Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:22 - |
|
[203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
- Megfáztam. Be van dugulva az orrom! - nevettem el magam, és ironizáltam. - Amúgy gondoltam, és illedelmes leszek, hogy rákérdek. Mindenesetre lehet még csak meg fog jönni - vontam vállat és húztam az agyát.
Ekkor megszólalt, hogy a csoki jobban izgatja. Ejej, végén sértésnek veszem! Végül nem állhattam ezt meg csak úgy szó nélkül, ezért vissza is szájaltam neki.
- Akkor nincs miről beszélnünk - sóhajtottam fel. - Kell szereznem csokiszószt! - vigyorogtam. - Remélem ígyis megfelel - kacsintottam rá.
Perverz, féloldalas vigyort húztam, amikor mondta, hogy a virgács talán a csokinál is jobb. Ezt örömmel hallom! Viszont erre nem mondtam semmit sem csak sejtelmesen néztem rá. Ó, de még mit fogsz kapni azzal a virgáccsal! Ha ő azt tudná!
Mr. Mikulásos beszólására prüszköltem egyet morcosan. Jesszusom, még ezt sem vágták hozzám, de úgy néz ki megéltem, hogy egy cseszett vénfaszhoz legyek hasonlítva, aki piros szerkóban tolja és akkora sörhasa van, aki a 9. hónapban jár. Remek!
- Talán szánba akarod megkapni a virgácsot? - vigyorogtam.
További csacsogását csak szájhúzogatva hallgattam végig. Nem állt szándékomba most közbevágni. Most mégis mit mondjak erre? Bocs, hogy második vagy? Csak mert ilyen kurvára nem volt szándékomban. Akár tetszik neki, akár nem, de mást nem nagyon tudok csinálni, hogy nagyjából jó lenne.
- Mellesleg hova menjünk? - vontam fel a szemöldökömet, majd elengedtem a kezét. Kurvára átfagyott ez idő alatt, és ha netán ujjazni is kéne nem hiányzik, hogy belétörjön az ujjam. Oké,ez rohadt betegen hangzott! Mindenesetre ezután zsebre vágtam kezem, és úgy haladtam tovább mellette. |
Felsóhajtva megingattam a fejemet. Ismerne? Sajnos nagyon is jól ismer. Tűri a kirohanásaimat és azt, hogy ha idegbeteg vagyok. Nem tehetek róla, változni nem tudok, de ő egyelőre elfogad úgy, ahogy vagyok. Sőt! Inkább nem mondom tovább, nem akarok semmit se bemagyarázni magamnak. Jó így minden, ahogy van. Talán elfogadom egyszer, hogy csak a második vagyok.
Nem szóltam semmit se, mikor örömmel hallotta, hogy szükségem van a farkára. Hát na! Ha azt vesszük, akkor legelőször is arra volt szükségem, de most már a tulajdonosra is szükségem van. Az előbbit könnyű, de utóbbit nehéz lesz megszerezni. Küzdenem kell érte, de egyelőre megelégszem a mostani felállással.
Azonban a menstruálós kérdésre, csak felmordultam.
- Barom! Vámpír vagy, te lennél az első, aki tudna róla, szóval ne kérdezz hülyeségeket, ha kérhetem. Nem! Nem jött meg, még két hétig nem is fog – sóhajtottam fel, majd megforgattam a szememet.
- Nem tudhatod, hogy mire vágyom pontosan. Lehet, hogy a csoki jobban izgatott volna – túrtam bele hajamba színpadiasan, majd beszippantottam a friss levegőt. Jó érzés volt az orrjárataimnak a hideg.
Néha felvettem vele a szemkontaktust, amikor felém nézett és megszólalt. Először felnevettem, majd fejemet ingattam.
- Nem tehetek róla, hogy nem tanítottak meg arra, hogy hogyan viselkedjek jókislány módjára. Viszont azt hiszem, hogy a Mikulás talán megtalálja a megfelelő módszert, hogy jókislányt faragjon belőlem. Talán a virgács hatásosabb a csokinál is – húztam mosolyra vérvörös ajkaimat, majd megjelent rajtuk egy huncut mosoly. Valóban azért keresett fel, mert a farka túlságosan fázik a gatyájában, de rájöttem, hogy ha azon agyalok, hogy ez valójában mennyire zavar, akkor csak nekem lesz szar.
- Hol van a szánja, Mr. Mikulás? – szórakoztam még egy kicsit. Kíváncsi voltam, hogy mikor elégeli meg ezt a fajta játékot. Türelmes vámpír, de ha a farkáról van szó, akkor már kevésbé.
Hallva viszont, hogy az apja és a menyasszonya se sejt semmit se, csak egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem. Valóban jó volt hallani, hogy nem vették észre a múltkori kis akcióknak a kocsiban, mert akkor megszívtam volna. Ő is, de én a legjobban.
- Akkor ez jó hír, még ha te kénytelen van kutyuskásat játszani. Nem hiányzik a nyakamra, főleg, hogy valószínűleg már azt tervezi, hogy minél előbb megházasodj… - fintorogtam. Ez az egy dolog volt csak, ami úgy baszta a csőrömet, hogy legszívesebben kinyírtam volna a menyasszonyt. Akkor viszont nekem is végem. Meghúzom magamat, még…
- Ugyan, nem számít. Leszarsz egy-két hétre – legyintettem szabad kezemmel és vetettem be egy kis mű durcát, de a kezét nem engedtem el. Amíg velem van a parkban, addig nem engedem el.
- Ezt is és sok mást is kibírok. Nem látlak egy-két hétig, hát Istenem – fújtam ki a levegőt, de bolond vagyok, mert saját magamat zaklatom fel. Dylan logic!! |
- Hát, ennyit, hogy így ismerlek? – tettem fel kérdésem színpadiasan, mint mindig. Nem is én lennék, ha olykor nem játszanék rá!
Felröhögtem, amikor vette a célzásomat, majd somolyogva néztem ajkait. Ó, nos, a combon, pinán és seggen, mellen kívül még valamiről feltudnám ám ismerni. Az pedig nem más, mint hívogató szája.
- Örömmel hallom, hogy szükséged van még a dákómra! – vigyorogtam féloldalasan.
Amikor hagyta lógni a levegőben baját csak felsóhajtottam bosszúsan. Szar a tehetetlenség, és most az kezdett rajtunk úrrá lenni. Tudom milyen rossz a helyzet, amibe benne van. Igazából valamilyen szinten már szívemen viselem az életét és sorsát, ami a részemről egy orbitális nagy faszság.
Ettől függetlenül nem mélyedtem el a témában. Inkább hagytam, hogy cigit csórjon tőlem, és meggyújtsam a szálát.
Ezt követően jött egy váratlan megmozdulás. Mint ahogy ő, úgy én sem mutattam ki érzelmeim még akkor sem, amikor jobban összekulcsolta ujjainkat, és gyengéden rá is szorított. Csak elfordítottam a fejemet, hogy kifújjam a füstöt.
Végül, hogy ne legyen full nyál az egész, ezért benyögtem valamit. Erre már követelődzött a csokival, amire szemeimet forgattam meg.
- Talán megjött? – kérdeztem tőle vigyorogva. – Ha már Mikulás és annyira vágysz a csokira… – tettem hozzá magyarázatul. A nők általában zabálják az édességeket, illetve van a 9 hónapig tartó betegség és a szakítás… Hm, belegondolva… Mindig zabálnak édességet a nőstények.
Hallva, hogy örül ennek az apró gesztusnak csak vállat vontam ismételten. Nem fűztem hozzá semmit sem. Jobb volt a fogyatkozó csikkemmel foglalkozni. Ahogy elszívtam a szálat ledobtam a földre és rá is tapostam.
Jó ideig sétáltunk a városligetben, amikor jó pár nyáladzó párocska minket bámult. Mi a fasz? Mindegy, igazából leszartam őket. Sosem érdekelt mások véleménye, és ez most sem fog megváltozni!
Ám picit séta közben el is méláztam, és csak akkor emeltem rá a tekintetem Dylanre, amikor újból megszólalt.
- Hát, mivel csokit nem hoztam, és rossz kislány voltál, ezért csak virgácsot hoztam! – igen, utalgattam a gatyámba lévő kis Joshra. – De igen, valóban kielégíthetetlen dologról lenne szó – ingattam fejem, és vágtam be ártatlan fejet.
Azt viszont nem értettem, hogy olykor rászorított a kezemre, olykor pedig gyengéden fogta. Mi a fene? Még az elején megértettem, de egy idő után mégis csak furcsa volt ez nekem. Tök mindegy, hagyjuk, nem igazán szenteltem végül nagyobb figyelmet ennek.
Amúgyis feltett egy felettébb érdekes kérdés. Apám felől érdeklődött. Első reakcióm az volt, hogy összeráncoltam a szemöldökömet, míg csak válaszoltam rá.
- Semmi sok. Van csomó melója, és előszeretettel szeret engemet is csicskának használni – morgolódtam orrom alatt. – Mellesleg nyugi, egyelőre nincs gond. Senki sem sejt semmit sem – folytattam. – Azért se akarok veled sűrűn találkozni, hisz feltűnő lenne – húzogattam a számat. |
Felsóhajtottam, mikor azt felelte, hogy bárhol felismeri a combomat. Az se volt kérdés, hogy ez valóban így van, hiszen tudja, hogy azért idegen csajokat csak úgy nem fogdoshat. Azonban mi lett volna, hogy ha visszakézből lebaszok neki egyet? Eléggé el voltam bambulva.
- Ha nem lennék vérfarkas és csak egy egyszerű ember lennék, akkor már olyan sallert kaptál volna, hogy a vámpír fogaid is megkoccannak a szádban – húztam angyali mosolyra a számat.
- A combodról? Azonnal – kuncogtam halkan. - Amúgy persze, hogy felismernélek… Hogy ha egy szál faszban mászkálnál a mínusz tíz fokban, akkor biztosan, de ne tedd, ha kérhetem. Még szükségem van az adottságaidra – rántottam meg a vállamat hetykén, mint ha azt mondta volna, hogy holnap reggel sütni fog a Nap.
- Végül is lényegtelen – legyintettem a megbízós dologra. Nem is érdekelt már. Vagyis… de, csak nem vagyok képes egyedül szembeszállni azokkal. Főleg, hogy Josh apja is benne van. Neki két pillanat lenne elintézni engem. Azonban van esze az öregnek. Ha meg akarna ölni, azt csak is lassan és fájdalmasan tenné. Bele is borzongta a dologba, mert visszaemlékeztem az ezüstre. A heg még mindig ott van az oldalamon. Fehérebb, mint az amúgy is sápadt bőröm.
Vettem egy szálat az ő dobozából, majd meg is gyújtotta. Felfelé elfújtam a füstöt, miközben vártam, hogy döntsön a sétát illetően. Nem erre számítottam. Maximum arra számítottam, hogy feláll, magához húz és egy csókkal elintézi ezt az egészet, de nem. Megdobbant a szívem, amint ujjainkat összekulcsolta. Kicsit rá is szorítottam, de nem mutattam ki érzelmeimet. Ettől függetlenül szerintem most vagyok először boldog. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani, de szeretném kiélvezni a pillanatot. Azt, hogy velem van.
Halkan elnevettem magamat, mikor boldog mikulást kívánt, de ennél szebbet még soha nem kaptam. Visszaemlékeztem arra, mikor még gyerek voltam. Akkor szerettem élni. Aztán ott volt az a tíz éves törés az életemben, mikor szinte meg akartam halni. Most mégis itt vagyok egy vámpír oldalán.
- Azt hittem, hogy legalább csokit is hozol – dőltem neki vállának kissé séta közben, majd hallva, hogy értékeljem a gesztusát, csak mosolyogtam. – Örülök neki… - vallottam be, majd a kis ösvényt figyeltem, aminek mentén fák voltak kivilágítva, padok és lámpaoszlopok. Ha egy normális nő lennék, talán még tetszene is. Most viszont csak bámulok a semmibe és fogom annak a férfinak a kezét, akit szeretek. Eléggé röhejesen nézhetünk ki. Egy goth csaj és egy tetkós fasz. Nem is lehetne csodásabb ez a pillanat! Szarkazmus ON!
Miközben már jó néhány perce csak sétáltunk a városligetbe az emberek is egyre fogyatkoztak, csak néhány párocska jött velünk szembe, akik úgy néztek ránk, mint ha nem is tudom, szörnyek lennénk. Hjaaa! Hogy azok is vagyunk? Elnézést…
- Amúgy… miért kerestél? Biztos valami halaszthatatlan és kielégíthetetlen dologról van szó, amiben csak én tudok segíteni – viccelődtem vele. Erre a hó is elkezdett esni, ami a fényektől egész szépen nézett ki. Bár a sötétben is látunk, de hát jobb szeretem az emberi szememet használni. Eltapostam a csikket a betonon, majd néha, hogy érezzem, tényleg a valóság, olykor rászorítottam gyengéden a kezére. Szeretek megbizonyosodni arról, hogy valóban itt van, valóban fogja a kezemet.
- Apáddal mi van? Nem sejt semmit se? – érdeklődtem még mindig halkan. |
Vigyorogtam kacéran, amikor kezemet visszarakta az én combomra. Gúnyos kérdésére szemeimet forgattam meg szarkasztikusan. Kérdésére végül nem válaszoltam. Minek adjam meg neki az örömet, hogy bármit is felelek rá? Úgyis tudom, hogy azt várja végre, hogy mondjam hiányzott, de abból nem eszik!
- Most miért? - kuncogtam, amikor megjegyezte, hogy nem illik idegenek combját markolászni. - Ezt a combot bárhol megismerném, így tudtam, hogy nem idegen csajt markolászok - vontam vállat. - Te is felismernél szerintem... - egy adott, khm, testrész alapján meg főleg.
Elhúztam a számat fanyaran, amikor szóba került a megbízója. Remek! Akkor még mindig a videókkal kínlódik, és az a legrosszabb, hogy én megtudnám szerezni, viszont... Tudom, hogy nemcsak az én életemmel, hanem Dylanével is szórakoznék.
- Nem tudtam, szóval nem kell bocsánatot kérned! - vontam vállat hanyagul.
Elnevettem magam, amikor feltett egy szar költői kérdést, majd sorolta fel a jobbnál-jobb dolgokat, amiben itt része lehet. Szinte sejtettem, hogy a nyáladzásért jött ide!
Ennek örömére elővettem egy szál cigit, és rágyújtottam mindent telibe szarva. Természetesen a cigis dobozt végül Dylan felé is tartottam, hogyha esetleg szeretne tőlem tarhálni, akkor vegyen belőle. Ha vett, akkor meggyújtottam a csikket, ha nem, akkor nem. Max több marad nekem!
Felvontam a szemöldököm, viszont amint felállt mellőlem, majd sétára invitált. Szórakozottan én is felpattantam, majd mellé léptem.
- Ez minden vágyam! - ingattam fejem, majd komótosan kiengedtem ajkaim közül a füstöt.
Végül, hogy legyen neki ennyi mikulás csak megfogtam a kezét, és összekulcsoltam ujjainkat. Így kezdtünk el sétálni, mint egy elbaszott párocska. Remélem boldog! Miközben céltalanul mentünk előre én pöfékeltem tovább szüntelenül.
- Boldog Mikulást! - vigyorogtam rá féloldalasan. - Ritka pillanatok egyike, szóval értékeld! - utaltam a kéz a kézben járkálásra. |
Már szerintem két szál cigit is elszívtam, miközben azt hallgattam, hogy az a buzi telefon rezeg a zsebembe. Nem hiszem el, hogy nem lehet legalább egy estére békén hagyni. Az meg se fordult a fejemben, hogy más kereshet. Esetleg Josh… ő nem szokott hívni, általában én vagyok az, aki előbb arra vetemedik, hogy felhívja. Nekem előbb szokott hiányozni, de neki is csak az hiányzik, ami deréktól lefelé van… Pech!
Felsóhajtottam, eléggé a gondolataimba voltam merülve, a farkas érzékeim teljesen el voltak tompulva, így mikor leült mellém egy férfi, szinte fel se fogtam, hogy ki az, csak mikor megérintette a combomat és rá is markolt gyengéden.
Nem voltam rest a kezemet rátenni az övére és egy mozdulattal leemelni formás idomairól és a sajátjára tenni.
- Csak nem hiányoztam? – gúnyolódtam kicsit. Ekkor vettem elő a telefonomat és… nem is egy nem fogadott hívásom volt tőle. Mi a fene? Most vagy ennyire kielégületlen maradt a menyasszonyától vagy én hiányoztam neki.
- Nem illik egy vad idegen mellé leülni és lefogdosni – pillantottam rá, majd a kapucnit lehúztam a fejemről és egy fél oldalas mosolyt engedtem meg magamnak.
- Amúgy bocs, azt hittem, hogy a megbízóm az… egész nap zargat, de nem vagyok hajlandó felvenni neki a kurva telefont – morogtam, majd hajamba túrtam megint idegesen. Viszont jó volt látni Josht. Nem tagadom most már le, hogy valami hasonlót érzek iránta, amit szerelemnek mernek csúfolni az átlagos emberek. Én még csak ember se vagyok…
- Egyébként ennyire meglepő, hogy néha még én is nyugalomra vágyom? – húztam fel szemöldökömet kissé hitetlenkedve, mikor számon kért. – Gyönyörű fények, csókolózó párok, már csak a hülye buzi zene hiányzik és tökéletes lenne a kedvem – fintorogtam kissé. Gyűlöltem ezt az időszakot. Mindenki úgy tesz ilyenkor, mint ha minden rendben lenne, de közben lófasz sincs rendben.
- Séta a csillagos ég alatt Mr. Legrand? – álltam fel, majd szórakozottam felé nyújtottam a kezemet. Ma valahogy jó napom van. |
Az utóbbi napokban ismét apámnak és menyasszonyomnak éltem. Eszem-faszom megállt annyi szarral leptek el, ám annyi mákom volt, hogy a múltkori esetről semmit sem sejtettek. Itt gondolok a kocsiban való szexre, amit Dylannel toltam. Ó, mennyire jó is volt a szűk puncijába betenni. Khm, azt hiszem megint túlságosan elkalandoztam! Nem tehetek róla, hogy például a menyasszonyom sokkalta tágabb. Nem mondom azt, hogy tág, mint egy harang, de azért nem olyan feszes, és szűk, mint a vöröskéé.
Ezen gondolatok közepette kezdtem el zargatni a mai napfolyamán, hogy találkozzunk legalább egy gyors menet erejéig. Egyszerűen nem tudok betelni, és komolyan mondom szívesebben meneteznék vele egyfolytában, mintsem a menyasszonyomat kúrogassam. Néha az dob fel valamennyire a vele való szexben, hogyha Dylanre gondolok. Van ez így! Ám ahhoz, hogy az ő nevét nyögdécseljem azért kurvára be kéne baszni! Ez a veszély vámpírként nem igazán fenyeget!
Szóval elkezdtem hívogatni a kutyulit, de baszott felvenni. Morgolódva nyomtam ki, amikor a postafiókhoz kapcsolt, majd arra jutottam, hogy felmegyek először a lakására, de sehol senki. Remek! Most vagy harizik, mert leszartam egy ideje vagy pedig melóban baszakodik.
Végül visszapattantam a kocsimba, és hajtottam tovább. Egyik utcáról a másikra mentem, míg meg nem pillantottam a városligetet. Nagyon ki volt világítva, illetve érdekelt, hogy mégis mi a fészkes franc van. Azért kissé röhejes, hogy egyből mindenki karácsony-fellingre kapcsol épphogy decemberbe lépünk. Engem sosem izgatott ez a szarság. Nyűg az egész, és arról szól, hogy ki vesz drágább ajándékot a másik sznob picsának vagy fasznak. Szeretet ünnepe, igaz? Meg a faszt!
Megérkezve a városligethez kiszálltam a sportautómból, majd unott fapofával indultam meg. Jobbra-balra nézelődtem, és mondhatni "gyönyörködtem" a látványban. Mindnehol enyelgő párocskák, amire hányinger kerülgetett, de próbáltam nem tudomást venni az egészről. Hm, lehet ennyi elég is volt! Vagy esetleg stíröljem a szingli csajok seggét meg mellét? Az nem is olyan rossz ötlet, ha már a vöri elfoglalt vagy mi a tök! Nem volt semmi kedvem hazamenni. Most elegem van az ottani helyzetből és ki akartam kicsit kapcsolni az agyamat! Szerintem ennyit igazán megérdemlik ennyi szar után.
Erre kiszúrtam egy magányosan ülő csajt, amire odaültem mellé. Természetesen egy idő után sejtettem, hogy kivel állok szemben, így lazán letapiztam a combját, majd rá is markoltam gyengéden.
- Ejej, mi a fasznak van neked a telefon, ha fel sem veszed? - néztem rá felvont szemöldökkel. - Mit keresel te itt egyáltalán? - kérdeztem tőle fejemet megcsóválva kissé. |
Felidegesítettem magamat megint az elmúlt napokban, nem is kicsit. Otthon voltam, semmit se csináltam azóta, hogy Josh és én együtt voltunk és találkoztunk. Persze őt se láttam azóta, de tudtam, hogy nem lehet állandóan velem. Az apja így is biztosan gyanakszik, de óvatosnak kell lennünk. Bármennyire hiányzik, nem változhatok meg egy pasi kedvéért. Nem én! Így is elég volt az, hogy az oly fontos büszkeségemet félre dobtam a kukában és azóta is ott pihen egy része.
Végül arra jutottam, hogy most már nem ártana kimozdulnom itthonról. Este van, nyugiság van most már. Az emberek ebben a hidegben alig mozdulnak ki, de én ezt alig, ha bánom. Vérfarkasként egy kicsit máshogy érzékelem a hideget, mint az emberek. Persze én is fázom, de könnyebb elviselni.
Felöltöztem, majd bezártam a lakást és út közben azon gondolkodtam, hogy felhívjam-e Josht vagy hagyjam inkább. Valószínűleg most is az apjával van, ha meg nem, akkor a menyasszonyával. Hányni támadt kedvem, amit végiggondoltam ezt az egészet. Bármit csak ezt ne! Elfogadtam, hogy meghátrálok és elfogadom az ajánlatát. Elfogadtam azt, hogy másodhegedűs leszek. Vajon meddig tűröm? Magam se tudom, de biztos, hogy nem fogok sokáig árnyékban maradni. Már csak azért sem, mert Josh az enyém, nem pedig azé a cafkáé.
Fejemre húztam a kapucnimat, hajamat előre húztam és úgy sétáltam zsebre tett kézzel, amikor rezegni kezdett a telefonom. A megbízóm volt az, de a héten már sokszor keresett és én most se vettem fel neki. Nem érdekelt. Tudtam, hogy csak bajom származhat belőle, de most az egyszer csak önmagam akarok lenni. El akarom felejteni a múltamat, de ez a fasz nem hagyja és a videó sem! Nem tudom, hogy hogyan, de visszaszerzem tőlük. Azonban most mégis a nyugalmat választottam. Egyelőre!
A városliget felé tartottam valamilyen oknál fogva. Szépen ki voltak világítva a terek és a fák, mire halvány mosoly jelent meg az arcomon, de aztán hamar el is tűnt. Rágyújtottam, majd az emberek lassan elhaladtak mellettem, de engem nem érdekelt. Leültem egy padra, keresztbe tettem a lábaimat és az egyre sötétebb eget bámultam. A csillagok már szépen látszódtam. Megint rezegni kezdett a telóm, de meg se néztem, hogy ki lehet az. Csak a megbízómra gondoltam most is. Aztán ki tudja… |
lezárt kör (Jobbulást Joe^^) |
- Köszönöm - mondtam, mikor megdicsérte a rajzomat. Szerintem is nagyon jó érzékem van hozzá, mondjuk volt pár évszázadom gyakorolni. Ha meglátná valaki a kezdeti rajzaimat sosem jönne rá, hogy azok is tőlem származnak. Én mégis megtartottam az összeset, mert mindent a nulláról kell kezdeni és sosem szabad elfelejtenünk, hogy honnan is kezdtük.
- Így angyalként is találhatsz magadnak olyan társat, aki mellett eltöltöd az örökkévalóságot. Mi is ugyanúgy érzünk, mint az emberek, ugyanúgy tudunk szeretni, ahogyan ők. Igaz a gyerek kérdése bonyolultabb, mint az egyszerű embereknél, de nem lehetetlen. - Igaz én még nem találkoztam olyan nővel, aki mellett elkötelezném magam az örökkévalóságig. Szerintem nem sok olyan nő van, aki nekem megfelelne ilyen téren, na meg engem sem olyan könnyű mindig elviselni. De kinek nincsenek rigolyái
- Hidd el az öregkorban nem sok jó dolog van. Lassan leépül az emberek először egészségügyi aztán mentális állapota is vagy fordítva. Érzik, hogy közeledik az életük vége és abban reménykednek, hogy majd a teremtő a keblére öleli őket. Nem akarnak meghalni, mert nem akarják elhagyni a szeretteiket, de semmit sem tehetnek az öregedés ellen. Természetesen lehet valakinek boldog időskora, viszont nagyon kevés az olyan szerencsés, aki mindenféle betegség vagy fájdalom nélkül álmában hunyna el. - Nem mintha a mi halálunk jobb lenne. Igaz, hogy halhatatlanok vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnának megölni minket. Ha pedig meghalunk akkor sem lesz esélyünk visszatérni a Mennyekbe, mert innen csak a Pokolba vezet az út.
- Szerintem a nagyfőnökök is pontosan tudták, hogy mennyire fog nekünk fájni a kiűzetés. Van, akinek csak az egóját sérti, van aki próbálja elfelejteni, de azt sosem fogod tudni elfelejteni, hogy mi vagy és hogy honnan származol. Ezáltal a Földről való elvágyódás, a Mennyországba való visszavágyódás sem fog sosem elhalványulni. - Csak bólintottam, mikor ő is bemutatkozott, tudom hogy nekem is mondanom kellett volna, hogy én is örülök a találkozásnak, de nem voltam ekkora gentleman. Még ezzel együtt is nagyon kedvesen viselkedtem Erinnel, ebben nagy része van annak, hogy jó a kedvem. Ha éppen egy nyűgös napomon kapott volna el akkor biztosan nem álltam volna le vele beszélgetni, sőt már csak azt sem engedtem volna, hogy leüljön mellém. Elzavartam volna, hogy keressen máshol helyet, ahova letud ülni. Végigmértem a lapját, amin egy színes virág kezdett kibontakozni.
- Ez a motívum vagy konkrétan ez a növény jelképez számodra valamit? Vagy pusztán csak szereted a flóránkat? - Természetesen nem csak olyan dolgokat lehet rajzolni, amiknek van valami jelentése számunkra. Én is sok olyan ábrát, alakot, tárgyat vetek papírra, amik csak megragadják a figyelmemet, de semmilyen személyes kapcsolattal nem bírnak. Az ő virága mégis olyan aprólékosan ki volt dolgozva, hogy olyan megérzésem volt, hogy még ha nem is eszmei értékkel rendelkezik számára az a növény, de a múltja egy bizonyos részletéhez kapcsolódik valamilyen formában.
- A köszönöm megteszi - Nem tudom miért tettem ilyen gesztust az irányába, nem volt szokásom az eféle kedveskedés. Talán megsajnáltam, és azt akartam, hogy ne legyen ennyire szigorú önmagával. Ha mi bukottak nem tartunk itt össze a Földön, akkor már csak a Pokolban lesz rá alkalmunk, de ott szerintem már eléggé elkéstünk vele. Láttam rajta, hogy kissé meghatódott és gondolom itt lett volna az ideje az ölelésnek. Nekem nem volt nagy szokásom ölelkezni, de a rajzaimat sem szoktam csak úgy odaadogatni. - Na gyere ide - mondtam neki, majd magamhoz öleltem. Pár másodpercig öleltem, aztán elhúzódtam. Már ez a rövid ölelés is nagy előrelépés volt tőlem a szocializálódás terén. |
- Igen, azt hiszem tényleg szerencsés vagyok ebben. - bólintottam. Persze az is sokat segített, hogy a nevelő szüleim már hamar észrevették és tanítottak. Később ugye művészeti sulikba is jártam így nem volt nehéz elkezdeni. Csak néztem a rajzot, amit mutatott. Remekül rajzolt, és sikerült a legfontosabbat kiragadnia az emberek életéből azt hiszem.
- Igazad van és remekül rajzolsz. Amúgy most, hogy így mutatod a rajzodat elgondolkodtam. Az embereket, főleg az idős párokat annyira szeretem nézni, mármint most komolyan. Együtt leéletek egy életet szeretetben, békében. Mi meg itt vagyunk akár ezer évig és nem öregszünk csak vagyunk a semmibe. Persze oké, tapasztaltak leszünk meg bölcsek meg minden, de nem vár ránk idős kor futkározó unokákkal az udvaron. - gondolkodtam el szomorkásan. Igen, ez mindig is csodáltam bennük.
Tudtam, hogy igaza van abban, hogy önbizalmamnak kellett volna lennie, de akkor nem volt.
- Talán igazad van. - sóhajtottam. A bukásához kapcsolódó dolgokhoz nem fűztem a továbbiakban semmit, csak egyetértésem jeléül bólintottam.
- Igen, azt hiszem tényleg el kéne engednem és nem emészteni magam tovább. - vontam vállat.
Csak figelmesen hallgattam és egyet kellett értenem bel néhány dologban. Pl abban, hogy egy angyal legyen akárhány éve itt, mindig haza vágyik. És nekünk örökre a Mennyország marad az otthonunk.
- Ebben egyetértek. Egyrészt nekem is a zuhanás volt talán az egészből a legrosszabb. Amúgy még nem láttam olyan angyalt, aki ne vágyott volna haza. Még Ori barátnőm is visszavágyik szerintem, aki azért bukott le, hogy a többi angyalt védje és segítse itt lent. - fejtettem ki a véleményemet.
- Erin Devlin vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek Harley. - mosolyogtam rá a már tőlem megszokott barátságos stílusban.
- Igaz is. - nevettem és elővettem a füzetemet meg a tolltartómat amit, miután kivettem belőle egy ceruzát, leraktam magam mellé. Lehunytam a szememet és elképzeltem az egyik pár nappal ezelőtti álmomat. Álmomban Írországban voltam ismét a "szüleim" kertjében az erdő szélén. Sétáltam a fák között és megláttam egy virágot. A virág szára és levelei sötétzöldek voltak, szinte feketék, a virága királykék. Körülötte egy tövises bokor vérvörös levelekkel.
Kinyitotam a szemem és rajzolni kezdtem. Először a bokor és a virág körvonalait majd odarajzoltam mellé egy kezet amint a virágért nyúl a tövisek között amik megsebezték. Ezután kezdtem csak árnyékolni és színezni.
Amikor Harley befejezte a rajzolást és még nem voltam teljesen kész így eléggé meglepődtem amikor odaadta a rajzát. Letettem a ceruzát és kíváncsian a férfira néztem maj a rajzra.
- Nem tudom, mit mondhatnék, köszönöm. - mondtam hálásan, kicsit meghatódva. Szívem szerint megöleltem volna, de nem mertem. Egyszerűen meghatott, hogy egy ismeretlen angyal így viselkedett velem, erre már szavak sincsenek. |
- Akkor szerencsés vagy. Nem mindenkinek adatik meg, hogy azzal foglalkozzon, ami egyben a hobbija is. - Még én is nagyon jól jártam azzal, hogy sikerült bekerülnöm a kosárlabdacsapatba. Természetesen nem volt könnyű eljutni erre a szintre, ahol most tartok, de megérte a fáradozást, mert az a munkám, ami a hobbim. Persze az sem másodlagos, hogy nem kell 8-9 órákat güriznem egy irodában.
- Változó. Mikor milyen kedvem van. - megrántottam a vállam. - Mielőtt ideültél például egy öreg házaspárt rajzoltam le. - visszalapoztam a vázlatfüzetemben, hogy megmutassam neki a képet. - Mindig is szerettem az apró részleteket is kidolgozni, mert szerintem ezeknek legalább akkora jelentősége van, mint magának az egész képnek. - Azért rajzoltam le felnagyítva az idős pár egymásba fonódott ráncos kezeit, mert azt mutatják, hogy teljen el bármennyi idő, az igaz szerelem nem gyengül meg. A házassági gyűrűik pedig az összetartozást jelképezik, hogy öregség ide vagy oda, de őket nem választhatja szét semmi.
- Kár, hogy nem volt nagyobb az önbizalmad. Már csak azért sem lehetsz senki, mert angyal vagy. Ráadásul védelmező voltál, ami szerintem az egyik legfontosabb megbízás, hiszen rád bízzák egy ember életét. Talán, ha jobban bízol magadban akkor a feladatodban sem vallottál volna kudarcot és megtudtad volna menteni a védenced életét. - néztem egyenesen a lány zöld szemeibe. Csak bólintottam, mikor közölte, hogy a barátai is angyalok. Akkor minden bizonnyal ők már bukottak voltak, mikor a lány látogatni kezdte őket a Földön, hiszen mi másért éltek volna az emberek között? - Pontosan. Tényleg megszegtem egy szabályt, de szerintem hibát nem követtem el. - Ez persze az én véleményem volt, a másik oldalon ott volt a feljebbvalóim véleménye, akik szerint ez végzetes hiba volt. - Hibáztál. Nem teljesítetted jól a feladatodat, de ez már a múlt. A múlton pedig még mi sem tudunk változtatni, emiatt nem éri meg tépelődnöd azon, hogy mi lett volna ha, mert csak magadat emészted fel vele. - Mikor visszakérdezett elgondolkoztam, felidéztem a kiűzetésem pillanatait. - Mivel védelmezőként nagyon sok időt töltöttem az emberek világában, ezért nem is a beilleszkedés volt az, ami nehézségeket okozott. A legrosszabb az egész bukásban maga a zuhanás volt. Ahogy zuhantam egyre inkább távolodtam el az otthonomtól, a tudat pedig, hogy soha többet nem fogok tudni hazatérni megőrjített. - a tekintetem a távolba meredt, miközben elvesztem az emlékeimben. - Már 490 évet eltöltöttem a Földön, megszoktam az itteni életet, de örökre a Mennyország marad az otthonom, ezért mindig bennem lesz egy állandó visszavágyódás és honvágy. - néztem újra a lány szemeibe a mondandóm végére érve. Nem szoktam akárkinek ennyire megnyílni, de látszott a lányon, hogy jó indulatú és nem fog visszaélni az információkkal, ha egyáltalán visszalehetne velük. - Harley Dawson vagyok. - Igaz bemutatkozni a társalgás elején szoktak, de ez már csak így alakult. A füzetemben új oldalra lapoztam. - Nem rajzolni ültél le? - kérdeztem, viszont közben már neki is láttam a képnek. Újra a fejemre húztam a fejhallgatómat, rajzolás közben néha a mellettem ülő lányra pillantottam, de ezeket az apró pillantásokat leszámítva minden figyelmemet a lapomon kibontakozó rajznak szenteltem. Erősebb vonalakkal egy földön kuporgó angyalt rajzoltam, akinek hófehér szárnyai csüggedten lógtak le a hátáról. Világosabb, de még így is jól látható vonalakkal pedig a kuporgó alak fölé lerajzoltam ugyanazt a lányt, csak már büszkén állva, kitárt fekete szárnyakkal. Ha mellettem volt még a lány miután végeztem a képpel levettem a fejemről a fejhallhagatót. A kép jobb sarkába odafirkantottam az aláírásomat és a mai dátumot, aztán átadtam a lánynak a rajzot, amely őt ábrázolta megtört védelmezőként és magabiztos bukottként. - Hogy soha ne felejtsd el azt a hosszú utat, amit megtettél a kiűzetés óta. És hogy soha ne gondold magad senkinek - Ha nem angyal lett volna akkor nem tettem volna ilyen gesztust az irányába. De mivel ugyanazok a bukáson mentünk keresztül mind a ketten úgy gondoltam, hogy ennyit megtehetek. Még ha nem is ugyanúgy éltük meg a történteket. |
Csak bólintottam arra, amit mondott, majd a kérdésén elgondolkodtam.
- Igazából bármit lerajzolok vagy festek, amihez kedvem van, vagy amit megrendelnek. Festő és grafikus vagyok, tehát protréktól kezdve tájképeken át állatokat is, mindent lerajzolok vagy festek. Bár nem tagadom, embereket annyira nem szeretek rajzolni, a kedvenceim az állatok a növények és a tájképek. Te miket szoktál rajzolni? - kíváncsiskodtam mosolyogva miután válaszoltam.
- Nem tagadom, az voltam. Elvakďtott az, hogy a barátaim nélkül senkinek éreztem magam és inkább utánuk jártam a védencem helyett. - hajtottam le a fejemet. Teljesen igaza volt, minek vitstkozzak vagy tagadjam?
- Élnek, ők is angyalok. Csak mára a teljes baráti köröm itt van. Az utolsó lányt egy éve rakták ki fentről. - válaszoltam egész jó kedvűen. Nagyon örültem annak, hogy a nem vagyok távol a többiektől.
- Legalább te jól végezted a feladatodat. Bár az tény, hogy utálják, ha mutogatjuk magunkat, de csak így élhette túl, akkor nem volt mit tenni, nem? - mosolyogtam. Az újabb kérdésen sem lepődtem meg de meg se fordult a fejemben, hogy ne válaszoljak őszintén.
- Nehezen, de szerencsémre befogadott egy idős házaspár, bár sajnos pár év elteltével meghsltak. Akárhogy is nézzük, 80 éve élek itt, de nem tudom megszokni. Nekem túl kusza ez az egész. 1-2 barátomon látom, hogy sokkal rövidebb ideje élnek itt mégis megszokták már ezt az egészet de nekem meg egy másik barátnőnknek nem megy. Bár talán az egyik legrosszabb az egészből a landolás volt. Sok-sok évig nem tudtam tükörbe nézni utána. Még ma is szégyellem magam néha, hogy nem a feladatommal foglalkoztam. Te hogy viselted? - kérdeztem vissza miután talán túl sokat beszéltem. |
A táskájára pillantottam, amiben a rajzeszközei lapulhattak. Ha rajzolni szeretne akkor biztos nem lehet zavaró tényező, mivel ahhoz hogy egy igényes művet készíthessünk összpontosítás kell, így bizonyára ő is szeretné, hogy mások ne zavarják, hagyják nyugodtan rajzolni. Ha már meg kell osztanom a padomat, akkor inkább egy ilyen emberrel teszem és nem pedig egy olyannal, aki kényszernek érzi, hogy megállás nélkül beszéljen a semmiről. Én nem vagyok valami beszédes típus, csak akkor szoktam megszólalni, ha tényleg van mondanivalóm, tehát nekem a fecsegés egyáltalán nem szokásom.
- Nem zavar. - mondtam végül, de időközben már arébb húzódtam, így rájöhetett, hogy nyugodtan leülhet mellém nem fogom megenni érte. - Elküldeni mégsem küldhetlek, már csak az egyéni szabadságjogok miatt sem. Na meg egy ez közterület, a pad köztulajdon, így azt csinálsz, amit akarsz. - Az ölében lévő táskára pillantottam. - Miket szoktál rajzolni? - kérdeztem. Tényleg érdekelt, hogy milyen alkotások lapulhatnak nála, hogy milyen stílusban rajzol. Ennek az érdeklődésnek azonban a hangomban semmi nyoma sem volt.
Nem voltam benne biztos, hogy megosztja velem a bűnbeesésének pillanatait. Miután mégis megtette pár pillanatig emésztgettem a hallottakat aztán szólaltam meg. - Akkor elég pocsék védelmező lehettél. - Mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott. Nem azért mondtam ezt, mert megakartam volna bántani, csupán ez volt a véleményem. Persze lehet, hogy nem lett volna jogom ezt mondani, mivel nem ismerem az eset részleteit, ahogyan a lányt sem. - Élnek még? - Ezt a barátaira értettem, mert ha emberek voltak és ezek az események már a régmúltban történtek akkor nagy lehet rá esély, hogy ők mostanra már elhunytak. - Pontosan az ellentéte miatt annak, amiért téged. Én túlságosan is jól végeztem a dolgomat. - Egy rövid időre a távolba meredtem, aztán beszélni kezdtem. - Csak úgy menthettem meg a védencem életét, hogy felszálltam vele és a kórházba repültem vele. Igaz, hogy jó célért tettem, de gondolom te is tudod, hogy mennyire nem szeretik odafent, ha megmutatjuk az igazi alakunkat a Földön - Lényegretörően beszéltem, nem mentem bele a részletekbe, az érzelmeimbe, csupán a nyers tényeket osztottam meg vele. - Hogy viselted a kitaszítást? - Számomra talán maga a zuhanás és a becsapódás volt a legfájdalmasabb. Eleinte visszahúzott a szívem, de már megszoktam ezt az állandó honvágyat, így nem érzem rosszul magam miatta. |
Láttam amint végigmért, de egyáltalán nem zavart. Úgy gondolom Atyánk azért teremtett olyannak amilyen vagyok, hogy meg lehessen nézni, aki akar. Ha valaki kívülről csúnyácska is, lehet, hogy a lelke gyönyörű. Persze olyan id akad, akinél mindkettő hasonlóan szép. Apa ooyannak teremtett minket, amilyennek Ő akart és ezt el kell fogadnunk. Csak továbbra is vesen mosolyogtam hallva, mit mond.
- Persze, gondoltam, de láttam, hogy vázlatfüzet van nálad, reméltem nem zavar, ha ideülök rajzolni én is. - mondtam én is a szemeibe nézve. Végül csak megengedte, hogy leüljek, így amint arrébb csúszott le is ültem majd a táskámat az ölembe vettem. - Köszönöm, hogy megendeged, hogy a társaságodat élvezzem. - mondtam mindenféle irónia vagy élc nélkül. Nem szoktam köntörfalazni de bántó sem vagyok. A kérdése nem lepett meg, hiszen ha én rájöttem, hogy ő mi, akkor ennek fordítvs is így kellett lennie.
- A védencem helyett a barátaimhoz jártam le a Földre aki emiatt meghalt, pedig megmenthettem volna. - válaszoltam kertelés nélkül lesütött szemmel. Szégyelltem a dolgot, hiszen, ha nem Oriékhoz járok, Mavourneen nem halt volna meg abban a tűzben. Bár Oritól és Joetól is kaptam ezért óriási fejmosást, de már sok-sok év eltelt.
- Téged miért száműztek? - kíváncsiskodtam ismét a szemeibe nézve. Nem bírtam nem tartani vele a szemkontaktust. Persze, ha nem nézett rám, akkor nem erőltettem a dolgot, de én beszélgetés közben szeretem a másikat nézni, hogy érezze, tényleg rá figyelek. |
A tekintetem visszavándorolt a vázlatfüzetemre és éppen egy újabb oldalra hajtottam volna, mikor társaságom akadt. Nem gondoltam volna, hogy fejhallgatóval a fejemen, látványosan elfoglalva egy egész padot bárki is megpróbálni emberi interakciót létesíteni velem. A zene miatt nem hallottam a jövevény szavait, de megéreztem a jelenlétét. Az angyaloknak, mint gondolom minden egyes fajnak van valami különleges illatuk, kisugárzásuk, ami miatt akár egy pillanat alatt megismerik egymást, főleg ha már idősebbek és van gyakorlatuk a dologban. De még ha nem is angyal lett volna és nem éreztem volna a jelenlétét, akkor is láttam volna odalépni hozzám. Röviden végigmértem a lányt, akiről egy laikus meg nem mondta volna, hogy bukott angyal. A sápadt, hamvas bőre éles kontrasztban állt vörös hajával, a smaragzöld szemei pedig szinte a tekintetembe égtek. Azt hiszem ilyen külsőre használják az angyali jelzőt. Szerintem senki sem nézné ki belőle azt, hogy valamivel kihúzta a nagyfőnöknél a gyufát. Nem volt semmilyen különleges képességem a bukott angyalok kiszúrására, de csak az lehet, mert ha védelmező lenne akkor nem velem foglalkozna, hanem az emberére figyelne, más esetben pedig semmi keresnivalója sem lehet a Földön. Igaz vannak olyan különeleges és annál ritkább esetek, mikor egy angyal engedélyt kap arra, hogy alászálljon a Földre, de nem úgy tűnik, hogy éppen valami fontos dolga lenne. Így minden lehetőséget kizárva marad az az egy opció, hogy mi ketten egy cipőben járunk. Lassan leemeltem a fejemről a fejhallgatót. Igaz nem értettem, amit mondott a zenétől, de mi mást akart volna, mint nem leülni?
- Hát nem azért ültem be a pad közepére, mert szerettem volna, hogy bárki más is mellém üljön. - mondtam egyenesen a lány szemeibe néztem, aztán elnéztem mind a két irányba, de minden ülőalkalmatosság foglalt volt. Hogy került ide ennyi ember? Mikor én jöttem, még válogatni tudtam volna a padok között. Az idős pár helyére pillantottam, de őket felváltotta egy üzletember, aki hangosan vitatkozott a telefonon keresztül valakivel és egy futó, aki éppen megpihent a megtett táv után. - De mivel nincs ráírva a padra a nevem gondolom nem sajátíthatom ki - mondtam azzal arébb csúsztam az ülőalkalmatosságon, hogy a lány is helyet tudjon foglalni mellettem. Várakozóan néztem rá, hogy leül-e vagy inkább úgy dönt, hogy nem akar ilyen tapló taggal egy levegőt szívni. Habár a lány nagyon barátságos volt, ez nem változtatott azon a tényen, hogy én mennyire szemét tudok lenni az első találkozások alkalmával. Najó... később is.
- Mit tettél, hogy letaszítottak, angyalka? - tértem egyből a tárgyra, ha úgy döntött, hogy csatlakozik hozzám A tekintetemmel továbbra is fogva tartottam az övét, ha persze ő le nem süti azt vagy el nem néz valamerre. Nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit követhetett el, ami miatt a Földön kötött ki. Biztos voltam benne, hogy érti mire gondolok, ezért nem fűztem a kérdésemhez semmilyen magyarázatot. Bele sem gondoltam abba az eshetőségbe, hogy akár nehezére esik beszélni vagy nem szeret beszélni a történtekről. Magamból indultam ki és mivel én nem szégyellem azt, amiért kitaszítottak egy pillanatig sem esik nehezemre beszélni róla. |
Tegnap lett volna órám Beatricevel, de kénytelen voltam lemondani, mert bezavart egy megrendelő... Telefonált, hogy két nappal hamarabb kéne a kép én meg még bőven nem voltam vele kész... De mindegy, elkészült, átadtam, örültek neki, sok pénzt kaptam érte és ennyi, innentől nem érdekel addig amíg fel nem hívnak, hogy fessek már másikat, mert tönkretették... Igen, volt már példa ilyenre is.
Így hát mivel épp nem volt sok dolgom, vállamon a táskámmal elindultam a parkba. A táskám, mint mindig most is tele volt ceruzákkal, füzetekkrl meg minden ilyesmivel, a rajzaim nékjük nagyjából élni nem lennék képes.
Na de békésen sétálgattam a parkban, amikor egy pad közelébe értem, amin egy férfi ült. Már nem rajzolt, de még mindig ott volt a kezében a füzet és a kisugárzása is ismerős volt. Csak nem angyal ő is?
Meglepően sokan voltak a parkban így egy kedves mosollyal az arcomon odasétáltam hozzá.
- Jó napot, zavarja, ha ideülök? - kérdeztem barátságosan miután megállltam előtte. |
Újrakezdés címszóval érkeztem ebbe a városba. Magam mögött akartam hagyni a múltamat és egy új életet kezdeni. Nem tudom, hogy ez az én helyzetemben mennyire lehetséges, de egy próbát megért a dolog. Alig töltök időt otthon, nem szeretek a négy fal közé bezárva lenni. A kosáredzések megfelelőek arra, hogy kiengedjem magamból a feszültséget és kellemesen elfáradjak. Nem vagyok valami elfoglalt ember, ezért tömérdek szabadidőmban van, amit általában rajzolgatással szoktam kitölteni. Nincsenek barátaim, de nem is hiányzik más emberek társasága. Világ életemben magányos farkas típus voltam, olyan akit nem zavar a magány és a legjobbat hozza ki belőle. Ezen pedig kitaszítás a Mennyekből ide vagy oda, semmi sem változtat. Az alkalmi éjszakák kitöltenek minden kapcsolatot az életemben, én pedig nem érzem úgy, hogy ez kevés lenne. Tökéletesen megvagyok így is.
A reggeli kosáredzést követően letusoltam, visszavettem az utcai ruhámat és hazamentem, ahol egy laza mozdulattal ledobtam a cuccomat a nappaliban, felvettem a kávézóasztalról a vázlatfüzetemet, s a fejemre húztam a fülhallgatómat. Az évek során nagyon sokat változott a zenei ízlésem, de ez nem meglepő, mivel 490 év alatt maga a zene is rengeteget változott. Most éppen rappet hallgattam, miközben határozott léptekkel haladtam a városliget felé. Az utcán szlalomozva kerülgettem az előttem haladókat. Nem azért, mert annyira siettem volna, hanem a hosszú lábaimnak köszönhetően még én léptem egyet nekik három lépés kellett, hogy megtegyék ugyanazt a távolságot. A városliget még a hűvös idő ellenére sem volt kihalt. Voltak akik futottak, voltak akik kutyát sétáltattak, voltak akik éppen valahova siettek, de olyanok is akadtak, akik egy padon üldögélve beszélgettek. Célegyenes egy üres padhoz mentem, aminek beültem a közepére, hogy még véletlenül se akarjon senki beülni mellém. A jobb lábamat a balon pihentettem, úgy hogy a jobb bokám a bal térdemen hevert. Egy üres lapra lapoztam a vázlatfüzetemben és rajzolni kezdtem. A lapon a velem átlósan lévő öreg pár kezdett kibontakozni. Középre lerajzoltam, ahogy ülnek egymás mellett a padon, majd az egyik sarokba felnagyítva azt, ahogyan egymás remegő kezét fogják, a ráncos ujjaikon az arany házassági gyűrűiket. Sosem találom ki előre, hogy mit fogok rajzolni. Mindig keresek egy nyugodt helyet, ahol senki sem zavar és belemerülhetek a rajzolásba. Van amikor tájképet rajzolok, néha állatokat, esetleg hozzám hasonló bukott angyalokat, olyan perspektívában, hogy egyik szárnyuk büszke hófehér, még a másik már meggyötört fekete. Az arcuk egyik oldala mosolyog, még a másikon könnyek patakzanak. Persze mindenki máshogy éli meg a kiűzetést. Én tudtam, hogy vétettem a szabály ellen és vállaltam a tettemért a következményeket. Természetesen engem is megviselt, hogy a Földre száműztek, de idővel sikerült beleszoknom az itteni életbe. Mivel védelmezőként sokat töltöttem az emberek világába, ezért nem volt számomra teljesen ismeretlen terület.
A rajz végére érve a tekintetem a tóra siklott onnan pedig az égre. Az igaz, hogy nem annyira fájt a kiűzetésem, mint sok más sorstársamnak, de ez nem jelenti azt, hogy nincs egy állandó visszavágyódás a szívemben. A fekete szárnyaimmal nincsen semmi bajom, a fehér valamiért sosem volt az én színem. Mégis én arra születtem, hogy az emberek védjem egymástól, sokszor önmaguktól. Nem mondom, hogy elbuktam, mert az nem lenne igaz, hiszen megmentettem egy ember életét. Azt tettem, ami a feladatom volt. Ha nem úgy cselekszek, ahogyan tettem akkor az a nő meghalt volna, én pedig elbuktam volna a feladatomat. Emiatt sose egy pillanatig sem bántam a történteket és nem is gondoltam bele, hogy mi lett volna, ha máshogy cselekszem. Ha visszapörgethetném az időt ugyanígy cselekednék. Viszont az eltelt évek alatt sem tudtam rájönni, hogy azért voltam hajlandó ennyi mindent feláldozni a nő életéért, mert nem akartam elbukni a feladatomat, nem akartam csalódást okozni vagy mert többet éreztem iránta? Megfogott benne valami, de amit éreztem nem volt szerelem. Nem lehetett szerelem, hiszen egy szót sem váltottunk, ő nem is látott engem. Még szerencse, hogy több száz év áll a rendelkezésemre, hogy ezt kitaláljam. |
Csak elmosolyodtam, mikor ő megmondta, hogy még találkozunk. Azért én nem hittem benne, hiszen nem is ismertem fel őt könnyen. Örülök, hogy felfedte magát, mert ha mégse tette volna, akkor most égnék, mint a hülye, hogy összekevertem egy olyan alakkal, akit amúgy nem is ismerek… Mindegy!
- Vajon miért nem hitte el azt a baromságot, amit mondtam? – kuncogtam halkan, de persze mind a ketten tudtuk, hogy nem fog hinni nekem, de egy próbát megért. Bááár, a kutya is a próbálkozásba döglött bele. Vagyis így szól a mondás.
Ekkor mondta a kérdésemre a választ, amit jót mosolyogtam. Igazából nem akartam illetlen lenni, hogy megkérdezem a korát, de mikor elmondta, hogy már több, mint 270 éves, akkor leesett az állam. Szó szerint!
- Azta! Akkor marha jól tartod magadat – nevettem fel halkan. – Már vén papának kellene lenned 270 évesen – ingattam meg a fejemet kuncogva tovább. Közben azért figyeltem, ahogy gyakorol és jó volt nézni ezt az egészet. Őt is, meg a nyilat, ahogy elrepül és a fába fúródik. Ekkor bevillant valami a kis fejecskémbe, mikor mondta, hogy egy szőlőszemet is simán el tudna találni.
- Próbáljuk ki! – pattantam fel hirtelen a szikláról. Kissé bezsongtam, de lehet, hogy csak én vagyok ilyen hülye, hogy ilyet kérek valakitől. – Kíváncsi vagyok rá! – néztem rá vigyorogva, majd képletesen a fejemhez kaptam.
- Nincs se szőlőm, se almám… - sóhajtottam, majd eszembe jutott a gesztenye. Kell lennie itt is valahol. – A gesztenye megfelel? – kérdeztem kissé hiperaktívan, mert bezsongtam ettől.
- Ugye kipróbáljuk? – néztem rá kiskutya szemekkel, majd oda szögdécseltem mellé, de a magassága megint megakasztott.
- Elfelejtettem, hogy milyen magas vagy – nevettem halkan, majd a sálamat, ami már félig lelógott a nyakamból, ismét magamra tekertem, mert kezdtem fázni, de ez mindennél jobban érdekelt.
- Én szellem vagyok, nekem amúgy is mindegy, ha eltalálsz. De nem fogsz – mosolyodtam el. Hülye dolog egy vadidegenben így megbízni, de mindig is a hirtelen és bugyuta ötleteimről voltam híres. Szeretem a kissé extrém dolgokat. Meg amúgy is… ilyet csak filmekben láttam régen. |
Elvigyorodtam mikor mondta, hogy kicsi a város:
- Én megmondtam! Általában csak sétálok nek is ismerkedek, de határozottan ki merem jelenteni, hogy az itt élőknek legalább a felét már látásból ismerem - vontam vállat lazán. Tényleg nem nagy például egy New Yorkhoz képest kicsi falu. Erős a hasonlat, de valóban így van. Ettől függetlenül a hely az értékéből egyáltalán nem veszít, hiszen az aurája valamiért vonzó. Gőzöm sincs mi lehet az oka, hogy ennyi természetfeletti gyűlik itt össze, de nem biztos, hogy meg akarom fejteni. Van amit jobb ha a titkok fátyla eltakar. Ettől misztikus ez az egész, talán ezért is keveredtem ide.
Kiderült ekkor, hogy ki kellett fizetnie a ruhákat mire ingattam csak a fejemet:
- Micsoda szívtelen eladó! Mégis, hogy nem hitte el, hogy szellem szakította szét és erről igazán nem tehettél? - persze költői volt a kérdés amire nem vártam választ. Közben koncentráltam, hogy hova lőjjek, majd amikor útnak eresztettem az első nyilamat válaszoltam a kissé sablonos kérdésére:
- Nos, nem olyan régóta. Legalábbis ahhoz képest, hogy mennyi ideje élek... - miközben felhúztam az újabb nyilat közben válaszoltam is rá, mielőtt rákérdezne - ...bár egy ideje nem számolom pontosan, de asszem körülbelül 270 évet már lehúztam. Aztán lehet pár évet tévedtem - vontam vállat lazán. A szita agy effektus erre is vonatkozik. De szerintem ez teljesen normális elvégre rég volt basszus. Az első napjaimra se emlékszem teljesen, sőt a legelső életem is nagyon homályosan dereng. Normális ember biztosan azt kérdezné, hogy nem unalmas-e, de igazából én sosem unatkozom és mindig feltalálom magam. Ha pedig olyan örült emberrel futok össze aki hozzám hasonló jellemre akkor meg bőven izgalmas az élet. A kíváncsiskodására csak felnevettem:
- Ugyan kérlek! Ez baromira alap dolog, én szőlőszemmel is meg tudom ezt csinálni. Csak nincs rá jelentkező. Sokan már az almától is paráznak - vigyorogtam a végére. Végülis meg tudom őket érteni, elvégre kell egy kis bizalom, hogy biztosra menjen az ember abban, hogy hopp az alma helyett nem a szeme lesz eltalálva. Egy darab szőlőszem pedig jóval kisebb, így még jobban kiakasztóbb. Viszont aki ért hozzá annak ez nem nagy cucc. Én a mozgó célpontokat is könnyedén levadászom. Simán mehetnék vadásznak is, egyszerűen imádnának, de hm...nem is értem miért nem vonz a téma? |
[203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|