|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.03. 22:03 - |
 |
[33-14] [13-1]
 - Őszintén, Ser engem egyáltalán nem zavar - lépkedtem hozzá. - Jajj, már. Maradj így ebben a ruhában. De ha lehetek őszinte, meztelenül vagy a legjobb - vigyorogtam.
Nem hittem volna, hogy a kisasszonyt össze lehet zavarni, de mindenkinek van olyan mozdulása, ami még saját magának is meglepő lehet. És hogy én értem el ezt, az egy picit büszkeséggel tölt el. Viszont ez az jelenti, hogy ad a szavamra? Rössz ötlet, nagyon rossz ötlet ez tőle. Néha napján én se tudom mit csinálok. Szóval igen. Inkább ne bízzatok az én szavamban. Nem éri meg, tényleg. Hallgassatok inkább saját magatokra. Úgy jobb lesz.
- Kis gyerek - csóváltam a fejet.
Ajj, most belemegyünk abba, hogy mi tetszik az ágyban és mi nem. Szerintem ez nagyon rossz ötlet ám.
- Még az kéne nekem! - nevettem el magam. - Ha az lennék, szerinted nem másztam vissza a kínzóimhoz, hm? Nem, nem vagyok az. Csak az agyam olyan hülye, hogy amitől a való életben parázok, vagy felizgat az ágyban. Ne keress benne logikát, én sem értem.
Nem volt kedvem ragozni ezt az egészet taglalni. Furcsán működök. Ez van. Még mindig keresem az okot, hogy miért, de őszintén nincs magyarázatom erre. A legfurább dolgokat szeretem az ágyban.
- Mi, hogy nem volt tökéletes?! - játszottam meg a felháborítottat. - Én igyekeztem, hogy minden jó legyen, erre ezt kapom! - pufogtam. - Az emberek nincsenek hozzászokva a cuki kis agyaraidhoz.
Eh, a kisasszony akarna még egyet? Mondom, dolgozzon meg érte.
- Nem nincsen. Én csak úgy meglettem teremtve. De volt egy asszony, akit úgy szerettem, mintha az édesanyám lett volna - elmosolyodtam volna, ha a vérszívó nem dönt úgy, hogy belém harap. - Jesszus Ser, ezt ne.
Nem bírom, ha harapdálnak, erre megkedvelek egy vámpírt. Én se értem magamat.
- Tudnék, csak nem hiszem, hogy azt akarja hallani, mit művelt a fajtársa. |
- Igen, igazad volt - nevettem el magam gyerekes mozdulatán. - Húzd vissza, vagy leharapom. - vigyorogtam.
Elmerengve bámultam rá.
- Hát ha zavar átöltözhetek… - bizonytalanodtam el. - De mivel már láttál ruha nélkül is, ezért úgy gondoltam mindegy mit veszek fel. - egek, miért hagyom, hogy megzavarjon?! És mit érdekel, hogy mit gondol?! Legyen boldog, mivel láthat! Sajnos most nem tudtam a szokásos laza önmagamat adni, ami nagyon fusztrált. Hátat fordítottam neki és mély eltökéltséggel fikszíroztam a szomszéd falat. - Szóval, átöltözzek? - öleltem át magam, immár tőle várva a tanácstalanságomra a választ. Kezdett zavarni, hogy az ing túl hosszú, és teljesen be van gombolva, így alulról kigomboltam pár gombot. Így kilátszott a rövid gatyám meg a hasam is, de ez most nem zavart. Kényelmesen megpördültem -tettem egy egész fordulatot- és elvigyorodtam. - Nahát, így pont olyan, mint egy köpeny. A forgatásokon is imádtam az ilyesmit! - lelkesedtem.
- Tényleg? - pislogtam meglepetten. Elgondolkozva meredtem rá. - Akkor te Stockholm-szindrómás vagy? - fordítottam a fejem kíváncsian oldalra. Nem értettem, hiszen a gyárnál úgy tűnt, nagyon is megviselte, hogy fogvatartották.
- Hmm… de az nem volt tökéletes. - húztam el a számat. Igen, a gyárnál valóban érvényesítettem az akaratomat. - Na jó, az megeshet. - pedig nekem nagyon barátságos agyaraim vannak! Hófehérek és nagyon elegánsak, akárcsak én magam.
- Tényleg, neked van olyanod? - érdeklődtem. Nem akartam, hogy eltoljon magától, így óvatosan a kezébe haraptam, természetesen úgy, hogy még épp ne kezdjen el vérezni.
- Te miért nem tudnál jó mesedélutánt tartani? - Huppantam mellé, egészen közel fészkelve magamat hozzá. Kényelmesen az oldalának dőltem, a lábaimat magam alá húztam és úgy pislogtam fel rá kíváncsian. |
- Ha igazam volt! - nyújtottam ki a nyelvem. - Nem vagyok olyan.
Nem is tudom, hogy valaha voltam-e önző. Mármint amikor magamért gondoskodtam. Nem is tudom, tényleg. Talán akkor amikor kitagadtak? Amikor az öklöm irányított? Fogalmam sincs. Rossz személynek titulálnak azzal, hogy alkoholista és szexmániás vagyok. Nem vágom, Elvégre ártatlanokat nem öltem, szerintem nem is vagyok olyan szar egyén. Fos angyal? Na az már tuti biztos, De arról nem beszélünk. Vagyis én nem. A többiek szeretnek az én hibáimon rágódnak. De néha az övék sokkal durvábbak szoktak lenni. Nem értem néha. De végül is analfabéta vagyok ilyen szociális bisz baszokban.
- Ó? - picit meglepett a hangsúlya, nem vártam ezt a hangnemet tőle. - Végül is ez a te lakásod azt csinálsz benne, amit akarsz igazából - vontam meg a vállam.
Én szó szerint egy kis gatyában mászkáltam fel és alá a csöppnyi lakásomban. Ő meg tiszta egyedül lakott, így nem kéne a dolgai beleszólnom, csak észrevettem, hogy miben van. De mondom nem az én dolgom. Csak általában szoktak magukra kapni az emberek valami hivatalosabbat. Vagy faszom tudja. Én 5 évig szinte ugyanabban a ruhában voltam, csak néha cserélte le nekem Olga a dolgokat. Elnézve olyan voltam, mint egy kisbaba.
- Bár nem mondom, örülnék neki - vigyorogtam.
Oh atyám, bocsáss meg, hogy ezt mondom. Fura ízlésem van, ezt mindenki tudja. Te is.
- Hát már megcsináltad, nem? A gyárnál! - vigyorogtam még mindig. - Hát ha meglátná az agyaraidat, kedvesem.
Már megtapasztaltam és igen történt ilyen. Nem is olyan régen, asszem' 2011-ben? vagy az már régnek számít? Nem tudom.
- Ser, nem vagy az anyám, légyszíves ne viselkedj úgy - nevettem miközben eltoltam magamtól. - Nem tudom. Csak azt mondta, hogy szívesen tanulna tőlem a földi létről. Nem tudom, hogy nekem kéne arról mesélni. |
- Jó-jó, de ezzel ne élj vissza - morogtam durcásan. Furcsa érzés volt, hogy tényleg ugranék, ha valami baja esne, vagy veszélybe kerülne. Mindamellett azzal sem nagyon tudtam mit kezdeni, hogy néha erős késztetést éreztem a gyári szexpartnerének alapos helybenhagyására. Még soha senkit nem akartam megijeszteni ilyesmiért… Erről azonban jobbnak láttam hallgatni, mert még a végén Nor a védelmébe veszi, oszt biztos kinyírom. Hmm… nem is tudom mióta nem öltem már embert. Azt hiszem a második világháború után becsúszott még egy véletlen vadászbaleset, de azóta egészen biztosan nem. Ja és nem a kajám patkolt el, hanem a vadászt öltem meg véletlenül. Hiába mondtam neki, hogy megölöm, ha nem hagyja abba a késsel való szurkálásom (addigra már több sebből is véreztem és kicsit ki voltam a napon való járkálástól), így mivel a huszadik felszólításra sem hagyott föl eddigi tevékenységével, kitörtem a nyakát. Tudom, tudom kegyetlen dolog volt tőlem, de én szóltam az a kis hagy ne mondjam mi meg nem akarta befejezni. És az én türelmem sem végtelen. Sőt!
- Héj, ne kritizáld az öltözékem! - tettettem a felháborodottat, elvégre én is tudtam, hogy borzalmasan festhetek. - Nem, és bocsi a borzalmas külsőmért. - motyogtam, visszatűrve egy kóbor tincset, amely a hevenyészetten összefogott hajamból az arcomba esett. Mit ne mondjak, a mozdulat fölösleges volt, mivel két másik hullott a helyére.
- Hmm… hát még az is lehet. - bár nem nagyon tudom mit kezdenék vele… na jó, mégis.
- Óóó, tényleg? Akkor ha sokáig szugerállak megteszel nekem bármit? - enyhén elhúztam a szavakat, s finoman énekelve ejtettem ki őket. - Miért sikítana? Nem akarom én őt bántani. - pislogtam rá.
- Jaj szegény! Bibis még?Adok rá puszit. - vigyorogtam, amíg le nem esett, hogy mit mondtam. Mi az isten volt ez?! Legszívesebben elástam volna magam. Ilyet az anyukák szoktak mondani, a játszótéren, amikor a gyerekük megsérti magát… hát ez ritka gáz volt! - Az tényleg nem sok. Mit követett el? - kíváncsiskodtam. |
- Úgy se bántanál, kedvelsz!
Igaz, hogy ez olyan volt, mint egy hiú ábránd. Senki nem hinné, hogy bekövetkezik. Vagy én kételkedtem megint. Mint az a szokásom. Tényleg két ujjamon meg tudom számolni, akikben teljesen megbíztam. Szerintem nem is kel megemlítenem a nevüket. Tényleg sajnálom azokat, akik azt hiszik, hogy ha megismernek, nem vagyok ilyen. Kérem. Én akkor is szociális analfabéta leszek, csak azzal a különbséggel, hogy arról is fogok dumálni, amiről nem is akarnak tudni. Soha nem tudom, mi az illendő és mi nem. Szóval, nyomom azt, ami eszembe jut. Néha kínos, szóval, tényleg sajnálom, akik engem ismernek vagy épp a barátaim.
- Igazán felvehettél volna valami normálisat is - jegyeztem meg. - Vagy direkt így vártál rám?
Ne álmodj, Nor. Tényleg ne. Meg amúgy is ez az ő háza azt csinál, amit akar benne. Ki véve, ha éppen megint a véremre pályázik, akkor köszönöm, inkább elmegyek. Kedves vagyok, de nem áldozom be megint a nyakamat. Nem kérek abból. Bár, ha az ágyában tenné, akkor talán belemennék, mert na, fura vagyok. De vele kipróbáltam volna ezt is. Na jó, Nor. vedd vissza magad. Túlságosan fantáziálsz. Mint szoktál. Nem azért jöttél ide. Bár azt nem vallotta be, hogy van hátsószándéka.
- Ó és akkor itt tartanál fogva? - kérdeztem vigyorogva.
Hát én lelövöm magam. Ez tényleg a nyakamra pályázott. Bár mit várjak tőle, ugyanis vámpír. Meg magamtól is, hogy mikről fantáziálok itt. Ejj. Pedig nem kis élményekben volt részed, Ivan. És most megint itt tartunk. Ejnye-bejnye. Bár mit várok saját magamtól. Elvégre a világ háromnegyede tudja, hogy imádom a szexet. A kisasszony itt, aki a fülemnél volt, meg már meg is tapasztalta. Szóval jól állunk. És ki tudja, talán megint jól jönne mindkettőknek. De ha esetleg ezt akarja, akkor tegyen is érte. Most az egyszer legyek én a nehezen kapható személy.
- Végül is csak bámulnod kéne és már benne is lenne. Mondjuk a te két szép szemeddel mindent el tudnál érni, azt tudom - vigyorogtam. - Hát száz százalékig biztos vagyok benne, hogy úgy sikítana először, mint egy kislány.
Aztán jött a patakos sztori, jajj nekem.
- Beakadt a lábam, lépni akartam, de ahelyett orra estem, pont egy kőre. Szerintem a vérem még mindig ott van rajta - nevettem. - Ó, hát asszem 3 éve jött a Földre? És Mennyben is asszem csak 60 évet élt. Asszem.
Ezek után Ser volt olyan aranyos, hogy hozott nasit, de sajna én most nem voltam éhes.
- Köszi, de nem kérek. Előtte ettem meg a maradék ebédemet. |
- Óóó, csak nehogy túl jól sikerüljön a mutatványod - vigyorogtam. - Hát jó… - no igen, erről sem hallottam, mégcsak hírből se. Igyekeztem elképzelni, hogyan is nézhet ki, de valahogy az istennek sem rajzolódott ki a képe előttem.
Magamra pillantva megfordult a fejemben, hogy nem ártott volna átöltöznöm Nor érkezése előtt. Egy férfi inget viseltem, ami csinosnak egyáltalán nem volt mondható. Bő volt és hosszú -leért majdnem a térdem alá- felül pedig nem volt elég gomb, így kilátszott a melltartóm és a benne tartózkodó kebleim is. ezt még tetézte az is, hogy rövid gatya volt rajtam, ami nem látszott ki az ing alól. Nem volt épp vendégváró ruha, de mivel Nor látott már ezek nélkül is bőven, nem idegesítettem magam vele.
- Ohh… nem biztos, hogy vagy olyan gyors. - húztam az agyát. - Vagy épp erős… - morogtam közelebb hajolva halkan a fülébe. Bakker, már megint a vérére vágytam, ez nem igaz! Őőő… meg másra is, de ezúttal azt akartam, hogy ő másszon rá, ne nekem kelljen erőlködnöm. Ezúttal nem akartam engedni a büszkeségemből.
- Lehet nekem is kéne lőnöm egy gyanútlan srácot és egy ilyen könyvben megírt cselekményt végig vinni vele - méláztam el. - Na persze miben fogadunk, hogy nem olyan vége lenne a történetnek, amilyen a könyvben volt? - az ötlet abszolút képtelen volt, de néha jó érzés volt csakúgy szabadjára engednem a fantáziám. Vajon milyen ha van valakid, akiért képes vagy olyasmikre, mint a könyv szereplői? Inkább hagytam a francba a témát, mielőtt még itt depiznék be. - Talán. - elvégre mások fejébe nem láthatok bele. Ki tudja mire gondolhatnak a vadászok? - Hááát… megtaláltam a számodat a telómban. Meg nem mintha úsznék az ismerősök tengerében. - tettem még hozzá.
- Azt hogy vitted véghez? Orvul megtámadott talán a kő? - meglepve pislogtam rá. Elvégre nem minden nap hall olyat a vámpír, hogy valaki feje barátságot köt a kővel. Én általában összezúzom őket. - Hogy-hogy még hozzád képest is csibe? - kérdeztem rá kíváncsian. - Őőő… hát jó. - Nem igazán tudtam mit mondani az ezt követő információáradatára.
A konyhából szerzett dolgokat lepakoltam a nappali asztalkájára és lehuppantam Nor mellé. - Vegyél nyugodtan! - böktem a kekszekre és az italra.
Válaszára csak vigyorogtam elégedetten. |
- Hogy húzzam a drágalátos agyadat - vigyorogtam. - Rakott tésztát, gyors étel, így nem sültem meg én se.
Bár az igaz, hogy én egész nap egy szál gatyában mászkáltam, nem zavartattam magam. A függönyök be voltak húzni, egy részt a nap sütés miatt, más részt, ki tudja, lehet az én testalkatomra izgul fel valaki. Én már mindent megéltem. Valaki azt mondta rám, hogy túl sovány vagyok és a nagyobbakat szereti. Hát bazdmeg én sokszor nem lepődök meg szex terén, de akkor eléggé kirekedtek a szemeim. Ha két száz kilóssal akar lefeküdni hajrá, de ne a mostani partnerének mondja, hogy meg kéne híznia.
Az valami fantázia volt én mondom. Az a durva, hogy valaki jobban bírja a hideget, mint a meleget. Mert, hogy nem izzad. Viszont abban a hőmérsékletben meg lefagy az ujjunk is. Menjenek el oroszba, ajánlom az ilyennek tényleg. Én voltam ott és semmicske ruha volt rajtam, basszus kulcs. Inkább végig izzadom az egész nyarat, mint hogy azt átéljem megint. Szeretem a nyarat. Tökre bírom és nem bánnám, ha mindig ilyen idő lenne. Mindig. Tudom ezzel fel lehet borítani minden szar itt a Földön, de néha hagy legyek én is önző. Csak egyszer. De mindegy, majd a Pokol lesz ilyen meleg nekem.
- Hallod, Ser, ha valamit kiművelsz velem, kimászok vagy az ajtón vagy az ablakon.
Nem tudom el képzelni mit akarom velem csinálni, de ha nem árulja el, akkor talán olyat, amibe én nem akarok részt venni. Bár kevés dolog van, amiből én kiszállok. Ki tudja. Lehet érdekes vagy jó lesz.
- Oh, akkor jól szórakozhattál. Mai napig imádják romantizálni a más fajokkal, mint az emberek, de néha röhejes a leírás. - egy, két áram nélküli napjaimon ezzel szoktunk szórakozni. - Ne - röhögtem. - Ilyen se történik mindennap, hogy a vámpír megmenti a vadászt. Fordítva hallottam már, de így nem. Szerintem, ha nem kényszeríti a családja, akkor visszalép az egésztől. Miért engem más nem volt a közelben? Te engem? Ugyan már- vigyorogtam már megint. - Hát nem sok. Lefejeltem egy követ, megismertem egy új angyallak, aki még hozzám képest csibe - nevetem. - Aztán a sütőmben megalkottam a művemet, ami megjegyzem finom volt. Aztán mentem dilidokihoz, mert ja, volt egy barátom olyan kedves, hogy elvitt ilyen olcsó, igazán olcsó kurvához. És hogy jól sejtettem, igen éhezik a faszomra. De azt nem kapja meg, mert olyan kibebaszott hülyeségeket mond, hogy az már fáj.
Megvártam míg konyhából hoz valamit, én addig nézelődtem.
- Nagyon Seres be kell, hogy valljam! |
- Ehej… akkor meg minek ajánlod fel? - érdeklődtem. - No és mit alkottál? - kíváncsiskodtam. Igaz, azt mondott, amit akart, hisz a kaják terén nem voltam túl felkészült. Az egyetlen alkalom, amikor ilyesmivel foglalkoztam, az egy szakácskönyv fordítása közben történt. Persze ekkor is Cei nyakán lógtam, aki meglepően jó viszonyt ápolt a francia hozzávalókkal. Szerencsémre segített, hogy mi micsoda, így átrágtam magam a könyvön. Cei végig nagyon lelkes volt, és szavakkal el sem tudom mondani, hogy milyen boldog volt, amikor kapott tőlem egy példányt. Hál’istennek azóta nem akartak velem ilyen könyvet fordíttatni, aminek nagyon örültem. Nem voltam túl nagy ételfan, mivel… hát igen, a vér tökéletes ízét semmi sem múlhatta felül. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem ettem normális ételt, csak azt, hogy majd’ mindenevő voltam. Bármit tettek is elém, fapofával végigrágtam magam rajta. Még azt is simán megettem, ami mellett Cei ott siránkozott, hogy borzasztóan elrontotta. Azért volt néhány dolog, amit szerettem az élelmiszerek kategóriájában. Ide tartoztak például a vörös gyümölcsök, a kekszek és a sütik. Bár azt tegyük hozzá, hogy az első leturmixolt változatáért voltam oda a legjobban. A rostoknak hála egészen olyan volt, mintha vért kortyolgatnék. Igazából örültem is, hogy nem akar főzni, hisz a hűtőben csak a már előbb említett gyümölcsök parkoltak. A szekrényekben meg csak mindenféle kekszet talált volna. Elvégre nem voltam én kajanagyhatalom… csak az volt otthon, amit gyakran eszegettem.
- Jaaaj, de kis kíváncsiak vagyunk! - húztam el a szavakat. - Megeszlek! - vigyorogtam rá. Neeem árulom el neki. Már csak azért sem.
- Háát… találkozásunk óta lefordítottam egy káós könyvet tudod olyan, amikor vak vezet világtalant típusút, ráadásul vámpírosat… nos gondolhatod mennyire kész voltam utána. Betegre röhögtem magam. Pár napja meg ettem egy kölyök vadászból, aztán valamivel később megmentettem egy vérfarkastól… láttad volna fejét - röhögtem - alaposan összezavartam szegényt. - nem hiszem, hogy valaha is megfordult a fejében, hogy megmenti egy “prédája”. - Remélhetőleg ennek hatására már gondolkozik, hogy kit öljön meg. - azt határozottan nem tagadhattam, hogy kell a vadászok… munkája. Nem is kevés olyan lény élt a világon, akiket igenis ki kellett iktatni. Jó páran teljesen elszálltak maguktól. - Most meg unatkoztam, szóval riadóztattalak - vigyorodtam el újfent. - Remélem nem rosszkor zavartalak. - bár úgy éreztem nem, mivel itt volt. Mondjuk nekem elég nehéz ellentmondani. - No és veled? - kérdeztem vissza.
A konyhából vittem ki kekszet, meg összeturmixolt gyümölcslevet mindkettőnknek. Pont úgy nézett ki, mint a vér így élvezettel kortyolgattam.
- Nos, tetszik az otthonom? - tettem fel kíváncsian a kérdést. |
Nem szeretek tömegközlekedéssel utazni. Oké, valljuk be. A "tömeg" szó itt nálam a problémás. Nem bírtam ezt. Egyik kis szörnyeteg sír, a másik nyáladzik a harmadik engem bámul. Szóval csupa jó dolog. A bűzös egyénekről már nem is beszélek. A szaguk úgy terjengett a melegbe, hogy az szinte elviselhetetlen. Könyörgöm, nem tudtak volna lezuhanyozni. Esetleg valami más? Ez volt a másik probléma. Ami viszont már már undorító volt, hogy párocskák ott dugiztak az ülésen. Én sok mindent leművelek, ha szexről van szó, de azért nem csinálom úgy, hogy mindenki lássa. Vagyis azt hitték, hogy a többiek nem látják őket. Azt hiszem ezek erre izgulnak fel, mert egyszer se láttam, hogy az egyik felemelte fejét, hogy már le kéne szállniuk. Mindegy. Én megtettem és elég gyorsan mentem be Serhez. Már csak ezért is.
- Mondhatni úgy, hogy az vagyok, ja. - néztem körül. - De nem vagyok olyan feláldozó sajna. Ma már végig mentem ezen a procedúrán, még egyszer nem vagyok hajlandó megsülni.
Imádtam tevékenykedni a konyhában, de ma már elég sokat szenvedtem ott. Amúgy is imádja mindenki kihasználni, hogy felteszem felajánlom vagy megteszem, hogy főzök neki. Cecilia, Ori, ha párat fel kéne sorolni. Pedig Mrs. Zingel tud jókat csinálni, csak engem szeret kihasználni.
- Ser, mire készülsz?
Ismertem már az emberiséget annyira, hogy tudjam, ez nem jelentette, hogy nem kell aggódnak mi a szart akar tőlem. Meg azért gondoltam is, hogy ő a kisasszony, mindig tervez valamit. Ráhagytam, én csak ennyit kérdeztem, ha ad rá választ, talán picit megnyugszom. Vagy nem, mert simán eszelhetett ki olyat, ami abszolút nem tetszik nekem. Most már tényleg hagytam az egészet. Picit körül néztem, kíváncsi voltam milyen, ahol lakik, az ő kegyelme. Kimondottan illik hozzá, meg kell, hogy hagyjam. Mondjuk a színt nem értettem, a világos színek, amúgy se az én kedvenceim, szóval nem akartam beleszólni.
- Mizujs? - huppantam le a kanapéra. |
Úgyis fogalmazhatunk, hogy tűkön ülve vártam Nor megérkezését. Nálam mindig rend és tisztaság uralkodott -kicsit ellensúlyozva ezzel a háborúk káoszos hangulatát- mégis kishíján megint nekiálltam takarítani.
Épp ezért az állandó ugrálás helyett -fene se tudja miért, de tele voltam energiával- azt találtam ki, hogy külső szemlélődő módjára nézek végig a lakáson. A lakásom színe mindenképp furcsa volt, elvégre kevés élőlény nézte volna ki belőlem ezt az enyhe világos lila árnyalatot. A magas mennyezetről lelógó hatalmas kristálycsillárok azonban már határozottan rám hajaztak, s lényem egy részét tükrözték. A mű kandalló is teljesmértékben engem tükrözött, tanúsította a régi dolgok iránti rajongásomat. A hálószoba azonban egyszerű volt, leszámítva a csillárt és a középen helyetfoglaló legalább két személyes ágyat (akármilyen meglepő is simán elvoltam rajta egyedül is, remekül tudtam elterpeszkedve aludni). A konyha sem volt túl nagy szám, nem volt túl nagy. Rendelkeztem még egy szobával, ahol általában az átruccanó barátnőimet szállásoltam el. Itt is kétszemélyes ágy volt, elvégre fő a kényelem.
- Hy - köszöntöttem én is, miután beengedtem. Egészen gyorsan ideért.
- Hmm… - pislogtam rá meglepetten. - Nem is tudtam, hogy mazochista vagy… már amúgy is meleg van. De ha szeretnéd ott a konyha - mutattam az említett helyiség irányába - tombold ki magad nyugodtan. - nekem meg a konyhának nagyjából annyi közünk volt egymáshoz, mint a kenyérnek meg a paprikának. Jól megfértünk egymás mellett, de párosunk különösebben senkit sem bűvölt el. Általában a hűtőt használtam csak különböző ételek tárolására. Esetleg a mikrót, de a sütőt sosem. Elismerem, gyakran szemeztünk, de még sosem éreztem igazi késztetést, hogy felavassam. Ellenben mindig tisztán ragyogott, hogy a kis lelke rendben legyen, elvégre nekem is van szívem, nem hagyhatom szegény sütőmet a sorsára, hiszen mégiscsak hozzám tartozik. Amúgy meleg kaját rendszeresen ettem, Cei jóvoltából. Ő nagy konyhatündér volt és imádott főzni, majdnem minden nap alkotott valamit, én pedig mindig hivatalos voltam hozzá ebédre.
- Hmm… ki tudja - vigyorogtam rá sejtelmesen. Határozottan voltak a nyelvtanuláson kívül más terveim is vele, de neki ezekről egyenlőre még neki nem kellett tudnia. |
Az utóbbi napokban elég sok személlyel találkoztam. Két angyallal, Serrel, nem mondanom, de érdekes egyének mind. Nem azt mondom, többiek nem azok, viszont ő velük még kommunikáltam is. Ügyes vagy, Nor, az biztos. Egy szociális analfabéta, aki mindent, mindenkit kerül, most nem az lett. Ami nem tudom, hogy ez pech vagy nem. Végül is kisasszonyt meg is kedveltem, igazán. Az más már, hogy le is feküdtem vele. De ő kezdeményezett most, nem én. Ez is meglepő dolog, meg kellett egyszer történnie, úgy látszik. Remélem a másik kettő nem akartam tőlem semmit, mert nos... nem bújok ágyba angyalokkal. Előadást lehetne tartani, hogy Ivan mennyire betartja apuci kiszögezett szabályait. Még itt is, bukottként.
Elmúlt időszakokban feléltem a zöldségeimet. Ilyen, olyan salátákat csináltam. Persze néha kénytelen voltam sütni, mert kiütést kapnék már a sok zöld, nyers ételtől. Rakott tésztát csináltam, amit tudom, meg akartam halni a sütő mellett, de jobb ötletem aztán nem volt. Végül nem volt bonyolult az összetétele. Kellett hozzá cukkini, gomba, szalámi, tejföl, sajt. A tejfölért vadásznom kellett, mert teljesen máshogy írják itt Amerikában, mint orosz népségnél. De megkaparintottam az a lényeg. Összeraktam, bedobtam a sütőbe. Azt amikor kész lett vártam vele, hogy nehogy megégessem valamimet. Az a kérdés, hogy Nor miért tud és miért csinál kaját? Szeretem csinálni. Nem tudom miért, de bírom.
Gyorsan megvolt, szóval nem két órát ültem a sütő felett. Ebéd után mentem a drága agyturkászomhoz. Gondoltam, hagyj örüljön a fejének, elmondtam, hogy három személlyel is beszéltem, önszántamból. Véletlenül kicsúszott a számból, hogy az egyiket meg is dugtam és már mindjárt nem örült. Én mondom, hogy ez a farkamat askarja. Viszont ő nem kapja meg, sajnos.
Este volt, amikor a kanapén döglöttem. Csörgött a telefonom és ki volt az? Persze hogy a drágalátos kisasszonyom. Most akart aztékul tanulni. Nem tudtam mit gondoljak, mert képes rá. Én buszra ültem, mert nem fogok gyalog elmenni ki tudja mennyi utcát. Odaérve, bekopogtam és ha beengedett én rögtön be is léptem.
- Még egyszer szia - köszöntem újfent. - Esetleg ne főzzek ő nagyságának? - vigyorogtam. - Megelégszik a tanításommal? |
Arra a kérdésre, hogy hogyan telt az utóbbi pár napom igazán nehezen tudtam volna választ adni. Viccesen, azt hiszem. Majdnem egy egész napig teljesen meg voltam elégedve a világgal, a Norral való találkám után. Hazasétáltam -mintha a nap is szebben sütött volna- és hatalmasat aludtam. A következő éjszakát pedig egy izgalmas könyv fordításával töltöttem. Na jó, az izgalmas talán egy kicsit túlzás. Átlag sztori volt a javából. Akkor meg miért nem tudtam letenni? A történet szerint egy tök átlagos szerencsétlen lányba belezúg egy szívdöglesztő vámpír pasas. Mi volt ezzel a probléma? A könyv írója, valami nőci, lótúrót sem tudott a vámpírokról. Egyszóval egetrengető röhögéssel töltöttem az éjszakát. Szunyáltam egyet és nekiindultam a városnak. Tőlem szokatlanul kora délután. Kényelmesen battyogtam az utcákon, amikor is észrevettem egy tökéletes táplálkozási lehetőséget. A kiszemeltem, egy fiatal srác, max húsz éves lehetett, nagyon bele volt merülve egy beszélgetésbe, amit a telefonján keresztül intézett. Nagyon bizonyítani akart valamit, a másik hang meg ezt nagyon ellenezte. Engem nem igazán érdekelt a csacsogás tárgya, alig vártam, hogy letegye. Amint végre abbahagyta a számomra végtelennek tűnő dumapartit, lecsaptam rá. Harmat gyenge ellenállást tanúsított, azt is csak szépen csendben. Pedig az ilyenek teljesen ledöbbenve visítoznak általában. Amikor elengedtem azonban sikerült alaposan meglepnie. Könnyes szemmel kérdezte, hogy most ugye megölöm. Értetlen pislogással érdeklődtem meg, az okot, amiért megtenném. Mint kiderült vadász volt a drága. Nem akartam szegény önbecsülését még jobban a porba taposni, de kénytelen voltam közölni vele, nem igazán vettem mindezt észre. Simán hagyta, hogy elsétáljak, nem akart semmit a hátamba állítani. Mégis milyen vadászpalánta az ilyen? De a legjobb még mindig az volt, hogy cirka tíz perc múlva kénytelen voltam megmenteni, ugyanis egy vérfarkas kishíján kinyírta. Ezzel még jobban lesokkoltam a kis vadászt, így inkább elkísértem egy darabon hazafelé őkelmét, nehogy megint megkísérelje kinyíratni magát.
Így utólag belegondolva voltak már átlagosabb napjaim is, most azonban nagyon unatkoztam. És igen, megtaláltam a zsebembe Nor számát. Nem késlekedtem, rögvest fel is hívtam. Olyan nyolc óra környékén járhatott, természetesen este. Úgy okoskodtam, hogy bármivel is foglalkozzék, azt már be kellett fejeznie. Szóval felhívtam, és a nyakába zúdítottam, hogy most rögvest azték nyelvórát akarok. Okosan és előre látóan nem is hagytam neki esélyt se a tiltakozásra (komolyan kinéztem volna belőle, hogy megteszi) nem hagytam szóhoz jutni. Megadtam neki a lakcímem. Ugyan azt nem említettem meg, mi lesz ha nem jön (én keresem meg), de szerintem a hangom elég határozottan csengett ahhoz, hogy erre magától is rájöjjön. |
|
[33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
