|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:33 - |
 |
[55-36] [35-16] [15-1]
|
Jó, ez teljesen igaz, hogy ha öltözékről vagy kiegészítőről van szó, akkor képes vagyok nagyon válogatni. Úgy istentelenül, nem azért, mert a legmárkásabb és a legdrágább ruhákban akarok pompázni - pedig tudja mindenki, hogy ezt megtenném, van rá lehetőségem, elég sok - csak azért nem akarok valami olyant felvenni, ami tudom, hogy nem néz ki jól. A másik része, amit mondott... randi. Már nem csinálom, egyszerűen nem. Inkább keresek valakit, aki hajlandó lefeküdni velem és ezzel a szükségleteim ki vannak elégítve. Igaz, hogy akarok szeretni, valakivel megosztani az életemet, de beletörődtem a magányba, így nehéz lenne valakit közel engednem magamhoz.
- Jó... nem szóltam! - emeltem fel a kezem megadóan.
Hiányzott az egész az, hogy itt beszélgetünk, nosztalgiázunk és minden, ami vele és velünk kapcsolatos. Lehet sokszor mondtam, de még mindig úgy érzem, hogy Saschaval egy testrészemet veszítettem el. Nem tudok mást mondani, csak ezt és ezt. Szörnyű volt. Az nap úgy éreztem, megint nincs semmim. Hogy az a támaszom, ami eddig rendbe tudott hozni engem, nincs többé. Sírtam érte, ott helyben, mikor kijelentette Cecil, a hazafelé úton és akkor mikor otthon voltam. Megtanultam azt; nem könyöröghetek azért, amit már nem tudok, meg kellett tanulnom saját lábamra állni, ne mástól várjam a segítséget. Valamilyen szinten ez sikerült.
- Oh, a kis ügyes. Mindenhez idő kell, biztos vagyok benne, hogy mire iskolába megy, jobban fog neki menni, mint a társainak - ha valamit megtanultam Aksel által az, hogy ha időt fordítás a gyerekekre, hihetetlenül ügyes tud lenni. Bárcsak nem azért tanított engem volna, hogy átvegyem a cégét, hanem ezért, mert szeretett, de hát nem kérhetek mindent. Ahogy Sascha megmutatta a képet a két gyerkőcről, mintha csak magunkat láttam volna, képtelen voltam nem mosolyogni. - Nagyon aranyosak, azt elmondhatom - a következő mondatára viszont felvontam a szemöldököm. - Ugyan Sascha, én se vagyok szent - csóváltam meg a fejem.
- Ezt én is mondhatnám, hiszen te is ott voltál nekem - úgy éreztem, megint a sírás szélén állok. - Tudom, de nem lehet. Szeretném őket látni, mégis csak az én rokonaim is, nem? - mosolyodtam el halványan. - De nem lehet, tudod mit szólna ahhoz, Cecil, ugye? Ne akarok vitát szítani, köztetek - soha nem akarná azt, eszem ágában sincs.
Végül Sascha feltette nekem a medált és még képet is csináltunk.
- Tudod, mi a nevetséges, Sacha? - tettem fel egy költői kérdést. - Hogy irigy voltam. Irigyeltem tőled az életed. Mindened megvan, legalábbis a huszonegy éves énem szerint, férj, gyerekek, szeretet. Nekem meg semmi nem volt, akkor. Kérdeztem magamban, hogy miért nem én kaptam ezeket... hiszen a mesékben úgy van, hogy aki a legtöbbet szenved, az kapja a legjobbat, de ez a valóság... ez nincs így. Hülye voltam, belátom és csak örülni tudok, hogy te boldog vagy. |
Xil minden egyes mozdulata, rezzenése emlékekkel öntött el. Habár Aksel egy kegyetlen zsarnok volt, mégis igazi szülők nélkül sokkal szabadabban nőttünk fel, mint néhány gyerek, és ennek nagyon is örülök.
- Hogy láss, mi? - mosolyodtam el - Nem is tudom, ki válogat a szemüvegei közt hosszú percekig egy-egy randi előtt. - közben a pincér elénk tette az italokat, s én egyet biccentve köszöntem meg neki.
- De gondolom te se sem. - cinkos mosolyt villantottam felé, és a narancslevembe kortyoltam.
Elékszem, mikor Xilt először elhívta egy srác randizni, és majdnem két órán át válogattuk a ruháit, hogy miben jelenjen meg, ami nem is "túl buzis", de azért a maga módján szexi, de konzervatívan szexi.. Áh, mindketten túl sokat akartunk.
- Nem hiszem, hogy úgy el tudna kanászodni. Cecil már megtanította olvasni, és hát eléggé döcögve, de megy neki. - magyaráztam büszkén. - Tudod, Cecil ugyanolyan könyvmoly, mint régen. A gyerek meg látja az apjáól a dolgot, és utánozni akarja, mert látja, hogy apu élvezi. - közben a táskámból előszedtem az újkategóriás okostelefonomat, és felvillantottam Xilnek a háttérképemet. A képen egy fürtöshajú, szőke kislány mosolygott, és boldogan ölelte át sötéthajú, barnaszemű öccsét. - Lényeg a lényeg, hogy szerintem jobbak lesznek. Nálam legalábbis biztosan, de téged nehezen köröznek le. - ekkor kicsit elkomorodott a hangom.
- Tudod.. - aprót sóhajtottam - még mindig nagyon hálás vagyok a büntetésekért, amiket átvettél tőlem. Nem is tudom, hol lennék nélküled.. a támogatásod, minden.. - éreztem, ahogyan óriási erővel próbál úrrálenni rajtam megint a sírás. - Xil, én nagyon szeretném, ha részese lennél a gyermekeim életének, szeretném ah látnák, hogy milyen egy erős testvéri kapcsolat, és ha ez a jó példa megtaítaná nekik hogy testvérként mindig ott kell lenni a másik mellett. - ajkaimat összeszorítva álltam fel az asztaltól, nem akartam sokadjára is könnyekben kitörni. Épphogy megigazítottam az arcom, mostmár ideje összeszednem magam.
A medált a lánccal együtt felkapva léptem Xil mögé. Arca mellett kétoldalról előrnúlva igazítottam nyakába az ékszert, majd hátulról bekapcsoltam, és arcomat az övéhez nyomva kaptam magunk elé a telefonomat.
- Szelfi! - abban a pillanatban telefonomat szelfikamerára állítva már kattintottam is. |
|
Teljesen kikészített ez a találkozás érzelmileg. Bár a nővéremről van szó, akit nem láttam elég régóta. Olyan, mintha egy testrészemet veszítettem volna el. Szerintem érthető, hogy miért buggyan ki állandóan a könnyem, hiányzott, jobban, mint bármi mást. Nekem csak ő van és senki más nagyon. Neki viszont van családja, így nem akarom kihasználni őt. Még az kéne. Gyerekei vannak, úgy hiszem, hogy a legtöbb időt akarja eltölteni velük, nehogy a szüleinkre hasonlítson. Bár ebben biztos vagyok, hogy ha nem is igyekezne annyira, akkor se történne meg az, tudom jól. Mindig is gondoskodó volt, bár a lázadó jelleme inkább volt észrevehető, mint ez.
Gondoltam, hogy ő sem tudja visszatartani a sírást, hiszen mindkettőknek megterhelő ez az egész.
- Szörnyűek vagyunk - mosolyodtam el, miközben megtörültem az arcom, mert már szinte az egész könnyes volt. Ennyi érzelem rég ült ki az arcomra, mindig elnyomom, néha észre se veszem, hogy nem mutatok semmit, csak fapofával figyelem a másikat. - Én meg szó szerint nem fogok látni a szemüvegemen keresztül, pedig pont azért van, hogy lássak! - úgy beszélünk, mintha ezek lennének a legnagyobb gondjaink a világon. Nekem más is, ahogy Saschanak is, csak ezt leplezzünk. Nem szeretnék állandóan arra gondolni, hogy mikor leszek rosszul, így mással kötöm le magam. Megint elővettem a törlőkendőt és újra megtörültem a szemüvegem. Vajon hányszor fogom még ma megcsinálni?
Csak mosolyogni tudtam, mikor a gyerekeket említette, ugyan élőben még egyiket se láttam még, de így ahogy Sascha leírja őket, magunkra emlékeztet engem. Hogy is ne, így első hallásra, belsőleg kiköpött másunk.
- Nem is tudom kikre - tettem úgy, mintha tényleg fogalmam se lett volna. - Csak nehogy olyan lázadó legyen Aurora tinédzser korára, mint az anyja - újra elmosolyodtam. - De az első kérdésemre nem válaszoltál. Látom rajtad, hogy fáradt vagy. Kérlek, ne hajszold túl magad, szerintem mindenki megértené, hogy ha magadra szánnál egy kis időt.
- Sascha - sóhajtottam fel. Mindig ezt csinálta, mint most, szabadkozni kezdett. Annyira még nem vagyok finnyás az öltözködéssel kapcsolattal, sőt még aranyosnak is tartom a medált. - Tőled kaptam és ha lehet mondani ez az egyik legjobb ajándék, amit kaptam. Szóval, ha szépen megkérlek felteszed nekem? |
Mindig is szerettem, és ragaszkodtam a vezetéknevemhez. No nem a felmenőink tisztelete, a család fontossága, meg ilyenek miatt.. egyszerűen ez volt köztem és Xil között a testvéri kapocs legnagyobb és szembetűnöbb megnyilvánulása. A nevemről mindig ő jutott eszembe, tőle pedig jó kedvem lesz, vagy egnyugszom. Éppen amire szükségem van. Ezért is örültem, amikor annó megtudtam hogy úgy is házasodhat az ember lánya, hogy megtartja a vezetéknevét. Persze tudhattam volna, hogy ez is egy olyan dolog, amihez Cecil foggal körömmel ragaszkodik a maga furcsa "férfias szentimentalizmusával". Azzal nyugtattam magam, hogy a vér nem válik vízzé, és attól, hogy Moon-fosztott leszek, Xil ugyanúgy a testvérem marad.
Ezért is ragaszkodtam ennyire a medálomhoz, és ezért ugrott ki majdnem a szívem a helyéről, mikor megtaláltam a medálom párját.
Könnyeit látva nekem is újra folyni kezdtek a cseppek az arcomon.
- Én mit csinálok veled? - nevettem fel halkan a sírástól el-el akadó hangomon. - Te mit csinálsz velem! - fél kézzel, a nevetés utolsó rózsáival arcomon kezdte kutatni a táskámban a kistükröm után.
- Teljesen lefolyik a sminkem! - mikor végre meglett, azonnal felnyitottam, és az egyik szavétával kezdtem feltakarítani szemem alól a romokat.
- Rosszabb, mint amire számítottam. - sóhajtottam fel halkan, de főleg azért, hogy tereljem a témát, és ne kezdjek megint bőgni. Be kell vallanom, nagy megkönnyebülés volt a saját arcommal szembetalálkozni, minthogy őt lássam. Érzékeny pont volt ő a szívemben, főleg hogy ilyen régen nem láttam. Egy hosszabb telefonhívástól, vagy egy párperces face to face csevejtől ugyanennyire elérzékenyültem volna, és egy minimum negyedórás pisi/de inkább sírás szónetet kellett volna tartanom a melóban. Itt ülni vele szemben óriási dolognak tűnt. Anni minden kimaradt az utóbbi évek során, amit hirtelen be akartam pótolni, és éppen emiatt éreztem magam tehetetlennek. Túl sok vlt a dolog, de kevés az idő.
- Köszönöm, jól vannak. - mondtam, mikor sikerült rendbehoznom magam. - Aurora egyre inkább a kicsi önmagamra emlékeztet. Ha teheti ellent mond, Dorian, az öccse pedig falaz neki. - ahogy beszéltem róluk, eszembe jutott a kis arcocskájuk, és akaralanul is elmosolyodtam. - Kísértetiesen emlékeztetnek egy másik testvérpárosra, nem gondolod? - kérdeztem még mindig mosolyogva, majd az előtte, nyitva haverő ékszeres dobozkára pillantottam.
- Feltegyem neked? Perze, ha nem tetszik.. - szabadkoztam azonnal. Én is elég finnás tudok lenni ruhák terén. Van, hoyg háromszor is átöltözök reggel, mert nem érzem, hogy az lenne a na outfitje. - NEkem az is elég, ha magadnál hordod. A kulcsodon, vagy ilyesmi. - vontam vállat. |
Nem tudom azt a kapcsolatot, azt a köteléket leírni, ami kötünk van, de azt hiszem megpróbálom. Hosszú évekig nem volt mások, csakis Sascha. Én nem szöktem ki, mint ő, inkább maradtam és falaztam neki. Bevállaltam helyette a büntetéseket, a kínzásokat, mindegy volt, csak ne kelljen szenvednie. Az ő testi és lelki épsége sokkal fontosabb volt mindennél. Azt volt szinte a küldetésem, hogy őt megmentsem minden rossztól, de ez soha sem sikerült igazán. Mindig számíthatott rám és én is rá. Ha kellett egy váll, amin sírni lehet, felajánlottuk a másiknak. Sokszor nem is kérdeztük meg mi a baj, csak ott voltunk a másiknak. Nem tudom hányszor bőgtem ki magam, miközben ő ölelgetett. Vagy hányszor fertőtlenítette le a sebeimet, mert Aksel szart az egészre, mondván macskák vagyunk, kibírjuk az egészet. De én soha sem bírtam ki, gyenge voltam, még az is vagyok mai napig, csak jól tudom leplezni az egész dolgot és úgy tenni, mintha semmi bajom sem lenne. Pedig ez nincs így. Jó ha van olyan napom, amit megúszok fejfájás vagy rosszullét nélkül. Ez mind Aksel hibája, a kísérleteké. Ezek a mellékhatások, amiktől én soha nem foguk tudni megszabadulni. Meg kell tanulnom élni az egésszel, el kell fogadnom, hogy ez a sorsom. Az, hogy volt mellettem valaki, aki támogatott segített feldolgozni a dolgot. Csak Aksel semmisé akarta ezt tenni. Sascha az nap szökött ki, ő meg dühös volt és azt mondta el fogja zárni örökre, napfényt sem láthat. Én dühös voltam, nagyon. Örültem, hogy a nővérem szabad és még ezt is elvenné tőle. Nem engedhettem, neki estem. Csak arra emlékszem, ahogy a nővérem magához ölel és azt mondja minden rendben lesz. Vége van. Abban a pillanatban úgy sírtam, mint egy csecsemő, aki épp most született meg. Nem értettem soha miért hagytak el a szüleink, nem voltak velünk, de tűrhető életünk volt, már amire emlékszek, hiszen csak három éves voltam.
Amint megláttam Saschat, alig tudtam visszafogni a könnyeimet, viszont nem tudtam levenni a szemem róla, olyan rég láttam már, hogy az már fizikailag fájt nekem. Úgy látszott, hogy ő sem tudta kordában tartani, hiszen, amikor ideért, rögtön a nyakamba borult. Én meg nem bírtam, sírni kezdtem és ez nem volt csöndes. Az egész arcom eltorzult a sírás miatt, kapkodtam a levegőért is. Csak akkor hagyott alább, mikor meghallottam a nevemet és azt az ezer éves mondatot, ami viccé nőtte ki magát. Én csak mosolyogni tudtam, olyan ritkán teszem meg, de most képtelen voltam nem megtenni. Amikor Sascha leült velem szemben, törlőkendőért nyúltam - ami van általában a zsebemben - ezzel töröltem meg a szemüvegemet, mert csupa maszat volt a sírástól és alig láttam ki. Láttam rajta, hogy fáradt, amit meg is értek, hiszen dolgozik és emellett főállású anya is. Úgy hiszem nem hanyagolná el a gyerekeit, nehogy a szüleinkre üssön.
A pincér egy ideig csak Saschaval foglalkozott, majd jött a szokásos, mit kérünk inni kérdéssel.
- Én csak vizet kérek, köszönöm - mondtam, a férfi pedig egy bólintással el is tűnt.
A nővérem mondatára csak felvontam a szemöldököm. Szabadkozhatnék, hogy nekem nem kell, elég az, hogy beszélgethetek vele, de ismerem őt, túlságosan is. Csak a medálról, beszélt, amit soha sem akar levetni. Szerinte a sors akarta, hogy megtalálja az utcán, én szerintem csupán véletlen. Egy bizarr véletlen, hiszen a Holdat ábrázolja és a mi vezetéknevünk Moon, vagyis már csak nekem. Sascha felvette Cecil vezetéknevét. Viszont az utolsó mondata miatt megint könnyek gyűltek a szemembe, ez nem lehet valós. Álmodom. Ahogy elvette remegő kézzel a kis dobozkát és kinyitottam, újra potyogni kezdtek a könnyeim.
- Köszönöm - nyögtem ki és letettem magam mellé. - Nézd mit csinálsz velem, másodszorra sírom el magam - töröltem is pár könnycseppet. - Hogy vagy? A gyerekek, hogy vannak? |
A melóból, kicsit fáradtan hívtam fel Xilt. Az egész testem remegett, míg kicsöngött, és a könnyeimmel küszködtem, mikor meghallottam a hangját. Hangja alapján egy kicsit sem változott. Valószínűleg ugyanúgy küzdött az érzelmeivel, mint én, de már majd' megőrültem, muszáj találkoznom vele. Még akkor is, ha Cecil szerint akkor voltam a legrosszabb önmagam, amikor otthon éltem. Ebben kétségtelenül igaza van, otthon se munkám, semmim nem volt, viszont ott volt az öcsém, aki a világot jelenti számomra. Jól tudom, hogy Cecil szemében Xil valamiféle őrült, pedig nem az. Egyszerűen ő nem ismeri úgy, ahogyan én.
Kicsit felsóhajtottam, mikor letettük, majd újra elővettem a medált, amit szereztem neki. Nekem már ezeréve megvolt a sajátom - még ezer éve az utcán találtam, és úgy éreztem, a sors vezetett arra, hoyg rátaláljak. Azóta lett a kabalám, és a kedvenc medálom egyaránt, és amikor megláttam egy pontosan ugyanilyet egy régiségkereskedő kirakatában, megértettem, hoyg ez egy jel, és beszélnem kell Xillel. Ha más nem, legalább azért, hogy odaadjam neki a medálom párját.
Ahogy 12:55-öt ütött az óra, én már készülődtem, s egykor száguldottam kifelé az épületből. Egytől kettőig tart az ebédszünetem, gondoltam ezt az időt minimum Xilre szánom, aztán majd látjuk, mi lesz. Lehet, hogy tök mérges, mert alig hívom.. és, ahh. Ebbe bele se merek gondolni.
Kabátom szőrös kapucniját a fejemre dobva fogtam egy taxit, és alig két perc alatt már az étteremnél is voltam. Kifizettem a sofőrt és nagyot sóhajtva léptem be a helyre. A kapucnimat lekapva azonnal megpillantottam Xilt, és nagyon össze kellett szedjem magam, hogy ne legyen sírás a vége.
A hanyagul összefogott kabát szétnyílt rajta, míg felé lépdeltem, és már egyre nehezebb volt visszanyelnem a dolgot. Láttam az arcán, hogy ő is észrevett, és hasonló idegállapotban van, mint én. Talán mintha a nevemet is hallottam volna, de már nem udtam szólalni. A nyakába borultam, és patakzani kezdtek a könnyeim. Nem bömböltem, vagy szipogtam, csak csendesen folytak le a cseppek az arcomon.
- Xil.. - szólaltam meg halkan, mikor már jó pár hosszú másodperce a karjaim közt rostokolt. - ..remélem, jól vagy. - idéztem Aksel bácsi szavait. A közös évek alatt az a mondat viccé nőtte ki magát a szemünkben. Anno Aksel akkor mondogatta, mikor elestünk, és tudni akarta minden okés-e. De őt nem az érdekelte, hogy jól vagyunk-e, hanem hogy sikerült-e megtartanunk a munkaképes állapotunkat.
Még pr másodpercnyi ölelgetés után lassan leszakadtam az öcsémről, és leültem a vele szemben lévő székre. Úgy éreztem magam, mint egy emebri roncs. Gyenge voltam, mert mostanában egyre kevesebbet sikerül aludnom - Cecilnek és nekem is iszonyatosan sok a melója, de közben a gyerkeket sem akarom elhanyagolni. Nem szeretném, hogy elhagyva érezzék magukat, hiszen az mindennél rosszabb.
Hirtelen egy pincér bukkant fel, hogy elkérje a kabátomat, mert elfelejtettem felakasztani. Én lefolyt sminkkel szabadkozni kezdtem, de ő csak felakasztotta a kabátomat, mejd megkérdezte, mit iszunk.
- Én valami gyümölcslevet. Talán narancsot. Meg kérek egy pohár vizet is. - mondtam, majd Xil válaszát megvárva eltűnt a pincér.
- Jut is eszembe! - kaptam az ölembe a táskámat. - Hoztam neked valamit! - tudtam, hogy valszeg a fél szemem lefolyt, de most őt akartam meglepni.
Gyorsan előkaptam hát a kis dobozkát a táskám méyléről, de még nem emeltem az asztal fölé, hoyg en tudja, miről van szó.
- Gondolom emlékszel a holdacskás medálomra, amit még régen találtam az utcán, amitől nem tudok megválni? - kérdeztem - Mondjuk hogy ne emlékeznél, hiszen most is a nyaamban van. - nevettem halkan. - Nos, mint kiderült, neki is van egy testvére. - mosolyogva nyújtottam neki át a dobozkás és már megint a könnyeimmel küszködtem. |
|
Nos, volt már pár napja, hogy lefeküdtem Ryuval és el kell mondanom, hogy észveszejtő dolog volt. Ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle? Mert én nem. Egy szóval sem bánom, inkább azt bánnám, ha nem találkoznánk többet. Azt már tudom róla, hogy a bárban dolgozik, csak azt nem, hogy milyen időközökként, hát ha szerencsém lesz és megint látjuk egymást, én azt szeretném. Fogalmam sincs, hogy ő mit gondol, viszont úgy, hiszem; beáldozná még a derekát. Szóval csak reménykedni vagyok képes. A mondás szerint a remény hal meg utoljára. Ez ide is érvényes? Egyáltalán merjek-e reménykedni? Fogalmam sincs mit csináljak ezzel a helyzettel.
Nem nagyon volt időm gondolkodni, ugyanis eléggé ellepett a munka és az otthoni dolgok. Nem lett olyan jó ötlet, hogy mi után a férfi megfektetett engem, délig aludjak. Mondjuk el kell fogadnom a saját döntésemet és számolni a következményekkel. Alig láttam ki a papírmunka alól vagy a megbeszélések alól. Viszont még mindig szeretem, amit csinálok. Képtelen vagyok mást elképzelni magamnak. Soha nem álmodtam másról, bár csak erről tudtam, hogy létezik egyáltalán. Mindegy, azt akarom ezzel mondani, hogy semmi pénzért nem változtatnék. Jó életem van és megvan szinte mindenem. Csak két dolog hiányzik az életemből - a szerelem és a nővérem.
Épp otthon voltam, mikor megcsörrent a telefonom, nem a céges volt, így nem is tudtam ki a fene lehet az. Talán Irina akar zaklatni megint? Viszont ennél meglepőbb dolog történt velem. A kijelzőn olyan nevet láttam, amit soha nem gondoltam volna, hogy viszont látok. Sascha volt az. pár másodpercig, csak döbbenten figyeltem az eszközt, egyszerűen lefagyott az agyam. Kifújva a levegőt, felvettem és igyekeztem összeszedettnek hallatszani, de a nővérem ahhoz túlságosan is jól ismer. Találkozni akart velem, mert hiányzok neki. Na, már ekkor könnyek gyűltek a szememben, de csak megráztam a fejem, most ezt nem csinálhatja. Megbeszéltünk egy időpontot, ami mai volt délután egykor. Letéve a mobilt, csak a számhoz emeltem a kezem. Hihetetlen, hogy ez történik. Egyszerűen nem... Sascha és én mindig is ellentétek voltunk, mint külsőleg, hiszen ő szőke és kék szemű, míg én nekem a szemem és hajam is barna. A tulajdonságainkról nem beszélve. Sascha lázadó alkat volt, úgy mondott szabályszegő. Én pedig igyekeztem mindent úgy betartani, ahogy csak tudtam és ha nem úgy csináltam, mint ahogy kellet volna, bűntudatom volt. Ez nem akadályozott meg minket, hogy ne szeressük egymást. Testvérek vagyunk. Ha lehet azt mondani a Poklot is megjártuk ketten és soha nem törtünk meg. Ezek voltunk mi. Ezek vagyunk.
Szinte egy egész délelőttöt elpocsékoltam azzal, hogy semmi mást nem csináltam, csak gondolkoztam. Nem jutott el még a tudatomig, hogy ez megtörtént. Végre személyesen láthatom... Lehet fura ez a megnyilvánulás, de sokat jelent nekem a nővérem. Csak az étteremben ültem és inkább a telefonommal foglalkoztam, minthogy a jelennel, mert akkor kibuggyanna az oly rég visszatartottam. A pincér már kiadta az étlapot, ezért eltettem a mobilt és azt fürkésztem. Nem sokkal később viszont meghallottam egy másik cipő kopogását, amire felnéztem. Ki más lehetett volna, ugye? Mint ő...
- Sascha... - haraptam el a mondanivalómat. Esküszöm, ha megszólal, akkor elbőgöm magam. Bár így is küszködök, de ezt láthatta rajtam, hiszen szokásom rágni a szám, ha nem akarok sírni. |
- Hülye dolog lenne megbíznod bennem - Sőt, az egyenesen megpecsételné a sorsát. Nem azért, mert elárulnám az ellenségeinek vagy kiadnám a titkait. Ó, szó sincs erről. Az egy dolog, hogy mondjuk a derűs állapotomban nem akarom bántani, viszont szokásom egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozni. Ha pedig bízik bennem akkor már nem annyira óvatos, kicsit leengedi a pajzsait, ami pedig azt eredményezheti, hogy még könnyebb célpontá válik.
- Igen, én is ettől tartok. - Céloztam arra, hogy még a végén azt hiszi, hogy féltem magamtól. Az igaz, hogy élvezem a társaságát meg szimpatikus a személyisége, de ezek még édes kevesek ahhoz, hogy egy hevesebb pillanatomban ne tépjem fel a torkát. Nem tudom mit éreznék, ha így történne. Lehet egy nagyon minimális szinten csalódott lennék, hogy végre találkoztam egy olyan emberrel, akinek elvagyok a társaságában, de az is lehet hogy nem éreznék semmit és egy vállrándítással bedobnám a testét a legközelebbi kukába. - Még egy kicsit sem? - úgy néztem rá, mint egy kisgyerek, aki egy kis édességben reménykedik. Számomra az édesség a finom vére volt, a lány pedig csak a csomagolás. Azt pedig szerintem ezek után mondanom sem kell, hogy mennyire édesszájú vagyok.
A boszorkányokkal kapcsolatos megjegyzésére nem mondtam semmit. Remélem, hogy végre egy olyan városba érkeztem, ahol legalább egy valamirevaló boszorkányt találhatok, aki majd szépen elvégzi a varázslatot és visszahozza Zarát.
Ahogy helyet foglaltunk az étteremben nem tudtam szó nélkül hagyni a romantikus hangulatot, ami a belteret körüllengte. - Befogtam - védekezően megemeltem a kezeimet, de közben az arcomon ott volt egy széles vigyor. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a helyzetet. - Nem tudom mi lett velük. - Igazából sosem érdekelt annyira, hogy komolyabb kutatómunkát végezzek azzal az ütközettel kapcsolatban. - A háborút megnyertük, tehát szerintem a németek ott rosszabbul jártak, mint mi - megvontam a vállam. - Franciaország határánál, amikor a német csapatok elakarták foglalni a fővárost. - Még mindig úgy emlékszem az ilyenekre, mintha tegnap történtek volna. Mikor az ember átéli a történelem nagy eseményeit akkor rájön arra, hogy mennyi mindent elhallgatnak és hogy mennyi mindent máshogy tanítanak.
- Hogy őszinte legyek veled Chrystal nem gondoltam volna, hogy az este végén én viszlek téged vacsorázni és nem pedig te leszel az én vacsorám - féloldalasan elvigyorodtam. Amíg ő megeszegette a lasagnet addig én ráérősen eliszogattam a bort. - Meg sem lepődök azon, hogy éppen vérfarkasra vadászol. Tényleg nagyon utálhatod őket - mondtam kissé érdektelenül. Miután befejezte a lány az evést intettem a pincérnek, hogy fizetnék. - Ha nem haragszol meg akkor nem foglak hazakísérni. - fordultam felé, mikor kiértünk az étteremből. Na meg nem hiszem, hogy örülne annak, ha ismerném a lakcímét. - Egy élmény volt az este, talán még látjuk egymást - ezt búcsúnak szántam, a következő pillanatban pedig már ott sem voltam. Ezt követően gondolom ő is hazament, nem hiszem hogy az este hátralévő részében nagyon erőltette volna a vadászosdit.
/ Chrys és Darren off / |
- Hát ezt már sosem fogjuk megtudni - mondtam ki a nyilvánvalót. Emberből lehet vámpír, de nem hiszem hogy ez a folyamat visszafelé is működne. Na meg miért mondanék le a halhatatlanságomról meg az erőmről, csak azért hogy újra törékeny, halandó ember legyek? Igaz emberként több esélyem lenne egy normális életre, amiben családot alapíthatok. Viszont még ha lehetséges is lenne a vámpírlét eldobása sem tenném meg, még a család ígéretére sem. Ahhoz túlságosan is szeretem azt, ami vagyok. - Mondhatni - bólogattam mit sem törődve a szarkazmussal a hangjában. A hangulatingadozásaim akkor is megvoltak, a természetem sem különbözött. Igazából csak olyan téren változtam, hogy akkor nem volt vérszomjam, tehát egy ember életét sem vettem el. A háború előtt persze. Hiszen ott megint rengeteg embert megöltem, de nem volt más választásom. Vagy én lőttem le az ellenséget vagy az tette ugyanezt velem és inkább nem vártam meg, hogy ő húzza meg hamarabb a ravaszt.
- Azért az értékes egy kicsit erős jelző rátok - Az én szememben igazából csak a vérük miatt fontosak és szerintem ezzel még nagyon sok társam így van. De értékesnek még ekkor sem nevezném őket, mivel nem csak az ő vérük iható. Ha jól tudom akkor csak a sárkányok és a szirének vére mérgező. Rajtuk kívül pedig még van pár faj, amit meglehet kóstolni. Még ha az ő vérük nem is olyan ízletes meg energiadús, mint az embereké el lehet élni rajta. Meg így jobban belegondolva nem feltétlenül kell életben lennie az embernek, mikor megcsapolják a vérét. A halála után egy rövid ideig még ugyanolyan ízletes, mintha még verne a szíve. Persze ha egy holttestből táplálkozunk az közel sem olyan, mintha egy élőbe vájnánk bele a fogainkat. Ahhoz az érzéshez semmi sem hasonlíható, ahogy ivás közben érzed, hogy a szíve egyre lassabban vér végül pedig örökre megáll dobogni.
Egy önelégült vigyor jelent meg arcomon, mikor sikerült rácáfolnom. - De miért nem? Nekünk is lehetnek érzéseink, családunk, szeretteink, akiknek hiányozni fogunk a halálunk után. Na meg nem minden természetfeletti keresi a bajt. - Mondjuk azt nem tudom, hogy a vadászok azokra is veszélyt jelentenének-e, akik nem jelentenek fenyegetést az emberekre. De az olyan vadászok, akik bosszúból vagy élvezetből hódolnak ennek a munkának vagy hobbinak - kinek mi - azok nem válogatnak, csak lőnek minden természetfelettire, ami nem ember.
- Szentkislány? - röviden felnevettem, aztán felhúztam a pólómat, hogy felfedjem azt a helyet, ahol nem rég még a pengéje volt. - A szentkislányok nem szúrnak le másokat egy-egy szeszély miatt. - Ha már nem gyógyult volna be a sérülésem akkor ez sokkal hatásosabb lett volna. Igaz azt sem egy apró szeszélynek nevezném, hogy megpróbáltam megölni ő pedig védte magát. Végül csak leengedtem a pólómat. Be kell ismernem, hogy ennél sokkal rosszabbul is járhattam volna. Mondjuk ha a tőrét a szívembe szúrja. Igaz nem ölt volna meg vele, de addig eszméletlen állapotba kerültem volna még ki nem húzza. Ha pedig nem vagyok magamnál akkor még egy hozzám hasonlóval is gyerekjáték végezni.
- Akkor megígérem neked, hogy miután meghaltál meggyőződök afelől, hogy olyan temetést kapsz meg olyan nyughelyet, amit megérdemelsz - Az embereknél nem az a kérdés, hogy meghalnak-e, hanem hogy mikor. Őszintén szólva a lánynak nem jósolok egy hosszú életet már csak a munkája miatt sem. Ha még nem is vadászat közben hal meg vagy egy olyan sérüléstől, amelyet munka közben szerez akkor még tartania kell a természetfeletti bosszújától, mivel elég sok esély van arra, hogy valaki megakarja bosszulni a társát. Ez főleg a vérfarkasoknál lehetséges, hiszen náluk a falkában olyan szorosak a kapcsolatok, akár egy családban. Ők biztosan nem hagynák szó nélkül, ha egy vadász megnyúzná az egyik társukat. Szerintem elég okot felsoroltam ahhoz, hogy alátámasszam azt az állításomat, hogy én túl fogom élni a lányt. Ha csak valamilyen csoda folytán meg nem sikerül ölnie. - Nem? - szomorúan néztem rá, mintha ez most annyira megrázna lelkileg. - Pedig én azt hittem, hogy még beszédet is mondanál rajta - Persze ezt egy pillanatig sem gondoltam komolyan. - De ne aggódj, nem kell azzal is foglalkoznod, hogy megírd a beszédedet a gyászszertartásomra, mert még jó hosszú ideig nem szándékozok meghalni - szélesen elvigyorodtam Már 129 éve élek és még legalább négyszer ennyit szeretnék megélni. Ha eddig nem találtak fogást rajtam az ellenségeim akkor ezután sem fognak.
Ezt követően elkezdte boncolgatni az egyetlen témát, amivel igazán ki lehet hozni a sodromból. Csak azért nem fojtottam meg, mert megjelent előttem Zara arca. Miután betörtem a faépület oldalát már kicsit higgadtabbnak is éreztem magam. A kérdésére csak bólintottam. Remélem lesz annyi esze, hogy nem hozza fel újra ezt a témát, mert akkor sem lesz különb a reakcióm. Ez egy úgymond tabu téma volt nálam, amit jobb nem feszegetni, ha nem akarják darabokban végezni. A szó szoros értelmében darabokban.
A bosszúval kapcsolatos mondatára nem mondtam semmit, hiszen én már elmondtam, hogy mit gondolok akkor meg minek ismételgessem magam. - Nálatok embereknél minden élőlény veszélyesebb - Najó talán a tündérek nem. Igazából akármilyen meglepő még nem kerültem összetűzésbe sok természetfeletti fajjal. Általában az emberrel akadnak konfliktusaim, vagyis nekik velem, mert nem igazán szokták értékelni, hogy beleharapok a nyakukba. Ha belekezdek ebbe a trófeagyűjtő bizniszbe akkor biztos rájövök majd arra is, hogy mire képes egy-egy faj. Addig legyen meglepetés, talán még kellemes csalódást is tudnak okozni azzal, hogy tanúsítanak egy kis ellenállást.
Elvigyorodtam, mikor közölte, hogy nem csak én szeretek játszani. Lehet megbántam volna, ha őt is olyan gyorsan megölöm mind azt a másik kettőt. - Kezdem sajnálni, hogy nem vámpír vagy... akkor ez kis játék folytatódhatna más környezetben - Ezen persze a szexet értettem. Nem mintha az emberekkel ne lenne jó, de szokásom túl durvának lenni, ami egy vámpír számára izgató lehet, viszont szerintem még a mazohisták sem élveznék azt, hogyha véletlenül eltörik az egyik bordájukat vagy kezüket. Meg ott van a másik dolog, hogy nekem a szex kéz a kézben jár a harapással. Ilyen téren nem a táplálkozás, hanem az élvezet miatt. Ha pedig egy egyszerű helyzetben alig tudom megállni, hogy ne csapoljam le az összes vérét akkor a szexuális feszültséggel, vággyal feltöltődve esélyem sem lenne, s mire feleszmélnék már egy hulla feküdne alattam, nekrofil pedig még nem vagyok. - Ha esetleg mégis kurvára szorulnék akkor majd szólok - rákacsintottam a lányra. Erre nem sok esélyt látok, mivel nagyon válogatós és igényes vagyok olyan téren, hogy kivel fekszek össze.
- Imádom az életem. Semmi pénzért és senkiért sem változtatnék az életstílusomon - Hiszen ez a változtatás azzal is járna, hogy valahogy uralkodnom kéne a vérszomjamom. Ennek nem látom értelmét, mivel jelenleg egy olyan személyt sem ismerek, akinek aggódnék a testi épsége miatt vagy akinek fájna az elvesztése. Zara után pedig nem hiszem, hogy szeretni fogok még annyira valakit, hogy próbáljak kicsit visszafogottabban élni.
- Azt hittem, hogy már rájöttél arra, hogy én nem olyan vagyok mint "sok másik személy" - idézőjeleztem a kezemmel. Sokféle reakciót vártam arra, hogy én mit tartok vonzónak, csupán azt nem, hogy elneveti magát. Most vagy azt hitte, hogy viccelek vagy nem tudja megérteni, hogy számomra milyen beteg dolgok is vonzónak vagy izgatónak számítanak még. Ezt csak olyan tudja megérteni, aki hasonlóan gondolkodik, mint én. Ehhez nem kell vámpírnak lenni, elég ha az embernek nincs ki a négy kereke. Mondjuk szerintem sok olyan fétis van, ami még a vérnél is durvább.
- Hülye dolog lenne megbíznod bennem |
-Nekem elég, hogy legbelül tudom, hogy már bosszút álltam. És, inkább ne emlékeztessen rá semmi - ez volt a véleményem a dologról, és ezért nem volt tele a lakásom vérfarkasos trófeákkal. Ezzel mindenki máshogy van, de meg tudom érteni, ő miért mondja. Lehet, hogy a legközelebbi zsákmányomból megtartok valamit... - Tudom, hogy nem érdekel, erre rájöttem - bólintottam mogorván - csak szóltam, ha nem tudnád. Az angyalok veszélyesebb élőlények, mint én, és a szárnyukért harapnak. Bár, vedd úgy, hogy nem szóltam, és csináld nyugodtan - miért kéne nekem figyelmeztetnem őt a veszélyre, hogy ha a célom, hogy meghaljon? Bár, lehet, hogy csak feltüzeli a dolog, és egyből keres egy angyalkát, akit letámadhat, és szárnyait tépheti, és ezzel talán meg is öli. Szerencsére, az előbbi folytogatós jelentetnek nm sok vízhangja lett, lenyugodott a vámpírka is, és a hangulat teljesen megváltozott, mikor..hát, gyakorlatilag magához ölelt. -Azért... - suttogtam ajkaira válaszomat - ...mert nem csak te szeretsz játszadozni - az élvezetet nem kommentáltam, tény, hogy nem lett volna ellenemre a dolog, amíg messzebbre nem megyünk, és nem egy vámpírral szemben állnék, aki nem egyszer próbált megölni. Kirázott a hideg, mikor ajkai a nyakamt érintették, most a másik, harapésmentes oldalán. Valamiért tudtam, hogy nem fog megharapni, bár fogalmam sem volt róla, ebben miért vagyok ilyen biztos. -Pedig ilyen téren sok jóval kecsegtet a város, de, ha nem, akkor nem - vontam meg a vállam. Ez a város tele van könnyen kapható csajokkal, bármelyik szórakozóhelyre bemész, találsz minimum egyet - Nincs mit. Vedd úgy, hogy a város fogadtatásához tartozott volna. - vigyorogtam rá szélesen. Amúgy, én kifejezetten szerettem ezt a várost, főként azért, mert tele volt rejtéllyel, meg mert itt nőttem fel, de a sok rossz emlék ellenére is, szerettem az idegeneknek villogni azzal, hogy én már ismerem a város titkait. Nagyjából. Azért van talán, mert szeretek dicsekedni azzal, amit jobban ismerek másoknál, de szerintem ezzel minednki így van, nem?
-Nem tudom, mennyit javultál, de most sem úgy tűnik, mintha nem felelne meg neked - utalok arra, hogy továbbra is elég féktelen életet él. Pedig, a folytogatós incidens óta rájöttem, hogy igenis voltak szerettei...vajon akkor fékezte magát? Mondjuk, mivel megölte, értelemszerűen nem. De, gondolom próbálkozott legalább...Annyira érdekel ez a téma, talán azért vagyok ennyire kíváncsi, mert tudom, hogy nehezen fogom megtudni -Te, ennyire élvezed, hogy elképzeled a szenvedésemet? - kérdezem tőle, a vámpíros témára, de az utolsó mondatára elakad a szavam. Elképedt vigyorral bámultam rá, egy pillanatig nem is hittem el, hogy mit mondott, aztán, mikor leesett elröhögtem magam - Erre a jelentre nem sok másik személy mondaná azt, hogy "dögös". De, mondjuk, kétségkívül, nekem jól áll a vörös - Nemár, neki komolyan ez jön be? Értem én, hogy vámpír, meg vannak szadista hajlamai...A jelenet kétségkívül illene ehhez a két jelzőhöz. -Még, nem öltél meg. Semmien garanciám nincsen arra, hogy nem fogod megtenni egy óvatlan pillanatomban. Szóval, akkor nem foglak szörnyetegnem tekinteni, ha ma élve hazajutok, és te is megúszod - mert akkor az azt jelentené, hogy nem kellett harcba bocsájtkoznunk, ergó nem próbált megölni. Akkor pedig nem akkora szörnyeteg. -Hát, az igaz, hogy alaposan megleptél vele. De, egyenlőre nem bízom meg benned teljesen. - válaszoltam, de közben egy kis mosoly bújkált a szám szélén, igazából nem is tudom miért. Talán örültem annak, hogy nem vagyok halott, és a meglepettségtől is, amit az okozott, hogy meredek hangulatváltozása után elhívott kajálni. Csak, aztán nehogy meggondolja magát, és a kedve ugyanlyen hirtelen újra vérszomja szörnyeteggé varázsolja.
Magasra szalad a szemöldököm, és egy hatalmas vigyor jelent meg az arcomon. Megköszörültem a torkomat, mielőtt kiegészítette volna az előbbi mondatát. - Hogyne. Ugye tudod, hogy ez nagyon úgy hangzott, mintha féltenél...magadtól? És, nehezen állom meg, hogy ne hősködjek, úgyhogy kénytelenek leszünk reménykedni, hogy nem kerülünk vérközelbe. - vázoltam fel a helyzetet, majd hagytam, hogy begyógyítsa a sebeimet. Sokkal jobb érzés volt, hogy már nincsen nyílt vámpírharapás sem a nyakamon, sem a csuklómon. Azéért... furcsán néztek volna ránk az emberek... -Igen, ezt jelenti a fegyverszünet. Nem bántjuk a másikat - magyaráztam, csak hogy tisztában legyen, mit értek én a fegyverszünet alatt. Emlékszem, kicsiként, mikor háborúst játszottunk a bátyámmal, mindig mondogatta, hogy fegyverszünetet kér, és sosem tartottam be. Nagyon reméltem, hogy ő nem fogja követni a hétéves Chrysal példáját. Fintorogva elhúztam a számat, ahogy megpaskolta az arcom. Mi vagyok én, kiskutya? De aztán végül, csak elindultunk végre. A válaszából teljesen nyilvánvaló volt, kit is szeretne visszahozni a halálból. Valószínű a szerelmét, akit megölt... -Ohh...értem. Errefelé elég sok erős boszorkányt találsz - felesleges lett volna bunkózni vele, úgy, hogy tudtam, mennyire érzékenyen érinti a téma. Reméltem, nem szúrja ki, hogy mi az, ami miatt hanyagoltam a pizzázót, de nem jártam szerencsével. Miért kelle ennyire figyelnie? Igyekeztem legalább nem elvörösödve nézni rá. Igen, félek a kutyáktól, na és? Gyilkos tekintettel néztem rá - Tisztában vagyok vele, de attól még szeretem őket az 5 méteres körzetemen kívül tudni - főleg ha kettő van, és ilyen nagyok. Meg, lehet, hogy Darrenre rátámadnának, és akkor lehet, hogy engem is megharapnak. Inkább nem kockáztatok semmit, és megyek máshova. Úgyis annyi pizzát ettem már ott, rámfér a változatosság.
-Kussolsz, jó? - néztem rá mérgesen, de belül vigyorogva. Tényleg, úgy nézett ki, mint egy randi lenne, de világért sem mentem volna a kutyás helyre, és más kérdés, hogy jóóval idősebb nálam a vámpír, túlzással az apám lehetne, szóvalnem is olyan klasszikusan vett randi. Érdeklődve figyeltem a beszámolóját, mert tényleg kíváncsi voltam, hogyan lett vámpír, és hogy.hogy nem volt ott senki vele olyankor. -Hmm...és a többi katonáról tudsz valamit? Vissza tudtak vonulni? És...rájöttél végül, hogy pontosan ki tette, megtaláltad a vámpírt? Mondjuk, szerencsétlen helyzet volt, az egyszer biztos. Én megőrültem volna... -Bár, bizonyos értelemben ő is megőrült. Az biztos, hogy nem normális fazon. - Hol történt az egész? Európában? - tipikuisan ezernyi kérdésem támadt, és reméltem, ez az eset nem vált ki belőlle olyan érzelmeket, mint az előbbi, folytogatós. Kihozták a kaját, de tényleg, elfelejtettem italt kérni. Goyrsan elgondolkodtam, mit kérjek, de aztán úgy voltam vele, hogy csak segítsen a vérveszteségemen, úgyhogy rendeltem egy fél liter limonádét. Lehet, hogy nem a legtökéletesebb ital, de én bármikor képes vagyok limonádét enni, az egyik kedvenc italom. Kérhettem volna valami alkoholosat, de minek? Azért jöttünk ide, hogy ne ájuljak el, így nem is kell az, szerintem. -Köszi - mosolyogtam rá.
Végre megtudtam a nevét...igaz, hamarabb is bemutatkozhattunk volna, de nem hiszem, hogy lett colna rá alkalom. Mindenesetre két falat között én is elárultam a nevem - Chrystal Phiipps - Nem voltunk az ismeretség azon a szintjén egyenlőre, hogy megkérjem, hogy hívjon Chrysnek. Igazából a teljes nevemet nem szerettem, de akkor is, csak a barátaim hívnak így. Kérdésére kicsit elgondolkoztam. Igazából, konkrét személy nem volt. - Általában, azt csinálom, amit rám bíznak, de amúgy, figyelem a híreket, és ha hallok valami érdemleges fogásról utánajárok. Például, hallottam egy vérfarkasról...Saját falkát tervez, úgy, hogy átváltoztat mindenkit, akit elkap. Sokan az áldpzatául estek, de egyenlőre nem találjuk. Elnyelték a hegyek, az erdő, meg a barla |
-Egész jó vadász lenne belőlled. Mondjuk megnézném, emberként mennyire lennél képes - mondhatni ő kihasználja, hogy vámpír. ahogy szavaiból eddig azt következtettem ki, hogy átváltozott, így valamikor régen ő is volt ember. Bár, lehet, hogy előtte is hasonló temperamentumú volt... Hisz, az átváltozás előtti személyiségünk legalább kis darabja megmarad vámpírrá válás után -Te emberként is ilyen cukorborsó voltál, mint most? - Teszem fel a kérdést. Természetesen szarkasztikusan kérdeztem, de biztos vagyok benne, hogy felfogta. Nem buta ő. Egy biztos: nem tudom elképzelni aranyos, cuki, kedves embernek. Igaz, nem tudom milyen volt előtte, csak találgatni tudok. Lehet nem kéne ítélkeznem, lehet, hogy a vérszomj alaposan m,egváltoztatta a jellemét, de tényleg kíváncsi voltam. Érdekelt a csávó.Jobban belegondolva, szerintem, a többi vadász amint megtudja, hgy egy ilyen szörnyeteg talált rá városunkra hajtóvadászatot indítana ellene, és mindenki magának akarná...pedig nem is olyan könnyű elbánni vele egyedül. Remélem nem fogja megcsappantani a vadásztársaságot. -Kész szerencse, hogy bennünk emberekben nincs semmi különleges, amit trófeaként el lehet adni. Élve vagyunk értékesek. - persze ott vannak a szervkereskedők, de emberek testrészeit nem szokták kandalló felé tűzni. Guszta lenne, ha a szokásos szarvas, vagy vaddisznó fej helyett, amit a vadászok szoktak kitenni a házukban, hogy dicsekedhessenek, emberfejek foglalnának helyet. Nagyon morbid lenne, de el tudom képzelni, hogy egyes, nagyon elvetemült lények megteszik. Fanatsztikus gondolataim vannak... -Hmmm...Most meghazudtolom az elveimet, de tény, hogy az is gyilkosság. Csak azért annyira nem ítélem el, mintha embereket ölne - egyrészt, mert nem nála gyengébbeket, és védtelenebbeket öl. Kivéve talán, ha tündéket támad, de ők azok a lények, akiket nem éri meg bántani, mert minek. Elvannak a saját kis cukiságukkal, meg az álltokkal, aztán csá. De, amúgy szinte az összes többi lény erősebb az embereknél, ez tény. Ettől még igaza van a vámpírnak, ez is gyilkosság. Nem szerettem volna mélyebben belegondolni a dolgokba, de az is igaz, hogy én is gyilkos vagyok. Tény, hogy van oka annak, amiért teszem, de annyival is elintézhettem volna a dolgot, hogy megölöm azt a vérfarkast aki tette, és ennyi. De a dac, a kalandvágyam, a bizonyítási vágyam, a büszkeségem és legutolsó sorban a hülyeségem miatt itt maradtam, ebben a "szakmában". És, igen, néha élvezem, nem törődve azzal, hogy meg is halhatok néha, és, hogy ez gyilkosság. Csak azért gondolkodom el, hogy nem kéne ennyire veszélyesen élni, mert látom a bátyjámon, hogy minden egyes találkozásunkkor megkönnyebbül, hogy élek. Ilyenkor lelkiismeret furdalásom van, hogy ilyen aggodalomnak teszem ki őt. Apukám azzal magyarázta a vadászosdit, hogy a túlzott bosszúval próbálom feldolgozni anyukám elvesztését, és próbált lebeszélni, és dilidokihoz küldeni. Ezen bukott el talán a kapcsolatunk.
-Gondoltam...- már mondtam volna, hogy milyen egyéb frappáns jelzők jutottak eszembe, de aztán mást választottam. Próbáltam ártatlan arcot vágni. Anno, gyerekként ez jól ment, senki nem hitte el, hogy én okoztam a galibát - de tudod, szentkislány vagyok, azok nem káromkodnak - vigyorodtam el angyalian, így pislogva rá. Ez még a saját számból is természetellenesen hangzott, nem is bírtam sokáig tartani a színjátékot. Amúgy tényleg nem az volt a célom, hogy megbántsam. A szemétláda kifejezés pont illet a szituációhoz, bár erre csak később jöttem rá. Nem érdekelt, mennyire figyel oda rám, vagy egyeltalán érdekli -e a mondandóm. Magasról szartam a dologra, muszáj volt kiadnom magamból ezeket a gondolatokat. Hogy meghallgatásra kerültek -e, vagy nem, az már más kérdés volt, de nem érdekelt. -Ez elvi kérdés. Én biztos nem szeretném, ha a halálom után így bánnának a testemmel -magyaráztam. Közben azért lábjegyzetet készítettem magamnak: ha bárkinek sikerül megölnie ezt a szörnyeteget nyugodtan hagyja az útszélén. Vagy egyenesen menjünk vissza a középkorba, és elrettentő példaként kössük fel egy fára. Persze, ezek csak felvillanó gondolatképek voltak. Abban a pillanatban elég dühös voltam rá ahhoz, hogy ezek a gondolatok ne okozzanak lekiismeret furdalást. Ezért is talált be a kmövetkező kérdése, amin elgondolkoztam. Apu azt mondta mindig, ne haragból válaszoljak. Ezért teszem nagyrészt mindig ezt, de most kivételesen nem böktem ki az első haragos gondolataimat. - Igen, talán még te is. De ne hidd, hogy gyásszertartást érdemelsz - viszonylag gorombán mondtam, de tényleg igaznak gondoltam. Bizony, a mindenki őt is magába foglalja, , pontosabban az ő teste sem érdemel ilyen sorsot, bármennyi vér is tapad a kezéhez. Egyesek szerint, a test eleve csak egy hüvely, és a lélek irányítja, így mikor a halál után a lélek elhagyja a testet, az nem tehet semmiről, és akkor, meg miért büntessük. Ezt mondjuk bolondságnak tartottam, de egy jó indoklásnak félretettem, ha esetleg rákérdez, hogy miért is gondolom így. A családos megjegyzésre csak dühösen megráztam a fejem, és újra eszembe jutott, hogy megölni jöttem őt, pont azért, hogy ezeket ne vigye véghez. Nem ismertem, talán csak egy órája, vagy annyi sem, de tudtam, hogy nem viccből mondja, és komolyan lemészárolna két teljes családot, méghozzá örömmel. És ne mondjam rá, hogy szörnyeteg?
Meglepődtem, és meg is ijedtem az arckifejezésére, amivel az utolsó mondatomra reagált. Az egoista, köcsög énem örömtáncot lejtett, mert láthatólag sikerült megtalálnom a gyenge pontját, a másik viszont megijedt, és menekülésre fogta volna, elvégre látszott, hogy feldühödött. És, ott volt még egy jó adag kíváncsiság, ami tudni akarta, hogy miért lett hirtelen ilyen zabos. De szinte azonnal választ is adott, bár nem túl részleteset. Kirázott a hideg a gondolatra, hogy képes volt bántani a szeretteit. Vérszomj, és hasonlók...de vajon lehet annyira erős, hogy a szeretetet is legyőzze? Úgy látszik. Ez esetben valóban szerencsém van, hogy még élek. Felkiáltottam, mikor felkapott, mert nem igazán erre számíottam, Inkább arra, hogy felpofoz, vagy nekem ugrik, de erre pont nem. Ijedten néztem a szemébe, vergődtem, rugdostam és próbáltam lefejteni az ujjait a nyakamról, nem sok sikerrel. Éreztem, hogy a szorítása egyre erősödik, és egyre kevesebb levegő jut a tüdőmbe. Próbáltam megrúgni, és lábaim segítségével szabadulni, de mivel alig érte a lábam a földet nem sikerült, ráadásul a folytás is erősödött, így feladtam ezt a lehetőséget. Gyanítottam, hogy nem vár választ a kérdésére, de ha mégis nem fog kapni, mert nem igazán tudtam beszélni, csupán hörgő hangokat adtam ki, ahogyan levegőhöz próbáltam jutni. Aztán, egyszer csak elengedett. hangos puffanással értem földet, azonnal a nyakamhoz kaptam, zihálva, levegőért kapkodva. Kikerekedett szemmel néztam, ahogyan szétveri a ház falát. Mi a fene...tényleg sikerült megtalálnom egy -és talán az egyetlen - gyenge pontját. Úgy döntöttem nem mondok semmit, csak csendben feltápászkodtam a földről, és figyeltem, ahogyan összeszedi magát. Ez egy kicsit ijesztő volt így látni, elvégre eddig nem olyannak láttam, mint most. A szemében sötétség villant, és arcán szomorúság, és harag egyvelege játszott. Bár, abból következtetve, amit mondott meg tudtam érteni. Borzalmas lehet azzal a tudattal élni, hogy megöltél valakit, aki szeretsz. Úgy döntöttem magamban, hogy bármennyire is kíváncsi, ideges, vagy mérges vagyok nem boncolgatom a témát. Soha többé. -Lenyugodtál? - nem volt semmi gúny, vagy bántó szándék a kérdésemben, de aggdalom sem. Tudni akartam mennyire kell óvatoskodnom a közelében.
-Nekem elég, hogy legbelül tudom, hogy már bosszút álltam. És, inkább ne emlékeztessen rá semmi - ez volt a véleményem a dologról, és ezért nem volt tele a lakásom vérfarkasos trófeákkal. Ezzel mindenki máshogy van, de meg tudom érteni, ő miér |
*
- Lehet igazad van - bólintottam - de azt kihangsúlyoznám, hogy téged nem öltelek meg - azt, hogy még már csak gondolatban tettem hozzá. - és felajánlottam, hogy meghívlak valami kajára, hogy jobban érezd magad - soroltam a nagyon lovagias tetteimet - azért nem sok szörnyeteg tesz ilyeneket - Biztos vagyok benne, hogy még nálam is vannak rosszabbak, azok pedig már az első alkalommal szárazra csapolták volna a lányt. Csak nézőpont kérdése annak a megítélése, hogy mennyire is vagyok rossz. Miután felsegítettem a lányt a földről elengedtem a karját.
- Igen, ha ez mégis megtörténne akkor azt ajánlom, hogy ne próbálj meg hősködni, hanem minél hamarabb hagyd el a helyszínt és keress valami biztonságos helyet. - miután ezt kimondtam jöttem rá, hogy ez úgy hangzott, mintha valami miatt neki nem akarnék ártani - ha csak nem akarsz osztozni a sorsukban persze - tettem hozzá, mielőtt azt hinné, hogy ő olyan különleges lenne a számomra, hogy még akkor sem tépném fel a torkát, ha eluralkodik rajtam a vérszomj. - Ó, tehát fegyverszünetet kötöttünk? - csodálkozva néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy hajlandó lenne belemenni egy ilyenbe önérzetes vadász létére. - Akkor gondolom meg kellene állnom, hogy újra megkóstoljalak - Nem hiszem, hogy jó hatással lenne erre az ingatag békére köztünk, ha megint megharapnám.
- Okos kis vadász vagy te - finoman megpaskoltam az arcát, mintha egy kis gyerek lenne, aki megdicsérnek a szülei, mert jó jegyet hozott haza az iskolából. Ezek után begyógyítottam a sebeit, majd elindultunk arra amerre a lány szeretett volna. Ilyen téren rábíztam az irányítást, mert nekem teljesen mindegy volt, hogy merre eszünk... pontosabban eszik. A kérdésére csak késve válaszoltam. Először nem is akartam, de aztán arra jutottam, hogy lehet ismer egy olyan erős boszit, aki visszatudja hozni Zarát. - Van valaki, akit visszaakarok hozni a halálból és ehhez keresek elég erős boszorkányt. - mondtam röviden. Nem akartam jobban belemenni a témába, mert félő hogy akkor megint elborul az agyam.
Miután odaértünk a pizzázóhoz el is indultam befelé, viszont mivel a lány megtorpant, ezért én is megálltam. Úgy állt ott a bejárat előtt, mintha szellemet látott volna. Szerintem még akkor sem vágott ilyen arcot, mikor engem megpillantott. - Most meg mi van? - felvontam az egyik szemöldömet. A kérdésemre hamarosan meg is kaptam a választ. Habár volt egy olyan érzésem, hogy ez nem a teljes igazság, tekintettel a lesokkolódott arckifejezésére. - Valaki itt nagyon fél a kutyáktól. Ugye tudod, hogy azoknak nem sok közük volt a vérfarkasokhoz? - Persze a farkasok meg a kutyák egy családba tartozik, de azért elég sok különbség van egy átlagos kutya meg egy vérfarkas között. De mivel egyáltalán nem ragaszkodtam ehhez a helyhez, ezért továbbálltunk az említett éttermébe.
- Milyen romantikus a hangulat. Csak nem egy randira hoztál? - elvigyorodtam, miközben helyet foglaltunk az egyik asztalnál. A pincér még a köztünk lévő gyertyát is meggyújtotta, mikor felvette a rendelést. Én nem kértem semmit, csak egy pohár vörösbort. Igaz az alkohol nincs hatással rám, viszont az ízét nagyon szeretem.
- Mikor az Államok is belépett az első világháborúba az antant hatalmak oldalán jelentkeztem a hadseregbe. Megakartam védeni az országomat, meg az ártatlanokat, akiket belekevertek a vérontásba. Már napok óta a lövészárkokban rohadtunk parancsra várva, az egyik este kiparancsoltak minket, hogy végezzünk a német csapatokkal. Síri csendben másztunk előre a nagy aljnövényzetben. Olyan kicsire húztam össze magam amennyire csak tudtam. De mégis észrevettek minket. Hamarosan záporozni kezdtek a kézigránátok meg tűzharc alakult ki. Fedezékbe siettem, mikor az egyik társam taposóaknára lépett. Nem volt túl messze tőlem, ezért a robbanás ereje engem is ellökött. Aztán pedig minden elsötétült. Mikor újra magamhoz tértem már vámpír voltam. Nem tudom ki változtatott át, ahogyan azt sem hogy miért. Egyszerűen az ölembe szakadt ez az egész. Na nem mintha bánnám, mert ha nem lennék vámpír akkor valamilyen tömegsírban hevernének a csontjaim. - Meséltem el kicsit részletesebben az átváltozásomat. Lehet nem érdekelték a lányt a részletek, de így állt össze a történet.
Ahogy a kis mesém végére értem kihozta a pincér a lasagnét meg a bort. - Inni nem kérsz semmit? - kérdeztem a lánytól, én a helyében biztos szomjas lennék a történtek után. De még ha nem is a kaja után jól eshet valami folyadék. - Jó étvágyat - mondtam neki mikor enni kezdett.
- Darrennek hívnak. Darren Turner - mutatkoztam be, úgy gondoltam, hogy már ideje volt. Lehet kissé megkésve tettem, de inkább később, mint soha. Nem voltam biztos benne, hogy a lány is megosztja velem a nevét. Az sem zavart volna, ha nem teszi, de akkor magamtól találok ki neki valamilyen becenevet, ami nem biztos, hogy túlságosan is tetszene neki.
Belekortyoltam a borba és mivel nem akartam csendben nézni, ahogy eszik, ezért továbbvittem a beszélgetést. - Most éppen ki van a listád első helyén? - Értettem ezt arra, hogy kit szándékozik levadászni. Ha persze van egyáltalán listája, lehet hogy csak járja az utcákat és ha talál egy természetfölöttit akkor azt megöli. De így jobban belegondolva annak van a legtöbb esélye, ha megbízásokat teljesít, mivel így jut pénzhez is. A kellemeset a hasznossal.
- Ha ennyire jól meglehet élni ebből a gyilkolászásból akkor még a végén én is beállok vadásznak - Természetesen ezt nem gondoltam komolyan. Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának egy olyan vámpírt, akinek a kezéhez több vér tapad, mint a vadászoknak összesen. Nem telne el sok idő és már az én nevem is ott lenne a feketelistán. Vagy ki tudja már ott is van. Akárhogy is engem nem izgat, hogy ki próbálkozik a megölésemmel. Legalább házhoz jön majd a vacsora. Bármennyire is szeretem az áldozat levadászását néha kifejezetten örülök annak, ha valaki elhiszi, hogy elég ahhoz, hogy végezzen velem, mert ez olyan számomra, mintha önként kínálná fel a nyakát. Ahogy hallgattam a beszámolóját arról, hogy mennyire megtudja magát szedni az ember, hogyha a feketepiacon tevékenykedik kedvet kaptam ahhoz, hogy én is ilyen bizniszbe kezdjek. Nem kell semmi mást tennem, csak kicsit utánanézni a különböző fajoknak, hogy aztán a gyengeségeiket kihasználva megszerezhessem tőlük azokat a trófeákat, amikért olyan sok pénzt is hajlandóak fizetni bizonyos alvilági tagok. - Azt nem tartod gyilkosnak, aki csupán szórakozásból csinálja ezt az egész vadászosdit? - Oké, hogy vannak olyan természetfeletti lények, akik megérdemlik, hogy vadásszanak rájuk, de attól hogy valaki nem ember még nem feltétlenül gonosz. Találkoztam már olyan vámpírokkal, akik a maguk módján vegák voltak, mert csak állati vért voltak hajlandóak inni vagy a kórházakból szereztek vértasakokat, de soha egy emberbe sem mélyesztették bele a fogaikat. Ha engem kérdeznek az ilyen vámpíroknak létezniük sem kellene. Csak rontják a rólunk alkotott összképet. Én bele sem tudnék gondolni abba, hogy mi lenne ha nekem is állatokon kellene élnem. A vértasakokból való ivás sem nagyon vonz, túlságosan is szeretem átszakítani az emberek bőrét, belevájni a fogaimat a húsukba. Ezt a mennyei érzést semmiért sem cserélném le. |
- Ha ennyire jól meglehet élni ebből a gyilkolászásból akkor még a végén én is beállok vadásznak - Természetesen ezt nem gondoltam komolyan. Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának egy olyan vámpírt, akinek a kezéhez több vér tapad, mint a vadászoknak összesen. Nem telne el sok idő és már az én nevem is ott lenne a feketelistán. Vagy ki tudja már ott is van. Akárhogy is engem nem izgat, hogy ki próbálkozik a megölésemmel. Legalább házhoz jön majd a vacsora. Bármennyire is szeretem az áldozat levadászását néha kifejezetten örülök annak, ha valaki elhiszi, hogy elég ahhoz, hogy végezzen velem, mert ez olyan számomra, mintha önként kínálná fel a nyakát. Ahogy hallgattam a beszámolóját arról, hogy mennyire megtudja magát szedni az ember, hogyha a feketepiacon tevékenykedik kedvet kaptam ahhoz, hogy én is ilyen bizniszbe kezdjek. Nem kell semmi mást tennem, csak kicsit utánanézni a különböző fajoknak, hogy aztán a gyengeségeiket kihasználva megszerezhessem tőlük azokat a trófeákat, amikért olyan sok pénzt is hajlandóak fizetni bizonyos alvilági tagok. - Azt nem tartod gyilkosnak, aki csupán szórakozásból csinálja ezt az egész vadászosdit? - Oké, hogy vannak olyan természetfeletti lények, akik megérdemlik, hogy vadásszanak rájuk, de attól hogy valaki nem ember még nem feltétlenül gonosz. Találkoztam már olyan vámpírokkal, akik a maguk módján vegák voltak, mert csak állati vért voltak hajlandóak inni vagy a kórházakból szereztek vértasakokat, de soha egy emberbe sem mélyesztették bele a fogaikat. Ha engem kérdeznek az ilyen vámpíroknak létezniük sem kellene. Csak rontják a rólunk alkotott összképet. Én bele sem tudnék gondolni abba, hogy mi lenne ha nekem is állatokon kellene élnem. A vértasakokból való ivás sem nagyon vonz, túlságosan is szeretem átszakítani az emberek bőrét, belevájni a fogaimat a húsukba. Ezt a mennyei érzést semmiért sem cserélném le. Az olyan vámpír pedig, aki ezt nem szereti az tényleg megérdemli, hogy levadásszák.
- Hívtak már rosszabbnak is - megvontam a vállam, mikor leszemétládázott. Megforgattam a szemeimet és felsóhajtottam, mikor elkezdte a szentbeszédet, hogy jajj de rossz lehet most a meghalt lányok szeretteinek. Végighallgattam anélkül, hogy félbeszakítottam volna, mert egyre inkább feltüzelte magát a mondandója közben...ez pedig tetszett. - Ha valakinek sikerülne megölnie akkor teljesen hidegen hagyna, hogy mi lesz a testemmel. Halott lennék, akkor pedig már nem mindegy? - felvontam az egyik szemöldökömet. Direkt alaposan kihangsúlyoztam a "ha"-t a mondatom elején. Lehet, hogy túl nagy az önbizalmam, de amég nem találkozok olyannal, akit egyenrangú ellenfélnek tekintehetek addig nem fogok attól tartani, hogy mi lesz a testemmel a halálom után. - Mindenki? Még én is? - szélesen elvigyorodtam. Kíváncsi voltam, hogy mit mond. Mert vagy meghazudtolja az előbbi kijelentését azzal, hogy enged az irántam érzett gyűlöletének vagy valamilyen szinten elismeri, hogy mégsem vagyok annyira rossz, hogy azt érdemeljem, hogy a testem egy kukában végezze. - Nem érdekelhetnének kevésbé a családjaik. Lehet őket is meglátogatom... holtan már úgysem bánkódnak a lányok után, sőt együtt lesznek... ez lehetne a napi jó cselekedetem - úgy csináltam, mint aki tényleg megfontolja. Csak azért nem akartam véghez vinni az említetteket, mert nem akartam azzal elpocsékolni egy csomó időmet, hogy az elfogyasztott lányok szeretteit keresem.
A következő kérdése hallatán minden jókedvem távozott. Nem is tudott volna mélyebbre szúrni a kérdésével. Megjelent előttem Zara... feltépett torokkal, élettelen testtel. Kevés olyan dolog van, amivel meg lehetne fogni vagy amiről nem szeretek beszélni ez pedig közéjük tartozik. A harag egyre jobban eluralkodott rajtam, részben magamra voltam dühös, amiért akkor nem tudtam uralkodni magamon és megöltem az egyetlen nőt, aki életem szerelme volt. Másrészt meg a lányra, amiért rákérdezett, még ha nem is tudhatott arról, hogy ez mennyire fájó pont számomra. - Igen, őket is megöltem - éreztem, hogy az agyaraim kiélesednek, egy hirtelen mozdulattal elkaptam a lány torkát, s kissé megemeltem a földtől, de lábujjhegyre állva még mindig leértek a lábai. - És szerinted kicsi vadász, ha megöltem életem szerelmét akkor neked mennyi esélyed van a túlélésre? - egyre erősebben szorítottam a nyakát. Ahogy a fájdalomtól eltorzult az arca megint megjelent előttem Zara tekintete, ahogy élettelenül a távolba meredt. Úgy engedtem el a lány torkát, mintha égetne a bőre. Meghátráltam kicsit, mintha szédülnék és hirtelen megfordulva belevágtam az öklöm a mögöttem lévő faépületbe. A deszkák hangos töréssel estek ketté. A kis fájdalom jót tett, mert segített kitisztítani a tudatomat, visszanyerni az önuralmamat. Az öklömre pillantottam, amin szépen lassan el is kezdett begyógyulni a sérülés. A szemfogaim is visszahúzódtak, vettem egy mély levegőt, amit aztán szép lassan ki is fújtam. Visszafordultam a lányhoz, de eszembe sem jutott felsegíteni a földről vagy megkérdezni, hogy jól van-e az előbbi után. - Igen, azt kellene tenned - mondtam teljesen komolyan.
- Nem azt mondom, hogy a szobádban tartsd őket, de ha én bosszúból lennék vadász akkor megtartanám a trófeákat. Mert akárhányszor rájuk néznék akkor elégtételt éreznék a szerettem elvesztéséért - úgy folytattam a beszélgetést, mintha az előbb nem is próbáltam volna megfojtani. - Szerinted érdekelne, hogy mit érez, mikor levágom? - ráncoltam a szemöldökömet. - Ha még ezek után sem tűnt volna fel eléggé akkor elmondom - közelebb hajoltam a lányhoz és egyenesen a szemeibe néztem - kevés dolog érdekel kevésbé, mint mások érzelmei - kedvesen elmosolyodtam.
A kezeim közben lecsúsztak a derekára és közelebb húztam magamhoz a lányt. A szavai hallatán kiszélesdett a mosolyom. - Hmm.. értem. De ha így van - végigsimítottam az ajkaimmal az övéin, aztán elindultam velük lefelé. - akkor miért nem húzódsz el? Csak nem élvezed? - belecsókoltam a nyakába. - Nemes felajánlás, de nem élek kurvákkal. Azért köszönöm - szakadtam el a nyakától. Nem gondoltam volna, hogy eddig hajlandó elmenni, csupa meglepetés ez a lány.
- Tényleg nem. Mivel akkor még nem volt senkim, ezért nem féltem attól, hogy kárt tehetek olyanban, aki fontos számomra, ezért tökéletesen megfelelt nekem az a féktelen életstílus - Még ha nem is látszik rajtam, de nagyon sokat fejlődtem ilyen szempontból az évek alatt. Igaz már sosem fogok tudni teljesen uralkodni a vérszomjamom, de nem is támadok le mindenkit, akinek csak megérzem az ínycsiklandó illatát. - Ki tudja... egyszer lehet arra ébredsz, hogy emberi vérre szomjazol. Milyen szórakoztató is lenne, ahogy próbálnál ellenállni a vérszomjnak és megőrzni az emberségedet, utána pedig csúnya kudarcot vallanál... mondjuk elég dögös lennél, hogyha a ruháidat átáztatná az általad megölt emberek vére... - Hát igen, ki mitől indul be. Elvigyorodtam, ahogy elképzeltem így magam előtt a lányt. Ez a kép alaposan beindította ám a fantáziámat.
- Lehet említették, de valószínűleg nem figyeltem oda - Na nem mintha pontosan emlékeznék arra, hogy miket mondtak vagy nem mondtak nekem gyermekkoromban. Annak már nagyon sok éve és azóta elég sok sorsfordító dolog is történt velem. Megnyaltam az ajkaimat, mielőtt újra belekóstoltam volna a lányba. Nem túlzok, mikor azt mondom, hogy egész nap eltudnám iszogatni a vérét.
- Lehet igazad van - bólintottam - de azt kihangsúlyoznám, hogy téged nem öltelek meg - azt, hogy még már csak gondolatban tettem hozzá. - és felajánlottam, hogy meghívlak valami kajára, hogy jobban érezd magad - soroltam a nagyon lovagias tetteimet - azért nem sok szörnyeteg tesz ilyeneket - Bi |
/levágta a végét :P /
-Mondod ezt, miután egy órán belül megöltél két lányt,kidobtad a holttestüket, majd engem is kishíján megöltél, és arról beszéltél, hogy fékezhetetlen vérszomjad van? Lehet máshogy értelmezzük a szörnyeteg kifejezést - Tétováztam kicsit, hogy elfogadjam -e a segítségét, de úgy voltam vele, hogy magamtól lehet, hogy nem menne a dolog, és nem szeretnék bénának tűnni előtte. Isten ments, hogy még ki is nevessen. -Szóval, ha olyan szerencsénk van, hogy nem futunk bele egyetlen olyan balfasz emberbe sem, aki éppen elvágja valamijét akkor nem kezdesz nyilvános vérengzésbe? Mert ha ez megtörténik vége a fegyverszünetnek - mert igen, ezt vehettük fegyverszünetnmek, de továbbra sem bíztam meg benne maximálisan. Hülye lennék, még a végén hátba támad -Áhh szóval ringassam magam abba tudatba, hogy jófej vagy, és nem azért viszel el kajálni, hogy ne haljak meg és tovább tartson a vérem, hanem mert aggódsz miattam, és nem szeretnél megölni senkit? Ne nézz hülyének, de hajlandó vagyok úgy tenni, mint aki így fogja fel, de csak azért mert nem akarok meghalni - vigyorogtam rá a vámpírra. Csak nehogy már hülyének nézzen, vagy esetleg ilyen naivnak, mert azt nem szeretném. Persze továbbra is tartottam attól, hogy egy forgalmasabb helyen biztos lesz valaki, akinek megérzi a vére illatát...reméltem jóllakott velem egy darabig. Elmosolyodtam az újabb szörnyeteges megjegyzésére, és kelletlenül, de hagytam, hogy begyógyítsa az általa okozott sebeket. Egy kicsit kellemetlen volt, mikor hozzáért, és végig borzongtam. Elvégre nem szoktam ilyen gyorsan gyógyulni, és ez a szervezetemnek is új volt. -Jó rendben. Amúgy, hogy kerültél ide a városba? - nem meglepő, hogy pont ide jött, tömegesen érkeznek ide a küönféle lények, de mindenkinek van valamilyen indoka. Kíváncsi voltam az övére, ha egyeltalán beavat... Elindultm kifele a gettóból, és egy külvárosi, viszonylag forgalmas utca felé vettem az irányt. Az eredeti terv az említett pizzázó volt, de hatalmas tömeg volt, sok részeg fiatalall, így nagyobb volt a kockázata, hogy a vámpír valakit letámad. A másik indok, amiért megtorpantam az volt, hogy közvetlenül a bejárat melletti kinti asztalok mellett két hatalmas kutya ült. Nincs az az isten, hogy én ezeknek az ötméteres körzetébe menjek... -Öhm..szerintem itt túl sokan vannak, és nincsen kedvem várni. Van nem messze egy kis étterem, szerintem az jó lesz. - Tovább haladtunk, majd megtaláltam a szóban forgó helyet. Itt sem voltak ievesen, hétvége este révén, de normálisabb nép volt itt, és nem voltak veszélyes, és ijesztő kutyák. Ha éveken át abban a hitben élsz, hogy az anyukád két kutya ölte meg nem lesznek a kedvenc állataid...inkább elkerülöm őket, ha lehet. Leültünk egy aztalhoz, és már hozta is a pincér az étlapot. Lasangét kértem, az egyik kedvencem, és tápláló is, ami most pont jól jön a nagy vérveszteség után. Szerencsére a pincértől nem kaptunk furcsa nézéséket, pedig elég cudarul éreztem magam, de ezek szerint nem látszódott meg annyira. Amíg kihozták a kaját nem volt kedvem kínos csendben ülni, így igyekeztem beszélgetést kezdeményezni. -Hogyan lettél vámpír? - reméltem nem tapintottam érzékeny pontra, mert a világért sem szerettem volna magamra haragítani. Elvégre ő fizeti a kajámat, meg minden. Igyekeztem nem a legdrágábbat rendelni, mert tényleg, legyen bármekkora köcsög, vagy legyen vámpír nem szeretnék senki kioforgatni a pénzéből. |
-Attól függ, miért, és kitől kapja. Van, aki egyeltalán nem ezért csinálja. De ha egy "nagyobb vadat" elkapsz, esetleg a város vezetősége ér, hogy intézz el egy tömeggyilkos vámpírt, akkor tényleg szépen megfizetnek, de az öncélú bosszú nem hoz sokat, csak ha a szerzett dolgokat eladod. Például egy pár szép vámpírfog sokat ér a feketepiacon - sosem a pénzért csináltam a vadászatot, de néha kifejezetten ól jött a bevétel. Olyan is volt már, hogy direkt gyűjtöttem a trófeákat, ha épp pénz szűkében voltam. Na meg, a vadászok gyakran kapnak megkereséseket boszorkányoktól, hogy segítsenek már beszerezni egy-egy hozzávalót, ami lehet a vérfarkasszívtől az angyaltollig minden. Hemzseg a város az ilyen vásárlókkal, és eladókkal. - Van, aki a pénzért csinálja, de ások inkább családi hagyományból, vagy bosszúból. Vagy csak nagyon jó murinak tartja.
Ahogy a két lányra terelte a szót belegondoltam, hogy milyen szörnyű lehet nekik. Nem azt érdemlik, hogy egy ilyen helyen feküdjenek - Szemétláda vagy...Te örülnél neki, ha valaki megölne, aztán csak úgy kidobna, mint egy szemetet? Ennél mindenki többet érdemel. Gondolj bele, nekik családjuk volt, barátaik, szerelmük...biztos neked is volt családod, barátaid, esetleg szerelmed. Vagy sosem, mert őket is ész nélkül megölted? - Elszomorodtam, és egyszerre fel is dühödtem, ahogyan belegondoltam, mi lesz, ha a családjuk, barátaik felfedezik, hogy meghaltak. Milyen szomorúság öntheti el őket...én sajnos már tapasztaltam ezt, és senkinek nem kívánom. Főleg, hogy egy ilyen helyen találjanak rájuk. Értem én, hogy fékezhetetlen étvágy, meg nem tudja magát tartóztatni..pont ezért kell meghalnia, hogy ne hozzon több halált az emberekre. -Most köszönjem meg, hogy engem nem öltél még meg? -kérdeztem gúnyosan. Bár legbelül örültem, hogy nem éhes. Ahogyan magamat ismerem szellemmé válnék, és folytatnám a bosszúhadjáratot, csak ellene. Kár, hogy nem biztosított a szellem lét...
Anyu haláláról sosem szerettem beszélni, nem hogy még valaki élvezi is, hogy a sírógörcs kerülget, Lehet, neki még nem halt meg senkije, akit szeret. -Höhh vettem észre. - szúrtam vissza neki az érzelmes megjegyzésre, és magamban imádkoztam, több dologér is: hogy ne sírjam el magam előtte, és hogy ne boncolgassa a témát. Szerencsére eddig úgy nézett ki, hogy áttértünk a vérfarkasokra. Addig jó, míg az szóba nem kerül. -Persze, mindet. Vagy nagyritkán eladtam, de nem hiányzik nekem, hogy a szobám tele legyen vérfarkasokkal. Ha halotakkal, ha nem, nem érek semmit a bundájukkal. Csak büdösek,meg csúnyák, hasznuk nincs. Minek tartsam meg? - amúgy komolyan nem értettem, hogy eseke hogyan képesek egynesen gyűjtani az ilyen dolgokat...belegondolni is rossz volt, hogy esetleg a lakásomban bármiféle vérfarkas eredetű tárgy kapjon helyet. Az szentelt terület. - Gondolj bele, egy csomó olyan lény van, amiből nem tudsz jó trófeát szerezni. De például egy főnix tolla milliókat ér...nekem nem ezért megy ez az egész, ha gyorsan kell pénz persze eladok ezt-azt. Amúgy meg egy angyal legérzékeyebb része a szárnya, nem hiszem, hogy értékelné, ha levágnád. - Talán az angyalkkal van a legkevesebb bajom, a lények közül. Nem, mintha annyira védeni akarnám őket, ha annyira akarja képzelje csak, hogy lenyisszantja a szárnyakat. Mondjuk bevallom, téyleg mutatós lehet, egy angyalszárny a kandalló felett. Félig felhúztam a szemöldököm a kérdésére. Alaposan szemügyre vettem, és megállapítttam, hogy nem csúnya, de abszolút nem az esetem. A nagy szemrevételezést imét megzavarta egy hirtelen mozdulattal, és már reflexből kaptam volna elő a tőrömet. Kérdőn néztem fel rá, ahogyan szinte már átölelt. nem voltam sosem egy szemérmes típus, nem kaptam páikrohamot attól, hogy egy vámpír fodossa a derekam, így nem igazán igyekeztem elhúzódni. Nem azt mondtam, hogy tetszett a dolog, de kíváncsi voltam, hogy mi sül ki belőlle. -Sajnálom, hogy ismét el kell, hogy szomorítsalak, de a vámpírlétedtől eltekintve sem vagy az esetem. Annyira. - szomorú msosolyt eresztetettem rá, mikor udvarisana visszautasítod a cuki udvarlót, de nujkált mögötte egy kis "amúgy meg leszarom, hogy szomorú vagy" arc is. Látszólag nem hatotta meg a dolog, és közelebb jött, és beletolakodott az aurámba. Továbbra sem akartam elhúzódni tőle, és mosolyogva vártam, hogy vajon hogy fog végződni ez a történet. Mindenesetre vicces volt ez a kis játéka. -A természet...fura dolgokat is tud művelni - suttogtam a szájába. Igazából semmit nem gondoltam a mondat mögé, de neki nagyon úgy tűnhetett, hogy igen. Sosem voltam jó a nyálas szövegekben, de azért tanultam a filmekből...Nem húztam alrébb az arcom, sőt, hagytam, hogy ajkaink összeérjenek néha, beszéd közben. Lehet, hogy holnap emiatt még felpofozom magam, de ebben a pillanatban jó volt szórakozni egy kicsit. Nem, nem akarok semmit ettől a fickótól. Bár, szavaiból ítélve, ő másként volt ezzel a dologgal. -Rossz embernél próbálkozol - ráztam meg a fejem - De ha akarod, szívesen megmutatom, hogy hol találod a város kurváit - kacsintottam rá, majd magamtól elléptem tőle. Azért nem vagyok én olyan könnyen kapható...Nem azt modnom, hogy szendeszűz vagyok, de ahhoz nagyon sokat kell innom, hogy ilyen könnyen beadjam a derekam bármi komolyabb dologra.
Válaszára összeráncoltam a homlokom. Mondjuk, tényleg nem lehet kellemes érzés olyan vérszomjjal felébredni, ami már fáj, és fogalmad sincsen, hogy hol vagy...Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nem is igazán próbálja visszafogni magát. Lehet nem kellene ítélkeznem felette, mert ugye nem tudom min ment kersztül.... -Szar lehetett. Gyanítom magadtól sem akartál rájönni, hogy hogyan tudod kontrolállni nem? - persze ez valamennyire magától is enyhül, ha jól tudom, és még az is lehet, hogy próbálkozott, csak nála ez nem megy olyan könnyen. Vagy, tudja a fene, nem vagyok vámpír, és ilyen témában nem is igazán kutakodtam utánuk. Lehet, hogy ha én is vámpírrá változnék, nem tudnám uralni magamat, és akkor ugyanolyan lennék mint ő...de ez nem történhet meg. -Ebben biztos vagyok, de nem érdekel, meg vagyok elégedve a mostani pozíciómmal, látod, még mindig élek. és, igen, lehet, hogy vérengző szörnyeteg lennék...de próbálnék tenni ellene. De felesleges ezen elmélkedni. - jelentettem ki, ezzel jelezve, hogy továbbra sem szeretnék vámpírrá változni, sem ma, sem máskor, és nem igazán érdekel, hogy miért lett ilyen vérszomjas dög. Remélem nem várta, hogy elkezdek sajnálkozni felette, mert akkor csalódnia kell...És amúgy sem szerettem volna, ha továbbra is azzal a gondolattal szórakoztatná magát, hogy én egy olyan lénnyé változok akit gyűlölök. Mondjuk, még mindig jobb, ha vérfarkassá változnék. Az lenne a halálom, szó szerint is. Lehet, hogy gyenge lépés, de akkor csak jobban keresném a halált, mint eddig -bár hozzáteszem eddig sem kerestem, legalábbis nem öngyilkosság céljából - és önként ugranék a vadászok tőrébe. De ezeket a gondolatokat, csak én tudom, senkinek nem mondom el, még a bátyámnak sem.
-Nem tanították meg kiskorodban, hogy azt nem illik? - néztem rá kissé szemrehányóan. Gondolom fantasztikusan szórakozott rajtam...Persze néha én is szeretem húzni mások agyát, de nem akkor, mikor épp kinyiffantani akarom őket. Nem igazán bíztatott hát ez a mondata. Velem most csak ne játszadozzon őfelsége, mert azt nem bírom. Persze ígyis-úgyis az élelme lettem, és csodálkoztam az önuralmán, hogy leállt. Ájulással küzlködve néztem rá, és azt hittem rosszul hallok, mikor kijelentette, hogy nem olyan szörnyeteg, mint amilyennek hiszem... -Mondod ezt, miután egy órán belül megöltél két lányt,kidobtad a |
Barátnőm kegyetlenül élvezte, hogy húzza az agyamat. Nehéz kihozni a sodromból, de az érzéseimet kitárgyalni utáltam, főleg, hogy mostanában törtek rám intenzívebben. Érdekes, bizarr és félelmetes egyben ezeket elemezgetni magamban.
Tényleg örültem, hogy végül Hawkenál kötöttünk téma ügyileg. Fejem ingattam, amikor egyből "nemlétező", esetleg újdonsült párocskáját kezdte megfejteni.
- Hát, nem mindenkinek lehet Katarina Zobova a partnere - vigyorogtam, és adtam elő magam színpadiasan. - Mindenesetre vicces lesz őket kiakasztani! - kuncogtam.
Barátnőm már előre sajnálta őket. Rendesen kiült az arcára az érzései. Tudom, kegyetlenek és gonoszak vagyunk!
- Nem lesz semmiféle égetés! - fonta össze mellkasa előtt barátnőm karjait. - Ez minden nő életében csodás pillanat, és nem lesz eltolva! Nem engedem! - sóhajtottam egyet lemondóan kijelentésére.
Ejj, pedig engem hidegen hagy. Nekem nincs szükségem nyálra és társaira. Pont akkor lennék boldog, ha jót szórakoznék a népen. Jó kis polgárpukkasztás! Na mindegy... Úgysem fogja senki sem megúszni. Nem lesz egyszerű esküvő úgy vélem!
Miközben az ételeket kezdtük el fogyasztani, addig Harley Alaric testvére felől kezdett érdeklődni. Meghallva, hogy tőle rosszabb kikerekedtek szemeim.
- Te jóságos ég! - mondtam párhuzamosan barátnőmmel.
Csodás lesz! Ez az esküvő minden lesz, de leginkább botrányos! Előre a papot féltem basszus! Lehet a ceremónia végére kényszerzubbonyban fogják elvinni.
Ezután jött a cukkolásom. Ahogy megpaskoltam formás combját már ujjainkat össze is kulcsolta, amire halványan elmosolyodtam.
- Mindegy - köszörülte meg sokadjára a torkát. - Még egy valami nagyon érdekelne veletek kapcsolatosan - vigyorgott sejtelmesen, és előre féltem a kérdésétől. - Na és összefogtok költözni? - kérdezte csillogó íriszekkel.
Azt hittem ezen a ponton megfulladok az ételben, de nem jött össze. Ekkor nem várt fordulat történt! Nem tudom, hogy most örüljek vagy sem, de barátnőmet a férje kezdte el hívogatni telefonon, hogy mégis hol van és ha nem kerül elő, akkor felkeresi és péppé veri, akinek a faszára ül. Hallani lehetett rendesen a telefon beszélgetést. Egyből sietősre vette a dolgokat, és távozott is a köreinkből. Végül zavartan a palija is lelépett. Őőő...
- Hát gyorsan megfogyatkoztunk! - nevettem el magam. - Nos, akkor... - vonogattam fel a szemöldökömet.
Nem is kellett több, hogy fizessünk, és felmenjünk hozzá. Épphogy beestünk az ajtón már egymásnak is estünk. Ismét szenvedélyes éjszakát tölthettünk együtt. Örömmel mentem bele akár mocskosabb játékaiba, illetve pózaiba is. Ó, vele mindet imádom!
***
Reggel kilenc körül a telefonom csörgésére ébredtem fel, és Harley zaklatott. Jó pár SMS és hívás várt, de egyelőre nem foglalkoztam vele. Tudtam el kell mennem, de mindenképp meg akartam még Alaricot lepni! Visszakapja a színházas eljegyzését! Azért az durvább volt, mint az én kijelentésem, de remélhetőleg ez a meglepetés is kellemes csalódás lesz, mint az én részemről az ő lánykérése.
Bebújtam a takaró alá, és nem is kellett több, hogy egy érzéki orállal térítsem észhez. Ahogy az orgazmushoz hajszoltam lassan felbukkantam a takaró alól, és elmosolyodtam halványan. Kissé csalódottan mondtam, hogy mennem kell, de ne aggódjon! Nem kombinálok és vigyázok magamra! Fogom hívni és SMS-kel zargatni. Végül egy csókot leheltem még ajkaira, majd szedelőzködtem és távoztam.
[ALARINA OFF] |
Sejtettem, hogy kis puffogás lesz a reakció, de nem érdekel. Jó volt kicsit az orra alá dörgőlni. Viszont meghallottam a Sherlock jelzőt és csak ingattam a fejemet:
- Végülis lehet így fogalmazni... - vontam vállat a végére. Tényleg van benne valami, csak én nem nyomozó vagyok. Lehet annak is jó lennék, de sose vonzott a józsaru szerep. Ráadásul akik igazán jók azoknak nagy a hírverésük, szóval ezért is jó ez a boncmesterkedés. Szinte teljesen anonym az ember ami nagyon jól jön a sárkánylétnél. Jobb is, hogy inkább Hawkera terelődött a téma mert kezdett bepöccenni Katarina amin végülis jót szórakoztam magamban. Az ágyakrobatikázásra kicsit elgondolkoztam és végül arra jutottam:
- Kétlem, de a nőci végülis lehetséges. Remélem majd elhozza magával az esküvőre - vigyorogtam el magamat - Bár nagy szám nem lehet szerintem a csaj. Olyan jókislány-félét tudnék mellé elképzelni, nekik jön be a stílusa - esetleg még a teljesen tapasztalatlanok és szűzecskék járnak vele jól, hiszen ő a csajokat a tenyerén hordozza. Nem mintha eddig sok lett volna és pont ezért tudom, hogy ilyen. Nekem se volt eddig, ezért is bánok úgy Katával ahogy. Csak én nem nyálasan csöpögős módban. Ez már részletkérdés. A felejthetetlen esküvőre elkuncogtam magamat mondva:
- Nem is tudom...talán azért mert a könyvtárban teljesen kiégettük szerencsétlent? - kicsit azért sajnáltam, de jobban szórakoztam rajta ez igaz. Ő nem olyan gátlástalan dög mint mi. Régebben nem tudom milyen volt, de szerintem nem ilyen, viszont esetlen sem lehetett.
Örültem, hogy megmagyarázta a társam a barrátnőjének, hogy mi a helyzet a családommal. Nem szeretem feleslegesen jártatni a számat olyan témáról ami számomra már unalmas lerágott csont. Ekkor jött a milliós kérdés, hogy milyen az öcsém. Ezen egy kicsit el kellett gondolkoznom de hamar rávágtam:
- Hasonló. Talán egy kicsit rosszabb eset mint én. Ő is nagyon jó emberismerő, de nem mindig filózik és következtet hangosan. Viszont ha megszólal az néha üt - a többi tulajdonságait jobb ha egyelőre nem tudják. Pláne azt, hogy az ördög ügyvéde gyakorlatilag. Úgyis mondani fogja majd ha kérdezik, meghagyom neki a dicsekedést. A cukkolódásra csak ingattam a fejemet. Tudom jól, hogy ő miért képes elviselni. Pont azért amiért én is őt. Combpaskolásra összekulcsoltam az ujjainkat és finoman megszorítottam de nem túl fájdalmasan persze. Nagyon nem kéne ezt csinálnia kérem. Így is a színházban is felizgatott a kis megmozdulásával, a barátnője és annak a faszija előtt óhajtok megint felizgulni. Így is totál kivagyok és alig várom, hogy végre hazaérjünk. |
Nem vártam túl nagy reakciót a részéről, amikor nagyjából szerelmet vallottam. Elégedjen meg ennyivel. Többet egyelőre nem tudok mondani... Egyelőre még az érzelmeket igyekszem megemészteni, amit mostanság kezdtem el tapasztalni.
Ezek után barátnőm leállt a színekkel kapcsolatos témáról. Köszönöm Istenem! Erre sokkalta jobb dolgokra evezett... Ó, hogy kapd be Istenem!
Dünnyögtem végig orrom alatt morcosan, ám amikor Alaric utalgatni próbált felszaladt a szemöldököm az egekbe. Na szép! Megint a következtetéseivel bombázz engem. Kezdem megbánni, hogy őt néztem ki férj-jelöltnek. Hm, vajon, ha egy fasznak a fejéhez tartom a pisztolyt, akkor belemenne az esküvőbe? Nem is rossz ötlet!
- Jaj, Kata is mondta, hogy ilyen... - kereste hümmögve a szavakat. - ...ilyen...Sherlock-féle jellemmel vagy megáldva - vakargatta meg a tarkóját.
- Ahh, muszáj ezt megvitatni? - förmedtem rá barátnőmre.
- Haha, csak nem menekülnél?! - vigyorgott.
Befogtam inkább a lepénylesőm. Remek, mintha összeesküdtek volna ellenem! Ahogy szóbakerült Hawke mindketten jót derültünk. Szegényke, de legalább nem fog unatkozni! Azon viszont meglepődtem, hogy titkolna valamit Alaric elől.
- Lehet végre lett nője, és ágyakrobatikázik - gondolkoztam hangosan. - Végén kiderül, hogy napi szinten könyvtárban csinálja - ingattam fejem, és szórakoztam kicsit ezzel a gondolattal. - Amúgy meg felejthetetlen esküvő lesz... Miért akarná, hogy vége legyen? - csillogtattam meg a végére szarkazmusom.
Épphogy írt öcsénnek már jött is a válaszlevél. Elmosolyodtam, amikor megörült ennek Alaric, viszont Harley már épp beszédre nyitotta volna a száját, de megelőztem hülye kérdését.
- Nem akarták a szülei, hogy emberek közé kerüljön legyen... Hogy emberi életet éljen! - rántottam meg a vállam hanyagul. Besúgó-hálózat alapján nem volt nehéz megtudnom ezen információt róla. Tudok mindent, ami lényeges vele kapcsolatban!
- Értem - bólintott egyet. - Legalább akkor a testvéred eljön - jegyezte meg vidáman. - És ő is olyan, mint te...? - sandított Alaricra, és utalt a jellemére.
Jajne, Alaric2? Az már nekem is sokk lenne. Elég belőle egy is, na meg belőlem is bőven elég egy! Lehet végén a tervezettnél jobban le fog így állni az agyam.
- Én is néha eltűnődöm ezen - cukkoltam őt játékosan, amikor az elviselés és a felvállalás került porondra, majd megpaskoltam lágyan combját.
Közben előkerült a pincér is, aki hozta az első fogást. Kifejezetten jól nézett ki. Panaszra nem lehet okunk! Remélhetőleg az íze is pazar lesz, ahogy a külseje.
Komótosan enni is kezdtem, és egy másodperc erejéig a latin faszit méregettem. Eléggé csendben van, habár... Nem értem barátnőm miért kínozza! Szerencsétlent itt tartja, és pillog, mint valami idióta. Mondjuk nem igazán érdekel... Lehet a pinájáért szenved. Ha ezt vesszük ez a helyes felfogás! Hozzon csak áldozatokat, kac-kac... |
Csak felsóhajtottam a mondataira. Úgy ismer engem, hogy szánalomból csinálnék én bármit? Ha én valamit nem akarok, akkor úgyse csinálom meg, tök egyszerű. Az meg, hogy elfogadom úgy ahogy van szerintem totál egyértelmű. Ha az se érdekel, hogy bérgyilkos akkor miért izgatna, hogy saját elgondolása szerint nem jó feleség? Totál logikátlan lenne ha ilyen semmiségen fennakadnék. A zavart mondatára csak ingattam a fejemet mosolyogva de nem kommentálva. Persze nagyon jó volt hallani a szájából, hogy igenis különleges vagyok a számára. Főleg úgy, hogy most nem részeg. Ejjejj, hosszú idő lesz mire ki is mondja majd nekem, hogy tényleg szeret.
Végül a színeknél ragadtunk le, de remélem nem túl makacs a barátnője. Nem örülnék neki, ha meglepiből teljesen fehér lenne az egész dekoráció, mert akkor mindkettőnknek kínzás lesz az biztos. A szűzkurvára prüszköltem egyet, mert éppenhogy el tudtam nyomni a kitörő röhögésemet de szerencsére végül kötélnek állt Harley.
Ekkor nem gondoltam volna, de lazán elszólta magát, hogy Katarina hisztizett amiatt, hogy szerelmes belém. Ó, én arra azért kíváncsi lettem volna, legalábbis a komikus jelenetre mindenképp. Csak somolyogtam rá mondva:
- Eh, most lelőtted a poént. Ja mégse... - na ezzel legalább tudomásul vehette, hogy ó igen, emlékszem rá, hogy a múltkor részegen és beszívva mit mondott. Bár már ugye előtte is tudtam a nyílvánvalót, mivel a kórházban is simán letámadott emiatt. Mégis mit csináltam vele? Jajj...nem egyértelmű? A flegma visszaszájalásra csak felnevettem, de nem csináltam belőle ügyet. Eleve nem a barátosnő szájából akarom ezt hallani, hanem tőle.
Hawke említésére egyből elnevettem egy kicsit magamat és ingattam a fejemet:
- Az ő érdekében remélem, hogy nem lett belőle könyv. Bár legutóbb mikor beszéltem vele, nagyon furcsán viselkedett, szóval valamit titkol, de ki fogom szedni belőle, hogy mit. Ehhez pedig tökéletes kínzómódszer lesz a tanúvá avatás. Bár amúgyis ő lenne, szóval tökmindegy - de jobb bevetni az aduászt nemde? A beszélgetés említésére csak elvigyorodtam - Azonnal kiégett rajtad és rajtunk a fenébe. Alig várja majd, hogy túlessünk az esküvőn.
Igazából a papot fogom a legjobban sajnálni. Semmit sem sejt. Már csipogott is a telefonom, az öcsém válaszát megkapva egyből széles mosolyra húztam a számat. Nos ő jönni fog:
- Az öcskös jönni fog annak ellenére is, hogy fennakadt rajta, hogy pont nekem lesz esküvőm - sóhajtottam egyet - Tudja jól, hogy vállalhatatlan személyiségem van, így kíváncsi lesz rá, hogy bírsz engem elviselni - vontam vállat lazán a végére. |
- Nos, legalább megnyugtat a tudat, hogy nemcsak szánalomból veszel el - sóhajtottam. - Tényleg kezdtem azt hinni, amikor leléptél, hogy faképnél hagytál. Mégis csak hirtelen hozakodtam elő ezzel, és... Nem éppen vagyok olyan nő, aki feleségnek való. Mondhatni ebből a szempontból rémálom lehetek - kuncogtam. - De legalább te elfogadsz úgy, ahogy vagyok - azért megnyugtatott a tudat, hogy mellettem áll, de meg is rémített még mindig.
Megint az a fura kettősség, mint amikor megkergültem és másnál bepróbálkoztam. Egyik oldalam pánikol és másik meg nyugodt, amiért így alakult. Tényleg érzelmi analfabéta vagyok.Annyira nem tudok olykor mit kezdeni az érzéseimmel. Azt hittem tényleg ki lett ölve belőlem minden, de ilyenkor rádöbbenek, hogy mégsem... Nem csak kémiai anyagokból állok össze, mint minden egyes lény, hanem vannak gondolataim és érzéseim. Sokszor gondolom azt, hogy egy gyengeség és jobb nélkülük élni, és most mégis erősségnek számítanak az érzések. Sokkal könnyebben mentem bele az egészbe, mint hittem... Valamilyen szinten örülök is neki meg... Végén odalyukadok ki, hogy a sok gyenge és tudatlan embert elismerem és felnézek majd rájuk!
- Khm, mindenesetre én sem sejtettem, hogy valaha férjem lesz - szólaltam meg kis csend után miután lenyomtam magamban egy rövid filozófálást. - Viszont azt én is tudtam, ha lesz valaki, aki magához láncol az... öhm... - kerestem hirtelen a szavakat. - ...úgy vélem különleges lesz! - nyögtem ki zavartan.
Ezt most lehet szerelmi vallomásnak venni? Nem tudom. Tőlem még ez is nagy szó, mert távolállnak tőlem a csöpögős dolgok, illetve az érzelmek kimutatása. Azért valamilyen szinten remélem érezhető, hogy... nem jelentéktelen számomra!
Viszonoztam mosolyát, amikor gyűrűket tárgyaltuk. Legalább egy az ízlésünk is, és itt szintén látszódott mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Némelyik nyálgép, színészkedő párocska igazán példát vehetne rólunk! Annyira hányingerkeltő, amikor egymás szájában vannak... így szeretlek, úgy szeretlek és közben semmi! Brrr... Mindemellett jobban szeretem csinálni, és nem szívesen nézem az utcán smároló párocskákat. Ez van!
Amint leültünk az asztalhoz és mentek a tárgyalások az esküvővel kapcsolatosan... Máris szóbakerült maga a szín, hogy mégis milyen legyen a dekor és a többi. Rohadtul nem értek hozzá, és csak annyit tudtam, hogy ne fehér legyen.
- Szerintem is jó lenne! - helyeseltem Alarickel.
- Most miért? A fehér olyan szép - sóhajtott fel színpadiasan.
- Mit akarsz belőlem csinálni? Szűzkurvát? - fontam össze mellkasom előtt karjaimat. - Vörös és fekete. Ennyi! Lezárva! - jelentettem ki határozottan, és barátnőm csak belement.
Ezután tértem ki a dátum kitűzésére, és adtam át a telefonomat Alaricnek, hogy nézze meg ő is. Mivel rábólintott a december 16-ra, így ez is meg lenne oldva! Remek! Mellesleg ahhoz képest, hogy ünnepelünk lassan mindent megbeszélünk az esküvővel kapcsolatosan!
Barátnőm egyből felnevetett, amikor szinkronban fintorogtunk a gerlepáros tósztján. Nem is kellett több, hogy csipkelődve megszólaljon.
- Kezdem érteni, hogy miért vagytok együtt... - nézett rám vigyorogva, és szemeimet forgattam meg. - Tudnád mit összehisztizett, amikor rájött, hogy szerelmes beléd! - kuncogott.
- Jó, most már igazán befejezhetnéd! - szájaltam vissza flegmán.
Végül lehúztam a pezsgőt, és felvontam szemöldökömet, amikor már írogatni is kezdett ismerőseinek. Legalábbis testvérének és a könyvtáros faszinak. Jóízűen felröhögtem, amikor görény módon tanúnak akarta szerencsétlen pasit. Ahh, Istenem... Én is élnék ezzel a lehetőséggel!
- Reméljük nem vegetált könyvvé, és amúgysem árt a szocializálódás! Hívjad csak tanúnak! - vigyorogtam féloldalasan. - Olyan jót beszélgettem vele múltkor... Sajnálnám, ha nem jönne! - óh, igen, milyen jól lerohasztottam az agyát félmásodperc alatt. Cuki, szűz fiúcska... Előttem van, ahogy zavarba jön a szexuális töltetű beszólásaimtól na meg, hogy Alaricket letapiztam és sorolhatnám. Hahaha... |
[55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
