|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.10. 17:17 - |
 |
[82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
Nem szerepelt az eredeti terveim között, hogy el fogok aludni, de Rick csendes dudorászása a fürdőben valahogy teljesen elnyomott. Vagy csupán ez volt a kegyelemdöfés a kimerültségemnek, mindenesetre az utolsó emlékem az ő kellemes hangja, aztán teljes sötétség telepedik az elmémre. Nem rémisztő ködfátyol ereszkedik rá, vagy éppen nyugtalan örvénylés, hanem az a meghitt, békés, csendes feketeség, ami kiürít a fejünkből minden gondolatot, és megbékíti a lelkünket.
Arról fogalmam sincs, meddig lengedeztem ebben a már-már idealisztikus állapotban, azonban az ébredés már cseppet sem olyan kellemes. A hotelszoba ajtajának nyílására riadok fel, egy idegen hangjára, és végül Mr. Rubenskiére. Szemhéjaimat ólomsúlyúnak érzem, amiként megkísérlem őket felnyitni; gyakorta vissza-visszacsukódnak, megadva magukat a nem létező tehernek, amely minduntalan ösztökéli őket a mozdulatlanságra. De végül az akaraterőm nagyobbnak bizonyul, mint néhány izom lustasága, és mire megtalálom tekintetemmel az igazgatót, már el is kezd mesélni.
Csendes bágyadtsággal hallgatom szavait, még nem jut el minden az elmémig, ám a főbb momentumok azért átszűrődnek a jótékony homályon. Mint például, hogy Rick nem fog békében aludni, és hogy a babának sincsen még helye. Noha Mr. Rubenski szerint még vannak lehetőségeink, egyre reálisabbnak találom Rick felvetését, vagyis, hogy nem lesz a picinek befogadó családja, és akkor bizony a mi nyakunkba fog szakadni az ellátása.
- Rick épp fürdeti - nyöszörgöm halkan, tudatva vele, hogy a tiszta pelenka és miegyebek arrafelé szükségeltetnek majd. Aztán nagy nehezen ülő helyzetbe tornászom magamat az ágyon, kivételesen teljes érdektelenséggel fogadva a sütemény hírét. Amúgy sincsen étvágyam, de az édességre végkép nem vágyok, amit akkor eszek, ha boldog vagyok és jól érzem magamat, nem pedig olyankor, amikor egy nagy adag homok alá kívánnám dugni a fejemet. - Köszönjük - teszem hozzá, mert udvariatlan azért nem szeretnék lenni, ha már ilyen figyelmes volt az igazgató. |
Siettem ahogy tudtam, de azért ennyi minden elintézni, ígyis rekord idő volt. El is áztam rendesen, viszont amit ígértem, annak nagy részét eltudtam hozni. A baba holmi olyan sok volt, hogy az egyik itteni segédet kértem, hogy segítsen felhozni őket, illetve szóltam, hogy nagy szükség lenne még plusz takarókra, mert igen fázósak vagyunk. Persze ez nem teljesen így van, ám reméltem, hogy nem lát át a kifogásomon és a holmik szobába pakolása után, azért megy el, hogy szerezzen nekünk még takarókat. - A babának azt hiszem mindent sikerült megvennem, és igyekeztem mindenből keveset, ami néhány napig kitart, de ígyis rengeteg dolog volt. A takarókat már intézik, de altatót nem tudtam hozni, csak tea volt, de azok is mind boltiak, így aligha használnak. És amíg a taxiban ültem idefelé telefonálgattam, de sokakat nem tudtam elérni, mások pedig nem tudták elvállalni. Kissé hirtelen érte őket... amit megértek. Szóval majd még körbe telefonálok. Viszont, hogy ne csak rossz hírrel szolgáljak, hoztam levendulás süteményt. Hallottam, hogy szeretitek, és mikor egy cukrászda mellett haladtunk el, akkor jutott eszembe, szóval hoztam belőle néhányat. Nem tudom, hogy ti is onnan szoktátok e, de minőségi helynek tűnt.... - pakolom le a közepes méretű pelenka csomagot is, majd végre becsukom az ajtót és kifújom magam.
 |
Nem tudom mire gondolhat Aiden, de remélem felejtős lesz a téma, és a közel jövőben nem is kell miatta aggódni, mert emiatt nem szeretném elveszíteni. Túl sok mindent éltünk már túl együtt és szeretjük egymást. Kizárt, hogy egy ilyen dolgot ne tudnánk megbeszélni. De most biztos nem menne. Szóval jobbnak látom ha most a picivel törödöm kicsit, hol ott Aident is bungyulgatnám szívesen, de mostanában azt hiszem valahogy nem élvezi ha... esetleg babusgatom. Lehet a bénulásakor is csak kényszerből élvezte... Nem tudom. Szóval hamar beállítom a vizet, majd neki állok kigombolni a babát a ruhájából. Nos, ezt nem szeretném visszahúzni rá, szóval remélem, hogy Ádi hamarosan érkezik. Addigis letudjuk a pelus dolgot is, ami bár igencsak erőt próbáltató és a pici is nyűgös lesz az ügyetlenkedéseim miatt, de megoldjuk és a kis szemetest is teli tettük a kakis cuccokkal. Fúj... Na de, mivel úgy vélem egy baba bőre komoly ápolást igényel, így nem tettem semmiféle sampont, habfürdőt a kádba, csak sima meleg víz. Aztán ha megjön Rubenski, akkor baba cuccokkal meg lesz tisztogatva. Addigis melegszik a kádban. Hátha ez is megnyugtatja. De mivel mégcsak játékot sem tudtam neki mit beszórni így hamarosan türelmetlenné vált és a víz sem nyugtatta meg, mint ahogy gondoltam. Próbáltam csitítgatni, ami hellyel-közzel néha sikerült, de aztán újra nyüszögni kezdett és nyújtózkodott kifele, ha nem akkor meg a vizet csapkodta szét. Próbáltam visszaemlékezni, hogy nekünk miket énekeltek a szüleink, de a sajátjaimra érthető, hogy nem emlékszem. Meg annyira nem is tudott megfogni, mikor épp mással voltam elfoglalva. Kezdtem pánikba esni. Nem egyszer hátra is néztem, mert Aiden ötlete bevált, de most rángassam be, még ide is? Biztosan fáradt, mert fene tudja, hogy akar e most látni. Vágtam neki a pofákat is, hátha, de azt hiszem az én esetemben inkább ellenkezőjére fordítottam a dolgot. Lehet kikéne szednem, mert így csak az arcába fröcsköli. Ó, de eszembe jutott! Dommielnek is sokat énekeltek, mert egy igazi kis hisztis... baba volt. Mondjuk a szövegében nem vagyok biztos, de igyekeztem hasonló rímekkel énekelni, és halkan, hátha azzal még inkább arra ösztönzöm, hogyha a hallani akarja, akkor hallgasson. Nem túl hosszú és elég lapos dalocska, de akkoriban Domnál is bevált...:
Csitt kicsi bébi, figyeld a szót,
papa vesz majd néked egy kis rigót.
Hogyha a kis rigó nem csicsereg,
papa vesz majd néked egy ékkövet.
Hogyha az ékkő eltörött,
papa vesz majd néked egy kis tükröt.
Hogyha a kis tükör elrepedt,
papa vesz majd néked egy szekeret.
Hogyha a szekér távol járt,
papa vesz majd néked egy báránykát.
Hogyha a kis bari sokat ugrál,
papa vesz majd néked egy Buksi kutyát.
Hogyha a Buksi kutya szót fogad,
papa vesz majd néked egy kis lovat.
Ám de a kis ló is aludni tér,
aludj el hát édes kicsi bébi ezért!
Mondjuk tény, nem altatásnak szántam, de az biztos, hogy az első versszak után elcsendesült és már nem is kapálózott, hanem a az ujjait szopogatta megint. Igen, komoly szüksége lesz néhány cumira, mielőtt az ujjai esnek áldozatául a fogainak. Jó mondjuk mikor nevetett, nem láttam, hogy volnának neki, de előbb utóbb kinőnek és akkor bizony pórul járhatnak az ujjacskái.
Na de a pancsolgatás közben hallom, hogy nílik a szoba ajtó, és megérkezik a doki, aminek örülök, mert még a víz sem hűlt ki annyira.
Siettem ahogy tudtam, de azért ennyi minden elintézni, ígyis rekord idő volt. El is áztam rendesen, viszont amit ígértem, annak nagy részét eltudtam hozni. A baba holmi olyan sok volt, hogy az egyik itteni segédet kértem, hogy segítsen felhozni őket, illetve szóltam, hogy nagy szükség lenne még plusz takarókra, mert igen fázósak vagyun |
Mivel hazudni tényleg nem tudnék, úgy nem is mondok semmit Rick helyesbítésére, csupán arra koncentrálok, hogy ne törjek itt ki zokogásban, mert nem célom, hogy megsajnáljon. Na nem mintha máskor azért sírnék, de a lehetőséget sem szeretném tálcán kínálni. Persze majd' beleszakad a szívem, amiért ezekkel az apróságokkal megbántom s meg is fogom bántani, azonban úgy érzem, hogy így kell lennie. Már egy ideje amúgy is lejtőre álltunk, vajon mikor jönne egy újabb vita, bonyodalom, akármi, ami sokkal több sebet ejtene, mint ez a csöndes elidegenedés? Szerintem nem kellene túl sokáig várnunk, szóval... Majd elfelejt, talál magának egy farkas lányt, akit kedvére cukkolhat, és akivel jól megértik majd egymást, és lesz sok-sok porontyuk. Aztán majd eljön az idő, amikor a fejünket csóválva, mosolyogva gondolunk vissza arra, milyen bolondok is voltunk, amiért elhittük, hogy mi összeillünk.
- Rendben van - motyogom neki, fel sem emelve a tekintetemet az ágyról, majd csendben hallgatom, ahogy a fürdőben duruzsol a picinek. A szavait nem értem tisztán, de tudom, hogy neki beszél, s nem miattam morog. Talán tényleg nála lenne a helye a kisbabának, végtére is ő mentette meg, és már a kezdetektől ragaszkodott hozzá. Ha jobban belegondolok, csak egy szavamba kerülne, és szó nélkül befogadná, tehát megint én akadályozom a boldogságában. De hogyan adhatnám elő mindezt? Azt hiszem, sehogy. Végül egy mély sóhajjal eldőlök az ágyon, és tétlenül várom az igazgató visszaérkezését, mert akkor talán nem lesz ennyire nyomasztó a csend. |
Már kezdek beleborzongani, ahogy elképzelem milyen rosszaságokat művelhetnénk, mikor Aiden beközli, hogy ő nem szeretne mindezekből. Szinte hallom a filmekben ilyenkor betörő ablak szilánkjait. Össze is húzom értetlenkedve a tetovált szemöldökeim. Jól láthatóan most is jól el van a pici, bár a körülmények miatt érthető, hogy most nem kívánná. Na de később? - Jóó, én sem mostra gondoltam. Hanem, mikor már rendben mennek a dolgok, béke van már egy ideje. Akkor azért eltudnék viselni néhány visító ördögfiókát. -magyarázom, s jól láthatóan most el van a dalolászás nélkül is, bár én most kicsit feszültebben érzem magam a téma gyanánt. Elég negatív irányba haladunk, és talán nem kéne tovább haladnunk, most hogy valamelyest mindenki lehiggadt. De tartok tőle, hogy az utána lévő csendben is csak magunk lelkét mardosnánk ostoba gondolatokkal, hogy jaj akkor most mi legyen? Hogyan tovább? Hol ott ez még kurvára a jövőzenéje. És én sem akarok ideges lenni. Szóval furcsa, de kénytelen kelletlen, felveszem a lábaival tornászó csöpit a karjaimba miután elengedtem Ai baba kezét és leszállok az ágyról. - Addig csinálok neki meleg fürdöt, míg vissza ér Adam. Nem ám itt megfázik vagy valami... - találok ki valami hihetetlen nagy zagyvaságot, mert majd valószínű, hogy itt fog megfázni. De mindegy. Fogom a picit és átsétálok vele a fürdőbe. - Pancsi-pancsizunk, jó? Bár jó lenne valami nedves kendő, de megoldjuk wc papírral az előkészületeet, mert látom a szemeidben, hogy tartogatsz valamit a csomagban, igaz e? - fektetem el a csap melletti részen, hogy nekiláthassak. |
- A megmentése önzetlen cselekedet volt, szóval nem jogosít fel semmire - állapítom meg, mert ezt enyhén fennhéjanzó meglátásnak érzékelem. Mr. Rubenki is megmentett engem, mégsem várt el jogok címén bármit is tőlem, legfeljebb azt, hogy ha már kiszabadított, ne keveredjek még nagyobb bajba. Nos, hogy ez mennyire sikerült, nem tudnám megmondani, de láncra verve azóta még nem voltam. - Igen, jól mondod... Jobb lesz neki másnál, ne nehezítsük meg a saját dolgunkat - motyogom két dudorászás közben, aztán "csendben" hallgatom tovább Ricket. Nem is értem, miért töri a kobakját ilyesmiken. Egyrészt én megbízok Mr. Rubenskiben, és ha ő azt mondta, hogy tud megbízható szülőket, akkor az úgy is van, másrészt, ha tényleg bekövetkezne mindez, ráérünk akkor is agyalni.
- Nyugodj meg, az igazgató többeket is tud... És ő sem bízná akárkire - magyarázom halkan, noha ezzel együtt bevillan, milyen könnyedén passzolta le annak az ember takarítónőnek korábban a kicsit. De jobbnak látom, ha nem bonyolítom tovább a szálakat, csupán a fejem fájdulna belé. Közben persze tovább hümmögök, dalolászok a babának, bár úgy látom, hogy lassan nélkülem is meglesz a kis csöppség. Élvezi a mozgást, és hogy figyelünk rá, mindenesetre, amíg ismét rám nem kerül a sor a beszédben, addig folytatom a szórakoztatását.
Viszont ezúttal kivételesen nem azért hallgatok szép lassan el, mert mondanivalóm akadna, hanem mert elbizonytalanít, sőt, elszomorít mindaz, amit Rick felvázol. Alapvetően szívetmelengető elgondolás, de eddig bele sem gondoltam abba, hogy ő talán porontyokra vágyik. Sajátokra, akik majd a falkáját képezik, én azonban nem tudok ebben segédkezni. Nem vagyok nőnemű, s bár kissé elhamarkodott gondolat, mégis úgy érzem, hogy Rick jobbat érdemelne nálam. Előbb-utóbb úgyis rádöbbenne, hogy mellettem nem érheti el a vágyait...
- Én nem akarok gyerekeket - jelentem ki. Nem igazán hazugság ez, jelen pillanatban tényleg így érzek, arról viszont nem kell tudnia, hogy mikorra értettem. Csupán abban reménykedek, hogyha szép lassan ráébresztem, hogy nem vagyok olyan jó, talán ő maga hagy el, és nem okozok neki fájdalmat. |
Mi is félig meddig már rokonoknak számítunk, szóval jogunk van nevet adni neki, hiszen mi mentettük meg... - motyogom, mert hát ki ne akarnak élni azzal a lehetőséggel, hogy neved adhasson valakinek vagy valaminek. - De persze... tény, hogyha nevet adunk neki, valamilyen szinten még jobban ragaszkodni fogunk hozzá... az pedig nem lenne jó, nagyon nem... - húzom egy kicsit a szám, mert látom előre, hogy most még csak nevet akarok neki adni, holnap meg már simán tolongok, hogy pelust is cserélhessek. De eszembe kell jutatnom magam ilyenkor, hogy sok minden romlott el aznap, mikor rátaláltam. Félreértés ne essék, nem őt okolom, de most sem vagyunk teljes biztonságban, nem lehet ezt így. Egy babának a nagy szeretet mellett biztonságra van szüksége. Főleg akkor, ha még csak nem is ember gyerek. - Mi lesz ha egy este alatt nem találunk neki szülőket? Vagy néhány nap alatt sem? Mert hát... komolyan kell venni, nem adhatjuk oda akárkinek, mert ennyi erővel az itteni takarítónő is kaphatná... - csóválom a fejem, persze mindeközben is halkan beszélek, de a kérdéseimre Aidennek válaszolnia kell, így olykor olykor, abba kell hagynia a dúdolászást, amit a pici amúgy még mindig csendben élvez. Mivel egyik keze már szabad, és bizonyára a pólyában való fogság sem mindig kényelmes neki, ezért kibontom az anyagból, hogy kicsit megmozgathassa magát. Hátha attól is jobban érzi magát. Aident sem fárasztanám azzal, hogy még egy-két óráig megállás nélkül dúdolgasson neki, mégha nekem is tetszik. Leteszem az ágy közepére, hogy messze legyen a széleitől és figyelem, ahogy széttárja magát és hadonászik, meg nézelődik. Lehet már nem is érdekli, hogy Aiden itt erőlködik érte. Bár az is meg lehet, hogyha abbahagyja, feltűnne a kicsinek és rázendítene megint. - Sajnálom, hogy nekünk nem lehet saját... - sóhajtom halkan, ha szabadon és közelben van Aiden mancsa, meg is fogom neki, hogy az ölembe húzhassam azt. - Alapból is akartam volna egyet mindenképp, de akár hárommal is elbírnék... Na nem most, de amúgy lenne hozzá türelmem... De most, hogy ketten maradtunk, akár tizet is elfogadnék... - mosolyodok el kicsit elmerengve a képzelt kis falkámon. - A hajamat már nem tudnák kitépni, de biztos szívesen birkóznának... Mesélnék nekik esti mesét... és ha mázlink van, mind rád hasonlítana... Ugyanolyan kis fürtösek lennének, mint te, amit imádnék összeborzolni, hogy aztán vágják nekem a pofikat... És ők félvérek lennének, tehát sokat kellene tanulniuk, de boldogok lennének... Együtt mennénk vonyítani a Holdra, együtt néznénk a csillagokat. Ha félnének a vihartól, együtt aludnánk...
 |
Figyelem, ahogy nyújtózik felém a kicsi, bár nem vagyunk azért olyan közel, hogy elérhessen, na meg a köré tekert lepel is biztosan akadályozza valamennyire. Ezért sem aggódok - nem mintha zavarna, ha összenyálazna -, de abba sem szólok bele, hogy Rick mindettől függetlenül elhárítja a "veszélyt". És hát a kis nevetése amúgy is hamar eltereli a figyelmemet, olyannyira, hogy felkuncogok, tehát néhány pillanatra a dalolást is abbahagyom, persze tanulva az előbbi esetből, egykettőre folytatom. Örülök neki, hogy sikerült legalább ilyen módon lefoglalni. Mosolyogva nézem, ahogy figyel minket, Rick elbóbiskolása viszont már csak akkor tűnik fel, amikor a kicsi jól megpaskolja, hogy ébredjen.
- Nem is tudom... Lehet, hogy a leendő szülei örülnének, ha ők nevezhetnék el - motyogom, aztán már dúdolok is, de azért tűnődöm azon, amit Rick felvetett. Nyilván jó dolog lenne elnevezni, közelebb is éreznénk magunkhoz, ám ez a visszájára is üthet. A végén még annyira hozzánk nő, hogy nem fogjuk tudni elengedni, minden szülőben majd a hibákat keressük, és végül többet ártunk, mint segítünk. Továbbra is úgy hiszem, hogy ez még túl nagy falat lenne nekünk, ilyen bizonytalanságban pedig nem nevelhetjük. És ha évek múltán ütköznek majd ki a hibáink? Tönkretennénk az életét, noha meg lett volna az esélye egy jobbra. Nem, el kell engednünk, szóval nem árt, ha a saját dolgunkat is megkönnyítjük. |
Nem csak a baba békél meg a dúdorászástól, de én is jobban érzem magam. Ám mikor abbahagyja és a kicsi is rá kezd, én is vissza esek a depibe. Fáradt vagyok én a baba neveléséhez. És mégcsak felváltani sem tudom Aident, mert ötletem sincs, mit dúdolhatnék neki én is. De legalább ismét elcsendesül, mikor Aiden is újfent rá kezd. Annyira megnyugszik, hogy elmosolyodik a kis fogatlanka és az egyik ujját is a szájába veszi, miközben úgy tűnnik feletébb boldogan hallgatja az új "zenegépét". Annyira tetszik neki, hogy csupa nyál ujját kihúzza a szájából és elmutat a tündécském felé, miközben ad ki hozzá valami megszokott de nem tudom mihez hasonlítható baba hangot. A mély és izgatott nevetés közé sorolnám. Na de ami a lényeg, hogy nem gondolnám, hogy Aiden bébi örülne ha végig kennék nyállal, ezért óvatosan megfogva a csuklóját a picinek, visszadugom a szájába. De mikor úgy tűnnik, hogy ismét végre nyugalom, és még Aiden is a vállamra hajtja a fejét, azt hiszem abba a pár percben minden gondom elszáll. És ha csak nem hagy fel a dúdolászással, én is ráhajtom a buksim az övére, és szép lassan, el is szunnyadok. De csak pár percre, amíg nem kapok egy nyálas taslit. Valaki kikéri magának, hogy előadás közben elaludjon az ember... - Szerintem simán elnevezhetnénk mi is, hogy lássák, hogy mi se szívtelenségből adjuk tovább majd. Persze csakis ha meg vannak a megfelelő szülők. - magyarázom halkan, közben azért nem feledkezve meg róla, hogy jó lenne már ha Adam is jönne, de erre egyenlőre várni kell, mert elmenése óta még csak néhány perc telt el.
 |
Eleinte bizony aggódok, hogy nem fog beválni egyik próbálkozásom se, de amikor nagy nehezen elhallgat a pici, mosoly kapaszkodik az ajkaimra. Persze felelőtlenül elhallgatok, aminek újabb sírás-rívás lesz a foganatja, szóval mihamarabb folytatom a dudorászást, és csupán remélni merem, hogy nem fog órákig húzódni Mr. Rubenski bevásárlókörútja. Mindenesetre a kényelem szempontjából leülök Rick mellé, és a dalolászás mellett lassan a vállára hajtom a fejemet, úgy figyelve tovább a csöppséget.
Őszintén szólva, ha nem lenne most itt, fel sem tűnt volna, hogy mennyire elsüllyedtem a problémák tengerében, de így, látva a kis törkény lényét... Be kell látnom, hogy neki még a miénknél is nehezebb élet adatott. Nekünk legalább egy ideig volt gyerekkorunk, ismerhettük a szüleinket, ő viszont a kezdetektől hátrányban indult. Nem is tudom, hogy fogom merni elengedni ismeretleneknek, persze tudom, hogy nem tehetünk mást... Alapvetően zűrös életünk van, és a szülői feladatokra sem vagyunk felkészülve, na de ettől függetlenül hiányozni fog. Kivételesen szívesen megosztanám a gondolataimat Rickkel, ám nem merem ismételten megszakítani a dudorászást, nehogy újból rákezdjen a zokogásra a kislány. |
Nem kezdek kötekedni és sorolni a hülyeségeim. Békét akarok, és tudom, hogy ő is, s mind ezt csak ezzel érhetem el. Na meg a baba most eléggé lefoglalja a figyelmem, noha fáradt és éhes is vagyok, tudom, hogy egy ilyen kis gyerek mellett nem lehet pihenni. Ám hiába ringatom az ágyon ülve, vagy csitítgatom, nem hagyja abba. Megértem, de sajnos se pelenkát, se tejet nem tudok előteremteni. Vagyis nem olyan tejet amire neki szüksége van. Hehe. Na jó, talán ezzel így viccelődni nem szabadna. Na de nem sokára jön az erősités, Aiden baba formájában. Azt gondoltam ő majd tudja mit kell tenni, de úgy tűnt a cirógatás nem elég. Továbbra is sírt, egyre keservesebben sírt, a pofija is tiszta könny volt és vörös. Kezdtem kétségbeesni, mert a keserves hosszas sírása arra adott aggodalma, hogy éhen hal. Pedig tudom hogy nem, mert van még idő csak kicsit üres a pocija, ennyi. Mégis úgy érzem, hogy tenni kell valamit. Kezdek kétségbeesni, s mikor már majdnem elhatározom magam, hogy átmegyek a szomszédba bocitejét, mikor Aiden dúdolni kezd. Rápillantok, mert tetszenek a próbálkozásai, még úgyis, hogy tudom, ő is ki van. És bár eleinte úgy tűnnik ez sem hatásos, ám néhány pillanat múlva, elhallgat a kicsi és a kezeik majszolva figyel minket, de főleg Aident. Ám ha egyetlenem feladja és elhalkul a kislány újra rázendít. |
- Nem mintha sokat éreztem volna belőle - jegyzem meg egy halk sóhajt kísérően, arra már rá sem kérdezve, hogy mit értett az alatt, hogy ő a fiatalabbik. - Egyszerűen csak nem szeretnék az ágyon aludni - motyogom, noha tudom, hogy ők nem tudják, amit én; vagyis, hogy nem tervezek nagyon aludni, márpedig... Akkor miért vegyem el mástól a kényelmes pihenés lehetőségét? - Jó lesz a kanapé is - felelem, amennyiben ragaszkodna Rick a földön alváshoz, netán nekem tiltaná, és remélem, hogy ennyiben ki is merül a ki hol alszik téma.
Jobb dolgom nem lévén pedig csendben ücsörgök, amíg el nem megy Mr. Rubenski, és át nem adja a picit Ricknek. Természetesen a baba sírni kezd, és néhány perc után már én sem bírom a keserves zokogását. Félreértés ne essék, nem ideges leszek miatta, csupán fáj a szívem érte, így nagy nehezen összekaparom magamat, és felkelve a fotel széléről, odasétálok hozzájuk.
- Na, ne pityeregj... - motyogogom, miközben gyengéden megcirógatom a pofiját a mutatóujjammal, bár attól tartok, hogy ez nem fog eredményt hozni. Valószínűleg amúgy sem a nyűgössége miatt sírdogál, hanem amiatt, mert éhes, vagy a pelenkáját kellene cseréni, ettől függetlenül azért megpróbálok halkan dudorászni neki, hátha lefoglalja annyira, hogy megfeledkezzen az aktuális problémájáról. |
Még mit nem... Ígyis elég kényelmetlen lehetett félig lebénulva pihenni, szóval nyugodtan válaszd csak az ágyat. Én vagyok a fiatalabbik és amúgyis sokat aludtam már földön kölyök koromba is, szóval jól esz nekem. - lépkedek utána a pakkokkal, amiket aztán blépve a hálóba ledobok a földre. - Khm... van kanapé is... De amúgyis szerzek majd valahonnan még takarókat, párnákat, szóval panaszra nem lesz ok, elég puha lesz ha mégis a földet választja valaki. De egyébként meg... Én sem vagyok ám válogatós, viszont ha én alszom a földön, valaki másnak kell aludnia az ágyon a kicsivel. - szólalt meg Ádi is, szóval az ágy még kétes. - A végén még mindenki a földön fog aludni... - jegyzem meg, s bár ez mókás elképzelés, most valahogy nekem sem kapaszkodik az arcomra mosolyféle, ahogy belegondolok mennyi fárasztó és nehéz nap vár még ránk mire azt mondhatjuk: Huh... végre pihi... Szóval ja... szükséges lesz a pirula. - Akkor én most szerzek babaholmikat, illetve valami altatót és takarókat. Addig viszont vigyázzatok a kicsire. - mondja miközben a hóna alatt felemelve a már kissé kaki szagú gyerkőcöt átnyújtja. Én is átnyújtanám Aidennek, de úgy látom még mindig elég rossz passzban van, szóval nem nehezítem a dolgát. És most az egyszer csendben is maradok, mármint... nem foglalóm le felesleges hülyeségekkel, de ha a baba rá kezd azért őt megpróbálom elhallgattatni. Most azonban úgy tűnnik eléggé elfáradt már. És ekkor! Rá is kezd. Rég volt már a reggeli, és a babák amúgyis többet zabbantanak, szóval reméljük, hogy Rubenski bácsi siet. Addigelaltatni se tudom, és igazából semmi mást sem. Töröm a fejem, mivel lehetne megnyugtatni, mert speciel semmi sincs kéznél, ami jó lenne most. |
Miután visszaérünk a hotelbe, már meg sem lepődök az emberek furcsálló tekintetén, őszintén szólva nem is érdekelnek. Csendben megvárom, amíg Mr. Rubenski a recepciónál elintéz valamit, majd szó nélkül követem őket a lifthez. Rick kérdéseire is csupán gondolatban válaszolok, mert mire elhatározhatnám magamat, az igazgató bőven megelőz a magyarázattal. Tehát, továbbra is szótlanul hallgatva őket, besétálok a liftbe, majd miután megérkezünk az emeletre, onnét a szobába lépdelek.
- Majd alszok a földön - motyogom halkan, mert a lakásunk látványa után nem biztos, hogy békében tudnék aludni az ágyon. Meg amúgy is, nem hinném, hogy fogok egyáltalán pihenni. Nem is bánom, ha Rick kiüti magát a bogyókkal, most inkább az egyedüllétre lenne szükségem, persze még ott van Mr. Rubenski, de remélem ő sem fog nyaggatni, hogy de azért is aludjak, mert nem lesz erőm.
Na de, lepakolom az egyik fotelbe a szedett-vedett zacskót, majd jómagam leülök a szélére, várva, hogy az igazgató menjen a dolgára, Rick meg gondolom elrendezi a további holmijainkat, vagy ilyesmi. Mondjuk attól tartok, hogy a kicsira így nekem kell majd vigyázni, de amíg nem nyomja a kezembe Mr. Rubenski, addig nem fogok felpattanni és ajánlkozni. |
Furcsa volt az odafele út is. Csendes, és ahogy néha körbenéztem, mindenki elgondolkodva bámult maga elé. Mondjuk én sem tettem másképp. Legszívesebben lerágtam volna az összes körmöm. Szükségem lesz valami nyugtatóra, mert aludnom kell. Ha nem pihenem ki magam, meg lehet kicsit durcás leszek holnap, ami azt hiszem rontanak a helyzeten. Mindenkién. Egyedül a baba halk hümmögése és Adam sussogása volt hallható a kocsiban, a kocsi halk morajlásán kívűl. Aztán megérkeztünk, Ady fizetett, és bementünk a kívűlről puccos hotelbe. Az egyből feltűnt, hogy mindenkinek szemet szúrtunk. Talán a tetkóim, talán az hogy három pasas meg egy baba, talán ők ketten műveltek valamit. Mindenesetre ez most nem fog kiderülni. Rubenski a recepcióshoz lépett kérdezni valamit, majd lemondó sóhajjal elindult velünk a lifthez, mert hogy nem a földszinten van a szobánk. - Egy szoba? Szóltatok ágy ügyben? - érdeklődöm meg s jobbára az idősebbik válaszol. - Szóltunk, de nem volt rá lehetőség. És féltünk túlságosan távol lenni, és most, hogy tudjuk, hogy a vadász is szabadon mászkál, még inkább úgy érzem, hogy egy szobában kell lennünk. - magyarázza, miközben figyelem ahogy a kicsi megtalálja az egyik rakoncátlan tincsét, amit meg is huzogat. - Hát ez... kellemetlen. De... megoldjuk... Viszont én ma valami bogyó nélkül tuti nem alszom, szóval lepakolás után kerítek valamit. - mondom mielött cseng a lift, s mi belépünk, majd irány a második emelet. Aztán a szoba ajtaja. - Nekem pedig valami közeli boltot kell keresnem. De ennyir ne válljunk szét. Majd én szerzek minden szükségest, ti meg maradjatok a szobában. Esetleg intézek még párnákat vagy takarókat, hogy aki a földön is alszik vagy akárhol, annak se legyen kényelmetlen. - magyarázza a doki, míg egy kézzel előkapja a kulcsot és besétálunk a hotel szobába
 |
Enyhén kizökkent Mr. Rubenski megjegyzése, hiszen az emlékezetem szerint nem mondtam semmit, amire ilyen választ kellett kapjak, nem mintha anélkül nem szólhatna hozzám, csak hát elbizonytalanodok, hátha már azt sem tudom kontrollálni, hogy mit csinálok. Végül megoldom egy bólintással a válaszadást, és csendben hallgatom tovább.
- Igen, az jó lenne... - motyogom neki elhalkultan, miközben a padlót figyelem. Nehéz bármi másra koncentrálni, amikor legszívesebben beásnám magamat egy föld alatti járatba, hogy ott élhessem le a hátralevő életemet, távol minden gondtól és bajtól, no meg veszélytől, szóval a beszélgetés sem megy most túl jól. Ha rajtam múlik, itt fogunk ácsorogni síri csendben, amíg meg nem érkezik Rick, bár utána sem tervezek sokat csicseregni. Ellenben egy szó nélkül átveszem tőle a karjai között szorongatott zacskót, hogy én is hozzak, segítsek valamit.
Miután pedig kiértünk, visszaszállhatunk a taxiba, és hogy őszinte legyek, a fejlemények tekintetében már nem is tudok arra koncentrálni, hogy féljek a vihartól. Milyen szép idők is voltak, amikor ez volt az egyedüli félelmem, most meg... Na de, az út alatt sem beszélek sokat, ami úgy egyenlő a semmivel, s miután megérkezünk a hotelbe, akkor sem tartok mesedélutánt arról Ricknek, hogy bizony egy szobát kaptunk, és hogy milyen buták az emberek. Máskor ezt tenném, most viszont némán megvárom, míg Mr. Rubenski kifizeti a sofőrt, majd azt, hogy bemenjünk és kinyissa az ajtót, révén, hogy nála a kulcs. |
Nehezen akarok hinni a füleimnek. Minden tiszteletem a szüleimé, ám ennyi idősen biztos nem aludnék egyikükkel sem egy ágyban, de... mindegy, ezek emberek, s bár nem szeretnék mindenkit egy kalap alá venni, tudván, hogy az egyéb fajok között is vannak elfogadhatatlan viselkedésű és jellemű egyének, ám a halandók felfogása bizonyos dolgokról egyszerűen csak buta.
- Vagy csak senkinek nem adtak más lehetőséget - mormogom az orrom alatt, hiszen a nyitás előtt erről aligha tudhattak, azonban jobbnak látom, ha nem mérgelődök ezen tovább, nem lesz két ágyunk, hát ez van. Ha minden jól alakul - amit a múlt eseményeinek tekintetében nehezen tudok elképzelni -, akkor csupán a mai éjszakát kell itt átvészelnünk. Esetleg, ha Rick nagyon húzza a száját amiatt, mert egy szobán kell osztoznunk, még mindig alhatunk a lakáson. Tudom, azt a tervet elvetettem, de csupán dühből tettem, és a józan eszemet azért még nem veszítettem el.
- Ohh, értem... - motyogom Mr. Rubenskinek, meg sem lepődve azon, hogy ebben az ügyben sem jutunk előrébb. Nincs túl sok türelmem, ezért már épp ajánlanám fel, hogy akkor megyek egyedül, ő vigyázzon a kicsire, de mire megnyikkanhatnék, az igazgató már nincs mellettem. A szemeimet hunyorítva nézek körbe, és majdnem hátast dobok, amint észreveszem, hogy egy bugyuta emberre bízza a kicsit.
- Erre nem lett volna semmi szükség. Egy emberre? Épp az ő fajtájuk tette ki szegényt az utcára - állok ki a baba védelmében, mert na, azért hozzám nőtt a kis poronty, és addig nem lesz nyugtom, amíg nem tudjuk igazi biztonságban, szerető család karjaiban... Egek, mikor lettem én ilyen házsártos vénasszony? - Csupán egy taxit kell fognunk, én elmondom a címet, és már ott is leszünk... - mosolyodok el gyengéden, hátha orvosolhatom az iménti kirohanásomat, bár úgy érzem, ez most nem a legjobb reakció. Inkább nem is erőlködök tovább, ha Mr. Rubenski megbízik abban a valakiben, ám legyen, de ha meglátom a bizonytalanság legapróbb jelét az arcán, futni fogok, hogy visszavegyem a nőszemélytől. Máskülönben pedig megindulunk kifelé, ahol szerencsére sorjában állnak ezek a sárga masinák. Nem szívlelem az autókat, ám már jó ideje beláttam, hogy nélkülük valóban nehéz az élet, ha nincs épp kéznél egy ló, aki még az útvonalat is tudni fogja helyetted... Tehát, ha beszálltunk végre egybe, elrebegem a sofőrnek a címet, és útnak indulhatok a viharos, esős időben. |
Aiden kijelentésére visszanézek a hölgyeményre, aki ezúttal már kicsit türelmetlenebbül, de még mindig udvarias hangnemben közli a tényeket. - Sajnálom, de két ágyas szobáink nincsenek. A családok és barátok sem vonakodnak egy ágyban aludni. Ígí nem is volt rá igény, hogy emiatt másképp rendezzék be a szobákat. - magyarázza, és zavarában, már az amúgyis rendbe tett papírokkal kezd el babrálni, jelezvén gondolom, hogy jó lenne ha mennénk, mert nem kívánt személyek vagyunk. Az emberek kiszámíthatatlanok, azon kívűl, hogy önzőek és beképzeltek. Nem is értek egyet szinte sohasem velük. A felfogásuk teljesen logikátlan. Fogalmuk sincs a világról. Azonban mielőtt kikérném a két szobakulcsot és fizetnék, Aiden megállít. Enyhén meglepődve pillantok rá, mert nem értem miért döntött így. Ha csak nem olvas a gondolataimban. Mert amúgy eddig úgy dönt, akármi jöhet, csak egy szobában ne lehessünk, vagy egy ágyban, ami a szavaiból ítélve most is fenn áll, ám nem leszek olyan kegyetlen, hogy majd hagyjam valami kényelmetlen kanapén aludni. Mindenesetre egy szobát azért kiveszek, s a kulcs elpakolása után idulnék is, ha nem jutna eszembe a sózsák a karomban. - Őszintén szólva csak egyszer jártam ott, és annyi minden történt, hogy nem jegyeztem meg. Bár ha látnám tudnám, hogy az. Illetve nem, nem járok túl gyakran a városba... Annyira nem, hogy megjegyezzem az utcákat vagy részeit. - magyarázom, viszont ezzel nem jutok előbb. Az úton amerről jöttünk, nem volt ismerős a rész, hogy eltaláljak a lakásukig. Szerintem az erdőben keresett házukat előbb felfedezném. Mindenesetre ilyen bizonytalansággal nem vihetem magammal a kicsit, így kelletlen, de elkezdek körbenézni kire bízhatnánk. Míg végűl az egyik szobalányhoz lépek, aki úgy tűnnik épp ráér és dohányszaga sincs. Nem hinném, hogy sokat kellene várnia, talán egy fél óra alatt meg is fordulunk, ha sietünk - már amennyiben a lakásuk közel van-. Szóval miután átadtam a kislányt, Aidenhez léptem, hogy végre elindulhassunk. |
Nem mintha amúgy olyan szívderítően alakult volna a mai napunk, de amikor a recepciós nőszemély kedélyesen - és szerintem kényszeresen - mond ellent Mr. Rubenskinek, tudom, hogy nem is fog megmenekülni a hangulatunk. Általában meghunyászkodó létforma vagyok, olyan, aki hagyja az erősebbet érvényesülni, sőt, bármily' önzőnek is tűnjön, szükségem van rá, hogy atyáskodjanak felettem, de hogy egy mezei ember tegyen nekünk keresztbe, azt még én sem tűrhetem szó nélkül.
- Két ágyas szobát kértünk, nem családosat - közlöm vele, sötét pillantásokkal ostromolva közben, mondjuk nem tudom, hogy az erre nem edzett tekintetem mennyire tud érvényesülni, próbálkozni viszont szabad. Mindenesetre igazam van, biztos megszállnak itt barátok is, vagy anya és lánya vagy akárki... Nem hiszem el, hogy egy ekkora helyen ne jutna nekünk egy mezei szoba... Ám ha a kedves embernőszemély továbbra is köti az ebet a karóhoz, kénytelen leszek beadni a derekamat.
- Ne... - teszem a kezemet Mr. Rubenski könyökhajlatára, mielőtt még odanyújtaná a kártyáját fizetni. - Akkor legyen egy szoba, majd megoldjuk - motyogom neki elbizonytalanodva, mert az együtt alvásról továbbra sem akarok hallani, de inkább alszok a padlón Rickkel - amihez már volt szerencsénk egy-két virágporozás alkalmával -, minthogy külön legyen a kis csapatunk. Abban viszont egyetértek, hogy akár útnak is eredhetünk. A magam részéről lendületesen megindulok, ide vihar, oda félelem, ám amikor áttekintek a vállam felett, hogy láthassam, jön-e az igazgató, szembesülnöm kell a bizonytalanságával, ami ha nem is olyan élesen tölti be az arcát, de azért meg lehet állapítani a vonásaiból.
- Öhm... H-hát nem tudom, csak a címet. De nem járkáltam még a városban - magyarázom kissé aggódóan, mert ha most visszakozni kezd, az azt jelenti, hogy egyedül kell majd útnak indulnom, elvégre Rick még úgy tudja, hogy a lakáson találkozunk, és csúnya dolog lenne cserben hagynom. A biztonság kedvéért azért eldarálom a címet, hátha Mr. Rubenski ismeri és be tudja határolni, sőt, így belegondolva, már volt is nálunk. - De hát már volt is nálunk, vagy maga sem ismerős annyira a városban? - billentem oldalra a fejemet, természetesen azután, hogy megálltam, és visszafordultam hozzá. |
A két ágyas dologban sem vagok igazán biztos. Mindenesetre nem mondta olyan halkan, hogy a kisasszony ne hallotta volna, így fordulok a recepciós felé, és viszem magam után a pulton pihenő kezem is. A hölgy egy kis tudatlan csend után és ide oda nézelődés után, megrázza a fejét. - A családoknak fenntartott szobákból nem adhatok. És egyébként is foglaltak. - válaszolja valamelyest még udvarias hangon is, ami az ilyen elutasításokkal keverve elég furcsán hat a hallgatóra. Rám biztosan. Olyan, mintha mosolyogva közölnék, hogy ma sajnálatos tragédia, de kínhalált halt a nagymamám. Szóval ez nem, nem olyan tetszetős a számomra. Mindenesetre még egy próbálkozást megér, bár a hölgynek önmagának kellett volna felajánlania ha van rá lehetőség. - És egy plusz ágyat nem kaphatnánk? - forgatom ujjaim közt a kártyát, amit közben már kihúztam a tárcámból. - Sajnálom, de ez sem lehetséges, ugyanis nincsenek pótágyaink. - mosolyogja kedvesen az újabb "remek" hírt. Ennyi erővel burkoltabban is közölhetné, hogy a hotel amibe befáradtunk még pénz hajhászabb, mint kívűlről látszik, mert hogy nem egy luxus követelmény az biztos. De gondoltam a közép szintet megüti. Ám ha már pótágyak sincsenek, bele se merek gondolni mennyibe kerül a további szolgáltatás. Mindenesetre a pénz nem jelent problémát. Mindössze aggódom Aiden miatt, mégha csak néhány fal is választ majd el tőle. Most, hogy nincs itt Rick, úgy érzem az én dolgom minden percben szorosan mellette lenni és védeni minden kis apróságtól. Főleg azok után, hogy úgy összerezzent a dübörgésre a kocsiban. Ám ha Aiden nem szól közbe, úgy nincs más lehetőség. - Akkor két szobát kérnénk... - válaszolom és el is kezdődik a megszokott intézkedés, fizetés, majd a kulcsok után, az egyiket Aidennek adom. - Akkor most indulhatunk is. - jegyzem meg, és ha késleltetve is, de eszembe jut a már szinte hozzám nőtt kisbaba, a másik karom foglalója, aki valami rendkívűli folytán már nem sír - ki tudja mi történhetett míg lefoglalt a hölgyemény - és ráadásul azt sem tudom az előbb, hogy bűvészkedtem elő a tárcámból a kártyát, bár nem nagy művészet, mivel csak egy pattent az egész. Viszont ami a lényeg, hogy a picivel a kezdődő rossz időben nem lenne túl jó rohangálni. Egyedül viszont aligha hagyhatom. Na most problémában ütköztünk. Mármint egy újabba. Mégis milyen ember az, aki idegenekre bízza a kisbabáját? Mégha az nem is az övé...?? - Öhm... Mennyire laktok innen messze? - kérdem, mert ha csak néhány utca, az nem is olyan vészes, de ha már órákra a város másik felébe vannak, azt hiszem a takarítónő megbízhatónak tűnnik. |
[82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
