|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:29 - |
 |
[32-13] [12-1]
A további cukkolására újabb durcás fejet vágtam be.
- Kihagyom a páratlan lehetőséget... - blöeh. Én meg a pornó? Na persze! Biztos hogy nem. Még szerencse, hogy inkább másra terelődött a téma. Mikor megszólalt, hogy nem igazán szófosó, egy kicsit elkuncogtam magamat.
- Igen, idővel néha belefásul az ember, de én eddig mindig találtam valami új dolgot az életben ami feldobott és nem vette el teljesen a kedvemet. De amúgy valóban lehet, hogy te nem bírnád. Már az elején se voltál szófosó ezt aláírom - vigyorogtam rá - ...a kapcsolatok meg megint más tészta, még ha baráti kötelékekről is van szó. Nagyon hosszútávra nem tervezhetek, szóval nincsen nálam ásó-kapa-nagyharang - nos valóban. Esküvő nálam totálisan kizárva. Egy idő múlva valamilyen gyökér indokkal le kell lépnem. Felesleges teher lenne még hozzá a gyűrű is, csak megnehezítené a dolgokat.
A zavart kisfiús mosolya kifejezetten jól állt neki, de végül ránéztem amolyan "ne vitatkozz egy tündével" fejjel és megszólaltam:
- Nyugodtan egyél belőle. Nekem ez úgyis nagy adag főleg, hogy nemrég ettem egyet...amíg egy idióta fején nem landolt.
Remélhetőleg ez után már evett belőle. Egy ideig még beszélgettünk aztán csak le kellett lépnünk a fenébe. Bár nem örültem neki, hogy csak ő fizetett, de legközelebb majd én fogok. Ha felajánlotta, akkor egy ideig hazakísért, aztán ő is elindult hazafele. Otthon a rendőrségen lévő ékszert alakítottam át, legalábbis fejben és papíron. Ezt egészen addig csináltam amíg be nem aludtam majdnem az asztalomnál. Szerencsére időben elmásztam az ágyig és be is feküdtem a nyakamig húzva a takarót.
Persze már megint rájöttem, hogy Tony pólója még mindig itt van nálam. Basszus! De úgy tűnik nem csak én felejtem el, hiszen ő sem nagyon említette. De banyek, hordjam mindig magamnál? Kicsit se néznének hülyének, vagy fanatikusnak.
[ ANTHONY és SADIE OFF ]
|
- Pedig a leszbi-pornóért többet is fizetnek. Gondolj csak bele milyen kasszasiker lenne, ha lennének benne mókusok is. - cukkoltam még mindig.
Az árvaházas dolgokat nem firtattam tovább. Nem is nagyon érdekelt ilyen szempontból a múlt. Annyira nem is volt jelentősége a gyerekkoromnak. Lehet furán gondolkozom, de én ilyen vagyok. Ez valakinek vagy tetszik, vagy nem.
Inkább minden figyelmemet Sadienek szenteltem és érdeklődve hallgattam beszámolóját. Számat azért közben olykor elhúztam. Így elgondolkozva nem is tudom mi a jobb. Hosszú élet vagy sem? Azért az előbbinek sok hátulütője van. Ebben meg is erősített a tündérke szavai.
- Értem. Amúgy... - gondolkoztam el kicsit. - Én nem nagyon lennék a helyedben. Normális kapcsolatokat sem tudsz kiépíteni... Se semmi. - vakargattam meg állam alatt. - Ha nekem gond lenne, akkor biztos, hogy ez. Nem vagyok amúgysem egy szófosó és nehéz velem bárminemű köteléket kialakítani... Ha helyedben lennék végképp magamba forduló lennék. Beleunnék az egészbe. - vontam vállat.
A klisés, költői kérdésére legyintettem egyet. Szerintem az már rég halott, szóval no komment. Nem mondok semmit.
Azon viszont meglepődtem, hogy mellém húzta a székét és felajánlotta fagylaltját. Ehh, oké, viszont nem vagyok azért gyerek, aki hisztizni kezd emiatt és a többi. Nekem ez így kissé kellemetlen lenne.
- Nem kell, nyugi. Megvagyok. - ingattam fejem. - Ha kell még veszek. Emiatt ne parázz! - mosolyodtam el zavartan, kisfiúsan.
Végén még félre is értem, és randinak gondolom. Mióta nem is voltam rendesen, konkrét randin? 5 éve? Még várok 5 évet szerintem. Az úgy belefér. Meg kezdem magam már amúgyis randin érezni magam. Ismerkedés, zavarok és sorolhatnám. Nekem ez bőven elég lesz egy időre, haha... |
A cukkolására durcás fejet vágtam be és már reagáltam:
- Előbb kötném fel, mitsem poreszban szerepeljek vele - puffogtam egy kicsit. Nem természetesen nem magamat lógatnám, annyit nem ér az a nyomorult liba. Idegesítő, de azért annyira nem.
Nem gondoltam volna, hogy nem emlékszik az árvaházban történt dolgokra. Ingattam a fejemet egy picit majd megszólaltam:
- Akkor még jól jártál. Lehet fiatalon kerültél el onnan és ezért nem emlékszel rá. Az emberek többsége nem tudja teljesen felidézni a gyerekkorát... - én természetesen igen, de tünde vagyok, a fajom magas intelligenciával rendelkezik.
A pillogására majdnem felnevettem, de végül egy kuncogásra futotta, végül felvontam a szemöldökömet a megakadására:
- Miért lenne bunkóság? Nem mindennap találkozik az ember egy 451 éves csajjal, aki még beszélni is tud - vontam vállat lazán.
A kíváncsi kérdésére kicsit eltűnődtem. Nem azért mert nem emlékeznék az ottani erdőkre. Ó, minden részlete az elmémbe vésődött.
- Egy kicsit talán. De nem jött még el az idő, hogy oda visszatérjek. Eleve el akartam onnan szakadni azért mentem emberek közé. Kíváncsi természet vagyok, ez van - sóhajtottam egy aprót - ...ráadásul még vannak olyan szegletei a Földnek ahol nem jártam. Elvégre mindig figyelnem kell arra, hogy időben lelépjek, mert feltűnő ha az ember lánya semmit nem öregszik - mosolyogtam rá. A következő kérdésére is készséggel válaszoltam mondva:
- Öt éve élek itt és vezetem a kis ékszerboltomat... - az utolsó megszólalására csak ingattam a fejemet.
Nos igen, valóban jobb lenne valami pozitív változás, de kétlem, hogy ilyen valaha is lesz.
- A remény hal meg utoljára nemde? - ekkor vettem észre, hogy ő már simán felfalta a fagyiját. Jesszusom! Ez durva cseszem. Fagyidézsmáló ő vagy mi a szösz?! Csak megcsóváltam a fejemet és mellé húztam a székemet megszólalva:
- Tessék itt, az enyém is... - mosolyogtam rá. Majd közösen megesszük a maradékot. Hát na, nekem mesélés közben nem sokat fogyott, szóval a háromnegyede még simán megvolt a kehelynek. |
- Pedig nem lennél vele rossz páros. - cukkoltam kicsit. - Ő szexi rendőrruhában, te pedig csíkos rabruhában. Laza pornó effekt. Bejönne a pasiknak. - ingattam fejem, és fokoztam egy kicsit a dolgokat.
Az elszomorodásra felsóhajtottam. Igazából annyira nem zavar az egész. Nem is nagyon emlékszem azokra az időkre. Olyan nagy benyomást nem tett rám.
- Nos, nekem sikerült, de őszintén szólva nem igazán emlékszem azokra az időkre. Lehet velem van a baj. - tűnődtem.
Miközben Sadie emlékei közt kutakodott én csak ettem a kelyhemet. Bele se merek gondolni, hogy hány éves, ha ilyen nehéz előbányászni azokat az emlékeket. Amint sikeresen kinyögte csak pillogtam. 451 éves? Én nem mondok semmit. Annyira elképesztő, hogy egyes lények milyen sokáig élnek. Váó...
- Hát, nem semmi. Mármint a korod. Tudom bunkóság ez is, de: váó. - akadtam meg. - Nem hiányzik amúgy Írország? Mióta vagy itt? - kérdeztem tőle kíváncsian.
Válaszát hallva elhúztam a számat fanyaran. Így már világos. Sajnos ezzel nem tudok mit kezdeni. Egyedül, esetleg pár vadásszal az oldalamon úgysem tudom meggyőzni őket, hogy jobb lenne, ha megválogatnák kit is vagy épp mit is ölnek meg. Lehet még engem is megölnének., sőt... Szinte biztos!
- Gondolom, hogy nem lehet valami kellemes. Azt lehet mondani, hogy minden kezd a feje tetejére állni. - sóhajtottam bosszúsan. - Mindegyis, ez van. Ezt kell szeretni. Ettől függetlenül remélem, hogy lesz némi változás, de végre jó irányban. - nyaltam le közben kanalamról az utolsó cseppeket, mert hát... Miközben beszélgettünk észrevétlenül eltűnt a fagylaltom. Pedig már egész jól belemerültem, ej-ej... |
Öcsém, hogy élből félreértette a viszketést. Te jó ég! Inkább csak megcsóváltam a fejemet elnézően mosolyogva és visszavágtam:
- Én kérek elnézést, hogy arra a buta libára nekem nem viszket... - pedig aztán az idősebb tündék lazán biszexek, mert ráunnak idővel az egyik nemre és kipróbálják a sajátjukat is. Hát én köszönöm nem kérek belőle. Bőven elég a pasikat kezelni, nemhogy más nőket.
Meglepedten pislogtam mikor kiderült, hogy árvaházban nőtt fel. Elszomorodtam egy kicsit mondva:
- Ó, biztos nem lehetett ott könnyű az élet... - húztam el a számat fanyaran - ...de legalább magához vett egy család. Van akinek sosem sikerül onnan kitörnie.
Kicsit elgondolkoztam a kérdésére. Nem azért mert nem tudtam volna a választ. Csak nekem a fejemben már lassan olyan, mintha egy ősrégi kódexet kéne olvasnom. Mehalványult régi emlékek.
- Írország erdőiben születtem...elég rég 451 éves vagyok szóval tényleg nem mostanában volt ez... - ekkor meghallottam az újabb kérdéseit így azokra is készséggel válaszoltam pár kanál fagyi közt.
- Konkrétan nekem nem tudtak ártani. Csak akartak legtöbbször. Bőven volt rá alkalmuk, elvégre régóta kimereszkedtem az emberek közé. Eleinte nehéz volt, az utcán éltem meg a természetben félig amíg be nem fogadott egy idősebb hölgy... - sóhajtottam egy kicsit.
- Viszont sok olyan ügyfelem volt és még most is van, akiknek a családját lemészárolják a vadászok és azoknak az emlékére kell készítenem ékszert. Eléggé lélekörlő dolog főleg, hogy tudom milyen ha ők üldöznek. A családom tagjai már rég meghaltak, szerencsére senki nem ölte meg őket.
Tudom, hogy nem akart megbántani a kérdésével, nem is történt ez meg, szóval számomra nem nagy gond ez. Szívesen elmesélem neki, elvégre már bizonyította, hogy ő azért nem vérengző minden furcsa dolgot ölök típusú vadász. |
- Hirtelen majdnem félreértettem. - nevettem el. - Mármint a viszketős rész. Bocs, ne haragudj, ez bunkóság, de basszus. - nevettem még mindig. - Mindjárt lehet mégis megfojtasz. - vigyorogtam.
Miután kibökte, hogy mit is szeretne én is választottam. Én csoki és karamell mellett döntöttem. Ezt követően le is ültünk egy asztalhoz. Perceken belül már jöttek is a rendelések, és csak elmosolyodtam. Nem kell mondanom, hogy jól nézett ki. Gusztán. Remélhetőleg az íze sem lesz csalódás.
A kiskanállal már kanalaztam is egy kicsit hideg nyalánkságból, és be is kaptam. Nos, valóban jó, és megéri a pénzét. Azért nem volt olcsó, na... Lehet sóher vagyok. Mindegyis.
Kérdéseire nem nagyon számítottam. Eddig is feltehette volna úgy vélem. De ha már most tért ki rá, felőlem. Én válaszolok rá. Remélem nem valami vadászos faszság miatt kérdi, mert akkor kiégek.
- Őőő, Angliában egy árvaházban nevelkedtem jó ideig és úgy keveredtem Magnoliába, miután egy család örökbe fogadott. - tűnődtem el, és közben megint bekaptam egy kisebb kanál fagylaltot. - De ha azt vesszük javarészt itt éltem le az életem. Talán el is mondhatjuk, hogy helyi vagyok. - nyammogtam el az édességen közben. - És te? Magnoliában azért annyira sok tündér nincs, ahogy szirén és nokken is kevés van. Legalábbis én kevéssel találkoztam. - jegyeztem meg random.
Remélem ezzel semmi sértőt nem mondtam, illetve nem voltam bunkó sem. Habár az utóbbi nem áll messze tőlem... Meg már a perverz megjegyzésem után lehet nem nagyon hatja meg. Muszáj volt elsütnöm az elején. Tényleg nyomban az jutott eszembe. Fene a fajtámba, mi? Mindenesetre remélem azt a poént is vette.
- Amúgy... - gondolkoztam el. - A te családod még él? Csak mert annyira harapsz a vadászokra. Talán veled történt velük kapcsolatosan szörnyűség? - vontam fel a szemöldököm, és tettem fel kérdésem, vagyis próbáltam feltenni tapintatosan. |
A börtönös dologra csak ingattam a fejemet:
- Egye penész, nem fojtalak meg. Amúgyis a múltkori libára jobban viszket a tenyerem, ez a nagy szerencséd! - vigyorogtam el magamat. Igazából letojtam magasról a csajt, szóval jah. De ha még egyszer nekem áll a gyökér bunkózással akkor lehet két rendőr kell, hogy lefogjon.
Utána nem igazán volt bőbeszédű a dologgal kapcsolatban amit kicsit furcsálltam, de ha nem nagyon akar róla beszélni akkor nem erőltetem. Amint végre betértünk a fagyizóba egyből nagy vigyorral a pulra tapadtam, de úgy döntöttem most nem tölcsérest eszem, inkább kelyheset. Azt legalább nem fogom hozzávágni senkihez se. Azt hiszem. Maximum akkor ha meg akar ölni.
Megnéztem meg az "étlapot" is és egyből kijelentettem:
- Úúú...egy mentás-citromos fagyikelyhet kérek! - a csoki után nem fűlött már annyira a fogam az édességhez. Meg még egy olyat nem akarok senki nyakába se dobni. Akkor válogassam már meg az ízeket kérem.
Miután Tony is választott leültünk egy asztalhoz és nem sokkal később már jöttek is a megrendelések. Azért szeretem ezt a helyet mert nem sokan járnak ide. Vagy sosem kaptam el nagy forgalmat? Előfordulhat ez is. Főleg, hogy nem nagyon van időm csak úgy kimozdulni.
- Amúgy te helyi vagy? Esetleg máshonnan jöttél? - az biztos, hogy én eléggé messziről származom, legalábbis ha innen nézzük. Ráadásul veszettül idős is vagyok. |
- Hát, ezt a célt nem nehéz elérni. Akár most is beteljesítheted csak kérlek ne engem kezdj el fojtogatni. - sóhajtottam fel színpadiasan. - Remélem megérted. - vigyorogtam.
A fura vadászos megjegyzésére tarkómat vakargattam, viszont nem állt szándékomba erre bármit is mondani. Vagyunk azért egy páran normálisak, de valóban kevesen vagyunk. Ebből is látszik, hisz jó formán még nem találkozott Sadie hozzám hasonló vadásszal... Vagy ki tudja? Lehet ők nem voltak ennyire balfaszok, hogy lebukjanak egy idióta informátor miatt. Haha, kapd be túlméretezett szunyogocskám! Haha..
Következő kérdésére felszaladt a szemöldököm. Ez olyan meglepő? Mint mondtam tényleg vannak normálisak. Mindenesetre erre már készségesen válaszoltam.
- Igen. Jobb családban nevelkedtem ilyen szempontból. - tudtam le ennyivel.
Hát, mit mondhatnék? Más szempontból szar lett, viszont abba nem akarok belemenni. Nem vagyok lelkizős köcsög, ez van! Majd talán egyszer... De az az egyszer nekem egyelőre távolinak tűnik.
A fagyizásra elkuncogtam magam, de ha neki ez minden vágya, akkor menjünk fagyizni, mint a hülyegyerekek. El is indultam vele kifele az aluljáróból, majd lassan meg is érkeztünk a fagyizóba. Hagytam, hogy vezessen. Miután beértünk először Sadienek adtam az a minő megtiszteltetést, hogy válasszon kedve szerint.
- Én állom! - jegyeztem meg mosolyogva. - Válassz bátran! - rántottam meg a vállam.
Közben én is nézelődtem, hogy mit kérjek. Őszintén szólva gőzöm nem volt. Sosem voltam nagy édesség párti. Habár most kivételt teszek szerintem. |
- Igaz, hogy minden ember van valami furcsasága, de sajna nem tudja mindenki elfogadni azokat, pedig így vagyunk egészek - tettem hozzá Darry mondani valójához.
Egyszerűen nem tudtam soha megérteni, miért akarjuk egymást tökéletesre. Igaz, ha nem arra törekednénk, akkor a szépségipar be is zárhatna, úgy ahogy van. De belsőleg miért akarjuk ezt, arról már halvány lila gőzöm se volt.
- Mesés sztorik történnek ott, ahogy én tapasztaltam.. Mondjuk nekem az volt szerintem az első és utolsó eset, hogy alkoholt ittam. Olyan másnapos voltam, hogy megmozdulni se tudtam, nem hogy felkelni az ágyból.
Eleinte úgy indult, mint a normális táborozás, de után valahonnan előkerültek a piák. Aztán egy rohadt képszakadás. Konkrétan mindenhol voltak alvó emberkék.
Én csak mosolyogva hallgattam, ahogy a macskájáról beszélt, akartam volna még kérdezni, de nem akartam túlságosan nyomulósnak hatni.
- Még egyszer köszönöm - húztam a szám egy mosolyra.
Ilyen kis dolgok fel tudtak engem vidítani, nagyon. Néha jobban, mint az ajándékok.
Következőre egy kicsit meglepődtem, mert nem erre számít az ember fia vagy a tünde fia.
- Nem, nem kell abbahagynod, csak, ha..ha te akarod, tényleg - mondtam dadogva.
A zavarodtságomtól a telefon csörgés mentett meg. Charles hívott, Xavier beteg lett, hányás és hasmenéses vírust kapott el. Egyedül volt otthon, így haza kellett mennem. Gyorsan megettem a megmaradt fagyoiit.
- Darry sajnálom, de el kell mennem. Remélem még találkozunk- mosolyogtm, majd elsétáltam.
[lezárt kör] |
|
A megállapítására, miszerint megnézne gyerekkel, nem mondtam semmit, csak elmosolyodtam, de tulajdonképpen én is megnéztem volna őt ebben a helyzetben.
- Ugyan már - legyintettem. - Egyáltalán nem volt benne semmi gáz, félreérthető vagy bántó. Fura szokásai meg mindenkinek vannak - biztosítottam be a dologról. Mondjuk nálam nagyon-nagyon kevés dolog létezett, amit gáznak meg furának tartottam volna. Mindenki teljesen más, más értékrendekkel meg mindennel, úgyhogy felesleges méregetni bárkit is valaki máshoz, hogy hozzá képest mennyire más. Minden embert igyekeztem úgy elfogadni, ahogy van, minden furcsaságukkal együtt... és simán el is tekintettem mindenféle hiba fölött, már ha létezett számomra olyan dolog, hogy hiba. Tudtam jól, hogy léteztek jó meg rossz tulajdonságok, mindenkinek volt mindkettőből, akárhogy próbálja állítani bárki az ellenkezőjét, attól még nem kellett egy-egy személyiségdarabka alapján ítélni, és ehhez tartottam is magam.
- Azért az is cuki lehetett. Mondjuk ez tök átlagos egy gólyatáborban, nálunk is voltak, aki egy kupacban aludtak. Én inkább csak kisajátítottam a fürdőkádat, miután valaki volt oly' kedves, hogy lenyúlja az ágyamat - mondtam. Nos, igen, az is egy szép történet volt. Azok közé tartoztam, akik szerint alkohol nélkül is lehet bulizni, bár néhanapján én se vetettem meg mértékkel. De ez pont nem a gólyatábor volt. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy teljes detox-állapotban voltam, se előtte, se utána nem fordult elő, hogy így leigyam magam a sárga földig, de az tényleg brutális volt, mindenki úgy kóválygott másnap, mint egy zombi. - Bár szerencsétlen macska tényleg tök dagadt meg minden, az életemet azért nem szokta veszélyeztetni, mikor alszom... csak néha, és azt is legalább akkor teszi, mikor ébren vagyok. De akkor tényleg átmegy házitigrisbe.
Mondjuk akkor se úgy csinálta, hogy rám feküdt, jobban bejött neki az a módszer rá, hogy eltegyen láb alól, mikor úgy dönt, hogy na, most akkor neki kaja kell - és akkor eszébe jut, hogy ja, neki karmai is vannak. Olyankor aztán tényleg nem sajnál... Régebben meg állandó jelleggel kiszökött, hogy fogjon madarat, én meg mindig megsajnáltam a kismadarakat, úgyhogy nekiálltam leszedni a fáról Casanovát, de olyan is volt, hogy már úgy szedtem el tőle a nasinak kinézett madárkát, amíg még élt. Akkoriban az emberek állandóan kérdezgették, hogy vagdosom-e magam, én meg nem győztem nekik mondani, hogy az nem az, csak vérszomjas a macskám. Bár szerencsére a kedveskedés sem állt távol tőle, télen meg érdekkapcsolatba léptünk, hogy melegítsük egymást.
- Figyelj, konkrétan látom rajtad, hogy nem akarsz beszélni erről, nekem meg semmi közöm hozzá. Kapásból két indok, amiért nem kell, hogy faggassalak róla, a harmadik meg az, hogy alig ismerjük egymást, nem kell tudnunk mindent egymásról - zártam le a témát. Nagyon nem állt szándékomban sem régi, sem új sebeket feltépni senkiben, úgyhogy nem is eröltettem semmit ezzel kapcsolatban. Ha akar beszélni róla, majd megteszi.
Jól van, az utóbbi mondatom már egyértelműen sok volt... Amikor Quinn elhúzott, akkor azt hittem, hogy ez már végleges lesz és le vagyok rázva, de nem. Visszajött, alig néhány percen belül, ami azt jelentette, hogy talán mégsem volt annyira túlzás, amit műveltem, de talán jobb, ha egy icipicit visszafogom magam, elvégre nem terveztem elüldözni, vagy valami. Az meg előnyös lenne, ha nem vágnám el magam nála túlságosan, mielőtt újra találkoznánk.
- Semmi gond - mosolyodtam el a bocsánatkérésére. - Inkább én bocsi, ha sok vagyok... Szólj rám, ha azt akarod, hogy fejezzem be, és már be is fejeztem. |
- Egyszer szívesen megnéznélek, gyerekekkel - mosolyogtam.
Nem, most magamba fojtottam a szót. Nem fogom kimondani azt, hogy bocsánat. Vagy elnézést, akármi ami a bocsánatkérés egyik szinonimája. Kíváncsi lennék, hogy milyen lenne. Meg gyerekek, plusz ő. Szétfolynék a padlón ott abban percben, helyben. Persze megint azon gondolkoztam, amin nem kéne. De hát ez a szokás nálam, nem arra koncentrálok amire kéne. Az lenne a meglepő dolog, ha egyszer azon járna az eszem, ami épp aktuális. De nem. Senki nem tudott ebben engem megállítani. Ilyen voltam és kész. Testvéreimet nem is nagyon zavarta, hogy ilyen vagyok, végül is úgy szeretnek engem, ahogy vagyok.
- Én azt hiszem, hogy mondataim hetven százaléka, rosszul fogalmazott vagy félreérthető, bántó, kínos vagy nekem vagy a másik illetőnek. Szóval, nyugodtan megmondhatod, hogy szerinted szarul fogalmaztam vagy nem. Jobb, amikor azt mondják, hogy "semmi baj". Attól még jobban beparázok. Fura szerzet vagyok, tudom - sóhajtottam.
Igen, hát soha nem voltam biztos mit mondjak az embereknek. Míg a rokonaimnak képes vagyok órákig dumálni, de mások? Áh, az nekem túl nehéz, nem éltem le velük tizenkilenc évet, így fogalmam se volt, mit mondjak nekik vagy egyáltalán meg szólaljak-e. Tudom, emlékszem, hogy állandóan mások kezdték a beszélgetést, nem én. Aztán jó sokáig tartott míg teljesen megtudtam nyílni bárkinek, persze ha előtte gondolkoztam. Ha kikapcsolom az agyam akkor az jön, ami épp eszembe jutott. Bár a tapasztalatom szerint abból szokott legtöbbször rossz dolgok kisülni.
Másik része, én csak bólogattam és hümmögtem. Talán pont a tragédia miatt vágyakoztam az égbe. Kitudja. Ez volt az én furcsaságom a rengeteg közel,de legalább nem voltam unalmas ember, se tökéletes. Bár én mindig a tökéletest akartam elérni, de hibák nélkül tényleg unalmas lenne az egész életünk. De nem üvöltenék néha stressztől vagy az agyam nem tudna kínos pillanatokat visszahozni. Mindennek van előnye és hátránya és talán ezért szép az egész világ.
- Oh, biztos kellemes lehet. Rajtam "csak" két ember aludt el a gólyatáborban. Azon az éjjel, nos semmit nem aludtam. Igazából csodálom, hogy egyáltalán túléltem az egészet.
Igazán meglepődtem, amikor nem kérdezett, hogyan haltak meg a szülei. Mármint sok ember visszakérdezett, én meg vagyok olyan aranyos, hogy elmondom nekik. Ami nekem persze nehéz, de hát ők kíváncsiak, más nem érdeklik őket, még ha másik embernek nehéz is felidézni azt az emléket. És vannak olyan személyek, mint Darry: aki nem kérdezik. Kitalálható, hogy ezeket, az embereket kedvelem jobban.
- Öm... köszönöm, hogy tudod...nem kérdezted meg, hogy hogyan haltak meg a szüleim. Semmiségnek tűnik, de ritkán találkozok, olyan emberrel, aki nem faggat róla.
Megint kimondtam, amit gondoltam, de hát most már nem tudok, mit csinálni. Csak a reakcióját vártam most már. Szerintem azt válaszolna, hogy "ez csak természetes", de na. Szeretek a legkisebb dolgokért köszönetet mondani. A bocsánatkérés már csak automatikus dolog. Viszont a másikat néha eszembe kell juttatni, hogy jó lenne, ha kimondanám azt az egyetlen szót.
A következő monológra már nem tudom semmit mondani, így csak csendben voltam. Feleslegesen, értelmetlen dolgokat nem akarok mondani, akármennyire látszik az ellenkezője. Tudjuk jól, hogy az agyam szeret ellenem dolgozni.
Mikor aranyosnak szólított, én nekem egyszerűen már nem fogott az agyam. Az előbbire még csak ki tudtam nyögni valamit, de abban a szent pillanatban túlságosan zavarban voltam. De annyira, hogy az agyam is teljesen kikapcsolt. Egy kis fáziskésés után megszólaltak a szirénák a fejemben. Igen, Quinn ez gyerek már a kezdetektől flörtölt veled, te meg idióta voltál felfogni.
Abban a percben csak egy orrom alatt mormogott köszönömöt tudtam kinyögni. Végül az se rossz. Bár a fejem úgy égett, mint ha kemencébe dugtam volna. Lángolt a fejem, mint mikor csípőset eszek, de most nem attól, szerencsétlenségemre. Már átjutottam azon, hogy leblokkoltam, így jött a szétolvadás. Úgy döntöttem, hogy elmegyek fagyiért, mert ha nem csinálok valamit magammal, megőrülök. Látszik, hogy három éve senki nem közeledett hozzám. Jó, ez az én hibám is, de na, nem hittem volna, hogy most történik meg.
- Elnézést, egy pillanat - álltam fel az asztalunktól.
Ezutál három csokis gombócot vettem magamnak, mert nem nem volt elég a boldogságból. Nem volt nagy sor, így csak olyan két percet voltam távol. Rögtön vissza is ültem Darry-hoz.
- Bocsi, hogy így reagáltam, csak már jó pár éve, hogy valaki, valamiért aranyosnak nevezett. Egy picit berozsdásodtam. Még egyszer, bocsi - nevettem magamon. |
|
- Én meg lemegyek a szintjükre oszt' jó'van - vigyorogtam. - Jó, nyilván nem csinálok magamból teljes idiótát, mintha ott megrekedtem volna, de ugyanúgy élvezem a játékot, mint ők, ha nem jobban - ecseteltem.
Néha volt olyan, hogy vigyáztam mondjuk egy gyerekre valamelyik szomszédből, és a kissrác szerint én nem is voltam igazi felnőtt. Ami abban a tekintetben igaz, hogy még marhára nem vagyok huszonegy, de szerinte konkrétan vissza kellett volna mennem az oviba. Cink.
- Szerintem meg nem, de te tudod. Mindenki szokott néha rosszul fogalmazni - vontam vállat, bár szerintem semmi gáz nem volt abban, amit mondott. Ha meg lett volna, akkor se lett volna belőle semmi. Megesik. Senki sem tökéletes, és én ezt egynéhány emberrel ellentétben el is fogadtam.
- Jó is néha elszállni, meg álmodozni - mondtam. - Ha meg az érdekel, se ők, se te nem tudsz vele mit csinálni. Rossz élete is lehet annak, aki sose tud elszakadni a valóságtól - jelentettem ki. Igaz, hogy a valós dolgoktól és problémáktól nem lehet menekülni, de egyszer-egyszer jó volt elgondolkodni, hogy mi lenne, ha... Mondjuk nem csináltam ezt gyakran, de néha jól esett. Persze csak abszolút pozitív gondolatokkal meg jövőképekkel. Engem meg emiatt néztek állandóan hülyének. Na és akkor mi van? Tök felesleges mindenben a rosszat látni, úgyse segít semmin.
- Oh, értem... Sajnálom - mondtam. Mivel láttam, hogy Quinn nem akar erről a témáról beszélni, inkább hagytam is ennyiben. - Van. Egy imádnivaló maine coon cica, aki nem elég, hogy eleve a fajtája miatt óriási, még túl jól is van tartva... Szoktam is ám díjazni, mikor az éjszaka közepén úgy dönt, hogy érdekesebb az úgy, ha rajtam alszik - forgattam a szemem. Nos, igen. Ha létezett őrült macskás nő, akkor én voltam az őrült macskás ember. Casanova néha egy igazi rohadék volt, de imádnivaló. Három éve vittem haza az utcáról, még egész kiscicaként, mert megsajnáltam, ahogy egyedül kóborolt. Azóta boldogítjuk egymást, kivéve akkor, mikor ki akarja kaparni a szemem kajáért reggelente. Nem éhenkórász, áh, dehogyis. Ettől függetlenül tényleg nagyon imádtam, csak tény, hogy Garfielddal is simán versenyezhetett volna.
- Én is így vagyok vele, sose mondtam, hogy nem - mosolyogtam. Én voltam a mestere annak, hogy nem vettem fel semmit. Mondjuk néha legalább a jót felvehettem volna, eh. De legalább abban jó voltam, hogy a bántások sose érdekeljenek.
Ezután ismét látványosan sikerült zavarba hoznom. Oké, azt tudtam, hogy néha tényleg hatással vagyok az emberekre, de ez már tőlem is rekordnak számított. Oh, és még a dadogását is sikerült visszahoznom.
- Nekem az utóbbi fogalmam sincs, mennyi időben nem tűntél túl antiszocnak - állapítottam meg. - Amúgy aranyos, amikor zavarba jössz - jegyeztem meg, miközben elmosolyodtam. |
- Hát mellettük tényleg nem lehet unatkozni vagy egyszerűen mást csinálni. A gyerekek teljes figyelmet igényelnek, akármit mást képzelsz el. Bár aki szereti a kölyköket, mint én. Azt mondják, hogy én értek hozzájuk, pedig én csak annyit csinálok, hogy nem nézzem őket teljes hülyének. Ők is emberek, csak kevesebbet tudnak a világról. Még én türelmesen válaszolok, minden "miért?" kérdésre - mondtam. - Ja, én alig várom.
Az unokatestvéreim messze laknak, de amikor átjönnek A nénikém nem egy türelmes ember, néha nem is hiszem el, hogy apu nővére. Szóval állandóan rám sózzák a kisebbeket, bár én örülök neki. Imádtam játszani velük és nem röhögtek ki a hátad mögött, ha valami nem tetszett nekik rögtön kimondták. Én nem bánom, jobban bírom el, mikor valaki a hátam mögött beszélnek ki. Meg azért néha jól esik újra gyerekké válni.
- Izé...mert szerintem rosszul hangzott az egész - vakartam a tarkóm.
Visszajött a régi Quinn Kool, aki egy rohadt mondattól, kérdéstől berezel. Már kezdem ezt az egészet unni! Tudom, tudom, változzak meg, de valahogy soha nem volt könnyű. Amikor elhatározom magam, hogy végre változtatok, de másnap már jött a szar kedvem, így mindig letettem róla. Majd egyszer.
- Kiskoromban mindig azt hittem, hogy megtudom számolni őket - vontam meg a vállam. - Mostanra csak az érdekel, hogy milyen lehet közelebbről. Mert az biztos, hogy hatalmasak. Mindig is mondták, hogy én mindig el vagyok szállva magamtól.
Mondom, míg a többiek a dínókkal és az élő állatokat imádták, én az űrért voltam, oda. Nem volt fura egy ember gyerektől, no de tudjuk jól, hogy én nem vagyok ember. A nénikéim mindig azzal szekáltak, hogy: "Tünde vagy! Na a rohadt csillagokba vágyj! Maradj a talajon, te álmodozó". Kisebb voltam akkoribban és megijedtem, hogy nem vagyok jó tünde, ott bőgtem. Kiáltoztam, hogy rossz vagyok! Anyu lenyugtatott, hogy nem minden a fajunk, mindkettőt is szerethetjük, egyszerre.
- Olyan vagy, mint a húgom - mosolyogtam. - Csak ő öt perc alatt becsavarodik, ha nincs mellette valaki. Azért nincs otthon szinte soha, amit én nem bánok, de többiek aggódnak, hogy legbelül, nem olyan vidám, mint mutassa. Míg én a teljes befordulással dolgoztam fel a szüleink halálát - szakítottam meg a mondani valómat, mert rájöttem, hogy megint eljárt a szám. - Na, szóval szerintem ő így dolgozza fel a halálukat. Van macskád? - tereltem a témát. - Bár szeretjük az állatokat, meg nagyjából szeretnék is, de soha nem volt jó ötlet, ha mi neveljük őket. Tényleg.
Isabella és én szégyent hoztunk a nevünkre, míg saját magunkról tudtunk gondoskodni, más élőlényről nem nagyon. Meg nem is volt energiánk hozzájuk. Ahogy Casey szokta mondani, sok ideig tényleg egy állatkertben éltünk. A három legkisebbre célozva.
- Ha te megvagy elégedve a tudásoddal, ne törődj mással. Én mindig is ezt vallottam - mondtam.
A következő kis monológjára megálltam, de úgy mindenben. Azt hittem, hogy nem jól hallottam és el kéne menni fülorvoshoz. Pár másodperc után leesett, hogy nem, nem kell mennem kivizsgáltatni a füleimet. Lefagytam. Nem tudtam egy ideig, hogy mit válaszoljak. Köszönjem meg? Mondjam az igazat, hogy rég beszéltem ilyen jót, egy fél-ismeretlennel? Valami jött ki a számon, de az szerintem picit érthetetlen volt a zavarodságom miatt. Mi lesz egyáltalán, ha többet találkozunk? Mi lesz, ha esetleg valamelyikünk, úgy dönt, hogy randira hívja a másikat? Na jó, most tényleg túl gondoltam az egészet. Meg túlságosan a jövőbe néztem, ami talán nem is fog megtörténni. Nem is beszélve róla, hogy lehet nem is vonzódik a saját neméhez. Nem mindenki meleg vagy bi. Pedig az én dolgom akkor picivel könnyebb lenne. Nem is törne össze annyit a szívem, mert nem derülhetne ki, hogy aki tetszik kőkemény hetero.
- Tényleg? - kérdeztem vissza. - Én-én is j-jól szórakozok. Azon kívül, hogy néha átváltok antiszociális gyerekké - nevettem magamon. - De rég beszéltem ennyit, egy majdnem ismeretlennel. |
|
- Az tök jó - mondtam. - Az tuti, hogy egy gyerek mellett nem lehet unatkozni. Bár rám csak az ötéves unokatesómat bízzák néha, ha ilyen családi összejövetelek vannak vagy valami, de egy fél nap után garantáltam nem kell altatni. Se engem, se a gyereket, kölcsönösen fárasztjuk egymást - nevettem. - Úgyhogy ja, készülhettek is rendesen.
Sokan képtelenek voltak arra, hogy ellegyenek egy gyerekkel, de nekem valahogy sose volt ezzel gondom. Talán azért, mert simán képes voltam lemenni egy öt éves szintjére is. Vagy mert eleve ott voltam. Volt, aki úgy nyilatkozott rólam, hogy néha olyan vagyok, mint egy nagyra nőtt gyerek, úgyhogy talán az utóbbi... De tényleg, ha hozzámvágtak egy kölyköt, simán leálltam vele rajzfilmet nézni vagy fogócskázni, és sose tagadtam, hogy még élveztem is.
- Elnézést? És mégis miért? - kérdeztem vissza. - A csillagokkal kapcsolatban mire jutottál? Én mindig csak a csillagképeket keresgettem régen, de megszámolni valahogy sose jutott eszembe... látszik, hogy nem vagyok egy nagy matekos - vigyorogtam. Ma meg már erről is letettem. Szépek voltak, meg minden, de tíz éves koromban meguntam. Na meg aludni király dolog. Bár néha nem jött össze, de ha igen, akkor tényleg csak leöntéssel lehet kiszedni.
- Én bekattanok egyedül a szobámban, muszáj valakivel lennem, vagy pofáznom. Tudományosan bizonyított, hogy Darius Chase fél napnál tovább... Nem. Bírja. Ki. Egyedül - tagoltam. - Körülbelül szökőévente vagyok úgy, hogy nincs kedvem a kommunikációhoz. Pont ezért vagyok ott minden lehetséges helyen meg rendezvényen, és lehet, hogy rohadt gáz, de ha mindenképp otthon kell lennem, ráadásul egyedül, akkor a macskámmal beszélgetek - röhögtem. Ebben nagyon reménytelen voltam. Tökre érdekeltek az emberek, a történeteik, a személyiségük, a szokásaik, meg minden, úgyhogy mikor csak tehettem, beszélgettem, akivel tudtam. Bár nagyjából megvolt egy állandó társaságom, de rajtuk kívül is bárhol, bármikor leszólítottam valakit. Mint például most is.
- Ez is igaz, arra meg pont jók voltak - mosolyogtam. - Ami ehhez kell, abban jó vagyok, a többiből meg úgyse kellett túl nagy számnak lennem, nem a Hardvarda rá készültem - vontam meg a vállam.
Bár tényleg nem voltam egy agytröszt, meg nem ezért szerettek az emberek, de bukás szélén sose álltam.
- Engem erről aztán ne kérdezz - emeltem fel a kezem ilyen "védekezős" izé pozícióban -, elvesztem az időérzékelésem, ha jól érzem magam valakivel - mondtam mosolyogva. - Nekem annyira nem tűnt soknak... |
Erre csak csóválni tudtam a fejem. Egyikünk se volt valami jó gyerek. Én szimplán kísérleteztem és mindent ki akartam próbálni, de hát ilyen mnden kölyök.
- Talán egy, két év múlva nagybácsi leszek és megint egy hiperaktív kisbabával, ha nem lesz olyan félénk Charles és végre készen áll az apaságra. Tudom, tudom a szülősdi nem csak álom és szivárvány, de már nagyon készítenek minket, hogy lesz egy újabb lurkó.
Múlt évben volt egy abortusza Lena-nak, mert drága, édes bátyóm pánikolt, így úgy döntöttek, hogy még nem lesz baba. Pedig én tökre felkészültem rá. hat évesen már Isabella-ra vigyáztam, így megtanultam egy pár módot. Meg azért, nap feléig egyedül szoktunk lenni, néha, ha betegek voltunk. Szóval nem féltem, hogy parázni fogok, ha rám hagyják a kisbabát. Viszont az én családalapításomon még nem gondolkoztam, hála istennek. Azt se tudtam, hogy mikor fogok lediplomázni, nem, hogy mikor fogok megházasodni. Sőt, még azt se tudtam, hogy lesz-e munkám. Nem terveztem soha előre semmit, egyet tudtam, hogy rajzolni akarok, egész életemben.
- Na, én soha nem tudtam olyan mélyen aludni. Szívesen költsön venném az alvókád - rájöttem, hogy milyen szarul hangzik, ezért lehajtottam a fejem. - Elnézést. Engem az éjszakai világ mindig is jobban érdekelt, mint a nappali. Ezért maradtam fent állandóan, már három éves korom óta. Állandóan a csillagokat számoltam - mosolyodtam el.
Igen, nem voltam egy szokványos tünde, míg a többiek a erdőbe vágyakoztak, én a csillagok közé. Mármint, igen imádom a természetet, hiszen az a lételemem, de nem voltam az a képes lenne állandóan kint lenni, még ha egyedül is lennék. Nem tudom miért van az. Ezért hívnak a testvéreim csillag tündének. Mindig azokba voltam szerelmes.
- Te döntésed, igazából - ettem meg az utolsó fagyi darabot. - Én általában otthon vagyok, ha nem akkor vagy suliban vagyok, vagy futok. Nem járok ki nagyon. Most is csak azért jöttem el, hogy ne a projektjeimen gondolkozzak, vagy meg fogok őrülni.
Hát ja, inkább sötétben ültem a tablet előtt és javítgattam az elszart vonalakat. Tudom nem volt ez jó, de mindennap jártam futni, ettől még nem fognak elsorvadni az izmaim. Amúgy is wc-re még kell mennem, néha. Meg kajáért. A napi szükséges mozgás megvolt nem kell több.
- Szeretek gondolkozni, de én se voltam nagy filozófus a tantárgyakban - mondtam. - Az agyam, mindent kidob, ami nem a tanulásról vagy a rajzolásról szól. Azt áldás és átok is egyszerre, ahogy szokták mondani - mosolyogtam. - A jegyek szerintem soha nem voltak olyan fontosak. Mármint csak azért kellenek, hogy felvegyek és, hogy ne bukj meg.
Ahogy elnéztem a tálkám rájöttem, hogy elég sok ideje itt vagyunk, fogalmam sincs hogy mennyi ideig beszélgettünk. Pedig a telefonomra is néztem, de az órára nem. Jellemző.
- Darry? - szólítottam meg. - Van fogalmad, hogy meddig beszélgettünk? Mert nekem nincs. |
|
- Auucs, én tuti szívrohamot kaptam volna a helyükben - állapítottam meg, ahogy elképzeltem a helyzetet. - Én "csak" a fejem törtem be egyszer. Hátulról vágtam bele az üvegasztal sarkába. Még akkor se mentem volna utána a közelébe, ha nem vágtuk volna rögtön ki a francba. Nem csak a fejem tört be, de az asztal is, úgyhogy esélyem se volt még egy ilyenre. Azóta nincs se üveg, se semmilyen más dohányzóasztal a nappaliban - vigyorogtam. Nos, igen, néha a jógyerekek mintapéldája voltam. Lehet, hogy ennek hála nem vagyok százas a mai napig sem? Meglehet.
- Az is jó lesz úgy - nevettem el magam. - Hajnal háromkor vagy én is épp kiakasztom azt, akit épp elérek, vagy olyan édesdeden alszom, hogy bomba is robbanhatna mellettem, azt se hallanám meg, nemhogy a telefonom pittyegését... De ha van valami speckó módszered, amivel a telefonokat portálnak tudod használni, akkor nyúlj át és sok sikert, hogy felébressz, általában arra felkelek, ha kirángatják alólam a lepedőt, vagy leöntenek - magyaráztam. Vagy egyáltalán nem tudtam aludni, vagy bepótoltam ugyanezt egy fél napon keresztül. Ha meg ugyanez pont akkor jött rám, mikor suliba kellett mennem, akkor én voltam az "anyu, hagyjál már, csak még öt perc" mestere. Ilyenkor már a második után gondolkodás nélkül kapom a nyakamba a hideg vizet, ráadásul kancsóból. Szeretnek ám nagyon.
- Na, igen, erről beszélek. Az a lényeg, hogy szeresd, és ha valamit szeretsz, abból már nem lehetsz rossz - mosolyogtam. - Legalábbis szerintem, meg sokan nem követik ezt az elméletet... de ki vagyok én, hogy beleszóljak, ugyebár. Nálunk is van nem egy ember, aki látványosan unja az órákat és egyszerűen utálja, hogy itt van, mert konkrétan ide lett kényszerítve, és szerintem ez tök szar. Nem akarok meg nem is tudok világot váltani, mindenki azt csinál, amit akar, de utálom látni, mikor egyes szülők a saját meg nem valósult álmaikat akarják a gyerekükre vetíteni, hogy na, nekem nem jött be, majd megcsinálod te - mondtam. Én tényleg nem akartam beleszólni semmibe, de tényleg. De ez attól függetlenül, akárhányszor találkoztam ilyennel, mindig fel tudott idegesíteni. Olyan kis nyomorult életet kaptunk, miért ne használhatnánk ki úgy, ahogy akarjuk? Nem tudtam felfogni ép ésszel, miért akar mindenki mindenkit teljesen a saját képére formálni.
- Tudom, hogy nem minden, de egy fokkal egyszerűbb lenne az életem, ha nem kellene folyton buszozgatni, ha messzebbre megyek, meg gyorsabb is - érveltem. Meg mert milyen menő lenne már, ha valami összejövetel után nem azok közé tartoznék, akit úgy kell hazavinni, hanem én is fuvarozhatnám az embereket. Persze ezt már nem tettem hozzá, hülye indok lett volna, inkább megtartottam magamnak.
- Én meg rohadtul nem vagyok egy filozófusprofesszor, úgyhogy igazából nem is érdekelt. Inkább voltam gyakorlatias mindig is - vontam vállat. - Wow, nem lehet semmi agyad akkor - mondtam. - Én mindig nagyjából közepes voltam mindenből. Ha nem érdekelt, nem csináltam, csak azokat a részeket, amiket meg kellett tanulni úgy, ahogy voltak, aztán örültem a fejemnek. Ha már saját véleményt kellett mondanom, arról előre tudták, hogy az túl optimista nézet lesz. De nem tudom, miért nem volt jó nekik, hogy mindenhez hozzáfűztem a jó oldalát... Na ja, ebből a szempontból nem voltam a tanárok kedvence, a közösségi munkámat viszont általánosban és gimiben is egyaránt értékelték - vigyorogtam. - Így fősulin meg nagyjából nem érdeklek senkit, nyilván a nagyobb csoportokban már nehezebb kitűnni ilyenekkel. |
- Mi csak, akkor álltunk meg, amikor leestem a fáról és majdnem felnyársaltam magam. Mondjuk a belem szó szerint majdnem kijött. 9 öltéssel varrtak engem össze. Pici halálfélelem és a gyerek máris megjavul. A testvéreim majdnem elájultak, amikor bemásztam hozzájuk véres pólóval. Rögtön autóba ültettek engem és mentünk a kórházba. Az nap megszegtük a közlekedési szabályokat. Legalább én kaptam egy emlékezetes sebet!
Mindig is csíntalan gyerek voltam, a szüleim halála után még inkább. Soha nem akartam szót fogadni Charles-nak vagy Casey-nek. Anyunak meg voltak a módszerei, hogy mi hárman seggünkön üljünk és figyeljünk rá. Kellett volna írnia egy könyvet, hogy hogyan kell minket nevelni, mert drága bátyámnak, nővéremnek nem nagyon sikerült egészen amíg nem töltöttem be a tizenkét élet évemet.
- Szerintem én üzenetekkel foglak bombázni, Éjjel háromkor túlságosan túl gondolok mindent, így valakit muszáj buzerálnom a megállapításaimról. Képes vagyok rá, tudom. A testvéreim meglepedőknek, ha méteres számlát kell kifizetni.
Szegény, Mike-ot telebombáztam üzenetekkel, ami főleg hülyeségekről szól vagy fölös aggodalmakról. Emlékszem, amikor már majdnem suliba mentünk, de én még mindig írtam és írtam. Talán egy pillantást se aludtam. Azóta drága húgomat idegesítem. Meglepően ő nem bánja. Ugyanúgy hajnalig fent velem.
- Megvagy - mosolyogtam.
Tényleg, ha nem írtam volna be, simán elfelejtem. Azt idegennek ugye nem veszem fel, így semmi esély, hogy esetleg még egyszer találkozunk. Ezt nem akartam, nagyon nem. Jó fej srác, aranyos mosolya van - igen szeretnék többet látni belőle azért.
- Végül is nem azért izzadtam vért, hogy itt lemondjam magam - bólogattam. - Ja ez fontos! Nagyon örülök, hogy én legalább azt tanulhatom, ami mindig is érdekelt. Sok barátom van, akinek a szülei választották a sulit és szenvednek, mert utálják az egészet. Nem szeretem az ilyen szigorú embereket.
Én akikkel találkoztam és tipikusan az a szigorú szülő volt, nem volt jó ember se. Nem mondom, hogy minden ilyen személy rossz, szűk világ látású, de a legtöbbje az. Mármint csak azért eltiltottak a gyereküktől, mert művész vagyok, mert az nem tisztességes munka! Ne már. Mert igen minden festő, rajzoló, szobrász drogok hatása alatt csinálja meg a művét.
- Ügyes lehettél, komolyan. De mondom az embernek nem kell mindenhez értenie! Az autó nem minden! Én élvezek utazni mindenen, csak autóba ne kelljen ülnöm.
A gépkocsi félelmem megint megmutatkozott.
- A francia nekem mindig ment, de a spanyol, nem tudom. Pedig azt mondják gyorsan fogom fel a dolgokat - mondtam. - Nekem soha nem az volt a bajom, hogy mire gondolt az a fránya költő, mert szívesen leírtam, az én véleményemet - emeltem ki az "én" szót. - Nem értem miért kellett azt tanulni, tökre másra is gondolhatott a költő. Nem csak arra, hogy fáj a szíve! - hadartam. - Bocsánat beleéltem magam. Én mindenből jól álltam, a szorgalmi feladatokat is mindig megcsináltam. Ezért vittem engem mindenféle versenyre, ami létezett az általánosban. Rühelltem. |
|
- Jesszus, az úgy korrekt - nevettem. - Én szimplán hiperaktív voltam, és mindig menőztem mindennel, hogy jobban tudom, min Nia. Akkor is, ha nem. Ha meg lecsesztek érte, megtéptem extrába, nagyon cuki voltam - vigyorogtam, ahogy visszagondoltam. - Aztán egy idő után rájöttem, hogy ezzel nem megyek semmire, úgyhogy leszoktam róla.
Nagyon nem vagyok az erőszak híve, meg semmi ilyesmi. Talán körülbelül kétszer verekedtem komolyabban életem során, akkor is önvédelemből, mikor valami agyhalott nekemjött. Így is én szívtam meg jobban, de legalább azt megtudhattam, hogy ha akarok, akkor én is tudok ám pár sérülést okozni, ha kell.
- Oké, megpróbálkozom nem akkorra időzíteni - mondtam. - Én viszont majdnem mindig rendelkezésedre állok, kivétel, ha épp suliban vagyok, de amúgy bármikor elérsz, ha hívnál - biztosítottam a dologról. De tényleg, én gyakorlatilag bárhova azonnal riasztható voltam. Egyedül az volt gáz, mikor túl sok programom volt egy nap, aztán elhúzódott valamelyik... De most mit csináljak, ha egyszerűen állandóan lógtam valakivel? Frászt kaptam egyedül. Ahhoz már nagyon ki kellett akadnom, hogy azt mondjam valakinek, hogy bocs, hagyjon inkább békén egy ideig, mert egyedül akarok lenni. Néha már túlságosan is igényeltem a társaságot.
- Rendben, írd be nyugodtan - mosolyogtam. Arra már nem akartam rákérdezni, miért félt felvenni ismeretlen számokat, úgyhogy ezzel kapcsolatban csendben maradtam. Mindenkinek volt valami furcsasága. Bár én sem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy miért, de egy csomó dolog volt, ami érdekelt Quinnel kapcsolatban. Legszívesebben nekirohantam volna a kérdéseimmel, de az még tőlem is sok(k) lett volna.
- Ne már! Ha a suliba sikerült bejutnod, nyilván tehetséges vagy. Sehova nem vesznek fel minden jött-ment alakot - kampányoltam látatlanban a tehetsége mellett. - Meg amúgy is, bár én marhára nem értek az ilyen művészes dolgokhoz, de van néhány ismerősöm, akik hasonló körökben mozognak. Köztük is vannak, akik nincsenek száz százalékosan megelégedve magukkal, de legalább azt csinálják, amit szeretnek, és a legtöbben bevallják, hogy ez a lényeg. Kit érdekel, hogy vannak jobbak is, ha valamit szeretünk csinálni? - kérdeztem. Nos, igen, ez volt az általános felfogásom. Ha valami nagyon nem ment és nem is tetszett, azzal legalább próbálkoztam, de nem eröltettem. Ha pedig gázul csináltam, de legalább örömömet leltem benne, hát akkor semmi sem akadályozott meg, és ezt is sugalltam mindenkinek. Meg persze mi lehet jobb motiváció a saját hibáinknál?
- A bemagolás nekem is ment, csak a gyakorlat volt gáz... Kivittem két táblát, de hé, elvileg csak a harmadik legrosszabb voltam abban a szezonban! Ráadásul ismerek pár embert, akinek nem jött össze azonnal, most meg tök biztonságosan csinálják. Másodjára meg tuti csak pikkelt rám az oktató, mert összetört a szemüvege... - mondtam. Komolyan, kell nekem az a nyomorult jogsi. Tök gáz, hogy vagy vitetnem kell magam valakivel, vagy buszozhatok. Ami persze soha nem akkor jön, mikor kéne, úgyhogy már egy csomó idővel hamarabb ott kell rohadnom a helyszínen. Pech.
- Nálam a francia az egyik folyékony - mosolyodtam el. - A spanyollal meg még ismerkedem, de eddig bejövős - mondtam. - A számolást meg hagyjuk inkább... 13 voltam, mikor azt mondták a suliban, vizsgáljanak már ki, nem vagyok-e diszkalkuliás. Nos, nem vagyok az. Simán csak nem megy... A másik halálom meg az, ha elmélkedni kell, lásd a csodálatos verselemzéseket. Csóró költő épp azt taglalja, milyen szar neki, meg hogy meg akar halni, én meg lazán beírom dolgozatba, hogy rossz napja van, de elmúlt, mert a következő verse meg már tiszta boldogság. Ez volt asszem gimi másodikban, a doga fotója pedig azóta kering a neten. Túl pozitív vagyok ehhez, basszus. A "megtanulod és az úgy van, kész"-tárgyak híve vagyok. |
- Öten vagyunk, szerencsére hatalmas házban. Most képzeld el, hogy anyu - ekkor egy perce megálltam, hiszen rájöttem, hogy nem igazán emlékszem az arcára. - Na szóval, anyu három gyereket fürdetett egyszerre: egy két éves, egy hét évest és egy kilenc évest. A tizenhat éves ikrek meg a fürdőszobánál őrködtek, hogy ne szökjünk ki. Mit ne mondjak, nem szerettünk a vízben lubickolni. És nem voltunk valami jó gyerekek. Akkor is művész lélek voltam, így simán telerajzoltam a falat zsírkrétával. Szerintem olyan háromszor átfestettük a falat.
Az a baj, ha ilyen nagyon gyerekkori éveimre gondolok, a szüleimet látom. Nem tehetek róla. Egyszerűen minden beugrik arról a napról. Anya mézédes mosolya, ahogy azt mondja, hogy ne legyek féltékeny a húgomra. Apa fej paskolássá. Nyolc éves voltam ültem a rohadt kórházban és anyuért ordítottam. Casey próbált megnyugtatni, de ő is sírt és így ötön bőgtünk egymás karjaiban. Megráztam a fejem. Ilyen jó napon nem ezen kellett volna gondolkoznom. Ha ezen jár az eszem, akkor simán könnyek szöknek a szemembe. Nem akartam, hogy Darry előtt bőgjek. Szegény srác azt se tudná mi van.
- Elviselem, valahogy. - legyintettem. - Csak ne akkor hívj amikor reggel öt óra van, mert akkor kelek a sulihoz. Mert akkor ölök. Nem vagyok valami rémisztő egyén, de sötét táskákkal a szemem alatt nem vagyok a legszebb látvány.
Reggel, vagy jobban mondjam hajnal a világ legrosszabb időzítése, ha valaki beszélni akar velem. Vagy leharapom a fejét nyakastul, vagy hörgő zombi módjára válaszolok. Sok évig tartott amíg megtaláltam a gyógyírt. A megoldásom nem más volt, mint a forró csoki plusz futás kombó. Attól mindig felébredtem.
- Én simán pánikolok ha nem írnám be a számod, mert ha idegen szám, én nem tudom, jobban mondva félek felvenni. Jó is, hogy mondom, most beírom, mert otthon már biztos, hogy elfelejteném.
Előkaptam a mobilomat a táskámból és gyors beütöttem Darry nevét és számát. Ez is megvolt.
- Azon kívül, hogy némelyikükből csak egy kör van meg, nem vagyok olyan tehetséges - húztam a szám.
Itt jött Quinn Kool hírhedt kétségei. Megint sóhajtottam. Legalább pici önbizalmat mutathatnék.
- A jogosítvány, az más mese. Nem mindenkinek kell sofőrnek lenni, mondjuk szerintem jobb, ha nem ül mindenki volánhoz, de ez már csak az véleményem. Én letettem jogsit, de én köztudottan félek az autóktól és maximalista is vagyok. Fiatal tinédzserer voltam hatalmas szemüveggel, reszkető térddel, bemagoltam minden szabályt és valahogy megcsináltam. Azóta is csak kétszer vezettem autót.
Csodálatos volt én mondhatom, de valamiért nem emlékszem, hogy miért vettem rá magam, hogy megcsináljam, de na itt vagyok.
- Azta! Az nagyon szép. Én csak két nyelvet beszélek, angolt meg franciát. Spanyolt is tanulok a suliban, de az nekem nem megy. Viszont a számolások annál inkább mennek. Ebben különbözünk- mosolyogtam. |
|
- Nagyjából mi is így csináljuk, mínusz közös nyelv - mondtam. - De wow, hanyan vagytok ti! Mi káosz lehet néha, mi már ketten is úgy nyomjuk, mint egy tornádó, komolyan... És többé-kevésbé mi is normálisak lettünk. Mondjuk, inkább kevésbé, a normálistól távol állunk, de ez részletkérdés.
Vagyis annyira nem volt részletkérdés a környezetünk számára. Enyhe szeretet-túltengésben szenvedtem, amit néha mindenki más megbánt, aki megfordult körülöttem, de hát így jártak. Néha random letámadtam mindenkit, de azért van a szájuk, hogy szóljanak, ha nem tetszik, nem? De.
Bár tény, hogy ha akartunk, akkor tudtunk úgy tűnni, mintha amúgy nem hiányozna egy deszkánk, ráadásul pont az, ami tartaná a többit, de az úgy dög unalom. És az a durva, hogy egyesek szerint én teljesen okés vagyok. Haha, jó vicc.
Úgy nézett ki, Quinn zavara szempillantások alatt szinte elmúlt, és széles mosoly váltotta fel. Türelmesen megvártam, amíg talál egy cetlit, amire felírhatja a számát, aztán ideadja. A példáját követve, én is ráírtam az enyémet a másik darabka papírra a mobilszámomat.
- És itt van az enyém - adtam oda. - Aztán ne lepődj meg, ha valami hülye a leglehetetlenebb pillanatban kezd el csörgetni. Mindenki azt mondja, hogy nagyon bénák az időzítéseim, amikor telefonálni akarok - nevettem. - De mindenképpen hívlak majd.
Az volt a poén, hogy ez nem volt kamu, amit mondtam a telefonálási szokásaimról. Egyszer felhívtam egy lány barátomat, miközben hajat festett, aztán persze közben én lettem lecseszve, mert a fehér telefonját befogta a vörös festék, mert véletlenül hozzáért. Vagy amikor felhívtam egy haveromat hajnali háromkor, mert nem tudtam mit csinálni és unatkoztam. Nem értem, miért kellett rám csapnia a telefont, elmondhatta és letehette volna normálisan is... Hát bocsi, hogy nem tudtam magamnak mit kitalálni a sötétben gubbasztás helyett.
- Az igen, akkor biztos nem unatkozol. Majd valamikor megmutathatnál párat, biztos királyak - mondtam. - Ja, egyszerűbb, hogy nem kell minden áldott reggel hamarabb felkelnem csak azért, hogy bemenjek. A jogsit ezen a nyáron tervezem letenni, úgyhogy egyelőre még buszhoz vagyok kötve, ha valahova messzebbre kell mennem... Jó, mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eddig kétszer próbálkoztam jogsit szerezni, de mindkétszer meghúztak - meséltem. Sőt, az oktató szerint első alkalommal én voltam az utóbbi idők harmadik legrosszabbja. Úgy látszik, erről ranglistát vezetnek. Az első kettő letarolta a fél pályát kerítéssel együtt, ahhoz képest én csak két táblának mentem neki, és úgy bevágtam a satuféket, hogy szerencsétlen majdnem lefejelte a kesztyűtartót. De legalább csak két táblát kellett cserélni. Meg egy szemüveget. Úgyhogy így nem lett jogsim elsőre. Másodjára már csak azért, mert az előzőre hivatkoztak, meg mert felmentem a járda közepéig egy kanyarnál. Szerintem nem szimpatizál velem az oktató. - Igen, a nyelvek nagyon durván ragadnak rám, én sem tudom, hogy csinálom. Három nyelven beszélek folyékonyan, kettőn haladó szinten, kettővel még ismerkedem. Legalább ez kiegyenlíti, hogy mondjuk a számolós tárgyakból hót hülye vagyok. |
[32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
