|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:22 - |
 |
[95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
- Ez megnyugtató, akkor nem ért csalódás! - vigyorodtam el a végére. - Hát, pedig, ha egyszer pszichológus vagyok és belekeveredtem ebbe a világba alapdolog, hogy észreveszem az ilyeneket. - jelentettem ki magabiztosan.
A megszálló magyarázatára elhúztam a számat fanyaran, de nem firtattam a dolgokat. Tisztába voltam, hisz eleve olvastam a dokumentumot Hazelről... Ez meg csak arra adott következtetni, hogy lelkitársa igyekszik szimbiózisba élni, amit ha azt vesszük áldás.
- Szintén örvedtem! - biccentettem fejemmel felé.
Hát, nem csodálkoztam, hogy amint visszakapta a testét jogos tulajdonosa már sírni is kezdett. Leültem vissza mellé, majd nyugtatólag elkezdtem simogatni a hátát.
- Ne aggódj, tudom, hogy van egy társad, ezért nem kell sajnálkozni. Különleges vagy, és hidd el, hogy jobb lenne, ha elfogadnád. Ő is egy részed! - magyaráztam neki. - Nem nézlek bolondnak. - sóhajtottam fel. - Megszállód miatt ne érezd magad feszélyezve és ne félj! Próbálj normális életet élni. Társad leginkább akkor tudja átvenni az irányítást feletted, amikor bizonytalan vagy és rettegsz, esetleg dühös vagy. Kell egy biztos pont. Lehet az bármi. Azt tudom mondani, hogy magabiztosággal tudod elnyomni másik éned... Egyúttal ezzel tudod kontrollálni őt. Nem kell félned öléstől, verekedéstől és a többi problémától, amitől félsz. Én azért vagyok, hogy ebben segítsek! - adtam neki tanácsot. - Nézd, kifejezetten csinos, szép, fiatal nő vagy. Jogod van élni, és ez tőled függ... Ahogy észrevettem, társad kompromisszum képes. Használd ki! - mosolyodtam el. |
Na fene. Szóval pont arra gondolt, hogy én Megszálló vagyok? Nem semmi a doki. Más simán elkönyvelte volna valami elmebetegnek Hazelt és kész. Biccentettem a fejemmel, hogy vissza fogom engedni, emiatt ne aggódjon. Amúgy sem akarom átvenni teljesen felette az uralmat, tiszteletben tartom, hogy ő az eredeti gazda. Bár baromi hülyén hangzik ez a kifejezés, de ez van.
A boszifétisre csak felnevettem és megszólaltam:
- Nekem semmilyen fétisem nincs! - emeltem fel megadóan a kezeimet. Viszont mikor kiderült, hogy vámpír, kicsit meglepedten pislogtam - Ó, váó! Na, erre nem gondoltam volna. Csak azért tippeltem boszira, mert ők hamar megérzik az ilyeneket - vontam vállat végül lazán.
Érdeklődve végighallgattam a magyarázatát majd elhúztam a számat fanyaran:
- Jogos. Én is csak jót akarok neki, bár aláírom nem a legjobbak a módszereim. Régen aranyos és normális csaj volt, viszont amióta a faterjával nos történt ami történt, azóta szinte teljesen magába fordult és nehezen bízik meg az emberekben... - ingattam kicsit a fejemet. Végül megadóan sóhajtottam:
- Na, de visszaadom neki a terepet, ráhagyom a profikra a munkát. Örvendtem a szerencsének! - vigyorogtam el egy kicsit magamat és átengedtem Hazelt.
***
Végre visszanyertem a tudatomat, de mégis mi a fenének?! Semmire nem emlékszem már megint! Legalább pozitívum, a ruháim rajtam vannak. Basszus! Miért kellett ennek az idiótának előjönnie? Most biztosan totál hibbantnak könyvel el a csávó. Rám aggatja a kényszerzubbonyt aztán mehetek a gumiszobába. Megint rám tört ez a nyomorék érzés, hogy totál besokallok és cseszem, nekiálltam sírni. Ezt komolyan nem hiszem el. Időtlen idők óta nem csináltam ilyet, de erre persze, pont kell, hogy legyen nézőközönségem hozzá. Mégis miért bőgök? Mert totál megaláztatva érzem magamat amiért lejáratott az idióta Saber. Tudja jól, hogy direkt nem engedem át neki az irányítást. Erre csak addig basztat amíg be nem furakszik. Ami néha jó, néha meg kurvára nem.
- S-sajnálom... - szipogtam és közben halásztam elő a táskámból zsebkendőt is és remegő kézzel letöröltem a könnyeimet. |
Nos, nemsokára ki is derült, hogy mi van. Tudtam! Haha, igazából örült a fejem lelkem legmélyén, mert tényleg rájöttem mi is van az egész mögött. Mondjuk amúgy meg eléggé borzasztó ez az állapot a nő számára.
- Eltalátad. - böktem ki lazán, és vigyorára felszaladt a szemöldököm.
Végül kussban maradtam és végighallgattam magyarázatát. Szöges ellentéte volt Hazelnek a másik énje. Ez hátborzongató.
- Én nem mondok semmit sem, szóval nem is vérengző picsázlak le. - sóhajtottam fel. - Kérdésem konkrétan ezek után nincs, hisz megbizonyosodtam arról, ami érdekelt. Valóban megszálló vagy, és így már minden világos! - zártam le ezzel. - Nyugodtan visszaengedheted Hazelt, semmi mást nem akartam. - mosolyodtam el halványan. - Ha kérdésem lesz úgyis fogod tudni. - ingattam meg fejem.
Az én feladatom inkább az, hogy a test eredeti tulajdonosát kúráljam, mintsem a másik énjével beszélgessek. Ezért is mondtam, hogy nyugodtan visszaengedheti gazdáját. Vele kéne foglalkoznom!
Ekkor én nekem lett kérdés szegezve. Igazából nem féltem most már felvállalni, hogy mi is vagyok. Ha azt vesszük mindketten démonok vagyunk. Az más kérdés, hogy vámpír, míg ő megszálló.
- Nem, nincs olyan szerencséd, hogy boszifétiseteket kiéljétek. - nevettem el magam. - Vámpír vagyok. - válaszoltam őszintén. - Utána néztem mindennek, és ezért volt fogalmam erről. Legalább kiderült, hogy valóban nem elmebaj van a dologban... Az én feladatom pedig az, hogy Hazellel megbeszéljem a lelki sebeit. Magyarán megakarom óvni attól, hogy ne csináljon olyan hülyeséget, mint amit a kezével is tett. Nem fogok ártani sem neked, sem neki. Ezt biztosan kijelentem! - sóhajtottam fel. - ... És akármennyire nehéz lesz őt megtörnöm, akkor is vele kell, hogy beszélgessek még, ha veled valóban könnyebb lenne kommunikálnom! - mosolyodtam el halványan picit. |
A biopoláris személyiséges dolgára csak felvontam a szemöldökömet. Végülis ennek is lehet mondani. De tudom jól, hogy kurvára nem az vagyok. Sejtettem, hogy észrevette rajtam, hogy rá borítanám az asztalt a picsába. A kézremegés eléggé feltűnő jelenség nemde? Úgy döntöttem nem kommentálom ezt a tudathasadásos mizériát. Így is Saber nyafogott, hogy engedjem át neki a helyemet. Még mit nem!
- Én békés vagyok és a másik énem is, csak ő nem értékeli ha valaki ártani akar nekem... - sóhajtottam - ...eléggé érdekesen fejezi ki.
Szúrós szemekkel néztem az utalására. Ő most valóban arra utalt amire én gondolok?! Vagy csak bele akarom képzelni?! Saber már szabályosan kaparta lassan az agyamat és rohadtul irritált. Tudja jól, hogy ezzel könnyen engedek és direkt csinálja. Nem sokszor szokta ezt művelni, inkább csak dumál. Viszont ha van esélye akkor simán kihasználja az alkalmat.
Most is ez történt, mire a fejemhez kaptam felszisszenve. Én meg csak szidkozódtam, de hiába. Persze már nem tudtam egy szót sem szólni, teljesen ki fog esni számomra ez a dolog is. Kurvára remélem, hogy nem fog rámászni a dokira mert agyonverem. Valamit kitalálok, hogy végleg megdögöljek. Francért kellett idejönnöm?!
- Csak nem a megszállókra tetszik utalni a dokibá?! - kérdezte is a másik énem incselkedően vigyorogva. Utálom, hogy ilyenkor végig kell néznem a hülyeségeit, majd amikor visszatérek csak a fekete lyuk marad, semmi más.
- Amúgy ha nagyon érdekel a dolog akkor kérdezz engem. Hazel nem túl beszédes, de szerintem ez érthető nála. Kicsi antiszociális lett szegény, mióta rájött, hogy én is vele vagyok, ráadásul a molesztálások se tesznek túl jót neki - sóhajtottam színpadiasan.
Persze jó magam próbáltam visszaférkőzni, de most nagyon megmakacsolta magát. Én ezt nem bírom! Mások előtt eddig mindig kínosan ügyeltem rá, hogy ez ne történjen meg, erre mégis. Csak sikerült neki. Picsába!
- Természetesen lehet mondani, hogy vérengző picsa vagyok, de tudom jól, hogy ő nem tenne semmit se, mert nem tudná magát megvédeni rendesen. Férfiakkal szemben pláne nem. Szinte minden amit tettem azt azért csináltam, hogy védjem őt...vagyis pontosabban a testemet. Az állatok nos...az puszta gyakorlás volt, hogy ne essek ki a gyakorlatból.
Igen, kicsit betegnek is mondható ez, nyugodtan el lehet könyvelni mindenfélének, de ez van. Na mindegy, Persze még hozzátettem azért:
- Jogos lehet ilyenkor a kérdés, hogy mégis miért vigyázok rá. Egyrészt, kénytelenek vagyunk egy testen osztozkodni, másrészt meg semmi bajom sincs vele, de ezt ne add tovább neki - kacsintottam rá - ...harmadrészt, az előző testem az, hogy is fogalmazzak. Kissé agyon volt használva. Sajnos az eredeti gazda prosti volt. Ez legalább közel sincs így, persze nem szűz, csak egy boszi kapcsolata volt - vontam vállat lazán.
Sabert legszívesebben megfojtottam volna perpill. Közben próbáltam visszafurakodni de sikertelenül. Mintha csak egy kis undorító bolha lennék, úgy próbált megszabadulni tőlem.
- Na és te mi vagy ha szabad tudnom? Boszi talán? - kíváncsiskodtam. Jó erre most igazából én is kíváncsi voltam való igaz. |
Kezd zavaros lenni a dolog. Szóval öngyilkos akart lenni, de elcseszte... Viszont állítja, hogy nem feltűnési viszketegség. Egyre inkább tűnt, úgyhogy mintha önmaga ellen lenne. Kiégnék, ha kajak valamiféle lény lenne, de valóban bizarr. Reakcióját is elnézve erre tudok gondolni. Szinte remegett az idegtől.
- Ez eléggé bipoláris jellemre utal, másképp mondva tudathasadás. - álltam fel mellőle még mielőtt tényleg valamit olyat csinál, amit nem kéne. - Szoktál hangokat hallani a fejedben? - néztem rá felvont szemöldökkel. - Mintha valaki bíztatna, lebeszélne valamiről... Hergelne. Hm? - fonta össze mellkasom előtt karjaimat és közben nekidöntőltem az asztalnak. - Ha valóban meg akartál halni valami csak meggátolt, illetve, ha nem emlékszel dolgokra lehet "valaki más" tette helyetted, nem? - logikáztam ki. - Ez a traumádból kifolyólag lehetséges. Te is azt állítod, hogy molesztálástól kezdődött minden, majd jöttek ugye az állatkínzások és a heves dühkirohanások. - vakargattam meg az állam alatt. - Illetve most is észrevettem, hogy legszívesebben megölnél. Most csak az a kérdés, hogy melyik éned is a békés, illetve melyik az amelyik támad és öl... Ami most van jelen, vagy ami el van nyomva. - rántottam meg vállamat. - Találkoztam már hozzád hasonlóval. - vettem fel asztalomról a kávémat, amibe belekortyoltam. - Nos? Hogy érzed? Bolond vagy, vagy esetleg valóban... Megmagyarázhatatlan dologba csöppentél bele? Már-már hihetetlen dologba... - igen, próbáltam utalgatni.
Tisztában voltam a lényekkel, és pont miatta kezdtem kicsit jobban utána nézni a könyvtárba.
Erős gyanúm volt, hogy Hazel korántsem elmebajos... Ő más... És a szakmám során rájöttem, hogy nem minden az, aminek látszik.
Ha valóban bolond, akkor észreveszem... Ha valóban megszálló tudni fogom. Minden a válaszától függ... Ha tagadja hol egyiket, hol másikat leolvasom arcáról és további összerezdüléseiből. Nem véletlenül tanultam ezt az évek során! Mindennek ez az alapja. Akaratunk ellenére eláruljuk magunkat.
Nem véletlenül kutakodtam egykori feleségem után. Láttam rajta, hogy titkol valamit és hazudik, olykor a bűntudat jelei is mutatkoztak. Jelenleg Hazel a gúnyos megjegyzésével védekezni próbált, és én ezzel tisztában voltam. Ha minden az apjától kezdődött, akkor utána nem feltétlen kellett volna vérengzésbe átcsapnia. Megerőszakolt lányokkal is volt dolgom... Nem kezdtek el pasikat ölni emiatt... Állatokat kaszabolni emiatt. Mégis ezt az egészet hozta fel. Mindegy... Most kiderül, hogy mi is van pontosan vele. |
A találgatására majdnem mondtam valami bunkót, de inkább csak annyit mondtam:
- Az elmém felett... - sóhajtottam egy kicsit.
Újabb kérdésére már ott tartottam, hogy rohadjon meg én előkapom a tabletemet és inkább pötyögök. Nem fogja fel a csöpp agyával, hogy engem fiatalon a saját faterom molesztált és majdnem kúrni akart velem, én meg lazán leszúrtam?! Szerintem nem hétköznapi dolog ez. Jó, hagyjuk nem vitatkozom vele, fejtegesse csak a hülyeségeit.
- Igen, akkor kezdődött minden... - előtte nem volt ilyen jellegű problémám ezt aláírom.
Erre csak mondta...mondta és mondta. Te jó ég, ennyi szófosás még nem hallottam. Eleve nem szoktam ennyit beszélni, de ő konkrétan lerohasztja az agyamat. Sabernek biztos lenne türelme hozzá. Még talán imponálna is neki a figyelem. Régen én is biztosan örültem volna ennek, de már rég megváltoztam ahhoz. Bár Saber azt szajkózza, hogy tudok normális is lenni. Persze, csak jó mélyre kell ásni. Ő nagyon mondogatja a szimbiózist, de én egy vérszomjas nyomorékkal nem akarok közös tudatot vállalni. Mégis kénytelen vagyok. Tény, hogy szorult helyzetekből is megmentett de hát hidegen hagy. Tudom, hogy nem a két szép szememért teszi mindezt, csak önzőségből.
Csak némán hallgattam a találgatásait és a fejtegetéseit. Te jó ég, ő idegörlőbb mint a legtöbb doki. Szúrós szemekkel tűrtem a dolgokat végül megszólaltam csendesen és mégis hidegen:
- Függőlegesen vágtam el mindkét karomat mellesleg. Nem vagyok egy cseszett emós aki feltűnési viszketegségből vagdossa magát. Tényleg meg akartam halni... - elhallgattam kicsit - ...csak nem sikerült. Amúgy fegyvert nem akartam venni ezért.
Prüszköltem egyet az utolsó kérdésére és gúnyosan visszakérdeztem:
- Miért, te talán könnyedén túllépnél azon, hogy megölted a saját apádat és utána még állatokat is öltél, illetve másokat is úgy, hogy nem vagy tudatában a dolgoknak?! Mert sose tudok rá visszaemlékezni mikor azokat tettem. Fekete lyuk van az emlékek helyén.
Már remegett az idegtől a kezem. Legszívesebben ráborítottam volna az asztalt itt helyben, de nem tehettem, ráadásul Saber is csak visított a fejembe, hogy ne merjem. Pedig simán megtettem volna, már csak azért, hogy ne az legyen amit ő akar. De tudom jól, hogy ő meg gyökér és nem hagyná ezt. |
Nos, nem épp bőbeszédű, de erre számítottam is. Nehéz menet lesz. Közben jobban végignéztem páciensemen, és egyik kezénél vágásokat is észrevettem. Ez eléggé gyakori mostanság. Valahogy ezen már meg sem lepődök... Majd kitérek arra is.
- Kontrollt? - vontam fel a szemöldökömet. - Mi felett? Érzések..? Pánik? Ösztön? - tettem fel kérdésemet eltűnődve.
A következő válaszára bólintottam egyet. Valóban olvastam róla, de valahogy mindent arra fogni. Nem is tudom... Fura. Mindegy, folytattom tovább a beszélgetést, hátha több mindent kitudok belőle szedni.
- Igen, ezzel tisztában vagyok, de úgy gondolod, hogy minden probléma ebből fakad? Ennyire vissza kell menni, hogy megtaláljam a választ lelki gondjaidra? - kérdeztem tőle komolyan. - Nem történt még valami, ami esetleg nagy hatással volt eddig életedre? Valami ami frusztráló vagy más egyéb dolog, amivel nehezen bírkózol meg? Akár napjainkra is kiterjed ez a kérdésem. - próbáltam mindvégig fenntartani vele a szemkontaktust, és vártam ismételt őszinte válaszát, de remélhetőleg most már bővebben kifejezi magát.
Miután megemésztette a kérdéseket, és választ is kaptam rá megint beszédre nyitottam ajkaim és csak most kérdeztem rá kezén lévő sérülésre.
- Gondolom nap, mint nap küszködsz... - biccentettem fejemmel kezére. - Ám az önkínzás nem épp a legjobb döntés... Esetleg öngyilkossági kísérlet jele?! Olvastam ehhez hasonlókat is kartonban, hogy heves hangulatingadozás is jellemez. Erről, hogy vélekedsz? - zártam le költőien mondandóm. - Szerintem te nem olyan ember vagy, akinél hirtelen elpattan valami. Azok a vágások a kezeden valószínűleg nem mélyek.. - álltam fel és léptem oda hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem. - Valóban nem azok. - ültem le mellé. - Ebből kifolyólag tudatosan tetted ezt magaddal, nemde? Tudatosan kínoztad magad... Illetve ha öngyilkossági kísérlet, akkor is tudatos. Egy ember, akinél hirtelen bekattan általában gyors halált választ. Ez ilyen beletörődő és lassú. Aki tényleg agyilag kattant: fejbe lövi magát vagy előszeretettel ugrik le magas épületekről, felköti magát, illetve ha vagdossa is magát akkor függőlegesen vágja fel ereit és sorolhatnám. Ami valóban biztos halálnak tűnik és gyors is. A begyógyszerezés és a vagdosás az nem feltétlen garantált halál. Ezeknél az embernek van ideje gondolkozni, hisz a gyógyszer sem egyből öl meg. Kell idő, hogy kifejtse hatását, és addig az agy kattog. - néztem rá arcára és közben figyeltem mindenegyes megmozdulását, arcmimikáját, testtartását. Ezek nagyon sok mindent elárulnak ám az emberről. Rövidre zárva ennyit mondtam. - Egy a lényeg, hogy te tudatosan csináltad azt, amit csináltál, szóval biztos, hogy valamin örlődsz és valami nyomja a lelkedet. Valami elől talán menekülsz? Ez is a múltadhoz köthető teljes egészében? Ennyire nem tudtál túllépni ezen? - sóhajtottam fel. |
Nos, mikor kinyílt az ajtó, egyértelműen nem az a látvány fogadott amire számítottam. Ó, váó. Biztos jó helyre jöttem? Valahogy ebből a fasziból az istenért nem nézném ki, hogy egy doki. Pláne agyturkász. Inkább modell lehetne vagy bármi. Ráadásul a stílusa is meglepett. A legtöbb pszichomókus inkább magázódik az emberrel. Aztán úgy várják el, hogy meséljenek a páciensek. Aha, persze. Bár ezzel nem győzött meg. Esélyem se volt a bemutatkozásra, így csak biccentettem válaszként. Jajj, lehet ki fogok égni.
Leültem vele szembe némán és próbáltam valamit leolvasni az arcáról. Biztos lefőzött két kávét, mire elolvasta az aktámat. Legalább megdolgozott a pénzéért. Ha-ha!
Felvontam egy kicsit a szemöldökömet a kérdésére és már mondtam volna, hogy ott van a nyomorék papírok közt, hogy mi a bajom. Remélhetőleg nem analfabéta. Ám a további mondataira szúrós szemekkel néztem rá, majd mikor felmutatta az aktámat és konkrétan kibaszta zörögve a kukába...nos kicsit meglepődtem, de nem mutattam. Nem értem miért erőlködik ennyire. Oké, ez a munkája de a többség felírna valami gyógyszert és helló, le vagyok tudva.
- Félelmem? Talán az, hogy megint elveszítem a kontrollt... - valami van benne. Kurvára nem akarok megint egy ilyet, de ha újból molesztálni mer valaki, valószínűleg ott már tényleg vér fog folyni. Örülök, hogy itt tiszta lappal kezdhettem, de erre megint majdnem elrontottam. Basszus!
- Amúgy meg azóta van mióta apám molesztált, de ez benne van a kartonomban amit most szép ívesen a kukába lendítettél - örüljön, hogy ennyit kicsikart belőlem.
Kezeimet a táskámon pihentettem, de közben lazán ráláttam a nyomorék sebhelyre amit az órám lehet tökéletesen fedett, de a laza karkötőm nem. Egyből rámtört az undor. Nem azért mert el akartam dobni az életemet, hanem pont azért mert ez nem sikerült. Csak azért mert a rohadék Saber nem hagyta. |
Jelenleg délután volt rendelésem, mert így jött ki jól a dolog. Sokkalta biztosabb nekem ilyenkor mászkálni kint, mint reggel. Habár jó magam napközben is aktív vagyok... Jó, nem mindig. Tényleg jobbnak találom az estét és a délutánt. Mégis csak vámpír vagyok, basszus.
Végül be is tévedt hozzám jó pár páciens, és igyekeztem tanácsokat adni nekik. Meghallgatni kínjukat, bajukat. Szerencsére eddig nem volt panasz rám, hogy marhaságokat beszélek... Mindemellett közvetlen is vagyok, és úgy kezelem őket, mintha ismerőseim lennének és beszélgetnénk. Ez a legkevesebb. Semmivel sem másabbak, mint mások. Normális dolog, hogy az embernek olykor segítség kell, hogy lelkileg összekaparja magát. Én is megéltem ezt, de tény, hogy én saját magamat szedtem össze rohadt nehezen. Én ebben próbálok segíteni. Ez a dolgom.
Amint végeztem pánciensemmel és a beszélgetést nem nagyon tudtam továbbfűzni, emellett észre is vettem rajta a nyugodtságot, így elköszöntem tőle. Előre engedtem a hölgyeményt, majd kinyitottam előtte az ajtót. Ekkor szúrtam ki egy ismerős arcot. Nocsak, ő az, akinek a kartonjait legutóbb megkaptam.
- Fáradj beljebb! - tártam ki az ajtót, hogy jöjjön be Hazel, majd amint betért már mondtam is, hogy foglaljon helyet. - Nem kell feszengened. Mindenfajta formalitás nélkül fogunk beszélgetni. - utaltam a magázásra és a többi gyökérségre, amit az orvosok általában elvárnak. - Mindenesetre bemutatkozom. Shane Cole volnék. - ráztam vele kezet, majd én is leültem a bőrfotelbe. - Te pedig értelemszerűen Hazel Wade. Örülök a találkozásnak! - meg sem vártam, hogy kinyögje nevét.
Megköszörültem ezek után torkomat, és elgondolkoztam, hogy mivel is kezdhetném. Elég sok minden volt ám róla írva... Az meg csak fokozza a dolgokat, hogy végre személyesen is találkoztam vele. Van egyfajta sötét kisugárzása.
- Mi okozza depressziót, és esetleg idegrendszeri gondokat nálad? Van bármiféle traumád, ami által visszahúzódóbb vagy? - tettem fel legelső kérdésem. - Úgy gondolom van valami a háttérben, ami miatt ilyen vagy. Van egy sejtésem, hogy korántsem őrült, illetve depressziós... Vagy idegrendszeri elváltozásokkal küzdenél. Ezek a kartonok... - mutattam fel az asztalomon lévő köteget, és rajta díszelget a neve. - Korántsem igazak. - dobtam bele a kukába. - Tényleg szeretném, ha őszinte lennél velem, és próbálnád elmondani jelenlegi félelméd, és múltbeli traumád. Hidd el, hogy jót tenne neked. - könyököltem fel az asztalra és mondtam biztatóan. |
Semmi, de tényleg semmi kedvem nem volt eljönni ide. Pont egy izgalmas részt írtam a könyvemben és utáltam kiszakadni ilyenkor a lendületből. Fenébe bele, hogy rámerőltettek egy egyéni pszichológust. Nem igaz, hogy nem tudják felfogni, hogy felesleges erőltetni ezt a dolgot. Múltkor a papnak lehet elmondtam a dolgokat, de egy agyturkásznak felesleges BÁRMIT is mondanom. Nézze meg a kartonomat, kérdezze meg mi a kedvenc színem aztán csá. Gyógyszert úgysem fogadok el, szóval totálisan mindegy. Végül tényleg muszáj volt készülődnöm, így felöltöztem. Most nem fáradtam a kendőkkel, óra meg vastag karkötő mellett döntöttem. Nem volt rá egyszerűen időm, eleve siettem. A nagy táskámba bepakoltam a tabletemet amin rajta volt a félkész könyvem. Ha untat, engem nem érdekel, lazán előkapom és pötyögök tovább. Legalább legyen értelme a dolognak nem?
Nemsokára el is érkeztem a kórházhoz, hála a metrónak. Nem is késtem, talán egy kicsit korai is vagyok? Ránéztem az órámra és megcsóváltam a fejemet. Melyik baromállat dolgozik ilyenkor? Ráadásul fél hatkor?!
Szúrós szemekkel néztem ennek a Shannek vagy ki a tökömnek a nevét a rendelő ajtaján. Megfordult a fejembe, hogy inkább hátra arc, és húzok haza. A könyvírás jobban hangzik basszus. Megadóan sóhajtottam és idővel kopogtattam. |
- Jézusom ezt nem hiszem el. - csaptam a fejemre. - Dugi pia komolyan? - Tartogat még meglepetéseket ez a fiú, pedig már ismerem egy ideje.
-Ugye tudod,hogy ezer másféle módja van annak,hogy ezt tudjad? Például ha nem egész nap aludnál... - korholtam meg, majd egy sóhajtással elfordultam. Csoda lesz ha egyszer is tudok rá hatni. Nem szokása megfogadni a tanácsaimat, pedig én csak jót akarok neki. Persze emiatt folyton bajba keveredik...kicsit olyan mint egy nagy kamasz. De én szeretem, a legjobb barátom,szóval el kell fogadnom így ahogy van. Nem igazán lehet rá hatni, ő nem olyan.
- Ide figyelj. Megoldom. Ha meg nem, kénytelen leszel kimászni az ablakon az éjszaka közepén. - mondtam egy sóhajjal, majd én is elmosolyodom. Nem tehetem meg vele,hogy itt hagyom a picsába. Illetve megtehetném, mert nem kötelez semmi,hogy itt legyek amikor hív, de ez a barátok dolga nem? Odafent nem igazán voltak barátaim, és a végére már mindenki ellenem fordult kivéve Nor. Hálás vagyok neki ezért, így hát segítek neki. De elvárom,hogy ő is segítsen, ha hasonló helyzetbe kerülök. Bár nem szokásom.
Az orvos eleinte kissé furcsállva néztem a nyávogásomat, és kezdtem azt hinni,hogy fail az egész mert nem hiszi el. Ki tudja mennyi ilyen hisztivel találkozott már. Hálásan néztem a barátomra,amikor közbeszólt.
-Hát, nem igazán. Tudod milyen aggodalmas típus vagyok. Nem hiszem, hogy kibírnám nélküled ezt az éjszakát. - mondomn szomorú arckifejezéssel fennhangon, hogy biztosan eljusson az orvos agyáig az infó, hogy én NAGYON szeretném, ha hazaengednék Nort. Végül az idióta orvos beadta a derekát. Nem tudom,hogy meghatottam e, vagy csak szimplán elege volt már belőllünk. Megeshet,hogy egyszerre mindkettő. Aláírtam valami nyilatkozatot, ami a felelősségválallás meg minden ilyen hülyeségről szólt. Persze nem az igazi nevemet használtam. Neem nem játszunk olyat. Még a végén én kerülök bajba emiatt a hülye miatt. Mivel a keresztnevemet már hallották az maradt, de egy nagyon hasonló hangzású vezetéknevet választottam. Már évek óte ezt a módszert használom, mert egyszer régen megszívtam, ahogyan naivan azt hittem nem derítik ki név alapján ki vagyok.
Végül vigyorogva, és amilyen gyorsan csak tudtuk - mankóval nem igazán könnyű gyorsan közlekedni - elhagytuk a kórházat. "Bókjára" csak megvontam a vállam.
-Tudom. - dobtam hátra színpadiasan a hajam. Nem szokásom egózni, de poénból általában teszem itt nagyképűt. Brr.,..nem bírnám ki magamat ha ilyen lennék minennap. - Hozzám, mert nálad kupi van. És közelebb lakok. MAúgy hogy van a lábad? Gyógyul már?
[folyt.köv. Cecicilia lakásán] |
 - Neked is szia, drága - köszöntem helyette is. - Tudod jól, hogy ha bebaszok kontrollálhatatlan vagyok. Hát az úgy volt...hogy van dugi piám - vigyorogtam.- Kérlek, ne vedd el. Néha muszáj, megcsinálnom, hogy izé... tudjam magamról, hogy élek még egyáltalán - húztam a szám fél oldalas mosolyra. - A dokik azt mondták, hogy ráléptek. Csoda, hogy nem tört szilánkokra.
Őszinte meglepetés volt, hogy ez nem történt meg hamarabb. Mármint az, hogy itt kötök ki félig másnaposan a kórházban. Nem voltam néha formában. Néha...nem is tudom, de nem volt kedvem úgy élni se. Bár nem akartam meghalni, mivel tudom, mi kell, ahhoz, hogy Lucifer bátyó mellett landoljak. Le kellene vágnom a szárnyaimat és..és azt a fájdalmat még egyszer nem vagyok hajlandó azt átélni. Hmm, talán a agyturkásznak tényleg igaza van és depis vagyok? Ki tudja. Talán a jó édes apukám, aki kirúgott a mennyből. Sokszor bűntudatot érzek, márt hát Ce-nek sokkal rosszabb volt, mint nekem. De nem. Én sajnáltatom itt magam, mint ha én lennék a világ közepe. Mégis ő úgy törődött velem, mint senki más soha az itt töltött évek alatt. Na jó, szerintem Olgáék még törődtek velem, mint a saját fiúkkal, de ők már nagyon öregek voltak, így nem tudtak rólam gondoskodni. Elbasztam az életemet és szerintem ez így lesz, amíg meg nem halok.
- Köszönöm, Cecilia - mosolyogtam. - De nehéz lesz, elég kemény fejű. Sok sikert kívánok hozzá.
Én is szoktam mosolyogni, de nem akármikor és akárkire. Nagy részben csak Ceciliának vagyok hajlandó mézes-mázos képet ölteni. Meg persze, amikor belevágok az egy éjszakás kalandokba. Máskor nem tudom, hogy valaki megérdemelni ezt az oldalamat. Egyszerűen túlságosan fáradt vagyok, hogy valakinek megtegyem ezt a szívességet. Meg amúgy nem voltam a kedvesség bajnoka, sőt talán még versenybe se vagyok.Szóval tényleg nagyon különleges személynek kell lenned, hogy én udvarias legyek. Vagy eleve ismerned kell, de na, ahhoz az előbbit meg kell csinálnod.
Bíztam a barátomban, hogy ki fog juttatni innen. Túl makacs volt, hogy ne sikerüljön neki. Végül is ő volt az oka, hogy nem kaptak el megint valami idióta faszfejek. Szóval megint az ő kezében volt a sorsom. Imádkoztam atyánkhoz, hogy hé, ebből nyugodtan, szívesen kihúzhat minket, nem bánnánk meg. Tényleg nagyon nem. Felültem és a lábamat vizsgálgattam, hogy nem kezdett-e el, gyógyulni. Nagyot nyelte, mert mint kiderült, nagy szarban voltam - a csont el kezdett össze forrni. Már tényleg el kezdtem félni, hogy itt maradok, de még mindig bíztam Ce-ben.
Fél füllel azért hallgattam, hogy mit mond. Megint beadta, hogy szerelmes pár vagyunk. Ne már., Ezt nem hiszem el, hogy megint ezt vette elő, de a legtöbb esetben valahogy bevált. Az emberek tényleg, ennyire megőrülnek a szerelem miatt? Furák, soha nem értettem őket igazán. Na de, ha már beadta az aggódó párt, segítettem egy kicsit neki. Hát ha ettől jobban el hisz a drága orvosom.
- Minden rendben, szívem? - kérdezte hangosan rá.
Ez után én már csak várni tudtam. Közben felfordult a gyomrom, mert én és Ce? Ne, csak ne. Úgy nézek rá, mint a nővéremre, nem úgy, mint a páromra. Meg angyalok is vagyunk, egy dolog alkotott minket, szóval technikailag testvérek is vagyunk. Szóval nem. Nem akartam a legjobb barátnőmmel, se más angyallal letelepedni. Persze figyeltem. Két szó kapcsolat hallatán örültem meg nagyon. Azok pedig a "írja alá" és a "haza engedjük" voltak. Nem hiába, ha Cecilia akart valamit, azt meg is kapja. Imádtam. Amikor megint odajött hozzám száz voltos mosoly volt rajtam.
- Csoda vagy, én mondom Ce! - dicsértem meg. - Nos hova megyünk hozzám, vagy hozzád?
Igazán reméltem, hogy nem az én lakásomra megyünk. Hiszen tud már az alkoholról és félek, hogy kidobja az egész készletemet. Amit persze nem akartam. |
Az elmúlt napok eseménytelenül teltek, vagy dolgoztam, vagy próbáltam valahogy kicsit felvidítan az antiszoc, kissé depis barátomat. Hát igen, úgy néz ki, hogy a dilkidoki nem igzán hozta meg a kívánt hatást. Talán nem az egyik legolcsóbbat kellett volna kiválasztanom, de egyenlőre pénzhiány van, vagy legalábbis nem szórhatjuk el a pénzt, ugyanis kedves Nor nem hajlandó melózni. Mondom neki,hogy ez így nem állapot, de nem hallja meg. Na mindegy, nem igazán neheztelek rá ezért. Túlságosan is szeretem a hülye fejét.
Ma meló után el akartam rángatni valahova, mert tutibiztos,hogy megint aludna egész nap, de nem így sikerült,mert egy nem várt hívást kaptam egyenesen a kórházból. Nem is kell mondanom, először szívrohamot kaptam, majd mérges voltam az idiótára,hogy mégis miért kellett neki részegen utcára menni. Merthogy, ezt is közölték a telefonban. Honann a fenéből szerzett ez piát komolyan? Még kérdezősködtem egy sort, majd egy nagy sóhajjal letettem a telefont.
Ohh istenem...gyorsan kidumáltam magam a főnöknél, és rohantam a kórházba. Nem igazán aggódtam, hiszen ha nem halt meg akkor pár nap alatt rendbejön,hisz angyalból van. Az étteremből, ahol dolgoztam taxival mentem a kórházba, és nagyon reméltem, hogy az az idióta még ott van, nem szökött el, és nem feleslegesen rángatott el a melóból,főleg,hogy emiatt hétvégén is dolgoznom kell. Juhhú....Beérve a pultnál felvettem a rettenetesen aggodalmas fejemet,hogy elhigyjék,hogy komoly baj van. Egy törött láb meg egy hasszúrás. Valószínűleg, ha emberek lennénk, akkor ez durvának számítana...de mi angyalok vagyunk,ha bukottak is. Ezt pedig nem igazán kéne az orvosoknak megtudni,mert ki tudja, hogy manapság hol találunk egy-egy vadászt. Bár, tény, mi angyalok nem igazán szerepelünk az "étlapjukon".
Beléptem a kórterembe, és szemrehányóan néztem Norra.
-Mégis mi a fenének mentél ki részegen, ha tudod,hogy milyen vagy olyankor? És egyeltalán honann szereztél piát,és hogy a fenébe tört el a lábad? - estem neki köszönés nélkül, de mint tudjuk, nem tudok rá sokáig haragudni, úgyhogy már le is nyugodtam, és fejcsóválva néztem rá. Szóvaal,hogy bent kell maradnia? Ez nagyon nem jó hír,hiszen...reggelre valószínű semmi baja nem lesz a hasának, maximum egy kis heg látszódik rajta.
-Lehet,hogy ebből komolyan szöktetés lesz...de mindegy, örülök,hogy egyben vagy, viszont megpróbálom rábeszélni az orvost,hogy engedjen el. - odaléptem a pasihoz, és bevetettem a meggyőző képességem, ami amúgy nem igazán van, de bedumáltam neki mindent,hogy van nővéri képzettségem, meg ígérgettem,hogy vigyázni fogok rá. Nem igazán hatotta meg a dolog,szóval bedobtam az adu ászt. Az emberek meghatódnak, ha a szerelemről van szó? Mint köztudott, a kórházakban csak a súlyos betegekkel,meg a gyerekekkel maradhatnak hozzátartozók.
-De doktor úúr....tudja,hogy milyen rossz lesz nekem,ha ma este egyedül leszek a házban,és aggódok, vajon mi lesz az én szegénykémmel? Annyival nyugodtabb lennék, ha velem lenne...én biztosan gondját viselném, hisz szereteem. - vettem nyávogósra a hangomat, bociszemekkel néztem a doktorra, és még egy könnycseppet is sikerült kipréselnem. Egész jó sínésznő lennék. - állapítottam meg magamban. Vártam,hogy vajon a doktor beveszi -e, és esetleg elengedi... |
Ez a hét eléggé kikészített. Mindennap korán kelni, hogy elmenjek a pszichomókushoz, az nekem már nagy megerőltetés. Az a nő kitalálta, hogy minden héten három napot be kell mennem hozzá, mert amikor jött hozzám azt mondta, hogy nem vagyok elég jó kedvű. Talán nem vigyorogtam, mint az őrült, de hé egy kölyök majdnem leharapta a fél kezemet, nem tudom, hogy kimosolyogna ezek után. Szegény Ce fizethet többet neki. Persze én beszálltam, a pénzbeliekbe, mivel valahogy egyikünk se gazdag. Ha meglehetne valahogy a kardvívásból élni, akkor nem lenne nagy gond. Végül ott van a rendes vívás, de ahhoz több évet kéne gyakorolnom, hogy sportszerűen űzzem. Az agyturkászhoz való járás elvette az összes kedvem, ami létezett, akkor. Ezért nem is mentem dolgozni, ami már nem történt meg két éve, szóval remélem nem fognak kirúgni. Igazán nem akarok másikat keresni, húsz éve éltem, mint normális civil és mit ne mondjak néha fárasztóbb, mint katonának lenni. Nekem nehéz volt ezt az életmódot megszokni. Nyugodt életmód 97 év után? igazán nehéz belerázódni. Egyszerűen nem tudok mit csinálni magammal. Szóval mit csinálok a nap hatvan százalékában? Alszok. Ma is ezt tettem, amikor haza estem az olcsó dili dokitól. Utána persze kivettem a dugi piámat. Pár évenként előveszem, hogy leépítsem az agyam. Tudom, nem a legjobb ötlet, de kell nekem. Bár az egész napban az volt a legnagyobb hibám, hogy elmentem otthonról. Részegen nem vagyok valami szótlan. Az nem is kifejezés, hogy milyen istentelen faszfej vagyok akkor. Már nem emlékszem hova mentem. De azt tudom, hogy nem olyan személyekhez, akik elsírják magukat, ha valami csúnyát mondok. Azok ütöttek. Akkor se hagytam abba, amikor az arcomat nem vágták tönkre szerencsére, de kaptam a hasamba egy kést és eltörték a sípcsontomat. Kíváncsi vagyok, hol történt ez, mert valahogy minden kiesett. A kórházban eszméltem fel, összevarrták a hasam, ami felesleges volt, mert ugye gyorsabban gyógyulok, mint az ember, de annak örülök, hogy helyre tették a a csontomat, mert emígy szarrul gyógyulna be és sánta leszek. Kaptam mankót és már el is engedtek. Persze a nővérek erősködtek, hogy hívjak fel valami hozzátartozót. Ki mást hívnék, mint Ceciliát? Aztán kiderült, hogy a főorvos még egy napra bent tartana, hát ha felszakadna a seb (megsúgom nem fog). Szóval, nem tudtem mi lesz. A barátomat már felhívtam, gondolom őt már nem mondhatom le. Mindegy. Féltem, hogy mi lesz a hasamon lévő seb miatt. Féltem, hogy reggelre már be is gyógyul. Reménykedtem, hogy az öltések miatt, nem lesz így. Pár perc múlva Ce ideért. Én rettenetesen bántam, hogy iderángattam.
- Sajnálom - hajtottam le a fejem, ahogy megszólaltam.- Itt kell még maradnom kábé reggelig. Esetleg nem akarnál megszöktetni? - vicceltem. |
|
[95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Neked is szia, drága - köszöntem helyette is. - Tudod jól, hogy ha bebaszok kontrollálhatatlan vagyok. Hát az úgy volt...hogy van dugi piám - vigyorogtam.- Kérlek, ne vedd el. Néha muszáj, megcsinálnom, hogy izé... tudjam magamról, hogy élek még egyáltalán - húztam a szám fél oldalas mosolyra. - A dokik azt mondták, hogy ráléptek. Csoda, hogy nem tört szilánkokra.
