|
Témaindító hozzászólás
|
2016.09.02. 12:41 - |
 |
[23-4] [3-1]
Szerencsére egyre jobban éreztem magam, így miután elértünk Emyr lakásához, már szinte fájdalmat sem éreztem. Örültem, mert így legalább tudtam a férfival foglalkozni. Neki most nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Az úton szinte mind a ketten némán haladtunk egymás mellett, ugyanis jobb is volt így, mert jobban eltudtam viselni a fájdalmat. Amint megérkeztünk egyenesen bementünk, majd Emyr megindult a konyha felé, én pedig önállósítottam magam és besétáltam a nappaliba, de közben kissé körbe is néztem. Odaérve a kanapéhoz leültem, majd tekintetem a férfi felé irányítottam. Nem sokkal később ő is megérkezett két pohár vízzel, amit az asztalra helyezett. Megköszöntem és el is vettem az egyiket, amibe belekortyoltam. Amint meghallottam Emyr kérését, csak bólintottam és már álltam is fel.
- Persze.. - válaszoltam végül, majd csak miután elmondta hol is találom, elindultam. Kissé fura volt, hogy egy idegen házban matatok, de mindenképpen segíteni akartam neki. Nem sokkal később megtaláltam az összes szükséges dolgot és visszasiettem. Letéve a cuccokat az asztalra helyet foglaltam én is Emyr mellett. Ám kérdései hirtelen értek és kissé zavarba is jöttem. Most mégis mit mondhatnék?
- Mert.. - kezdtem bele, de nem tudtam hogyan is folytassam. Csak zavartan lepillantottam a földre, miközben fülem mögé kotortam egy kósza tincset. - Én csak..szóval.. - mondjam el az igazat? De mégis mit fog reagálni rá? Hiszen mondhatni nem is ismerjük még egymást. Ahogyan nem is volt az ezelőtt találkozásunk sem valami kellemes. Hiszen ráborítottam a forró kávémat.
- Fontos vagy nekem..mert..kedvellek. - nyögtem ki végül, de nem néztem rá. Nem mertem, helyette csak a padlót pásztáztam vörös arccal. Kár volt rákérdeznie..ezek után hogyan is merjek a szemébe nézni? Pedig most szükség lenne rá, ha nem is a szemébe, de el kell látnom a sebeket. |
|
Örültem, hogy átkarolt, mert tudom, hogy nem marad le vagy lett rosszul a fájdalomtól. Iszonyatosan aggódós típus vagyok, ha valaki rám van bíznak vagy éppenséggel megkedvelem azt a személyt, vagy személyeket. Így van az osztályommal is, majdnem két tucatnyi gyerekért kell felelnem, ami nem épp kis pályás dolog és én tényleg a legjobbat akarom nekik. Mindent megteszek, hogy jó legyen az itt töltött éveik. Néha én szedem őket szét, mikor el kezdenek verekedni nekem. Akármennyire bunkó szoktak lenni néha velük is, még bírom őket. A gyerekeim, ha úgy mondhatjuk. Szóval, igen rettentően aggódó típus vagyok és képes vagyok kitölteni másokon ezt.
A lakásom hatalmasabbnál is hatalmasabb. Van két halószobám, egyiket viszont vendégszobának használom, mert azért még se akarom cserélgetni, hogy hol alszok. A konyhámhoz tartozik egy ebédlő is, ami együtt van. Vagyis kvázi van egy brutálisan nagy konyhám, jó nekem. Van egy dolgozó szobám, ahol töltöm az életem felét. Mert igen, én csinálok mindent, ami munkámhoz tartozik. A fürdő az egyetlen átlagos dolog az egészben. Viszont, ami a legóriásibb az egész házban, az a nappalim. Az a vicc, hogy ennek van egy emelete is, ahol az egyik kollégám lakik. Általában nem találkozunk, hiszen ki tud menni az emeletről is. Lassacskán értünk oda, majd a kulcsaimmal kinyitottam.
Nem szóltam semmit, amikor beléptünk, inkább rögtön a konyhába mentem, hogy öntsek magunknak vizet. Van két hatalmas poharam így jó sokat tudtam beleönteni. Azért reméltem, hogy Ebony eltalált a nappalihoz. Ha igen, én letettem az asztalra a két poharat, majd lassan közelebb is húztam a kis asztalt. Fáradt voltam, így meg akartam kísérelni, hogy Ebony-t küldöm el.
- Elmennél nekem a szükséges dolgokért, légyszíves? - ha beleegyezett a dolgokba elmagyaráztam, hogy hol található a fürdő szobám, ha nem én mentem el érte, nagy nehezen. Ha már minden megvolt, kérdezősködni akartam egy picikét.
- Ebony, miért csináltad ezt? Azon kívül, hogy... nem akartad, hogy még többet szenvedjek. Mert az idegenek simán elmentek volna, de te... mégsem tetted. |
|
[23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
