|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.22. 14:33 - |
 |
[82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
- Hogy milyen önzetlen lélek vagy - nem volt semmi rosszindulat a hangomban, egyszerűen csak meglepődtem, hogy léteznek még ilyen emberek. Legalábbis én nagyon régen találkoztam olyannal, aki kockáztatná a testi épségét random idegenért. Oké, Roch úgy fogalmazott, hogy akkor segítene, ha magát nem keveri bajba, de egy ilyen szituációban pillanatok alatt elszabadulhatnak az indulatok. Én biztosan nem avatkoznék bele egy utcai konfliktusba. Vagyis csak akkor tenném meg, hogyha az erősebb pusztán azért terrorizálja a gyengébbet, mert megteheti. Ilyenkor semmire sem vágyok jobban, mint hogy megmutassam az erősebbnek félnek, hogy nála is vannak erősebbek. Ez vonatkozik a mostani esetre is. Nem hinném, hogy ezek után kezet emelnek még egyszer egy kutyára is.
- Örülök, hogy egyet értünk - Arra a kijelentésére, hogy nem akartam megölni őket nem fűztem semmit. Én még sosem akartam senkit sem megölni. A táborban is csak móresre akartam tanítani az engem piszkálókat, talán kicsit bántani is akartam őket, de semmiképpen sem állt szándékomban, hogy elevenen elégessek mindenkit. Még azokat is, akik nem ártottak nekem. Szerencsére azóta nem ismétlődött meg és remélem, hogy nem is fog, ezért nem szabad elveszítenem a fejemet, mert ha tényleg úgy igazán dühbe jövök akkor onnan már nincs visszaút a végkifejlett pedig mindent elpusztít. Szar dolog a karma, ezt pedig most a srácok is megtanulták. Rossz is mikor visszanyal a fagyi és támadóból áldozattá válik az ember. De még így is mondhatjuk azt, hogy könnyen megúszták ezt az egész incidenst. Mint már említettem járhattak volna sokkal rosszabban is.
- Hát igen... én már csak ilyen angyali teremtés vagyok - elmosolyodtam, talán volt egy kis irónia is a hangomban. Sok jelzőt használhatnék magamra, csak az angyali teremtést nem. Nem azért, mert olyan velejéig romlott vagy gonosz lennék, csak... mint már feljebb említettem ha elveszítem az önkontrollt akkor olyan dolgokat csinálok, amiket az angyali teremtések nem szoktak. Nem beszélve a sötét mágiához való rajongásomról meg a bikafej alakú égési sérülésemről. És ezek még csak a jéghegy csúcsa. - Szerintem se. Még az egyikőnk komolyabban megsérülne - néztem a szemeibe. Az sem kizárt, hogy mind a ketten. Főleg, ha ő is olyan eltökélt, mint én és nem fél piszkosan játszani. De ebbe ne is gondoljuk bele, mivel semmi okunk sincs a másik torkának esni.
- Miért ne számítana? Sok gonosz varázslat alapját a rontások adják - Én azokon már túl vagyok, mondjuk én minden szabadidőmet arra áldozom, hogy a mágiának ezt a sötét oldalát tanulmányozzam. Csak felvontam az egyik szemöldökömet, mikor felnevetett, mert nem emlékeztem, hogy valami vicceset mondtam volna. Mikor közölte, hogy ő odaátra küldte őket és nem vissza akkor már elkezdtem temetni magamban az ügyet, mert nem gondoltam, hogy tudna úgy segíteni, ha még nem volt egyáltalán ilyen varázslatokkal dolga. Már majdnem közöltem vele, hogy akkor felejtsük is el az egészet, de aztán jobban belegondoltam, hogy attól, hogy nincs tapasztalata ilyen téren még a hatalma jól jöhet ahhoz, hogy sikeresen életre keltsünk egy testet. Még ha az nem is lesz több egy zombinál.
A nagynénje nagyon emlékeztetett a szüleimre, akik szintén megpróbáltak teljesen eltiltani a fekete mágiától. Hát nem mentek sokra a próbálkozásukkal, sőt őszintén szólva semmire sem. Sőt, minél jobban tiltottak tőle annál jobban akartam. - Szerinted ha zombihadsereget toborznék akkor pont Magnolia Valleyt akarnám leigázni? - ráncoltam a szemöldökömet. Szép város meg szeretek itt élni, de ha már városuralomra akarnék törni akkor azt New Orleansban tenném. Biztos nagyot néznének azok, akik nem hittek bennem. - De nem. Nem toborzok semmilyen zombihadsereget. Egyszerűen erősebbé akarok válni, hogy én irányítsam a hatalmamat és ne az engem. - Nem tartottam volna jó ötletnek közölni vele, hogy megakarok idézni egy nagy erejű démont, mielőtt a karomon lévő sebhely az őrületbe kergetne. Szerintem ha ezzel így előállnék akkor vagy nem hinne nekem vagy sietősen lelépne. Mindenesetre nem hibáztatnám érte. - Mert ha már egyedül is képes leszek feltámasztani egy zombit akkor tovább léphetek az erősebb varázslatokhoz. - közöltem vele. Nem akarnék felkészületlenül nekimenni egy gonosz varázslatnak, mert annak biztosan nem lenne jó vége.
Mivel úgy vettem le, hogy segít nekem, ezért eltettem a könyvemet. - Nálam átnézhetjük a varázslatot - mondtam és már el is indultam a lakásom felé. Igaz, hogy már próbálkoztam vele, ezért ismerem magát a folyamatot meg a hozzávalókat, de mivel még nem sikerült az egész testet visszahoznom, ezért valami elkerülheti a figyelmemet. A másik ok, amiért nem akartam egyből a hullaházba menni az az volt, hogy a kiskutyát meg akartam fürdetni és etetni. Meg nem is akartam, hogy ott legyen mikor feltámasztjuk a hullát, mert nem tudtam volna rá figyelni és nem akartam, hogy baja essen. - Na mi lesz? Nem jössz? - pillantottam hátra a vállam fölött a lányra.
/ Davinánál folyt / |
Kérdésére egy pillanatra elgondolkodtam. Közbeléptem volna? Talán. Azt hiszem igen. Teljes érthető volt a kérdés, hiszen ki ő nekem, nem tartozik rám, akár fel is nyársalhatta volna azt a két fickót az utca közepén, nekem ugyan semmi közöm hozzá. Talán az emberi fajban, még ha rengetegen valóban figyelmen kívül is hagyják, de alapvetően megvan egyfajta "közösség" tudat, vagy legalábbis az a tudat, hogy ha valaki hozzánk hasonló odafigyelünk rá valamilyen módon. Jómagam soha nem képeztem a társaság mozgatórugóját, de ha társadalmi szinten létezik egy alapvető közösségtudat, akkor kisebb körökben is jelen kell lennie - no, egy boszorkány esetében ez persze inkább veszélyes, attól hogy van bennünk valami közös még nyugodtan kikapargathatná a szemem, de ő egyszerűen nem tűnt ilyennek. Kicsit heves természetű, de úgy éreztem nem akarna csak úgy falhoz csapni, mint azokat. Egyszerűen nincs rá oka, s ha így is lenne, valószínűleg meg tudnám védeni magam, no meg elnézve a lányt a kutya jobban érdekelte, mint bármi más. - Talán. Feltéve, hogy nem kerülök bajba én is. - rövidre fogtam a dolgot, felesleges volt ezen rágódni. - Nem akartad megölni őket. - mindig is gyűlöltem azokat, akik visszaéltek az erejükkel csak mert megtehették, ez egy afféle gyenge pont volt nálam mindig is, és igen, talán amolyan igazságosztóként közbeléptem volna. - De megkapták, amit megérdemeltek. - egy bizonyos pontig az ilyen emberek megérdemlik a büntetést, ezzel teljesen egyetértettem, de van egy határ, amit nem szívesen lépek át boszorkányként. Szemet szemért, fogat fogért. Valószínűleg visszakapták azt a néhány bordatörést, gyomorfájdalmat és napokig tartó fejfájást, amit a szőrgombócnak okoztak. Az apró kis fog alakú tetoválás pedig, amit a srácok gyenge pontja környékére kreáltam, valószínűleg többszörös meggondolásra készteti majd őket, mielőtt hasonló hülyeséget csinálnának legközelebb.
- Ó, nagyon kedves. - grimaszoltam egy halovány mosollyal, miközben a kutya fejét babusgattam. Ha akart volna már rég megtámadhatott volna, de ennél rosszabb helyzeteket is el tudtam képzelni, amelyek okot adhattak volna arra, hogy cicaboxot rendezzünk. - Azért inkább ne csapkodjuk egymást. - ismét a lány szemeibe néztem, majd bólintottam egyet. Jól teszi, hogy hazaviszi, ha nem lenne, már nekem otthon egy lehet én is hazavittem volna már pár bolhafészket, de az az egy is bőven sok volt néha. Szerettem az állatokat, de egy farmot mégse engedhetek meg magamnak, no me se erőm se időm nem lenne annyi négylábúval foglalkozni.
Magamhoz vettem a kutyát mikor odatolta nekem, s csak figyeltem, ahogy a táskájában kotorászik. Egy pillanatra elgondolkodtam, mikor felhozta a fekete mágia témát. - Nos, ha néhány kisebb rontás annak számít. - megrántottam a vállam egy "fogalmam sincs" grimasszal az arcomon, de nyilván ez a dolog nem a "jó boszorkány vagyok" kategóriába tartozott. - Csak olyan erősségűekig, amilyenekre szükségem volt. - szükségem? Nem, inkább a bosszú motivált néhány apróbb trükk elsajátítására, hogy megkeserítsem pár aljadék ember hátralévő szánalmas életét. A halottakkal kapcsolatos bevezetőjére halkan felkacagtam. - Én odaátra küldtem embereket, nem onnan vissza. - ráztam meg bágyadtam a fejem, hiszen efféle varázslatokkal valóban nem volt még dolgom. - Hallottam erről, olvasgattam ezt-azt, de sosem próbáltam. A nagynénémnél találtam még nagyon régen egy nagy, kemény borításos könyvet erről, de azonnal elvette mikor megtaláltam. Azóta nem láttam. - ecseteltem neki, s közben azon elmélkedtem, ugyan mi értelme lenne ennek a dolognak. - Szívesen leülök olvasgatni veled, de mi ez, zombihadsereget akarsz toborozni, hogy leigázhasd egész Magnoliát? - kérdeztem gúnyosan, s közben hol a könyvre, hol Davinára emeltem a tekintetem. - Mármint, komolyan. Csak érdekel. - tettem hozzá, mielőtt még azt hinné, hogy a búsba kívánom, amiért ilyesmivel akar foglalkozni. Nyilván szeretne minél erősebbé válni, de hogy ennek konkrét oka is volt-e, vagy csak hobbiból tanulgatott azt nem tudhattam. - Nem tagadom, csináltam ezt-azt, amit talán nem kellett volna, de a hullák azok hullák, és még büdösek is, mire kell ez? - kérdeztem nyugodtan érdeklődve. Elvégre ő dugta az orrom alá ezt a kényes témát, ha nem bízna bennem valamelyest akkor ezt nem tette volna meg. |
//Chrys&Darren a lánynál <3// |
-Ehh, sosem az volt az erősségem. De inenn már egyszerű lesz megölni, nem fogsz könnyen meglépni az biztos - ahogy elnéztem borzalmasan nézett ki. Mármint, a sebe miatt, nagyon sápadt lett, arcát fájdalom torzította el, látszott, hogy szarul van. Tipikusan az az állapot volt, amilyen mindenki rémálmában kering, a saját szeretteiről. Tpikus haldokló állapot, amikor csak egy hajszálnyin függ az élete. Fura volt ilyennek látni, azok után, hogy milyennek ismertem meg. Ő volt az, akit senki sosem tud megölni. Büszkeséget kellett volna éreznem, de nem ment. Nem reagáltam semmit a mondatára, hisz most nem volt szükség szavakra, azok csak az időt vennék e. Plusz, nem is tudtam volna mit mondani erre. Túl büszke voltam ahhoz, hogy kimondjam: én, akinek azt kellett volna választania, hogy hagyja őt meghalni, vagy, méginkább nekem kellet volna megölnöm...inkább segítek neki túlélni. Nem, nem vagyok normális, miért csinálok én enyi macerát ezért a vámpírért?
Inább hagytam a fenébe a kérdéseket, mert azzal csak egy csomó energiát felemésztek, ami most nem jó. Majd ha ennek az egésznek vége, agyalok a dolgokon, de nem most. Van fontosabb dolgom is. Darren egyre kétségbeesettebben, és egyre halotabban nézett ki, vagyis sietnem kellett. Nem láttam a reakcióját, túlságosan el voltam foglalva a sebe vizsgálatával, de biztos eléggé meglepődött. Még én is meglepődtem a saját tetteimen. Olyan volt, mintha a belső, eddig ismeretlen énem átvette volna az irányítást, a testem, és gondolataim felett. A kérdésemre megkaptam a választ, bár nem szavak formájában. Már az is, hogy talpra küzdje magát, nehézkes feladatnak számított, és csupán pár lépést volt képes megtenni, bármennyire is próbálkozott, összeesett. -Francba..Darren tarts ki! - Inkább parancsoló, mintsem aggódó hangom volt. Örültem volna, ha mondd valamit, mert a lélegzésén kívül semmi nem mutatta, hogy él -e még. És az is lassult, szóval döntenem kellett: hagyom meghalni, vagy hajlandó vagyok feláldozni magam érte...Természetesen az utóbbi mellett döntöttem. Öröm volt látni, hogy a vér szóra persze felkapta a fejét. Már, amennyire egy haldokló tudja a fejét kapdosni. Tekintete ködös volt, és élettelen, szeme csillogott, arca továbbra is sápadt volt, és a hideg ellenére gyöngyözött a homloka az izzadságtól. A szervezete nagyon dolgozott, hogy életben maradjon. Nem tudtam, hallotta -e, vagy felfogta -e, amit mondtam neki, de a tőrrel reméltem, hogy ígyis-úgyis megállítom. Most kivételesen nem járt volna jól azzal, hogyha megöl.
Próbáltam úgy helyezkedni, hogy viszonylag jól a nyakamhoz férjen, de azonnal tudjak döfni, ha kell. Furcsa testhelyzet volt ez, ha bárki meglátott volna minket, vagy csupán a sziluettünket, sok mindent gondolt volna, de szerintem arra pont nem, ami amúgy történt. Összeszorítottam a fogam, és erősen, ujjfehéredésig markoltam a tőrömet, amint belémharapott. Látszott, hogy éhes, ez sokkal fájdalmasabb, és vadabb harapás volt, mint az előző találkozásunkkor lévő. Engedtem neki, hogy magához szoríton, de továbbra is készenlétben tartotta a tőrt, ami a túlélésemet jelenti. Mikor éreztem, hogy lassan befejezhetné eleinte igyekeztem eltolni magam tőle, de nem jött be, csak erősebben szorított. -Darren elég lesz... - szóltam rá, bízva abban, hogy hátha, esetleg már kinyíltak a fülei, de nem hallgatott semmire. Tudhattam volna. Nem volt más választásom, becéloztam a sebét, és beledöftem a tőrt. Nem tövig, csak félig, hogy azért fájjon, de ne legyen nagyobb a seb. Elég fájdalmat okozott neki, hogy azoonal abbahagyja a érem szívását. Éreztem, ahogyan a fogai eltűnnek a nyakamból. Gyorsan odakaptam a kezem, hogy nem vérezzem nagyon össze magam, és a szivárgó vért próbáltam felitatni, majd Darrenre emeltem a tekintetem. Határozottan jobban nézett ki, attól függetlenül, hogy az én vérem borította a szája környékét. Kevésbé volt sápadt, és egy kis élet költözött a szemeibe. -Most már tudsz jönni? - meg sem várva a válaszát, hóna alatt benyúlva felsegítettem a földről. Most már jobban haladtunk, és áldottam a szerencsém, hogy ilyenkor nem jár senki a külváros utcáin, vagy csak kevesen. - Ha most belém harapsz, kapsz egy tőrt a szívedbe - néztem rá fenyegetően, ugyanis elég közel volt a szája, az én nyakamhoz. És, ténylwg hajlandó lettem volna beváltani a fenygetést. A nagyjából 10 perces utat, a sikátortól, a házunkig sikerült dupla annyi idő alatt megtennünk. Lopva az arcára néztem. Továbbra is beteges volt, és gyöngyözött a homloka, görnyedten járt, egyik kezével talán a sebéből szivárgó vért igyekezett visszafogni, másikkal, pedig rámnehezedett. Cipeltem már könnyebb embert is, meg kell hagyni. Felértünk a lakásunkhoz, beérve azonnal a kanapé felé vittem Darrent, és lefektettem. -Figyelj, várj itt egy kicsit oké? Mivel a vér miatt a sebed már elkezdett begyógyulni...ki kell szednem a golyót, és ez fájdalmas lesz. Bírd ki, jó? - felálltam, és az elsősegályes szekrényhez mentem. Több okból is baromira fel voltunk szerelkezve: a vadászatt miatt én rendszeresen kisebb nagyobb sérülésekkel jártam haza, a tesóm meg...sebésznek tanult. Bár, a lakás közös volt, nagyon ritkán járt haza suliidőben. Rendszeresen a haveja kolezos szobájában csövezett, annyit tanult, hogy nem volt ideje hazajönni. Mondjuk, ez most éppen kapóra jött. Kapkodva felnyaláboltam egy csomó mindent, nem igazán figyeltem, hogy mi kerül a kezembe. Ami kell, az biztos. Visszaaérve egy marék fájdalomcsillapítót nyomtam a vámpír kezébe, egy vizespalackkal egyetemben - gondoltam egy nem igazán hat rád - megvártam, amíg beveszi, majd óvatosan nekiálltam kiszabadítani a sebhelyet a pólója alól, egy ollóval szépen körbevágtam. Ez a ruhadarab is megy a szemétbe. Ezután a kezembe vettem egy orvosi csipeszt. -Ez most fájni fog, mehet? - nem ártam a válaszára, elkezdtem kioperálni a lövedéket a sebből. Fogalmam sem volt, miért figyelmeztettem mindig előre, a fájdalomra. Sokáig szenvedtem vele, de megcsináltam. Alig bírtam megállni, hogy ne remegjem a kezem, és ignoráljam Darren reakcióit a fájdalomra. De a golyó után, még hátra voltak dolgok. Fertőtlenítenem kellett, ami köztudottan pokolian csíp. Na, ezt már csak kibírja, bár, én a helyében én eddig annyira ordítottam volna, hogy a várost felverném vele. Még legalább 20 percig elszórakoztam azzal, hogy bekössem a sebet, de végeztem vele. -Remélem megmaradsz, ha már ennyit szenvedtem veled...
|
Ilyen borzasztó fájdalmat már nagyon rég nem éltem át. Igaz, hogy én is nagyon sok embernek okoztam ennél rosszabbakat is, de ahhoz nem vagyok hozzászokva, hogy velem tegyék ezt. Szar dolog is, ha visszanyal a fagyi. Ha nem Chrystal lőtt volna meg akkor is kiborultam volna, de az ő esetében még az is rátett egy lapáttal, hogy a múltkori találkozásunk alkalmával könnyedén elvehettem volna az életét, viszont mégsem tettem. Az igaz, hogy nem voltam túl gyengéd vele meg párszor meg is kóstoltam, de akkor sem okoztam neki akkora fájdalmakat, amikre képes lettem volna. Eddig nem akartam megölni, viszont most kedvem lett volna kitépni a torkát. Sőt, meg is tettem volna, hogyha nem ennyire kényes helyen talál el. A támadásom csúfos kudarcba fulladt, mert még csak meg sem tudtam közelíteni. Pár lépés után összeestem a fájdalom miatt. - Bevallom alábecsültelek. - Nem lett volna értelme tagadni, ez volt az igazság. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ő lesz az, aki ekkora fájdalmakat okoz nekem. - De szerencsére kurva szarul célzol - Legalábbis én úgy gondoltam, hogy nem szándékosan vétette el a szívemet. Hiszen milyen vadász lenne az, aki szándékosan eltéveszti a célpontját. Persze lehet, hogy így akarja meghosszabbítani a szenvedésemet. Én legalábbis így csinálnám. Addig kínoznám a mocskot még nem kezd el könyörögni a halálért. Lehet több közös van kettőnkben, mint azt elsőre gondolná az ember. - Viszont nem lesz még egy alkalmad megpróbálni - Farkasszemet néztem a fegyvere csövével, aztán egyenesen a szemeibe néztem. Először megakartam támadni, de aztán mégsem tettem. Valószínűleg újra a földön kötnék ki, nem beszélve a hatamas fájdalomról meg arról, hogy a golyó egyre közelebb kerülne a szívemhez. Mikor rájöttem arra, hogy magamnak nem fogom tudni kiszedni a lövedéket kezdtem egyre kétségbeesni. A tudat, hogy örökre meghalhatok pedig csak tovább tetézte a bennem növekvő kétségbeesést. Bevallom félek a haláltól, túlságosan is szeretem az életet ahhoz, hogy örökre búcsút vegyek tőle. Ez esetben pedig a halálom végleges lehetne.
A fájdalom egyre erősebb hullámokban tört rám, így muszáj volt megtámaszkodnom ahhoz, hogy megtarthassam az egyensúlyomat. Ez pedig rohadt nehéz feladatnak bizonyult arra való tekintettel, hogy forgott velem az egész világ. Repkedhettek a mínuszok én azonban izzadtam, a mellkasom vadul járt fel-le, ahogy kapkodtam a hideg levegőt. Leplezni sem tudtam volna a meglepettséget az arcomon, mikor Chrystal letérdelt mellém. Nem értettem, hogy hirtelen mitől gondolta meg magát, hiszen eddig megakart ölni most pedig segíteni próbál nekem. Nők... Először nem válaszoltam a kérdésére, csak átkaroltam a vállát, hogy a segítségével talpra tudjam küzdeni magam. Valahogy sikerült állásba szenvedni magam, de ez akkora erőfeszítést vett igénybe, hogy muszáj volt pihennem pár másodpercet, mert kezdett elsötétülni minden. Alig tettem meg egy-két lépést már újra a földön voltam. Nem mondtam semmit, szerintem ezek után nyilvánvaló volt, hogy túl gyenge vagyok ahhoz, hogy lábra álljak, nem hogy még sétáljak is.
Nekitámasztottam a hátam egy konténernek, egyre álmosabb lettem, de próbáltam ébren maradni, nyitva tartani a szemeimet, mert tudtam, hogyha most elalszok akkor lehet többet nem fogok felébredni. Hallottam, hogy Chrys beszél hozzám, de a hangja nagyon távolinak tűnt. Csak a vér említésekor emeltem rá a tekintemet, mást nem is hallottam meg a mondatából. Nem érdekeltek a további szavai, csak figyeltem, ahogy hátratűrte a haját felfedve ezzel a nyakát. Nem értettem, hogy miért engedni most ezt meg, hiszen tudja hogy nem az önuralmamról vagyok híres. Most azonban nem érdekeltek a miértek, csak az hogy végre belemélyesszem a fogaimat a nyakába. Nem törődtem még a tőrrel sem, amit a mellkasomnak szegezett. Átengedtem az irányítást az ösztöneimnek. Megjelentek az agyaraim, a lány fölé hajoltam és mohón a nyakába haraptam. Nagy kortyokban inni kezdtem a vérét, közben pedig magamhoz szorítottam, hogy minél jobban hozzáférhessek a nyakához. Tudtam, hogy le kell állnom, mert kezdek túl durva lenni és kezdek túl sok vért magamhoz venni. De mégsem voltam képes arra, hogy elszakadjak tőle. Mikor éreztem, hogy mozgolódni kezd a kezeim között csak még szorosabbra fontam a szorításomat. |
Ijesztően, vegyes érzelmek keringtek bennem. Ahogyan megláttam az arcát, megrémültem, bár nem volt rá okom. Lehet, nem szoktam hozzá, hogy ismerős embereket lövök meg, bármennyire is vámpír, és nem jó ismerős az illető. Vagy, a szemében gyulladt harag miatt? Gyorsan hátraléptem párat, továbbra is rászegezve a pisztolyt, mikor megpróbált nekem ugrani. Nem sikerült neki, hisz borzalmas fájdalmakat élhetett át, látva szenvedő arcát, és átvérzett ruházatát.. Valamilyen szinten büszke voltam magamra emiatt. Hisz, eleéjétőlk fogva ezt kellett volna tennem -Nem vagy olyan állapotban, hogy megölj, Darren. Mégsem vagyok én olyan ártatlan, mint hitted - figyeltem, ahogyan leveti magáról a ruháit. Itt volt a megfelelő alkalom arra, hogy visszanyerjem dicsősségem, és megöljem őt. Velem nem fog többet játszadozni...Újra felé emeltem a pisztolyt, egyenesen a szívére célozva, pár centivel alrébb, az előző találatom helyétől. Pont el tudtam volna találni, de elkövettem egy hibát: ránéztem az arcára. Borzalmas fájdalmat, és szenvedést láttam rajta. Figyeltem, hogy mit csinál, és szörnyű volt látni. Ha lelőném megszüntetném a szenvedését. De azzal együtt meg is halna. Gyerünk Chrystal, tedd meg. Annyiszor megtetted már, nem nagy ügy. Csak meg kell húzni azt a francos ravaszt. - ezt mondogattam magamnak, de még mindig haboztam. Ahogyan Darren felkiáltott lejebb eresztettem a fegyvert. Egyszerűen nem bírtam megtenni. Ránéztem a fegyverre a kezemben, majd vissza Darren szenvedő arcára. -A francba... - végleg leeresztettem a fegyverem, és eltettem. Hülye vagyok, és ezt most nagyon meg fogom bánni...Letérdeltem mellé, és megvizsgáltam a sebet. Látszólag baromi mély volt, és az előző 'trukálásával' nem sokat segített a dolgon. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a vámpír bármilyen nemű reakcióját. A tesóm orvosira jár, rám is ragadt valmi az ott tanultakból, de a hülye is meg tudta volna állapítani, hogy ebből a sebből, bizony iit, és most nem fog kikerülni a golyó. -Fel tudsz állni? - kérdeztem, miközben próbáltam segíteni, neki. Haza kellett vinnem, mert ott el tudom látni. Bármennyire igyekeztem, nem tudtunk kijutni a sikátorból, túlságosan legyengült,és túl nagy volt a fájdalma. Mély levegőt vettem, és mérlegeltem magamban a lehetőségeket. Hagyhatom, hogy itt maradjon, és meghaljon a sebe miatt, de egyszerűen nem tudtam megtenni...Ha viszont túl akarja élni, akkor valahogy haza kell jutattnom, így viszont nem fog menni, és nem várhatunk arra, hogy magától begyógyuljon, mert abba is belehal. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy valahogyan gyorsan vérhez jut, egy kicsit jobban lesz tőle, legalább annyira, hogy valahogy hazajussunk. Nem laktam messze, pár sarokra csak. A baj az volt, hogy az egyetlen vérforrás a közelben én voltam. -A fenébe....Darren, ide figyelj, el ne ájulj nekem - picit megpofozgattam, hogy biztos figyeljen, és biztos legyek benne, hogy még itt van - vér kell neked, attól jobban leszel, és hazaviszlek. Ott kioperálom belőlled a golyót - előszedtem egy tőrt az övemből. Túlságosan vastag volt a pengéje, hogy ki tudjam vele szedni a lövedéket, de nem is erre akartam használni. Majd kiugrott a szívem a helyéről, de viszonylag magabiztosak, és összeszedettek voltak a mozdulataim. - Megharaphatsz, de le foglak állítani, ha elég, gondolom magadól úgysem állnál le... - felmutattam a tőröm - neked fog fájni, ha túlléped a határt. Érted? - közelebb hajoltam hozzá, tőrömet a sebhely felé helyeztem, készen arra, hogy döfjek, amikor kell. Másik kezemmel pedig elhúztam a hajam a nyakamtól, ami most csak pár centire volt Darren szájától, és vámpírfogaitól. Nem értettem mi a francért teszem meg ezt mind érte...De már megtettem, és ráérek később agyalni azon, hogy mivel indokoljam ezeket. |
A Chrystallal való találkozó nem jelentett semmit számomra, mondjuk kicsit meglepődtem magamon, hogy a lány élve távozott. Igaz azon az estén elég sok olyan dolgot tettem, ami egyáltalán nem volt megszokott tőlem. Eddig egyszer sem fordult elő velem, hogy miután megkóstoltam valakit elvittem volna vacsorázni, csak hogy jobban érezze magát. Szerencsére nem kellett amiatt aggódnom, hogy esetleg jó irányba változna a személyiségem, mert másnap miután felkeltem egy kocogóval indítottam a napomat, aki bizony többet nem fog már hazaérni. De mit is tehet az ember, hogyha szörnyű éhséggel ébred fel. Ha ezt a férfit nem kaptam volna el akkor a vérszomjam tovább nőtt volna és már nem értem volna be csak egy emberrel. Tehát, ha így nézzük akkor hősként halt meg, egy kész mártír. Az már más tészta, hogy ő nem önként vállalta a halált, igazából nagyon viccesnek találtam, hogy azt gondolta, hogy el tud futni előlem. Sajnos nem voltam játékos kedvemben, ezért ahogy elindult már utol is értem és durván a nyakába haraptam. Kevesebb mint fél perc alatt kiszívtam belőle minden vért, közben pedig olyan szinten megrongáltam a nyakát, hogy mikor legurítottam a hegyoldalról, akkor a feje levált a nyakáról és a gurulásban megelőzve a testét eltűnt egy kisebb szakadékban. Hát azért nem kell egyedül kietlen helyeken futkosni. Ha a városban kocogott volna akkor nagyon kicsi lett volna arra az esély, hogy pont őt kapom el, de így... magának kereste a bajt.
A nap további részében végeztem egy kis piackutatást, hogy mégis miféle trófeákért hajlandóak a legtöbb pénzt fizetni. Mondanom sem kell, hogy az első helyeken a főnix tolla illetve az angyalszárnyak voltak. Az összes többi, csak ezek után következett. Nem csak a nagy halakra akarok halászni, hanem a kisebbekre is, ezért elmentem a könyvtárba, ahol megszereztem minden anyagot, ami a természetfeletti fajokkal foglalkozott és elkezdtem átnyálazni őket. Nem akartam anélkül belevágni ebbe az egészbe, hogy nem olvasok el pár hiteles forrást. Addig ültem a könyvtárban, még az éhségem nem érte el azt a szintet, hogy már nem is tudtam arra figyelni, amit olvasok, mert csak a körülöttem lévők hangos szívdobogását hallottam és le sem tudtam venni a szemeimet a nyakukban kirajzolódó artériákról. Nem akartam magamra vonni a felesleges figyelmet a nyílt öldöklésekkel, még ha ez eddigi tetteim nem is ezt tükrözik. Ezért bármennyire is szerettem volna feltépni az összes könyvtárban lévő ember torkát mégsem tettem. A végére mondjuk már alaposan tele lettem volna, de nem hagyhattam tanúkat. El kell varrni minden szálat.
A könyveket az asztalnál hagyva felugrottam és elhagytam az épületet. Az utcákon elég nagy volt a nyüzsgés, főleg a karácsonyi bódéknál álltak sokan. Egy mikulásszerelésben feszítő tag a kezembe nyomott egy röhejes sapkát, amit aztán mégis felvetetm, hogy jobban beleolvadjak a tömegbe. Egyre inkább elveszítettem az önkontrolt, az agyaraim már az ajkaimat karcolták. Végül, ahogy kicsit csendesebb környékre értem, csak elkaptam egy szőke nő karját, berántottam a legközelebbi sikátorba. Az ember elveszítette az egyensúlyát, a tűsarkai már nem tartották meg. Eszembe sem jutott tompítani az esését, ahogy a földre érkezett fölé térdeltem és belemélyesztettem a fogaimat a nyakába. Ahogy lenyeltem az első kortyot éreztem, hogy csitulnak bennem az indulatok. Nagy kortyokban ittam a vérét, közben szorosan lefogtam, hogy ne zavarjon a vergődésével. Mikor már hallottam, hogy lassul a szívverése meghallottam egy nagyon ismerős hangot. Abban a pillanatban, hogy felnéztem egy golyó fúródott a mellkasomba. A lövedék erőssége miatt kissé kilibbentem az egyensúlyomból. Meg kellett támaszkodnom, hogy ne vágódjak el. A szemeim kitágultak a meglepettségtől és a hirtelen fájdalomtól. Lenéztem a mellkasomra, ahol a ruháimat kezdte átitatni a vér. A szőke valahogy talpra küzdötte magát és elrohant. Ahogy a támadómra emeltem a tekintemet és megismertem Chrystalt a személyében fellángolt bennem a düh.
- Már bánom, hogy nem öltelek meg mikor alkalmam volt rá... de ezt a hibát azon nyomban orvosolom - mordultam rá és felugrottam, hogy megtámadjam, de hirtelen olyan erősségű fájdalom nyilalt a sebembe, hogy összestem. Szinte éreztem, ahogy a golyó minden mozdulatommal egyre mélyebbre kerül a testemben. Ha nem tudom eltávolítani a lövedéket, mielőtt teljesen begyógyulna a seb akkor sokkal fájdalmasabb módon kell kiszednem. A csípős idővel mit sem törődne levettem a kabátomat, majd kibújtam a pulóveremből is. Vettem egy mély levegőt és benyúltam a sebbe. A kezem már csuklóig a mellkasomban volt és éreztem is a golyót, de egyszerűen nem tudtam megfogni. Végül már a fájdalom olyan erős volt, hogy kénytelen voltam kihúzni a kezem. Felüvöltöttem részben a fájdalom, részben pedig a tehetetlenségem miatt. |
A múltkori érdekes kis találkozás Darrennel alaposan felkavarta az agyamat. A mai napig nem bírom felfogni, hogy miért nm igyekeztem annyira, hogy megöljem...mert valljuk be, nem voltam olyan harcias akkor, mikor szoktam. A másik kérdés, hogy miért engedtem meg neki, hogy elvigyen kajálni? Hát normális vagyok? Egy vadidegen, ráadásul vámpír, aki megölt előttem két ártalmatlan embert, majd megpróbált kinyírni, és vámpírrá változtatni..ehhez képest, tök jól eldumáltunk, majdnem megcsókolt, utána elmentünk kajálni. Mi volt velem basszus? Igyekeztem kiűzni a gondolatokat a fejemből, minden emléket, ami ebből az - vadászi szempontból szégyentelen - estéről megmaradt. De, ha újra összeakadok vele, habozás nélkül megölöm. Nem, mintha ezek után annyira keresném a társaságát.
Az elmúlt napokban túlteljesítettem a testvéri kötelességeimet a bátyjámnál, és igyekeztem segíteni neki kitakarítani a lakrészét. Az enyémben "egészséges" kupleráj uralkodott, de az övében meg sem lehetett mozdulni a sok kacattól, földön heverő ruháktól, és egyéb dolgoktól. És, mivel én vagyok a rendesebb kettőnk közül rávettem, hogy csdinálja meg. De, nem bírtam nézni a szenvedést az arcán, úgyhogy segítettem neki. Van mivel zsarolnom legalább. Ma, viszont ő lelépett az egyetemre, én pedig bevásároltam, meg elmentem szocializálódni, de legfőképp készültem az estére. Megkértek, hogy nézzek körül a tópart fele, mert vérfarkasokat láttak arra. Meg is öltek egyet, de talán még maradt, hacsak nem menekültek el. Viszonylag hamar elindultam, nem szerettem volna nagyon éjszaka hazaérni. Sajnos, hiába kutakodtam órákon keresztül a tópart körül, az erdőben, csak egy vérfarkast találtam, de ő is sérült volt. Valaki megelőzött, de nem volt túl alapos. Sajnos nem tudtam kihúzni a farkaskából semmit, gyhogy nem lett sok hasznom a kis kalandból. Így csalódottan indultam vissza. A külvárosban jártam már, egyenesen hazafelé, amikor az egyik sikátorból furcsa hangokra lettem figyelmes. Felkaptam a fejem, és a hangok felé rohantam. Ilyenkor senki nem jár az utcán, hétköznap meg főleg. Lelassítottam lépteimet, és előkészítettem a pisztolyomat. A sikátor bejáratánál teremtem, ahol azonnal láttam a helyzetet. Egy férfi -feltehetőleg egy vámpír - térdelt ott, alatta pedig egy emberpróbált a sikátor kijárata felé, azaz felém menekülni, de a vámpír elkapta, és belemélyesztette a fogait. Rákiáltottam, és ha idenézett, ha nem, mellkason lőttem a lényt. Ezzel egy időben, az embernek sikerült kiszabadulnia, és zihálva elhagyta a sikátort. Én ott maradtam a vámpírral. Sikerült egész jó helyen eltalálnom, nem a szívén, de így is elég fájdalmas sebet ejtenem. Diadalmasan néztem a vámpír fejére, de szinte azonnal leolvadt az arcomról a mosoly, amint megláttam, hogy ki az. |
Nem válaszoltam az első kérdésére, mert jobban megnézve tényleg nem tűnt olyannak, aki annyira sajnálná a két srácot. Én az ilyen emberek iránt sosem tudtam sajnálatot maximum szánalmat érezni. Az még nem is érdekel, ha drogosok, felőlem nyugodtan tönkre tehetik magukat, nem érdekel a dolog... egészen addig még olyan ártatlanokat nem vonnak bele, akiknek semmi közük hozzájuk. Szegény kutyusnak annyi lehetett minden bűne, hogy rosszkor járt rossz helyen és ez a két nyomorult pedig rajta töltötte ki a dühét, amit valószínűleg az anyagmegvonás okozott. Legalábbis én erre tippelnék.
- Miért ha balul sült volna el akkor közbeléptél volna? - kérdeztem, a tekintemet továbbra sem vettem le róla. Tényleg érdekelt erre a kérdésre a válasza. Ha netán elveszítettem volna az uralmat az erőm felett és nem csak annyit teszek, hogy a falnak vágom a két tagot akkor tényleg beleavatkozott volna kockáztatva ezzel a saját testi épségét azért a két szerencsétlenért? Na nem kárt akartam volna tenni benne, még akkor sem bántottam volna, hogyha esetleg a drogosok pártjára áll. De sajnos előfordult már, hogy olyanokban is kárt tettem, akiknek sosem akartam volna fájdalmat okozni. Persze az is lehet, hogy megtudta volna védeni magát, de ezt inkább ne próbáljuk ki, mert abból nem sülhet jó ki ha két született boszorkányt egymásnak esik... ilyen körülmények között legalábbis biztos nem.
- Ha nem adsz rá okot nem tennék olyat - A mentségemre szóljon, hogy nem nagyon szoktam visszaélni az erőmmel és a semmi miatt nem kezdek embereket dobálni. De szerintem abban mindenki egyetért, hogy ezek ketten megérdemelték. Figyeltem, ahogy közeledik felém és legyűrtem azt a késztetést, hogy hátralépjek egyet. - Nem zavarsz. Maradj. - mondtam, közben közelebb nyújtottam felé a kutyust, hogy jobban megtudja simogatni, meg ha akarja akkor nyugodtan vegye át. A kezdeti távolságtartásom már kezdett kicsit alábbhagyni, ahogy én is kezdtem egyre jobban felengedni. Nem tűnt rossz embernek, meg tetszett a közvetlen stílusa. Az pedig, hogy ő is állatbarát, csak hab volt a tortán.
- Ezek után nem lenne szívem az utcán hagyni. - Már attól is képes vagyok teljesen bedepizni, hogyha látok egy kóbor kutyát. De mivel az összeset nem vihetem haza, ezért ha betegek akkor meggyógyítom őket adok nekik enni-inni és megpróbálok nekik keresni egy szerető otthont. Elmosolyodtam azon, amit a kutyusnak mondott. - Neki nem kell tartania tőlem - megvakargattam a feketeség füle tövé.
- Davina vagyok. Nagyon örültem, Rochelle - emeltem újra a gyönyörű kék szemeire a tekintetemet. - Milyen erősségű varázslatokig mentél már el? - Mivel ő is született boszorkány, ezért ő is nagy hatalommal rendelkezik. Azt nem tudom, hogy mennyire tudja már irányítani a hatalmát meg mennyire feszegeti a határait, de felcsillant bennem a remény, hogyha együtt próbáljuk meg megfejteni azt a fekete mágiával kapcsolatos varázslatot akkor sikerülhet. - Nem tudom, hogy hogyan vélekedsz a sötét varázslatokról, de - óvatosan átadtam neki a kutyust, hogy fogja meg, aztán feltúrtam a táskámból a könyvemet, amit kinyitottam annál a varázslatnál, ami a halottak feltámasztásáról írt. - már nagyon régóta próbálkozok ezzel, viszont még egyszer sem sikerült újra életet lehelnem a testbe. Egy-egy végtagját már megtudtam mozgatni, de az egész testet még nem sikerült. - Tudom, hogy a halottaknak a lelkét nem lehet már visszahozni, viszont a testüket ilyen zombi feelingben igen. Nem mintha vonzódnék az élőhalottakhoz, de ha sikerrel járnánk együtt, aztán meg egyedül is sikerülne feljebb léphetnék a komolyabb igékhez. Odaadtam neki a könyvet és visszavettem a kutyust, hogy eltudja olvasni a varázslatot. Persze nem akartam ráerőszakolni, ha tart az ilyen dolgoktól vagy egyszerűen csak nem akarja megpróbálni akkor nem fogom nyaggatni vele.
Elmosolyodtam a szabadidőmmel kapcsolatos kijelentésén. - Ha a vadászok fülébe jutna akkor lehet azt hinnék, hogy visszaélek a hatalmammal - Nem tudom, hogy a vadászok, hogy viszonyulnak a boszorkányokhoz, de szerintem ha én is bekerülnék a rendszerükbe akkor ugyanúgy megpróbálnának levadászni, mint egy vámpírt vagy egy vérfarkast. - És amitől félnek azt elakarják pusztítani - A régebbi idők boszorkányperei tökéletes példák erre, hiszen akkor az emberek már csak a boszorkányság említésétől is annyira féltek, hogy mindenkit kínhalálra ítéltek, akiről csak felmerült a gyanú, hogy ő is boszorkány lehet. - Még jó hogy Magnolia Valleyban nem üldöznek minket. - Nem mintha nem lenne elég hatalmunk arra, hogy megvédjük magunkat pár felbuzdult ember ellen, de azért nem szeretnék úgy élni, hogy mindig a hátam mögé kell néznem. |
Egy ideig még csak mozdulatlanul álltam a lány előtt néhány lépéssel és figyeltem. Nyilvánvalóan megérdemelték, amit kaptak - nem tagadom, jó érzés volt kiütve látni azt a két undorító lényt, és emellett semmi negatív visszhangja se lett a dolognak, szóval végül is minden rendben volt. Makrancos megszólalásai ellenére a kis fekete dögöt szorongatva magamban megmosolyogtam a látványt, de továbbra is csak kedvtelenül pislogtam felé. - Úgy nézek én ki, mint aki sajnálna bárkit is? - prüszköltem egyet egy halovány mosollyal a szám sarkában, hisz tulajdonképpen tetszett dacos megjegyzése. Mekkora pech, hogy pont egy zabos boszorkány kapta rajta őket állatbántalmazáson! Bár talán még mindig jobban jártak, mintha valaki csak úgy feldobta volna őket. Így legfeljebb némi emlékezetkiesés, sokk és egy-két fájó testrész árán, de megússzák a dolgot. - Csak megvártam, hátha balul sül el valami. - enyhén megrántottam a vállamat, mint akinek nincs jobb dolga. Tulajdonképpen a puszta véletlennek, no meg kíváncsiságomnak köszönhetően néztem végig a dolgot, nehéz lett volna nem meghallani a különös hangokat. - Megelőlegezve, hogy nem fogsz engem is a falhoz kenni. - tettem hozzá a végén, majd lassan odalépdeltem a lányhoz. Látszólag feszülten ácsorgott, s szemmel tartotta minden mozdulatomat, ami persze nem meglepő, én se szívlelném magam túlzottan a helyében, elvégre bárki lehetnék, akár rosszat is akarhatnék neki. - Itt is hagyhatlak, ha zavarok, csak egy szavadba kerül. - mikor elég közel értem hozzá a lány szemeibe néztem, majd lejjebb emeltem tekintetem a fekete szőrmókra, aki nagy buzgón nyalogatta megmentője kezét. Kissé megszeppenve ugyan, de hagyta hogy lassan végigsimítsam ujjaimat a bundáján. Eléggé lesoványodott, ráfért volna egy meleg szoba, egy kis táp, és talán egy állatorvos véleménye is kijárt már neki. - Szóval hazaviszed. - inkább kijelentés volt mintsem kérdés. - Jó helyed lesz, ha nem dühíted fel. - suttogtam oda nagyra nyílt szemekkel a kis dögnek, majd a kérdésére válaszolva ismét a lányra néztem. - Rochelle vagyok, hivatásos boszorkány, akárcsak te...meg még páran errefelé. - ez persze még nem adott alapvető okot arra, hogy puszipajtások legyünk, hiszen ez a város pont nem az a hely, ahol bárkiben megbízhat az ember. Sok furcsa szerzetet látni, akikről már első látásra eldönthetjük, hogy jobb távol tartani magunkat tőle, s van a másik kategória, ahova akár engem is besorolhatott volna jelen esetben. Az viszont egészen magától értetődő, hogy ha hátsó szándékaim lennének már nem a kutyával foglalkoznék. - Nem tudom milyen hasznom származhat, ha bárkinek is elkotyogom, hogy szabadidődben kutyaverő drogos elmebetegeket csapkodsz a falhoz, ezen egy átlagember is max röhögne egyet. - egy hozzánk hasonló valószínűleg annyira tartana érdekesnek egy ilyen történetet, mint az öregasszonyok az utcán elhaladó járókelőket, egy egyszerű ember pedig legfeljebb egy béna viccnek fogná fel. - Persze ha ezt meglátom és nem vagyok boszorkány talán már az utca túloldalán lennék, az emberek szeretnek félelemmel reagálni az ismeretlenre. - legalábbis ha közönséges ember lennék és egy ilyenbe botlanék nagy eséllyel elfutottam volna a francba és megpróbáltam volna lassan elfelejteni amit láttam, bemagyarázni magamnak valamit, nehogy felbomoljanak a meghitt mindennapjaim. |
Végigmértem a velem szemben álló lányt. Egyáltalán nem voltam diszkrét, kendőzetlenül siklott a tekintetem rajta, alaposan szemügyre véve minden egyes porcikáját. Végül megállapodtam az arcán, s a tekintetem összefonódott az övével. Nem siettem el a választ a kérdésére.
- Ennél járhattak volna sokkal rosszabbul is - Mondjuk ha nem a falnak csapódnak, hanem valami falból kiálló tárgynak, ami szépen felnyársalja őket. Na nem mintha ilyen drasztikus lépésre szántam volna el magam, persze véletlenek előfordulnak. Lehet, hogy nem vagyok a legbarátságosabb ember, de attól még nem vágyok mások halálára sem. Nem is beszélve arról, hogy minél több emberrel végzek fekete mágiával annál jobban elterjed a bikafej alakú égési sérülés a karomon. Emiatt pedig egyre nehezebben tudok uralkodni az erőmön. Szerencsére a jó pár évvel ezelőtt történt táboros eset óta senkiben sem tettem akkora kárt, hogy már ne lehessen megmenteni az életét. Arra azonban semmi biztosíték sincsen, hogy ez így is marad. - De ha ennyire sajnálod őket akkor ha esetleg téged is megtámadnának nem teszek majd semmit. - Na nem mintha sok esély lenne arra, hogy pont ez a két tag megtámadja majd valamikor a lányt és én meg pont a közelben legyek.
Mivel nem láttam a meglepettség vagy értetlenség jelét sem a lány arcát, így arra tippeltem, hogy vagy találkozott már ehhez hasonló természetfeletti tevékenységekkel vagy ő is egy boszorkány. A kettő persze nem zárja ki egymást. Figyeltem, ahogy elhalad mellettem és a testekhez lép. Megfordultam, hogy szemmel tartsam, hiszen csak idegen volt számomra, én pedig elég gyanakvó típus vagyok. A kutyus közben folyamatosan nyalogatta a kezemet, szegényke biztos nem sok jót kapott az eddig életében, mert abba sem hagyta a hálálkodást.
- Még ha emlékeznének is... nem túl sokan hinnének nekik - Az emberek nagyrésze legalábbis biztosan nem, mert még mindig sokan tagadják a természetfeletti létezését, a jelenlétéről a városban pedig hallani sem akarnak. Senki sem törődne két drogos meséjével. Ha esetleg mégis akkor pedig szívesen várom az érdeklődőket. - De ha már itt tartunk... téged miért is érdekel, hogy bajba kerülök vagy nem? - felvontam az egyik szemöldökömet. A hangomban semmi rosszindulat vagy gúny nem volt, egyszerűen csak túl sok rosszat kaptam már az emberektől emiatt pedig mindenkiről a legrosszabbat feltételezem.
- Csak nem te is boszorkány vagy? - kérdeztem nyíltan rá. Az már világossá válhatott számára, hogy én az vagyok, nekem pedig volt egy erős sejtésem, hogy ő is az lehet. A megérzéseim pedig a legtöbb esetben jónak bizonyulnak. Mondjuk az a tény, hogy ő is boszi még nem válasz arra, hogy miért tartaná meg magának azt, amit az előbb látott. Lehet néha nem kellenne mindenkiben azonnal a rosszat keresnem.
|
Mikor kinyitottam a szemeimet egy pillanatra nem tudtam hol vagyok - pedig a saját ágyamban keltem, csak éppen fejjel lefelé. Az ablakon halovány hajnali fény szűrődött be az íróasztalomon lévő rajzokra, egyébként az egész szobában félhomály honolt. Kómásan szétnéztem a földön heverő piás üvegeken és cigaretta maradványokon - ó, Roch, te sosem változol. Ásítottam, forgolódtam egyet, majd az ágyban felülve megpillantottam magam mellett egyik szeretőmet. No, nem mintha olyan sok lenne, szám szerint jelenleg csak kettő, de ők ketten tökéletesen megakadályoztak mindenféle balga igényt arra, hogy esetleg egyszer netán komolyabb kapcsolat után kezdjek el kutakodni. Néhány másodpercig mozdulatlanul ültem s csak puha, hófehér bőrét és kócos barna haját szemléltem, megnyugtató, lassú szuszogását hallgatva. Egy ideig csak így ücsörögtem, aztán nagy levegőt vettem, felálltam és megkerestem a kis fehér dobozt. Elővettem egy szálat s meggyújtottam. Az íróasztalhoz érve kihúztam a széket, megfordítottam és lehuppantam rá, majd egy ideg csak merengtem az ablakon át a hideg, kinti hajnalba az előttem elterülő füstfelhőn keresztül. Talán fél órán át ücsörögtem így, de mindez csak egy pillanatnak tűnt, olyannyira nem tűnt fel az idő múlása. Képzelgésemből a lány mozgolódása ébresztett fel - felkaptam a fejem, elnyomtam a leégett csikket, majd felálltam és öltözni kezdtem. Megszokta már, hogy rendszerint eltűnök mire felébred, ez amolyan furcsa szokás volt nálam; mindig én keltem előbb, s ha nem is tűntem el a házból, mire a másik felébredt én már legalább a kávémat iszogatom a nappaliban. Még aludt, amikor én kiléptem az ajtón. Teljesen elnyomott a szoba hangulata, s mivel amúgy is el kellett intéznem a bevásárlást szépen összekaptam magam és megindultam a bolt felé. Nem szerettem sokáig húzni az ilyesmit, rendszerint csak összekapkodom, ami kell és megyek is tovább a dolgomra. Hétvégenként általában szabad vagyok, így ilyenkor igyekeztem a szenvedélyemnek szentelni magam.
Utam először egészen másfelé vezetett - délelőtt már csak megszokásból is benéztem a szalonba, de később elintéztem azt a bizonyos bevásárlást is. Kora délután lehetett, mikor lassan ballagtam hazafele a hűvös utcákon, s különös hangokra lettem figyelmes egy közeli sikátor felől. Lelassítottam egyébként sem túl sietős lépteimet, s mikor benéztem a sikátor másik végén szintén feltűnt egy lány, előttünk pedig néhány idióta alak egy kis kutyát püfölt nagy hévvel. Mire kapcsolhattam volna a lány már a két srácnál is termett, majd azok hirtelen a falhoz csapódtak. Körülnéztem, ugyanis a bántalmazók mellett a boszorkány akciója sem volt egészen zajtalan, és noha nem sok ember volt az utcán, azért az a néhány járókelő is fülelni kezdett. Szerencsére nem érdekelte őket annyira a dolog, hogy utána járjanak, de ha ez folytatódik még egy kisebb tömeg is idevegyülhetett volna. Úgy döntöttem nem avatkozok bele a dologba - hogy ne legyek olyan feltűnő betértem a sikátorba, de csak tisztes távolságból figyeltem az eseményeket. A földön fekvő két ember eszméletét vesztette, de különösebb bajuk nem esett valószínűleg. Kedvem támadt megfojtani a két rohadékot, de nyilvános helyen mégse ugorhattam nekik, no meg ezt már megtették előttem az imént. Alig néhány perc elteltével a kis fekete test magához tért, s köszönetet tett megmentőjének, aki ezután felállt s megpillantott...nos, engem. Félszemmel kipillantottam az utcára, majd tettem néhány lépést az idegen felé. - Mindig ilyen agresszív vagy? - kérdeztem, miközben egy gyors pillanat alatt felmértem a kis fekete szőrgombócot szorongató lányt, majd elhaladtam mellette és jobb lábammal megpiszkáltam az egyik fickót. - Valószínűleg semmire nem fognak emlékezni, de bajba is kerülhetsz egyszer egy ilyen miatt. - hangomban semmi kioktató jelleg nem volt, inkább csak közöltem vele az egyértelműt, majd hátrébb léptem a földön heverő testektől. - Mellesleg ne aggódj, az utolsó vagyok, akitől tartanod kéne ebben a helyzetben. - ismét a lány felé fordultam és sóhajtottam egyet. Megértettem a dühét, s valószínűleg az állatok védőszentjeként egyszerűen nem állhatta meg, hogy ne lépjen közbe, de kisebb cirkusszal is megoldhatta volna a dolgot. Tulajdonképpen nem az én dolgom mit művel, de úgy éreztem meg kell bizonyosodnom a felől, hogy nem sül el rosszabbul a dolog. |
Ma szinte az egész délelőttömet azzal töltöttem, hogy egymás után jártam az antikváriumokat olyan régi könyvek után kutatva, amik a fekete mágiával foglalkoznak. Körülnéztem a természetfeletti fekete fórumokon is, ahol volt már pár kiszemeltem, de ahhoz hogy meg is tudjam vásárolni őket még nagyon gyűjtenem kellett. Ezért szerettem az antikváriumokat, mert ott sokszor nem tudják, hogy milyen erejű könyv is van a birtokukban és fillérekért odaadják. De arra is volt már példa, hogy pár fiatal brahiból vettek egy fekete mágiával foglalkozó könyvet. Nem hittek benne, boszorkányok sem voltak, csupán hülyülésből megpróbáltak megidézni egy nagy erejű démont. Azt hitték, hogy semmi sem történt, viszont ezek után parajelenségek kezdtek történni velük és lassan elkezdtek megőrülni. Csoportos öngyilkosságot próbáltak elkövetni, hogy elhallgattassák a hangokat a fejükben. A kiérkező mentőknek még sikerült megmenteni az életüket, a könyv pedig hozzám került. Ennek már másfél hónapja, de még mindig nem tudtam átrágni magam rajta, mert tele van olyan varázslattal, amikhez még végeznem kell egy kis kutatómunkát mielőtt nekikezdek. Az újkeletű köteteknek nem tulajdonítok túl nagy hitelességet, én minél régebbieket keresek, mert a salemi boszorkányok nagyon otthon voltak az olyan varázslatokban, amikkel én is próbálkozok. Úgy pedig nem akarok elkezdeni egy sötét varázslatot sem, hogy nem készültem rá eléggé, túl komolyak lehetnek a következmények.
Sajnos egy antikváriumban sem találtam megfelelő könyvet, ezért hazafelé vettem az irányt. Igaz, hogy nem csináltam semmi érdemleges munkát, de az ide-oda mászkálás eléggé leszívott így nem vágytam semmi másra, csak hogy vegyek egy forró fürdőt, bebújjak a puha takaróm alá és megnézzem az Ördögűző legújabb részét. Az egyik sikátor mellett haladtam el, mikor egy kutyus fájdalmas sírására lettem figyelmes. Megtorpantam és benéztem, a zsákutca végén két srác rugdosott egy földön fekvő fekete kis kutyát, akinek már arra sem volt ereje, hogy megmozduljon. Ha egy embert vertek volna akkor biztosan továbbmegyek, mert senki magánügyeibe nem akarok belefolyni, viszont hatalmas kutyabarát vagyok, így befordultam a sikátorba, s megindultam az ott lévők felé. A harag csak úgy lángolt bennem, szerencsére a talizmánom a nyakamban lógott így nem veszítettem el a hatalmam fölötti uralmat. Nem mondtam semmit, csupán kinyújtottam előre a kezem, amit aztán oldalra rántottam elrepítve egy a két srácot, akik elég nagy erővel csapódtak a falnak. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg valami komolyabb kárt tehettem bennük, leguggoltam a kölyökhöz, akiben még volt egy kis élet, igaz már nem sok. Bár nem voltam orvos, de azt láttam, hogy több csontja is törött lehet, ezáltal belső sérülései is akadhatnak. A kezeimet óvatosan a kis testére tettem, majd mantrázni kezdtem az egyik gyógyító varázslatot. A szemeimet lecsuktam, közben folyamatosan ismételgttem a varázslatot. Éreztem, ahogy a kezeim alatt a csontjai a helyükre mozdulnak és összeforrnak. Addig nem hagytam abba a varázsige ismétlését, amég a kutyus fel nem ült és meg nem nyalta a kezemet. Elmosolyodtam, közben kivettem egy zsepit a táskámból, mert közben vérezni kezdett az orrom. Ez sajnos még elég sűrűn előfordul velem, hogyha egy olyan varázslatot hajtok végre, amihez még nem vagyok elég erős.
- Gyere, hazamegyünk - Ezek után eszemben sem volt itt hagyni a kutyust. Felvettem a kezembe és elindultam vissza a nyílt utca felé. Ahogy megfordultam vettem észre, hogy egy lány áll szemben velem. Nem túl közel, de még látótávolságon belül, így könnyedén végignézhette a történteket.
- Remélem nem érzel késztetést arra, hogy erről bárkinek is beszélj - néztem a lányra. Nem mintha rossz dolgot tettem volna és valószínűleg nem sokan hinnék el neki, de nem akarom felhívni magamra bizonyos emberek figyelmét. |
//Anja & Baako innen off. A Nightclubban folytaják - reményeim szerint:"D// |
Sosem értettem azokat az embereket, akik azonnal megnyílnak. Megnyílnak, és csak mondják, mondják.. Pedig nagy rá az esély, hogy snekit nem érdekel a mondandójuk. Vagy ha valakit érdekel is, azt meg azért, hogy később felhasználja ellene. Bizalmatlan vagyok? Talán. Több exem is próbált erőszakkal "megnyitni" hiszen én "tipikusan az a fajta vagyok, aki belül mézes mázos, csak el kell odáig jutni".
- Ó, hát a modern kémszakmának elég sokszínű módszertára van. - mosolyodtam el zsebre tett kézzel. Volt már szerencsém egy-két félszeg próbálkozáshoz. Nem egy ember volt aki kiszagolta mi/ki vagyok, esetleg mivel foglalkozom, és ezer féle képpen próbáltak információt szerezni rólam. A tehetségesebb okirathamisítókat egyenest viszik ugyanis az FBI-hoz, hogy nekik segédkezzenek, de nekem ahhoz semmi kedvem. Az FBI imád "csapatjátékosokat" tenyészteni, ami nekem kicsit már sok.
Unottan méregettem az áldozatom lábát.
- A biosz részéről nem sokat tudok. Nem tudom, és ez most csúnyán hangozhat, de nem is érdekel, milyen károkat okoztam ennek a... - egy pillanatra a csávóra libbent a tekintetem, majd csak sóhajtottam egyet. - Mindegy.
Az egyik kezemmel alig észrevehetően a halántékomat kezdtem masszírozni. Legyen már vége ennek a napnak..
Önkéntelenül is felkaptam a fejmet, mikor megemlítette, hogy titokban tartja a mivoltomat. Hm, édes.
- Köszi.. - néztem rá hálásan, de lassan leesett, hogy ilyen szintű merészséggel nem lehet valaki sima ember. Már rég belehalt volna. Vagy csak mázlija van? De mindig? Főleg itt, ahol nyüzsögnek a magamfajták. Csoda, hogy nem nyelték még le keresztben.
- Ja, ja, a Trónok Harcát vágom. Az a fantasy sorozat. - asszem vannak benne sárkányok, vagy mi. Láttam róla pár gifet a neten, de valahogy engem nem köt le ez a dolog. Talán mert karnyújtásnyira vagyok a sárkányléttől. Nem tudom. - Engem ezek a múltas dolgok nem izgatnak. Mármint az is valami régi korban játszódik, nem? Csak sárkányokkal, meg egyebek.. - az emberiség fantáziája (vagy hülyesége? Még nem sikerült rájönnöm.) végtelen. Legalábbis ha sorozatokról van szó. Meg pénzről. Főleg pénzről.
- Ami múlt, szerintem okkal múlt el. - diplomatikus Baako ON. Valamiért a pártatlanság örökké a pecsétem fog maradni.
- Egy italra? - kicsit felderült az arcom. - Az most asszem jól jönne. - a melletünk fetrengő, fagyott lábú csávóra pillantottam. - Nagyon is jól jönne. - azzal a lendülettel már hátat is fordítottam a hármónk alkotta jelenetnek, és elindultam kifelé a sikátorból.
- Egyébként minden gyanús, sötét alakot ilyen naiv kíváncsisággal közelítesz meg, vagy csak esetünkben tettél kivételt? - ajkaim szélén aprócska vigyor táncikált. |
Sajnáltam szegény srácot, amiért ilyen durván lebombáztam a kérdéseimmel. Nem szoktam ilyen rámenősen viselkedni, megtartom azt a bizonyos három lépés távolságot, viszont vannak olyan dolgok, amik hatására kitör belőlem az örök gyerek és még mielőtt észbe kaphatnék egy buzgómócsing módjára támadom le a másikat. Mentségemre szóljon, hogy ilyen nem sokszor fordul elő velem. De azért szerintem érthető az izgatottságom, mert nem minden második sarkon fut bele az ember egy igazi, élő sárkányba.
- Ha kém lennék akkor nem gondolod, hogy kicsit diszkrétebben próbálnám megtudni a kérdéseimre a válaszokat? - felvontam az egyik szemöldökömet. Igaz ez a kémesdi még véletlenül sem jönne össze, mivel egyáltalán nem tudok pókerarcot vágni, ahogyan az érzelmeimet sem tudom elrejteni. A lebukás veszélyétől való görcsös félelemről pedig ne is beszéljünk. Szinte minden az ellen szól, hogy én valami életszerű munkát tudjak végezni a titkos információszerzés terén. Mikor közölte, hogy valószínűleg pár óra múlva kiolvad a lába csak hümmögtem egy sort, a fogaskerekek közben forogni kezdtek az agyamban.
- Értem, de gondolom utána a lába nem lesz a régi, vagyis nem hiszem hogyha egyszer ilyen szinten lefagy egy emberi testrész az utána úgy megtud gyógyulni, mintha semmi sem történt volna. Vagy igen? - úgy méregettem a szerencsétlen lábát, mint a helyszínelők szokták a holttesteket egy gyilkosság helyszínén. - Nem, semmiképpen. - válaszoltam meg az előbb feltett kérdésemet. Persze lehet, hogy tévedek, a biológia sosem volt az erősségem, mondjuk szerintem nem sok orvos találkozhatott még olyan végtagokkal, amik a szó szoros értelmében jéggé fagytak.
- Akkor tényleg komoly dologról lehetett szó, ha mégis erre vetemedtél. - mondtam miután közölte, hogy az emberi végtagok lefagyasztása nem tartozik a hobbijai közé. Pontosan az ilyen ügyek végkifejlete miatt kerülöm én ezt az egész illegál témát. Engem nem arra teremtettek, hogy a bűn útját járjam. Két bal lábam van.
- Akkor gondolom még nem sok ember előtt jelentél meg az igazi alakodban. - Ezt miután kimondtam már meg is bántam, hiszen miért fedné fel a legnagyobb titkát random emberek előtt? Figyelembe véve, hogy az emberek mennyire pletykásak gyorsan elterjedne a híre, aztán mire feleszmélne már bottal bökdösnék, hogy alakot váltson és lencsevégre tudják kapni, s világszenzációt tudjanak csinálni belőle, amiből alaposan meggazdagodnak. - Ne aggódj tőlem nem tudja meg senki, hogy mi is vagy valójában. - egy barátságos mosoly jelent meg az arcomon. Mivel én is a megbízható emberek kedveltem, akik nem adják tovább az első pillanatban a rájuk bízott titkot, ezért én is megtartom a rám bízott titkokat.
- Ne haragudj, hogy ennyire letámadtalak a kérdéseimmel. Nem szoktam ilyen lenni, csak ahogy megláttalak sárkányként egyből a Trónok Harcára asszociáltam és előtört belőlem a fangirl énem. - zavartan a hajamba túrtam, s a földre pillantottam, hogy ne lássa mennyire elpirultam. - Itt dolgozok a nem messzi night clubban. Meghívlak egy italra olyan bocsánatkérés féleként az előbbiért. - Ha elfogadja a meghívásomat, ha nem nekem akkor is oda kell mennem, mert nem késhetek a melóból. Így sem vagyunk elegen ahhoz, hogy kiszolgáljunk annyi embert, amennyi esténként ott tobzódik, ezért minden emberre szükség van.
(bocsánat, hogy csak most írtam, de nem láttam, hogy írtál a chatbe. közben variáltam kicsit Anja személyiségén meg vérfarkas lett belőle. tőled is elnézést kérek a variálásért:) ) |
Zsebre tett kézzel néztem, ahogyan a jégdarabot vizsgálja a lány. Büszke voltam. Tetszett, hogy ennyire eltátja a száját a dolgon, dehát mégis mit vártam? Fiatalnak tűnik, 17-18-nak talán, ergo könnyű elképráztatni. Az viszont, hogy random kérdésekkel bombáz.. hát nem tudom. Vegyes érzelmek.
- Kezdem azt hinni, hogy valaki direkt utánam küldött, hogy deríts féynt a képességem határaira. - nevettem fel halkan, de a gyanú közben fájdalmas éllel végtézott gondolataim között. De mégsem lehetek oylan gyanakvó fasz, hogy válaszok nélkül hagyjam az ártatlannak tűnő kérdéseit.
Tekintetem lassan a jégtömbre szökött, és azt figyeltem pár pillanatig, ahogy a volt - hisz ezek után már tutira nem fogok vele üzletelni - ügyfelem szitkozódik, s néha keservesen kérlel, hogy csináljak vele valamit, de nekem eszem ágában sincs.
- Nemtom. - vonok vállat. - Szerintem annyi idő kell neki, mint egy normális jégdarabnak, hoyg kiolvadjon. Pár óra, és mehet. - pár lépést ugyan tettem az áldozatom felé, de nem mutattam különösebb együttérzést. Felőlem aztán ki is vághatják a szerveit, míg itt fetreng.
- Akármennyire is tűntem rutinosnak, nem szoktam ám ezt csinálni. - zavartan simítottam a tarkómra.
A hirtelen jött szófosását nem tudtam hová tenni. Hogyan fér egy ekkora kislányba ennyi betű? Hova teszi? Csak pislogtam, várakoztam, hátha befejezi, vagy megunja, de nem.. a szavak csak jöttek, és jöttek, azt hittem soha nem lesz vége, és akkor nagy szemeit rám meresztette. Vége lenne?
- Comic Con? Mivan? - pislogtam értetlenül. - Persze tudom, mi az, el ne kezd magyarázni.. - nevettem halkan. - Egyébként nem tudnék sárkányként megjelenni, mert senki sem értené, mit mondok. Csak furcsa, dekódolhatatlan morgást hallanának.. vagyis asszem. |
Sokféle végkimenetelre gondoltam, de az a verzió át sem futott az agyamon, hogy a másik srác lefagyasztaná bármilyét. Már alapból ez is kiakasztotta volna nálam a biztosítékot, mikor azonban a teste elkezdett megnyúlni, a bőre pedig elszíneződni pislogni sem mertem, nehogy lemaradjak valamiről. Pár pillanattal később már egy hatalmas sárkány állt a srác helyén, a másik pillanatban pedig már az ember lába fagyott volt. Meglepett, hogy ennyinél megállt, azt hittem hogy minimum megeszi, szétroppantja meg olyan sárkányos dolgok. Biztos voltam benne, hogy meghallotta a mozgolódásomat, mert miután kiléptem a kukák mögül szinte azonnal ő is visszaváltozott az emberi alakjába. Nem törődtem az enyhén szólva barátságtalan arckifejezésével. Valamiért sosem érzem rosszul magam bárhogy is nézzenek rám mások, mondjuk ebben nagy szerepe van annak is, hogy nagy ívben teszek arra, hogy mit gondolnak rólam.
- Ez mennyi ideig lesz ilyen fagyott? Ki fog majd olvadni? - kérdeztem kíváncsian. Sosem voltam túl jó az érzelmeim elrejtésében, ezért bárki, aki az arcomra néz megmondhatja, hogy éppen milyen a kedvem. Na meg nem akartam és nem is tudtam volna a full komolyat adni, miközben majd kiugrok a bőrömből olyan kíváncsi vagyok. Azt hiszem ez az egyik oka annak, hogy nem választottam a színészi pályát.
- Nem, tényleg nem akarok. - bólintottam. Nem is érdekelt az az üzlet, amit ők lebonyolítottak, ahogyan az sem, hogy a másik tag mit csinált, habár azt még én is tudom a különféle illegális ügyletekről, hogy általában akkor sülnek el rosszul, mikor az egyik fél nem tartja be a határidőt, egyezséget vagy átbassza a másik felet. Ezt is csak a különféle bűnügyi sorozatokból tudom, mert még a 99 évem alatt nem keveredtem bele az Alvilág ügyeibe. Őszintén szólva nem is akarok, a legillegálisabb tetteim azok a lopások voltak Oroszországban, még Sztálin ideje alatt. Vannak, akik rákapnak a bűn ízére. Élvezik, hogy a bűncselekmény elkövetése közben elönti őket az adrenalin a lebukás veszélye miatt. Én ezt sosem élveztem, mindig tiszta ideg voltam, mert tudtam hogyha lebukok annak komoly következményei lesznek. És tessék. Azok is lettek.
- Ezt örömmel hallom - értettem arra, hogy nem fogok úgy járni, ahogyan az emberünk is tette. - Örülök, hogy megismerhettelek, Baako. - elmosolyodtam, de még mielőtt megemberelhettem magam újra felhoztam a sárkány témát.
- Gondolom Halloweenkor nem sokat kell költened jelmezre. Vagy ha jársz Comic Conra és társaira akkor is bezsebelhetsz minden díjat a jelmezversenyeken. Ó, milyen érzés repülni? Annyira jó lehet, hogyha gondolsz egyet akkor csak felszállsz és oda repülsz, ahova csak szeretnél. - Rossz szokásom volt, hogyha valami lázba hozott, akkor megállás nélkül tudtam beszélni és le sem lehetett lőni. - Na jó. Azt már tudjuk, hogy nem vagy ember, a látottak után a sárkányra tippelnék, de a Trónok Harcában egy sárkány sem alakult át emberré, miután a hercegnő megcsókolta. És biztos vagyok benne, hogy ilyen egy mesében sem fordult elő. Tehát mi vagy te? Valamilyen félvér? - felvontam az egyik szemöldökömet. Most először hallgattam el és hagytam lehetőséget neki válaszolni. Eszembe sem jutott az a lehetőség, hogy esetleg nem szeret vagy nem akar róla beszélni. Na meg azt is teljesen megértem, hogyha azért nem akar róla beszélni, mert vadidegen vagyok számára. De egy próbát megér a dolog. |
Eléggé rám jár a rúd mostanában. Valami boszorkány megátkozhatott, vagy én nem tudom, de valahogy semmi sem akar összejönni. A múltkor az a megkérdőjelezhető vevő, most pedig ez a szarházi, akinek hoztam, mindent, amit kért, és immáron sokadjára akar haladékot kérni. Oké, eddig mindig megfizette a tartozását; egy vagy két hét késéssel, de fizetett, viszont szerintme ez pont nem az a szféra, ahol leállhatsz alkudozni. A biznisz kemény dolog, ha van pénzed, meglesz, amit akarsz, de ha nincs, akkor bizony ennyi. Ennek a tagnak viszont valamiért nehezére esik felfognia piac működésének eme egyszerű alapelvét.
- Tesó.. - a menyétképű tag kezeit védekezően magaelé emeli, és rázni kezdi a fejét - én nem akarok balhét, addig is megoldottuk. Csak egy hét haladék!
- A nagy büdös lófaszt.
- Ne csináld már! Hol találsz olyan vevőt, mint én? - mentésképpen próbálta magát fényezni, de nem nagyon jött össze neki. A ruhái gyűröttek voltak, a pofája is tiszta mocsok, vagy smink, igazából nem érdekelt, és ezzel próbált engem meggyőzni.
- Pfft. Bárhol? - egyre mérgesebb voltam és éreztem, ahogyan a bennem rejlő sárkány próbálna előbújni. Sokszor érzek ingert egy jó repülésre, vagy csak arra, hoyg valami balfaszt lefagyasszak a picsába, de mindig visszatartom. Magam sem értem, miért, de folyton megálljt parancsolok az ösztöneimnek, a valómnak, pedig ez része annak, aki vagyok.
Mielőtt észbekaphattam volna, az ujjaim elkezdtek megnyúlni, és a bőröm is ezüstösen csillogott. Már nem tudtam visszafordítani - de nem is akartam. Egy pillantás alatt átváltoztam, és habár nagyon szerettem volna lefagyasztani ezt a faszfejet, és apró szilánkokra robbantani a tömböt, csak a lábát fagyasztottam meg. Egy ideig nem fog rohangálni azt hiszem. Lesz pár órája átgondolni az életét, és hogy mit tehetett volna máshogy.
A háttérből ekkor mozgolódást hallottam, s egy pillanat sem kellett, hoyg visszaöltsem makulátlan, emberi formámat.
Mint a véres rongyra, úgy néztem a lányra, aki fölbukkant. Mit keres itt? Mit akar? Valami hozzátartozó?
Szemöldökráncolva néztem, ahogyan a kisscsaj vizsgálgatja a fagyott testrészt.
- Nem hiszem, hogy bele akarsz te ebbe folyni. - jegyeztem meg hűvösen, amikor affelől érdeklődött, hogy mivel bosszantott fel az a patkány.
- Egyébként pedig ha nem akadsz okot, nem fog esni bántódásod. - próbáltam megnyugtatóan rámosolyogni, de éreztem, ahogyan a büszkeség felüluralkodik a vonásaimon. Tetszett, hoyg így elámította a képességem. A képességem, amit ezeddig rejtegettem, illetve kerültem a hazsnálatát vagy csupán az említését.
Ha más körülmények között találkozunk, valószínűleg kezet csókolok a lánynak, de így elég furcsa lenne.
- Anja.. - ízlelegettem nevét a számban. Eléggé oroszosan hangzik. - nos, én Baako vagyok. - biccentettem neki visszafogottan. Furcsa volt egy iylen helyzetben összefutni egy kiscsajjal. Kurvákat láttam még csak errefelé, de ők ha látják, hogy üzlet van, általában lelépnek. Nem akarnak semminek sem a szemtanúi lenni, hoyg a rendőrség véletlen se vegye őket elő. |
Sosem okozott problémát, hogy barátokat szerezzek. Szerencsére nincsenek gátlásaim és mindenkivel megtalálom a közös hangot, így máris büszkélkedhetek pár baráttal a rövid idő ellenére, amit eddig a városban töltöttem. Nem olyan rég érkeztem, de hála annak hogy nagyon sok hozzám hasonló van nem volt nehéz a beilleszkedés. Az egyik night clubban kezdtem dolgozni bármixerként. Már elég régóta hódolok az alkohol templomában, így nem véletlen hogy, hogy imádok különféle koktélkülönlegességeket készíteni. Az pedig, hogy ezért még pénzt is kapok, csupán hab a tortán. Azt meg már meg sem említem, hogy sokszor meghívnak egy-egy italra, még úgy is, hogy én keverem azt számukra. Ezt persze a többség abban a hitben teszi, hogy elég pár pohár alkohol és a lábaim már nyílnak is szét. Hát ehhez nem elég pár pohár alkohol... mondjuk ha nagyon kedvemrevaló a fiatalember akkor alkohol sem kell hozzá. Szeretem habzsolni az életet, kövezzenek meg érte.
Tegnap is sokáig dolgoztam, ezért szinte az egész délelőttöt átaludtam. Miután nagyjából észhez tértem megmosakodtam, reggeliztem, ami inkább már ebédnek számított utána felöltöztem és már ott tartottam, hogyha szeretnék még egyet vacsorázni meló előtt akkor indulnom kell. Még nem volt olyan késő, mégis sok fiatalt láttam az utcákon, akik már megkezdték az alapozást az estére. Az egyik sikátornál leszólított egy srác, akit már nagyon kínozhattak a kangörcsök. A nadrágja legalábbis erről árulkodott. Gyerekjáték volt becsalogatni a sikátorba. A kis naiv azt hihette, hogy zöld lámpát kapott, sőt már a nadrágját is elkezdte kigombolni. Megforgattam a szemeimet, közben nekinyomtam a falnak és mindenféle hezitálás nélkül beleharaptam a nyakába. Az egyik kezemet a szájára tettem, hogyha a meglepettség után megtalálná a hangját se zajongjon. Már rutinból tudtam, hogy meddig mehetek el anélkül, hogy komolyabb kárt tennék benne. Mivel rendszeresen szoktam enni, ezért nem okozott nagyobb gondot elszakadni a nyakától. Begyógyítottam a sebét aztán otthagytam és tovább indultam. Elővettem a táskámból a kis tükrömet és letöröltem a vért a számról.
Éppen egy újabb sikátor mellett haladtam el, mikor egy furcsa szag csapta meg az orrom. Biztos voltam benne, hogy nem ember, de nem tudtam beazonosítani, hogy pontosan mi lehet az. Lehet nem kellene egyedül sétálgatnom a sötét sikátorokban, viszont vámpír vagyok, ráadásul most ettem... megtudom védeni magam. Hangtalanul minél közelebb sétáltam a szag forrásához. Az egyik kuka mögött bújtam meg, aztán óvatosan kihajoltam, hogy szemügyre vehessem a történéseket. Ránézésre egy egyszerű drogügyletnek tűnt, de aztán elharapóztak az indulatok, mert az ember vagy nem akart fizetni vagy valamit nagyon nem jól csinált, mert a másik - akinek még nem sikerült beazonosítani a kilétét - valahogyan lefagyasztotta az ember egyik lábát. Sok mindent láttam már az évek során, de ehhez foghatót még sohasem, ezért teljesen lenyűgözött és felkorbácsolta a kíváncsiságomat. Emiatt kiléptem az eddig fedezéket nyújtó kuka mögül. Biztos voltam benne, hogyha valaki egy ilyen dologra képes az megfogja érezni a jelenlétemet.
- Nem tudom és nem is érdekel, hogy mivel bosszantott fel ennyire, de én biztos nem lennék az ellenséged - mondtam a srácra nézve, miközben egyre közelebb sétáltam hozzá. Ahogyan a földön fekvő, fájdalmában visítozó ember mellé értem leguggoltam és közelebbről is szemügyre vettem a fagyott lábát. Végigsimítottam rajta, a tapintása és a hőmérséklete s olyan volt, mintha jég lenne. Elismerően füttyentettem egyet. - Ez... érdekes - pillantottam fel a srácra. Sokszor mondták már nekem, hogy egyszer a közvetlenségem lesz a vesztem. Felegyenesedtem és kezet nyújtottam. - Anja vagyok és nagyra értékelném, ha nem fagyasztanál meg. Igaz, hogy télen születtem és szeretem a havat, de ennyire azért nem vagyok oda érte. - Így közelről is látva, hogy mire képes a srác talán mégsem volt olyan jó ötlet felfedni az ittlétemet, de lehet hogy neki is feltűnt volna. Na meg attól, hogy ilyenre képes még sebezhető lehet, viszont remélem, hogy nem kerül ennek a kiderétísére sor. |
[82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
