|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:32 - |
 |
[59-40] [39-20] [19-1]
A holtakat semmiféle varázslat nem képes feltámasztani. Prá pillanatnyi beszélgetés pedig nem hoz vissza másfél évszázad elvesztegetett időt. A temetőt is csak azért járom, hogy legalább ennyire közel lehessek hozzá. Bár tudom, ha létezik is a lélek, akkor az már réges-régen melegebb éghajlatra költözött. Vagy ki tudja? Szeretett vajon annyira, hogy itt maradt csak értem? Nem tudom. Jobb ezen nem gondolkodni.
Nem is tudom már, mikor mozdultam ki. Mintha a múlt században lett volna, olyan érzés. A napfény, az éjszaka sötétje, minden olyan idegennek tűnik. Mégsem vesztettem el a rutinomat. Amint leszállt az éjszaka, eltűntem a sötétben. Árnyékká lette. Mint a holtak, nem? Az árnyékvilágban élnek, én pedig árnyék vagyok. Elképesztő összefüggés, le a kalappal Deorwine!
Egyik láb a másik után, és máris köddé válok. Úgy suhanok, mint ahogy a reggeli pára száll az ég felé. Vajon most hányan pillantanak meg? Az lesz, mint a múltkor? Nem hiszem. Az csak egy idióta kölyök volt, egyszerűen gondolhatták róla azt is, hogy sokat ivott a rosszból. Egy köddé váló sárkány? Ugyan már. Ilyen nem létezik. Mondaná egy ember. Csakhogy igenis létezek. És nem csak én vagyok az egyetlen. És nem csak sárkányok léteznek.
Egy ember számára különleges, szinte felfoghatatlan az, hogy léteznek olyanok, akik kilencszer halnak meg, árnyékká tudnak válni vagy épp szemfogukkal pillanatok alatt képes kiszívni valaki teljes vérellátását. De ez csöppet sem különleges dolog. Nekünk nem. Tök átlagos. Liana is így gondolta. Ember volt, de belegondolt a helyzetembe, valahányszor szóba került mindez. Szerettem, ahogy kérdezősködik, és ahogy próbál rezzenéstelen arcot mutatni.
Leszállt az éj, én pedig már röpke 12 órát töltöttem a szabadban. Ideje továbbsuhanni az árnyak birodalmában... |
- Dehogy vagy jól! - vágtam rá. - Fogalmam sincs pontosan mennyire sérültél meg, de a vállad egészen biztosan nem jött rendbe csupán a véremtől. - jelentettem ki határozottan.
Csak miután visszább húztam a kezem döbbentem rá, milyen borzasztó hideg a bőre. - Te jó ég! - kiáltottam fel aggódva. - Nagyon hideg vagy! - szorítottam a kezem az arcához, majd finoman lejjebb vittem a nyakához. - Megfáztál… ráadásul eléggé alaposan. - állapítottam meg tárgyilagosan. Azt hittem legalább a nyakánál egy kicsit melegebb lesz a bőre, de csalódnom kellett.
- Ugyan, semmiség. - biztosítottam. Kezdtem magam jobban érezni, ami megnyugvással töltött el. - Köszönöm, hogy begyógyítottad! - mosolyogtam rá melegen, miközben finoman végigsimítottam a nyakamon. Mióta kishíján meghaltam egy másik vámpír miatt, berögzött mozdulattá vált. A sérülés szerencsére már begyógyult, csupán egy vékony, alig látható heget hagyott maga után, az emlék azonban élénken élt bennem. Már attól is kirázott a hideg, ha valaki hozzáért, bár meglepő módon a másik oldalon nem zavart, még az sem ha megharaptak. Istenem, azzal is mennyit küzdöttem! Amíg még be volt kötve csomóan megkérdezték mi történt, újra és újra felhozva bennem az emléket. Nem volt kellemes kishíján elvérezni és belefulladni a saját véremben.
- Akkor elviszlek magamhoz. - jutottam döntésre. - Ne ellenkezz, nem vagy olyan állapotban. - Felsegítettem, és igyekeztem támaszt nyújtani neki, amíg eltámogattam a kocsimhoz.
[Jamie és Ryl a lánynál] |
Már megint időre volt szükségem, most épp arra kellett volna, hogy a lehető leggyorsabban összeszedjem magam. Tiszta fejjel akartam gondolkozni, hogy még csak eszembe se jusson visszamenni egy utolsó utáni kortyért. Lehet, hogy most már akkor sem tudna megállítani, ha akarna, néhány perc alatt igencsak megugrott az erőnlétem a korábbi állapotomhoz képest. A vállamnak persze még napok kellenek majd, a lábamból pedig majdhogynem kisebb-nagyobb darabok hiányoznak, de nagyon megkönnyítette a helyzetem az önfeláldozásával. Nem ismerem a lányt, de legszívesebben a fejéhez vágtam volna, milyen felelőtlen. Könnyen úgy járhatott volna, mint én Irinával, de talán most nem kell majd a saját hibájából tanulnia.
- Jól vagyok - szólaltam meg halkan egy rövid fejrázás kíséretében. Még mindig nagyon fájt, de legalább már tudtam volna mozogni, ha valamikor a közeljövőben megunom a földön üldögélést. Nem akartam, hogy még ezek után is miattam aggódjon, mikor láthatóan ő sincs teljesen jól, így igyekeztem semmit nem mutatni az egészből. A fizikai fájdalmat sokáig bírom és könnyen el tudom rejteni, a bűntudatot viszont annál kevésbé, így ez volt az első, ami kiült az arcomra. Nem történt semmi, nem csináltam rosszat. A lehetőség viszont meg volt rá, csak rajtam múlt, elfogadom-e az ajánlatát, vagy nem hagyom magam olyan könnyen meggyőzni. Csak még rosszabb lett, mikor észrevettem, milyen ingatagon áll a lábain, többször majdnem elvesztve az egyensúlyát. Megint a földre kaptam a tekintetem, igazából arra várva, hogy végre mérges lesz rám vagy menekülni kezd. Sokkal egyszerűbb lett volna, már csak azért is, mert most nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Képtelen voltam felfogni, miért segítene nekem így, ismeretlenül is, ráadásul egyszerű emberként.
Újra elém térdelt és megkérdezte a nevemet, én pedig kezdtem úgy érezni, pofátlanság lenne most is úgy csinálnom, mintha nem hallottam volna. - Jamie - nyögtem be az előző két szavas megszólalásomnál egy árnyalatnyival hangosabban. Előre nyúlt és óvatosan megérintette az arcom, de szinte azonnal vissza is húzta a kezét. Még így is sokkal melegebb volt a bőre az enyémnél, másodpercekkel később is éreztem, hol találkozott a lány ujjaival.
- Köszönöm, hogy... - Nos, hát, gyakorlatilag megmentett, elég sok minden volt, amit ezután mondhattam volna. A saját épségét kockáztatta az enyémért, már magában ezért is hálásnak kéne lennem. - Köszönöm. És sajnálom. - Tényleg nem akartam bántani, még így sem, hogy a végén nem hagyott nekem túl sok választási lehetőséget. Talán ha erősebb lennék... de most nem tudtam volna ellenállni, mikor olyan közel hajolt hozzám. Az otthonomat illető kérdésre csak lassan csóváltam a fejem, azt mégsem mondhattam, hogy nem igazán lakom sehol. Az épphogy hallatszódó akcentusom talán arra sem elég, hogy kikövetkeztesse belőle, csak átutazóban vagyok a városban. |
Minden egyes korttyal egyre gyengébbnek éreztem magam, illetve egyre erősödött a hányingerem. A szervezetem még mindig hevesen tiltakozott az ellen, hogy csak úgy oda adjam a vérem valakinek. Fogalmam sem volt, mennyi vért ihatott belőlem a vámpír, ennél sokkal nagyobb problémáim voltak. Az egyetlen amire koncentrálni tudtam, az a folyamatos légzés volt.
Amikor elhúzódott, kishíján előreestem, mivel még egy kicsit kába voltam a vérveszteségtől. Azonban időben sikerült ráparancsolnom az izmaimra, még mielőtt elterültem volna a földön. Ösztönösen simítottam végig a nyakamon, ahol megharapott, azonban nem találtam meg, szóval begyógyíthatta. Milyen szerencse, hogy érzékeltem… komolyan, néha kiakadok magamon!
- Továbbra is el kéne látni a sebeidet. Még biztosan nem gyógyultak be. - néztem rá, hosszú pillanatok óta először. Számomra természetes volt, hogy amint összeszedtem magam, az ő egészségéért kezdek el aggódni. Elgondolkozva figyeltem a tőlem nem sokkal távolabb ücsörgő, magába zárkózott vámpírt. Enyhén remegő kézzel benyúltam a zsebembe, és előszedtem egy vas tablettát, amit utána be is vettem. Fogalmam sem volt mennyi vasat veszthettem a véremmel együtt, de ez hatásos szokott lenni, így nem aggódtam.
Hirtelen álltam fel, ami természetesen nem volt jó ötlet. Kicsit megszédültem, de az egyensúlyomat sikerült megtartanom. Arcomat a kezembe temetve igyekeztem magam összeszedni. Amint úgy éreztem újra -nagyjából- minden rendben a szervezetem tájékán, közlebb léptem a sráchoz, hogy aztán újra elétérdelhessek. Nem volt túl sok kedvem a földön csúszni, még akkor sem, ha úgy könnyebb lett volna. Az sem zavart, hogy a mozdulataim kicsit darabosabbak mint eddig, hiszen a sebezhetőségemet nem lett volna értelme titkolnom előtte. - Hogy hívnak? - kérdeztem tőle kedvesen, miközben a kezemmel tudattalanul is kinyúltam felé. Magam felé akartam fordítani az arcát, hogy belenézhessek a szemeibe. Már megérintettem a bőrét, az ujjbegyeimmel, amikor rádöbbentem, ez talán mégsem olyan jó ötlet, hiszen valószínűleg direkt nem nézett rám. - Bo-bocsi… - motyogtam neki, miközben óvatosan visszahúztam a kezem és magam mellé ejtettem. Szemei híján az arcáról próbáltam leolvasni az érzéseit, ám az se ment könnyen. Egy biztos, hozzá hasonlóan csendes vámpírral még nem találkoztam.
- Hol laksz? Hazaviszlek. - jelentettem ki hirtelen, amikor meguntam a kettőnk közé ült csöndet. |
Igyekeztem lassan inni, számolni a kortyokat, hogy tudjam, mikor kell megállnom. Szívesebben használtam volna a szabad kezem, hogy mérhessem a lány pulzusát, ahogy általában is csinálom, de nem kockáztattam meg felemelni a darabokra tört vállamat. Igazából még mindig ő tartott meg mindkettőnket, de minden egyes másodperccel éreztem, ahogy fokozatosan visszatér az erőm. Beletelik még néhány napba, mire ezek után teljesen rendben leszek, de ez is egy kezdet, amiért még köszönettel tartozom. Kezdhetném talán azzal, hogy megpróbálom elszakítani magam a nyakától, mielőtt tényleg túl késő lenne.
Nehezebb volt, mint gondoltam. Az átlagos mennyiség sokszorosára lett volna szükségem, de biztos voltam benne, hogy nem vehetek el annyit. Még egy kicsit. Még egy utolsó kortyot, aztán esküszöm, leállok. Hosszú másodpercekig mondogattam ezeket a fejemben, mielőtt tényleg történt volna valami az elhatározáson kívül. Megpróbáltam begyógyítani, mielőtt hátrébb kaptam volna a fejem, csak hogy eszembe se jusson ott folytatni, ahol az előbb abbahagytam.
Ha nem is teljesen így terveztem, legalább megpróbáltam ellenállni. Reméltem, hogy az is számít majd valamit, mikor utolér a végzetem és valaki megbosszul rajtam mindent, amit eddig elkövettem. Minden egyes alkalommal próbálok abban bízni, hogy igazából én irányítom a sorsom, de egy idő után eljesen elmosódik a vonal a dolgok között, amiken változtatni tudok, és amikbe előbb-utóbb bele kell törtődnöm.
Az első, amit észrevettem az volt, hogy a bordáim gyógyulni kezdenek, és talán már a végtagjaim sem fájnak olyan nagyon, mint néhány perccel ezelőtt. Így már el tudtam volna magam vonszolni a legközelebbi szálláshelyre, egyelőre viszont csak annyira voltam képes, hogy hátrébb csússzak valamivel. Nem mintha eddig zavarta volna a megmentőmet, hogy benne vagyok a személyes terében, engem azonban már épp eléggé ahhoz, hogy a szemkontaktust se próbáljam meg felvenni vele többször. Meg kellett volna köszönnöm, ehelyett inkább csendben ülve próbáltam feldolgozni az előbb történteket. |
Talán már neki is leesett, hogy semmiképpen nem fogom itt hagyni, hanem -ha úgy vesszük már csak azért is- segíteni fogok neki. Igen tudom, nemes tett… csak nem egy vadásztól. Nos mindig is kilógtam ilyen beállítottságú társaim közül, sosem éreztem késztetést a gyilkolásra. Sőt, gyakran vittem vásárra a bőrömet azzal, hogy megmentettem a kiiktatandó lény életét. Igaz, azt nem tudtam mit tenne velem a nevelőapám, ha rájönne mit művelek a háta mögött. Gyanús, hogy nem maradnánk az ártalmatlan csevej szintjén, sőt, valószínűleg egyikünk nem élné túl azt… tudom, nem valami hálás gondolat, de mostanság egyre többször megfordult a fejemben: meg kéne ölnöm őt. Elvégre biztosan nem fogja hagyni, hogy egyszerűen kilépjek a vadászok közül… pedig kénytelen lesz, mert így, vagy úgy, de megteszem. Ha pedig ehhez az élete elvételén keresztül vezet az út, ám legyen. Hiába volt a nevelőapám, meg minden ilyesmi, hiába foglalkozott vele annyi éven keresztül, sosem szerettem. Határozott elképzelései voltak az életemről, ami egyáltalán nem tetszett. Amíg anyám élt elviseltem, de mostmár nem akartam, hogy betolakodjon az életembe. Persze nem törekszem a megölésére, de ha nem adódik más lehetőség, akkor nem fogok habozni. Nem vagyok ártatlan kislány, aki fél ölni, hiszen jó néhány lény vére tapad már a kezemhez, de sosem ölök alapos indok nélkül. Nem válok meg az elveimtől senkinek a kedvéért!
Úgy tűnt annyira nem lelkesedik az ötletért, hiába tűnt úgy, hogy a vérem akár az életét is megmentené. Nem hagytam magam azonban eltántorítani a célomtól, és minden ellenkezése ellenére felültettem. Sok mesét hallottam a vámpírok kegyetlenségéről, és borzalmas tetteiről, de sosem ilyesmik alapján ítéltem meg valakit, hanem a tettei alapján. Ő pedig egyáltalán nem érdemelte meg -legalábbis az eddigiek szerint- a mostani állapotát, ezért is akartam rajta segíteni. Meg amúgyis ilyen volt a természetem, de ez most más tészta.
Amint megéreztem a fogait a nyakamban, óvatosan az épp vállának döntöttem a fejem. Behunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem. Hiába ittak már többször is a véremből, ezt az érzést egyszerűen nem lehet megszokni. Ezerszer rosszabb, mint egy vérvétel. A szervezeted egyszerűen felbolydul a hirtelen vérveszteségtől, és hirtelen legyengülsz. Kellemetlen érzés volt, de mivel a srác amúgyis tiltakozott, inkább nem mutattam ki, mennyire megvisel a dolog. Igaz fogalmam sem volt, mit fogok tenni, ha tényleg túlzásba esik. Nem hiszem, hogy sok mindent tehetnék, azon kívül, hogy bízom abban, nem él vissza a helyzettel. Ha meg igen, magamnak csináltam hülyeséget, nem? |
Az lett volna a legegyszerűbb, ha otthagy és elsétál, ehhez képest egyre inkább úgy tűnt, hogy a lány mellettem marad. Így is, hogy tudja, mi vagyok, és hogy gyakorlatilag a vérére szomjazom. Meg akartam volna mondani, hogy jobban járna, ha tovább menne, de egyszerűen fizikilag képtelen voltam rá. Előbb-utóbb úgyis összeszedném magam annyira, hogy találjak egy biztonságosabb helyet az éjszakára, később pedig anélkül ehetnék, hogy aggódnom kéne, mennyi akaraterőm marad leállni. A családunk nem a mértékletességről híres, ezt az egyet magamnak kellett kifejlesztenem az évek során, már csak ezért sem bíztam magamban, hiába tűnt könnyűnek és kényelmesnek kihasználni a lehetőséget.
Elsőre fel sem fogtam amit mond, eléggé abszurdnak tűnt most, hogy rájött, gyakorlatilag a vérére szomjazom. Nem igazán akartam hagyni magam felültetni, de egyre inkább éreztem, hogy lassan engedni fogok a csábításnak. Éreztem a teste melegét, ahogy közelebb húzott magához, tudtam, hogy szinte mozdulnom sem kellene, ha most el akarnám érni a nyakát. Mindenem fájt, tényleg örültem volna, ha lassan vége lesz, viszont nem tudom, mit csinálnék, ha nekem lenne igazam és valahogy sikerülne megölnöm. Talán még most is erősebb vagyok egy ember lánynál, nem hinném, hogy csak úgy le tudna rántani magáról, mikor úgy érzi, elég volt az adakozásból.
Jól leszek. Ki akartam mondani, meggyőzni vele, hogy nem éri meg így felajánlania magát. Nem is értettem teljesen, miért akarna segíteni, mikor egyikünk sem érdemli meg. Főleg nem én. A fajunk nem éppen az önzetlenségéről és a segítségnyújtásról híres, ő pedig vakon megbízna bennem az eddigi minden egyes negatív példa ellenére.
Egy idő után feladtam és még közelebb hajoltam, igyekezve kikapcsolni a gondolataimat és végre átadni kicsit az ösztöneimnek az irányítást. Túl sokáig próbáltam mindent ellenkezőképp csinálni, de van, hogy egyszerűen nem tudom letagadni azt, aki vagyok. Újra rá kellett jönnöm, hogy fizikai lehetetlenség lenne, mikor a fogaim végre átszakították a vékony bőrt és megéreztem a vér ismerős ízét a számban. |
Nem volt elég, hogy csúnyán megsérült, valamiért görcsösnek éreztem a srácot, mintha tartana tőlem, avagy mintha erősen igyekezne visszafogni magát. Néhány másodperc erejéig felmerült bennem: rájött vadász létemre, ám ezt hamar elvetettem. Úgy okoskodtam, már számtalanszor rám támadhatott volna, ha tudja, elvégre esélyt kapott bőven… talán elég óvatlan vagyok, de nem hiszem, hogy ilyen sebesülésekkel kárt tehetne bennem.
Ruházata vékonynak volt mondható, a hűvös időjáráshoz képest, igaz tartozhatott olyan fajtába is, akiket ez nem zavar. Ő azonban remegett, habár ezt inkább a rossz állapotához, mint a hideghez kötöttem. Amikor megragadta a kezem felsóhajtottam egy picit. Persze, miért is gondoltam, hogy egyszerű lesz vele?
Közelebb hajoltam hozzá, hogy hallhassam suttogó szavait. Nem tudtam velük nagyon mit kezdeni, elvégre fogalmam se volt milyen étket fogyaszt. Mindenképpen szerettem volna rajta segíteni, és ezt immár csak úgy tudtam megvalósítani, ha megtudom tőle, melyik fajba tartozik, hiszen nem hagyta ellátni a sérüléseit. Jobb híján hagytam, hogy vissza feküdjön a hátára, legalábbis én azt hittem direkt rendezte így. Föléhajoltam, továbbra is valami megoldáson gondolkozva, amikor észrevettem a láthatóvá váló fogait. Egy csapásra megvilágosodtam azzal kapcsolatban, mi is ő egészen pontosan. Innentől kezdve már minden sínen volt, legalábbis számomra. - Igyál a véremből! - hangom parancsolóan csengett. Nyakamból elsöpörtem a hajam, hogy könnyen hozzáférjen, majd újra felültettem, finoman közelebb húzva magamhoz. Jó párszor voltam már vámpír vacsora, s bár a fájdalomtól még mindig nehezen tudtam eltekinteni, az továbbra sem akadályozott meg a vérem fölajánlásában. Emberként ritkán kellett megismételnem a fölajánlást, hiszen a legtöbb vámpírnak márcsak az illatára is előjött a vérszomja. Talán más aggódott volna, hogy egy ismeretlen vérszívónak ajánlja fel a nyakát, de engem az előttem ücsörgő srác már meggyőzött. Lehet, még mindig jobb lett volna tartózkodnom egy ilyen meggondolatlan cselekedettől, ám mégis megbíztam a fiúban, eddigi önmegtartóztatását alapul véve. - Gyerünk! - sürgettem, amennyiben nem akart inni a véremből. - Ember vagyok, szóval jó hatással lesz rád. - suttogtam neki bíztatóan. Embernek valóban ember vagyok, a vadászról meg ugye nem kell tudnia. Amúgyis, amikor csak lehetőségem van rá, akkor elkerülöm a gyilkolást. |
Azt tudtam, hogy magamtól nem fogok meghalni, csak egy kicsit tovább tart majd, mire meggyógyulok. Ha nem találok vért, lehet, hogy napokba, viszont könnyen előfordulhat, hogy még azelőtt újra megtalál valaki, akit ilyen állapotban legszívesebben elkerülnék. Csak emiatt aggódtam kicsit, meg a kórházba kerülés lehetősége aggasztott minimális szinten, egyelőre még bíztam a saját élni akarásomban. Minden egyes alkalommal újragondoltam a lehetőségeimet, mikor a segítő szándékkal közeledő lányra tévedt a tekintetem, de igazából abból állt az egész, hogy próbáltam meggyőzni magam, miért nem kéne most rögtön a torkának esnem. Valószínűleg simán elugrana előlem, ha az előző indokaim nem bizonyulnának elégnek, örülnöm kéne, hogy egyáltalán járni tudok.
Azt hiszem, csak egyetlen egyszer kerültem ilyen állapotba, de az több mint kétszáz évvel ezelőtt történt, az egyik majdnem életre-halálra menő edzésünk során. Otthon voltunk, az ellenfelem pedig a nővérem, akivel akkor még jobban kijöttem, mint a családom akármelyik másik tagjával. Mégis volt tétje a játéknak, nem állhattunk le, amíg nem kaptunk rá engedélyt, de pont emiatt nem is haragudtam Ruth-ra, mikor végre elléppett tőlem. Most újra a földön feküdtem, egyre lassabban pislogva bámultam magam elé. Kelj fel, kelj fel, kelj fel - szinte hallottam magamban az inkább parancsnak hangzó szavakat. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire a lány mellém térdelt, de már majdnem sikerült elfeledkeznem róla, hogy még mindig itt van. Még azelőtt felültetett, hogy magamtól megoldhattam volna, és már nyúlt is, hogy megszabadítson a ruháim egy részétől. Egy vékony dzseki volt rajtam, meg egy póló, így is órák óta remegtem már a hidegtől. Valószínűleg most elértem a mélypontomat, és ettől már csak jobb lesz, ha addig senki nem akar megölni, de így sem kockáztattam volna meg a halálra fagyást, vagy azt, hogy rámhívja a rendőrséget, ha meglátja rajtam a hegtetoválást. Ahhoz túl nagy, hogy ne szúrjon szemet, a jelenlegi állapotommal összekapcsolva pedig több mint gyanús. Elkaptam a csuklóját, mielőtt itt a temető közepén levetkőztetett volna.
- ...olyan éhes vagyok - suttogtam halkan, talán nem is értette a felét. A szorításomon még mindig nem engedtem, mert időközben én is észrevettem az egy árnyalattal pirosabbá váló alsó ajkát. Az ösztöneim ellen harcoltam, de lassan mégis elhitettem magammal, miért nem szabad most elengednem a kezét. Közelebb akartam húzni magamhoz, támaszkodni viszont így már nem tudtam, hacsak nem volt olyan buta, hogy megint segíteni próbáljon, újra a hátamon találtam magam. Éreztem, hogy előjöttek a szemfogaim, de nem tudtam volna megmondani, mikor engedtem így át a testemnek az irányítást. |
Próbálkozása, mely szerint jól van egyáltalán nem győzött meg, sőt, méginkább cselekvésre sarkalt. Olyankor, amikor az emberek azt szokták mondani, hogy minden rendben, na olyankor az égvilágon semmi nem szokott rendben lenni. Most sem hagytam magam eltántorítani, már azért is segíteni akartam neki. Nem volt valami közlékeny, kevés hajlandóságot mutatott arra, hogy feleljen a kérdéseimre, pedig azzal a saját dolgát könnyítette volna meg.
Úgy tűnt a válla különösen kellemetlen pont, ugyanis annak megérintésére reagált először. Nem akartam neki fájdalmat okozni -illetve még nagyobbat, mint amit amúgy kénytelen volt elszenvedni-, de válasz híján magamnak kellett rájönnöm, hogy hol sérült meg. A kórházat nagyon nem kívántam meglátogatni -amire néhány perc múlva rá is eszméltem, hogy miért-, ezért úgy festett nekem kell ellátnom a sérüléseit. Ezzel különösebb problémám nem lett volna -igaz úgy voltam vele, hogy egy orvossal sokkal jobban járna-, de továbbra sem mutatott hajlandóságot a segítségem elfogadására.
Arra a kérdésemre is elkerülte a válaszadást, amelyben a faji hovatartozásáról kívántam tudakozódni, így továbbra is a sötétben -akár szó szerint- voltam kénytelen tapogatózi ezzel kapcsolatban. Kikerekedett szemeit érzékelve azonban felmerült benne, hogy mégis emberrel van dolgom, ám amint megindult, ezt elvetettem. Segítségemet még mindig elutasította, én viszont nem tágítottam mellőle. Valamivel mögötte sétáltam. - Nekem nem úgy tűnik… - foglaltam tömörön szavakba a gondolataimat. Amikor összeesett, aggodalmasan léptem mellé, és szerettem volna segíteni, de magától felállt, és tovább indult, így folytattam az eddigi cselekvésemet. Ám a második elesésénél úgy tűnt, már nem fog újra talpraállni, így mellétérdeltem. Néhány percig csendben figyeltem, ahogy fekszik, majd megelégeltem a dolgot, és ülőhelyzetbe segítettem, biztost támaszt nyújtva neki, akár akarta, akár nem. Óvatosan, szelíd erőszakkal elkezdtem megszabadítania felsőjétől, hogy el tudjam látni a sebesüléseit. - Kérlek! El kell látni a sérüléseidet! - igyekeztem meggyőzni, ha bármilyen ellenkezést mutatott volna. Annyira hevesen koncentráltam arra, amin ügyködtem, észre sem vettem, hogy kiharaptam a számat, csupán amikor a meleg vér ízét megéreztem az ajkaimon. |
Tényleg próbáltam távolabb kerülni tőle, mindkettőnk érdekében, ami azt illeti. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, csak találni egy motelt, ahol kérdések nélkül elszállásolnak ma estére. És valószínűleg út közben elkapni egy kisebb macskát, másra esélyem sem lett volna ilyen állapotban. És mert most kifejezetten mérges lettem a faj képviselőire, hiába Irina az első, akihez személyesen is volt szerencsém.
- Jól vagyok - nyögtem ki halkan, mert volt egy olyan érzésem, hogy most válaszolnom kéne. Muszáj volt megállnom, az nem létezik, hogy hagyna továbbsétálni. Ha úgy nézek ki, mint ahogy érzem magam, jogosan aggódik, de sajnos nem árulhatram el, miért nem kérek a segítségéből. A többi kérdésére sem válaszoltam, egyszerűen úgy éreztem, még a szokásosnál is kevesebb energiám maradt beszélgetésre, azt pedig inkább arra használtam fel, hogy egyáltalán állva tudjak maradni. Egyedül a karmolások gyógyultak meg az arcomon, ennek a kis sikernek viszont most nem igazán tudtam örülni.
Valószínűleg elhajoltam volna, ha tudok, mikor megláttam, hogy a csaj felém nyúl, de inkább nem kockáztattam meg, hogy esetleg beboruljak a sírok közé. Talán már a hasam sem fájt, a bordáim viszont még annál inkább, köszönhetően a vadállat búcsúajándékának. Csak akkor léptem hátra egyet, mikor a vállamat nézte ki magának, azt éreztem a legerősebben, ha a darabokra tépett lábam nem számítom.
- Ne - vágtam rá azonnal, mikor a kórházat kezdte emlegetni. Realizálódott bennem, hogy tovább kell mennem, meggyőzni valahogy, hogy hagyjon békén. Az alatt a fél perc alatt, mióta itt áll előttem, szinte csak a nyakát néztem, a sokadik tökéletes lehetőséget elszalasztva a támadásra. Azt hiszem, hogy nagyon régóta nem voltam ilyen éhes, nem biztos, hogy csak úgy leállnék néhány korty után. Ő az utolsó, akivel ma találkoztam és megérdemelné, már csak ezért is megéri tartanom magam a saját szabályaimhoz. Néhány órája pont emiatt kerültem ilyen helyzetbe, de talán van értelme még a történtek ellenére is így gondolkoznom.
A következő kérdésére már megint nem tudtam, mit reagáljak, néhány másodperc után viszont egyszerűen kikerekedtek a szemeim és újra megindultam, lehetőleg növelve a köztünk lévő távolságot. - Nem kell segítség. - Nem igazán néztem meg a térképen, merre megyek, csak az utakat követtem a gyalogtúrám során. Az előző vérmacskás találkozás óta viszont óvatosabb voltam az olyan személyekkel, akiknek közük van a természetfeletti világhoz. Kiértem a szélesebb ösvényre a sírok közé, mielőtt térdre estem volna, hogy aztán több-kevesebb sikerrel megpróbáljak felállni. Körülbelül két méter után megint a földön találtam magam, másodszori nekifutásra viszont már nem volt ilyen szerencsém. A táska valahol mellettem landolt, én pedig az oldalamra fordultam, akárcsak az erdőben, hátha néhány perc csendes pihenő elég lesz ahhoz, hogy összeszedjem magam. |
Nem terveztem randevúzni senkivel sem a temetőben, a sors azonban közbe szólt, teszem hozzá elég rendesen. Előző gondolataim elképesztően gyorsan reppentek ki a fejemből, csupán az aggodalom maradt, miközben a sérült felé tartottam. Fogalmam sem volt, hogyan, illetve hol sérülhetett meg, most azonban nem értem rá alaposan körbenézni, egy esetleges támadó után. Fent tartottam viszont annak az esélyét, hogy esetleg ránk tör, ellenben ez jelen pillanatban nem tudott aggasztani. Mint szinte mindig, most is nálam volt az összes olyan fegyver, amit különböző lények kiiktatására használtunk… na jó, nemesacél kardom éppen nem volt, de a kocsimban az is akadt. Ráadásul vadászként -és nyomozóként- egy egész sor teremtménytől meg tudtam magam védeni. Ellenben -mivel a támadó nem mutatkozott- minden figyelmemet a srác felé fordíthattam.
- Mi történt? Ki tette ezt veled? - azért jobb az elővigyázatosság. Simán egészen közel léptem hozzá, sérült mivolta miatt meg sem fordult a fejemben, hogy bántana -illetve, hogy egyáltalán bánthatna- így gyanakodás nélkül közeledtem felé. - Hol sérültél meg? - Valamennyire értettem a sérülések ellátásához, már csak azért is, mert vadászként elég sokat szereztem magam is, ráadásul más vadászok életét is megmenthettem vele. Óvatosan felé nyúltam, megadva a lehetőséget neki, hogy elhajoljon a mozdulattól, majd óvatosan végig tapogattam a felsőtestét, a sérülés után kutatva. Igyekeztem minél finomabban eljárni, de mivel nem láttam túl sokat, így kénytelen voltam tapogatás útján tájékozódni. Vállával kezdtem, ami elég furcsa volt, s egyáltalán nem nézett ki jól. - Elviszlek egy kórházba - jelentettem ki. Már épp el kezdtem volna támogatni a kocsim irányába, amikor rájöttem, hogy az oldala is elég csúnyán megsérült. Ekkorra kezdett tudatosulni bennem, hogy a fiú biztosan nem ember, szóval már annyira nem siettem a kórházba. A sérülései alapján emberként már halott lenne, vagy minimum az utolsókat rúgná, ám arról egyenlőre fogalmam sem volt melyik fajhoz tartozhat. Az angyalt élből kizártam, ám vámpír, vérfarkas, vagy vérmacska könnyedén lehetett. Illetve szellem, akiben még nem tudatosult, hogy meghalt… bár akkor sem érezné a fájdalmat, járásából pedig arra következtettem, hogy érzi.
- Melyik fajhoz tartozol? - bukott ki belőlem a kérdés, amit eredetileg szerettem volna magamban tartani, elvégre ki tudja hogyan reagál rá. |
Az Irinával való találkozásnak hála órákba telt, mire kikeveredtem az erdőből. Először abban sem voltam biztos, hogy fel tudok kelni a földről, de tudtam, hogy semmiképp sem tölthetem ott az éjszakát. Borzasztó gyenge voltam és még annál is éhesebb, csoda lett volna, ha most magamtól meggyógyulok. Ha a fehér tigrishez hasonló lények el is kerülnek a továbbiakban, sem biztos, hogy nem fagyok meg reggelig, így kénytelen voltam kockáztatni és tovább menni a város irányába. Még arra is rávettem magam, hogy visszamásszak a táskámért, nem hagyhattam ott a fán az összes cuccomat. Azt hiszem, csak rosszabb lett a vállam a fél órás fára mászás közben, de pénz nélkül nem sok mindenhez kezdhettem volna, mikor odaérek.
Úgy tűnt, minhta végtelen ideig gyalogoltam volna, mire megláttam az első közeli fényeket. Elkerültem a központ felé vezető utakat és egyenesen a temetőnél kötöttem ki. Nem mondanám, hogy rosszabb lett, ha az egyre inkább rámtelepedő fáradtságot nem számítjuk, viszont jobb sem, ami miatt kicsit aggódni kezdtem, miközben kifelé menet átvágtam a sírok között. Gyakorlatilag észre sem vettem, hogy valaki felém tart, csak mikor már egészen közel ért hozzám a léptek hangja.
Megálltam, mert igazából én sem tudtam, mitévő legyek. Az nyilvánvaló volt, hogy rám férne egy kis segítség, viszont annak nem lesz jó vége, ha a sürgősségin kötök ki. Újra elindultam, de akkor már mindegy volt, alig néhány méter választott el minket egymástól. Amúgy is inkább csak vonszoltam magam, ha pedig esetleg közelebb kerülne, lehet, engedek a kísértésnek és kisegítem magam. Hányingerem volt az éhségtől, előbb-utóbb mindenképp vérhez kéne jutnom, hogy legalább minimálisan összeszedhessem magam. |
Este felé talán nem a legjobb ötlet a temetőben sétálni, ám ez most egyáltalán nem érdekelt. Amúgy sem sötétedéskor érkeztem, hanem még világosban. Ma relatíve korán végeztem az örsön és az első utam ide vezetett. Itt nyugodott anyám, és bár sosem voltam a holtakkal társalgás nagy híve, most azonban jól esett megosztani valakivel az örömömet. Reméltem ő is örülne neki, hogy találkoztam az apámmal. No igen, ez volt a boldogságom oka. Olyan jó volt vele találkozni! Ráadásul örült nekem, és úgy tűnik tartani fogjuk a kapcsolatot. Tehát minden a lehető legjobban alakult, ezt pedig elújságoltam anya sírjának, ha már ő nem érte meg. Nem gondoltam volna, hogy mindez ilyen sokáig fog tartani, de jól eset beszélgetni, szinte csak magammal. Immáron vissza felé sétáltam, komótosan kerülgetve a sírokat. Mehettem volna éppenséggel a kijelölt úton is, de így gyorsabb volt, ezért döntöttem emellett. Nem sokkal később azonban megláttam egy srácot, aki távolról sem festett túlságosan jól. Úgy tűnt megsérült, ráadásul eléggé csúnyán. Aggódva futottam oda hozzá. |
A durcizására csak megszólaltam halkan:
- Később meglesz az is ne aggódj - kacsintottam rá picit. Egyértelmű nem? Felesleges emiatt számonkérnie kérem. Mégis ki a fenét kárpótoljak rajta kívül basszus? Cseszett egyéjszakás voltam könyörgöm amíg nem találkoztam vele.
Tudtam jól, hogy eszi a féltékenység sokszor Shiemit, hiszen basszus, bőven hallatszódott a hangjából, de nem értettem miért csinálja. Ha meg is csalnám, biztos nem az orra előtt tenném. Nem mintha amúgy erre vetemednék. Más csajra nem is tudnék úgy nézni mint rá basszus. A csaj rémületére csak pislogtam nagyokat mondva:
- Kétlem, hogy visszajönnének, hiszen elég rendesen el lett intézve az egyik haverjuk, hogy tudják hol a helyük úgy mégis - sóhajtottam végül. Ha visszajönnek akkor nagyon félkegyelműek. Egyre jobban sokkos állapotban volt és hadart. Te jó ég...hát én ezzel nem tudok mit kezdeni. Durvább mint amikor a nőm direkt ki akar égetni. Ráadásul még felállni is alig tudott. Lemondóan sóhajtottam és bólintottam a társam mondatára:
- Valóban kórház lesz ebből... - a helyzetére csak pislogtam mondva - ....nincs hova menned haza? Vagy teljesen egyedül vagy otthon? - egyik sem jó szituáció. Mindenhogy rossz vége lenne. Plusz ha lenne is valaki, az is biztosan halott lenne. Nehéz ügy basszameg. Nagyon végső esetben én is el tudom szállásolni, bár kétlem, hogy a kis vattacukorkám ugrálni fog az ötletért, de mégis mit tehetnék? A bemutatkozásra csak bólintottam, elvégre valóban Sladenek hívtak. Oké most már igazán elhúzhatjuk innen a belünket.
- Előbb menjünk el a kórházba és kapjál gipszet, mert biztos az lesz - sóhajtottam végül. Hallva társam ötletét csak bólintottam és a karjaim közé kaptam a csajt majd mentünk előre. Elegem van ebből a napból, jó lenne már egy kis nyugi végre. Útközben éreztem Shiemi égető tekintetét, de egyelőre nem tudtam vele mit kezdeni, hiszen mindkét kezem foglalt basszameg.
[ ARCANA, SHIEMI és SLADE el a kórházhoz ] |
- Ennyi? Na és a kárpótlás? - durciztam be, miközben karjaimat összefontam mellkasom alatt nyomatékul.
Ekkor jött a lány kiakadása, amit fapofával hallgattam végig. Ám bugyuta kis játékomra még jobban kiakadt, amire szemeimet forgattam meg. Erre meg valami meditációs vagy franc se tudja milyen marhaságba kezdett. Lehunyta szemeimet, és elkezdett jóhogy nem már imádkozni bakker.
Viszont azt hunyorogva, némileg szúrós tekintettel néztem, ahogy Slade a karját ajánlotta fel a lánynak. Na szép! Végül kontrolláltam a bennem felgyülemlett haragot és házisárkányságot. Úgy néz ki, mégis csak megvannak a rossz szokásaim, amit annyira hiányoltam egy ideje! Arra prüszköltem egyet, amikor jött Slade puha bundájával és a többi. Pfft... Oké, kontroll Shiemi!
- Mert szellem vagyok, basz ki! - morogtam orrom alatt, majd veszettügyként legyintettem egyet rá.
Továbbra is összefont karokkal figyeltem a melodrámát, amibe belekeveredett a férfi. Nyaffogására fejemmel a visszafele út felé biccentettem.
- Kórház. Ott majd ellátnak - tudtam le ennyivel. - Mi azért mégse vagyunk orvosok, hogy ellássuk a törésed - sóhajtottam, és állapítottam meg a nyilvánvalót.
Halk motyogását eleinte megint csak fapofával hallgattam, majd úgy voltam vele, hogy akkor kinyögöm pusztán illemből kik is vagyunk valójában.
- Én Shiemi vagyok, és az a férfi, aki támogat az Slade - mutattam be magunkat lazán.
Mivel láttam, hogy a csaj eléggé szenved, és egy emberségesebb oldalamat megvillantva... Nehezen olyat mondtam ki, amit jó magam sem hittem volna el.
- Slade, ha gondolod ölbe is veheted... Úgy gyorsabb kikecmeregni innen, és vigyük akkor kórházba - magyaráztam.
Öcsém, meglátom, ha a férfi megteszi azt, amit mondtam esküszöm fejben azért hatféleképpen megölöm a csajt. Nem tehetek róla... Önző dög vagyok! |
Azt hiszem, hogy ennél rosszabb és rémesebb nem lehet ez a nap. Ez képtelenség! Ilyen nem létezik! Vérfarkasok, vámpírok és még ki tudja, hogy milyen lények mászkálnak a közvetlen közelemben. Idegesen kapkodtam a levegőt és megpróbáltam megnyugodni.
- Azok az alakok megöltek egy embert! Láttam, ahogy meghalt. Megölték, kiszívták a vérét! Ha megtudják, hogy életben vagyok, engem is meg fognak ölni – rémültem meg hirtelen és inkább maradtam volna a föld alatt.
Ekkor a lány hirtelen eltüntette a kezét, mire ismét egy nagy sokk ért.
- Eltűnt a kezed! Istenem, ilyen… ez képtelenség, hogy létezzetek. Nem létezhettek! – hajtottam le a fejemet, majd erősen koncentráltam arra, hogy eltűnjenek, de nem tűntek el. Még mindig itt volt!
Ekkor a farkas… vagy férfi vagy bánom is én, hogy mi közelebb jött hozzám. Azt hiszem, hogy tőle nem féltem már. Mégis csak ő mentett meg a haláltól pár órája.
- Láttam két férfit, láttam ahogy megölték… - mondtam el újra. – Láttalak téged. Tisztán emlékszem, ahogy puha bundád volt. Hozzá értem és annyira puha volt. Most meg emberré változtál. Itt egy lány, aki eltűntette a kezét és szellemnek vallja magát – hadartam el gyorsan még mindig picit sokkos állapotban, de igyekeztem lenyugodni.
Végül bátortalanul, de elfogadtam a kezét, amint megkérdezte, hogy segíthet-e felállni. Hamar felhúzott a földről, mire megpróbáltam ráállni a lábamra.
- Az a mocskos… - szorítottam rá karjára kissé, mert azt hittem, hogy bepisilek a fájdalomtól.
- A gödörbe esés nem tett neki jót… - nyögtem fel, majd mikor megkérdezte, hogy mit is akarok, csak pislogtam.
- Félek egyedül… ezek után mi lesz ha azok a vámpírok megtalálnak? Hogyan védjem meg magamat törött bokával? Egyedül vagyok… - hajtottam le a fejemet.
- A neveteket megtudhatom? Szeretném megköszönni ismét, hogy megmentetted az életemet – motyogtam halkan. |
Ingattam a fejemet az aggódására ami jól esett majd elmosolyodtam:
- Bocsi, hogy nem értem haza időben, biztos sokat aggódtál. Nem lett volna amúgy gond, csak hát nem hagyhattam, hogy élve eltemessenek egy embert bakker - sóhajtottam a csaj felé nézve, aki időközben nos eléggé sokkot kapott. Jesszusom. Már éppen megszólaltam volna, de Shiemi elkezdett magyarázni. Jah meg mutogatni a kezét ami eltűnik. Szent szar, így folytatja mindjárt el fog ájulni basszus! Szerencsére nem sokáig csinálta, de ecsetelte tovább a dolgokat. Hű, hát ez így talán sok lesz neki egyszerre.
Felsóhajtottam egy picit majd közelebb léptem hozzá leguggolva:
- Hé! Nem őrültél meg. Csak gondold végig mit láttál és rakd össze a képet. Amúgy igen én vagyok a farkas és valóban vérfarkas. Garantálom, hogy nem képzelődtél. Vannak ezeknél még durvább dolgok is, de egyelőre ennyit bőven elég tudnod. Még talán sok is... - sóhajtottam egyet.
Nyújtottam a karomat kérdezve:
- Segítsek a járásban? Talpra tudsz állni amúgy? Mert ha nem, akkor sanszos, hogy eltörött - húztam el fanyaran a számat. Remélhetőleg értelmezte rendesen Shiemi szavait is, elvégre nem bántani akarjuk tényleg. Óvatosan megkérdeztem azért:
- Szeretnél hazamenni? Vagy esetleg kórházba? Mert akkor segítünk... - úgy vélem ez a legkevesebb basszus. Ha már ennyie leromboltuk a világról felépített képét. Eddig azt hitte, hogy ilyenek csak a bugyuta filmekben meg a twilightbban léteznek, erre itt van előtte. |
Elnevettem magam, ahogy nekem kezdett dörgölőzni. Ám hisztijét - vagyis nyüszítését - hallva elengedtem. Sarkaimra ültem, és úgy figyeltem, amikor előkerült Slade.
- Hála Istennek, hogy nincs bajod! Máskor ilyet ne csinálj! - egyenesedtem fel, és léptem mellé.
Közben a csaj egy sír mögé nindzsázott. Szemöldököm az egekbe szökött. Nemsokára megkaptam a logikus választ, és fejemet ingattam. De a férfi homlokcsókját örömmel fogadtam. El is mosolyodtam, majd tekintetem a kiakadt csajra tereltem.
- Öhm - emeltem fel kezemet, mintha csak jelentkeznék. - Én szellem vagyok - tűntettem el kezemet, és trollkodtam kicsit.
Még mielőtt Slade rosszallóan nézett volna rám, visszacsináltam kezem, és megrebegtettem szempilláim ártatlanul. Tudom, görény vagyok, de egyben féltékeny is. Nekem holmi elveszett nőci ne izéljen itt!
- Amúgy meg Slade vérfarkas - biccentettem fejemmel felé. - Én szellem vagyok, magyarán egyszer megmurdeltem - sóhajtottam. - De mi nem bántunk ugye - vontam vállat hanyagul. - A vérszopók meg faszszopók is - jegyeztem meg trágául. - Ocsmány egyfajzat! - vágtam be undorodó fejet.
Ezután elhallgattam, és a férfira pillantottam. Én ennyi mesedélutánt tartottam neki. Ő szedte össze, és én csak felügyelek, hogy óvóbácsis szerepkör maradjon... Ne pedig más, khm!
Mondjuk azért érdekelne, hogy farkaskámnak milyen tervei vannak a lánnyal. Vigyük haza házikedvencnek vagy mi a fene? Fogalmam sincs, hogy mit akarnak... Én csak állok tehetetlenül és várom, hogy történjen valami. Mást úgysem tudok tenni! |
Jót mosolyogtam azon, mikor a ruhámat kezdte ráncigálni, amint elfeküdtem a földön. Kimerültem. Teljesen elfáradtam attól, hogy az életemért küzdöttem a hülye föld alatt, de most már tényleg haza kellett volna mennem, de majd meg haltam, úgy fájt a bokám. Egy darabig még itt maradok, az biztos.
- Jól van, ébren vagyok – sóhajtottam fel, miközben a bundáját simogattam. Jó érzés volt és kellemesen megnyugtatott az állat közelsége.
Ekkor hangokra lettem figyelmes és egy idegen, rózsaszín hajú csaj jött oda, és mint egy forgószél lökött el a farkastól, mire fel is szisszentem, mert nem esett jól. Nem értettem semmit se, csak pillogtam értetlenül rá, mikor azt kérdezte, hogy mi vagyok.
Milyen vadász? Mi van? Mi a fenéről beszél ez a csaj? Nem értettem semmit se és az még jobban kiakasztott, amikor a farkashoz beszélt úgy, mint egy emberhez. Csak pillogtam, amint a farkas egy bokor mögé ment egy halom ruhával, majd pár perc múlva egy férfi jött el onnét. Leszarva, hogy fáj a bokám, felpattantam és a sír mögé ugrottam és rémültem pislogtam rájuk.
- Ti… Te… mégis mi vagy? Mi… mi volt ez az egész? Az előbb még… - kapkodtam a szavakat és úgy éreztem, hogy menten össze fogok esni a rémülettől. A rózsaszín hajú csajra néztem, majd a férfira.
- Te voltál a farkas, aki megmentett, de most… most ember vagy! Hogy lehetséges ez? – túrtam bele idegesen a hajamba.
- Nem értek semmit se – lábadt könnybe a szemem. – Megőrültem. Ezt biztos, csak képzeltem. Vámpírok, farkasok, akik emberré változnak… Ilyen nem létezik! – temettem tenyeremet az arcomba. Nagyon ki voltam égve és rettenetesen össze voltam zavarodva.
- Mondjátok, hogy csak képzelődtem… Túl sokat voltam a föld alatt és azért… - estem a térdeimre pár pillanat múlva és őket bámultam még mindig értetlen fejjel. |
[59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
