|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:35 - |
 |
[142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
- Erre születni is lehet? - vonom meg a szemöldökeimet leheletnyire, noha a nevetéséből arra engedek következtetni, hogy nem szó szerint értette. A megfigyeléseim még szegényesek ahhoz, hogy biztosra vehessem az összefüggést a nevetés és a komolytalankodás között, azonban egy valós tényt bizonyára nem ekképpen közölt volna. A végén még hamarabb rátalálok az emberek működéséhez vezető útra, mint reméltem. - Szívesen meghallgatnálak egy ilyen bajkeverésedről - ajánlom fel a történetmesélés lehetőségét, közben nyugodt, ámde kíváncsi tekintettel fürkészve az ő sötétbarna íriszeit. Az éjfekete kencéinek hála könnyedebb megállapítani lélektükreinek valós színét, ám biztosra veszem, hogy nélkülük teljesen feketének hatnának.
Mindeközben - mese vagy anélkül - az én kevésbé szerencsés tapasztalataimra esik a beszédtémánk fonala. Érthető mód nem szívesen idéz fel effajta emlékeket még egy angyal sem, ám nem érzek különösebb megrendülést annak okán, hogy megosztottam vele a történteket. Az értetlenkedés immáron berögzült érzete viszont minden további nélkül kölcsönzi ki magának a tudatomat Reyna furcsa válaszának hallatán.
- Kiborulni? - kérdezek vissza néhány pillanatnyi farkasszemezést követően. Kivételes jelleggel megértem a szó mögötti jelentéstartalmat, ellenben nem tudom, miért kellene kibillentenie a lelki egyensúlyomból egy Mengeléhez hasonlatos létformának. Ha már az elkárhozottak is bizonytalanságba sodorhatnak minket, akkor mély lejtőre révedt az angyalok fajtája. - Nagyjából. Egy boszorkány volt a segítségemre, pontosabban mágus. Azért még nem veszett ki a világotokból a jóindulat - jegyzem meg bizakodóan, s mintha csak bizonyítékát óhajtaná kínálni a sors az iménti megjegyzésemnek, talán még egy vadász segítségére is szert tehetek Reyna által. - Ez igazán jól hangzik, köszönöm. Hol találhatom majd meg? - érdeklődök, hiszen nem várhatom el, hogy mindenhová kövesse a lépteimet, pontosabban fogalmazva mindenhová neki kelljen vezetnie engem.
- Azért próbáld meg elmagyarázni, kérlek - kérem udvariasan, vagy éppen barátian a magam fogalmai szerint, amely mellé egy hintésnyi mosoly is dukál. Persze, amiként belelendül a magyarázatba, úgy az én vonásaim is kisimulnak, legfeljebb a szemöldökeim moccannak néha-néha egy-egy különösebb megszólalásánál. Összességében véve azonban pozitívan értékelem a földiek meglátásait, túlzóan nem térnek el az odafönt tapasztaltaktól. - Ez esetben eddig mindenkit a barátomnak tudhatok, akivel többet beszéltem két percnél. Leszámítva a vadász angyalt - állapítom meg, ugyanis elég Ivanra vagy Rubenre gondolnom... Mindkettejük bánatát volt lehetőségem megtapasztalni, meghallgatni, s a magam módján még segítséget is kínáltam mindkettejüknek. Rick... ha jól emlékszem, ő szavak formájában már kevesebbet panaszkodott, azonban a vérben fulldokló állapotát tekintve bizonyára nem repdesett az örömtől, mikor a segítségére siettem. - Meglepően egyszerű felétek barátokat szerezni - vonom le a magam következtetését egy újabb, haloványra sikeredett mosoly kíséretében. Valahogy nehéz megállni a sárkánynő mellett, hogy végig rideg, közönyös arccal kommunikáljak. Neki nem támaszt kell nyújtanom, ez valami egészen más helyzet, amelyhez a Mennyekben sem volt gyakran szerencsém. Talán évszázadokkal ezelőtt, egyszer...
- Igazán nincs mit, őszintén így gondolom - bólintok egyet a nevét illetően. - Rendelkezik valamiféle jelentéssel is? - engedem meg magamnak a további kíváncsiskodást, ugyanis ennyi beszélgetés után néhány plusz kérdés már igazán nem oszt nem szoroz. Amúgy sem érzem kényszeredettnek a kommunikációt vele, néha ugyan vannak biccenők a fogalmaink különbözőségei végett, de minden alkalommal türelmes magyarázattal illet. Azonban most, hogy a kastély iránti érdekeltségem kihúnyni látszik, a folytatásra kell koncentrálnom, amely első elgondolásra magában foglalná a búcsúnkat. Reyna felvetése viszont megkerüli eme hirtelen és őszintén kellemetlen lehetőséget, bár nem kívánnám az otthonában lakókat megzavarni.
- Nos... Szíves örömest megismerném a családodat, amennyiben nem terhes ez a számotokra. Ők is mindannyian sárkányok? - érdeklődök a jövendőbeli ismerősök felől, noha a logika már rég megválaszolta ezt a kérdést. - Azért hosszú ideig nem zavarnám a nyugalmatokat, még bőven van mit bepótolnom a Földet illető tudásomat illetően - tekintek oldalra, megigazítva magamon a ruhákat, aztán ismét Reynára ringatom a pillantásomat, várva, hogy útnak eredjük valamelyik irányba. |
Nagyon határozottnak tűnt, s úgy éreztem, lehetetlen lenne lebeszélnem a céljáról, így inkább nem is próbálkoztam. Majd később, sunyin, hátulról megközelítve! Most kifejezetten örültem, hogy nem ismeri túl jól az emberek szokásait. Finoman puhítom még, aztán megkísérelem lebeszélni a tervéről… bár nem hinném, hogy örülne, ha megkísérelném befolyásolni, de az ő érdekében tenném. Morfondírozom magamban, miközben őt bámulom. Szavait egy hatalmas mosollyal jutalmazom.
- Ebben van valami, de én született bajkeverő vagyok. - nevettem el magam. - Már kisebb koromban is kötekedtem, na meg verekedtem a nálam nagyobbakkal. - csóváltam meg még mindig kacagva a fejem. No igen… a bajkeverésben mindig is jó voltam! Azt hiszem Albrechtnek sikerült megkedveltetnie magát velem. Bár nem teljesen értettem, hogyan is hozta össze, csak arra tudtam gondolni, talán azért kedvelem, mert sikerült áttörnie a lelkem köré épített védelmi vonalat. Kíváncsian hallgattam a megmentett lélekről szóló szavait.
- Ohh, értem. - nyilatkozatom talán egy kicsit rövidre sikeredett, ám nem tudok érdemben hozzászólni a szavaihoz, így úgy döntök, a kevesebb néha több, nem fárasztom feleslegesen szegényt.
- Hát… lehetőleg annyira, amennyitől még nem borulsz ki. - bár jó vagyok vigasztalásban, azért nem biztos, hogy az sokat javítana a kapcsolatunkon. - Uhh, de már meggyógyultak? - kérdezem aggodalmasan. Elvégre tudtam, hogy az angyalok gyorsabban gyógyulnak, mint a legtöbb lény, de azért akkor is a szárnyuk a legérzékenyebb pontjuk. Azt azonban mégsem merem neki megemlíteni, hogy megnézném őket, ha bármi van velük. Azért ennyire még azt hiszem nem vagyunk jóban… - Értem - jegyzem meg, viszont nem nagyon tudok mit kezdeni az őszinteségével. Azt hiszem mégsem voltam annyira kíváncsi mi is történt vele… bár inkább az igazságosztó részétől dermedek le. Azonban, emlékezve a nemrég említettekre szükségesnek érzem, hogy javasoljak neki egy vadászt, akinek nem az jut először az eszébe, hogy meggyilkolja. - Nos talán ismerek egy vadászt, aki hajlandó lenne segíteni a terveidben, és tudna szolgálni az általad keresett fegyverrel. Na meg némi tapasztalattal… - azt inkább nem említettem meg, hogy kb minden lény elpusztításában. Elvégre Ryl sosem tartozott a kegyetlen gyilkosok kategóriájába.
- Mondjuk lenne még egy barátom? - érdeklődöm meg tőle vigyorogva. - Hát ez eléggé bonyolult… - még mindig javában gondolkozok. - Általában a barátság két olyan személy között jön létre, akik kedvelik egymást. A lényegeként pedig mindenképp azt emelném ki, hogy akkor is segíted a másikat, ha az nem tudja meghálálni. Persze valamilyen szinte lelki kapcsolat. Például olykor-olykor felhívnak a barátnőim, hogy elpanaszolják nekem a bánatukat. A barát dolga, hogy támaszt nyújtson a nehéz helyzetekben és meghallgasson. - hirtelenjében nem jut eszembe több dolog. - Na igen, valami ilyesmi. - nézek rá kicsit tanácstalanul. - Még sosem kíséreltem meg elmagyarázni a barátság fogalmát senkinek. - magyarázom neki, megakadásom okát.
- Szokj hozzá. - mosolyogtam rá. - Manapság kb minden nőn van valamiféle smink. - okítottam.
- Őőő… hát én nem így gondoltam, de asszem ez lényegtelen. - nem tudom már mivel kimutatni, de örültem apró mosolyának.
- Én is örvendek, Albrecht. És köszönöm! - mosolygok rá. Elvégre ha valakivel jóban vagyok, azzal nem bunkózom, s lehetek neki hálás, az ilyen apró dicséretekért. Még amellett is, hogy a nevem nem az én érdemem, hanem az anyámé… de ez van, gondolom ő se maga választotta a sajátját.
Válaszára csupán egy aprót biccentek, elvégre pont ezt vártam tőle, mégis… kit nem töltene el jó érzéssel, ha neki soron kívül felajánlanák? Még úgyis, hogy a ilyesmivel próbálkozna egészen biztosan kikaparnám a szemeit, valami olyasmivel indokolva, hogy nekem is vannak szárnyaim…
Szavait csupán csendesen hallgatom, ahogy fejtegeti a terveit. Kérdésére azonban nem tudom visszatartani a nevetésem.
- Hazamennek. - szolgálok neki válasszal. - Eljössz hozzánk? Nem eszünk angyalt. - mosolygok rá. - Mindezek mellett hármunk közül én vagyok a legnehezebb eset, mi meg azt hiszem már jóban vagyunk, szóval a többiekkel is simán megbarátkozol. Sétagalopp lesz! - adok teret a lelkesedésemnek. |
 - Nem igazán látok más opciót - emelem vissza rá magabiztos tekintetemet, ugyanis ha csak egy vadásznál tehetek szert a kardra, akkor bizony meg fogok keresni egyet. Ha törik, ha szakad, meglesz, és akkor az angyallal is végezhetek, kit testvéremnek aligha tudhatok. Ennek így kell lennie, ám ahhoz alapos előkészületek szükségeltetnek, ma már bizonyosan nem vágnám a fejszémet ekkora kihívásba. Az újonnan megismert lénnyel azonban jóleső a beszéd, nem is kívánok egyhamar felhagyni vele.
- Úgy tapasztaltam, hogy a Földön nem ritkaság "hülyeségeket" elkövetni - nyugtatom meg affelől, hogy nincs egyedül a felelőtlenségével, amely még az angyalokat is gyakorta utóléri. A segítő szándék is kellemetlen szituációkba sodorhat, melyet sikerült maradéktalanul megtapasztalnom a saját bőrömön. S ha már itt tartunk, éppen témába vág a kérdése.
- Bizonyos mértékben az volt, bár ő maga is el volt veszve. Elvitt a házába, hogy összeszedhessem magamat, utána továbbállt, s azóta nem láttam - mesélem el a történet rövidre szabott folytatását. Magam sem tudom, milyen okból kifolyólag csicsergek ennyit, de valamiért úgy érzem, hogy a mellettem állónak nyugodt lélekkel elmondhatok bármit. Végtére is tudja, hogy angyal vagyok, s kíváncsiságomat is természetességgel viszonozza, nem egy erőltetett mosoly, vagy arcának közönyös fátyla mögül. Balgaság lenne ilyen hamar bizalmamat adnom, ám hiába tagadom minduntalan, ebben a világban elveszett vagyok. A magány már túl régóta társam, vajon bűn lenne végre félretolni? Ha tudnám e kérdésre a választ, sokkalta könnyebben alakulna minden, így azonban a saját ösztöneimre vagyok bízva.
Rövidre szabott bambulásomból újabb kérdése szakít ki, méghozzá a kifejezés elsöprő erejével. Nem szívesen emlékszem vissza a Mengele által szolgáltatott tortúrára, s arra, hogy rendületlenül kész voltam meghalni, de a megtörésemhez ennél több szükségeltetne. Ivan példáján okulva valószínűleg soha nem is engednék a kínoknak, nem vágyom hozzá hasonlóvá válni, s elveszteni minden angyali méltóságomat.
- Milyen részletességben vagy rá kíváncsi? - vonom meg az egyik szemöldökömet leheletnyire. - Röviden az összecsapásunk alkalmával megtépázta a szárnyaimat. Azonban nem a bosszú hajt a megölésében. Ő egy gyilkos, lényeket gyűjt a pincéjében vagy azoknak egyes részeit. Bűnei ezen az évszázadon is bőven túlmutatnak, a Pokolban a helye - magyarázom neki nyugodtan, rendületlenül. Hiszem, hogy kizárólag a jót cselekszem, s ennek érdekében bármit hajlandó vagyok latba vetni.
- Nos, én is hasonlóképpen értesültem, azonban őt nem is ezek a célok mozgatják - tudatom vele, bár az előbbi elmondásaim alapján valőszínűleg erre már jómaga is rádöbbenhetett.
A hálámat illető ajánlatomra közben érdekes ötlettel áll elő. Egy kérészéltű momentum erejéig megilletődésre sarkall vele, leginkább azért, mert eddigi életem során senki nem tolongott a barátságomért.
- Nem igazán értem, mit nyernél ezzel - tekintek rá, enyhén hunyorítva a szemeimmel, noha a felém nyújtott keze sem kerüli el a figyelmemet. Mozdulni azonban nincs időm, révén, hogy hamarost meggondolja magát. - S felétek miben merül ki a barátság fogalma? - kíváncsiskodok, ugyanis az eddigi tapasztalataimat szem előtt tartva, valószínűleg ebben sem egyeznek velünk a földi lények.
- Ohh... most már minden világos. Noha attól még nem lesz kevésbé furcsább - állapítom meg a kencéit illető magyarázatára. - A világot illetően pedig... Mindig szükségeltetik az ellensúly, büszkén vállalom eme szerepet - jelentem ki komoly ábrázattal, azonban szép lassan mosoly kúszik fel az ajkaimra. Nem esek túlzásba, leheletnyire moccannak csupán a vonásaim, ám látva a vidámságát, kellemetlennek érezném viszonzatlanul hagyni.
- Örvendek, Reyna. Kellemesen csengő a neved - jegyzem meg eltűnődve, hol őt, hol pedig a tájat fürkészve tekintetemmel. Ugyan nem haladtam előre a küldetésemben, mégsem bánom, hogy itt töltöm az időmet. Egyrészt egy kedélyes személlyel volt szerencsém megismerkedni, másrészt a környék látványa is lenyűgöző.
- Nem, azt hiszem, hogy nem tenném meg - pillantok rá vissza az erdei növényvilágról, ismételt mosollyal fűszerezve szavaimat. A tőlem szokatlan vonások azonban nem vendégeskednek sokáig az ábrázatomon, főként, hogy egy roppant mód érdekes kérdésre világít rá. - Ha teljes mértékben őszinte óhajtok lenni veled, akkor szemernyi fogalmam sincs róla. Rendelkezek egy ismerőssel, azonban hozzá egyelőre még nem mehetek. A küldetést sem erőltetném ma már... - gondolkozok főként a lábaim körül nyüzsgő bogarakat figyelve. - Mit csinálnak ilyenkor az emberek? - kérdezem hirtelen, épp olyan hamarian emelve vissza rá a pillantásomat. |
Fürkészen tekintek rá, miután beismeri a szándékát. Azon morfondírozok, vajon tényleg gyilkosságra adná-e a fejét. Mármint… kimondani könnyű, hogy megölsz valakit, na de megtenni? Azt már sokkal nehezebb. Én például egészen biztosan nem tudnék megölni senkit… legalábbis azt hiszem.
- Min töröd a buksid? - érdeklődöm enyhén összehúzott szemekkel, aggódóan. - Nagy hülyeség lenne megkísérelned egy ismeretlen vadásztól szerezni egy ilyen kardot. - jegyzem meg némi félsszel a hangomban. Nem kívánnám a halálát, ugyanis megkockáztatom, hogy megkedveltem.
Én igazából még beszélgettem volna a hozzákapcsolódó dolgokról, ugyanis hiába nem nézné ki belőlem senki, igenis érdekel, mi van másokkal.
- Igazád lehet… - mosolyodtam el. - Ezen esetben hálás vagyok, hogy meghallgatsz. - ezúttal, levetve az érzéketlenség álarcát, színtiszta hála csillog a szemeimben. - Ha tudnád mennyi hülyeséget követtem el eddigi életem folyamán - csóváltam meg a fejemet lemondóan. - Talán a bátyám mégiscsak okkal aggódik értem. - tűnődtem el, miközben tekintetem feltévedt az égbe, s megakadt az alkonyi felhőkön. - Ohh, akkor még igencsak jól jönnek neked a tanácsok. - úgy döntök nem kívánok megszabadulni a mosolyomtól.
- Ami azt illeti, pontosan tudom miről beszélsz. - nekem is volt már szerencsém jópár üresfejű idiótához. - De én nem szeretek üresen fecsegni. - teszem még hozzá, mintegy magyarázatképpen.
- Ohh, értem - utaltam az indítékaira. - De a lény, akit megmentettél, ő nem volt hálás? - arra először nem kívánok kitérni, hogy mi történt a kellemetlen találkozás után, ám kíváncsiságom nem hagy nyugodni. - Mit művelt veled a másik angyal? - kérdésembe azonban nem felejtek el némi gyengédséget keverni, elvégre eléggé rossz dologról kérdezgetem. Hagyom, hogy hangom meglágyuljon, s az érzéseim, amennyire csak lehet kiüljenek az arcomra, így idézve elő az együttérzés álarcát, amely ezúttal nem is álarc. Mindezek mellett nem tudok nem fennakadni az egyik szókapcsolatán. - Vadász, aki angyal? - meglepődésem érződik a hangomban. - Dehát a vadászok emberek, akiknek meggyőződése, hogy nincs helyünk a többi ember között. Avagy az ennél enyhébb verzióban azokkal végeznek, akik ártanak másoknak. - elvégre a két “típus” között különbséget kell tenni. Szerencsére én csak az utóbbi verzióval találkoztam, egy meglepően kedves lány személyében. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy megemlítem neki az ő alternatíváját, elvégre biztos Rylt is érdekelné a vadász angyal, ám előtte még jobban fel szeretném térképezni a megölendő angyalt.
Egy pillanatra megilletődöm, ugyanis nem vártam tőle semmit, akaratlannak mondható segítségemért, ám valami eszembe jut, ami véleményem szerint annyira azért nem nagy dolog, de ő is úgy érezheti, hogy adott számomra valamit.
- Ajándékozz meg a barátságoddal. - mosolygok rá szélesen, felé nyújtva a kezem. - Jah, bocs, a kézfogás nem kell. - ejtem vissza magam mellé a kezem, eszembe idézve mit is mondott minderről. A másik ötletem a szárnyai megcsodálása lett volna, de azt azért realizálom, hogy ilyet, főleg egy angyal esetében, nem lenne szép kérnem. Mindezek mellett már hevesen fogalmazom magamban, mit mondok neki, ha esetleg rákérdezne a barátságra.
- Ugye tudod, hogy a szemem környéke se természetesen ilyen… az az erős szemtustól ilyen, amíg az ajkam pedig rúzstól fekete. Mindkettő egészen egyszerűen eltávolítható. - osztom meg vele. - Pedig a világ a rendezettlenségre törekszik. - mosolyogtam rá. - Oksi, számíthatsz rám! - nevettem el magam.
- Én Reyna vagyok. - viszonzom a pillantását, egy pillanatra elmerengve rajta, hogy milyen érdekes és szép neve van. No meg, hogy mennyire illik rá.
Újabb nevetés érkezik a részemről.
- Ez is igaz. Bár nem hinném, hogy megtennéd. Vagy mégis? - nézek rá kíváncsian. Nem igazán tudom leplezni az elégedettségemet csodálatára. Mindezek mellett pillantása meglep. Elvégre a férfiak mindig, akár tudatalatt is megakadnak a kebleimnél, avagy a csípőm ívénél, de nála nem tapasztalok ilyesmit. Ennek a kérdésnek a boncolgatását azonban későbbre halasztom, hiszen teljesen belemerülök a dalba.
- Ohh, igaz is. Hát akkor? - érdeklődöm. - Hova tervezel menni és mit tervezel tenni? - kíváncsiskodom. |
Néhány kimért pillantást követően úgy vélem, hogy mégis csak körülményesebb lenne felkutatni ezeket a műgyűjtőket, főként, ha nem is élnek egy közösségben. Ennek okán udvariasan mellőzöm a témát, amúgy is fontosabb megbeszélnivalóhoz érünk. Az új információk birtokában alaposan megcsappannak a lehetőségeim a kard felkutatását illetően, hiszen azzal én is tisztában vagyok, hogy a 19. század már bőven túlmutat az emberek által középkornak nevezett korszakon.
Be kell látnom, nem végeztem megfelelő elő-kutatást, azonban a kérdése nyomán legalább abban biztos lehetek, hogy jó felé tapogatózok egy angyal megölésének érdekében.
- Nos, nem óhajtottam tudatni veled, de így, hogy kitaláltad... Igen, egy angyal ellen szeretném felhasználni - pillantok le magam elé, homlokomat enyhén ráncolva, mert most tervezhetek mindent újra. - Tehát vadászoknál... - ismétlem el csöndesen, törve az agyamat, hogy merre fogok találni egy vadászt, akit lehetőleg én fogok megölni, és nem fordítva. Persze Mengele kézenfekvő megoldás lenne, de épp ellene van szükségem a kard megszerzésére. Ördögi kör, s teljesen értelmetlen. Attól tartok ez a küldetés túl fog mutatni néhány napon.
- Értem - tekintek vissza rá, rövidre zárva ezt a másoknak tetszelgős témát. Már így is túl sokat beszéltem magamról, noha furcsa mód az eddig tapasztaltakkal ellentétben ő nem némasággal és közönnyel viszonozza a helyzethez képest nyitottnak értékelendő viselkedésemet. Ám nem óhajtom túlzottan beleélni magamat a kölcsönös kommunikációba, eddig is megvoltam nélküle, szóval jobbnak látom rá koncentrálni.
- Talán mert valakinek el akartad mondani, de ehhez egy semleges illetőre lett volna szükséged - állapítom meg, mielőtt azonban tovább mehetnék az elemzésében, ismét én kerülök a kérdésének kereszttüzébe. Kellemetlen érzés, mégis képtelen vagyok magamban tartani a válaszaimat. Eddig még soha nem lendültem meg így, ám most, hogy belekóstoltam, képtelenség leállni az őszinte vallomásokkal. - Legfeljebb egy hete. Ismét köszönöm a tanácsaidat - jegyzem meg, bár mások megfigyelésével s indítékaiknak kiderítésével ritkán akadt problémám. Az életem nagy részét azzal töltöttem, hogy az árnyak közt bujdosva figyeltem másokat, mondhatni ragadt rám valami azóta.
- Beszélhetnél úgy is sokat, hogy nem segítesz. Nekem elhiheted, hogy lehetséges - tekintek oldalra, igyekezvén visszafogni az izmaimat ostromló késztetést egy mosoly megmutatására. Érdeklődése nyomán azonban egyhamar elhagy a hirtelen kélt kellemes kedélyállapotom, s visszaereszkedik lelkemre feledhetetlen szeretőm; a sötétség. - Megmentettem valakit egy vadász karmai közül. Mint kiderült, a vadász angyal, és nem vette jó néven a közbeavatkozásomat. Elkárhozott lélek, halnia kell. Miatta van szükségem a kardra - magyarázom meg indítékaimat ezúttal maradéktalanul, végtére is mit veszthetek azzal, ha beavatom? Ha ártani akarna nekem, már ezernyi lehetősége lett volna rá.
- Nos... Bár nem tudom, mivel szolgálhatnék egy ilyen céltudatos lénynek, azonban a hálátlanság nem rám jellemző fogalom - biztosítom róla, hogy viszonzásra kerül még önzetlen segítsége.
Előbb viszont a saját küldetésemet kell véghezvinnem, amely egyelőre úgy fest, zsákutcába futott.
- Ohh... Furcsa dolgokkal éltek - jegyzem meg enyhe elbizonytalanodással a körömlakknak nevezett valamire, majd miután rendre intettem a frizurámat, a ruházatomon is igazítok egyet. - Közelebb áll hozzám a rendezettség. De ha egyszer az emberek közé kívánnék vegyülni, mindenképpen a te segítségedet fogom kérni - magyarázom, ismét oldalra vezetve a pillantásomat. Kár lenne tagadnom, szimpatizálok ezzel a démonküllemű létformával, s így belegondolva, még csak be sem mutatkoztam neki.
- Amúgy Albrechtnek hívnak - tekintek rá.
Most, hogy felemlítette a repülést, hirtelenjében bevillan a tapasztalatait illető megjegyzése is. Pár száz év... Igazából nem sokban szűkíti le az eshetőségeket eme két információ, szóval meghagyom neki a válaszadás lehetőségét. Amelynek megtörténtekor enyhe csodálkozás költözik a vonásaim közé.
- Ajánlgathattad volna, ha tőlem várod, hogy cipeljelek - jegyzem meg, mielőtt megilletődésem előtt adózhatnék. - Tehát sárkány. Varázslatos... - nézek végig rajta leplezetlen csodálattal. Meglehet, az Atya a minket illető szelekcióban kudarcot vallott, ám teremtésének legkülönfélébb megnyilvánulásai egyszerűen ámulattal töltenek meg. Hirtelen nem is tudok többet szólni, s amúgy is énekre fakad, amit otrombaság lenne félbeszakítani. Hangja kellemes, bár furcsállom a szavait.
Mindenesetre csupán akkor nyitom ajkaimat szóra, amikor véget ér az éneke. - Voltaképpen a kastélyba már felesleges eljutnunk, ha nem lelünk ott kardra - állapítom meg, miközben sétálunk. |
- Nem hiszem, hogy örömmel adnának a kincseikből… vagy a kardjaikból. Öhm… - meredek rá összehúzott szemmel, felhúzott szemöldökkel, kicsit értetlenül - mondjuk a városban? - inkább kérdezem, mint állítom. - Ugye nem várod tőlem, hogy utcára pontosan tudjam? - nem, én nem barátkozom ilyenekkel.
- Nemesacélra? - húzom fel a szemöldököm. Akkor meg hogyan jön ide a kastély? Értetlenségemnek pedig hangot is adok. - Akkor mit akarsz a kastélyban? A nemesacél 19.századi “találmány”. Max a vadászoknál találhatsz ilyet… - akadok meg az újabb felismerés következtében. Elvégre senki más nem csináltatna kardot belőle. - Meg akarsz ölni egy másik angyalt? - nyilatkoztatom ki a konkluziómat kérdés formájában. Azt az ötletet, amely szerint magával kíván végezni elvetem, elvégre akkor gondolom nem ilyen formában fáradna ennyit. Mindezek mellett, tovább fűzve a témát magamban megállapítom, hogy esetleg egy múzeumban is akadhat hasonlóra, hiszen nagy ritkán az általam megemlített kor előtt is sikerült előállítania, egy-egy mesterembernek a keresett anyagot. Mindemellett bosszankodom egy sort, azon, hogy Rayatnak hála minden lény elpusztításának módját ismerem… komolyan, annyira aggódott, hogy bajunk esik!
- Jaj, hát csak vaktában próbálkoztam. - adom tudtára. - Az okát meg csak te tudhatod. - nyújtottam rá nevetve a nyelvem. - Ez van. - vigyorodom el. - Bár ez nem meglepő, hiszen tök máshogy gondolkozunk. Időnként te is összezavarsz engem. - ismerem be neki. - Pedig ez nálam elég ritka. - teszem még hozzá gyorsan. Úgy érzékelem, valami megváltozott egy picit a viselkedésében, ami nagyon kíváncsivá tesz. Vajon mit mondhattam? Sajnos azonban a helyes kérdést nem találom, így ennek hiányában annyiban hagyom, nem érdeklődöm.
- Hát nem rajongok azért, ha irányítani próbálnak, azért meg végképp nem, ha meg akarnak védeni. Én szeretek kiállni magamért. - a következőkkel azonban alaposan meglep. - Ezen még sosem gondolkoztam… - igyekeztem fellelni az összes esetet, amiben ilyesmi történhetett. - Általában a harciasságomat használják ki. Meg, hogy nem félek kiállni a barátaimért. - merengésem közben visszatéved az angyalra a tekintetem. - De miért is mondom el mindezt neked? - teszem fel az abszolút jogos kérdést. Ezt még a barátaimmal se nagyon szoktam megvitatni.
- Mióta vagy a földön? - nem teszem hozzá, hogy az eddigi beszélgetésünk alapján két hétre sem tippelném. - Minél tovább “élsz” annál egyszerűbben jössz rá, hogy kik akarnak ártani neked, illetve kik a barátaid. Például a beszédstílus alapján, vagy egyéb jellegzetességek nyomán. - osztok meg vele egy újabb adag okosságot. - Ez igazán kedves tőled… - jegyeztem meg epésen.
- Inkább csak szeretek beszélni. Nagyon szeretek. - teszem még hozzá, bár erős gyanúm, hogy ez már neki is feltűnt. - Párszáz év alatt sokat tapasztaltam. - vonom meg a vállam. - Mi történt? - érdeklődöm meg azonnal. - Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nem mindenkinek érdemes segíteni. De a nagy többség hálás lesz érte, és viszonozza is. - nézek rá. - Én legalábbis ezt tenném. - teszem még hozzá csendesen. - Hát jó… - görbül az én szám is apró mosolyra, ha már ő -először eddigi beszélgetésünk során- mosolyog. - Amúgy se hagynám magam. - húzom ezúttal széles vigyorra a számat. Csak nem bírom ki, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó.
A haját másodjára is betámadva inkább azt választja, s eltolja a kezem, amire egy újabb elégedett vigyor kúszik fel az arcomra. Kérdésére azonban nem tudom megállni, és fel is nevetek.
- Körömlakknak hívják, és lemosható. - a szám még mindig erőteljesen felfelé görbülnek, és a szememben is nevetés csillog. - Na jó, nem piszkálom a hajad. - húzom vissza a mancsom. - Bár borzasan akkor is jobban állna. - már letettem róla, hogy átrendezem hajzatát, az utolsó szót azonban ígyis magamnak követelem.
- Ha ember lennék nem ajánlgatnám, hogy repüljünk. - húzom el a számat. Egy csöppet azonban gondolkodóba ejtett, hogy tényleg eláruljam e neki, hogy mi vagyok. Végülis azonban amellett döntök, megtudhatja, hamár egyszer én is tudom micsoda ő. - Sárkány vagyok. - szolgálok neki válasszal.
Tovább sétálva a kastély felé elkezdek énekelni. Választásom valamilyen ismeretlen okból -na jó, feltehetőleg azért, mert a leggyakrabban hallgatott lejátszási listámon is ez következne- a Three Days Grace Fallen Angel számára esik. |
- Ohh... Ez esetben egyszerűbb lett volna egy ilyen műgyűjtőt megkeresnem. Merre élnek? - érdeklődöm meg, ha már volt szíves felvilágosítani, s egyúttal kínálni egy könnyedebb utat az óhajtott kard megszerzéséhez. A következő megjegyzésével azonban újfent elbizonytalanít. A bolondját kívánja járatni velem, vagy mire fel ez a csapongás? - Nem is rozsdás kardokat keresek. Nemes acélra lenne szükségem, ha már konkretizálni akarjuk a kutatás célját - osztom meg vele az egyik apróbb részletet. - Rendelkeznek ilyennel vagy sem? - teszem fel a kérdést, mert úgy tapasztalom, hogy konkrétumok nélkül egyhamar elkalandoznak a gondolatai olyan vizekre, amelyek számomra nem éppen nevezhetőek relevánsnak. Ám hiába, csak pedzegeti az indokaimat, azonban nem fogom közölni vele az igazságot, ami meglehet, hogy egy kósza mendemondán alapul, viszont ha beválik, akkor bizony ellenem is hatásos lehet. Én pedig egyelőre szeretem magamon a szárnyaimat, s a Pokolba sem kívánkozom feltétlenül.
- Nem arra kell - válaszolok, visszaöltve magamra a közöny álcáját, vagy éppen belső állapotom legőszintébb megnyilvánulását. Nem nevezhetem hosszú éltűnek az igyekezetemet... - Mi? Miért akarnék bárkinek is tetszelegni egy karddal? Miért akarnék bárkinek tetszelegni? - vonom meg az egyik szemöldökömet leheletnyire, mert nem tudom hova tenni a hirtelen kélt lelkesedését és érdeklődését. Az egyedüli angyalt sem érdekelnék effajta otrombaságok, aki iránt ha rövid időre is, de megélénkült a kíváncsiságom. Addig élt eme gyarló ábránd, amíg rá nem eszméltem, hogy undorodik tőlem. Úgy vélem, hogy ezen egy kard nem sokat segítene, na meg nem is vagyok emberből, hogy a szimpátiám vezényeljen, noha tény és való, a bukásom óta megannyi érzés megtapasztalására lettem képes. - Összezavarsz, ez nem tetszik - pillantok rá némi szigorral, leginkább azért, mert felélénkítette bennem a bukásom utáni órák kínszenvedéssel teli momentumait. Voltaképpen eddig nem engedtem, hogy hasson rám bárminemű módon az akkor tapasztalt elutasítás, ám ha egy angyal bukását rossznak minősítjük, akkor az enyémet katasztrofálisnak értékelném.
Szerencsére a saját kellemetlen tapasztalásaimról áttérünk az ő élményeire, amelyeket kimért figyelemmel hallgatok, s közben a furcsa maszk mögött megbúvó vonásait elemezgetem.
- Haragosnak tűnsz - állapítom meg. - Talán még aggódónak is, nehogy valaki kirántsa a kezeid közül a gyeplőt, és megismerje a gyengeségeid. Esetleg valaki már felhasználta őket ellened? - kíváncsiskodok, mert kivételesen olyan témához értünk, amely kiváltképpen érdekel. Kedvemet leltem mindig is a megfigyelésben, hát még az emberekében, szóval örömmel megérteném ennek az egyednek a gondolkodásmódját is.
- Mások is így öltözködnek? Így nem lesz könnyű kiszűrni az ellent - sóhajtok fel visszafogottan. - A kérdésedre a válaszom pedig az, hogy mindegyik részed. Lényegtelen, ha nem vagy démon - zárom rövidre a témát, ugyanis a baklövésemet nem szívesen elemezgetném tovább. Van, amit egyszerűen el kell engedni. Én minden további nélkül megtenném, ha nem emlegetné fel állandó jelleggel. Vajon megsértettem vele?
- Nos igen, ebben igazad lehet. Sok mindent tudsz, segítőkészebb vagy, mint a fajtársaim - állapítom meg amolyan dicséret gyanánt, és egy leplezett köszönöm formájában, ugyanis a nyers modora, illetve a furcsa megjelenése mellett valóban sok mindenre megtanított már most. - A halált azonban nem félem, úgy pár napja közel kerültem hozzá, de nem azért, mert lelepleztem magamat. A segítség nem kifizetődő ebben a világban, de ne aggódj, én nem foglak pincébe zárni - tekintek rá komoly ábrázattal, majd realizálva, hogy egy kitűnő viccel sikeredett élnem, enyhe mosolyra húzom az ajkaimat.
Egészen addig kitart a jó kedvem, amíg romba nem dönti a hajamat, persze másodszorra már felkészülten ér a támadása, s bár nem szívlelek másokat érintgetni, ezúttal rá kényszerülök, hogy eltoljam magamtól az elfeketedett körmökkel bíró kezét.
- Nem láttam még senkit, akinek ilyen körmei lennének, miféle kórságban szenvedsz? - pillantok rá ismét, miután közelebbről is megszemlélhettem a kacsóját. A koponyákat is felismertem rajtuk, vajon elátkozták volna? Sok mindent megmagyarázna. - Mindazonáltal nekem így is megfelel a hajam - tudatom vele, mielőtt ismét próbálkozni óhajtana. Szerencsére ahelyett, hogy kitartóan igyekezne tönkretenni a belső egyensúlyomat, végre témához érünk, és amint megkaptam az irányt, útnak indulok. Akkor sem állok meg, amikor felteszi jogos, engem azonban kínosan érintő kérdését.
- Megvan rá az okom. Viszont elég volt belőlem. Ha nem démon, akkor mi vagy? Ember? - kérdezem, mert ki tudja, lehet egy szellem vagy éppen egy boszorka is. Az utóbbi napokban bizony nem csupán az angyalok elpusztításának módjait kutattam, hanem az itt élő lényeket is, |
Magyarázatom után csendben várom, hogy az isteni szikra megjelenjen a szemében, alias végre leessen neki az előbb mondottak értelme. Nem hiába várok, beszélgetőtársam kezdi kapizsgálni a mondanivalóm lényegét.
- Egen… bár ha tudom, hogy eddig tart, mire leesik inkább hagyom a francba. - nézek rá lemondóan, miközben azon morfondírozok, vajon honnan pottyanhatott ide. Mármint azért annyira nem nagy dolog eme papagájos kijelentésem, s általában mindenki tudja mire gondolok… furcsa, hogy ő nem. Azon kezdek gondolkozni, talán másik nyelv az anyanyelve, ám a válasza ezt voltaképp kizárja… mindenesetre egyre érdekesebb számomra a srác, így kezdem egyre jobban élvezni a kötélhúzásunkat.
- Hát jó… - pislantok meglepetten arra, hogy az Excalibur valós. Azt azonban nem értem milyen gyíkja van már megint. - Egy szóval sem mondtam, hogy nem vagy valódi. - megint sikerült meglepnie, kijelentését az azt követő betoldásig nem is igazán tudom hova tenni. - A műgyűjtő olyan személy, aki régi, és általában eléggé értékes tárgyakat gyűjt. - adom tudtára. - Mindezek mellett azt hiszem nem tartoznak ezek közé az ezeréves rozsdás kardok, amikre jó, ha új korukban rájuk lehetett fogni, hogy acélból vannak. - mélázom el. Nem, nem bírom megállni, hogy a kard használatának kérdését a továbbiakban mellőzzem. - Manapság inkább pisztollyal járnak az emerek, vagy késsel. Márha védelmi célokra kell. - egyszerűen nem fér a fejembe, mire kellhet neki egy kard, hiszen én magam semmilyen praktikus felhasználási módot nem találok rá. - Vagy imponálni akarsz vele valakinek? - próbálkozom tovább. - Naaaa, áruld el létsziii!!! - meresztek rá hatalmas kiskutya szemeket. Atyám, de régen kuncsorogtam akármiért is.
Csupán biccentek, amikor megerősíti az előző megállapításomat.
- Nem, nem vagyok. - válaszolom meg kijelentését. - Nos én szeretek különbözni az átlagtól - nézek mélyen a szemébe - igazából ez egy üzenet a részemről a világnak, hogy nem szorulok a segítségükre és a védelmükre, nem vagyok olyan, mint ők. Na meg a bátyámnak, de felé nem ment át az üzenet. - csóválom meg a fejem lemondóan. - Mert alapból az módi, hogy a nőkkel udvariasan bánunk, nem ütjük meg őket, előreengedjük őket, és védelmezzük őket, bár az utóbbitól a plafonon vagyok. Nem szorulok senki védelmére! - utolsó szavaim indulatosra sikerednek, bár mindez nem az angyal felé irányul. - Azon csodálkozom, hogy még nem hívott fel, hogy hol vagyok, mert aggódik értem. - húztam el a szám. - Bár lehetséges, hogy itt nincs térerő, azt azért nem ér el. - vigyorodtam el. - Amúgyis, miért néznék ki úgy, mint egy démon? Ha tudnád hányan öltözködnek hozzám hasonlóan… - jegyzem meg. - És melyik részem démoni? - néztem végig magamon, majd utána rá függesztettem a tekintetem, érdeklődve várva a válaszát.
- Általában nem túl rikító pólót és farmert hordanak. - adtam a tudtára. - Egy igen maradi embertől. - pillantok rajta még egyszer végig. - Viszont azt hiszem illik hozzád ez az öltözet. - merengek el.
- Lehet, hogy idősebb vagy, de mindenki kinézetre ítél. Nem tudom rémlik-e, hogy te is azt tetted. - utalok a démonos szövegre. - Kinézetre pedig nem vagy több egy 18-20 éves fiatalnál. Nem mondtam, hogy tagadd meg a lényed, csupán arra kívántalak figyelmeztetni, mennyire veszélynek teszed ki magad. - néztem rá nyugodtan. Na tessék, milyen aranyos vagyok vele! - Csak arra kívántam utalni, nem hiányzik neked a plusz feltűnés, amikor jó néhány alap földi dologgal sem vagy tisztában. - elemeztem ki neki a problémákat. - Mindezek mellett, ha te feltétlenül ki akarod nyiratni magad, én nem állok az utadba. - vonom meg a vállam. Kicsit vicces a tudat, hogy aggódok érte. Megkockáztatom, hálás a rázúdított tanácsáradatért, bár az ő esetében nem lehetek benne biztos.
- Miért? - hajolok hozzá közelebb, miközben figyelem, ahogy visszaigazgatja a feltúrt tincseket. - De az úgy akkor is sokkal jobban állt! - nyúlok, hogy megint az általam kívánt rendbe borzoljam őket, fekete, halálfejes körmökben végződő ujjaimmal.
- Arra - mutatok el a kastély irányába. Szerencsére beszélgetésünk közben sikerült felmérnem a terepet, így már pontosan tudom hol vagyunk. Az úticélunk sincs túl messze, így nagy léptekkel vágok neki, ám két lépés megtétele után megpördülve visszafordulok felé.
-De ha te angyal vagy, akkor miért nem repülünk? Úgy kicsit hamarabb odaérnénk. - érdeklődöm tőle, bár gyanús, hogy nem úgy kereste a kastélyt. Talán lehet valami a szárnyaival... |
Nos, annak tekintetében, hogy tudattam értetlenségemről, nem vágok a szavába, amikor magyarázatot kínál a szárnyasokat illető megjegyzéséhez, ám még így is el kell telnie néhány másodpercnek, mire levonom a konklúziót.
- Ohh... Szóval sértésnek szántad, így már értem - osztom meg vele is a következtetésemet, amelynek fényében nem sokat változik a helyzetünk. Én még mindig válaszokat várok, ő pedig továbbra sem hajlik az együttműködésre, noha a maga komótos tempójában kezd kialakulni a kommunikáció kettőnk között. Nem bánom a kerülőket, végtére is az időm szinte végtelen, és a bolygónak sem fog fájni az a néhány plusz nap, amit eltölt még a felszínén Mengele.
- Tudom, hogy mi az Excalibur, és igazából teljesen valós... - pillantok oldalra egy cseppnyi türelmetlenséggel, s nem azért, mert okítani próbált, hanem mert komoly késztetést érzek további információk átadására, amely most puszta időhúzásnak minősülne, s amúgy sem kell a világ minden titkáról értesülnie az emberiségnek. Vagy a démonoknak. Szerencsére vagy sem, az újabb furcsa kérdését hallva elillan belőlem a kényszer, helyét pedig újabb adagnyi értetlenség veszi át. - Valódi vagyok... És nem gyűjtögetek - felelem enyhén összehunyorítva a szemeimet. - Fontos ügyben kell asszisztálnia, ennél többet nem áll módomban megosztani veled - magyarázom rendületlenül, és olybá tűnik, hogy lassacskán megérik a gyümölcse a kitartásomnak. Láthatóan hajlik a segítség felé, nyilvánvalóan kellő terepismerettel is rendelkezik, innentől fogva már csak arra kell várnom, hogy meginduljunk. Azonban ez sem megy könnyedén, és szemtanújaként a megilletődésének úgy vélem, hogy mégsem volt egyértelmű az angyalságom, mindez idáig.
- Igen, az vagyok. De ha jól értem, te nem vagy démon. Akkor miért nézel ki úgy, mint ők? - kérdezek ezúttal én, mielőtt még megkaphatnám a részletes kioktatását a földi léttel kapcsolatban. Becsülöm az önzetlen segítségét az itteni boldogulásom javára, ám még így sem világos minden a szemeim előtt.
- Nem tudom, hogyan öltözik a többség, nem vagyok ember. Ellenben egy embertől kaptam ezen ruhákat - tudatom vele, noha kétség sem férhet hozzá, hogy én is meg vagyok elégedve ezzel a küllemmel. Persze kíváncsivá tett. Ha egyszer úgy alakulna, hogy feladat nélkül maradnék, mindenképpen beleásom magamat az emberi lét számomra egyelőre jelentéktelennek tetsző részleteibe.
- A külsőt nem én választottam, megkockáztatom, idősebb vagyok többségeteknél. Miért ragaszkodnék a lényem megtagadásához? S ugyan mit kezdhetnél e tudás birtokában? - kérdezem nyugodtan, bár leplezetlen büszkeséggel. Amíg nem kínálom tálcán a szárnyaimat, addig nincs, ami komoly bántalmakat tudna okozni, legalábbis azután, hogy visszanyertem erőm utolsó morzsáit is. - Mindenesetre köszönöm kéretlen tanácsaidat, a jövőre nézve bizton hasznosíthatom őket - biccentek felé egy aprót, hálám aprócska jeléül, majd ugyebár a bogarakra függesztem tekintetemet. Vesztemre, ugyanis idő közben közelebb lépdel hozzám a démoni külsővel megáldott ember - vagy egyéb lény -, és súlyos határok átlépésére szánja el magát.
- Khmm... ha megkérhetlek, többet ne érj hozzám - igazítom meg sietősen a hajamat. - Koncentráljunk a feladatra. Merre indulunk meg? - pillantok rá vissza, majd végig a környéken. |
Értetlenkedésére belefogtam az előbbi gondolatmenetem részletes elmagyarázásába.
- Tudod papagáj, a madár, amit be tudsz tanítani néhány egyszerű szóra, vagy kifejezésre, amiket aztán ismételget. Na, stimm? - reméltem így már végre leesik neki, hogy sértésnek szántam az előbbit. Elvégre mit ér a sértés, ha a címzettje nem érti azt?
- Egy kardot? - ezzel alaposan meglepett. - Szerintem az Excaliburt inkább Anglia környékén kéne keresned… - majd mivel a papagáj sem volt világos, kifejtettem neki bővebben. - …a mitikus pengét, amivel Artúr király hadonászott a mondában. - erősen összpontosítva figyeltem a reakcióját. - Na de a viccet félretéve, mire kell az a kard? Mi vagy te, valami műgyűjtő? - azt meg inkább nem tettem hozzá, hogy nem hiszem, hogy csakúgy hevernének a pengék szerteszét a kastélyban. Szerintem már minden használható dolgot elvittek az omladozó falak közül… persze lehet szerencséje lesz.
Következő kérdésével alaposan meglepett, fogalmam sincs mire célozhat.
- Mit honnan? - értetlenkedek ezúttal én. Komolyan, mintha nem egy nyelvet beszélnénk… hihetetlen mennyire nem értjük egymást. Na de én szeretem a kihívásokat, a magányt meg egyáltalán nem, szóval nem szabadul tőlem egykönnyen.
- Jah, azért akad itt néhány, bár ha nagyon ragaszkodsz a kastély titulushoz, az a lehetőségek számát leredukálja egyre. De ilyen kis váracska az van több is. - osztottam meg vele.
- Földi király… - motyogtam elgondolkozva magam elé ezt a furcsa szókombinációt. Elvégre melyik király nem földi? - Áhh, basszus! - kiáltottam fel. Sikerült végre összeraknom a kirakós elszórt darabjait, és így végre ráeszméltem mit kérdezett az előbb. - Szóval angyal vagy. - mondom ki hangosan is a felfedezésem, szinte várva a megerősítését. - Nem tudtam - ahogyan a széles vigyort palástolni sem - igazából csak dühíteni akartalak azzal a megszólítással. Ha már te állandóan démonnak hívsz… - vágtam sértődött képet. - Ja, és hogy honnét… - bár mondta, hogy mindegy, de nem érdekelt, végre szövegelhettem, ettől nem foszthatott meg, így rázúdítottam eddigi észrevételeimet. - Először is, ahhoz képest, ahogy kinézel, túlságosan modorosan beszélsz, pluszban a ruhád sem illik igazán a kölyök külsődhöz. Ha be akarsz olvadni a tömegbe, akkor öltözz úgy, mint a többség. A szavaid néha kicsit fellengzőek, például a “földi” titulust mellőzd. Mindezek mellett próbáld meg leplezni, ha valamit nem értesz, lásd “angyalom”, mert azzal olyat árultál el nekem, amit felhasználhatok ellened. Szóval igyekezz megismerkedni a szavak több jelentésével is, ha pedig a szövegkörnyezetbe nem illőt találsz, akkor azt inkább ne vedd figyelembe. No meg soha, de soha ne ítélj látszat alapján, mert először én is majdnem ütöttem, és csak aztán kérdeztem. - fejeztem be ezzel az egyéni betoldással.
- Segítek - sétáltam hozzá egészen közel, majd ujjaimmal a hajába túrtam, felborzolva a frufruját. - No, így határozottan jobb az összhatás! - vigyorodtam el. Igazából a hajának többi részét is örömmel összaborzoltam volna, de nem hittem, hogy hagyná. |
- Nem igazán értem, mire óhajtasz kilyukadni - vallom be őszintén, mert igazából a kifejezést sem értem. Legjobb tudomásom szerint errefelé nem élnek meg az említett szárnyasok, s egyáltalán mit kezdhetnék velük? Bölcsebbnek találom félretenni ezen kérdés felgöngyölítését, a célom szempontjából teljesen irreleváns, hogy mit próbált sugallni a megjegyzésével. Azonban még mindig nem kapok választ, csupán kérdéseket, amelyeknek megválaszolásában nem találok kivetnivalót.
- Egy kardot keresek. És azért, mert nem ismerem a környéket. Máskülönben útbaigazítást sem kérnék, nemde? - válaszolok nyugodtan, miközben azon morfondírozok, hogy miféle anyaggal kente be a száját? Első ránézésre ízléstelennek találtam, ám ennek a lénynek a megjelenése nem is különbözik olyan sokban a fekete bogarakétól, amelyek kiváltképp örömüket lelik a követésemben. Bizton állathatnám, hogyha most lenéznék a lábam elé, ott izegnének, mozognának körülöttem. Ha nem sütne róla, hogy démoni teremtmény, talán még szimpatizálnék is vele, már amennyire tőlem telnek az effajta érzelmek.
Mielőtt azonban szemernyit is csírázhatna bennem a különleges megjelenésének nos, ha nem is csodálata, ám az általa okozott érdeklődés, olyan pontra tapint, amelyre nem kellett volna. Mindenki ilyen könnyen meg tudja állapítani, hogy angyal vagyok? Ezek után nem is kérdés, miért ekkora kihívás és büntetés számunkra a Földön létezni.
- Honnét...? - kezdenék bele a kérdésbe, ám inkább nem folytatom, hiszen nem azért jöttem el idáig, hogy lényegtelen tényezőkről faggassak egy démont. - Mindegy - vonom össze a szemöldökeimet enyhén, majd látván, hogy vele nem fogok sokra menni, elvetem a képtelen gondolatot, hogy egy alvilági lénytől várjak egyszerű választ az egyszerű kérdésre.
Elhatározásom előtt fejet hajtván már éppen indulnék, amikor ismét szóra nyitja ében ajkait, ekképpen egyelőre a helyemen maradok. Talán mégsem olyan megátalkodottak, mint mutatni óhajtják, viszont a kérdése felvet egy aprócska bökkenőt.
- Több is van? Nos, amelyik a legközelebbi, számomra lényegtelen, hogy épp melyik földi király keze által építettetett kastélyba megyünk - magyarázom visszafogott hangon. Bizonyosan minden kastélyban vannak kardok, tekintve, hogy annak idején boldog boldogtalan ezekkel a bökőkkel futkosott. Nos, ez enyhe pontatlanság, de egy király várában képtelenség, hogy ne nyugodjanak effajta fegyverek. - Hogy döntöttél? Segítesz vagy sem? - tekintek vissza rá, ugyanis pillantásom idő közben elkalandozott a korábban felvetődött bogarakra, akik csakugyan a közelben nyüzsögnek. |
Valamennyire látszik rajta, hogy megleptem a kérdésemmel, s visszakérdezésére pedig igencsak hajlottam a válaszadásra, hisz azért annyira nem vagyok bunkó, ám még mindig bennem volt az előreítélésének tüskéje. Miközben azon emésztettem magam, hogy most akkor mi legyen, megint előrukkol az előző mondatával.
- Igen, hallottam ám elsőre is… de ha ettől jobban érzed magad, akkor papagájkodj még nyugodtan. - enyhe nevetés bujkál a hangomban. Egyenlőre azonban még nem szándékoztam választ adni a kérdésre. - Sürgető ügy? Mit akarsz te egy elhagyatott kastélyban? - érdeklőtem kíváncsian. Nem nagyon tudtam elképzelni, mi lehet olyan sürgős, elvégre az ilyen kastélyok nem szaladnak el. - De ha meg sürgős, akkor miért a semmi közepén vágsz át, miért nem egy úton mész? - nos lehet ez csak számomra tűnik logikus lépésnek… de ha tőlem kér segítséget, alias eltévedt, akkor meg miért nem ott közlekedik? Úgy gondolta, egyedül is képes eljutni oda? Vagy még soha sem járt erre, és azt hitte egyszerű odajutni?
Apró vigyorral figyeltem, ahogy kényszeresen leporolgatta a ruháját. Nos engem nem zavart, hogy koszos itt-ott, de őt láthatólag igen. Enyhe érdeklődéssel mértem végig a ruházatát. Úgy tűnik ő sem ide készült… akárcsak én.
- Chh… - bukkant ki a nem tetszésem apró jele fekete ajkaim közül. - Akkor minek fáradsz angyalom? - érdeklődtem enyhén ellenségesen, direkt használva az ő megszólításának ellentétét. - A démonok soha senkinek nem segítenek. - vontam meg a vállam. - Nem kívánok kilógni a sorból. - forgattam meg a szemem, továbbra is játszva az eszem.
Érdekesnek tartottam, hogy az előzőek ellenére mégiscsak köszönt nekem. Nagyon el akarhat jutni abba a kastélyba… Aprót sóhajtottam. Na lásd kivel van dolgod...
- Mondcsak, azt is elárulod nekem, hogy melyikbe kívánsz eljutni? - no igen, anélkül nehezen megyünk bárhova is. |
Enyhe értetlenség fut át az agyamon a kérdése nyomán, melynek kivetülése a vonásaimra... nos, kimerülne abban, hogy leheletnyire összeszűkíteném a szemhéjaimat, azonban eme kártyámat már kijátszottam, amikor megpillantottam az alvilág hangulatát magán hordozó létformát.
- Mert... a segítségedet kértem...? - válaszolok némi bizonytalansággal, amely ritkán övezi a jellememet, de eddig nem is elegyedtem ilyen furcsa beszélgetésbe senkivel. Így működik ez, nem? Az emberek kérdeznek egymástól, a másik válaszol, főként, ha az egyiknek segítségre van szüksége. Ez odafönt sem esett másképpen, akkor miért kérdez ilyen botorságot?
Ohh, majd' elfeledtem, hogy egy velejéig romlott fúriával állok szemben.
- Mint említettem, egy kastélyt keresek, sürgető ügyben - ismétlem el, hátha korábban elkerülte a figyelmét a kérdésem lényegi része. Természetesen nem siettetem, türelemmel várom a válaszát, amely talán még egy hozzá hasonló lénytől sem bizonyul majd félrevezetésnek, közben viszont nehéz nem észrevenni, ahogyan méreget. Biztos feltűnt neki a kosz a ruhámon, ennek okán pedig nem tudok ellenállni a kényszerességemnek. Gyakorlott mozdulatokkal söprögetem végig a fekete nadrágomat, amelyhez ébenszín mellény, s vörös nyakkendő társul. Talán a legkényesebb része az öltözékemnek a fehér ing, amelynek ujjai csakugyan bekoszolódtak itt-ott. Sajnálatos ezen már csak a víz ereje segíthet.
- De - válaszolom hirtelen, felhagyva a tollászkodásommal. - Csupán a magadfajta pokolszökevényeket üdvölzöm kellemetlen szájízzel, démon - felelem cseppet nyersen, azonban az alvilág szolgái felé képtelen vagyok közönnyel viseltetni. Talán egy nap a Pokolra jutok, addig viszont nem óhajtok romlott lelkekkel cimborálni.
- Ám... ha ezen múlik a válaszod, üdvözöllek. Nos? - billentem oldalra a fejemet enyhén, várakozóan figyelve démonian sötétellő szemeit. |
Noha az emberek általában azért jönnek ide, én ki nem állhattam az erdő csöndjét. A kaptatók, a sziklák, az esetleges sár, és az összes többi vajmi kevéssé zavart, na de a magány, meg a csend… attól meg tudtam volna őrülni. Ízig-vérig társasági lény voltam, s most a népesség hiánya kezdett kiülni a lelkemre. Ez pedig bizony abban nyilvánult meg, hogy minden harmadik fával leálltam beszélgetni, hol valami tréfával, hol pedig egy velem megtörtént esettel szórakoztattam lombos hallgatóságom. Az igazat megvallva gyaníthatólag ők is szerettek volna menekülni a szóáradatom elől, azonban erős gyökérzetük nem tette lehetővé a helyváltoztatást. A későbbiekben -amikor a fákat már meguntam- állatokkal próbáltam társalogni. E téren sem volt igazán szerencsém, ugyanis az őz visítva -amennyiben képes lett volna olyan hangot kiadni- menekült, amíg a másik utamba akadó négylábú teremtmény; egy farkas, is hasonlóan cselekedett. Nem rajongtam a vérfarkasokért, de abban a minutumban baromi boldog lettem volna, ha a drága ordas az imént említett kategóriát szaporítja. Mindezek mellett pedig tök random számokat és dalokat énekeltem. Eléggé cifrára vettem a figurát, ugyanis egymás után nyomattam a rockot, meg a népdalt, szóval épp azt, ami az eszembe jutott. Sajnos ezt is meguntam, és már a végső kétségbeesés határán voltam, amikor közeledő léptekre lettem figyelmes. Éppen befejeztem a szám végén lévő alvilági visítást, amikor megérkezett a másik -hozzám hasonló- kóborló lélek.
A felemelő pillanatot eléggé rontja a biztos tudat, hogy beskatulyázott a francba. Mivel annyiszor tapasztaltam már az ilyesmit, így már ezt szinte ösztönösen megérzem. Nem is várnám ezekután, hogy köszönéssel kezdje, ám hiánya csak tovább rontotta a hangulatom.
- Miért segítenék? - érdeklődtem lebiggyesztett szájjal, miközben kégyelmesen nekidőltem egy fának, s az egyik lábamat keresztbe áttettem a másikon. Csak ekkor eszméltem rá, hogy fekete rúzst is sikerült az ajkaimra tennem, ráadásul jó vastagon, ugyanis megéreztem az ízét. Király, még ez is. Igazából a puhatolózó kérdésnek több oka is volt. Egyrészt nem akartam, hogy itt hagyjon a francba, másrészt pedig nem tudtam melyik kastélyt is keresi -a hegyek között éppenséggel akadt néhány- és végül azt sem tudtam, hogy mi hol vagyunk. Persze arról egy gyors repülés keretében simán értesülhetnék, de nem kívántam a tudtára hozni sárkányságom. Nem tűnt vadásznak, de inkább nem kockáztattam. Ellenben a modorán kicsit fennakadtam. Kölyöknek tűnt még, mindenesetre nem éppen úgy beszélt. Én azonban -vele ellentétben- nem látszat alapján ítéltem. Stílusa amúgyis idősebb lényt sejtetett, avagy valami korához képest komoly embert.
- Amúgy meg neked is helló! Feléd köszönni nem szoktak? - érdeklődtem gúnyosan. Tekintetemet alaposan, többször is végigjárattam rajta, igyekezve zavarba hozni őt. |
Midőn hátrahagytam Ruben, az emberek által valószínűleg mesébe illőnek titulálandó kastélyát, csupán egy cél lebeg a szemem előtt. Megtudni, hogyan lehet kiiktatni egy fajtársamat, aki már túlzóan régóta emészti a Föld becses levegőjét. Meglepő, mennyi tudásra szert tehet egy angyal az élete során, de az még furcsább, mennyi el is vész az erőnkkel karöltve, amiként aláhullunk a Mennyekből.
Meglévő ismereteim alapján, s az esetleges látogatásaim alkalmával sem tapasztaltam, hogy a bolygó minden zugában ennyi lény tobzódna, bizonyára emiatt nem tűnt fontosnak az elmém számára a róluk szóló részletes tudás, amikor választani kellett, mi maradjon.
Tehát itt vagyok, egy olyan városban, ahol több a természetfeletti lény, mint az Atya által teremtett becses, emberi faj. Magától értetődő, hogy kutatásokra lesz szükségem, amelyekhez már a napokban hozzáfogtam. Többnyire a városban igyekeztem megtudakolni a számomra fontos s sürgető információkat, de csupán ma reggel akadt valaki, aki az angyalokról is tudott szólni. Közben beszéltek a helyiek az erdőben bújdosó koboldokról, szárnyas tündérekről, kiknek életét unikornisok őrzik, beszéltek vérszomjas fenevadakról is, ám úgy érzem, ezt a tudást egyelőre kétkedéssel kell fogadnom.
Viszont a mi fajtánkkal kapcsolatban felvetődött egy érdekes módszer, amelyet bár legendaként tartott számon az illető, én örömmel tennék próbát a siker érdekében. Az eddig is ismeretes volt előttem, hogy a szárnyaink a gyengéink, s hogy azokat kell levágni, ha egy angyalt megsemmisíteni kívánsz, de a pontos módszert homály övezte, végtére is nem kényszerülünk egymást irtani. Ha valakinek a halálát pecsételik meg odafönt, azt a Földre küldik elenyészni, ám önnön maguk kezét ritkán mocskolják be.
Összegezve az illető kusza, olykor egészen érthetetlen magyarázatát, fény derült rá, hogy mindehhez egy kardra lesz szükségem, méghozzá olyanra, amelyet nemes acélból kovácsoltak.
Hát, így esett, hogy ismét egy végtelennek tetsző erdő útvesztőjébe keveredtem. Voltaképpen a hegységek közt megbúvó kastélyt kerestem, elvégre hol máshol őrizhetnének effajta fegyvereket? Ám a szárnyaim még nem funkcionálnak úgy, ahogy illendő volna, s finoman szólva elvétettem a landolást. Néhány fiatal cserje épsége, s a Rubentől kapott nadrág tisztaságának árán azért sikeredett sérülésektől mentesen földet érnem, de messze nem ott, ahol óhajttottam volna. Úgy vélem, ez intő jel arra vonatkozólag, hogy ma már ne erőltessem a repülést, így maradnak a megérzések és a bukásomat követő napokról jól ismert kóválygás.
Csakhogy alig teszek meg néhány métert, furcsa neszezésre leszek figyelmes. Az állatok hangjait volt szerencsém alapos megfigyelés alá vonni, tehát, ha szerencsém van, egy emberszerű élőlény vár valahol, hogy pontos útbaigazítást adhasson. Nem is fecsérlem az időt kétkedő, netán óvatoskodó gondolatokra, hanem célirányosan a hangok forrása felé lépdelek, amíg... Nos, amíg egy démonszerű lény nem akad lélektükreim útjába.
Szemhéjaimat enyhén összeszűkítem, s tisztes távolságban állapodok meg az alvilági létformától.
- A hegyek közötti kastélyt keresem. Segítségemre tudsz lenni? - kérdezem visszafogott hangon, s noha a barátságos színezet általában messze kerüli a beszédemet, ezúttal a pokol bugyrainál is mélyebbre száműzöm magamban a szimpátiára való esetleges hajlamot. Nem fűlik a fogam az Ördög szolgáinak segítségéhez, ám a józan ész a kérést, semmint az éjszakába torkolló bolyongást diktálja. |
Szokásos, kényelmes napi rutinomat végeztem, amikor Ray hazatelefonál, Sofia pedig egyből felbolydult. Komolyan, úgy rohangált, mint egy mérgezett egér! Bár nem akarta elárulni, mire fel ez a nagy felhajtás, de mégha nem is hallom, ahogy Rayattal beszél, akkor is kitaláltam volna, hogy gyerek érkezik a házhoz. A sluszpoén az volt, hogy velem száríttatta meg a gyerekruhákat… jaj, annyira naív, hogy azt hiszi nem találom ki, mi fog történni. Ellenben köszönöm szépen, nekem egyenlőre egyáltalán nem hiányzott a gyerek. Imitáltam egy telefonhívást -komolyan tökre bűntudatom volt, mert Sof olyan könnyen bedőlt neki- majd leléptem. Igazából bemenekültem a lovarda mögötti erdőbe, és fölmásztam a hegyek közé.
Mivel aznapra már végeztem minden lovardai teendőmmel, fullra ki voltam sminkelve, ráadásul szorosan tapadó, bőrszerkóban voltam, ami nem épp kiránduló felszerelés. Mondjuk legalább a lábamon lévő acélbetétes csizmára nem lehetett panaszom… annak nem árt semmi. Esteledett is már, de mivel nem voltam szívbajos, ez egyáltalán nem zavart. Volt rajtam egy hosszú, vastag -és természetesen fekete- bolyhos pulcsi, így fázni sem fáztam. A hazajutás miatt sem aggódtam, elvégre átváltozom, azt hazarepülök, ha lemegy a nap. Márha olyan kedvem lesz. Ha nem, akk keresek egy hotelt, aztán ott alszom. Pénzt hoztam magammal, szóval azzal nem volt gond. A magány sokkal jobban zavart, minden apró zajra felkaptam a fejem. Na persze pont ellentétes érzelmek játszottak ebben szerepet, elvégre azt szerettem volna, ha kapok társaságot. Kinézetemet tekintve azonban a társaság feltehetőleg kétszer is meggondolja, hogy kíván-e közelebb mászni. A lemenő nap fényében még éppen barna, de amúgy fekete -főleg, ha dühös volt, ami azért megesett- szemeim körül erős konturt alkotott a fekete tus. Nem pepecseltem sokáig ugyanis a tükör előtt, mivel a fekete szemhéj tusnak nem szépészeti céljai voltak, hanem lázadó külsőm tökéletessé tételéhez kellett, kinézetemmel legközelebb talán a rockerekhez álltam, de nem éreztem magam annak. A hatás azonban kétség kívül így is tökéletes volt, hiszen épp elméjű ember egészen biztosan nem merészkedett volna hozzám közel. |
 Úgy látszik nem értett velem egyet, de én már nem akartam vitatkozni emiatt. Az tény, ha az ember össze van törve és neki már mindegy, hogy milyen formában létezik vagy sem, akkor nem fél a haláltól. De nincsen olyan, hogy menthetetlen állapot, vagyis csak nagyon ritkán. Lizzy vállvonogatása pedig lezárt témának könyvelte el ezt a témát.
Aztán amikor tudatta velem, hogy nem itt és most szeretné, akkor megértettem. Ha valakit megkedvelek, akkor tisztelem annyira, hogy figyelembe veszem a kérését. Amúgy se szokásom erőszakolni, még ha teljesen fel is vagyok izgulva. Arra való a hálószobámhoz tartozó fürdőszobámban töltött pár perc, amikor az altájammmal tudok foglalkozni. Na de mindegy is.
Amikor a mondandója végére ért, akkor elkezdtem magamban elemezni a mondatait. Szóval nem volt dolga férfival és az egész dolog számára ismeretlen. Most önkéntelenül azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, hogy hány éves, hogy még nem tapasztalt ilyesmit, de aztán eszembe jutott valami és rájöttem, hogy az Ő esetében nem szeretnék kor alapján ítélkezni.
- Én teljesen megértem - kezdtem ezzel, amikor szinte éreztem, hogy zavart és kellemetlenül érzi magát - Nem is akartalak itt és most magamévá tenni téged. Ha akartad is volna, akkor is felajánlottam volna hogy menjünk vissza hozzám vagy hozzád. De hát kedvellek annyira, hogy tiszteletben tartom a döntésedet. Úgy is találkozunk még, és jó sok időnk is van, még ha közben testet is váltok - mosolyogtam még mindig tartva szemkontaktust. Aztán egy kis szünet után adtam is egy puszit is a homlokára, ami néhány ember szerint a hűség jelképe. Lehet tényleg az is, mert annyi éven keresztül - amire emlékszem -, Lizzy az első, akit ily' módon megkedveltem ennyi idő alatt.
Ez után már csak beszélgettünk és talán még csókot is ejtettünk néha-héha, de biztos nem volt ebből szeretkezés. Aztán lassan későre járt, Lizzynek meg fogyott a vize. Így összeszedtük magunkat és a a cuccunkat és elindultunk vissza a civilizációba. De jó volt kedves Rousseau elméletét átérezni, ami a híres "Vissza a természetbe!". Aztán ha Lizzy engedte, akkor hazakísértem és további szép napot kívántam. Ha pedig nem, akkor valahol elváltak útjaink. De mindenképpen hazaértem valamikor, és pihentem egy kicsit az ágyamban. Majd bezárkóztam a fürdőbe, senki se akarja tudni miért. De mivel nem akarok megrontani senkit, ezért zuhanyozni..igen zuhanyozta, amúgy azért is, de először nem azért. Innentől meg mindenki arról fantáziálgathat, amiről akar.
/ Lizzy és CC offline. Köszi a játékot Joe, majd még játszunk. ;) / |
 Nem értettem egyet vele. Hiszen, akinek nincs veszteni valója az még a haláltól se fél, hiszen a mostani állapotnál csak jobb lehet és ennek hangot is adtam.
- Én nem így gondolom. Akinek már senkije, semmije nincs, az még a haláltól se fél, hiszen a mostani helyzetnél csak jobb lehet. Persze ehhez nagyon pesszimistának és elveszettnek kell lenni. - vontam vállat.
Furcsa, eddig ismeretlen érzéseket váltott ki belőlem az a csók. Igaz, hogy már 200 is elmúltam, de nem találtam senkit, akinek hajlandó lettem volna odaadni a szüzességemet. Tehát még nem nagyon volt dolgom férfival. Meg nővel se sajnos. Amikor a hajamba túrt jólesően megborzongtam.
De mint mindennek, ennek a csóknak is vége lett, így csak néztünk egymás szemébe. Úgy ítéltem, itt az ideje, hogy összeszedjem a bátorságomat és megmondjam, hogy nem most szeretném feláldozni az ártatlanságomat. Legalábbis nem egy mező közepén a hegyekben, a tűző napon.
- Figyelj, - kezdtem lassan, végiggondolva minden szót. - hogy is mondjam... Még nem volt dolgom férfival, és nem szeretnélek megbántani, hiszen tényleg elkezdtelek megkedvelni, de nem itt a tűző napon, az erdő közepén szeretném, ha komolyabbra fordulnának a dolgok. Nehogy azt hidd, hogy az a csók nem volt jó, mert ez nem igaz, nekem nagyon tetszett, de szeretném, ha megértenéd, hogy nekem ez az egész ismeretlen. - mondtam továbbra is tartva a szemkontaktust, de valamiért mégis zavart voltam és kellemetlenül éreztem magam. Ez az egész annyira ismeretlen nekem. |
Ahogy mondta, hogy egy főnixet ismer, akkor egy ilyen félig meglepődött fejet vágtam. Aztán pedig lassan fel kellett fognom, hogy az a vfőnix nem más, mint az egyik volt énektanára. Végül is logikus, hogy egy főnix tanít éneket egy szirénnek..nagyon. Legalább Ő neki jó hallása van, és meghallgatja Lizzyt és tud szakértelemmel rendelkező tanácsot adni, nem úgy mint az aki csak élvezetből foglalkozik a zenével. Majd a sárkányos mondataira nem tudtam semmit se mondani, ezért csak egy egyetértő bólintással reagáltam le a dolgot. De valamit mégsem tudtam kussban megtűrni.
- Nincs olyan, hogy nem fél semmitől. Minden élő dolog fél valamitől vagy valakitől, kivéve jelenleg a növények. Vagy ha valamennyire emberiek lennének a növények, mint mondjuk A Galaxis örzőiben a Groot, akkor talán ők is kitudnák nyilvánítani érzéseiket. Csak azok nem félnek, akiknek érzéseik sincsen, akik szó szerint kikapcsolták - gondolkodtam el kifejtve a véleményem. (piciGroot).
Aztán jött az, amikor megcsókoltam. Amint ez megtörtént, Cooper végre elhallgatott. Milyen aranyos tőle, hogy hagyja, hogy legalább ilyenkor egyedül érezzem magam a testében. Senkinek se kell egy harmadik fél jelenlétének érzése, amikor esetleg az ember feljut a csúcsra, bár azt mondjuk ő is fogja érezni, szóval mindegy.
Mivel viszonozta a csókot, ezért felbátorodtam egy kicsit, de ugyanakkor éreztem hogy nincs benne túl sok tapasztalata, mintha még soha se csókolózott volna. Erre a gondolatra izgatottabb lettem, mivel rögtön arra következtettem, hogy talán szűz. Szűzek meg...mindenki tudja mit akarok mondani a szűzekkel kapcsolatban. A kezeim eközben a lapockájáról a derekára vándoroltak, majd oda-vissza simogatva a hátát csókoltam továbbra is. Egy pillanatra még hajába is túrtam. Aztán amikor elszakadtunk egymástól, akkor vettem egy nagy levegőt, miközben a jobb kezemmel végigsimogattam az arcát. A Karib-tenger színű szememmel pedig egyenesen az övébe néztem. Itt volt az egyik pillanat, amikor tudathatta velem, hogy ne siessem el a dolgokat. |
Zavart a csend, de ötletem se vol, mit mondhatnék. Olyan kellmetlen volt az egész helyzet. De jött az a sárkány.
- Én ismerek egy főnixet. Az egyik volt énektanárom. De sárkányokról csak olvastam eddig. Nem értem, hogy lehet egy ilyen gyönyörű lény ennyire veszélyes. - gondolkdotam el. Hiszen tényleg csodálom a sárkányokat, olyan fennséges lények.
- Bár az tény, hogy így szinte lehetetlen legyőzni őket, talán nem fél semmitől. - vontam vállat.
Mikor a sárkány eltűnt a láthatáron lepillantottam és hitelen Chris letámadott. Akarom mondani megcsókolt. Meglepődtem, de nem akartam nem viszonozni. Így kicsit felbátorodva viszonoztam a csókot, bár sok tapasztalatom ezen a téren nincs, hogy őszinte legyek egyáltalán nincs tapasztalatom ezen a téren. De próbáltam a lehető legjobbat nyújtani. |
[142-123] [122-103] [102-83] [82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
