|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:36 - |
 |
[138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
Nos, a másik vámpírt is kezelésbe vette. Igazából az, aki bevédte társát normálisnak tűnt legalábbis a felfogását illetően. Fapofával néztem végig az egész jelenetet. Ettől szadistább pöcst életemben nem láttam szemtől szemben. Mindenesetre hagytam, hogy kiélvezkedje magát, majd "legnagyobb" jóindulatával lelépjen.
Ahogy lelépett én is útnak indultam. Leginkább az érdekelt, hogy valóban ő volt az a bizonyos személy, vagy sem. Mégis zavart, hogy egy áldozatba került. Mindegyis, inkább elindultam. Azért jó lesz most így keresgélni a vámpírkát... Tudni fogja, hogy üldözik, ha eddig netán nem tűnt volna fel.
Úgy gondoltam, hogy hazáig lazán kibírom, de rá kellett döbben, hogy hoppá... Mégse vagyok szuperman. A külvárosi részlegbe érve Sadie felé vettem az irányt. Tudtam hol lakik, hisz nem egyszer kísértem haza. Igaz, jó idő eltelt már azóta, hogy láttam, de ettől függetlenül tudom a járást.
Bekopogtattam, és hátamat neki vetettem a ház falának. Kezdtem kissé szédelegni. Miközben reménykedtem, hogy előkerüjön Sadie végig a kirakóst igyekeztem fejben összerakni, ami mostanra még nagyobb kihívással járt. Csak azt mertem remélni abban a pillanatban, hogy nemsokára nyílik az ajtó és láthatom... Azt a mocskos, de fura ezt a számból hallani...
[TONY SADIENÉL] |
John Geyer
(1664-2016)
 |
Vállat vontam lazán a visszavágására és megszólaltam:
- Én meg arról végképp nem tehetek, hogy idióta vagy...
Körülbelül ennyivel el is rendeztem a kérdést és figyeltem továbbra is a vérszopóra, aki bárcsak ne szólalt volna meg. Unott fejjel hallgattam végig a prédikációját majd sóhajtottam:
- Igen, elkaphattam volna a tőrt, de mivel én kitudtam kerülni, így neki is sikerülnie kellett volna. Arról nem tehetek, hogy balfasz és figyelmetlen.
Amúgyis, mi a pöcsöm vagyok én? Bébiszitter? Jóhogy nem már kaját is kéne csinálnom neki! Agyam eldobom komolyan. Erre szóba jött, hogy mégis miért van nálam ez a viselkedés. Önelégült fejjel csak megindultam felé gyorsan és újból karókkal kergettem. Idővel pont eltaláltam a tenyerét ami frankón egy fához szegezte. Már pont kapta ki a kezéből, de hülye voltam ezt hagyni. A másikba is megkapta a jóságot. Nem érdekelt, hogy már most csörgedezik belőle a vér. Nem erre izgulok fel, de lassan már jó magam se tudom mégis mi okozhat nekem örömet.
Belevágtam egy másik fadarabot a nyakába, hogy azért mégis be legyen pótolva az előző és megszólaltam sziszegve:
- Nagyon rossz a következtetésed Sherlock. Nem a fajtád bánt el a családommal, hanem a megszállók! - és ezzel bele is döftem a következő tőr a szívéhez közel, hogy csak majdnem meghaljon. Megcsavartam egy kicsit a fegyvert és folytattam:
- De igazából nem okoztok nekem fejfájást. Csak unom, hogy sosem fogytok már el. Rosszabbak vagytok mint a csótányok - jegyeztem meg undorodó fejjel. Kihúztam a karót és újból belevágtam megint, szintén rácsavarva. Gyakorlatilag körbe döfködtem a szívét és közben magyaráztam:
- Lehet, hogy ti nagyon el vagytok szállva magatoktól, de ne csodálkozzatok ha az emberek megunják a baszakodást és visszakarmolnak. Mert ti vérszopók mindig azt csináljátok, hogy öldöklitek az embereket mert vérszomjatok van. A kis haverod is pontosan ezt csinálta. Most pedig ideje csatlakoznod hozzá... - villantottam rá egy gyilkos vigyort és a szívébe lendítettem végre a karót, újból tekerve egyet rajta amolyan kegyelemdöfésként.
Unottan néztem, ahogy oszlásnak indult a tetem gyorsan és eltávolodtam. Felkaptam a táskámat és intettem a faszinak:
- Na pá, kössz a semmit!
Majd le is léptem a fenébe. Két vámpír mára nekem bőven elég volt.
[ ASHER OFF ] |
 Legbelül kifejezetten jól szórakoztam, hogy az emberek ennyire képtelen együttműködni. Most is marakodtak. Bár sajnos a barátomon ez már nem segít, ám egyikük lesérült, a másik pedig annyira bizarrul viselkedik, hogy biztosan eljárt felette a karma és megkapja a magáét. Nincs vérhiányom, elhajoltam a karó elől, és érdeklődve hallgattam ellenségeskedésüket egymás iránt. - A társadnak igaza van. Ti emberek sokkalta visszataszítóbb magatartást produkáltok, mint a legtöbb általotok nevezett "szörnyeteg". - jegyzem meg a bolondabbik felé. - Ki védhetted volna a tört, mégis hagytad, hogy ő megsérüljön. Egy erdőben pedig ez egy igazán rossz pont. Már csak a farkasok miatt is. No de szavaidból úgy veszem ki, hogy a családodat bizonyára a fajtámbeliek ölték meg. Vagy ha nem, sok fejfájást okoztak. Ez... kölcsönös. - biccentek. Természetesen mindkettőjükre ügyelve. A harcból immáron nem jöhetek ki győztesként, ám a futás nem az én stílusom. Nyugodt maradok és életem a sorsra bízom. |
Nem reagáltam le a faszkalap beszólását. Akkor tipikusan elborult agyú idióta. A gúnyos megjegyzésre sóhajtottam egyet. Ki a faszom mondta, hogy megölni akarom? Először úgyis elbeszélgetnék vele. Mint mondtam nem vagyok az eszetlen vadászat híve. Lehet mégse úgy van a dolog, ahogy van. Vámpírok ilyen szempontból undorítóak tudnak lenni. Egymásra kenik az egyes halálba fulladt incidenseket! Nemsokára éreztem is a vállamba a fájdalmat, amire felszisszentem. Ki húztam egyből a kést, majd megint jött a beszólás.
- Arról én nem tehetek, hogy mániákus gyökér vagy! - forgattam meg szemeimet, és fogtam vállamat, amiből a vér csordogált. - Ha te erre élvezkedsz, hogy mindent amit látsz kibelezel és kivérezteted fura ízlésed van! - fintorogtam.
Eszem-faszom megáll a mostani vadászok fétisein! Én legalább nőkke dugok és ott vezetem le a feszkót... De ez a szerencsétlen vadbarom meg öldököl. Komolyan félhetek, hogy nem-e esett baja Sadienek. Ez az állat megtalálja szétcincálja... Fck off man! Már megint miért érted és miatta aggódom? Mondom zizi vagyok azóta, amióta majdnem lesmároltam. Az a csüggedt, lemondó tekintet.... Jaj nekem! Szinte lelki szemem előtt lebeg végig.
Falnak vetetem a hátam, és figyeltem a további vérengzést egyelőre némán. Ha nagyon durvul a helyzet leállítom! Ha meg is öli... Ne legyen teljesen embertelen! Ám amikor mondta, hogy szórakozni akar...Nem épp jó dolgok jutottak eszembe! Lehet valóban kénytelen leszek közbe szólni! |
Azt hittem én vagyok egyedül a terepen de kiderült, hogy nem. A gyökér okoskodására csak a szemeimet forgattam meg és beintettem neki:
- Na és ha esetleg hobbiból csinálom akkor mivan?! Tudod az a legjobb ha az embernek a munkája a hobbija.
Persze hallottam, hogy már arrébb is sunyulna a vámpír, mire meglőtte ez az idióta golyóval. Egyből megszólaltam gúnyosan:
- Ez most komoly? A golyót leszarják, még csak le sem lassítják őket... - prüszköltem egy kicsit. Ekkor jött egy másik vérszopó, mire kikerültem a kését, de a másik idióta ezt nem vette észre. Szent szar, milyen elbaszott vadászok vannak manapság?! Belebaszódott a vállába a kés, de engem nem érdekelt, simán ott hagytam a picsába. Nem hagyom, hogy lelépjen az a nyomorék! Utánalendültem gyorsan és egy újabb karót előkapva a zakómból, már ugrottam is rá, hogy végre bevigyem a halálos döfést. Unott fejjel szedtem ki a fadarabot, mire a másik kettő tagra néztem szúrós szemmel:
- Már most felbasztok. El akartam volna vele játszadozni, erre jön egy gyökérarc - intettem a fejemmel a fiatalabbik fele - ...majd jön egy másik, hogy hőst imitáljon.
Feledtébb idegesítő némelyik. Nem véletlenül nem ismerkedem más vadászokkal. Telibe szarom a többit. Megcsinálom a kis melómat és hagyjon engem mindenki békén. Közben néha random rábukkanok erre-arra és kicsinálom azokat is. Mert miért ne. Tőlem aztán akármelyik puhapöcs oszthatja az igét. "Jajjj, be akar illeszkedni nem látod?" Egy nagy büdös lófaszt. A vérszopó mindig az marad, nem vált vega életmódra. A rühes kutyák is mindig vad dögök lesznek és kész. Magyarázhat bárki bármit, ez van. Ha rajtam múlna még az ilyen kis érzelgős nyomorékokat is kiírtanám. De eleve kevesen vagyunk és túl sok melót azért nem akarok magamnak. Megvetően ránéztem a vadász társamra és inkább a vámpírra terelődött a figyelmem, mire jegesen megszólaltam:
- Úgy emlékszem nem küldtem meghívot semmilyen úri faszkalapnak - sóhajtottam fel a végére unottan. A még mindig véres karót meglendítettem nyakra célozva. Kérdés, hogy betalált-e.
- Elrontottad a játékomat, így most veled kell, hogy játsszak... |
Egy régi jó ismerősöm volt veszélybe. Nem győzöm kihangsúlyozni minden vérszívó barátomnak, hogy a vadászok manapság igen a nyakunkra járna, jobb óvatosnak lenni. Teljesen véletlen egy kocsmába füleltem le az infót, miközben egy ügyfelemmel vitattuk meg borjaim minőségének fontosággát. Arra nem számítottam, hogy egyszerre többen is a fejét vennék. Igyekesztem korán odaérni, lehetőleg védve magam a naptól, noha elég vért ittam, a vadászokkal való harcok sokáig eltarthatnak. Szóval mindenesetre tettem el egy tört is, majd reggel suhantam a helyre, ahol is megtalálható a prédának feltüntetett ismerős. Nem volt egyszerű rábukkani. Tulajdonképp nem is találtam volna rá, ha nem kések el. Már nagyban kergették és éreztem a vér szagát is. Gondolom nem a két jómadáré. A fák mögül, de őket is hátulról követtem. Úgy érzem komoly árat fogok ma itt fizetni, ám ha mégsem, úgy a vadászok halnak meg. Legalábbis egyikük biztosan. Elővéve levélbontó késem - ha csak fel nem tűnt sunnyogásom mögöttük - eldobtam, pont az egyikük vállába, annyira, hogy az egy kis időre biztosan használhatatlan legyen. Más fegyverem nem volt kéznél. De erős vagyok és szívós. Azt tudom, hogy fegyverük, bizonyára tőrük és karójuk is van. Mindennel fel lehetnek szerelkezve, és akkor már a szakmaitudásukról nem is beszélve. Nappal van és kettőnk közül ő máris félig a halál kapujában. Talán hiba volt védelmére kelnem, ám vámpír ösztöneim nem tudták volna elsumákolni előlem. Miféle gyáva volnék ha nem próbálnék meg megállítani egy ilyen vérrontás. |
Az utóbbi pár hetem kész katasztrófa volt. Gondolataim zavarosak voltak egytől-egyig, és furán hangzik az én számból, de sokat járt az eszem Sadien. Talán pont ezért is kattanhattam be egy idő után főnököm lányára, és osztottam ki a francba. Meglepő módon nem rúgott ki a boss, aminek csak örülni tudtam. Hamarosan magyarázatott is kaptam főnököm jóindulatára, miszerint a lánya konkrétan egy ribanc… Mondhatni elege van a viselkedéséből, és úgy gondolta én kellően kiosztottam, hogy magához térjen. A fejeket látni kellett volna, főleg, amikor felhoztam, hogy Ashley terhes. Egyből tagadni kezdte a csaj a dolgokat. Röhejes így utólag visszagondolva.
Ennek hatására kivettem mostanság másfél hét szabit, hogy kipihenjem ezt shitstormot, amit letoltak… Vagyis toltam a munkahelyemen. Szerencsére ebből se lett semmiféle galiba.
Mi sem lenne jobb időtöltés, mint befejezni a nyomozást! Ugyanúgy szaglásztam a valószínűleges tettes után… A sorozatgyilkos vámpírka után.
A kocsmában egyik ismerősömet felkeresve néhány infómorzsát kicsaltam, majd tudtam, hogy hova is fog vezetni az utam. A kezdetekhez, ahol Sadievel is megismerkedtem… A patakhoz. Először ismételten szemügyre vettem a régebbi nyomokat, majd hallva, hogy valaki közeledik megbújtam egy fa mögött. A tag éppen fürödni akart. Mi a fene? Akkor tényleg az erdőben élhetett egy elhagyatott favágótelepen, mint ahogy hallottam.
Szerencse, hogy teljesen felszerelkezve érkeztem! Már épp vettem volna elő a karót, és a stukkerem, amikor a semmiből megjelent egy nem várt vendég. Kezdem elveszíteni a fonalat! Amúgyis totál dili vagyok, és a hidegvérűségemet is egyre inkább felváltja az ingerültség és még ez is! Eleinte azt hittem, hogy a vámpír csatlósa lehet, de nem… Pillanatokon belül repült a karó a lábába, amire felszaladt a szemöldököm.
- Mi a retkes…?! – pilláztam a fa mögül olyan agyfasz fejjel, mint még soha senki!
Követtem őket az erdő mélyére. Megint csak egy fa mögött bujkáltam, és figyeltem az előttem kitárulkozó jelentet. Ekkor én szerencsésen ráléptem egy faágra, ami reccsent egy hatalmasat. Gondolom minden szempár arra a fára szegeződött, ahonnan kémleltem őket. Rejtekhelyemről kimásztam, és fegyvert szegeztem rájuk.
- Nem tudtam, hogy dolgozik más is az ügyön! – azt hamar leszűrtem, hogy valószínűleg vadász lehet. – Esetleg csak sportból gyilkolászol? – utaltam az eszetlen öldöklésre.
A vámpír következett a síri csendben való figyelésre. Nem szólt közbe… Csak feszülten nézett minket. Ám amikor élni akart a lehetőséggel, hogy lelép másik combját én intéztem el egy golyóval.
- Nono! – cöccögtem. – Nem mész sehová! – vettem elő szúrós tekintetem. |
Szüntelenül mozgásban voltam mindig igazából. Főleg este, eleve az az én terepem. Néha kaptam melót, pár embert frankón el kellett tűntetni a föld színéről, esetleg valami értékeset ellopni. Szerencsére sosem buktam le, ami igazából nem is a szerencsének köszönhető, hanem azért mert kurvára profi vagyok. Nem is ez a lényeg. Már egy jó ideje nyomozok egy vámpír után aki körülbelül ugyanolyan sunyi dög lehet mint én. Elvégre nem akadtam a nyomára, ami csak azt jelenti, hogy bizony nem kis falat. Érti a dolgát az hótziher. Őszintén szólva nem bánom, elvégre jól jön néha egy kis izgalom. Talán még szórakozásból hagyom is futni és úgy játszom majd vele mint egy macska a kisegérrel.
Reggel lefürödve és összekészülődve különböző fegyverek társaságában már útnak is indultam. Természetesen nem vagyok kretén, elrejtettem ezeket táskába meg a többi. Lábamnál tőr, karó ilyesmik. Azt nem mondanám, hogy repülőtéren nem buknék le vele, de így utcán simán el tudok vegyülni. De most nem a városba tartottam, ó közel sem. Inkább a természetbe. Kaptam egy fülest miszerint ez a nyomorék a pataknál rejtőzik. Mégis kitől szereztem az infót? Talán az egyetlen embertől akivel viszonylag jó kapcsolatot ápolok. Megszokta a faszkalap stílusomat, illetve szereti a pénzt is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy túlfizetném. Drágák a töltények és az új fegyók. A nyílvesszőkről ne is beszéljek inkább mi?!
Leérve a patakhoz már ki is szúrtam az alakot. Éppen vette le a pólóját egy kis fürdéshez, viszont mikor a gatyájához nyúlt egyből megszólaltam a legjegesebb hangomon:
- Tökéletes idő van a fürdéshez mi? - és már lendítettem is a karómat. Hát na. Nem vagyok homártasi, hogy megvárjam míg pucérra vetkőzik és utána gyilkoljam meg.
Sajnos csak a lábát találtam el, de azt legalább combba. Mondjuk a szíve jobb lett volna, csak elmozdult. Persze lehet azt mondani, hogy hülye vagyok mert megszólaltam, de mint említettem, egy kicsit játszadozom vele. Ha már eddig szívnom kellett vele mire rátaláltam. Meg amúgyis loreal megérdemli. Amennyi embert megölt...a többi fajról nem is beszélve akik igazából nem érdekelnek. Azzal csak szívességet tett nekem, hogy legyilkolta őket. Annál kevesebbel kell nekem foglalkoznom. Természetesen közben utána eredtem kicsit gyilkos vigyorral az arcomon. Nos...akkor táncra fel!
|
 Vetek egy pillantást rá, tűnődve, kimondjam-e az igazságot, vagy inkább hallgassak, ám tekintve, hogy ilyen elveszett, kicsit megerőszakolom a személyiségemet, és kibököm őszinte gondolataimat.
- Nem erre céloztam. Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni veled, amikor először megpillantottalak, arra gondoltam, hogy gyanúsan tökéletes világba csöppentem - magyarázom halkan, nehézkesen, azonban ez teljesen érthető azok után, hogy magamra vettem a szenvedéseit. A lelkieket csupán megsaccolni tudom, de a testi tünetek rettentően bosszantóak és kínzóak. Viszont nem panaszkodom, az én döntésem volt, hogy így tegyek.
Visszatérve az előbbi kijelentésemre, attól tartok, ezt sem fogja túl komolyan venni, ám egy próbát megért.
- Rendben... - bólintok egyet én is, és bár nem tudok olyan tempóban haladni, mint ő, azért igyekszem nem túlzottan lemaradni tőle. Valószínűleg így, hogy angyali létemből fakadó erőm utolsó morzsáit is porrá zúztam, nem fogok egyhamar meggyógyulni, de legalább ennyi idő alatt volt lehetősége kissé csillapodni a vérzésnek a combomon. Igaz, még mindig szivárog belőle, végigfolyva egészen a vékony bokámig, ahol a sáros kosszal elegyedve eltűnik a talpam irányába. Viszont az apróbb horzsolások súllyal már felszívódtak a testemről, persze, akad még néhány zabolázatlan túlélő.
- Nem igazán... Mindenesetre kíváncsi vagyok a földi italokra - mosolyodok el egészen haloványan - furcsa kontrasztjaként a mellékelt sírásnak -, próbálva kezdeményezni valamiféle beszélgetést, bár attól tartok, ha a ruhaszerzést és egyebeket ilyen könnyedén lezárta, most sem fog felvilágosító órát tartani mondjuk a kedvenc italáról, vagy, hogy miféléket lehet fellelni a világban. Mint említettem korábban, nem vagyok egyszerűen ismerkedő típus, azonban úgy vélem, Ivan még rajtam is túltesz.
- Ez már egy jó kezdet - bólintok, tényleg örülve neki, hogy kezdi összekapargatni magát. Igaz, még olyan képlékeny minden, ám én igyekszem a legjobbakban reménykedni. Nem tehetik tönkre az életünket a fentiek, ezt egyszerűen nem engedhetjük, ellenben példát mutathatunk arról, hogyan is kellene végezni a munkájukat. Ezt azért egyelőre nem kötöm Ivan orrára, elég volt neki mára ennyi hegyi beszéd. - Örülök neked... - teszem hozzá barátian, s mintha a nap tényleg megmenekült volna, a hosszadalmas test-próbáló séta után végre vízre lelünk.
- Itt volt már az ideje - sóhajtok fel megkönnyebbülten, miközben közelebb bicegek a patak partjához. Ebben ugyan nehéz lesz megfürdeni, szóval a tisztálkodást későbbre kell halasztanom, ellenben óvatosan letérdelek, hogy a víz fölé hajolva előbb megmoshassam a kezeimet, majd tölcsért formázva tenyereimből, néhány kortynyi vizet a számba segíthessek. S miután az ivást letudtam, megmosom könnyáztatta arcomat, hátha végre abbamarad a sírás, és szép lassan eltűnik a mellkasomból a szorító érzés, éppúgy a hasamat kínzó görcs. |
 - Fáradt vagy én megtenni ezeket a lépesek. Fáradt vagyok elkezdeni - suttogtam.
hát igen, nem én voltam a legjobb a elkezdésekben. Mindig nehéz volt és mások adták nekem a lökést. Igen, a kitagadást annak hiszem, vagyis valamiféle új kezdetet az életünkben. De hát én soha nem ragadtam meg az alkalmat. Gyáva voltam és lusta. Amúgy se kedveltem magamat, Ivant még a Mennyekbelit sem. Mindig találtam magamban valami hibát, amik azt hittem nincs meg másokban. Olyan buta voltam. Azt gondoltam, ha ostromlom magam, mert nem lehet olyan, mint a többiek, változni fog valami. De soha nem történt meg az, amit szerettem volna.
Atyánkkal kapcsolatos dolgot nem kommentálta. Viszont hogyan is tudná? Hiszen olyan hihetetlenül hülye kijelentés volt, hogy még nehezen is lehetett elképzelni másnak. Igaz ő teremtet engem és megannyi fajtársamat, de én már tényleg nem kívánom annyira az életet, mint régen. Szóval nem értem miért éreztem még mindig így. Meg amúgy cserben hagyott minket, miért is kéne tovább kedvelnem? De na mondták és tudom is, hogy nagyon furán gondolkozom. De most már ez van, nem tudtam semmisé tenni a mondatokat, amik kijöttek az én számon.
Ezek után sok fordulatot vettek az események; a pofont, az én kiakadásom, az ölelés és az, hogy feláldozta magát, hogy nekem picit jobb legyen. Nem kértem, hogy ezt csinálj, kérésem nélkül csinálta meg. Miért? Simán itt hagyhatott volna engem, nem kellett volna egyikünk se ennyi sok mindenen átmenni.
- Tudom, nem én vagyok legjobb és nem is vagyok szívmelegentő látvány az biztos - sóhajtottam.
Nem volt jó látni egy másik személyt bőgni látni, de nem tudtam, hogy mi lenne a legjobb neki.
- Rendben, induljunk akkor - bólintok.
Elindulás előtt még egy falevélbe kifújom az orrom, hogy a számon keresztül kelljen lélegezni. Én elindulok egy irányba, amit tetszőlegesen választottam ki magamnak és reméltem, hogy a másik követ engem. Hátra nézve, picit meglepett engem, de követett.
- Gondolom. Pár órája vagy csak itt, szóval még nem is lehetett lehetőséged - kommentáltam.
Útközben egy kis csend volt, amit én bátorkodtam megtörni.
- Nem vagyok még a legjobban, de szerintem, ha valami mást csinálok elterelem a figyelmemet a rosszról - magyarázom neki.
Nem tudom milyen hosszú volt az út a lábaim emígy is elvoltak fáradva, így nem nagyon tudtam megállapítani mennyit mentünk. De végül elénk tárul egy patak.
- Na végre! - szólok fel, picit hangosabban. |
A tanácstalan találgatására elgondolkoztam egy kicsit és végül megszólaltam:
- Lehet nem akart egyből végezni velem. Valószínűleg arra nem számított, hogy én kitartó leszek és akkor se mondok le rólad, még ha elküldesz a búsba... - mosolyogtam rá halványan - ...viszont furcsa ettől függetlenül is.
Ekkor jött a kiűzés, ami eltartott egy darabig. Az a legnagyobb mázlim, hogy közel se vagyok tapasztalatlan boszorkány, így nem kerültem bele a csapdájába. Na még csak az hiányzott volna basszus. Mikor lecsengett ez az ügy, csak nehéz szívvel hallgattam a lány szavait. Tudom milyen mikor a szerettei meghalnak az embernek és nem felejtem el ezt az érzést az biztos. Hiába vagyok már idősebb mint az átlag. Sokan azt mondják, hogy ebbe belefásulnak, de ez szerintem baromság. Bár tény, hogy nem éltem le négyszáz vagy több évet. Nem is fogok, viszont kihúzom azért egy ideig.
Hozzá léptem megsimogatva a hátát nyugtatóan és súgtam:
- Tudom...de így talán jobb is. Nem akarod végignézni ahogy teljesen leépül szellemileg majd úgy adja fel a harcot több év után.
Borzalmas tortúra lehet, de nem kellett ilyet sose végignéznem. Valamiért amilyen űzéseket eddig csináltam, mindig meghaltak az emberek. Nem tudom ez véletlen, vagy van benne valami. Bár tény, hogy nem hiszek a véletlenekben és a csodákban sem.
A kislány kérdésére nem tudtam válaszolni, ám mikor Cassie azon végképp elsírta magát egyből tudtam a választ. Basszus! Végül megszólaltam én inkább:
- Menjünk a kórházba... - segítettem nekik elvánszorogni az autómig és útközben óvatosan rákérdeztem:
- Töröljem? - természetesen a gyerek emlékeire gondoltam. Elvégre látott gyilkosságot, elrabolta egy megszállott és majdnem meg is ölte, jah meg látott boszorkányt is varázslat közben. Azt hiszem ez így eléggé durva kombó.
Beérve a kórházba megtudakoltuk az anyja hollétét, majd mikor a szobához jutottunk csak ingattam a fejemet:
- Menjenek csak be nyugodtan... - tudom jól, hogy nem szívlel az anyós, így inkább jobbnak tartom ha lazán a falnak dőlve kint maradok és kémelelem a terepet. Valaki olyan akar ide bejutni aki gyanús...nos annak annyi. Hamar letehet a tervéről.
[ CASSIE és VALENCE el a kórházba ] |
- Csak azt sajnálom, hogy nem tudom mi is történt valójában a testvéremmel. Miért pont most kezdődött ez nála...? Miért nem mészárolt le minket egyből, és miért próbálkozott holmi memóriatörléssel? Azt lehet még önként vállalta be... Nem tudom. - motyogtam tanácstalanul.
Ezután már ment is előre Valence, és értelemszerűen követtem őt. Amint megérkeztünk egy tisztáshoz ki is szúrtam testvéremet, Mike-ot. Megrémülten néztem, ahogy keresztlányom torkához szegezi a kést, és azt hittem, hogy menten elvágja az ő torkát is. Azt nem élném túl... Habár öcsém halálát se... Mindig is óvtam őt, és ígyis egy világ dőlt össze bennem, amiért erre a pontra jutottunk.
Mellkasom nehéz volt a félelemtől és a zaklatottságtól, de egyben izgalom is átjárta a testemet. Egyfajta adrenalin. Már épp mondani akartam Valencenek, hogy vigyázzon, amikor próbálkozni is kezdett a csapdával a megszálló. Megrémültem nem tagadás, hisz ha abba a csapdába belekerül a férfi... Talán sosem jön ki élve! Olvastam róla, és nem egy társam halt meg így...
Legnagyobb megnyugvásomra a férfi tudta, hogy mit csinál, ezért Miri - keresztlányom - kiszabadult, és sírva hozzám szaladt. Szorosan magamhoz öleltem, és végig nyugtatóan kezdtem el simogatni hátát. Kezdtem érezni, hogy nálam is el fog törni a mécses... A franc essen bele!
Félszemmel azért figyeltem a boszorkányra is, és ahogy elnéztem sikeresen kiűzte testvéremből a lelket... Ám egyúttal... Számítottam rá, hogy ez lesz... Ettől rettegtem!
Csak most kezdett igazán leesni nekem a tantusz... Meghalt a barátnőm és a testvérem... Anyám is kórházba került... Én... Én... Úgy éreztem menten összezuhanok!
Végül csak nem bírtam magamba tartani könnyeimet, és zokogni kezdtem én is gyerek módjára... Mint ahogy lánykám is tette.
- Ne sajnáld! - szipogtam. - Jobb lesz így! Csak az fáj a legjobban, hogy... - akadtam meg, mert közbe vágott Miri.
- Anya ugye jól van és nem bántotta Mike bácsi? - kérdezte remegő hangon, amin végképp bőgni kezdtem, és úgy éreztem sosem fogom tudni abbahagyni a sírást.
Annyira fájt a szívem és a lelkem... Pedig nem vagyok nyálas... Sem gyenge... Ennyire talán még a férjem halála rázott meg. Talán ahhoz a gyilkossághoz is lett volna köze az öcsémnek? Bele se merek már gondolni ilyenekbe! |
Pislogtam egy kicsit a rózsaszín műtelefonra. Normális esetben talán még röhögtem is volna ezen, de a helyzet komolysága miatt ez most meg se történt, maximum a fejemben. Jó oké, vén létemre rózsaszín ketyerét tartok a kezemben. Bár aláírom, hogy jobb a vibrátornál. Halálkomoly. Volt már ilyennel is esetem. De természetesen kértem más tárgyat. Oké, hogy személyes cucc, talán túlságosan is, de én műpélót biztos nem fogok a kezembe legyen akármilyen ügyről szó. Ha tiszta, ha nem. Keressenek akkor női vagy buzi boszit leszarom.
- Semmi gond, a célnak megfelel... - próbáltam elfojtani a vigyoromat, így maximum egy szájrándulás jött össze. Jó oké, inkább varázsolok, mindenki jobban jár. Koncentráltam lehúnyt szemmel a tárgyban lévő energiára, majd az inga hamar meg is határozta a helyet. Hm, az egyik közeli tisztáson van. Végighallgattam a történetet és egyből leesett a dolog:
- Ó, nos valóban megszállott lehet. Nem véletlenül töröltette ki az emlékeidet rólam. Már az elején is furcsálltam, hogy miért pont a velem kapcsolatos dolgok törlődtek. Így viszont már értelmet nyert. Közvetlen fenyegetésnek tartott, elvégre kiűzhetem őt... - sóhajtottam egy kicsit. Értettem a félbehagyott mondatát, ami azt sugallta, hogy mindenképp véget kell ennek vetni. Jogos. Általában csak úgy nem szoktam kiűzést csinálni, elvégre vannak akik normálisan tudnak élni, esetleg szimbiózisban is eléldegélnek a megszállóval. De ez nem az az eset.
A sóhajtására bólintottam komolyan:
- Köszönöm. Jól tetted, így megkönnyítetted a dolgomat, elvégre kevés emléket kell kitörölnöm... - bőven elég lesz a lányét ha muszáj.
Sietősen elindultam Cassievel a nyomomban a tisztás felé. Bőven van energiám arra, hogy kiűzzem a mocsadékot. Csak az a gond, hogy az öccse vagy krumplizsák lesz agyilag élete végéig, vagy meghal. Gőzöm sincs melyik a jobb. Valószínűleg a lány is felmérte az esélyeket, így számíthat rá mik a lehetséges végkimenetelek, elvégre nem hülye.
Csak megérkeztünk a füves részhez és körbe se kellett néznem, oldalról már éreztem is a sötét aurát. Fú basszus, ez kemény lesz. Főleg, hogy késsel is fel van szerelkezve amit a kislány nyakához tartott. Mérgesen néztem vele farkasszemet és már irányítottam is volna a testét varázslattal, de ő gyorsabb volt. Éreztem ahogy a sötét energiájával be akar a csapdájába csalni, de dühösen sziszegtem:
- Ez rajtam nem fog! - főleg, hogy régen ki is tudtam egy ilyenből szabadulni, nagy szerencsém volt akkor ez tény. Kis fényvarázslatot csiholtam az ujjaim közé, hogy semlegesítsem a hülyeségét majd neki is álltam a kiűzésnek, mire teljesen megmerevedett. Így a kiscsaj ki is tudott szabadulni addig, így Cassienél biztonságban lehetett. Jó ideig kellett a varázslatot kántálnom mire sikerült megcsinálnom. Makacsul ragaszkodott a helyéhez. Amint vége lett, egyből odamentem a testhez és megfogva a csuklóját megállapítottam, hogy halott.
- Sajnálom... - súgtam halkan. Talán jobb is így neki. |
Amint kért személyes tárgyat egyből táskámban kutakodtam, míg végül megtaláltam hát, műtelefont. Zenélős vacak, amivel kikészít általában, főleg, ha a földön hagyja. Rosszabb, mint a legó, de nem ez a legfontosabb átadtam neki, és magyaráztam.
- Most hirtelen ezt találtam. Bocsi, hogy kicsit.. Hát... - na igen, merő rózsaszín meg lila, de hát kislány, szóval csak Valence kezében hat kissé buzisan. Viszont abban a pillanatban nem nagyon érdekelt ez sem.
Az óvatos kérdésre összeszedtem a gondolataim, majd válaszoltam is rá készségesen. Amúgysincs értelme, hogy titkolózzak vagy bármi. Mindenképp szükségem van a segítségére!
- Arra gyanakszom, hogy megszállott. Ezt az egy összefüggést látom, habár még mindig nem értem teljesen miért törölte ki az emlékeim. Talán pont, hogy miattad. Meg akarhatta szakítani a kapcsolatot köztünk, hogy nehogy észrevedd. Én meg nem is gyanakodtam rá, hogy ilyen... Voltak valóban olykor fura reakciói, de ezt betudtam annak mindig, hogy mindenki bántotta gyerekkorában... Psziché alapú betegség... Sohasem néztem volna kibelőle, hogy talán ilyen... - hajtottam le a fejem. - Akármi is történt, de ha nem is megszállott, akkor is embert ölt, anyámat megszúrta és elrabolta a keresztlányom! Innét nem érdekel... Még ha fáj is, viszont... - viszont lehet meg kell ölni. Egyszerűen ez futott át nyomban az agyamon, és teljesen összezavarodtam.
Mindenféle érzés kavargott bennem. Ha valóban megszállott, akkor miért pont most alakult így? Ha nem az, akkor miért kattant be hirtelen? Miért jutott erre a döntésre, ha lehet ezt ennek nevezni?!
- Direkt nem szóltam a zsaruknak, hogy nincs meg a keresztlányom. Remélem megérted, mert ha tényleg megszállott vagy bármi... Akkor neked kell kiűznöd belőle, mert ha meg is hal a gazda... Ugyanúgy élheti tovább életét egy másik testben. Ezt nem akarom! - sóhajtottam fel reszketegen. |
A fene se gondolta, hogy egy hónap ilyen gyorsan el fog telleni. Tény, hogy minden pillanatát élveztem Cassievel töltött időnek, de mellette ugye dolgom is akadt. Eléggé változatosak voltak a teendőim, ráadásul tegnap egy gyogyós vámpír is megkeresett. Azt akarta, hogy egy szellemet hozzak vissza az élők közé. Jesszusom! Persze, biztosan lehetséges ez amúgy, de én nem vagyok sötét boszorkány, elég rossz helyen keresgélt. Finoman elküldtem a fenébe mondva, hogy inkább keressen magának vámpír vagy ember társat. Esetleg mást, de könyörgöm ne pont egy szellemet! Jó aláírom a boszi-vadász páros is veszélyes de na. Vannak normálisak köztük. Bár a többség tudom jól, hogy érdekből kéri a segítségem. Így én is úgy viszonyulok hozzájuk. A dupla ár nekem mindig jól jön kérem. Alig értem haza Cassie már hívott is és rohadtul nem nyugtatott meg a hangja, de útnak is indultam a patakhoz. A mentősök szirénáját hallva csak még jobban nyugtalanító volt az egész. Jajj nekem.
Kis kóborlás után ráleltem a lányra és nyugodt hangnemben mondtam az ölelés után:
- Persze, hogy segítek. De... - elhallgattam egy kicsit és kérdeztem - ...mi a fene történt?! Láttam mentőautót meg vért is...
Bár kicsit hadarva mesélte a dolgokat, viszont ez érthető a sokk miatt. Végül csak kinyögte, hogy eltűnt a keresztlánya is akinek pont ma van a születésnapja. Na basszuskulcs! Sóhajtottam egy kicsit és kérdeztem:
- Van valami személyes tárgy tőle? Úgy könnyebb lenne megtalálnom... - kitúrtam a zakóm zsebéből a térképet amit ma pont egy nyomkövetés miatt kellett használnom. Úgy tűnik megint ehhez kell, hogy folyamodjak. Inkább ez a célszerűbb mitsem az, hogy egy tűt keressünk a szénakazalban. Közben azért óvatosan kérdeztem:
- Szóval az öcsédre gyanakszol? Mi baja lehet? Személyes bosszú, vagy...?! - gőzöm sincs tényleg mi járhat annak az embernek a fejében. Eleve az emléktörlős megmozdulása sem tetszett. Esetleg rám pikkelne? Eléggé érdekesen teszi ha ez az igazság. |
Az elmúlt egy hónapban még jobban összemelegedtem Valence-szel. Egyre jobban tudtam, hogy ő az a férfi, aki nekem tökéletesen megfelel nekem. Többször is találkoztunk és randiztunk is, így tényleg volt időm kiismerni őt. Igaz, még nem feküdtünk le, de úgy vélem érdemes várni... Én ezt vallom, mégha néha nagy késztetést is éreztem, hogy folytassuk.
De ez idő alatt érdekes dolgok történtek. Például a Markus, a drágalátos sebész boszikát megölték... Közvetlenül azután, hogy elrontotta az emléktörléses incidenst. Eléggé összefüggő, nemde? Emellett öcsémmel is próbáltam beszélin, de nem nagyon volt elérhető sokszor. Egyszer viszont sikeresen elkaptam és kérdőre vontam. Nem lett épp jó vége, és végig értetlenkedte az egészet. Inkább hagytam. Lehet tényleg nem volt alapja kiakadásomnak.
Mai napfolyamán, viszont csak keresztlányomnak és kicsiny családomnak akartam élni, hisz ma szülinapot ünneplünk! Valencenek írtam SMS-t, hogy ne haragudjon, ha nem vagyok elérhető, illetve azért se, hogy nem hívtam meg erre. Nem hiányzik, hogy szétszedje anyám, habár már lassan már megbarátkozott vele. Kénytelen lesz!
Anyám és barátnőm meg kitalálta, hogy piknikezzünk - vagy valami ahhoz hasonló - a pataknál, és amúgyis fel volt spannolva a lánykám emiatt. Előtte voltunk állatkertbe, fagyizóba és mindenféle gyereknek való helyen. Mivel az apja Irakban van, és barátnőmnek nehéz nevelni a gyerekét nem véletlenül álltunk mi mellette.
Szóval a pataknál elszórakoztam anyámmal az élen keresztlányommal, míg Mike és Madison elmentek fáért, mert fogtunk pár halat is. Miért ne alapon úgy döntöttük, hogy együk meg itt a terepen. Ám jó sokáig voltak... Mintha elnyelte volna őket a fenyves. Kezdtem értük aggódni, de nemsokára sikításra lettem figyelmes. Mi a franc?!
Egyből felpattantam, és elindultam. Rossz előérzetem volt. Féltem. Lehet az öcsém tényleg rejtegetne valamit?! Végig elvakított a hitegetésem?! Pillanatokon belül lábamhoz vér kezdett lefolyni. Követtem tekintetemmel a vércsíkot, míg megakadt a tekintetem Madison hulláján. Neee, az nem lehet! Át lett vágva a torka és ennyi. Tudtam... Ez nem lehet!
Remegő kézzel vettem elő a telefont, és hívtam fel anyámat, hogy vegye fel. Istenem, totál bekattanhatott! Hogy nem vettem észre eddig?! Kezd összeállni a kép! Anyám szerencsére felvette, viszont nem nyugtatott meg, amit hallottam. Közben őrült módjára szaladtam és a kapcsolat is megszakadt. Kinyomták a telefont.
Végére egy fagyökerében hasaltam el, és legszívesebben elbőgtem volna magam, amiért nem vettem észre, hogy öcsém mi is... Hitegettem magam, hogy ő nem... Ő jelent számomra mindent. Védtem őt testemmel lelkemmel, mint egy jó nővér... Erre mégis... Végül Valence mellett döntöttem. Neki döntöttem a hátamat egy fának, hogy addig is szusszanjak, majd hadarva kérleltem, hogy jöjjön a patakhoz.
Ez idő alatt meg is érkeztem helyünkhöz. Minden szét volt barmolva. Mi az Isten?! Anyámhoz szaladtam, akit konkrétan leszúrt, de még élt. Teljesen kiakadtam. Kihívtam a mentőket, viszont fogalmam sem volt, hogy hova tűnt a keresztlányom. Mindent elmagyaráztam, hogy barátnőmet megölték. Viszont nem mondtam, hogy az öcsém is jelen lett volna, és hogy eltűnt a keresztlányom. Én akarok megtalálni őket és pontot tenni a végére.
Remélhetőleg Valence is előkerült. Amint megpillantottam megöleltem őt, és igyekeztem elmondani, hogy mi történt.
- Kérlek segíts! - nyöszörögtem kérlelően, és azt hittem menten elbőgöm magam! |
/Lakóövezet -> Rick Genest háza/ |
Azért be kell látnom, kissé elbizonytalanító a viselkedése. Mármint, máskor mindig sokat beszél - mint ahogyan azt később is teszi -, viszont ebben a témában alig-alig szólal meg. De megígérte, hogy nem kell aggódnom, akkor pedig nincs is miért aggódnom. - H-hé... Szólni akartam Mr. Rubenskinek - motyogom neki erőtlenül, mert olyan magabiztosan indul meg, hogy úgy érzem, nem sok beleszólásom van a célirányunkba. Ráadásul hamar beszélni kezd, amire nyilván odafigyelek, amire pedig észbekapnék, már a háza közelében járunk. Már most lelkiismeret furdalásom van, viszont nem lenne erőm még a cirkuszhoz is visszamenni, majd megint ide... Holnap elmagyarázom a helyzetet az igazgatónak, biztosan megérti majd.
- Eléggé... - bukik ki belőlem első körben, mert ez az igazság, viszont jobban belegondolva, bizonyára a rémálmaim gyötörnének. Ennek fényében hamar korrigálom magamat. - Úgy értem, még kibírom ébren - teszem hozzá, majd miután besétáltunk a házba, elhúzódva Ricktől, gyengéd mosollyal leguggolok a malackához, hogy megsimogathassam. |
[138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
