|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:33 - |
 |
[55-36] [35-16] [15-1]
 - Tudom, tudom - nevettem halkan. - Nem én vagyok az ijesztő emberek mintapéldánya, na. De amikor négy napja összesen nyolc órát alszok és nem jön össze semmi, na akkor még X és Izzy se mernek hozzám szólni.
Ezek általában ritkák, mint a fehér hollók. Vagyis nem annyira, mert két évenként megtörténik velem. Akármennyire rendezett személy vagyok, néha azért kicsúszik a kezeim közül. Mikor annyi projektet kezdek meg, hogy nem látok ki belőlük. Vagy csak soha nem fejezem be őket. Azt viszont remélem nem fog bekövetkezni mostanában, mert őszintén nem tudom mit csinálnék. Mi lesz, ha megint elhív engem rossz napjaimon? Nem tudnám visszautasítani...
- De remélem, hogy nem fogod ezt az oldalamat látni
Bár ki tudja, hova visz ez az egész. Lehet egyszer muszáj, majd megtapasztalnunk ezt is.
- Tényleg, így gondolod? - kérdeztem vissza.
Jesszus, még gondolom fel is csillant a szemem, amiatt, hogy ilyet mondott. Talán nem is tudja mennyit jelent nekem ez az egész. Ő neki bókoltam, de szerintem én jobban örültem neki, mint ő. De ilyen vagyok én. Basszus, már azt is imádtam, hogy ilyen szélesen mosolyog. Vissza kéne fognom talán picit magam. Hogy ne olvadjak el minden kis szösszenettől. Bár az nehéz lesz, mert nem tudja abbahagyni, hogy cuki legyen.
- I-igen?
Gratulálok Darius Chase, nem hogy zavarba hoztad ezt a szerencsétlent, de még el is pirult. Ezután aztán tényleg nem tudtam a szemébe nézni és a szalvétával játszottam. Nem, nem tudtam lenyugodni. Azt már más, hogy le is akartam volna nyugodni. Mert hát azt a rohadt életbe, Darry aranyosnak tart. Nem lehet kifejezni, hogy én mennyire örültem az én fejemnek. De azért, akartam kommunikálni még vele. Akármennyire szerettem csak a gondolataimban merengeni, most itt volt előttem egy személyt. Egy személy, akit nagyon, de nagyon nem akarok ignorálni. Főleg, hogy még rendes választ is össze kellett kovácsolni neki.
- Akármennyire, bírod, nekem kész katasztrófa - nevettem el magam. - Szinte várom, hogy valami rosszat mondj, vagy nem tudom... de azt igen, hogy olyankor képes lennék elsüllyedni, helyben.
Tudom, hogy sokan tök cuki, hogy lassan kezdek pánikolni. Mondjuk ők csak azt látják, amikor próbálom egyben tartani magamat és helyre hozzam, amit szerintem elrontottam. De nem bántam igazán. Főleg most. Valakik kajak mérgesek, ha elkezdik őket aranyosnak tartani, mert el kezdek zavarba jönni. Oké, fiam te se vagy normális. Tudom, hogy nekünk kész rémálom ilyeneket csinálunk, de mások, a beszélgető partnereink örülnek, hogy egyáltalán próbálkozunk és velük csevegünk.
- Jó, na. Én már semmin nem lepődök meg. a húgom képes volt hercegnő ruhába öltöztetni, amikor én olyan tizenhat voltam. Xavier segített nekünk persze - mosolyogtam. - Még kisebb koromban jó volt beugrasztani az embereket, hogy tütüben kéregettem a cukrot, októberben - vallottam be. - De akkor nem volt valami élvezetes.
Négy évesen nem voltam százas, családom ezt tudja. A legfurább módon működtem. Vagyis nem úgy mint az átlag kisfiúk. Még őt kint játszottak szuperhősökkel, én azt terveztem, hogyan szabotálhatom valaki napját. Nem hiába voltam kis ördög. De valamiért még így szerettek. Jó, az ikrek azért nem annyira, de arról már nem kell beszélnünk.
- Nem azért, de Casanova nem elég neked?
Vehetjük ezt költői kérdésnek.
- Akkor jó - mosolyogtam. - Nem a coming out szót még meg se akarom hallani. Enyém valami borzalmas volt. Mármint nem úgy, ezek utána is ugyan úgy szerettek, de annyira ideges voltam, hogy majdnem bőgtem. |
|
- Őszinte leszek... bár nem mintha amúgy nem lennék az, de érted... Na, tehát én nem tudlak mérgesen elképzelni - jelentettem ki, aztán úgy csináltam, mint aki nagyon koncentrál és gondolkozik. - Nem, nincs meg - mondtam végül, és felnevettem. De tényleg, nagyon nem láttam magam előtt ezt a képet. Jó, tény, hogy minden ember képes meglepetéseket okozni, és gyakran a valóság tök más, mint amit gondolok... sőt, a legtöbbször az, de nem. Még teljesen véletlenül sem tudtam megjeleníteni a lelki szemeim előtt mérgesen.
- Pontosan - biccentettem. - Avagy ha másra nem is jók, hát elrentettő példának - tettem hozzá. Ennyi pozitívat minimum lehet találni bármiben, ha már tényleg minden más dolog ejtve van. - Szinte mindenkinek van egy oldala, amit a nagy többség nem ismer. Főleg azoknak a körében, akik mindenképp nagyon keménynek akarnak tűnni - mondtam. Én sosem értettem, miért volt jó állandóan a rettenthetetlent, a rendithetetlent mutatni a világ számára, elvégre mindenki tudja, hogy ilyen nincs. Mindenkinek van egy olyan pontja, mikor elgyengül, és még ha nem is mutogatják úton-útfélen, attól még nem kell letagadni. Én is utálom mutogatni, ha nagyritkán nem vagyok jól, de attól még bevallom, hogy baromira tudok parázni. A nagymenő-fajtáknak pedig számomra semmit nem tesz az imidzséhez, ha mindig keménynek próbálják mutatni magukat. Ügyesen el tudják hitetni és leplezni az ellenkezőjét, de attól még ők is emberek. - Igen? - kérdeztem vissza kissé megszeppenve, de a következő tizedmásodpercben már fülig ért a szám. Erre egyáltalán nem számítottam. - Figyelj, tökre örömmel tölt el, hogy így gondolod - mondtam ezután még mindig fülig érő szájjal.
És igen. Ismét visszakaptam azt a Quinnt, aki totálisan zavarba jön attól, amit mond, vagy amit én mondok, és mindezt olyan haláli aranyosan, hogy kedvem támad tőle megölelgetni. De nagyon. Jesszus, annyira imádom, ahogy és amikor zavarba jön, egyszerűen imádnivaló.
- Szinte már hiányzott az a pillanat, mikor zavarba jössz, akár tőlem, akár magadtól, annyira rég volt már - kacagtam fel, ahogy mindezeket kimondtam. - Még mindig nagyon aranyos - tettem hozzá széles mosollyal az arcomon. Nem volt kérdéses, hogy teljesen bele voltam zúgva. Az egy dolog, hogy imádom ezt a reagálást, mikor leesik neki, hogy mit mond... de minden mást is. A mosolyát, a hangját, a nevetését, a szemeit, azt az érzést, amikor meglátom, vagy amikor beszélgetünk. Száz százalékosan menthetetlen voltam. Még mindig idegennek éreztem ezt az egészet, hogy ilyen hamar megtörtént, de nagyon is jó barátok voltunk az érzéseimmel. Egyszerűen úgy hatott rám, mint a drog, teljesen a függőjévé váltam és egyre többet akartam belőle. Egész egyszerűen rajongtam ezért a srácért és minden egyes apró mozzanatáért.
- Dehogyis, csak szívattam - vigyorogtam. - De most mondd, hogy nem lett volna rohadt menő egy teve - nevettem el magam ismételten. Az már egy másik sztori, hogy mégis hogyan hoznánk el egy tevét repülőn, na de akkor is. Tuti sikert aratna, ráadásul fényévekkel királyabb, mint egy fehér ló. Az már úgyis kezd lassan elcsépelt lenni.
- Hogyhogy mit szóltak? Rengeteget hallottak már rólad, úgyhogy nyilván örültek neki, hogy megtettem - válaszoltam halvány mosollyal az arcomon. Azt már szándékosan nem tettem hozzá, hogy anyám a húgommal karöltve valószínűleg már az esküvőnket szervezik. - Vagy... ha úgy érted, a coming outom már eléggé jó ideje megtörtént, már vagy három éve - tettem hozzá. Azért az is egy érdekes történet volt. Teljesen beparáztattam magam, már mindenféle rémsztorikat gyártottam, hogy mégis mit fognak rá mondani vagy csinálni, erre kaptam egy "oké, és?"-kaliberű valamit, amit betudhattam reakciónak. Jó, anyu nagyon megszorongatott utána, hogy idióta vagyok, ha akár egy fél pillanatra is úgy gondoltam, hogy másképp fognak rám nézni csak azért, mert nem vagyok hetero. Sőt, tulajdonképpen már majdnem azt vártam, mikor kérdezi meg, hogy ki vagyok én, és mi a frászt csináltam a fiával, amiért így elbizonytalanodtam. Hát most egyszer-kétszer hadd negatívoskodjak már én is az életben, még ha nem is megyek vele semmire. |
Mint mindig, remekül éreztem magam ezzel a sráccal. Egyszerűen nem tudom megunni. Megunni? Ugyan már, nem hogy megunni, nem tudok, de már nem tudok, nem rá gondolni. Szóval nem tudom mi ütött belém, de jó érzés volt. Nagyon is. Bár nem akartam optimista lenni ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy tényleg történne valami meglepő, váratlan dolog. Oké, randin vagyunk, de Lela is ott hagyott engem a francba, pedig ő szervezte meg nekünk az egész találkozót. Igen, már nem vagyok semmibe biztos. Nem akarok újabb csalódást. Bár Darryval elmentünk jó messzire, még mindig mondhatja, hogy ennyi volt, mert megunt engem. Mert nem vagyok már olyan érdekes. Őszintén féltem ettől, hogy bekövetkezik és itt hagy. Nem akarom azt. Nagyon nem. Én vagyok a pesszimizmus mintapéldánya.
- Általában nem vagyok az, aki megadja nekik az örömöt, hogy dühösnek látszódjak. Viszont, ha már tényleg kihoznak a sodromból, akkor nem kímélem őket - mosolyogtam.
Ha én mérges vagyok, akkor olyan vagyok, mint körül-belül tíz nagyon dühös tanár egy személyben. Akkor általában befogják a szájukat az emberek. Vagy ha nem, legalább csöndben szólnak hozzá a nem épp kellemes szó zuhatagomhoz. Ritkán volt az, hogy valaki ugyanolyan hangnemben mondja a mondanivalóját, mint én. Kész káosz lenne, az már száz százalék.
- Sajnos, így van. Bár azt tártom, hogy azért vannak ilyenek, hogy több tapasztalatot szerezzünk - mondtam el az én véleményemet. - Én se gondolom azt. Lehet van nekik olyan oldaluk, amit senkinek nem mutattak meg. Vagyis én ezt gondolom - vakartam meg a tarkóm. - Biztosan. Én valahogy mindig hiperaktívakkal kerülök össze. De megsúgom, téged kedvellek a legjobban - megint kimondtam, amit nem kellet volna. - Izé megint eljárt a szám - mosolyogtam zavartan. - Nem akartam. Vagyis kimondani, amúgy... igen, ezt gondolom rólad.
Nagyszerű volt. Megint zavarba jöttem. Pedig azt hittem, hogy előre léptem. Olyan régen dadogtam, de most itt voltam megint. Csodálatos, én mondom. Kellene nekem ilyen kapcsoló már, hogy ne érezzem magam így állandóan. Kezdett egy kicsit frusztráló. Nem kicsit, kijavítom magam. Már nagyon bosszantott az egész. Csak egy délután akartam vele eltölteni úgy, hogy ne jövök zavarba és nem aggódom, hogy mit szól rá.Ezért is mondom, hogy egyszer talán ráun erre az egész hülyeségemre. Nem tudom, hogy tudnám hibáztatni-e. Végül is én vagyok ilyen kínos és nem ő. Hozzám képest túl szociális és lehet nem kedvelné, hogy én nem vagyok az. Hogy én inkább a szobámba volnék egész nap. Pesszimista Quinn megint lecsap.
- Mostanra elég egy - mosolyogtam szélesen. - Ezzel is el vagy, ahogy látom. Nekem minden személy ijesztő, akit nem ismerek - motyogtam. - Képes lettél volna? - nevettem.
Közben mi már jóízűen ettük az ételünket, ami igazán isteni volt.
- Akkor nagyon örülök.
Lehet tévedek és ő nem fog megunni.
- Darry? - szólítottam meg. - A családod mit szólt, hogy...izé elhívtál engem? |
|
- Biztosan lesz - mondtam. Avagy, mertem remélni, hogy lesz ilyen. Nagyon is bíztam benne, hogy így lesz. Oh, és már megint a jövőn filózok. Öt percet nem bírok ki anélkül, hogy ne gondoljak erre...
- Ezek ellen az a legjobb, ha nem látják rajtad, hogy felidegesítettek. Az szinte mindig bejön.
De ténylegesen. Sokuknak az a célja, hogy felhúzzák az embert, úgyhogy mi a legnagyobb visszavágás nekik? Hát persze, hogy ha nem húzod fel magad. Ha vigyorogsz is hozzá, és látványosan úgy nyomod, mintha valami shaolin szerzetes lennél, akkor nem tudnak mit kezdeni. Ők szépen mérgesítik magukat tovább, de az már a saját bajuk. Nem egyszer intéztem már így el néhány barmot, és mindenképp sikeresebb volt annál, mintha leálltam volna velük veszekedni.
- Mégis ki nem? - tettem fel a költői kérdést. Amiben talán volt egy kis túlzás is, mert én speciel nem embereket utáltam kifejezetten, hanem a szokásaikat. Jó, mikor ezt hangosan is kimondtam, általában mindenki egy naiv idiótának nézett. De ez van. - Asszem' mindenki találkozott már ilyennel életében, legalább egyszer... lehetetlenség őket elkerülni - jegyeztem meg. - Jól van, lehet... de én valahogy még mindig elhiszem, hogy ezek az emberek nem olyan borzalmasak, mint amilyennek mutatják magukat a nagyvilágnak - mondtam, ezzel valószínűleg sokadjára megcsillantva a "naiv idiótaságomat." Elég sok megnyilvánulásomban lehetett ezzel találkozni, gyakran még akkor is, mikor nem akartam. De egy idő után mindenki megszokja, hogy ilyen vagyok, az meg már egy másik sztori, hogy ettől függetlenül mi a véleménye erről a hozzáállásról. - Akkor tutira jól kijönnénk, én is állandóan ezt csinálom - állapítottam meg, miközben elmosolyodtam.
Oké, ezen a sztorin állatira jól szórakoztam. Meg kell, hogy mondjam, bőven túl volt a zsenialitás határán úgy nagyjából mindenféle tekintetben. És egyébként is, szívesen hallgatom, mikor Quinn mesél, meg tőle tulajdonképpen bármit, úgyhogy akkor is jól szórakoznék, ha nem is lett volna vicces, amit mond. Már azt is imádom, mikor hallhatom a hangját. Egyszerűen nem tud untatni.
- Szívesen meghallgatok még párat - nevettem. - Jó, oké, a legtöbb buszsofőrnek tényleg pont nem az a legkülönösebb ismertetőjegye, hogy olyan bizalomgerjesztőek - mondtam. - De addig örülj, amíg nem Egyiptomban akarják tőled megvenni a húgodat egy tevéért... - jegyeztem meg vigyorogva. - A végén már kettőt akart érte adni, na, itt azért már elgondolkodtam, hogy talán odaadom... de lebeszélt róla, úgyhogy nem kettő, de egy tevém se lett helyette - tettem hozzá, miközben újra elnevettem magam. Azt hiszem, Nia utólag sem szórakozik ilyen jól ezen a sztorin, mint én. Igazából azóta is szeret azzal szekálni, hogy de hát én simán eladtam volna két tevéért, pedig az csak egy béna poén volt.
- Ezzel én is így vagyok - mosolyodtam el. |
- Remélem lesz még egy pár ilyen szokásunk - mosolyogtam.
Ó, atyám én mindig sokat akartam. Túlságosan is jövőre gondoltam. A szebbikre, legalábbis. De tényleg imádnám, ha fordulna minden és kiderülne, hogy tényleg egymásba zúgtunk. Mert az fix, már hogy én ezt a srácot már imádom és nem tudok mit kezdeni vele. Jól van, Quinn, de legbelül egy tizenhárom éves kis lányka vagy. Ez már bizonyítva van. Azok tudnak csak így beleszeretni valakibe. Bár a húgom csak egy évnél idősebb a tipikus lányoktól. Így tényleg nem tudom mi a frász van velem már. De nem panaszkodok, nagyon is élvezem az egészet.
- Hát kell egy pár trükk nekem is, ha nem akarom, hogy felforrjon az agyvizem - nevettem el magam. - Pedig nagyon sokáig akarom végezni ezt.
Hát igen, a rajzolás volt az életem, de nem akartam feladni pár seggfej miatt. És nem is készülök. Pár ezt mástól tanultam el, reméltem nekem is lesznek saját kis cseleim. Persze, nem mindig voltak hatásosak, de nagy százalékban segített nekünk. Volt egy eset, amikor már ilyen kis apróság miatt pereskedni akart az idióta. Na az volt talán az egyik legbutább ötlete a világon. Bár elég elkeseredett lehetett ahhoz, hogy ezzel fenyegetőzzön. Biztos vagyok benne, hogy ilyenek szokták hívni a menedzsert is.
- Ugh, utálom azokat az embereket - fintorogtam. - Ezek általában azok, akik képesek mindent megtenni, csa, hogy a másiknak rossz legyen. Mint amikor a drágalátos Ronald tette meg velem és Xavierrel - húztam el a számát. - Nem, ezeknek csak az a jó, amikor ők érzik magukat királynak - mondtam ki a véleményemet. - Hát Holly mindig is az a szuperhős típus volt. Midig a közjót szolgálta, ha mondhatjuk így - nevettem.
Drága Holly mindig is másokat tartott fontosabbnak, soha sem magát helyezte előtérbe. Ebben nagyon is hasonlítunk, így látszik, talán ezért lettünk barátok is.
Ezután elmondtam a sztorimat és úgy látszik szórakoztatta Darryt. Ami nem lep, igazán. Hiszen, ilyen lehetetlenség nem sok emberrel történik meg. Szerintem a legtöbbel én rendelkezek, elég sokat szoktam bénázni vagy maga helyzet volt vesztett. Sokszor viszont én generáltam a dolgot, a nem olyan furfangos eszemmel. De mindig megoldottam mindent, szóval nem lehet azt mondani, hogy teljesen reménytelen gyerek vagyok vagy csak szimplán hülye. Én ezeket mindig is ilyen tapasztalat szerzésnek hívtam. Hogy legyen mit mesélni az embereknek és ne üljön a beszélgetést. És ha bekövetkezik esetleg, mindig van egy újabb hihetetlen sztori. De tudom, hogy nem fog az bekövetkezni, mármint, hogy Darryval ne tudjon mit mondani egymásnak. Egyszerűen nem.
- Tudom. Van ilyen sok még a tarsolyomban. - vigyorogtam. - Hallod, hozzád nem mertem odamenni a fagyizónál, pedig egykorúak vagyunk! a sofőrök ott meg hatalmasak és vagy rapet hallgatnak vagy valami visszataszító zenét. Nyuszi voltam odamenni hozzájuk, na. De az a lényeg, hogy visszaértem.
Mindig is jól elintéztem egyedül saját magamnak a dolgokat, nem szoktam segítséget kérni. Egy részt, nem szeretem ha valaki más segítségére szorulok. Másik, meg nem tudom, hogyan megszólítani az embereket. Egyszerűen eltűnik mindig bátorságom, elsápadok és nem jön ki a torkomon egyetlen szó sem.
Az ételeinket meghozták, ami isteni volt. Nem értettem, miért nem jártak ide többen. Mondjuk a város szélén volt, de akkor is.
- Bármikor, igazán. Szeretem veled tölteni az időt. Szóval hajlandó vagyok bármikor.
|
|
- Szerintem én sem unom meg - állapítottam meg vigyorogva. - Úgyhogy felőlem megtarthatjuk ezt a szokást - tettem hozzá. Jó érzéssel töltött el abba belegondolni, hogy lassan vannak megszokott dolgaink, még ha ilyen apróságok is. Oké, én a legkisebb dolgoknak is baromira tudok örülni, egy öt éves kissráccal állok egy lelkesedési szinten és gyakorlatilag bármi képes feldobni, de akkor is. Ez kifejezetten megmelengette a szívemet, az összes többivel együtt.
- Oh, cseles - nevettem fel. - Megérdemlik - jegyeztem meg. Király módszer volt, az biztos. Nem is volt valami brutális, nagyon megleckéztetős dolog, de legalább megtanulják, hogy nem érdemes kicsapni a hisztit. Persze ezen is ki lehetett akadni, mint bármi máson, de kérdem én, abban mi éri meg? Nem csak ezzel kapcsolatban, hanem általánosságban is... Sosem értettem, miért jó, ha mindenbe belekötnek, vagy mindenben csak a rosszat képesek meglátni. Az ellenkezője se nehéz.
- Azok mindent élveznek, ahol bele tudnak tiporni a másik véleményébe, és azért is ugráltathatnak mindenki mást, aki velük van beosztva. Egyeseknek ez örömet okoz - forgattam meg a szemem. - Pedig ha egy kicsit megerőltetnék magukat, rájönnének, hogy sokkal egyszerűbben is meg lehet egyezni, és így a fél társaság talán nem is kapna tőlük agyvérzést. Nem egy óriási szuperképesség, mindenkiben ott kell, hogy legyen... - mondtam ki a véleményemet őszintén. Ismét túl pozitívan álltam hozzá az emberiséghez külső szemmel nézve, asszem. - Valakinek rendet is kell tenni közöttük, na. Egy-két karó emellé elmegy - nevettem el magam.
Közérdekű ügyért valahogy ezeknek nem volt jelentősége, legalábbis számomra. Gyakran totálisan engem sem érdekelt, hogy mi lehet a következménye annak, amit teszek, ha ezzel ki tudtam állni a szeretteim mellett. Sokan mondták, hogy jó látni, hogy léteznek még önfeláldozó emberek, de ettől még nem vehetem magamra a világ terheit... de a barátaimat akkor se hagyhattam. Nem kell órási balhékra gondolni, összességében mindig is jófiú voltam, csak, hát na. Ha úgy jött ki, akkor pont nem tudott érdekelni, hogy velem mi lesz.
Az ezutáni mondata hagyott maga után egy kis visszhangot a fejemben. Neked bármit elmondok. Ouh. Nem hittem volna, hogy ilyen kitüntetett hellyel rendelkezem. Vagy csak túlgondolom az egészet, és nincs értelme lelkesednem miatta...? Mindegy, én szeretek a legjobbakra gondolni.
- Én erre komolyan nem tudok mást mondani, csak annyit, hogy ez már tehetség, basszus - nyögtem ki a kis története végén, miközben próbáltam csillapítani a nevetésemet, inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Komolyan, gratula hozzá - mondtam még mindig vigyorogva. - Csak egy kérdés... a buszon miért nem kérdezted meg a sofőrt, hogy mégis merre megy? - érdeklődtem. Oké, a legtöbb buszsofőr nem arról híres, hogy olyan kis cukika lenne, és némelyiknél lehet örülni, ha nem csukja be előtted az ajtót, de lehet, hogy egy kis pampogás után még válaszolnak is.
Viszonylag tök gyorsan meghozták a rendelést, bár ezt szerintem annak is köszönhettük, hogy rajtunk kívül nem voltak túl sokan, így szerencsétlen pincéreknek sem kellett ezerfelé szaladgálnia, és a szakácsoknak sem volt egyszerre túl sok dolga. Nekünk meg nem kellett évezredeket várnunk, ugyebár. Az pedig csak plusz volt, hogy állati finom volt a kaja.
- Ugyan már, ezen nincs mit köszönni - mondtam. - Inkább én köszönöm, és nagyon örülök annak, hogy eljöttél velem - mosolyodtam el. |
- Én meg soha nem fogom megunni ezt a már már állandó szóváltásunkat. Szinte mindig megtörténik, ha találkozunk - húztam a szám egy féloldalas mosolyra.
Igazából mindent imádtam, a mi beszélgetéseinket. Vigyorok, a kis sztorik, a vélemények. Igen imádtam vele társalogni nagyon, nagyon. Egyszerűen hallani akartam a hangját. Meg jobban megismerni. Mindegy mi volt a célom, vele akartam lenni. Teljesen bele voltam zúgva a srácba, ez mostanában nagyon tiszta volt nekem. Meg a családomnak, barátaimnak is. Bár ezzel picit az agyukra mentem, de megtűrték a dolgot, hogy nem tudom befogni a számát, egy bizonyos személy miatt. Inkább csak nagyon örültek, hogy ennyire boldog voltam.
- Áh ezeknek általában megduplázom a dolgot - legyintettem. - Szóval, ha elkezdenek hisztizni ők fognak többet fizetni, nem én.
Ezt még egy jó barátomtól tanultam el, még középsuliban. Akkoriban ketten is szoktunk dolgozni. Én mindig felmérgesítettem magam, ő viszont így simán elhallgattatta a hisztis embereket. Többet senki nem akar fizetni. Így is sokallják sokan a pénzt. De mondom, ha míg nem piszkálják az orrukat a folyamatba, addig szívesen megcsinálom, amire kérnek. Viszont ha már meg is mondják, hogyan húzzam a vonalat, akkor ott fejezem be a dolgot és ott hagyom őket a fenébe. Ha annyira értenek a dologhoz csináljak meg maguk.
- A főnősködök, parancsolgatók nálunk pont ezért imádták a csoportos munkákat - vigyorogtam. - Holly, legjobb barátom, mindig kötekedett azokkal, akik nem tudtak csapatban dolgozni. Már híres, vagyis hírhedt volt arról, hogy nem fogja hagyni, hogy valaki ne hallgassa meg a másik véleményét. Nem egyszer volt, hogy olyan hangos volt, hogy karót kapott a tanártól.
Úgy látszott, hogy mindig vonzottak az ilyen hiperaktív, hangos emberek. Fogalmam sincs miért, de na így volt. Mondjuk Hollyt óvoda óta ismertem és akkor veszélyesebb is voltam, mint ő. Ő még tök nyugodt volt és nem okozott semmi bajt. Talán kicseréltük a személyiségünket, hogy mindenkinek jó legyen.
- Neked bármit elmondok, Darry - mosolyogtam. - Na az úgy volt, hogy én akkor léptem be a tinédzser éveimbe. Este volt, elvesztettem a szemüvegemet és Xavier szépen elment pasizni. Én nagyon elfelejtettem, hogy hol van a hotelunk és nem tudtam elolvasni a táblákat, mert nagyon vak voltam, ugyebár. Szóval mindenféle buszra felszálltam és később kiderült, hogy az egyik a Beauvais reptérre ment. Ezt én ugye nem tudtam. Meg azt se tudtam, hogy hol is vagyok. Kétségbe voltam esve, fel akartam hívni a drágalátos bátyómat, hogy jöjjön értem, mert itt fogok meghalni, de nem tudtam, mert időközben lemerült a telefonom. Felpattantam egy másik buszra, ami valamilyen kisvárosba vitt, ahol valamiért volt ingyen wifi. Szóval reggelre visszaértem a szobánkba. Szegény X, már a rendőrséget akarta hívni - nevettem.
Közben a kajákat is megrendeltünk, amire persze várnunk kellet, de szerencséje nem egy órát, vagy többet. gyorsan ki is hozták. Én nem nagyon vártam, hogy kihűljön, rögtön neki estem a rizottónak. Még sózni sem kellett, az én tányéromat eltaláltam, hál' istennek. Reméltem, hogy a srácnak, aki velem szembe ült, annak is ízlett.
- Köszönöm, hogy meghívtál ide - motyogtam az orrom alatt, de szerintem simán meghallotta.
Nem tudom miért nem mondtam hangosabban. |
|
- Jó, tudom - mosolyogtam. - De én is el fogom mondani még ezerszer, hogy nálam nem kell - mondtam. Oké, ha valamit, akkor ezt biztos nem fogjuk tudni megváltoztatni egymásban soha. De igazából nem is kell, tökéletesen elvoltunk ezzel így is. Valószínűleg később se fog gondot okozni, nálam legalábbis biztosan nem. Azt viszont jó lenne tudni, hogy én mióta gondolkodom a jövőnkről... Itt már valami tényleg nem okés. Soha nem akartam sietni semmiben, sem másokat siettetni, de alkalomadtán belekúsznak ezek a gondolatok a fejembe. Hát oké.
- Ez baromság - állapítottam meg a szemeimet forgatva. - Tényleg, ha ezzel a felfogással akarnak bármit is, akkor hajrá. De nyilván könnyebb hisztizni.
Ritkán mondom azt valakiről, hogy elegem van belőle. De ha belekezdenek az "ezt én is meg tudtam volna csinálni"-sztoriba, akkor egy kanál vízben meg tudnám folytani az illetőt. Miért olyan nehéz bevallani, hogy neki nem ment volna ugyanaz, ami a másiknak igen? Egyáltalán, senki se lehet jó ugyanabban, ne takarózzunk már baromságokkal, ha ez meg az nem jött volna össze. Olyan szégyen bevallani, ha nem ment valami, és olyan brutálisan nagy dolog segítséget kérni anélkül, hogy gyökér megjegyzéseket tennénk, vagy értékelni a másik munkáját? Mert én nem hiszem. Nekem legalábbis soha nem volt ilyesmikkel gondom.
- Szerintem nem létezik olyan, aki az iskolai csapatmunkákat ne utálta volna, egy valakinek mindig kellett lenni, aki beleköthet bármibe is - mondtam. Belegondolva, igen, egy mindig volt minimum, még ha véletlenül a többivel sikerült is dűlőre jutni. - Én tudok kompromisszumot kötni, és szerencsére nem vagyok ezzel egyedül, de valakinek mindig el kell rejtenie ezt a képességét, hogy azért se úgy legyen... És természetesen mindig az ilyenek akarnak irányítani, és totálisan a saját képükre formálni az egészet anélkül, hogy meghallgatnának egy véleményt úgy, hogy nem hurrogják le az egészet - tettem hozzá. Ezekkel persze sose lehetett mit csinálni. Vagy behódolsz az akaratuknak (általában erre a megoldásra esett a választásom), vagy véget nem érő, értelmetlen vitába szállsz. Közös nevező? Nem létezik. Még akkor sem, ha amúgy jóban vagy azzal az emberrel. Néhányan egyszerűen csak ilyenek. Irányítani akarnak, ahol csak lehetséges. Ettől függetlenül még lehetnek jó arcok, de ilyenkor átmennek vadállatba.
- Kimentél Párizsból? - fogtam meg ügyesen a lényeget a monológból. - Ez a sztori érdekel - mondtam nevetve. Komolyan, ez érdekesnek ígérkezik. - Persze, csak ha te is el akarod mondani - tettem hozzá gyorsan, hogy ne tűnjek úgy, mintha erőltetni akarnám, vagy bármi ilyesmi, mert azt nem akartam. Bár egy ideje már ismertük egymást, még mindig nem terveztem elszúrni mindent a saját hülyeségemmel, és nagyon reméltem, hogy a jövőben sem fogom ezt tenni. Sem a közeliben, sem a távoliban.
Ahogy a pincér odatévedt az asztalunkhoz, hagytam, hogy Quinn válaszoljon először a "mit hozhatok?" kérdésre, aztán én is benyögtem a választásomat, ami a sajttal és aszalt szilvával töltött pulykamell volt, rizzsel, desszertnek pedig lekváros palacsintát (de csak mert nem volt Nutellás). |
- Ugyan már, Darry, én akkor is bocsánatot kérek, ha nem is én okoztam a problémát, hiszen ismersz nem? - mosolyodtam el.
Én tényleg képes vagyok mások helyett is bocsánatot kérni. Nem egyszer volt, hogy a barátaim helyett én vágtam a bűntudatos képet, nem ők. Tanárok, az osztálytársaim is furcsán néztek, mert hát nem én voltam bajban, nem nekem kéne így néznem. De Quinn Kool-nak míg így is lelkiismeret furdalásom volt, mert más követett el valami rosszat. Bezzeg gyerekként mindent el tudtam követni, egy csepp megbánás nélkül. A lógásaim az óvodából. Sőt képes voltam négy évesként kiszökni a házból, ami nem kicsit durva. Most szívesen cserélnék vele. Picivel könnyebb lenne, mert csak magamra gondolnék, másra nem nagyon.
Aztán bementünk az étterembe, ahol a munkáról és ilyesmikről beszélgettünk.
- Igen, könnyebb. Csak valakik nem értik, hogy ilyenekért fizetni kell. Mert ők is megtudják csinálni. Meg nem is munka. Hát akkor csinálják meg maguk, ne az én időmet vesztegessék - sóhajtottam fel. - Szóval igen, a rajzolást, művészetet még mindig nem veszik igazi munkának.
Ez a téma mindig fel tud engem idegesíteni, de nagyon. Sokan még a nem fizikai munkát se gondolják annak. Amit már abszolút nem értek, de hát ez van. Nem tudok és nem is akarok világot váltani.
- Én soha nem voltam csapat ember, mindig túl csöndes voltam. Általában én voltam az a suliban, aki mindent megcsinált, amíg a mások három veszekedett. Ha már nem tudnak egyesek együtt dolgozni, a projekt legyen kész.
Ilyen csoportos dolgokat mindig is utáltam, mert vagy az történt, mert mindenki vezetni akarta a csapatot. Vagy rám hagytak mindent, mert én voltam az okostojás. De na, akármilyen dühös voltam, megcsináltam. Mert hát a fiatal Quinn még mindig jó jegyet akart magának, ha törött, ha szakadt. Bár felesleges volt annyit stresszelnem jegyekért, már szinte mindenki leszarja az egészet.
- Tudom - vigyorogtam én is. - Legutóbb mi ketten Párizsban voltunk, így elmentünk oda. És hát remek élmény volt. A városról nem beszélek, mert én szó szerint kiment Párizsból. Szóval, igen egy picit túlságosan is izgalmas volt az az egy hét.
Azt már nem meséltem el neki, hogy vesémet is eladtam majdnem ott, mert hát az tényleg a legalja. És én még beszélek franciául. Mi lett volna, ha nem tudok ezen a nyelven?
Közben a pincér is megtalált minket. Bár nem néztem meg rendesen, rizottót és gesztenye pürés sütit kértem, mert hát miért ne. Édes szájú vagyok. |
|
- Tényleg semmi gond - vágtam rá mosolyogva. - Itt vagy? Igen. Úgy nézek ki, mintha kiakadtam volna? Nem. Semmi okod nincs bocsánatot kérni - mondtam. Meg amúgy is, még mindig képtelen lettem volna rá haragudni, akár egy pillanatig is, hogy a franc abba az áldott, jó, ráadásul szerelmes szívembe. Mégis hogy tudtam így, ennyi idő alatt belezúgni valakibe? Nem tudom, hányszor kérdeztem meg már ezt magamtól, de választ még mindig nem találtam. Azt hiszem, nem is fogok, csak megelégszem a ténnyel.
Ugy tűnt, hogy a bókommal nem tud mit kezdeni szegény, mire én csak elmosolyodtam. Hogy lehet valaki ilyen istentelenül aranyos? Még mindig nem tudom elhinni. Nem vagyok az a típus, de ha így fogja folytatni (pedig basszus, szinte semmi érdekes nem lenne ezekben, ha más csinálná), akkor én komolyan leteperem egyszer anélkül, hogy észrevenném.
- Köszi - mosolyodtam el halványan. - Oh, hát így nyilván egyszerűbb pénzhez jutni, főleg, hogy olyannal csinálod, amit szeretsz is - állapítottam meg. - Nekem csak a "hivatalos" meló marad. Bár, ha épp nem valami szerencsétlen helyen vagyok, akkor élvezem - vontam vállat. Na meg az se volt utolsó, ha jóban vagyok a munkatársaimmal. Ez részemről nem okozott gondot, tök jól álltam mindenkinek még a szar helyeken is, de hát sikerült leszűrnöm, hogy amilyen a munkahely, olyan a munkaerő is... néha még én éreztem magam hülyén a sok fura alak között, a második büfében hiába voltunk ketten egy lánnyal, akik nem rendelkeztek mindenféle balhés előélettel. Bár, tekintve, hogy a tulajt bilincsben vitték el, nem csodálkozom, ha a "haverjai" dolgoztak ott nagyrészt. Cink.
Aztán a következővel már tényleg nem volt semmi, sem a tulaj, sem a vendégek, sem a kollégák szempontjából. Sőt, egész jó csapat össze is jött, valakivel még a mai napig tartjuk is a kapcsolatot és találkozunk néha-néha. Ha másra nem - persze a pénzen kívül - erre is jó volt. Úgyhogy reméltem, megint sikerül egy ilyen társaságot kifognom, és nem csak harmadjára.
- Ouh, Disneyland? Az tök király - vigyorogtam. - Egyetlen egyszer volt szerencsém eljutni egybe, de még kicsi voltam, úgyhogy többnyire csak emlékfoszlányaim vannak, meg a tudat, hogy akkor nagyon tetszett - mondtam. - De az alapján, ami megmaradt, csak azt tudom mondani, hogy biztos imádni fogjátok, bár nem tudom, ezelőtt voltatok-e már. |
Hihetetlen, hogy már az első randimról késtem, még ha nem is sokat, nekem számított. Én mindig a pontosság embere voltam, akármi történt én ott voltam időben. Nem tudom miért csináltam ezt, de talán csak azért, hogy elkerüljem a kínos pillanatokat és ne stresszeljem magam, még ezért a semmiség miatt is. De ez van, nem tudtam, tudok változtatni azon ami történt. Meg amúgy se tudtam volna Isának ellen állni. Látszott rajta, hogy érdekli az egész és örül nekem. Ilyenkor miért ne mesélnék neki? Meg örülök, ha egyáltalán érdeklődik az én életemről. Nekem valahogy nem volt soha érdekfeszítő életem, nagyon nem történt velem semmi. Jól van az kamikaze múltamat nézzük el.
Amikor odaértem és megláttam Darry-t nem igen tudtam mást mondani, csak azt, hogy sajnálom.
- Tényleg bocsi, remélem többet tényleg nem történik meg.
Jól van, tudom, hogy emellett a srác mellet minden bocsánatkérő formát elsajátítok. Nem is tudom mi lenne, ha tényleg egy hatalmasat lépnék és összeköltöznénk. Ha akkor is ilyen leszek, inkább elásom magam a föld alá. Nem akartam azt, nagyon nem. Minden olyan egyszerű lenne, ha mindenkivel úgy tudnék beszélni, mint a testvéreimmel. Bár nem tudom, néha ennek is van előnye. Sokkal több hibát elkövethetek, mint mások, mert rajtam megesik a szívük és nem tudnak rám haragudni.
Viszont, amikor meghallottam a bókját, nyelni, köpni nem tudtam. Oké, tényleg jobb volt, amikor burkoltan flörtölt velem, mert akkor legalább be tudtam magamnak mesélni, hogy nem, nem történt semmi. De most más volt, nem tudtam csak úgy ignorálni. Az baj, hogy nem tudtam, hogy most mit mondjak. Egyáltalán. Így eleresztettem egy zavart mosolyt és megvakartam a tarkómat. Sajnálom ennyi telt tőlem. Még mindig csodáltam hogyan bírja ki mellettem.
Beültünk az étterembe és szerencsére elég jó helyre ültünk, aki nem tudott senki zavarni. Nagyjából. Egy bökkenő volt, hogy a pincér is el fog néha kerülni minket.
- Na sok sikert! Remélem sikerül találnod valami jó munkát. Én a munkakeresést mindig elhanyagoltam, általában az ismerőseim vagy azoknak az ismerősei úgy is fognak kérni tőlem valamit, legyen az grafika, poszter, falfestés.
Oké, még első pár embertől nem kértem pénzt de amikor a hatszázadik ember kéri, ugyanazt, na akkor már nincs idegzetem, ahhoz, hogy ingyen csináljam.
- Igen - mosoyogtam. - A családban van egy szokás, hogy akinek szülinapja van, az kiválaszthatja, hogy hova akar menni és kivel. Júliusban lesz Xavier szülinapja és hát úgy döntöttünk, hogy megyünk Disneylandbe. Egész évben spóroltunk mindenen, hogy legalább öt napra eltudjuk menni.
Közben én is elemeltem egy étlapot és tejles bőségzavarom volt, mert nem tudtam választani. |
|
A hivatalosan megbeszélt időponthoz képest nem kellett túl sokat várakoznom, kivételesen nem jöttem annyira hamar, mint szoktam. Pontosabban, viszonylag lassan sétáltam el eddig, hogy húzzam az időt. Odaérve azzal szórakoztattam magam, hogy a környezetemet figyeltem meg. Ilyenkor meg javában ébren volt a város, főleg azóta, hogy beköszöntött a jó idő - így aztán volt is mit néznem, szerettem csak úgy random embereket megfigyelni.
Közben ránéztem egy nem messzi lámpaoszlopra erősített órára. Nos, szerinte fél kettő volt, a mutatói pedig mozdulatlanok voltak. Kösz, sokat segítettél. Előszedtem a telefonom, ami szerint viszont már három perce elmúlt az általunk megbeszélt időpont. Sosem zavart, ha késik valaki (az egyetlen kivétel az volt, ha az a valaki éppen én voltam), úgyhogy nem csináltam belőle nagy ügyet, továbbra is türelmesen várakoztam. Igazából körülbelül negyed órát bírok ki így, aztán az agyam - mindenféle optimizmus meg egyéb dolgok ellenére - belekezd a rémsztorik gyártásába. Ha ez az intervallum nincs meg, akkor semmi probléma nincs, viszont ha esetleg mégis... akkor tök jó vitákat le szoktam tolni magamban.
Viszont ez szerencsére nem következett be, ugyanis a megállapításom után nem sokkal felbukkant Quinn.
- Szia - köszöntem vissza, megvillantva a százezer wattos vigyoromat. - Ugyan, semmi gond, előfordul. Amíg valaki nem szívat fél órákat anélkül, hogy legalább egy üzenetet dobna, hogy tönkre aggódjam magam, addig nem zavar. - A magyarázatát ennyivel, meg egy legyintéssel elintéztem. Az volt a lényeg, hogy itt voltunk, nem az, hogy pár perccel később, vagy halálpontosan. Engem még egy óra se zavarna, ha az elmém nem mondana nekem néha ellent tizenöt perc után, és nem kezdene el minden baromságot kitalálni totál magától.
- Jól nézel ki - dícsértem meg, miután végignéztem rajta. Mondjuk ezen nem volt sok mindent megállapítani, számomra tény volt. - Mint mindig - tettem hozzá vigyorogva.
Ezek után kiválasztottuk az asztalt is. Pont volt egy üresen a sarokban, két székkel, ami pont megfelelt. Nem zavart, ha "központi" helyen kell ülni egy étteremben, de ez abból a szempontból tök jó volt, hogy egy kicsit elzárhattuk magunkat a többi embertől. és többnyire zavartalanul lehet beszélgetni.
- Valami olyasmi, ja - mondtam. Az időérzékem pocsék volt, de ilyen egy hét körül lehetett, plusz-minusz egy-két nap. Ettől függetlenül addig is, amíg nem találkoztunk, egész jól elvoltunk telefonban, vagy sms-ben, ha arról volt épp szó. - Hát, elkezdtem melók után nézegetni a nyárra. Tavaly szinte végig melóztam, bejött, úgyhogy gondoltam, megint meg kéne próbálkozni, és talán most kijönnék a strandbüfén kívülre, talán egy szállodába, vagy nem tudom... Majd amit találok, és nem valami totál lepukkant hely - válaszoltam a kérdésre. Jajj, azok a csodálatos lepukkant helyek... Tavaly kettőt is kifogtam; az egyikben rajtam akarták leverni, mert szar volt a kaja és még hajat is találtak benne, a másikat bezárták nem sokkal azután, hogy oda kerültem, a mai napig nem tudom, hogy miért, de benne volt a rendőrség a sztoriban. Inkább nem is akarom tudni. Ezután szerencsére normálisabb helyen voltam, úgyhogy azzal már semmi ilyesmi nem volt. - Na, és veled? Van valami terved a szünetre? - tettem fel a kérdést mosolyogva, miközben elvettem az asztal közepéről az egyik étlapot. |
Egy-két hét alatt beletörődtem, hogy Darry-val, nos rendszeresen látjuk egymást. Nem mindennap, de azok a találkozók elég sűrűn volt beosztva. Persze a kis szóváltások telefonon se zavartak. De azért szemtől szembeni beszélgetés teljesen mások. Élveztem, örültem, ha őt láthattam. Valahogy már nem zavart, hogy mit akar kezdeni a szívem egész ismeretségünkkel, én csak boldog voltam, hogy vele vagyok. Fura módon nem mondtam nagyon senkinek, hogyan és miért találkozok, egy fiúval. Nem tudtam miért, talán túlságosan is féltem, hogy megutáltatom magam vele és ő is ott hagy szó nélkül, csalódottsággal a képemen. Akármennyire bizonygatta, hogy nem fog ez soha megtörténni, én hülye módon kételkedtem benne. Mármint nem a fiúban egyszerűen csak magamban.
Aztán az agyam feladta, nem küzdött tovább és úgy döntött, hogy nyugodtan követhetem, azt ami boldoggá tett. Amint kiderült, tényleg tetszett a srác nagyon is és valahogy tisztában voltam, miért mondtam annyira kínos dolgokat. Egyszerűen nem akartam, hogy unalmában elmeneküljön tőlem. Igen, ez engem is ugyanúgy meglepett. Ezek a realizációk kicsit hasonlítottak, amikor rájöttem, hogy bi vagyok. Ez a mostani, viszont sokkal hamarabb történt, mint várni lehetett. Nem is hagyta abba a fejlődést. Mivel rendszeres találkozások miatt úgy döntött, hogy ideje belezúgnom a srácba. Komolyan le kellett kötnöm magam, hogy ne menjek az emberek agyára azzal, hogy mennyire bírom az a bizonyos személyt és hogy ő mennyire kedves és kiváló ember. Charles és Lena teljese okék voltak ezzel, tudták milyen, ha belezúgtál egy emberbe - főleg, ha ez már tényleg annak számít. Nem, Mike tényleg a párom és a szerelmem, mi csak menőzni akartunk, hogy mi már "felnőttek" vagyunk. Idióták voltunk, de ez a tinédzserek dolga. Isa és X, nos ők teljesen belebolondultak az én szerelmi életembe. Rossz és jó értelemben is. Néha tök aranyosak voltak, hogy érdeklődtek és én persze meséltem is. Máskor pedig leküldtem volna őket a pokolba. Testvéri szeretet. Casey meglepően meg akart bizonyosodni, hogy tényleg igaz, amit érzek. Utána, rájött vagyis rájöttünk, hogy de még mennyire. Volt egy időszak, amikor teljesen oké voltam nem zaklattam senkit, csak vártam a következő találkát, ami be is következett.
Darry meghívott randira. Nekem akkora lefagyásom volt, mint még soha. Öt egész perce csak magam elé bámultam, hogy nem tudtam mi történik. Aztán visszatértem saját magamhoz és eljussak, ahhoz hogy ez tényleg megtörtént. Szerencsére minden megbeszéltünk. Aztán jött a várakozás, ami nos megölt.
Nagyon ideges voltam, izgultam nagyon. Ordítani tudtam volna a frusztrációtól. Lena, mivel csak ő volt otthon, próbálta minimálisra vinni a feszültséget.
A ruhaválasztás már nem volt ilyen vészes. Vacsorázni mentünk, hála a sorsnak, hogy nem túl drága helyet választottunk. Lena segített nekem választani, ami egy farmer lett és egy póló, amit nem arra alvásra használtam vagy arra, hogy összekoszoljam. Közben Izzy-ék is hazaértek. Mindenki konfirmálta, hogy jól nézek ki, nem vagyok teljesen botrányos.
Sajnos picit késtem, olyan öt percet, mert a drága húgocskám elkezdett csevegni velem. Tehát rohanhattam az étteremhez. Nagyon reméltem, hogy nem ment el, de nem így volt legnagyobb meglepetésemre. Gondoltam megint hamarabb jött, ami a szokása. Most már teljesen mindegy. Mindketten ott voltunk.
- Szia! - köszöntem. - Sajnálom, de a drága Isabella feltartott, mindent meg akart tudni a randimról - akaratlanul is elmosolyodtam.
Közben persze bementünk és leültünk egy asztalhoz, amit persze én választottam. Szerettem a sarokban lévő asztalokat, így rögtön betámadtam azt.
- Amúgy mizujs? Egy hete, hogy nem találkoztunk, talán? |
|
Még mindig nem fogtam fel teljesen, ami az utóbbi egy-két hétben történt, de az tény, hogy tetszetős volt. Azt meg már csak reméltem, hogy nem csak nekem, hanem Quinnek is tetszett, hogy találkozgattunk egy párszor mostanában, meg hogy néha csak úgy zaklattam az üzeneteimmel. Bár állítólag jó emberismerő vagyok, és ha hihetek azoknak, akik ezt mondják, meg az eddigi tapasztalataimnak, akkor nem, nem voltam egyedül az örömömmel. De ki tudja.
Amiben azonban egyértelműen biztos voltam, az az volt, hogy a kezdeti szimpátiám meg vonzódásom úgy döntött, hogy akkor most lép egy fokot. Igen, totálisan belezúgtam - és ez a környezetemnek is feltűnt... Nem egy alkalommal fordult elő a napokban, hogy a barátaim vagy a családom megjegyezték, hogy "hahó, hülyegyerek, szállj már vissza a földre, mert hozzád beszélek." Feltűnően tök máshol jártam a perceim nagy részében, mint ahol kellett volna. De tulajdonképpen nem zavart, és nem is éreztem úgy, hogy zavarnia kellene.
Amiről aztán tényleg azt hittem, hogy soha, vagy csak nagyon sokára fogom megtenni, az az volt, hogy hivatalosan is elhívjam egy randira. Pedig általában mindenféle találkozót egyszerűen szervezek le, de ez most más volt. Talán legbelül tartottam az elutasítástól, így össze kellett szednem valami bátorság-félét, hogy megtegyem. De mint kiderült, teljesen felesleges volt ettől tartanom.
Viszont ma sikeresen visszatérhettem a "nem tudok magammal mit kezdeni addig"-érzéshez, ugyanis, eh, már megint nem tudtam addig mit kezdeni magammal. Fantasztikus volt, tényleg - minden perc állati hosszúnak tűnt, ami ebből a napból próbálkozott eltelni. Főleg, hogy a programunk egy vacsora volt így a koraestére. Mivel nem egy brutálisan elegáns helyre mentünk, mert minek is az, csak ide, a városban lévő étterembe, nem éreztem úgy, hogy úgy ki kellene öltöznöm, mintha operába mennék, de mégse mehettem szakadtan. Úgyhogy megkíséreltem valami kombinálást, anyám szerint meg kifejezetten jól állt és megfelelő volt egy farmer párosítása a fehér ingemmel. Nos, lehet, hogy ha elfogultság nélküli kritikát akarok, akkor nem a szülő édesanyámat kellett volna megkérdeznem, mert neki tutira még egy szemeteszsákban is tetszettem volna, de mint a legközelebb elérhető "divatdiktátort", őt sikerült elérnem. Én hittem neki. Hát, jól van.
Minden esetre szokásomhoz híven néhány perccel korábban voltam ott, és nem messze álldogáltam az étterem bejáratától, hiszen úgy beszéltük meg, hogy itt fogunk találkozni, aztán majd együtt megyünk be. Az asztalfoglalást feleslegesnek tartottam, annyian sosem szoktak lenni, hogy az egész hely tömve legyen, valahogy mindig maradt legalább két-három asztal szabadon. Minden esetre, ha mégsem, elméletben jó voltam abban, hogy gyorsan találjak ki B vagy C tervet. |
|
[55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Tudom, tudom - nevettem halkan. - Nem én vagyok az ijesztő emberek mintapéldánya, na. De amikor négy napja összesen nyolc órát alszok és nem jön össze semmi, na akkor még X és Izzy se mernek hozzám szólni.
