|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:16 - |
 |
[50-31] [30-11] [10-1]
Láttam rajta az elégedettséget, hogy átverhetett. Máskor egészen biztosan nagyon felbaszott volna a dolog, most azonban a telihold miatt igyekeztem féken tartani az érzelmeimet. Azzal nyugtattam magam, hogy biztos csak el akart kápráztatni, pedig neki is olyan volt a szünete, mint nekem, tehát semmi olyan nem történt benne, ami a szokásostól eltérő lenne. Elvégre én azzal töltöttem a szünetemet, amivel a hétköznapjaimat szoktam. Edzettem, meg a falkámat szervezgettem. A mostani ötös létszámot szerettem volna feljebb tornázni hatra, ám ez nem jött eddig össze. A jelentkezők hiánya nem zavart volna, csakhogy egyetlen szem vérfarkast sem találtam. Komolyan minden fajtámbeli otthon karácsonyozgatott egész szünetben?! Ezt eleinte nem akartam elfogadni, de aztán kénytelen voltam belenyugodni. Így eme tervem megvalósítása nélkül végződött a szünet.
Nevem nem kavart túl nagy port, így valószínűnek tartottam, hogy egyáltalán nem tudta. - Hát persze… - jegyeztem meg gunyorosan. Ez felért egy vallomással számomra, hogy fogalma sem volt róla. Amúgy ezt furcsának találtam, elvégre nagy bunyós hírében álltam, de az is igaz, hogy én se ismertem a suli összes bajkeverőjét, és ami azt illeti volt egypár. Érdekes módon az sosem zavart, ha nem tudták a nevem, talán azért, mert néhanapján jobb is volt így. Elvégre nem a suli királynője akartam lenni.
- Hmm…? - úgy tettem, mintha nem tudnám mire tette nem túl költői megszólalását. - Úgy tűnik. - hagytam rá. Én is felálltam, készen rá, hogy viszatartsam, ha esetleg Derek után akarna indulni. Erre azonban nem került sor, sőt, jóhiszeműen vele is tartottam. - Elkísérlek. - ekkor még azt hittem bent maradunk a suliban, és csak a teremből törünk ki, ám ehelyett ki is mentünk a suliból. Azt hiszem sosem fogom megérteni, miért jó hóban-fagyban kint ácsorogni az utcán. Még farkasbundával is jobban esett a kocogás, emberként pedig nem volt túl jó kabátban egy helyben szobrozni. Amíg el nem kezdtek szállingózni a suliba az emberek igyekeztem szóval tartani Colet, de aztán visszasétáltam az épületbe. Brr, de hideg van kint!
AYLIN ÉS COLE OFF |
Elégedetten figyeltem, ahogy az arckifejezése átvált értetlenre, és nem is igazán tudja hogy lereagálni az előbb kitalált történetem. Az igazságot is mondhattam volna, de miért is tenném? Kevésbé volt bájos, bár legalább ugyanilyen kalandos, főleg a szünet első fele. Amikor az ember rájön, mennyiféle mindent csinálhat anélkül, hogy az itteni teendők miatt aggódna. Na nem mintha alapjáraton annyira megviselnének a kötelességeim, de azért mégis felszabadító az a néhány kötöttség nélküli nap. Az első szabad délutánt már a közeli szórakozóhelyek bejárásával töltöttem, és igazából ezután sem sokat változtattam a programon. Ha rokonokhoz mentünk volna, az apámtól tanult technikák segítségével leráztam őket, hogy ne kelljen végigszenvednem az órákig tartó, kínos beszélgetéseket valakinek a nappalijában, ezen kívül viszont semmi említésre méltó nem történt, így kiszíneztem kicsit az eseményeket.
- Aylin - ismételtem utána egy lassú bólintás kíséretében, mint aki hirtelen megvilágosodott. Sajnos még az Allie volt a memóriámba rögzülve, az is csak azért, hogy mégse kelljen a barna hajú csajnak hívnom a jobb hátsó sorból. - Király. Tudtam volna. - A hirtelen jött szeretethullámomat - mert hát mégis csak kedvesebb voltam, mint általában szoktam - a társasághiányra fogtam, elvégre otthon feleennyit sem érdeklődik a hogylétem után senki, mint Aylin tette az előbb.
Meglepetten kaptam a felügyelő tanárunk irányába a fejem, mikor hátradöntötte a székét és egyszerűen kirohant a teremből. Egy pillanatra fordult csak az irányunkba, de akkor igencsak összezavart a vad tekintetével. Annyi füvet nem szívtam el tegnap, hogy még ma is ilyesmiket hallucináljak, de inkább nem említettem a látottakat; logikus magyarázatot valószínűleg egyikünk sem találna a történtekre.
- Mi a szar. Mindegy, akkor gondolom mehetünk - és már fel is álltam a helyemről, hogy kint valami jobb elfoglaltság után nézhessek. A hajamba túrtam, bár gondolom nem sokat segített a helyzeten, csak abban bízhattam, hogy holnap jobb napom lesz, vagy legalább egy kicsit több kedvem összeszedni magam. - Itt maradsz? - Úgy terveztem, kimegyek az iskola elé, aztán vissza, ha eltelik az első húsz perc a "hivatalos" első óránkból is. Nem bántam volna, ha Aylin esetleg velem tart, de végtére is nem volt létfontosságú a társasága, nemsokára úgyis megjönnek az évfolyambeli haverjaim. |
Na egen… a fiúk rendkívül kis hányada hiszi el nekem, hogy tényleg megütném. Rosszul teszik, annyi szent! Szívesen verekedtem, ami azt illeti szerettem is. Na ez milyen furcsa volt egy lány szájából. Nem is hangoztattam sokszor, mert furcsa pillantásokat kaptam érte, de azok nem érdekeltek igazából. Egyszerűen csak fölösleges volt szóban bizonygatnom, elvégre általában a tetteim beszéltek helyettem.
Ejtettem a táskás témát, inkább az élménybeszámolójára koncentráltam. A mese után némiképp gyanakvóan néztem rá, ugyanis biztos voltam benne, hogy átbaszott. Mi a jó édes életet csinálhatott a szünetben, ami ennyire titkos?! A gondolat, hogy egy ilyen semmiségről is képes volt fapofával a szemembe hazudni, elképzelhetetlenül felbaszott. Mégis csak vigyázni kéne azzal a teliholddal… Azt pontosan tudtam, hogy nincsenek testvérei, a kutyája szagát pedig legalább minimálisan éreznem kellett volna a ruháin, de semmi ilyesmi nem kúszott a szaglószervembe. A karácsonyi kórusozásnak meg annyi valószínűsége volt, mint annak, hogy én önkénteskedni fogok egy hajléktalan szállóban. Bőven nulla alatt.
Türelmesen vártam, hogy beugorjon neki a nevem, de semmi ilyesmi nem történt. Bár lehet esetében már azt is haladásnak lehet venni, hogy egyáltalán rájött a célzásból, hogy nem így hívnak. - Aylinnak hívnak, Cole - világosítottam végül fel, amikor már nem bírtam tovább. - Jah, hiányoltam a sok karácsonyi dalt. - jegyeztem meg szkeptikusan.
Eddig is sejtettem, hogy Dereknek komoly gondjai vannak a telihold előtti nappal is, ám amint felpattant, jó nagy robajjal feldöntve a székét, aggodalmasan pillantottam felé. Egy másodpercre nézett csak ránk, ám a megszokott barna íriszek helyett sárgás szemeivel találtam magam szembe, amitől gépiesen megfeszültek az izmaim. Nem örültem volna, ha Cole előtt összecsapásra kerülne sor, de mindenképp megvédtem volna őt, ha esetleg Derek rá támadt volna. Ám nem került ilyesmire sor, ugyanis drága falkatagom még azelőtt távozott a teremből, mielőtt elfajult volna a helyzet. Csak remélni mertem, hogy még senki olyan nem tartózkodik az iskolában, akiben Derek komoly kárt tehetne. Finoman leplezett kíváncsisággal néztem Cole-ra, azon merengve, vajon látta-e a szokatlan színű szemeket. |
- Oké - egy félmosolyt kierőszakolt belőlem, ha bocsánatkérést nem is, ami már önmagában nagy szónak számít. Történetesen nem volt rá semmi okom, a harciasságával viszont sikerült meglepnie. Ha fenyegetnek is, nem pont ilyesmivel szoktak, lányok pedig végképp nem vetemednek ilyesmire, csak miután megfektetem őket valahol. Ezzel a csajszival viszont még nem volt szerencsénk egymáshoz, de talán ma nem is kockáztatnám meg, hogy megpróbáljam levenni őt a lábáról valamivel. A stílusa alapján a piros napokra tippeltem volna, ez pedig duplán indokolja, miért kéne most az önmegtartóztató énemre hallgatnom. Ezen kívül rezzenéstelen arckifejezéssel meredtem vissza a lányra, mert nem úgy tűnt, mint akinek ténylegesen szándékában állna közelharcba keveredni. Még mindig nem éreztem úgy, hogy tartoznék neki akármivel is, de talán ha elég sokáig töri magát a táska becsülete miatt, a végén engedek neki, és kinyögök valami sajálomfélét.
- Mit fejtsek ki? - Felfoghatatlannak találtam, hogy ennyire érdekli, mit kezdtem magammal a szünetben, de persze tudtam, hogy nem teljesen személyes a kérdése. Elvégre nem ismerjük egymást - más dolog, mit hallasz valakiről másodkézből, akkor is, ha amúgy az totál tükrözik az igazságot -; na meg az előbb még nem volt ilyen barátságos hangulatában. - Otthon voltam. Karácsonyi dalokat énekeltem a kórussal, házról házra sétáltunk a városban. Aztán szenteste magamhoz öleltem a húgaimat a fa alatt. Szilveszterkor nem mentem sehová, hogy vigyázhassak a skót juhászunkra, Billy-re. - Votlak még ötleteim, mivel toldhatnám a történetet, de már így is elég drámaian hangzott ahhoz, hogy egyből olvadozni kezdjen tőle.
Egy pillanatra elhúztam a számat, úgy látszott, mégsem emlékeztem jól újdonsült barátnőm nevére. Ha viszont nem Allie, akkor fogalmam sincs, mi lehet, de az biztos, hogy én nem Connor vagyok. Bár mennyivel barátságosabban hangzana... Vagy az pont a rosszfiúk neve szokott lenni a filmekben? Tököm tudja. - Biztos nagyon jó lehetett. Csoda, hogy nem futottunk össze. - Valószínűleg csak hozzánk nem jön ilyenkor senki; a nagy ház ellenére mindig mi vagyunk azok, akik karácsony tájékán elmennek meglátogatni a rokonokat. Anyám nem igazán tud sütni, habár időnként próbálkozik nem totális kudarcot vallani a házvezetésben. Egy ideje inkább mirelit pulykát vesz, amit könnyű kiolvasztani a vacsorához, az alkalmazottak ugyanis ilyenkor a saját családjukkal ünnepelnek. |
- Mert nagyot ütök. - vigyorogva hajoltam egészen közel az arcához, az orrunk kis híján összeért. A mozdulataim eléggé kevésbé voltak szinkronban a szavaimmal, amitől kellemes elégedettség töltött el. Szerettem ellentétes jelzéseket adni másoknak. Nem mintha összeakartam volna őket zavarni, inkább csak azt akartam elkerülni az esetek nagy részében, hogy kiismerhetőnek tartsanak. Na jó, volt némi feltűnési viszketegségem is. De azért… a belső kis lelki világomat minden erőmmel védtem, nagyjából az egész világtól. Hiába erőlködtem, hiába próbáltam elfeledni, eltörölni, kiírtani, mélyen legbelül még mindig megvolt bennem a védtelen kisfarkas, akinek szinte a szeme előtt mészárolták le a családját. Egyszerűen nem tudtam megszabadulni tőle. Elástam, amennyire csak tudtam, de többet nem tehettem, hiszen nem tűnt el teljesen. Éppen ezért jobban szerettem ököllel küzdeni. Persze, szócsatáztam, nem is ritkán, azonban a verekedés -még lány létemre is, ami amúgy szerintem hülyeség- közelebb állt hozzám. Igaz, ebben az is közrejátszhatott, hogy az utóbbi éveket inkább töltöttem ezzel, mint kapcsolatépítéssel. Ez van.
Érzékeltem a meglepetését, amikor rákérdeztem, hogyan telt a szünete. Igazából nem vágtam, min van ezen csodálkozni való, hiszen mégsem mondjuk arra kérdeztem rá, hogy hány csajjal feküdt le, vagy tudom is én. Ennyire nem lenne szokványos a kérdés?Jó-jó, ritkán szoktam érdeklődni az ilyesmiről, hiszen általában nem igazán érdekelt, de jelen pillanatban nem volt jobb dolgom. - Fejtsd ki jobban. Úgysem hagylak aludni, mivel felrúgtad a táskámat, és nem kértél bocsánatot. - kényelmesen keresztbe tettem a lábam és némi érdeklődést vegyítve a tekintetembe néztem le rá. Azt hiszem legszívesebben én is aludtam volna, de esélyes, hogy akkor nem tudnának felébreszteni, ha meg mégis, akkor meg harapós farkasként kelnék, ami -főleg így telihold előtt- csöppet sem szerencsés. Apropó telihold! Derek nem volt túl jól, ami farkasfülem számára némi morgásban is megnyilvánult. Határozottan kíváncsi voltam meddig bírja még.
A legkevésbé sem számítottam rá, hogy visszakérdez, ez a hajnal tele van meglepetésekkel. - Az enyém remekül Connor. Kiélveztem, hogy… - először azt akartam mondani, hogy vég nélkül szaladgálhatok farkasként a hóba, de azt azért mégse kellett volna. - ...szóval hogy mindenki békén hagyott, és a kutyámmal futhattam az erdőben, amikor éppen nem a vendégsereggel voltam kénytelen süteményt falni, mert jaj de sovány vagyok. - picit elváltoztattam a hangom, valamennyire utánozva egy sápítozó öregasszonyét. Ohh, és remélem drága Derekem is észrevette, hogy milyen olajozottan kezeltem, hogy Cole-nak nem rémlik a nevem! |
- Már miért kérnék? - Nem teljesen értettem, miért olyan fontos ez neki, elvégre semmi kárt nem okoztam, maximum a lelkébe tiporhattam bele, ha nagyon, nagyon, nagyon komolyan a szívén viseli annak a kopott táskának a sorsát. Őszintén szólva a sajátomnak sincs jobb sorsa, és nem is igazán őrzök benne értékeket; ergo akkor dobálom, amikor csak kedvem támad. A tankönyveim azon fele, aminek még sehogy sem sikerült elvesznie, az itteni szekrényben van - valószínűleg két sonkás szendvics között, frissen növesztett kezekkel és lábakkal, amiket a penészből sikerült valahogy kinyernie.
Épp elhelyezkedtem volna, megbarátkozva az amúgy nem is olyan rossz gondolattal, miszerint a csajszi feneke foglalja majd előttem az asztalt, mikor kisebb sokkot okozott a kérdésével. Homlokráncolva néztem fel rá, elsőre nem is értettem, miért érdekli. Egy perccel ezelőtt még halálosan haragudott rám, vagy legalábbis biztosan meg volt sértődve kicsit, és nyilván még mindig eszem ágában sem volt bocsánatot kérni.
- Hát... Jól - vágtam rá, mielőtt felfedezné az enyhe bizonytalanságot a hangomban. Ezt szokták mondani, ugye? Hogy jól teltek az ünnepek, ezt is csak ilyen röviden, mikor a kisboltban összefutsz egy ritkán látott ismerőssel. A többiek úgyis tudják, kivel mit csináltál két hét alatt, ha csak felületesen is. A többit pedig hozzáképzelik, elindítva egy kisebb pletykalavinát.
Nem tudom, a hideg miatt, vagy mert hirtelen átjárt a karácsonyi szellem, de meglepően sok időt töltöttem otthon a szünetben. Nem éppen az elején vagy a végén, inkább a karácsony és a szilveszter közötti időszakban, de visszafoglaltam a szobámat egy kis időre. Egyszer még a szennyest is kivittem, bár ezt gyakorlatilag beszámítottam a szüleimnek szánt ajándékok közé. - És a tiéd, Allie? - Tudtam, hogy előbb-utóbb eszembe fog jutni. Innentől biztosan könnyebben fel tudom majd idézni, ha előttem sétál a folyosón, és meglátom a fenekét. Az ilyen apróságok mindig sokkal könnyebben megmaradnak. |
Talán nem kellett volna veszekedéssel indítanom a szünet utáni első napomat élből, ami ráadásul elzárással kezdődött, de a telihold közeledte valamennyire rám is hatással volt, mégha nem is olyan erőteljesen, mint Derekre. Amúgyse jeleskedtem dühkezelésben, de az előbb említett hatás miatt még könnyebb volt most felbaszni. Ráadásul kifejezetten akaratos is voltam.
- Márpedig bocsánatot fogsz kérni. - jelentettem ki magabiztosan. Ami azt illette, ennek kiharcolására igen sok remekül bevált módszerem volt bár ellene a tizedét sem lett volna jó ötlet bevetni, hiszen ember volt. Így jobban belegondolva most én szítottam kettőnk közt a feszültséget. Gyakran voltam balhés, de talán mégiscsak munkált a véremben a telihold ereje, ami messze nem volt szerencsés. Ritkán merült föl bennem, hogy talán hallgatnom kéne másra, és el kellene engednem a táskám felrúgását, ám most megjelent a gondolataim között. Elvégre ha tényleg előjön belőlem a farkas, ráadásul itt a suliban, annak egészen biztosan nem lenne jó vége. Most pedig Derek sem volt olyan állapotban, hogy megállítson, ami szintén nem volt bíztató. Ő mindig is olyan kis békés és kedves magatartásformát hirdetett a világ felé… sosem értettem, de valamilyen szinten pont ezt kedveltem benne. Na meg azt, hogy sosem kételkedett bennem, vagy vonta kétségbe a hatalmamat, és a falkavezetéshez való jogomat. Határozottan kedveltem.
- Ehh… - sóhajtottam, ha továbbra sem esedezett a megbocsátásomért. - No és hogyan telt a szüneted? - érdeklődtem meg végül. Hamár felrúgta a táskámat, akkor szórakoztasson. Ne is várja, hogy esetleg békén hagyom. |
Idegbeteg a csaj, vagy csak túlságosan harcias, esetleg karatézni jár, nem érdekelt kifejezetten. Arra vágytam leginkább, hogy békénhagyjanak, és szépen elteljen a nap. A héten be fogok járni, ezt eldöntöttem, mert azért mégsem szeretném, hogy kicsapjanak. Majd szabadságoltatom magam, ha mindenki megnyugodott, milyen rendes gyerek lett belőlem mostanában. Annyira vészesen nem is rossz itt lenni, legalábbis egy kicsit több szórakoztató dolog történik, mintha otthon ülnék egyedül. Már ha a fűtől behaluzott, szobanövényből hirtelen emberré lett meztelen csaj nem számít valódi társaságnak.
Válaszára csak sóhajtva hátradőltem a széken, egyik kezemmel megdörzsölve az arcom és a szemeimet. Kellett volna aludni. Na majd a következő órán, ha a mérges ribanc nem száll le rólam mostanában. Billegni kezdtem, a pad szélének támasztva a térdeimet. - Nem sajnálom. Útban volt. Engedd el. - Lehet, ésszerűbb lett volna lerendezni egy gyors, szívhez szóló bocsánatkéréssel, de akkorra már mindegy volt; fel is ült az asztalomra, blokkolva előttem a kilátást a felügyelőnkre. Még meg is köszöntem volna neki, elvégre ezért választottam a csajszi mögötti helyet, de egészen eddig a formás feneke helyére terveztem hajtani a fejem. Egy darabig arrafelé bámultam - legyen akármilyen korán, nehéz ellenállni a kísértésnek -, aztán kivéve a fülhallgatóm párját is, valamivel feljebb emeltem a tekintetem. - Mit szeretnél? Mondtam már, hogy nem kérek bocsánatot. - Maradjon, ne maradjon? Nem is tudom, minek örültem volna jobban hirtelen. |
Igaz összerezzent egy kicsit hangos mutatványomra, de nem voltam teljesen elégedett a reakciójával. Sebaj, majd később jobban ráhozom a frászt, ha kötekedik velem. Olykor-olykor hihetetlen élvezettel tudott eltölteni, ha féltek tőlem. Nem tudom, hogy a félelem illata volt-e, ami kiváltotta az elégedettségemet, vagy más, de élveztem, az biztos. Szerettem mindenki tudtára hozni, mennyire erős és kitartó vagyok. Azt hiszem én voltam saját magam legnagyobb rajongója. Ha úgy nézzük, ez kárpótoltam a családom hiányát. Az első néhány év az elvesztésük után még a bosszúról szólt, de aztán ez lett belőle… Rengeteget edzettem, aminek komoly nyoma is maradt. No igen, ezzel párhuzamosan a harcoknak is, de azokat büszkén viseltem, hiszen csak alátámasztották harciasságomat. Imádtam a kihívásokat, egyszerűen rajongtam értük. Azt hiszem nagyjából mindet amit eddig elértem csak saját magamnak köszönhettem, ami mély elégedettséggel töltött el. És rendkívül fontosnak éreztem, hogy mindezt fenttartsam, ezért is fitogtattam napnap után az erőm. Amit szavakkal nem tudtam elérni, azt megkíséreltem harciasabb módon meghódítani, kísérleteim pedig általában sikerrel is jártak.
El kell ismernem, nem azt vártam volna tőle, hogy azután kezd el érdeklődni, egészséges vagyok e. Enyhe tanácstalansággal pillantottam rá miatta. Amúgyse nagyon sikerült párhuzamot vonnom az asztalra csapás és a betegség között, de mindegy. Egy vérlázító sértést vártam volna tőle, ehelyett ezt kaptam… Úgy tűnik, ma nincs formában. Ugyan nem terveztem komolyabban keresni a konfliktust, de Denis megérdemelt minimum egy bocsánatkérést, szóval… - Akkor kerüld ki, cseszd meg. - morogtam indulatosan. Nem voltam mérges eddig se, de nem árt tudnia ki a főnök, ő pedig még nem adta jelét, hogy elismerné a hatalmamat. Bár ezt mondjuk egy ember hogy is teszi meg? Be kéne vezetnem erre is valami jó módszert, azt hiszem. Végül arra jutottam egy bocsánatkéréssel kiegyezek, legalábbis egyenlőre. - Szóval? Lógsz nekem egy bocsátkéréssel. - ültem fel az asztalára, kényelmesen elhelyezkedve, hogy tudja, addig nem távozok, amíg adós vele. |
Még be sem kapcsoltam a zenét, éppen csak keresgélni kezdtem a számok között, mikot a dühösnek tűnő csaj keze lecsapódott a padra az orrom előtt. Épp csak összerezzentem kicsit, mielőtt követtem volna a karja vonalát a tekintetemmel, egészen fel a mérges arckifejezéséig. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam volna megmondani a nevét, és nem is érdekelt kifejezetten. Valószínűleg nem mozgatta meg a fantáziám eléggé ahhoz, hogy a fejemben is megmaradjon róla valami. A reakciója már annál inkább emlékeket idézett fel bennem, legkönynebben apámhoz tudtam volna hasonlítani, mikor rákúr egyet az ebédlőasztalra. Ritkán kerülünk egy légtérbe mostanában, de akkor majdnem mindig valahogy így végződik a találkozás, és hopp, már annyi is a családias hangulatnak. Anyám sipítozni kezd, én pedig felmegyek a tányérral, és hagyom őket kedvükre veszekedni.
- Mi bajod van? Beteg vagy? - ráncoltam össze a homlokom egy egészen kis meglepettséggel a hangomban. Amúgy igyekeztem úgy tenni, mintha ott sem lenne, hátha akkor nyugodtan visszaül a helyére, én meg pihenhetek még egy kicsit, mielőtt végighúzom a napot. - Ha a táska miatt van, útban volt. - Még egy vállvonást is megeresztettem, hogy jobban megértse a tanácstalan helyzetemet, úgy néztem fel a még mindig felettem álló lányra. Majd legközelebb máshova pakol, vagy vesz egy olyat, amit nincs szívem odébb rúgni. |
Miután sikerült meggyőznöm a szervezetemet, hogy nem a ma reggeli felkelés volt élete legnagyobb katasztrófája, már egészen barátságos hangulatba kerültem, ezért vidáman eldumáltam a felügyelő tanárommal, aki ugye egyben az alárendeltem is volt. Odébb pakoltunk néhány -még farkas erővel számolva is- rohadt nehéz dobozt. Simán el tudom képzelni, hogy ezeket akarták átrámoltatni hármunkkal az elzárás -vagy mi a fene- alatt, csakhogy ne unatkozzunk. Persze a vérfarkas erővel megint nem számoltak… kevés dolog baszott fel annyira, mint amikor kb a létezésünkre igyekeztek rácáfolni az órákon. Na olyankor ezer örömmel bemutattam volna egy briliáns átváltozást, hogy nesze nektek, tátogjatok, mint a partra vetett hal, vérfarkas vagyok! De persze aranyos farkasként nem tettem, mert teljesen lesokkolódott volna a sok-sok ember. Na meg vadászokat sem akarnék a nyakamra hozni, bár legyőzném őket, az egészen biztos. Velem senki sem versenyezhet, mert úgyis én nyerek! Azt hiszem a mérhetetlen szerénység még mindig a hetvenhetedik jó tulajdonságom, nincs mit tenni, ebbe a világnak bele kell nyugodnia.
Mivel úgy tűnt a farkastársamnak, alias Derek Kondonnak van fontosabb dolga is, mint a velem való beszélgetés, elhevertem az egyik félreeső padon. Mivel sosem éreztem szükségét, hogy beleolvadjak a falba, ezért az utolsó előtti padba telepedtem le némi szunyókálásra. Lehunytam a szemeimet és csendben maradtam. Ekkor hallottam meg a kopogó lépteket, majd a nyíló ajtót. Megérkezett hát a másik delikvens is. Alig egy másodperccel belépése után meghozta az általa keltett légáramlat a szagát is. Töménytelen mennyiségű parfümöt fújhatott magára. Aztán Derek a nevén is szólította a srácot. Cole… Így elsőre hiába próbáltam a névhez arcot is párosítani, ám viszonylag hamar rájöttem kivel vagyok kénytelen megosztani az elzárásom perceit. ...a szájhős. Még az emberek között is nagy pofája volt a kölyöknek, ellenben verekedni még sosem láttam, így nálam lekerült a megvetendő kategóriába. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy ritkán próbált meg belém, vagy Maze-be kötni. Nagy szerencséje!
Éppen ezért a fülem botját sem mozdítottam, amikor elsétált mellettem, egészen addig a pillanatig, amíg bele nem rúgott a táskámba Denisbe. Nem mintha olyan komoly értéket képviselt volna a szemembe az a szövetdarab, de a nevelőapámmal megegyeztünk, hogy a gimi utolsó évének végéig vigyázok rá. Sok csokis sütijébe került, de megígértem neki, persze csak annak ellenében, hogy rögtön a megbeszélt időtartam után saját fogúlag tehetem majd tönkre. DENIS!!! Pattantam fel, pördültem meg és basztam a srác asztalára egy baromi nagyot, nyitott tenyérrel. Persze kordában tartottam az erőmet, az emberi korlátok között maradt, de még ígyis jó nagyot szólt. -Aylin, ezt tényleg muszáj volt?- Derek nem örült túlzottan a mutatványomnak, de ez most nem érdekelt annyira. - Bocs - jegyeztem meg, egy másodpercre felé pillantva. Ezekután Cole újra élvezhette a teljes figyelmemet. - Mivan, a szemeidet otthon hagytad? - érdeklődtem meg gúnyosan. - Amúgy a töméntelen mennyiségű pacsuli nem pótolja a fürdést. - morogtam szarkasztikusan. - Bár a sárkány ellen ez is hatásos, szőke herceg. - jegyeztem meg a szemeimet forgatva. Már azon voltam, hogy visszacsücsenek a fenekemre, ám a mondanivalója volt számomra, természetesen maradtam így, félig föléhajolva. A személyesterét nem igazán kíméltem, bár azért nem bújtam az arcába. Mégcsak az kéne… |
Nem mondom, hogy hiányzott volna az iskola, de rég nem volt ilyen nyugodt reggelem. Az utóbbi néhány napot mindenfelé töltöttem, csak épp otthon nem, így érdekes érzés volt végre a saját ágyamban ébredni valakinek a kanapéja vagy alagsori mosókonyhája helyett. Az már kevésbé tetszett, hogy korán kellett kelni, de most az egyszer kénytelen voltam teljesíteni a kötelezettségeimet. Valahogy kihúzom ezt az évet meg a következőt, ehhez viszont elkerülhetetlen, hogy ne csapjanak ki még a félév vége előtt. Ha időnként bevállalok egyet-egyet a rám szabott büntetésekből, mindenki sokkal elnézőbben fogadja majd a következő idiótaságot, amivel amúgy kihúznám a gyufát.
Negyedóra késéssel ugyan, de beértem az elzárásra. Alig egy-két ember lézengett a folyosókon, mikor a terem felé tartva végigsétáltam a szekrénysorok között. Kocsival jöttem, így a hideg ellenére nem volt rajtam túl sok minden: úgy választottam reggel pólót, hogy végigszagoltam az összeset, amíg nem találtam egy tisztának tűnőt a kupacban, erre pedig rávettem az első kapucnis dzsekit, ami a kezem ügyébe került. Egészen addig ezzel takartam az arcomat, míg be nem léptem az ajtón - akkor ugyanis a második lépés után le is vetette velem a bent ülő felügyelőtanár. A fény eddig is bántotta a szemem, na meg így nehezebb lesz aludni; őszintén szólva rám fért volna, amilyen lila karikák ültek aznap a szemeim alatt. Kiszúrtam magamnak egy helyet a hátsó sorban, éppenséggel az egyetlen bent tartózkodó csaj mögött. Útközben arrébb rúgtam a táskáját, hogy kényelmesen helyet tudjak foglalni, aztán elő is kaptam a telefonom meg a fülhallgatómat, hogy kiszűrhessem vele a zavaró tényezők maradékát is. |
Az elmúlt időben elkövettem néhány hülyeséget, de korántsem annyit, amennyit szoktam. Valamelyikért -még azt sem tudtam melyikért- de korábban berendeltek a suliba. Valószínűleg megint valamelyik verekedés miatt -csak tudnám ezúttal melyik miatt- caplattam hajnalok-hajnalán a suli felé. Nagy bunyós voltam, bár a suliban csak emberekkel verekedtem. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy az érzékeimnek hála nagyjából minden nem ember lényt be tudtam határolni, előttük pedig nem féltem felfedni az erőmet. Márpedig a legtöbbjüknek akadt annyi esze, hogy elkerüljék a csetepatét és inkább elkerültek. Cserében én se szívóztam velük, amíg aranyosan bólogattak, ha mondtam valamit, amihez más akarata is kellett. Tehát kijelenthetjük, hogy a természetfeletti lények nagyobb többségével jóban voltam a sulin belül, maximum ilyen látszat összecsapásokat vittünk véghez, és mire egy tanár megjelent, mi már újra kebelbarátok voltunk.
De nem így az emberekkel! Azon csodálkozom, hogy nem halt még ki a faj, annyi idióta van köztük! Hogy egyesek miért élvezik, ha minden egyes alkalommal laposra verik őket, azt én fel nem foghatom. Tuti azt hiszik, egyszer ők nyernek, én meg nem fogom beavatni a hülye fejüket, így állandóan meglepett valami idióta. Bár azt hiszem előnyöm is származott abból, hogy időnként lesből rám akartak támadni. Olyankor ugyanis ösztönösen a nevelőapámtól tanultakat vetettem be, így szakavatott szemlélő könnyedén hihetett akár vadásznak is, ami meg végülis előny. Azt hiszem…
Szóval ezért kellett hajnalban felkelnem. Noooos… megtudtam volna fojtani a falkatagomat érte. Pedig igazából jófej volt, hogy valami feladattal kiváltotta az ezredik beírásomat, de akkor is… Miért kell nekem a tanítási időn kívül egy perccel is többet eltöltenem a suliban? Hogy én mennyire rüheltem azt a helyet! Egészen addig azt hittem nem lehet rosszabb, amíg bűnbánó pofával ki nem jelentette, hogy igazából ketten leszünk, mert a tanári kar úgy érezte másnak is szüksége van némi ilyen típusú bűntetésre. Csak rá ne szokjanak basszus! De vettem egy nagy levegőt és igyekeztem higgadtan várni a sorstársam. A falkám tagja messziről nem tűnt ilyen nyugodtnak. Holnap északa telihold lesz, ő pedig átváltoztatott volt, így nem csodálkoztam, hogy már ma is érzi a hívását. Ami azt illette én is kicsit agresszívabb voltam a kelleténél, de eddig jól sikerült magamban tartani a telihold korai hatásait. |
Csak hallgattam, amit Ebony mondott. És nem értettem, hogy Leslie hogy leht ennyitre önző... Mármint most komolyan! Ha szrtünk valakit, az nem azt jelenti, hogy jó akarunk neki akkor is, ha azt a jót ő nem velünk éli meg, nem? Mármint én nem nagyon tudom, hiszen eddig senki nem volt, akihz közel kerültem volna. Talán még szerelmes se voltam soha, amit azért majdnem 18 évesen igencsak fura... De mindegy is.
- Azt hiszem értem. - kezdtem lassan. - De akkor, akármi is legyen köztetek, bár ugye ehhez nekem végülis nem túl sok közöm van, boldog vagy nem? És a Tanár urat is annak látod, amikor mellette vagy, nincs igazam? Tehát szerintem nem érdemes Leslievel foglalkozni, főjjön csak a saját levében, ha ilyen gyerekesen viselkedik. Mármint most komolyan! A szerelem nem arról szól, hogy jót akarunk annak, akit szeretünk akkor is, ha nem mellettünk akar lenni? Mert én eddig így tudtam. - kérdezgettem meg fejtettem ki a véleményemet kicsit bepörögve. Szeretem, ha körülöttem az emberek boldogok. Mindig örömmel tölt el akkor is, ha én boldogtalan vagyok.
- Az. Múltkor volt egy elég csúnya kirohanásom Leslie miatt és akkor a Tanár úr utánam jött, megvigasztalt és sokat beszélgettünk. Már előtte is felnéztem rá amiért így viselkedik velünk annak ellenére, hogy tudom, hogy a többi osztályt nem szívesen tanítja. Na meg persze, hogy képes elviselni egy rakás kamaszt. De amikor múltkor beszélgettünk, azután még inkább elkezdtem tisztelni. Nem azért mert az osztályt otthagyva kijött egy síró diáklány után a folyosóra, hanem mert megtudtam, hogy bizonyos szempontből ugyanúgy kezdtünk neki az életnek. És jó látni, hogy árvaként nem csak az az út vár rám, hogy semmirekellő drogos vagy bankrabló legyek, hanem segíthetek másoknak is, nem kell rossz útra térnem csak azért, mert árva vagyok. - sóhajtottam. És igen, kimondtam. Bár az tény, hogy papíron csak félárva vagyok, hiszen apám él, de lemondott rólam, sőt meg akart ölni. De a tanár úr megmutatta, hogy ő is árva mégsem lett belőle rossz ember.
Ezután, amikor mondtam, hogy Erin lemondta az órát, mintha Ebony arcára meglpettség ült volna ki.
- Csak nem ismered Erin Devlint? - kérdeztem immár ismét mosolyogva. Ezutén jött az ötlettel, hogy menjünk és igyunk egy teát.
- Jó ötlet, menjünk. - feleltem és el is indultunk a kávézó felé.
*Ebony és Bea a kávézóban* |
Meglepett Beatrice kérdése, amire kissé zavarba is jöttem. Mármint nem zavart maga a kérdés, csak nem számítottam arra, hogy ilyen nyíltan rákérdez. Na meg nem tudom Emyr mit szólna ahhoz ha kiteregetném itt a szennyest, pontosabban elárulnám az egyik diákjának, hogy van valaki az életében. Mint már említettem még nem esett szó arról, hogy akkor mi most együtt vagyunk, de már nagyon arrafelé hajlik, hiszen rengeteg időt töltünk együtt..együtt alszunk..de, ez minden. Ez viszont még..közel sem jelenti azt, hogy a párja vagyok.
- Leslie..szóval igen..haragszik rám, amiért..közelebb kerltünk egymással Emyr-hez..vagyis ugye a tanárotokhoz. Ez minden..fogalmam sincs mi járhat a fejében..de eléggé makacs lány.. - kezdtem bele, majd csak beletúrtam a hajamba. - ..Emyr és én..jó barátok vagyunk.. - nyögtem ki, ami éppenséggel igaz is volt..azt viszont még sem fogom mondani, hogy együtt vagyunk, mert én magam sem vagyok ebben biztos. Ezt követően újabb hívás jött az említett személytől, aki már kezdett miattam aggódni. Ettől pedig csak mosolyra húzódtak ajkaim..hogy képes ennyit aggódni..hihetetlen ez a pasi..de mégis egyszerűen oda vagyok érte.
Beatrice kijelentésére újabb mosoly húzódott ajkaimra. Szóval ez a lány is közel került hozzá..vagy legalábbis ezt vettem le a szavaiból. Már csak maga az, hogy többet tud róla, mint mások. Bár az osztályfőnöke, ez a dolga..nem? Persze nem mintha zavarna, hiszen a diákja.. - Igen, Emyr..egy csodálatos ember..
Azt sajnáltam, hogy Emyrnek közbejött valami, de persze a lányt sem akartam feltartani, hiszen órája volt. Pontosabban eddig a percig..ugyanis ő is kapott egy hívást, hogy ma még sem ér rá..Erin?! Várjunk csak..Erin? Az az Erin, akire én gondolok? Kissé ledöbbentem és lehet ez meg is látszott rajtam. Milyen kicsi a világ.. - Persze..ráérek. Mit szólnál egy forró teához? Ilyen hidegben jól esne szerintem mind a kettőnknek.. - mondtam kedvesen és ha ő is benne van, folytathatjuk ezt a kis eszmecserét akár a kávézóban is. Van innen nem messze egy hangulatos kis hely.. |
A rajzos témára már nem mondtam semmit, csak bólintottam egyet és Leslievel sem foglalkoztam, nem érdemli meg, csak felesleges gondolat pazarlás lenne.
- Valószínűleg akkor láthattalak. Amúgy megkérdezhetem, hogy Lesli miért viselkedik veled így? Mármint az nyilvánvaló, hogy ofőnkbe szerelmes, de miért viselkedik veled így csak azért, mert, legalábbis nekem eddig ez jött le, van valami köztetek a Tanár úrral? Persze nem kötelező válaszolnod, csak mar megint túl sokat kíváncsikodok. - kuncogtam zavartan. Ekkor ugye megcsörrent a telefonja meg beszélt ofőmmel, stb.
- Ő már csak ilyen. Velem is valami hasonlót csinál néha, akarom mondani értem is sokat aggódik. Nem csak azért mert az egyik diákja vagyok, csak tudod, ő tud rólam olyan dolgokat, amiket más nem és ezért néha úgy tűnik, mintha kötelességének érezné, hogy vigyázzon rám. - mosolyogtam. Mit zavar már engem, ha Ebony megtudja, hogy árva vagyok? Hiszen együtt van ofőmmel és igenis kedves lánynak tűnik.
Erre megjelent ofőm is és amint megölelte Ebonyt én tapintatosan elfordultam. Nem akarok a magánéletükbe avatkozni, de olyan aranyosak együtt! Jó volt látni, hofy Macar tanár űr boldog egy ilyen kedves lánnyal, mint Ebony. A tanár úr megdicsérte az órai munkámat és megköszöntem, majd elköszöntem a távozó tanártól. Ekkor viszont megszólalt a telefonom. Erin üzent, nem ér rá órát tartani nekem, közbejött egy fontos megrendelés.
- Nem tartasz fel. Ha van kedved meg időd, még beszélgethetünk. Erin most írt, hogy mégsem tud ma órát tartani. - sóhajtottam, de örültem, hogy beszélgethetek még Ebonyval. |
Mosolyogva hallgattam a lány szavait, miközben bólintottam is. - Igen, ez a lényeg..hogy élvezd. - mondtam kedvesen. Ezt követően jelent meg Leslie, aki abban a percben el is ment, mikor rájött, hogy feleslegesen beszél, mi hidegen hagyjuk őt. Megmondom őszintén szívesen megkérdeztem hogy van, és a többiek is otthon..vagy, hogy találtak e már más bébiszittert. De tudom jól mi is lenne a válasza, szóval feleslegesen tettem volna fel a kérdést.
- Ó, így már értem..na igen, párszor jártam már itt.. - bólintottam mosolyogva. Itt ismertem meg Emyrt is..alig pár hónapja..hihetetlen. Pedig olyan mintha már évek óta ismernénk egymást..pedig csak a nyár végétől..Hát mit ne mondjak elég gyorsan telik az idő..vagy pont, hogy lassan?!
Amint megcsörrent a teelfonom bocsánatot kértem Beatrice-tól és felvettem. Az én drága Emyrem újra aggódik..mondjuk a múltkori után érthető is..Akkor sem mondtam igazat..bár nem magam miatt tettem. De mindegy is..sietnem kell, hiszen rám vár.
- Hiheetetlen mennyit tud aggódni.. - kuncogtam el magam és már éppen szóltam volna a lánynak, hogy nekem mennem kell, mikor megéreztem derekamon valaki kezét. Talán kissé hirtelen pillantottam magam mellé, ahol Emyr állt. Nyomott egy puszit az arcomra, majd belekezdett. - Ne haragudj, hirtelen közbe jött valami. Most hívott az igazgató..- mondta bűnbanó tekintettel, mire csak halványan elmosolyodtam. Természetesen sajnáltam, hogy nem most jön haza, de a munka az munka. - Ugyan..semmi gond. Majd jössz amikor tudsz.. - mondtam kedvesen, majd Emyr odaszólt még a lánynak, hogy ügyes volt a mai órán is, végül sietve elment. Nos akkor..most már a lányt nem kellene feltartanom..
- Téged sem akarlak feltartani.. - pillantottam vissza a lányra, persze ha lenne ideje szívesen beszélgetnék még vele..hiszen nagyon kedves és értelmes lány.. Na meg hát..Emyr diákja.. |
- Mondjuk igazad van, az már tényleg a szabadidőm. De legalább jó tanárom van, Erin nagyon kedves és mindenben segít. - mondtam elgondolkozva de közben mosolyogtam, mint egy bolond.
Mivel egyikőnk sem figyelt Leslie-re a kiscsaj el is húzott délre v alakban, mint a vadlibák. Én ennek csak örültem, de úgy tűnik az ő kapcsolatuk sem túl fényes mostanság. De inkább nem tettem szóvá a dolgot.
Úgy láttam, mintha a beszélgető partnerem nem értette volna, honnan ismerős nekem.
- Szerintem már láttalak titeket, de mivel, mint azt láthatod, Leslievel nem ápolunk éppenséggel jó kapcsolatot így nem mentem oda soha. Inkább kerülöm Lesliet, két külön világ vagyunk. - fintorodtam el.
Semmit nem tudtam reagálni arra, hogy Ebony örül a találkozásnak meg bemutatkozott, hiszen megcsörrent a telefonja. Ofőmmel beszél? Tehát tényleg belé volt szerelmes Leslie. Az a buta liba... De reméltem, hogy Macar tanár úr boldog Ebonyval, hiszen olyan ekdves lánynak tűnik. |
Tényleg aranyos lány volt és teljesen mindegy a külseje mit is mond, illetve mutat. Kedves tőle, hogy segít, pedig nem is ő jött nekem. Amint összeszedtük a dolgaimat mind a ketten felálltunk. Arra, hogy beleegyezett a tegezésbe csak elmosolyodtam.
- Ó értem..de az már mondhatni akkor a szabadidőd, vagy tévedek? - kérdeztem kedvesen. Azért gondoltam, mert kötelezően minek rajzolna az ember? Jó ha maga az az óra, akkor természetes..de egyébként általában hobbiból teszik, azért mert szeretem azt csinálni. Nem akartam feltartani őt, de mégis..valami miatt szívesen beszélgettem volna még vele. Szimpatikus lánynak tűnt, talán maga ezért is.
Ezt követően ismerős hangra figyeltem fel. Homlokomat ráncolva pillantottam magam mögé, ahol az ismerős hang mellé egy ismerős arc is párosult. Leslie.. szóval osztálytársak? De ez akkor..azt is jelenti, hogy ez a lány itt Emyr diákja. Egyenlőre nem szólaltam meg, csak félszemmel a mellettem álló lányra pillantottam. Mégis mi történhetett köztük, amiért ennyire lűthatóan is utálják egymást. Az a kijelentése mondjuk nagyon nem tetszett, hogy újra azzal vádol, hogy elszerettem tőle azt a férfit, akit szeret. Egy kapcsolathoz két ember kell..Természetesen azon is megakadt a fülem, hogy utálják a lányt. Ezt pedig egyáltalán nem értettem, hiszen egy nagyon kedves lánynak ismertem meg eddig.
Sajnáltam, hogy Leslie-vel ennyire megromlott a kapcsolatunk, azóta nem is kerestek már, a hívásaimra pedig nem is reagáltak, szóval annak vettem hogy végleg ki vagyok rúgva. Sajnos állandó munkát még nem sikerült találnom, de persze továbbra is keresgélek. Mivel nem akartam újabb veszekedésbe keverdni én sem reagáltam le a lányt, aki erre csak szó nélkül lelépett. Talán jobb is így..
- Hát..igen, valami olyasmi. - túrtam bele hajamba mosolyogva, bár azt nem értettem, hogy honnan is vagyok neki ismerős. Hiszen én eddig soha sem láttam őt, vagy legalábbis nem rémlik, hogy találkoztunk volna már. - Örülök a találkozásnak Beatrice.. - fogadtam el a kéznyújtását, majd csak én is bemutatkoztam. - Ebony Truth Waller.. - árultam el teljes nevem, amit nem szokásom általában, de ha már ő is megtisztelt ezzel..Ekkor viszont ismét megcsörrent a telefonom. Úgy tűnik valaki nagyon aggódik.. - Neharagudj.. - mosolyodtam el zavartan, majd előhalászva a telefont felvettem. - Szia..minden oké, persze..csak összefutottam az egyik diákoddal..nagyon kedves lány.. - mondtam mosolyogva. - ..nem messze a termetektől..mindjárt ott leszek.. - mondtam mosolyogva, végül letettem a telefont. |
- Igazán nincs mit köszönni ezen, alapvető dolog szerintem, hogy segítsek annak, akinek kell. - vontam vállat továbbra is mosolyogva. Bár nem mondom, hogy ez nem ritka tőlem. Végül sikerült mindent összeszednünk így mindketten felálltunk.
- Rendben. - bólintottam, de nem tudtam ennél többet mondani egyelőre.
- A nap vége még messze van nekem. Rajzórára megyek az egyik ismerősömhöz, aki amúgy festő. - válaszoltam, de mintha az előbb egy kis kíváncsiságot láttam volna az arcán, na meg most, mintha sietne. Amúgy Erin nem fog megsértődni, ha kések kicsit, amúgy is elég szétszórt általában, de tapán pont ezért kedvelem annyira.
- Kik vannak itt? Csak a dadus, aki lenyúlta a férfit, akit szeretek meg az árva, akit mindenki utál! Titeket barátnak teremtett a sors is, ugyanolyan kiálhatatlanok vagytok! - jelent meg Leslie és szokásához híven hisztizett.
- Már értem. Akkor ezért voltál annyira ismerős nekem. A "kedves" osztálytársaméknál dolgoztál ezek alapján. - gondolkoztam el félhangosan. - Amúgy Beatrice Hofmann vagyok. - mutatkoztam be kezet nyújtva. És igen, figyelembe se vettem Leslie hisztijét. |
[50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
