon magával örökre. Az állatoknak ösztöneik súgnak, mitől kell tartaniuk, mi okozott nekik fájdalmat és szenvedést, mi az, ami a sötétben megbúvó rémet jelenti. – Semmi baj. – halkan, nyugtatóan szóltam. Leguggolva mellé, kezem óvatosan nyújtottam, ujjaim enyhén koszos szőrébe simultak; nos, a fürdetés biztosan ráfér, amint a kivett szoba menedékébe értünk. Mindkettőnknek jól fog esni, hogy a városban nyüzsgő emberseregletet a hátunk mögött hagyjuk a nap hátralevő részében. A tény, az tény, az utcán járva csak úgy szórom a fagyos pillantásokat. Kellemetlen, de a tükör előtt gyakorolnom kell a szívélyes mosolygást holnapra, ha vissza térek a rendőrség soraiba. Kár, hogy manapság a gyomrom felfordul a másoknak való mézes-mázas kedveskedéstől. Volt idő, amikor nem kellett erőt vennem magamon, hogy elérzékenyülve boruljak mások nyakába, de már az is nehezemre esik, hogy biztatóan hassak a nyomozás során terítékre kerülő, áldozatok szeretteire; minden rendben lesz, persze, csak heverd ki, hogy innentől kezdve magányosan iszogatod a tv mellett a teádat. – Figyelj, azzal, hogy leszobrozol az aluljáró közepén csak rosszabb lesz… - vakartam a füle tövét, ami láthatóan ellazította. Kiliffentette rózsaszínes, érdes nyelvét, hálásan rebegtette felém pilláit. Megmozdítani azonban még mindig csak egy daru segítségével tudnám. Bánhatom, hogy a pórázt egy kezdő, naiv nyomi módján hátrahagytam, bár nem szívesen vontatnám magam után az akarata ellenére. Beletörődve, hogy több időt fogok eltölteni, a szimpátiámat kicsit sem elnyerő aluljáró falai között, sóhajtottam föl. Utolsó lehetőségképp, arra az esetre, ha nem tudná rávenni magát az önálló távozásra, magam fogom felnyalábolni. – Ideje, hogy összeszedd magad. Szeretnék még ma enni is valamit, mielőtt kidőlök az éhségtől. – a mögöttem lépkedők, járkálók ügyet sem vetettek bénázó párosunkra, én ennek pedig kivételesen csak örülni tudtam. Megragadtam a már kevésbé ellenkező Beagle grabancát és az ölembe véve, nem pihekönnyű, szárnyaló léptekkel ugyan, de elindultunk a felfelé vezető lépcsősor irányába. |
/lezárt kör, bocs, 2-3 hetet vártam, nehogy megerőltesd magad/ |
Nem értettem, miért nem belém kapaszkodik, ha már felajánlottam a segítségemet.
- Hát nem úgy néz ki, mintha egy kis borogatás elég lenne rá, szerintem röntgenezni kéne. - húztam el fanyaran a számat és elkaptam, amikor majdnem elesett.
- Inkább kapaszkodj belém, úgy egyszerűbb. - mosolyodtam el bíztatóan. Hm... nem itteni név az biztos. Talán ázsiai?
- Megkérdezhetem, hogy hova valósi vagy? Mármint azt gondolom, hogy ázsiából jöttél, de azon belül honnan? - érdeklődtem kedvesen. |
[88-69] [68-49] [48-29] [28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
