|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:36 - |
 |
[138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
Nyár van. Meleg van. Nem, ez nem a megfelelő kifejezés. Kibaszott meleg van! Rosszul vagyok, morcos vagyok, annak a kurvának meg pont most kellett úgy döntenie, hogy kirak a redvás házból. Nem is igazán értem, hogy miért. Oké, szerezett magnak egy komoly kapcsolatot, de ez mióta gátol engem a szexben. Tényleg nem zavart volna ha mással is együtt van rajtam kívül. Na persze ez nem feltétlenül igaz rá, és a pasijára.
Minden esetre itt sétálgatok a semmi közepén, és olyan melegem van, hogy kezdem úgy érezni, hogy feladom emberi létemet, és inkább visszakúszok a hűvös tengerbe. Vagy legalább egy kádig had érjek el!
A bakancsomtól és a felsőmtől útközben már megszabdultam, másklönben beleégett volna a bőrömbe. Bár még így is túl soknak érzem a rajtam maradt ruhákat. Végig szántottam párszor a hajamon, míg azon gondolkoztam, hogy merre találhatok egy árnyékos helyet. Ekkor hallottam meg azt a csodás hangot. A víz hangját. Azonnal elindultam arrafélé, gondolván csobbanok egyet, de ekkor szemem megakadt egy lányon. Valmitt rajzolgatott, vagy irogatott, innen nem tudtam pontosan megállapítani. Ellenben azzal, hogy milyen dögösen néz ki. Ez lenne a szerencse napom. Hűvős víz, egy gyönyörű lánnyal. Kettesben talán még a vízet is feltudnánk egy kicsit hevíteni.
Halkan felnyögtem ahogy végig pörgött a szemeim előtt a jelenet, s a változást magamon szinte azonnal érezni kezdtem, így gyorsan megráztam a fejemet, hogy kiverjem belőle a képet. Jobb megtenni, mint elképzelni, és ahhoz hogy történjen valami, cselekdni is kell ám! Így hát felfestettem az arcomra egy szívdöglesztő félvigyort, s a lny felé somfordáltam.
- Hali - szólítottam meg mikor mellé értem, s óvatosan letelepedtem mellé a faágra, s követve a példáját lábaimat belelógattam a hideg vízbe. Jézusom de jó! - Remélem nem zavarok.
Ha igen akkor se különösebben érdekel.
- Noah vagyok, és te? - vetettem rá egy édes mosolyt, hiszen ezt minden lány szereti, ő sem lehet kivétel. Ugye? |
Egy felül csiptetős mappával, rajta egy halom rajzzal meg papírral a karomban sétáltam, bolyongtam, elvesztem. Na, jó, utóbbi kissé túlzás, mivel pontosan tudtam, hogy ha még néhány métert megyek előre, akkor a patak fog felbukkanni előttem, s, lám, ott is volt a kis rohanó víztömeg.
Levettem a fülem mögé akasztott ceruzát és felírtam a papíromra, ami eszembe jutott. Nyári projektem a természet közelebb hozása a mindennapokhoz és az otthonhoz. Nevetséges ötlet, de próbálok kitalálni valamit hozzá.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve lerugtam a csizmám, belegyűrtem a zoknim és a jóformán vízre dőlt fatörzsre telepedtem. Előbb az egyik lábujjam aztán a többit is belemártottam a jéghideg vízbe és megborzongtam tőle. Mosolyom megjelent, ahogy figyeltem a vizet, ami kikerülve fodrozódott a kis akadály körül, amit képeztem. Szeretem a természetet, és gyakran látogatom, de ettől még a projektem nem akar összállni. Milyen bemutatót és ötletet adok majd elő?
Lábammal alig beleérve förcsköltem a vizet, miközben az ölembe tettem a mappát és fölé hajoltam. Fülem mögé tűrtem a fonatból elszabadult tincseimet és igyekeztem a terveimre koncentrálni. Legalább látszólag ezzel fáradoztam, ha már fejben több más témát is boncolgattam nagyjából egyszerre. |
- Na, látod, hogy igazam van? - mosolyogtam rá és most már úgy voltam vele, hogy szerintem el fogja fogadni a segítségemet. Igazából amit akarok az úgy is lesz, nem sok embernek van energiája arra, hogy velem ellenekezzem. Akaratos vagyok, de hát nah... nem mindig jó tulajdonság, de általában igen. Pont, mint most.
- Még egyelőre tényleg zavaros ez a egész, de igyekszem tanulni, de ha már lenne olyan, aki sokat megált, akkor inkább tőle kérdezem meg az élet dolgait, mint mondjuk ezer évig tapogatózzak a sötétben - sóhajtottam fel lemondóan. - Időm, mint a tenger és szerintem ha már azt mondtad, hogy nem is olyan borzalmas a társaságom, akér nálad is folytathatjuk ezt a beszélgetést - mosolyogtam rá, majd mikor nagy nehezen egy fának dőlve felállt, oda siettem mellé.
- Persze, segítek - mondtam, majd egyik karját átvetettem a vállamon és belekaroltam. - Kapaszkodj! - kuncogtam és megpróbáltunk nagyon lassan elindulni a lakása felé, amit el is mondott, hogy merre van, és és pedig szép lassan elbattygotam odáig. Persze eltartott egy darabig, de sérült bokával elég szer közlekedni.
[IVAN & MYSTIC a férfihoz] |
 - Mondjuk ebben igazad van - bólogattam- Mivel félsz, ezért majd valakitől kell kérned segítséget.
Csak nem tudom, hogy jó ötlet tőlem tanulni. Mindig is én voltam a tanuló, nem tanító. Fogalmam sincs, hogyan kéne csinálni azt. Vagy elkezdeni egyáltalán. Nem akartam még egy személy életét tönkre vágni.
- Tudom, hogy zavaros a világ, de egy idővel rá fogsz jönni mindenre. Remélem nem annyi tart neked, mint nekem - sóhajtottam.
Hát igen, én elkínlódtam a háborúban is. Olyan húsz év kellett. hogy mindenre rájöjjek. Nem mondom, nem volt kellemes gyakorlat. de ez volt.
- Sajnos ja - húzta, el a szám. - Ja, hogy a lentiekkel harcoljunk, azt semmi - morogtam. - Nem tudom miről igazán, túl sok van, amiről beszélhetnék.
- Megtennéd? - pislogtam rá, miközben odacsusszantam egy fához és úgy álltam fel. |
- Értem, pedig jó lenne már többet tudni erről a világról, mert eléggé keveset tudok és ez baj. Bajba sodor a tudatlanságom olykor - sóhajtottam fel. El se hiszem, hogy már három éve itt vagyok a földön. Olyan kevés ez az idő, alig van időm tanulni és úgy élni, mint hogy ha normális ember lennék én is. Persze ez nem igaz, hiszen nem vagyok se normális, se pedig ember. Csak úgy látszik mások előtt.
- Nem, én még nem hiszem, hogy találkoztam volna másik bukott nagyallal. Tudod... igazából nem tudom, hogy hogyan vehetném észre, hogy ki micsoda. Úgy sokkal könnyebb lenne az életem és nem kellene attól félem, hogy mikor fedem fel magamat... mondjuk egy vadásznak. Most szerencsém volt - húztam el a számat és most jöttem rá, hogy marha nagy butaságot csináltam, de már nem bántam.
- Értem, szóval vagy az egészet, vagy semmit se... - sóhajtottam fel és elkedvetlenedtem. Tudtam, hogy el tudom venni a képességemmel mások fájdalmát, de azt nem tudtam, hogy ez így működik. Nem kellett még soha se ilyesmihez folyamdonom.
- Igen, volt már nem is egyszer... - motyogtam, mikor a lelki fájdamat említette. Abból volt elégszer részem az emberek által és régen a mennyben is, mielőtt száműztem. A testi fájdalom ahhoz képest szerintem semmi.
- Miért mondod ezt? Szerintem nem így van. Lehet, hogy nem ismerlek, de szerintem akkora nagy faszságot beszélsz, mint a ház. Senki se képtelen az életre. Ha egyszer megszülettünk, annak oka volt - mosolyogtam rá és megpróbáltam lellket önteni belé.
- Szerintem nyugodtan elkezdhetsz mesélni, engem nem zavar, hogy öregnek és életkptelennek nevezed magadat - rántottam meg a vállamat és kissé oldalra billentettem a fejemet.
- Nos, kell segítség haza menni? - pillogtam rá és nem zavart, hogy mit mond. Szerintem képes lenne arra, hogy éljen és arra is, hogy "tanítson" csak azt hiszi, hogy nem képes rá. |
- Muszáj. Így élem túl a dolgokat - vigyorogtam. - Akkor igazam volt, hm. Nem baj az, hogy fiatal vagy. Legalább van időd tanulni. Én sok év tanultam meg, amit. Szóval nem kell sietned.
A fiatalok annyira kíváncsiak. Én öt évig szinte nem is tudtam milyen a külvilág, elvoltam a farmon. No, de én nem is voltam olyan fiatal, már akkor voltam olyan hatszáz körül. Szóval, ha úgy vesszük én igen is öreg vagyok. De olyan fura... mert egyszer azért én is az voltam. Új, fiatal, tapasztalatlan, kíváncsi. Hajjaj, de rég is volt az. De nem cserélnék vele, szegény kétségbeesett lehet.
- Hát bizony nem most volt - nevettem. - Hidd el vannak, nekem volt hozzájuk szerencsém - sóhajtottam.- És ők a legfélelmetesebb lények, amik lehetnek. Nem találkoztál még bukott angyallal? - lepődtem meg. - Vagy csak nem fedték fel magukat.
Szuper, most én atyáskodhatok felette. Általában mindig kell nekik valaki, aki segít rajtuk és megérteti velük a dolgokat. És nem tudom, hogy én alkalmas lennék rá. Nézzetek csak rám, kész roncs vagyok az miatt, amit simán elkerülhettem volna. Szóval, nem, nem én vagyok a legjobb személy erre. Se másra. Megakartam óvni a hülyeségeimtől. Jól van, Sernek azt mondtam, hogy megtanítom aztékul, de az más. Azzal nem felelek semmiért.
- Nem így működik a képességünk. Vagy az egészet vesszük el vagy semmit. -oktatom ki. - Nem azért, de nem szeretném, hogy fájjon neked, sehogy se. Gondolom azért volt tapasztalatod lelki fájdalomban. Tudok magamra azért vigyázni. Többé, kevésbé. Már segítettél azzal, hogy kiszabadítottad két szikla közül. Nézd, Mystic...nem azt mondom, hogy nem vagy jó társaság, de én hülye vagyok az élethez. Két kezemen nem tudnám megszámolni hányszor sodortam magam bajba. Ilyen személytől akarsz tanulni? Biztos vagy benne? De ha... esetleg hajlandó vagy mástól is tanulni, én megadhatom az egyik angyal ismerősöm számát. |
Mikor arról beszélt, hogy ő már annyira öreg, hogy az ilyeneket, mint a képességem által okozott fájdalom elvételt nagyon könnyen észre veszi, csak elmosolyodtam. Nem tudom, hogy mennyi idős lehet angyal években, de nagyjából azt már meg tudom saccolni, hogy emberi viszonylatban mennyinem is néz ki pontosan. Talán 35-37 év körüli lehet, de igazából nem tudom, nem vagyok jó ebben. Semmit se tudok az emberekről, azt, hogy hogyan fejlődnek, azt, hogy hogyan is élnek pontosan. Csak azt tudtam már, hogy vannak nagyon gonosz emberek, akiknek semmi sem számít. Alig találkoztam ilyennel, de jobb óvatosanak lenni. Vannak olyan emberek, akik kifejezetten a más fajta lényekre vadésznak. Őket akartam elkerülni, de nagyon.
- Jó legfigyelő vagy - mosolyogtam. - Igazából tényleg fiatal angyal vagyok, még csak 62 éves, ha számít valamit. Három éve vagyok a földön és még elég keveset láttam sajnos - ingattam meg a fejemet. Ekkor mondta meg, hogy milyen rég óta van már a Földön, mire kicsit megdöbbentem.
- Hát... az nem most volt - néztem a földet, de nem tudom, hogy miért. - Olyan angyalla még nem is találkoztam, akit valami nagyobb bűn miatt taszítottak volna le. Vagyis hát... más angyallal még nem is találkoztam - nevettem zavartan, miközben a hajammal szórakoztam.
- És ha csak annyit vennék el a fájdalmatból, amennyivel mondjuk biztonságosan haza jutnál? Nem szeretném, hogy ha... ha rosszabb lenne a helyzet. Ki fogom bírni. Oké? - néztem rá mosolyogva.
- Meg amúgy is, nem szeretek úgy haza menni, hogy ha volt rá alkalmam és nem segíttettem - sóhajtottam. - Amúgy azért kérdeztem meg, hogy mióta vagy a Földön, mert érdekelt. Akkor biztosan nagyon sok mindent láttál és tapasztaltál. Esetleg... az itteni lényekről mesélhetnél kicsit.Én tényleg alig tudok valamit... - motyogtam. |
- Túl idős vagyok ahhoz, hogy ne vegyek ilyeneket észre - mosolyogtam.
Én és az öregség.. Komolyan mondom, nem én vagyok, ha nem említem meg ezt. Nem én. Komolyan már magamat is idegesítem vele. De ez van. Jobb mintha kinézetem miatt panaszkodnék. Bár szerintem abban nincs hiba. Szóval, ja marad a korom. De a lány elég fiatal lehet hozzám képest fiatal. Mert azért már ilyen öreg vackok, mint én és Ori jobban szoktunk vigyázni kinek segítünk vagy kinek nem. Legalább is ő, én néha még mindig elszúrom. Cecilia meg inkább nem figyel mások bajára és foglalkozik azzal, hogy legyen normális élete.
- Igen - bólintottam. - Elég fiatal lehetsz. Nem minden lény ártalmas. De igen, néha óvatosnak kell lennünk - adtam igazat.
Szóval megint igazam, volt és Mystic alig tudott valamit a világról. Eh, valamikor én is ilyen voltam, jesszusom, bocsássatok meg. Igazából nem tudom, hogy irigykedjek rá vagy ne, mert azért olyan tudatlan lennék, hogy nem tudnám milyen szarok is tudnak lenni az emberek. Ezért nem tudtam hozzá, hogy mennyi rossz ember is van a világon, majd megtudhatja később. De, ó baszkikám, miért találkozok én frissen bukott vagy csak fiatal angyalokkal? Egyre többször történik meg, én nekem meg gőzöm sincs miért.
- 117 éve, két hónapja és huszonkilenc napja. Miért? - kérdeztem rá. - Irigykedtek rám.
Jól van tudom, hogy sok, hogy pontosan, nap szerint mondtam meg a bukásom idejét. De most ez a válasz jött. Amúgy is, örökre belém égett az a dátum, szóval ja egy hamar ideig nem fogom elfelejteni az egészet. Szerintem soha az életben nem fog megtörténni, hogy azt elfelejtsem. A másik meg... nem tudom mennyire örülne annak, ha azt mondanám, hogy pár fajtársunknak átrendeztem az arcát. Inkább nem szóltam arról. Nem akartam rossz képet festeni magamról. De mindig azt teszem, így nem értem az egészet.
- Jó lesz az. Csak ez nehezen regenerálódik. Iszonyatosan fáj, így nem akarlak kitenni annak - mosolyogtam. |
Még mindig eléggé bizonytalan voltam Ivannal kapcsolatban. Egyáltalán nem éreztem magamat biztonságban, de szerintem ezt minden hozzám hasonló megértheti, hisz nem vagyok ember. Valaki szörnyszülöttnek néz, valaki pedig tudomást se vesz arról, hogy mi vagyok. Kicsit megilletődtem, de mikor elmondta, hogy abból jött rá, hogy a fáldalmát már nem érzi, felsóhajtottam. Tudtam, hogy egyszer még bajt fog okozni nekem az, hogy ennyire segítőkész vagyok másokkal szemben. Mindegy most már.
- Értem... azt hittem, hogy nem fogod észre venni - mondtam egyszerűen neki, de hallva, hogy ő is képes rá, egy kicsit ledöbbentem. Nem hittem a fülemnek, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ő is egy angyal. Egyszerűen hihetetlen volt.
- Akkor te is az vagy. Ez kicsit megnyugtató számomra, mert az idegen lények félelmet keltenek bennem. Nem tudom, hogy ki mire képes, de azt biztosan tudom, hogy védtelen vagyok velük szemben - túrtam bele fekete hajamba, de már nem voltam ideges. Megnyugodtam.
- Mióta vagy a Földön? - kérdeztem tőle halkan. - Miért? - motyogtam. Itt pontosan arra gondoltam, hogy miért száműzték, mi tette bukott angyallá őt. Jó tisztában lenni azza, hogy esetleg rossz célok vezérlik a férfit vagy pedig ugyan úgy elárulták, mint engem. Én oktalanul lettem kitaszított, de már nem bánom. Egyálltam nem...
- Esetleg a bokád... mármint nem tudom, hogy sajnát magadnak el tudod-e venni a fájdalmat, de ha nem, akkor szívesen segítek, mert így nem biztos, hogy el tudsz menni. Segítséggel biztosan nem - húztam el a számat. |
Oké, nem értettem a reakcióját. Általában nem szoktak elkussolni a nők, ha azt mondom, hogy aranyosak. Mondjuk nem hibáztatom őt, én is ledöbbennék, ha ilyen öreg fasz mondaná rám, hogy cukker vagyok. Nem kicsit. Tudom, idegesítő vagyok azzal, hogy állandóan azt mondom, hogy így szörnyen nézek ki, de ez volt az igazság. Kevesebbet bírok, mint a húsz évesek. És hamarabb dobom be a szunyát is. Igen, csak ez volt a problémám semmi más. Tudom, nem ennek kéne lenni legnagyobb bajomnak lenni, de eltereli másról a figyelmemet, így tök jó. Például nem gondolok a mostani álmomra, hanem arra milyen vén trotty vagyok.
- Hát már nem egyszer majdnem meghaltam, így szerintem nem gond - vontam meg a vállam.
Oké, ez picit durva volt tőlem. De szerintem tényleg nem volt az. Egyszerűen, tudom érzem, hogy egyszer megint lesz olyan élményem, ami közel visz Pokolba menetelemhez. Nem tudtam, aggódni miatta. Vagy kijövök belőle vagy nem. Ez volt a két lehetőség. Lehet akkor fogok meghalni, amikor végét járom a ezer évnek, lehet soha nem fogom betölteni. Kitudja. Csak annyit kérnék, hogy próbálják rögtön levágni a szárnyaimat és talán nem fog fájni annyira, mint egy toll tépés. Csak annyit kérek, aztán minden rendben lenne, tényleg.
- Nyugi, nem bántalak - hát nem én vagyok a beszélgetések királya. - Elvetted a fájdalmamat.. az orrom nem gyógyult meg, de semmit nem érzek, semmi fájdalmat... szóval ja, erre a következtetésre jutottam. Azzal mondanék neked valamit, hogy én is képes vagyok rá?
Ja, még mindig bajom volt azzal, hogy ki mondjam mi vagyok valójában. De ez van. Találok más módot arra, hogy meg mondjam másoknak ki és mi vagyok. Már értek hozzá. Ha rájönnek, akkor is kimondják, ha nem körül írhatom. Találósdit fogunk játszani és talán eljutunk arra, hogy tollas idióta vagyok. Hm, mondjuk így is bemutatkozhatnék, nem rossz ötlet. Illik is rám. |
Csak kicsit zavartan elmosolyodtam, mikor azt mondta, hogy aranyos vagyok. Mindent mondtak rám csak azt nem, hogy aranyos vagyok, de hát egyszer mindennek el jön az ideje. Igazából fogalmam sincs, hogy mégis miért, de olyan más volt ez a férfi a többihez képest. Elzen agyaltam, miközben nagyon óvatosan sikerült letörölnöm az arcáról a vért a vizes zepivel és persze a fájdalmat is elvettem tőle, de féltem, hogy észre fogja venni.
- Nagyon vicces. Ilyen marhasággal nem szabad viccelni. Nagy bajod is lehetett volna - sóhajottam fel.
- Örülok a találkozásnak, Ivan - mosolyogtam rá. Nem sok emberrel beszélek, így tényleg örültem annak, hogy itt van ez a férfi és beszélgethetek vele egy keveset, míg tovább nem áll. Nem hiszem, hogy valaha fogok vele többet találkozni, szóval örülök, hogy új embert ismerhettem meg. Mondjuk nem pont így terveztem, de hát ez van.
Azonban a következő kérdés szinte arcon csapott, mikor rákérdezett arra, hogy angyal vagyok-e. Megriadtam kicsit, mert fogalmam se volt, hogy ő micsoda.Lehet, hogy seítségemért cselábe meg fog ölni. Azért ez kicsit félelemt keltett bennem és elhúzódtam tőle, majd egy lépést hátráltam. Lebuktam és ezt nem szerettem volna. El akartam kerülni, hogy bárki is tudjon rólam, de úgy látszik, hogy Ivan rájött.
- Én... - akadtam meg kicsit. Arcomra teljesen kiült a bizonytalanság és az, hogy bizony nem nyúlt mellé a férfi. - Miből jöttél rá? - kérdeztem tőle, miközben folyamatosan őt néztem. Tudtam arról, hogy ebben a városban sok lény él már, így sejtésem se volt, hogy Ivan mi lehet. |
- Aranyos vagy - mosolyogtam féloldalasan, többet nem akartam megengedni magamnak.
Hát ja, nem mindenki segít így egy hülye gyereknek. Kíváncsi voltam azért, miért teszi ezt. Talán kötelességének érzi? Jah, hát nem ő lenne az utolsó, aki a küldetésének érzi, hogy másoknak segítsen. Br, azok még díját is kérnének cserébe, mert egyszer voltak hajlandóak kezet nyújtani az elesettnek. Csak később vettem észre, hogy már nem fáj az arcom. De úgy, mintha elvágták volna azt. De nem tudtam, még hozzá nyúlni, mert még a lány ott törölgette az arcom. Majd ha elveszi, megnézem. Nem akartam még egy fajtársammal találkozni, a nagyja úgyis a lehetetlent akarta jóvá tenni.
- Például, hogy megölöm magam? - nevettem szelíden.
Képes voltam a halálommal viccelődni ez valahogy mindig is velem volt. Sokszor voltam ilyen helyzetekben, így nem volt számomra olyan kétségbeejtő a helyzet. Mindig is veszéllyel éltem együtt, csak most próbáltam civil életet élni, rendeset.
- Ivan vagyok.
Nem tudtam máshogy reagálni, de az antiszociális énemhez képest nem meglepő. Tényleg. Miután végzet a törölgetéssel, lassan, óvatosan megtaperoltam az orromon, és igen, még nem gyógyult be. Szóval a fájdalmat elvették tőlem. Szuper. Valaki nagyon szeret összehozni mostanában a fajtársaimmal. Csak nem tudom miért. Nem vagyunk olyan érdekesek.
- Te angyal vagy, ugye? - súgtam, miközben elhúztam magam. |
- Basszus, várj! Segítek! - álltam fel és kissé furcsa volt ez a helyzet számomra. Nem minden nap találkozom emberekkel, akik konkrétan lefejelnek egy sziklát és kibicsaklik vagy eltörik a bokájuk. Nem tudtam, hogy mégis mi tévő legyek, így mikor végre sikerült eltolnom a sziklát és kiszabadítanom a lábát láttam, hogy az orra vérzik. Amint visszarántotta a helyére az orrát, felszisszentem.
- Várj, tiszta vér az arcod... - motyogtam, majd oda léptem hozzá és a zsebemből elővettem egy zsepit, majd óvatosan a sérült orrát és arcát törölgettem, de segíteni akartam neki. Valahogy sikerült hozzá érnem az arcához is, így kisebb nagyobb sikerrrel lelvettem a saját káromra a férfi fájdalmát, de így pechemre nekem kezdett fájni, de nem érdekelt.
- Legyél óvatosabb legközelebb. Nagyobb baj is történhetett volna - sóhajtottam, majd sikerült letörölnöm az arcáról a vért és talán már nem fáj az orra. A lábához nem mertem hozzá érni, mert féltem, hogy esetleg lebukom. Mondjuk így is nagy volt rá az esély. - Egyébként mi a neved? Ha már segítettem, szeretném tudni, hogy kin. Az én nevem Mystic - mosolyogtam rá és vártam, hogy esetleg szóljon vagy tegyen valamit. |
- Hát épp most törtem el az orromat és vágtam tönkre lábamat, így nem, nem vagyok jól - sóhajtottam
Vért éreztem a pofámon, így gondoltam, hogy az lehet a baj. A lábfejem jobban fájt, mint a fejem. De gondoltam, hogy azt törtem el és lefejeltem egy kisebb állatot. Közben szórtam magamra az átkot, amiért én ilyen hülye voltam. Komolyan. Nem ez, akkor elbőgöm magam más előtt. Mi lesz következőleg? Sztriptízelek idegeneknek? Lehetséges. Van épp valaki rám nyit, ahogy épp valaki engem hág meg, vagy pont fordítva, én dugom meg. A legrosszabb dolgok jutottak az eszembe, de szerintem ez megtörténhet velem.
- Kö-köszönöm - nyögtem fel.
Hát nem akartam megmozdulni, amíg ki nem szabadul a lába, mert nagyobb kárt is tehettem volna benne. Igaz, begyógyul, de azért még mindig kurvára fájt. Arcomon nem látszott az a hatalmas szégyen és szánalom, amit éreztem magammal kapcsolatban. Amikor kiszabadította a lábamat és nyöszörögtem, mert csak most éreztem mennyire fáj az egész. Vagy eltörtem vagy csak simán kibicsaklott, azt nem tudtam. De azt igen, hogy segítség nélkül nem fog egyik se begyógyulni. Lassan megfordultam, próbáltam nem fájdalmat okozni magamnak, de szerintem nem nagy sikerült, mert éppen rátámaszkodtam arra a sérült végtagra, amitől megint fájdalmasan nyüszítettem. Nagyon elpuhultam.
- Japp, bár szerintem jól jártam. Lehetett volna nagyobb baj is - magyaráztam.
Az orromat muszáj volt helyre tennem, nem volt így kellemes létezni. Egy gyors rántással ez meg is történt. Bár féltem, hogy rájön mi vagyok és ki az Isten tudja mi lehetett ő. |
Egy pillanatra talán elmosolyodtam, mikor azt mondta, hogy ő ugyan nem futott egy métert se. Jó, lehet, hogy nem így mondta, de én így értelmeztem, hogy biztos, hogy nem szeret futni és nem is tesz annak érdekében, hogy megszeresse.Az emberi butaság az, hogy mindent feladnak, amiben egy kicsit is az örömüket lelhetik, de én ugyan nem szólok bele a dolgaikba. Rávenni meg végképp nem fogom rávenni őket, de mindegy.
Miközben a férfit néztem az felállt, de hirtelen a teste megrándult, mire ijedten felugrottam és ő már fejjel előre is bukott.
- Jól vagy? - léptem mellé. Segíteni akartam neki, de marhára nem tudtam, hogy mégis hogyan kellene a segítségére sietnem. Eléggé bátortalanul léptem oda hozzá, így marhára nem tudtam, hogy mit csináljak, de aztán letérdeltem. - Na, várj, mindjárt kiszabadítom a lábadat - néztem fel rá, majd a két bazi nagy követ vagy sziklát inkább megpróbáltam odébb tolni. Alig sikerült.
- Nagyon fáj a lábad? - kérdeztem és csak reménykedtem, hogy nagy baj nem történt vele. Nagy nehezen sikerült kiszabadítanom a lábát a követ közül, majd kifújtam magamat és őt néztem. Segíteni akartam neki, de féltem, hogy felfedem magamat előtte. |
Még hogy futok. Már évek óta nem voltam sportos egyáltalán. Talán nem is tudom, mikor csináltam egyetlen felülést is. Ez az egész teljesen elvette a kedvem, hogy csináljak ilyesmit. Meg nem is hagyná, hogy rendszeresen edzek. Tudom, tudom. Megint kifogásokat mondok, de jobb ebbe burkolódzni, mint abba, hogy teljesen elhagytam magam. Ha találkoznék a régi énemmel és nem kell messzire mennem, ahhoz, kiröhögne simán. Akár a mennybéli Nor, akár a világháborús katona, mind szégyenlené, hogy mivé váltam. De sajnos, nem tudom, hogy hogyan kezdjem el. Fogalmam sem volt egyáltalán, hogy képes lennék. Mert olyan sokszor feladom; senki nem tudná megszámolni.
- Én, futni? Dehogy! - mintha tudná, hogy nem sportolok egyáltalán, de én úgy teszek még is. - Igen szép hely. Itteni természet nagyon szép.
Nem szennyezték be az emberek ezt az erdőt, ami mostanában ritka. Amúgy is azért szeretek ide kijönni, mert úgy érzem, hogy így közelebb állok az Atyámhoz. De ez nyilvánvalóan nem így van. Csak szerettem volna azt hinni.
Közben nem is vettem észre, hogy a lábam két kő közé szorult és amikor lépni akartam, egyszerűen arccal előre eltaknyoltam.
- Francba! Rohadt életbe! - ennyire béna csak én lehettem, fogadtam, hogy a bokám is kiment. - Segítenél, ha szépen megkérlek?
Nem volt jobb ötletem. |
Hallva, hogy ő is csak erre járt és most szimplán csak kifújta magát arra gondoltam, hogy esetleg ő is nagy futó és szeret kocogni. Jó, én mindenkiben a futó partneremet látom, mert egyedül olyan marha unalmas, hogy igazán jó lenne valakivel együtt kocogni reggelente. Persze ez eddig nem jött össze, ugyan is alig ismerkedem emberekkel, akit eddig ismertem azok mind átvágtak. Nem hittem volna, hogy ez az emberi világ ilyen szörnyű is tud lenni, de úgy látszik, hogy ez van.
Leültem a patak partra, pár méterrel odább tüle, majd lemostam a karomat és a mellkasomat, hogy ebben a melegben egy kicsit lehűtsem magamat, majd a férfi felé néztem. Olyan furcsa volt nekem, de megpróbáltam nem foglalkozni a furcsasággal, csak egy kicsit szóval tartani persze.
- Esetleg te is erre futsz? - kérdeztem rá mosolyogva, majd kibontottam eddig lófarokba kötött hajamat és kicsit bele is túrtam, hogy ne legyen olyan kellemetlen érzés már. - Nagyon kellemes itt... - jegyeztem meg csak úgy neki is meg magamnak is, de az érdekelt most, hogy vajon ő is sportos emberke vagy sem. |
Magnolia Valley furcsán működik. A vámpír tök jó feje és a megszállók se olyan brutálisan gonoszak. Húsz éve élek itt, de mindig meglepnek a lakói. Komolyan mondom fordítva megy minden ebben a városban. De nem tudom eldönteni, hogy ez engem zavar-e. Talán igen, talán nem. De csodálatos személyeket ismertem meg. Igen, igen most itt Serre gondoltam. Gondolom, hogy túl hamar mondom, hogy aranyos, de na. Teljesítménye nem hazudik. Az valahogy soha. De nem csak új ismerősökre tettem szert. Újra találkoztam Orival és hiányzott volna az az őrült nő. Tisztára máshogy gondolkozik, mint egy normális személy. De na. Azért szeretem őt.
Másik furcsaság az ittenieknek, hogy imádnak a szabadban mászkálni. Jó a tündéket megértem, de a többi mi a francért? Az igaz, hogy gyönyörű az itteni természet, de vannak sokkal szebb helyek és ott nem látogatják annyit a helyet, mint itt. De nem baj, csak velem ne akarjanak kommunikálni. Mondjuk, ha olyan makacs a személy, mint a kisasszony, akkor lehet, hogy még barátságot is kötök vele. Elvégre vele azt csináltam. És ilyen ezer éve nem történt, hogy valakivel ilyen hamar megbarátkozom. De valamikor el kellett kezdeni újra kommunikálni a külvilággal. Szó szerint nem csináltam már tíz éve ilyet. Csák úgy látszik vannak még.
Arcomat és a kezemet lemostam a patakban, mert na. Hajnalban is már kibírhatatlan meleg volt. De még mindig jobb, mint a vérfagyasztó hideg. Északi nevem van és utálom hideget. Én is jó vagyok, az már nem kétséges. Tudom, hogy csöndes a patak körüli hely, de nem kellet nekem zaj vagy más társasága. De valaki fent úgy döntött, hogy mégis kell nekem, hagyj tudja mindenki, hogy milyen antiszociális vagyok. Amikor meghallottam a lépteket rögtön rosszra gondoltam. Ja mi másra. Egy lány hangját hallottam meg. Remek, ez is beszélgetni akart. Össze kellett kapnom magam, ha valami értelmeset akartam mondani neki.
- Szia - köszöntem vissza. - Csak erre jártam és gondolom kifújom magam.
Jah, nem mondtam, hogy próbálok megszabadulni a rémálmom. |
Imádtam a hétvégéket, így nem kellett a büfébe mennem és pincérkedni. Nem igazán szerettem ezt a melót, de örülök, hogy legalább el tudom magamat tartani és nincs gondom. Annyi... Ma semmi másra nem vágtam, csak egy kis nyugalomra és békességre, ki akartam zárni mindent és mindenkit a fejemből. Már szinte gyűlöltem az embereket, amiért, ahogy viselkednek velem és a többi kolleginámmal. Komolyan borzalmasak. Nem is idegesítem fel magamat többet, mert akkor valaki nagyon csúnyán megjárja.
Úgy döntöttem, hogy ideje lenne kimozdulni egy kicsit, futni mondjuk. Ezt a sportot szerettem, így hát ha időm engedte, akkor hétvégén elmentem a természetbe futni.
Magamra kaptam egy rövöd skortot és egy lenge toppot, ami alatt egy sportmelltartó lapult, a kulacsomat a derekamra erősítettem, felkaptam a futócipőmet és már mentem is. A patakhoz érkeztem és úgy voltam vele, hogy kicsit lassítok, így már csak lépésben közlekedtem. Talpam alatt olykor megrezzent a fű, de nem izgattott, azt hittem, hogy nincs itt senki, de tévednem kellett. Mikor kiértem a fák közül és letértem a kis ösvényről, akkor láttam egy egy férfit, mire azonnal megálltam és csak néztem egy darabig. Nagyon meglepett, hogy itt van, mert vajmi kevés embert látok ilyenkor itt.
Végül lassan felé közelítettem, de csak azért, hogy megmoshassam a patakban izzadt mellkasomat és arcomat is egy kicsit. Arra jutottam, hogy ha már itt vagyok és ő is, akkor szóba elegyedek vele. Szerettem új kapcsolatokat kiépíteni másokkal, mert most már rá jöttem, hogy egyedül nem sokat érek.
- Üdv. Mi járatban erre felé ilyenkor? - kérdeztem tőle mosolyogva, majd megközelítettem a patakot, de egyelőre csak figyeltem, hogy vajon hogyan is fog reagélni az érkezsemre. |
Ez a hét kifejezetten jó volt. Alig nyúltam alkoholhoz, ami azért rohadt nagy siker, ahhoz képes, hogyan kezdtem a hónapot. És büszke voltam magamra. Tisztán tudtam gondolkozni. Meg nem esett ki semmi az emlékezetemből, ami még plusz pont is. Szóval most fantasztikus volt az életem. Csak egy gond van, így több rémálmom van. Így tudom, hogy miért ittam magam kómáig magam részegre. Ma se kellett sok megtegyem. Ezek nem voltak valami édes dolgok. Sokszor valamikor nagyon szürreálist szoktam álmodni, amit valaki megfejt, csodálni fogom. Imádni fogom. Agyturkászom nem számít, mert azt mondta, hogy pont én generálom ezeket. Le kéne cserélnem már.
Ezek a szarok mindig tönkre basszák a napomat. Pedig még el se kezdődött. Na mindegy. Felhívtam Ceciliát, hogy ne érezzem magam egyedül. Viszont munkába kellett menni én meg nem akartam ott zavarni. Ezen a napokon nem dolgozom, ugyanis hétvége van. Még az kéne, hogy olyankor is bemenjek. Mondjuk most az egyszer nem ártott volna, bár szerintem meg azért baszna le. Nem vagyunk legjobb barátok a főnökkel, ez mindenki tudja. Nem egyszer kerültünk összetűzésbe, de eddig nem rúgott ki vagy vert meg, szóval jók vagyunk. Még. Aztán ki tudja, úgy dönt, hogy ideje átformálni a fejem. Meg így mindenemet. Ingyen átplasztikáztat.
Lényeg, tennem kellett valamit, hogy véletlenül se őrüljek meg. De fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Úgy nagyon semmi ötletem. De meg kellett oldanom. Így a szabadba mentem. Hajnalba mentem, így simán lejártam a lábam és semmi gondom nem volt azzal. Legalább csináltam valamit. Aztán valahogy kikötöttem a pataknál. Nyugalmas hely és most az kellett nekem. Kivéve, hogy hallottam valaki lépteit. Aztán nem tudom, hogy ki volt, de szerettem volna, felkészülni a legrosszabbra is.
|
[138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
