|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:27 - |
 |
[85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
 Nos az biztos, hogy izgalmakban dús pillanatokat élhetünk meg. Még úgyis, hogy én hátuk mögött fedeztem őket. Az pedig egyenesen pánikba ejtő volt, ahogy a tömeg elöre törve kishíján szétszakított minket. Illetve ez meg is történt, de szerencsére senkit se tapostak agyon közülünk, így miután megláttam Tommyt, kifutva, eleresztette erőmmel a omladozó épüleit plafon, falrészét, ami a még bent lévő tömeget agyon is nyomta. Őszintén szólva, ma áldozatok terén nagyot alakítottunk. Na jó, ezek mind Tom számlájára írhatóak. Kiérve immáron én is úgy köhögtem és lihegtem, mint egy köcsög maraton futó, mert nem csak a füst okozta a kellemetlenséget, de egy épület megtartása sem kis erőmbe kerül, főleg, hogy egy kis részét előtte még át is passzoltam az öcsinek. De a lényeg, hogy kijutottunk.
Kifújva magam, alaposan megnéztem nincs e baja Tomnak, nehogy későn derüljön ki. De úgy tűnnik az én hős öcsikém, megúszta néhány karcolással. Ha nem lenne kint a pánikolt tömeg s bizonyára valahol köztük a leányzó, most megcsókolnám. De így sajna tartózkodnom kell az effajta megnyilvánulásaimtól. Helyette azt kezdtem nézni, s bizonyára öcsi is, hogy merre van a kis csibe. Szerencsénkre a tömeg egy nagy része szörnyet halt, így a másik felét átkuatva kerestük, míg nem megtaláltuk egy kis nyüzsgő résznél. Nem gyöztem odébb lökdösni az embereket, hogy odajussunk. - Farrah! - kiáltotam oda, hátha meghall. |
Más körülmények között a "kislány" titulusra kapott volna néhány csúnya pillantást tőlem, de a helyzetünk nem engedélyezte számomra az effajta felháborodást, ezért csak lenyeltem és felírtam magamnak a képzeletbeli listámra, hogy a későbbiekben Vincent felé előterjeszthessem javaslataimat a megszólítás változtatásáról. Mert azért vannak határok aközött amit elviselek és azok között, amiket nem tudok megállni szó nélkül még akkor sem, ha amúgy alig hallatom a hangom.
Amikor Tom meglökött a kijárat felé, lábaim azonnal értették a célzást és még gyorsabb mozgásra ösztönözve őket kirohantam a gomolygó füstből. Körülöttem mindenki köhögött, jajjgatott és siránkozott, én csak nekidőltem az egyik parkolói lámpaoszlopnak, s szépen végigcsúszva rajta lehuppantam a földre. Valaki fölém magasodott, kérdésekkel bombázott, amiknek a felét sem értettem. Ilyen az, amikor a tudatod elkezdi feldolgozni az eseményeket és te rádöbbensz, mekkora esélye volt egy második halálnak vagy egy tömeges katasztrófának. Mindez mégis hogyan történt? Az egyik pillanatban még ott álltunk és igyekeztünk valami csevegés félét művelni, aztán hirtelen ott volt az a szikrázás meg a többi. Végignéztem magamon, a ruhám alighanem a kukában végzi, a nadrágom több ponton elszakadt vagy átitatódott mindenféle folyadékokkal, a felsőm szintén, bár az lyukak tekintetében a gyári négy kijáratát leszámítva sértetlen maradt.
- Tom, Vincent - Motyogtam, s remegő lábakkal álltam talpra és a tömegen átvágva igyekeztem megtalálni őket. Hol lehetnek? Elvesztettem őket szem elől, amikor kirohantam, de kijutottak, biztos, hogy kint kell lenniük valahol. Talán épp ellátják őket. Láttam is néhány pontot a parkolóban, ahol a sebesülteket vizsgálták önkéntesek, elkezdtem kószálni közöttük, s közben mindenféle kérdéseket kaptam jobbról is, balról is, amikre nem reagáltam, pusztán kezem emeltem fel olykor-olykor. Hol lehetnek?!
|
 Talán... Talán egy csöppet elvetettem a súlykot. Aggódok egy kissé a bátyámért, még ha igazi félelmet nem is érzek. Sőt, a káosz, ami körbeölel minket, szinte szívderítő, persze nem engedem elúszni az érzelmeimet a mámorban, még a végén lebuknék, de legalábbis gyanakvást keltenék a kiszemeltünkben. Aki amúgy alaposan megszorongatja a karomat, azonban most, hogy enyém az irányítás, már annyira nem zavar a kéretlen érintése.
- N-ne aggódj, ki fogunk jutni... - biztatom, miközben felkelünk a földről. Továbbra is próbálok megrettent képet vágni az esethez, és addig el sem indulok, amíg a bátyám fel nem kászálódott a padlóról.
- Jó, de ne maradj le - figyelmeztetem Vincentet, továbbra is aggódóan, mert itt nem áldozatoknak kell lennünk, hanem elkövetőknek. Mindenesetre nem húzom az időt, megindulok Farrah-val, ám alig teszünk két lépést, amikor kis híján kilapít minket egy polc sor. Hát... Azt nem mondhatja senki, hogy unalmasra sikeredett a délután. - Egek, ez nem sokon múlott... - nyelek egy nagyot, ám hallva, hogy egyre nagyobb pánik tör ki, ismét meglódulok a lánnyal a kijárat felé.
Révén, hogy több ilyen "baleset" nem történik, sejtem, hogy Vinnie miért maradt hátra, de azért remélem, hogy nem veszi túl komolyan a hősködést. Csak nekünk, hármunknak kell épségben kijutni, a többi vásárló... Nos, ők a járulékos veszteség annak érdekében, hogy Farrah elfogadjon minket, és barátkozzon velünk.
- Vincent, gyere már! - kiabálok hátra a testvéremnek, amikor már a sokadik menekülő fut el mellettünk. A végén még kilapítanak, ez így nem lesz jó. Basszus. - Gyerünk, fuss ki, már csak pár méter! - lököm magam elé a lányt, aztán hátrafordulok, hogy elkaphassam Vinnie kezét, és úgy meneküljünk tovább. Olyan könnyen nem fogunk elszakadni egymástól..
Amennyiben megússzuk szárazon, és kijutunk az épület elé, azonnak Farraht kezdem keresni a tekintetemmel, mert ha nélkülünk lép le akkor egy picikét bosszús leszek. |
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy nekem miért nem jutott eszembe, hogy kis trükkökkel vonjam karjaink közé. Általában nem használunk ilyenkor efajta dolgokat, talán ezért sem vetettem fel, de meg kell hagyni, zseniális volt ezt Thomastól. Bár nem tudom képes vagyok e még büszkébb lenni rá, mert már ígyis nagyon nagyon az voltam.
Igaz kicsit megsinylük a dolgot, mert kapok egy karcolást és istenemre mondom, ezek az apróbb lepke fingnyi karcolások jobban fájnak, mintha leszakadna a fél karom. Bár talán annyir mégsem, de azért rossz. Persze belehalni azért nem halok, és öcsém sérülései jobban is érdekelnek, mint az enyéim. Na meg a lányé, akit lehet súlyosabban megsérült meg és akkor bizony rosszul sült a trükköcske. De nem. Úgy tűnnik ép bőrrel megúszta ő is. Öcsém is csak némi karcolást szerzett, de egyébként úgy tűnnik rendben van.
Már csak épségben ki kell jutnunk. De azt hiszem az már semmiség lesz. Ügyelek rá, hogy semmi se essen rájuk. Ám úgy tűnnik Farrah most esett csak igazán pánikba. Nem is értem... mármint persze, lassan omlik össze az épület és kigyulladt, de jóvval előtte kétségbe kellett volna esnie. Na de ezen most nincs idő agyalni, cselekedni kell. - Tommy, fogd a kislányt és induljunk ki. Én mögöttetek leszek! - szólok oda neki és remélem el is indulnak, így a nyomukban haladva, csak tekintetettem figyelem mit jobb a helyén tartani. Ám arra nem számítok, hogy mögöttünk egy egész csorda lódul meg a kijáratok felé. Siettségünk ellenére is elérhet minket, engem biztosan. Na és most kapok frászt, nehogy hasra essenek, mert akkor bizony eltapossák őket. Meg se kísérlem a kiabálást, mert a körülöttem rohanók is épp elég hangosak. |
- Ó, rendőrnek? Azta! - Simán kinéztem belőlük valami műszaki beállítottságot, vagy valami reál szakot, mondjuk nem, egy matek főszakkal nem tudnám őket elképzelni. Ahhoz ők túl... ők.
Milyen lehet egyetemistának lenni? Bulik, előadások, jövő tervezgetés. Emlékszem, a gimiben is mindenki erről beszélt, míg nem akadt jobb témájuk. Mondjuk egy ittasan vezető fiatal srác, aki háromszoros halált írt fel a számlájára. Ő bezzeg eltűnhetett, tovább léphetett, én meg...
Nem, nem, nem! Ideje a jelenben é... léteznem!
Szerintem ismét átgondoltam egy jelenetet, mert Vincent búcsúzkodásba fogott, amit Tom valahogy mégis átvariált és egy magyarázat lett belőle. Nem nehéz kitalálni, melyiküké a "főnök" szerep és ki a megfontoltabb, háttérbe húzódó testvér. Annyira ikrek! Le sem tagadhatnák. Jó, igen, külsőre nem is, ez tény, viszont belül is nagyon jól adják az elvárt dolgokat. És bevallom, egészenszimpatikusnak tűnnek, a maguk átlátszó csajozós dumájával. Nem pont feléjük gondoltam a nyitást tegnap pakolás közben, de végülis, nem nézhetem mindig a csacsi fogát.
- Örülök, hogy találkoztunk - Ha határozottabban csengett volna a hangom, és nem torpanok meg e rövidke mondat közepe táján, még egészen jól is hangzott volna. Csak nem így lett, ugye. Azért az őszinteséget csak kihallották a halvány mosolyra húzódó ajkaim közül.
Bevallom, amikor pozitív változásban reménykedtem, nem épp arra számítottam, hogy az új ismerőseimmel együtt temet maga alá egy hipermarket. Pedig szentül hittem az első szikrázástól kezdve, hogy valami hasonló lesz, a puffanás és az egyéb hangos zajok között rekedve aligha láttam esélyét a túlélésnek. Mármint az övékének természetesen.
Tom megragadott, vagy Vincent, nem figyeltem a sorrendet vagy a felém nyúló kart, csak azt, hogy leránt a kocsik közé. Más lány ilyenkor sikítófárszt kapva tép a haját és vágja le a világ legnagyobb hisztirohamát, de nekem csak egy kis sikolyra futotta, amíg álló helyzetből térdre huppantam. A reflexek működnek, valami arra próbált rávilágítani, hogy az ilyen mozdulatsorok általában fájnak, mert felszisszentem.
- Itt vagyok - Állapítottam meg alig hallhatóan, de némi büszkeséggel eltöltve. Ez keveredett az ijedtségembe, ami nem nagyon tudott felszívódni, mivel tüzet láttam, ropogást, recsegést és ezek felidéztek bennem egy elnyomott, ám élénken bennem élő emléket.
A füstszag betódult az orromba, köhögnöm kellett tőle és kapkodtam a levegőt, mintha tényleg fuldokoltam volna. Még az érintés sem érdekelt, vagy az, hogy én szorongatom Tom karját, pánik és sokk uralkodott rajtam, ami ha a látványomból nem lett volna egyértelmű, a tekintetem biztosan elárulta.
Amikor Tom a kijáratot kezdte emlegetne, lábra álltam, s ha ő nem szakadt el tőlem, akkor továbbra is a karját fogtam a csuklója fölött valamivel. A káosz borzasztó volt, igyekeztem átlátni a füstön arra, amerre a kijáratot sejtettem. Próbáltam kitörölni a baleset emlékképeit az elmémből, a jelenre koncentrálni és tettem néhány bizonytalan lépést az egykori konzerves polcsor irányába, ami úgy ingott, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetett volna.
- Jesszus! - hátra ugrottam, mikor az egyik polc leszakadt, a maradék tartalma pedig a földre hullott. Szóval, ha eddig Tom megúszta a kar-fojtogatásom, most megint ott kötöttem ki rajta. |
Komolyan... Őszintén azt hittem, hogy örülni fog neki, amiért hasonlítunk az érintésfóbiánkban, mert... Mert hát én örülök neki! Akkor ő miért nem? Egészen elkeserítő, persze, azért nem lógatom az orromat látványosan, inkább figyelem a bátyámat, és hogy miképpen reagál Farrah a próbálkozásaira. Nos, nem éppen jól. Ez így nem lesz rendben, a végén kintre is követnünk kell majd, hogy leüthessük, mert nem hagyhatjuk elúszni ezt a lehetőséget.
- Igen, rendőrnek - bólintok egyet. Sokkal bizalomgerjesztőbb kifejezés, mint a vérnyomelemző és a helyszínelő, az utóbbi kettő felveti a kérdést, hogy ki a fene akarna hullákat nézegetni és vérpacsnikat fényképezgetni? Igen, gyanút fogna, mert már a kezdetektől furcsán néz ránk. Viszont két derék őre a rendnek? Sokkal bizalmasabb képet fest le rólunk, ami fontos egy ilyen esetben.
Azonban itt is elúszunk, legalábbis a partit illetően, és ha már Vincent is kihátrál, ott nagy baj van. Nos, akkor nincs más választás, mint generálni valami váratlan eseményt.
- Ne haragudj a bátyámra, ő sokkal közvetlenebb másokkal - mosolyodok el visszafogottan, utalva az előbbi látványos nyomulására Vinnie-nek. Sokaknál bejön, szóval most kissé furcsa érzés, hogy nekem kell uralni a helyzetet.
Rendben van, csupán egy picit kell gondolkodni, mivel zökkenthetnénk ki a komfort zónájából a lányt... És mi sem jobb, mint egy hirtelen katasztrófa, amiben mi leszünk a hősök. Sajnos az egyetemi bulit is le kellene mondanunk, őt viszont szívesen látnánk, esetleg elkísérnénk hazáig, nehogy újabb baj érje... Tökéletes, már csak egy kis erőre lenne szükségem.
- N-na jó, akkor szerintem mi nem is tartunk fel tovább. Kész vagy már, Vincent? - hajolok le a testvéremhez, hogy megérinthessem a vállát, ezzel létesítve kapcsolatot magunk között, és átjárót a mágikus erejéhez. Remélem nem fogja bánni, ha egy kicsit elszívok tőle, mert ha igazán nagy bummot szeretnék, akkor kelleni fog a háttértámogatás. Szóval némi töltődés után, ami másodpercekben értendő, az egyik mennyezeti lámpára kezdek el koncentrálni. Persze nem túl látványosan, éppen, csak egy pillanást vetek rá, és onnantól kezdve már nem nagy varázslat felrobbantani. Ohh, és hogy az égő darabkák épp egy vegyszeres polcra hullanak? Biztos a véletlen műve.
- Uram ég, vigyázzatok! - húzom le Farraht is a földre, Vincent mellé, miközben igyekszem ijedt arcot vágni a hatalmas robbanássorozathoz. Azért remélem, nem lett túl sikeres, mert nem terveztem megölni magunkat...
Az áram hamar elmegy, félhomály keletkezik az üzletben, egyedül a magasba csapdosó lángok, amelyek narancsos fénnyel terítik be az egyre nagyobb füstben úszó helyiséget. Hát ez állatira jól sikerült! Alig tudom megállni, hogy ne gyönyörködjek a tűzben, de azért emlékeztetem magamat, hogy mi volt a fő célkitűzésem.
- E-egyben vagytok? - egy kis köhögés. - Istenem, Vincent, megsérültél! - nézek a testvéremre, akinek bizony megkarcolta a felkarját egy nagyobb repesz. Magamon is érzek néhány sérülést, ami nagyon jó, érezzen is csak szánakozást irántunk Farrah. Fuh, remélem őt sem öltem meg. - Menjünk innét. H-hol a kijárat? - kérdezem, pánikszerűen kapkodva a fejemet, mintha rettegnék attól, nehogy ránk omoljon az épület, vagy újabb robbanások rázzák meg a hipermarketet. |
Rendőrnek tanulunk. - árulom el a nem túl nagy titkot. Ám most megint úgy tűnnik, hogy jobb lenne, ha Thomas venné át a beszélgetést. Én próbálkozom nagyon és kevésbé nyomulós szöveggel elcsalogatni a lányt, mert látom az öcsi szemében, hogy valami megfogta benne, de folyton hárít és ellenkezik. Most erre mit mondhatnék? Nem hagyja. - Ez esetben... sajnálom, hogy feltartottunk. - szólalok meg újfent, noha ha az öcsém még csak most kezd rá érezni a beszélgetésre. Na persze nem kell lemondanunk a lányról. Csak épp a megismerkedés felejtős. De elrabolhatjuk és esetleg fogolyként tartogathatjuk,bár az borzasztó veszélyes. - Mindenesetre, ha meggondolnád magad, mi egy darabig még el vásárolgatunk itt... Vagy ha ti még beszélgetnétek. - simítom meg odébb lépve Tom hátát, megadva neki az esélyt, hogy ügyeskedjen. Nem megyek messzire, ne érezze rosszul magát, na meg előtte úgyis lekell guggolnom hogy szétszedhessem a kocsikat, szóval azzal ígyis elbabrálok egy darabig. |
Azt hittem, a kissé esetlen intéssel legalább jeleztem nekik, hogy nem vágyom konkrét testi kontaktusra, de úgy tűnik, inkább a nyakamba akasztható táblát kellett volna alkalmaznom.
Vincent a lehető legváratlanabb módon reagált a távolságtartó viselkedésemre, odajött és megfogta a kezem, pontosabban hozzáért, de én azonnal, mint akibe villám vágott elkaptam, aztán a következő pillanatban meg is bántam, mert nagyon hülyén jött ki mindez.
- Bocsánat - ismételtem az előbb is ide illő kifejezést, ismét zavart állapotban. - Én csak... Nem, nem félek, de... - Mit is akartam én ebből kihozni? Ja, igen! Ösztönösen nagyot nyeltem, majd megállapítottam magamban, mennyire érdekes, hogy néhány szokásunktól, még halálunk után is képtelenek vagyunk leszokni, szinte reflexként megmaradnak. - Egyetemisták? Milyen főszakon? - A leglényegesebb információra kérdeztem rá, tulajdonképpen húsz másikat is feltehettem volna, amik akár jobban oda vágnak az alap ismerkedős témának, de nem, nekem egészen más az érték sorrendem ezek szerint. Vagy csak terelem a témát egy... buliról? Jesszus, bármit, csak bulit ne!
- Köszönöm a meghívást, de... nem hiszem, hogy bele illenék egy egyetemista buli hangulatába. - Ezek a srácok elérték mindazt, amiért másik hosszú napokat küzdenek. Hosszabb mondatokban is képes vagyok válaszolni nekik, még ha kicsit szaggatottan is.
- Ez ismerős - Bizonytalan pillantásom Tomra esett, aki az érintések kerülését említette. Mennyire meg tudom érteni! Mondjuk ő pont nem olyannak tűnik, aki annyira zavarba jönne egy ismerkedéstől. Vagy csak a testvére jelenléte miatt? Gondolom ő a fiatalabb. Hány perc lehet közöttük? Lehet, hogy fél óra is. Hm, az előbbi után még két hasonló kérdés és már akár erre is rátérhetek. Ásd mélyebbre Farrah, még nem tudnál eléggé elsüllyedni. |
Mostanában egyre kevesebb alkalommal kapok sokkot, ha csak úgy leállunk valakivel ismerkedni az utcán. Egyrészt megbízok a bátyámban, mert tudom, hogy ő szinte minden helyzetet képes megoldani, másrészt mindig furcsán néznek a felvitt lányok, ha otthon sokkalta közvetlenebb vagyok velük és a testvéremmel. Főleg, hogy emiatt már akkor sikítani és menekülni kezdenek, mielőtt még bármit csinálnánk velük, valószínűleg erősítem bennük az átlagos pszichopatákról kialakított képet. Tehát jó ideje dolgozok azon, hogy az utcán is barátságosabb legyek, ami egyedül úgy megy, mint a karikacsapás, Vincent mellett azonban automatikusan visszatérek az ösztönös viselkedési formáimhoz, révén, hogy ő határoz meg engem igazán. Fogalmam sincs, hogy ki lennék én nélküle, remélem ezt soha nem is kell megtapasztalnom.
Na de vissza a jelenbe. A lány továbbra sem fogadja a kézfogásunkat, hanem csupán int egyet helyette, ami komolyan, őszinte megnyugvással tölt el. El is mosolyodok, miközben hasonlóképpen viszonzom az üdvözlését.
- Huhh, végre valaki, aki nem erőlteti ezt a kínos tapogatást - jegyzem meg barátságosan, és szentül hiszem, hogy ezt a lányt nekünk teremtették. - Helló, Farrah, nagyon különleges neved van - mosolygok még mindig, azon mélázva közben, hogy vajon mi furcsaság rejlik még benne. Kész őrület lenne, ha ő is szeretne ölni! Azért ennyire nem is szeretnék előre szaladni, azt viszont remélem, hogy Vincent véletlenül sem tervezi megölni. Ma már volt egy áldozatunk, ő sokkal kivételesebb, mint a többi liba.
Ám, hiába minden igyekezetem, Farrah tekintete a bátyámon kalandozik el, így jobbnak látom a háttérbe  vonulni. Nem vagyok féltékeny, csak akkor lennék, ha Vinnie kacsintgatna félre, ettől azonban nem félek.
Szóval, amíg ők beszélgetnek, vagyis főleg a bátyám magyaráz, hol a lányt, hol pedig a testvéremet figyelem. Na ácsi... Most hazudik? És mégis mit fogunk mondani, ha rájön, hogy nincsen szó semmilyen egyetemi partiról? A fenébe, kénytelenek leszünk megölni. Hát ez is ennyi volt, pedig olyan szépen indult. Bárki bármit mondjon, én éreztem a szikrát hármunk között, ebből lehetett volna több is, de ha rájön, hogy Vincent füllentett, ő is elkezd majd sikoltozni meg menekülni, vagyis muszáj lesz meghalnia.
- Ehh, annyira nem is vagyok félénk, csak az érintésekkel van némi problémám - mosolyodok el visszafogottan, bár már nem látom sok értelmét a fűzésének. |
Nem győztem ide-oda nézni hol egyikre hol másikra. Úgy tűnt itt nagy elbeszélések vannak egymás mellett. Mindketten vagy zavarban vannak, vagy egymáshoz túl antiszoccok. Illetve nem, Tommy nem, ő így tökéletes. És látom a szemeiben, hogy érdekli a csibefalat, pedig a roncstelepen még ducikról ábrándozott. Kétségtelen itt bizony jól be kell vetni magunk, mert eddig úgy tűnt a lány szándékosan vagy sem, de hárít. Kedvesen elmosolyodva néztem a szemeibe, amíg legalábbis tehetem, ám a következő elbambulásánal kénytelen voltam bekapcsolódni. Nem volt messze így hogy összeakadtunk, szóval közelebb léptem és aggódó pofit vágva egyik kezem az ő kézhátára simítottam. - Minden rendben, kislány? - kérdem, ám válaszára várva már ott lapul az aggodó tekintetem mögött egy újabb megértő, gyengéd mosoly. - Ennyire félsz tőlünk? Vagy csak megijedtél, hogy kettőt látsz belőlünk? - viccelődtem el újfent, hogy kicsit oldjam a feszkót. - Igazán nincs miért aggódnod. Sőt tudod mit? Bebizonyítom neked, hogy ha külsőre nem is látszik, mi igazán jófej fiatalok vagyunk. Mert, hogy még egyetemi életünket töltjük mindketten. És ki ne hallott volna már a híres egyetemi bulikról...? - vigyorodtam el kicsit. - Szerveztünk mára egyet, lesz némi pia, rágcsa, és persze zene meg remélhetőleg rókázás mentes tánc is... Szóval mit szólnál, ha eljönnél hozzánk? És ne aggódj, normális barátaink vannak, meg amúgyos figyelnénk ki hogyan bírja a piát... - mosolygok. - Szerintem ez egy igen jó ajánlat, hogy jóvá tehessük, hogy végülis kishíján balesetet szenvedtél. - húzom le meleg kezem ha csak ő nem húzta ki már előtte. - Legalább a félénk fiúkkal is lenne aki csevegne... - pillantok el drága öcsém felé. |
A felém nyújtott kéz beindított egy ösztönös nyelés funkciót, meg a lábamban egy késztetést a hátrébb lépésre. Nem szeretem, ha hozzám érnek, de bizonyos formaságokon át kellene esnem. Mondjuk egy ilyenene. Valahogy mégsem tudtam annyira természetesen viselkedni, így inkább a föld egyik legcikibb verziójával éltem, a fura félmosollyal és egy kézemelős intéssel, amit reményeim szerint betudnak a belőlem áradó zavarnak.
- Én... Farrah vagyok... nagyon örvendek, ... meg ilyenek - A mondat vége már szinte nem is hallattszott, na, nem mintha az elején olyan hangos lettem volna.
A meghiúsult menekülési kísérletemnek köszönhetően, további perceket kellett rám áldozniuk, de nem úgy tűnt, mintha ők ezt annyira bánnák. Inkább valahogy, meghatározhatatlan módon viselkedtem, pontosabban én nem mertem tovább boncolgatni magamban a lehetőségeit annak, miért nem kerültek ki simán, mint az a kopasz pasas, aki az előbb a hajszínem festettségét és az intelligenciámat emlegette.
Annyira ráértek, hogy valami kísérlettel is próbálkoztak, amiben az egyik mosolygott és megdicsérte a külsőm, a másik meg előadta a félénk, de érdeklődő férfit. Túl sokat olvasok ahhoz, hogy ne kezdjek el kombinálni és válogatni a lehetőségek közül. Mert...
egy, tényleg csak rendesek akarnak lenni és az alap személyiségükből nem szabadna rosszat feltételeznem.
kettő, nagyon is elfogadható a bizalmatlanságom, mert ők mégiscsak fériak, én meg ugye nőből volnék, még ha néhány tulajdonságom el is üt egy átlagos hús-vár nőnemű embertől.
három, addig töprengek itt, míg teljesen elmebajosnak néznek és még azt az esélyt is elszalasztom, hogy a mai napon 5 értékes percet szerezzek magamnak társalgás terén.Á
A további hét változatot nem elemeztem ilyen sokáig, és egészen gyorsan leszűkítettem a tizes listám négyre. A negyedikben az egyik legutóbbi olvasmányom ugrott be, amiben a lányt elrabolják és a végén szegény sosem tér haza... élve, s ezen a ponton vesztettem el ezt is, hiszen nekem ilyen félelmem már nem lehet. Megpróbálhatják, de... Á, nem, Farrah, ne feltételezz egyből mindenkiről rosszat. Vagyis mindenkikről, mert ők ketten vannak, de még mennyire, hogy ketten!
Óvatosan felfelé kalandozott a tekintetem a Vincentként bemuatott illető melletti polcon, majd összekaparva bátorságom utolsó morzsáit átsiklottam az arcára és megkockáztattam egy több másodperces tekintet keresést, de persze, ha összetalálkoztunk, a lehetséges idő felére csökkent és én megint a kocsim elejét vizsgáltam.
Ha egy beszédes lányra számítottak, vagy valami más hasonló lehetőségre, nem ez az ő napjuk. Viszont ott áll az a vöröshajú lány, aki ha jól emlékszem biológián ült mögöttem abban a rövid iskolai időszakban, ami valahogy senki másnak nem dereng, de ő például sokkal többet beszél. És van a bőre meg a csontja között valami, nem egy pálcika, mint én. Plusz, milyen szép vörös haja van már! Nekem még a festés sem jöhet össze. Szóval vele kellene próbálkozniuk. Megelőzzem a további kínos pillanatokat és felhívjam rá a figyelmüket? Vagy az már túl mesterkélt és idétlen lenne? Pedig, ha minden igaz, ő jobb társaság lenne... több téren is. Vagy egyszerűen csak hagyom őket rádöbbenni a helyzetre, és megvárom, amíg tovább állnak maguktól. |
Ha a kézfogásos baklövésemet el sem követtem volna, akkor is elég nagy falba ütközök, mert ez a lány nem úgy viselkedik, mint ahogyan a többiek szoktak. Valaki pillanatokig csak ámul azon, hogy ikreket lát, mások azonnal a lakásunkra akarnak jönni, elenyésző százalék csupán, amelyik egy sértett vállrándítással tovább áll, és ránk sem pillant többet. Szerintem ők azok, akik a saját nemükhöz vonzódnak, vagy a szőke fiúkat szeretik... Az előttünk bambuló lány viszont egyik kategóriába sem sorolható, valami nagyon nem stimmel vele. Alig várom, hogy megismerjük!
- Semmi baj, mint mondtam, mi sem voltunk figyelmesek - próbálom menteni a menthetőt, ám vélhetően ez sem jut el hozzá, mert még bemutatkozni is elfelejt. Mármint nagyon remélem, hogy nem ilyen neveletlen, a bunkó lányokat ki nem állhatom. Vagyis hát... az olyanok ne lepődjenek meg, ha holtan lesznek a székünkhöz kötözve.
Remélhetőleg Vincent kéznyújtása felébreszti a kábulatból, és amennyiben vele hajlandó kezet fogni, már én is bátorkodom a mancsomat ajánlani. Nem mondom, így is eléggé riasztó az élmény, de sokkal könnyebb, mintha első körben kellene túlesnem rajta. Ebben a felállásban mindig arra gondolok, hogy az illető tenyerére rákerült a bátyám DNS-e, vagyis olyan, mintha vele fognék kezet, azzal meg ugyebár semmi problémám. Ő az egyetlen, akihez minden félelem és töprengés nélkül hozzá tudok érni.
- H-hát igen... - vakarom meg a tarkómat zavartan, miután én is vetettem egy pillantást a hűtőre, bár jobban érdekelt a lány akadozott mozgása. Egyre jobban tetszik, olyan, mint egy robot, azok pedig szinte olyanok, mint az élőhalottak. A légfrissítő! El ne felejtsük.
- H-hé, ne menj még! - esek pánikba, amikor tolná odébb a kocsit a bociszemű, de hát a sors is úgy akarja, hogy itt maradjon velünk, mert összeakadnak a kerekeink. - Legalább a nevedet elárulhatnád. Ide valósi vagy? Még nem láttunk erre, pedig mi is a környéken lakunk - vetem be a kereplőmet, hátha lefoglalja addig, amíg a bátyám kitalál valami jobb stratégiát. Ezt a lányt fel kell vinnünk a lakásunkra, és meg kell ismernünk, nem történhet másképpen. |
Hamar rendeztem vonásaim, és az ijedt őzikét hallgatva, átadtam Thomasnak a stafétabotot, mert félek, én már itt elcsúsztam. Na meg lehet a kislánynak jobban bejönnek a félénk, ártatlan, de akkor biztos jólelkű kisfiúk. Igen-igen, én is ezt képzeltem a múltkor én is, mikor az ágyhoz bilincselve szeretkeztünk. Jól össze is kócoltam.
Most viszont azon reménykedtem, hogy az ő pofija elcsalja hozzánk. Hisz a sors akarta így, hogy neki menjünk. És eleinte úgy tűnt minden rendben megy, csak aztán mindkettő beijedt, és megállt az ismerkedés. Oly annyiara, hogy a bociszem be sem mutatkozott. Tom pedig várta a mentő mellényt. Elmosolyodva egyenesedtem ki, mert eddig a kocsin támasztottam magam, és most kezet nyújthattam egy kedves mosoly kíséretében. Amennyiben kezet nyújtott ő is, gyengéden megráztam, majd el is engedtem és azon kezem finoman Tom hátára simítottam, hogy megbátorodjon kicsit, mert tudom, hogy problémái vannak az effajta érintkezésekkel. Közben elnéztem a hűtő felé. Majd vissza a lányra. - Nos... nézd el Thomas félénkségét. Zavarba jön a szép lányoktól. |
Tömegkarambolt okozni egy hipermarket majdnem teljes pontossággal, mértani közepén, ez annyira hihetetlenül sablonos és filmbe illő. Tőlem viszont még ez sem meglepő, ami ellenben nagyon is, az az ijedtséggel csúnya módon párosuló pánik és az ezzel járó köddé válás, aminek leküzdésén még dolgoznom kell.
A testiépségek kérdése háttérbe szorult a sikolyra emlékeztető belső kiáltás mellett, amivel ráparancsoltam az összes idegszálamra, sejtemre és cseppekből álló akaraterőmre, nehogy itt találjak meg darabokra hullani, mert továbbra is az emberiség javát szolgálná, ha látványosan látható maradnék. Meg ha nem fejelnék bele a bevásároló kocsiba, amikor elkalandozott gondolatokkal nekirohanok egy másik négykerekű, sokkal strapabíróbbnak látszó járműbe.
- Bocsánat! - még a kocsit is elengedtem ijedtemben, bár az már nem ment sehova tovább, mivel elállták az útját. Egy férfi szitkozódva került ki mögöttem elhaladva, neki is elismételtem a lassan védjegyemmé váló elnézést kérő szót.
Alsó ajkamra harapva néztem a két férfire, akik először vörösödtek, aztán lilás árnyalatuk lett, majd szépen kiengedték a gőzt és valahogy... valahogy nem tudom behatárolni, hogyan is néztek rám. Most akkor nincs harag vagy megölnek... megint? Vajon szóljak nekik, hogy ez már nem lehetséges? Nem, ennyire nem lehetek elvetemülten őszinteségi rohamos.
Mivel a belső tépelődés lefoglalt, így csak némi fáziskéséssel jutott el a tudatomig, hogy két nevet hallottam. Plusz valószínűleg sok mást is, mert várakozva néztek rám, amitől ha lehetne, még jobban elsápadtam volna. De ugye már ezen is túl vagyok, innen nincs tovább.
- Én... - Tanulj meg összefüggő, hosszabb mondatokat alkotni Farrah! - Oda indultam. - Két szó. Kezdetnek megteszi. Ó, mellé még felemeltem a kezem és elmutattam a hűtőpultok felé, ez aztán a nagy előrelépés. Kivéve, hogy olyan gépies mozdulatokkal tettem mindezt, amit egy robot is megirigyelt volna. - Még egyszer, bocsánat. - Elhúztam a kocsit, aminek persze beakadt az az átkozott kereke, amikor előre szerettem volna lökni. Helyette, ha csak ők nem mozdították arrébb, akkor megint nekik koccantam. Képzeletben vörösödtem, kifelé csak szerettem volna. Attól olyan... élő lenne a dolog. Így csak álltam ott és a tekintetemmel igyekeztem sugározni, mennyire kiakasztóan béna vagyok és kimondhatatlanul röstellem a dolgot. Ha még sokáig szivat a sors, miatta fogok ködd válni, hogy kisurranhassak az ajtón. Egyáltalán érzékelne az érzékelője láthatatlanul? Mekkore szíves, ha nem! |
Ami azt illeti, egy ilyen fárasztó nap után én a taxi mellett voksoltam, és attól sem viszolyogtam, hogy hívjak egyet magunknak a roncstelep melletti úthoz. Egy buszmegállót választottam ki, ami szintén megtette volna a szállításunkra, ha éppenséggel nem óránkénti járat lenne. A nagy amerikai álom, várhatsz a végtelenségig egy kietlen pusztaságon, ha nincsen pénzed taxira. Huh, így belegondolva, ez egy remek hely lesz a vadászatra.
- Kell egy-két pihenőnap is - állapítom meg, immáron a kocsi hátsó ülésén ücsörögve a fülledt melegben. Hosszúnak ígérkezik az út, de valahogy csak elmegy az idő, és mire feleszmélhetnék, már a megszokott hipermarket előtt állunk. Kitűnő hely, akad itt minden, ami egy holttest eltűntetéséhez kell, vagy rögzítéséhez, ha már itt tartunk.
- A légfrissítő... Ne felejtsük el a légfrissítőt - emlékeztetem újfent, mert ismerem a bátyámat, az első dolga az lesz, hogy az édességekhez száguldjunk, ahol órákig töpreng, hogy elbírunk-e egy óriás nutellát, vagy sem, aztán úgyis hazavisszük, de szereti kelletni magát. És persze már hazafele ugrik be, hogy amúgy ezt is, meg amazt is elfelejtettünk venni.
Azonban most még az édességes polcokig sem jutunk el, mert egy fiatal lány jószerivel belénk rohan.
- Vincent, el fognak gázolni! - szólok a bátyámnak, igaz, már későn, de úgy látom, hogy nem esett baja. Vele egyetemben én is a közveszélyes lányra morrannék, amikor viszont meglátom, hogy micsoda boci szemei vannak... Olyan bájos, és angyali, tiszta...
- Ne legyél ilyen udvariatlan, bátyám. Mi voltunk figyelmetlenek, ugye? - tekintek ismét az idegen lányra, igyekezve az ábrázatomra varázsolni egy bizalomgerjesztő mosolyt, noha ebben sohasem voltam túlzottan jó. Viszont, míg Vincent bárkit le tud venni a lábáról a rosszfiús mosolyával, én az udvariasságommal szoktam megnyerni magunknak a hölgyek szívét. Bár lehetne egy kicsit husisabb, de sebaj, legyen ma jó napja a testvéremnek. - Öhm, én Tom vagyok, a bátyám pedig Vincent - mutatkozok be, aztán rádöbbenek, hogy nyújtanom kellene a kezemet. Ezt most megint elrontottam, előbb Vinnie-nek kell kezdeni, mert utána már nekem is könnyebb hozzáérni az illetőhöz, de így... Szóval vetek egy bizonytalan pillantást a bátyámra, remélve, hogy veszi az adást, és megkímél egy nagyon kínos helyzettől. |
Elfáradt öcsikém, de nem is baj, hogy nem erőltetjük a dolgot. És igyekszem majd az áruházban is gyors lenni. Szóval kisétálunk a roncsoktól, mivel a műsor végéig mégsem maradhatunk, majd taxival vagy gyalog, de elindulunk a hipermarketbe. - Még nincs vége a napnak, de még egy kiszemeltünk sincs, akit felvihetnénk játszani... - jegyzem meg, mert hát ilyenkor már bőven van valaki, akit Thomas vagy én fűzögetek.
Tehát a boltba érkezve elveszek egy kocsit, mert nem tudhatjuk mennyi mindent látunk még. Bar nem tervezem hogy sokat vásároljunk, mert kocsi híján, így nehéz lenne a cipekedés. De azért na... egy müzli még nem vág oda. Az utunk elsőre a lekvárokhoz csokikrémekhez vezetet... volna, ha közben nem száguld el előttünk valaki... Előttünket mondtam? Nem. Belénk jött! Kishíján feldöntve a kocsikat. - Hé! - morcoskodtam, mert közben elhalkultam ahogy észrevettem, hogy csak egy kislány. Egy kislány, ártatlan boci szemekkel, egyedül a nagy áruházban... egyedül, kiszolgáltatottan. - Megbocsájtom a száguldásod, ha elárulod hova rohantál ennyire? - kérdem, mert meg lehet kicsit rosszul kezdtem. Azonban ha nem csak céltalanul száguldott, lehet, hogy valami olyasmiért sietett amiből már csak egy van, vagy valamerre kóstoló leledzik. De ha én mégsem jövök be neki, majd Tom bedobja magát, mert ez egy kihagyhatatlan alkalom, szinte tálcán kínálja magát. |
Mindenkinek vannak kötelességei. Gyerekként minél gyorsabban, de teljes életet élve felnőni, majd egyetemre menni és végül munkát találni, házat venni, családot alapítani. Ez ilyen teljesen idilli elképzelés, ami a valóságban akkora badarság, hogy majdnem felnevettem a saját eltévelygett agymenésemen, miközben egyszerű elfoglaltságot mímelve sétálgattam egy kissé megviselt kerekű bevásárlókocsit tologatva magam előtt.
Nem, itt most nem jön az a jelenet, hogy leborítom a konzervekből gondosan felépített piramist az egyik tartós élelmiszeres sor végén, mert ennél sokkal jobbat is lehet csinálni egy ilyen helyen. Nyíl egyenes úton nekimenni a polcnak, ami megremeg, te gyorsan elmormolsz egy imát, aztán abban reménykedsz, az elmúlt évek ellenére, a csattanás nem rémiszt meg annyira, hogy mindenki előtt köddé válj. Annyira szép ez az élő álca! Csúnya lenne csak így elrontani egy hülye polc miatt, ami amúgy le sem esett, csak a képzeletem játszotta túl a valóságot. Ez is egy lehetőség volt, igaz.
- Á, Farrah! - ijedten rezzentem össze, miközben szépen megigazgattam az üvegeket az áldozatomul esett alsó polcokon. - Micsoda meglepetés!
- Üdv, Mrs. Robinson - elejtettem egy kedvesnek ható mosolyt, s fejben ezernyi lehetőség közül válogattam, melyikkel mentsem ki magam az utcánkban lakó pletykaosztó előtt. Nem is ismer! A város egyik vége meg a másik, ezek lennénk mi, de mióta csak felfedezte a létezésem, azóta kíváncsi rá, miért vagyok ilyen fiatalon egyedül egy saját házban, és persze, miért nem járok el sehova, mondjuk dolgozni. Minden jelenetet lefuttattam, míg ő valami hatalmas vacsorát emlegetett, meg a falánk rokonokról panaszkodott. Lelkesen bólogattam, aztán előadtam a legátlátszóbb lerázós trükköt, a "Te jó ég, már ennyi az idő?! Rohannom kell, elnézést!", ehhez hozzátettem a "Legközelebb feltétlenül folytassuk!" mondatot és már ott sem voltam.
De hogy a fenébe keveredtem a babás osztályra? Nem bírtam ki kuncogás nélkül. Anya szerint ez a "rossz ómen", és mindig gondosan kikerültette velem, nehogy tini-mamiként végezzem. Most már nincs ilyen óvintézkedésekre szüksem. A jövőben meg aztán pláne, semmi ilyesmire. Ami szomorú. De miért nevetnék mégis ezen? Talán elszállt a maradék józan eszem az étvágyammal és az egyéb alapvető szükségleteimmel együtt.
Azért egy jó kis mandulás süti... Hiába a tudat, ha a szív a sütemények felé kezd el húzni. Követtem, ki a babáktól, át mindenen, meg majdnem mindenkin is... Miért ugranak elő mindig a semmiből?! |
Fejemet ingattam meg, amikor kinyögte, hogy kedves bók volt, amit elébb toltam. Hátna, valahogy el kell kezdeni csajozni. Sokkalta jobb ez, mint a többi klisés fos. De ez már mondtam! Ám meglepődtem, hogy még mindig nem vette a lapot. Ettől nyíltabban mégis, hogy adhatnám tudtára, hogy hmhm?! Általában a nők vagy belemennek már ilyenkor, vagy elhajtanak. Ez részletkérdés ugye.
Ekkor jött az egyetértés a főzőcskére, amire elmosolyodtam. Ó, legalább ebbe benne van... Mondjuk más is lesz benne, ha jól megy a dolog, haha... Erről egyelőre nem kell tudnia, ha valóban ennyire szüzike. Nem tapasztalt, de jó szűk viszont. Valamit valamiért. Én ezt is értékelem. Seth mondjuk ezt nagyon jól tudja nem véletlenül csesztett, amiért ilyen vagyok. Habár ő sem szólhat egy kurva szót sem, hisz szintén egy éjszakás!
Azon szintén meglepődtem, amikor mondta, hogy hozzám menjünk. Ó, váó, általában a nők magukhoz invitálnak, mert jobban biztonságban érzik magukat. Valami olyan elven, hogy tudják tartani a frontot, és nem lesz semmi olyan.
- Nos, rendben! - vigyorogtam. - Azért tőlem se várj világ megváltó, hiperszuperül felszerelt konyhát! - kuncogtam, és fejemmel biccentettem aprót, hogy kövessen.
A további hozzávalókat is behajingáltam gyorsan a kosárba, majd elindultam a pénztárhoz a lánnyal az oldalamon. Ki is fizettem, és ha Nyra erősködött, akkor korholóan néztem rá és lebeszéltem róla. Miután ez meg volt írtam egy gyors SMS-t "randimnak", hogy mégse jó, mert közbejött valami. Kaptam rá egy szomorú smileyt, és az üziben az állt még, hogy bepótoljuk. Legyen úgy!
Azért még Sethet is megdobtam egy gyors facebookos üzivel meg ha ott nem volt egy SMS-sel is. Haha, beszámolok, hogy egy szűk csajszit fogtam be!
"Csumi Sethym, ne tudd meg milyen partit fogtam ki! Szerintem tuti, hogy cseszett szűk ez a csaj, és kínlódnom kellesz, hogy ne menjek el egyből! Mindenesetre ha szűk partnerre vágysz, akkor szólj! ;) Puszi a hasadra! ♥ :*"
Ezzel le is tudtam az egészet, és indítottam is a kocsit. Szerencsére a lakásom nem volt messze, így nemsokára meg is érkeztünk hozzám. Nyrát előre engedtem miután kinyitottam előtte az ajtót, és mondtam.
- Érezd magad otthon! - mosolyogtam, miközben én is beléptem utána, és a nagy pakkot, amit összevásároltunk letettem a kávézóasztalra. - Esetleg kérsz inni valamit..? Talán egyből a főzésbe akar belekezdeni? - vontam fel a szemöldökömet.
[SHANE BABA & NYRY-MIRA A FÉRFINÉL] |
Magamban nevettem azon, mikor eléggé kétértelmüre sikerült megjegyzésem után magasba szaladt a szemöldöke, nem hibáztathattam, de ezt a megjegyzést se hagyhattam ki, muszáj volt elsütnöm előtte, csak hogy lássam mit reagál. Mondjuk aztán ezek után gondol amit akar, igazából nem számít, én jót mulattam az arcán.
Na meg rajta is látszott egy kicsit a hajlandóság arra, hogy legyen itt valami. És nem csak a főzésre gondolok, eleinte nem voltam benne biztos, de egyre jobban érződött rajta, hogy nem lenne közöbös a gondolatra, viszont egyenlőre engedem neki, hogy saját tempójában haladjon, miközben én játszom a szerep, aztán majd jön a nagy meglepi, mikor megtudja, hogy annyira ártalan lélek én se vagyok.
Igazából úgy tűnt nekem, hogy ő is egy éjszakás, tehát nem hajt semmi komolyra, amiből én jól jövök ki, mert így nem kell az érzelmeken aggódnom, de ő se veszít a dologgal, ugyanis én se tervezek a nyakán maradni. Az egy éjszakás jelzőt rám találták ki, kétszer sose csinálom ugyan azzal, akár lenyűgöz, akár nem.
Aztán kitudja, lehet ő hozza meg az áttörést és lesz egy baszópajti, aki főzni is tud, milyen hasznos.. mondjuk azt afelállást megnézném, na mindegy.
Amikor megszólalt vissza fojtottam a vigyoromat, bár a megnyilvánulása kissé vicces volt, de válasz helyett, csak csendben egyetértően bólintottam.
Figyeltem miközben a fűszereket átrakta az én kosaramba, nem értettem hozzá, szóval csendben hagytam, hogy pakolásszon.
-Ez kedves.-válaszoltam miközben továbbra se adtam jelét annak, hogy bennelennék a közös programban.
Végül csak rákérdezett, mire én elvigyorodtam és felnéztem az arcába.
-Rendben, jól hangzik és nem ártana a társaság.-érettem egyet halkan nevetve, végül csak megkérdezte. íegy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy megmondom neki erre vártam,de szerintem elégértelmes volt hozzá, hogy rá jöjjön, csak húztam az agyá kicsit.
-Mehetnénk hozzád, nálam pici a konyha, mert nem sokszor veszem hasznát.-mondtam szórakozottan figyelve akosár tartalmát. |
Nos, azért megnyugodtam, hogy végül nem vette szívére, hisz tényleg nem úgy gondoltam. Nem szokásom emberek lelkébe taposni, még akkorsem, ha valaki megérdemli. Ahhoz nagyon fel kell hergelni, hogy olyat tegyek, amit megbánok, és mindemellett elég rendesen belém kell rúgni lelkileg. Én már csak tudom!
Ekkor viszont olyan kijelentést tett a nő, amire felszaladt a szemöldököm. Mi a fasz?! Most értsem félre vagy inkább ne?! Jó, inkább egyelőre hagyom. Nem akarom, hogy valami perverz gyökérnek tartson, ami igaz, de na... Majd később rájön, ha úgy alakul a helyzet.
- Ahha. - böktem ki zavartan. - Ez valóban így van. Én is elmondhatom ezt magaról. - ingattam fejem.
A tejszínes-csirkés pennére elmosolyodtam, majd a kosaramból a fűszereket felmutattam. Végül meg is szólaltam.
- A fűszerek végülis megvannak. - raktam át az ő kosarába, és közben még nézelődtem, hogy mi kell még.
Meglepődtem, amikor nem vette az adást, és csak elkuncogtam magam azon, ahogy előadta magát. Hát, legyen.
- Ugyankérlek! - nevettem fel halkan. - Örömmel főzőcskéznék veled, mert úgy vélem jó társaság lehetsz! - pillantottam rá, miközben a kosárba raktam szárított petrezselyem zöldjét is.
További szavaira szintén csak mosolyogtam, majd ismételten jött Nyra részéről a feledtébb szüzies reakció. Oké, oké, vagy azt akarja, hogy rákérdezzek kerekperec, vagy tényleg nem vágja. Most majd kiderül.
- Mit szólnál, ha együtt főzőcskéznénk? Mint mondtam szerintem jó társaság lehetsz! Ez egyfajta megérzés. - húztam féloldalas mosolyt arcomra. - Ne vedd tolakodásnak, viszont jó lenne kicsit kikapcsolódni, természetesen, ha neked is megfelel a nagy mesterszakács társasága. - magyarázkodtam kicsit, viszont nem vittem túlzásba. Emellett a végére elvigyorodtam, hogy ne tűnjek elveszettnek vagy bármi. |
[85-66] [65-46] [45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
