|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.22. 14:33 - |
 |
[82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
Csak egyszer hinne az életben nekem. De nem, makacs marad. Mondjuk megszoktam tőle, nem csak ebben szokott az lenni. Mondjuk sikernek számít, hogy leállt velem beszélgetni. Jó, igaz, megbilincseltem.
- Tudom, de tudok vigyázni magamra. Kérlek, ne aggódj már értem... Hát igen - mosolyodtam el. Ezt tényleg senki se gondolta volna, ha valaki leállít pár évvel ezelőtt, hogy Carriebe leszek szerelmes, nyakon vágtam volna. Milyen fordulatokat tud venni az élet, igaz? - Én meg lógtam munkából. Nem sűrűn történni ez meg, elhiheted. Nyugodtan menj hozzá, szerintem neki is kijár, hogy vele legyél. Nem hibáztatlak, tényleg. És ne hogy azt hidd, hogy magára, hagyod, csak egyedül kellet lenned. Biztos megérti. De én nekem mennem kell, úgy is. Ma még csak egy szendvicset ettem és meghalok éhen. Szóval, én megyek, úgy is, de remélem, még találkozunk. Szia - pusziltam meg a homlokát, majd elváltam és elmentem haza.
[lezárt kör] |
Önzetlen lennék? Még ezen sem gondolkoztam el. Igazából nem vagyok az...vagyis úgy értem nem érdekelnek mások, csakis azért a személyért aggódom és ölök, aki sokat jelent nekem. Őket helyezem előtérbe és mindent megadok azért, hogy boldogok legyenek. Két ilyen személy van jelen helyzetben az életemben, Jake és Anxo..
- Én csak nem akarok neked ártani.. - értettem ezt most a munkahelyére is. El sem tudom képzelni mi lenne vele, ha nem nyomozhatna többé. Ez az élete..de ez a dolog miatta véget is érhet. Ezért is félek, ezért akarom, hogy ha már ennyire gyengék vagyunk, hogy nem bírjuk egymást elengedni, legalább tartsuk titokban. Mást nem igazán tehetünk..fogalmam sincs így meddig bírom majd ki, de..erősnek kell lennem.
Kijelentésére, miszerint nem gondolta volna, hogy pont én leszek az a nő, akibe beleszeret..csak elmosolyodtam. - Hát..valóban nem. Beleszeretni abba a férfiba, aki évek óta a nyomomban van.. - mondtam továbbra is mosolyogva. A csókja nagyon jól esett, amit ezután viszonzott. De ekkor bűntudatom kezdett el lenni. Csak elszakadva ajkaitól pillantottam le a földre.
- Anxo..én.. - kezdtem bele, majd csak újra felnéztem rá. - ..nem vagyok jó testvér. Pont most mondtam, hogy nem tudok önző lenni, mégis az lettem. - sóhajtottam fel. - Most legszívesebben veled lennék..kettesben egy nyugodt szobában, miközben..az öcsém otthon van..egyedül. És már ezt csinálom napok óta. Eltűnök egész napokra..ő pedig csak vár és vár rám.. - csóváltam meg a fejem. Nem tehetem ezt vele, hiszen már csak én maradtam neki. Erre az egyetlen személy az életében is magára hagyja? Hát milyen ember vagyok én?
- Nem ezt érdemli..ahogyan azt is megígértem neki, hogy mellette leszek mindig.. |
|
Egyetemen megfogadtam magamnak valamit, ami könnyebbé tehette volna az életem. Még pedig azt akartam magamnak, hogy senki be se szeress, vagy akármilyen szerelmi kapcsolatot, mert úgy lett volna az egész könnyebb. Ott lett volna a két gyönyörű húgom, akikkel néha-néha találkozok, csak a nagy semmiért, mert egyszerűen hiányoznak. Igen, így képzeltem el az egészet. Ezt az egészet, hogy fogom élni az életemet Magnolia Valleyben. Olyan tökéletes lett volna, az az életvitel. De nem is bántam azt, hogy kaptam egy társat magam mellé. De már is ahogy ide kerültem kaptam egy tolvajt, akit azóta se tudok elkapni. Az a tolvaj, akibe beleszerettem.
Voltunk már így, összeölelkezve, de akkor is tiszta más miatt. Akkor csak egy szimpla gesztus volt, nem azért csináltam, mert valósággal megszakadt érte a szívem, akkor is sajnáltam, de most együtt éreztem vele, mert igen, én is így voltam az egésszel, de én próbáltam tartani magamat, csak az ő kedvéért. De igen, én se tudtam, mi lesz ebből az egészből, tudom, tudtam, hogy az lenne a legjobb, ha elereszteném, de nem tudnék nélküli élni és ne mondja senki sem, hogy nem próbáltam, mert igen, próbáltam, de nem sikerült. Nem is nagyon akarok arra gondolni, hogy mi lesz a jövőben.
- Gondoltam... már sikerült felfedeznem, hogy te egy rohadt önzetlen egy ember vagy - mosolyodtam el. - De néha meg kell próbálni önzőnek is lenni, mert sokszor az önzetlenségbe pusztulnak bele. - innen is szia, apu. - Én is ezeket tudom csak, sajna. Pedig jó lenne már ezt tudni. Igen - húztam el a szám, nem örültem annak, hogy titokban kell tartanunk. Főleg nem azt, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy ilyen nőt szerethetek. Bár azért annak örültem, hogy végre megcsókolt és ezt viszonoztam is. - El se hiszem, hogy pont te vagy az. Nem mintha panaszkodnánk, de egyikünk se gondolta ezt. |
Iszonyatosan jól esett közelsége. Erre vágytam már hetek óta, azóta, hogy kórházba kerültem, sőt talán még az előtt is. Csak voltam annyira makacs, hogy nem engedtem belőle. Persze ezt is csak miatta tettem, hiszen nem akartam, hogy miattam veszítse el a munkáját. Jó, megtudnánk játszani ezt az egészet, de a későbbiekben már nehezebb lenne. Hiszen valamikor el kell kapnia, nem fogócskázhatunk az életünk során. Ez pedig elkeserít, hiszen ha még be is fejezném ezt a tolvajosdit, az előző pár évért meg kell fizetnem. És ezt Anxo is nagyon jól tudja.
Csak továbbra is bújva hozzá zokogtam, mint egy kisgyerek, de lassan kezdtem megnyugodni, ezt pedig Anxo váltotta ki belőlem. A közelsége mindennél többet jelentett nekem és azt hiszem eldöntöttem, hogy most az egyszer az életben önző leszek. Egyszerűen nem bírnám ki nélküle. Sikerült beleszeretnem, akármennyire is hihetetlen ez.
- Az nem én lennék.. - mosolyodtam el halványan, majd csak felsóhajtottam. - Számomra minden más fontosabb, mint jó magam. Szóval ezt hiába is kérnéd.. - húztam félre a számat, de egy percre sem engedtem el őt. Annyira jól esett érintése, hogy az hihetetlen.
- Nem tudom mit kellene tennünk..de azt tudom, hogy nem akarlak elengedni. Túlságosan is fontos lettél a számomra, Anxo.. - pillantottam le szomorúan, majd csak újabb sóhaj kiséretében fejemet a mellkasának döntöttem. A gondolatok csak kavarogtam a fejemben, hiszen nem tudom mit is kellene most tennünk. - Csak..azt tudnánk tenni, hogy titokba tartjuk..ezt az egészet. Nem mutatkozhatunk együtt.. - néztem fel rá ismét, majd csak kezemet az arcára helyeztem és megsimítottam azt. - Egyenlőre..ez a megoldás. - néztem rá továbbra is, majd csak kissé felpipiskedve hozzá, hosszan az ajkaira tapadtam. |
|
Olyan jó érzés, hogy nem lökött el, féltem is, hogy ez csak még jobban kiakasztaná és itt hagyna a jó büdös picsába, megint. De nem tette meg, inkább hagyta, hogy magamhoz vonjam. Tudom, fájt neki, amit mondtam, de ugyan úgy fájt nekem is, nem csak neki. Hiszen, érzem, hogy az lenne a jobb, ha soha nem találkoznánk, de képtelen vagyok megtenni. Most is inkább el kellett volna mennem és hagynom, hogy ellopja a dolgokat, de az én hülye fejemmel, beszélni akartam. De örültem a végeredménynek, nem annak, hogy itt sír, hanem annak, hogy itt van közel hozzám. S ahogy látom, kezdi lassan feladni.
- Én se akarlak, örülök, hogy egy véleményen vagyunk végre - mosolyodtam el, bár tudom, hogy egy fájdalmas vicc volt, de olykor igaz is. hagytam, hogy sírjon, hiszen nem parancsolhatok rá, hogy ne csinálja. Inkább csak néha megsimogattam a hátát, hogy tudja, én mellette állok és nem hagyom el. - Egyszer végre gondolnál magadra is Nem csak rám? - nevettem fel, majd letöröltem a könnyeit, mikor felnézett rám. - Őszintén mondva, rettegek, hogy mindkét dolgot, ami fontos számomra el fogom veszíteni. De volt merszem, hogy ezt az egészet bevállalom, fura és hihetetlen, mi? Nem tudom, Carrie. Mondanám, hogy egyenesbe kéne hoznunk az életedet, de fogalmam sincs hogyan és ez megőrjít. |
Egyszerűen nem tud elengedni..csak azt nem értettem, hogy miért nem. Hiszen csak a bajt okozta neki mindig azzal, hogy loptam. Semmit nem tettem, amiért ezt kiérdemelém..pontosabban a szerelmét. Nem érdemlem meg, akkor miért teszi? Könnyeim csak továbbra is folytak, miközben Anxo egy percre sem hagyta abba a beszédet. Csak gyötört velük, persze tudom jól, hogy nem azért tette, hogy én szenvedjek. Mikor átölelt, testem megremegett, de akármennyire is az lett volna a helyes, hogy ellökjem magamtól, nem tettem. Hagytam, hogy közelebb vonjon magához, miközben arcomat a mellkasába temettem és zokogtam tovább. Miért ismerős annyira ez a szituáció? Pont ezen a helyen? Igaz is..mikor Jake eltűnt..pontosan ez történt. Annyi különbséggel, hogy most a saját hülyeségünk miatt szenvedünk.
Végül csak engedve a kísértésnek átöleltem őt én is, majd csak óvatosan belemarkoltam a felsőjébe. Nem szólaltam meg, csak álltam némán, de a sírást nem bírtam abba hagyni. Miért kellett ennek történnie? Teljesen megtörtem..engedtem az érzemeknek és most megint ugyanott tartunk, mint a kórházban. Talán engednem kellene? Végre egyszer legyek boldog? Legyen önző és engedjek neki?
- Nem akarlak elveszíteni.. - mondtam halkan, már sokkal nyugodtabban, mint az előbb, de még mindig potyogtak könnyeim. Nem is értem honnan jön ez a rengeteg folyadék. Úgy értem amennyit mostanában bőgök, csoda, hogy még nem száradtam ki. - De..azt sem akarom, hogy miattam kerülj bajba.. - pillantottam fel rá végül könnyes szemekkel. Fogalmam sem volt, hogy ezek után most mégis mit is csináljunk. Mi lesz velünk? Kettőnkkel? - Mi leszek ezek után? Mit fogunk tenni? |
|
Tudom... tudom, hogy ez neki is nehéz, de nem tudtam megállni, hogy mondjam ezeket, mert megint fájt ez az egész helyzet. Nem tudom miért küzdök én ennyire érte, hiszen csak nekem lenne jó, ha eltűnne az életemből és akkor nem kéne küszködnöm, hogy megmaradjon a titkom, de nem, az én hülye fejemmel úgy döntöttem, hogy szerelmes leszek, nem elég nekem a sok szar amit mindennap látok! Nem kellett még egy ilyen is! Áh, nem, nem vagyok épeszű az már biztos. Miért nem maradtam csak a munkámnál, mert elvileg ezt fogadtam meg, hogy csak dolgozni fogok, mikor végeztem az egyetemen. De még saját magamnak se tudom betartani az ígéreteimet.
Bár csak tudnám mi járt a fejében, az más tészta, hogy saját gondolkozás se tudom rendesen megfejteni, de mindegy. Néha, néha megálltam a mondanivalómmal, hogy csak rá tudjak nézni az arcára, de nem volt szép látvány, ezért el is emeltem a tekintetem. Amikor kimondtam, hogy meg akarom csókolni, lassan közeledtem is hozzá, mert tényleg kívántam, de nem tehettem meg, így megráztam a fejem, hogy Anxo, te hülye gyerek nem szabad és a falhoz dőltem. Így folytattam a mondanivalómat, bár kezdett nagyon fájni, Carrie miatt, mert láttam, hogy lassan megtör, nem akartam így látni.
- Carrie... sajnálom - nem tudtam tovább nézni, ahogy nekem itt szenved, így tudom, hogy ellenkezni fog, de átöleltem, muszáj volt. - Tudom, tudom és sajnálom... de ki kellett mondanom, nem bírtam - suttogtam. - Tudom, hogy rohadt nagy kockázatot vállalnánk így, de a francba is, nem tudlak elengedni, akárhogy akarlak. Önző vagyok. Életemben talán először - beszéltem hozzá, de nem engedtem el. - Rossz lenne, ha azt mondanám, hogy fogalmam sincs? De tudom, hogy az, csak nem bírok távol lenni tőled. Sajnálom, de nem tudlak. Pedig lehet sikerülne, ha anno nem hősködtem volna, akkor nem lenne a heg a hasamon. És ha az nem lenne, nem jutnál eszembe állandóan. Mert ahányszor meglátom, mindig az a nap jut eszembe. |
Homlokomat ráncolva néztem rá, miközben afelől érdeklődött, hogy ezt a sok szarságot én el hiszem e. Szóval ennyire átlát rajtam? Akármit is teszek vagy mondok, mind felesleges, mert ő tudja, hogy hazudok? Mégis miért teszi ezt? Miért nem engedi el az érzéseit és hagyja ennyiben? Miért ennyire gyenge, ha rólam van szó? Én is vágyom rá, mégis erős próbálok maradni. De így, hogy nem enged el..csak engem is gyengévé tesz. A szemeit vizslattam, miközben beszélt hozzám. Újra azok a kérdések és kijelentések. Csak értse és fogadja el végre, az istenit. Lepillantva a földre próbáltam nem engedni a kísértésnek. Könnyeim viszont egyre csak gyűltek, de igyekeztem nem utat engedni nekik.
Akkor tedd meg..csókolj meg! kértem magamban, mert igen, erre vágytam én is. Az érintésére, a csókjára..de nem szabad elveszítenem a fejem. Csak felsóhajtottam, amint megéreztem közelségét. Továbbra is csak a földet bámultam, miközben azon gondolkodtam mit kellene tennem. A gondolatok csak cikáztak a fejemben, annyira, hogy lassan már azon találom magam, hogy meg is fájdult az. Csak mindkét kezem a fülemhez emeltem, ezzel azt jelezve, hogy nem akarom hallani.
- Kérlek..hagyd abba! - csóváltam meg a fejem, közben már a könnyeim is folyni kezdtek. - Nem akarom ezt hallani..elég.. - mondtam, de már jóval halkabban, mint az előzőt. - Tudom, hiszen nekem is fájt.. - néztem rá fel végül, majd csak leengedtem magam mellé kezeimet. - Persze, hogy fájt hiszen szeretlek..az istenit..de nem lehet. - förmedtem rá, de a könnyeim továbbra is csak folytak. - Miért csinálod ezt, Anxo? - kérdeztem halkan, zokogva. A szívem majd meghasadt..és egyre jobban fájt szavaitól. Iszonyatosan nehéz volt visszafognom magam, hogy ne ugorjak azonnal a nyakába.
- Utoljára..mondom el Anxo..felejts el..engem. - néztem szemeibe fájdalmasan, miközben könnyeim megállás nélkül folytak. |
|
Figyelmesen hallgattam, amit Carrie mond és éreztem, hogy ilyeneket fog mondani, miért teszi ezt saját magával meg velem is? De az a bökkenő, hogy... annyira... igaza volt mindenben, nekem is fájt ez az, hogy mi lenne a jövőmmel. Mert ha kiderül, hogy egy tolvajjal, vagy talán lehet egyszer, egy ex-tolvajjal randitok, száz százalék, hogy kirúgnak, de valahogy, most ez nem tudott engem érdekelni, basszus kulcs. Csak az tudom, hogy kell nekem ez a lány. Magam mellett akartam tudni és nem akartam soha ellenkedni. Talán picit nagyon önző voltam, de most így éreztem magam. Picsába is, nagyon nehéz volt ez nekem, szinte fel sem ismertem magamat.
- Mond, te elhiszed ezeket a hazugságokat, amit mondasz? Addig fogod mondogatni, míg el nem hiszed? - kezdtem azt hinni, hogy tényleg csak azért teszi ezt az egészet. - Tudom, hogy nekem akarsz jót basszus, észrevettem! De mikor kértem ezt tőled? Éppenséggel könyörögtem, hogy ne tedd ezt, a picsába is! Miért hiszed, Carrie, miért? Miért? - ismételtem meg állandóan. - Soha nem volt senki melletted, hogy segítsen neked! De kb, akkor is ellöktél, amikor csak azért akartam segíteni, hogy ne veled foglalkozzak állandóan! Most meg... mindenemet odaadnám érted, bassza meg! Igen, komolyan, mert én elfogadtam a tényt, hogy szerelmes vagyok beléd, így szükségem is van rád. De rád van szükségem! Bizony ám, ez elől nem tudsz már elmenekülni! Most is arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha megcsókolhatnálak. De nem tehetem, mert tudom, akármennyire akarod is, ellöknél. Meg akarlak ölelni, hogy közel érezhesselek, még közelebb. De nem tehetem, mert visszakoznál. És ez fáj nekem. De hiszem, remélem is legalább, hogy neked is. Nem azért, met fájdalmat akarok okozni neked. Csak remélem, hogy érzel még valamit irántam. Mert a kórházban nem hazudtál, amikor megcsókoltál, tudom... éreztem. Csak az a kérdés, tudod-e mennyire fájt nekem, amikor elküldtél engem? |
Fogalmam sem volt, hogy hogyan is álljak ehhez az egészhez, ahogyan azt sem értettem, hogy Anxo miért ragaszkodik ehhez az egészhez annyira. Miért nem tud csak simán elfelejteni? Most is tehetett volna csak simán úgy, mint aki nem vett észre. Miért nem ment el mellettem? A fenébe is..
- Lehet jobban jártunk volna mind a ketten. - mondtam halkan, miközben újra csak másfelé tudtam nézni. Igazából nem tudom miért vagyok vele ilyen..már megint. Talán csak ezzel védekezem..nem szeretek gyengének tűnni..de ha vele vagyok egyszerűen nem bírok erős maradni. Most is majd kiugrik a szívem a helyéről. Hiába is próbálom tagadni, hogy nem szeretem..ez hazugság. Iszonyatosan szeretem, nem változtak az érzéseim..csak egyszerűen tudom, hogy ennek nincs értelme.
-Ebben van némi igazság.. - vontam meg a vállamat, viszont továbbra sem néztem rá. Egyszerűen nem ment, mert tudom jól..ha megteszem elveszítem a fejem. Csak azt követően emeltem rá félszemmel tekintetem, mikor levette csuklómról a bilincset. Utána szinte azonnal megdörzsöltem kezemet, hiszen jól esett, hogy lekerült róla az a szar.
Mikor újra felhozta azt, hogy végre hajlandó vagyok e meghallgatni őt..csak felsóhajtottam és bólintottam. - Jó, oké..legyen. - túrtam bele hajamba, de ekkor már rápillantottam. Ebben a percben éreztem meg kezét az enyémen, mire hasam azonnal görcsölni kezdett. Nagyon jól esett érintése, de féltem ebből baj lesz. Csak próbáltam elhúzni kezem tőle, de ő nem engedte.
- Ne-nem hazudtam..és az a csók..csak a pillanat miatt volt. - hazudtam ismét, majd csak felsóhajtottam. - Neked akarok jót basszus..hát nem veszed észre? Mégis mi a francot csinálnál ha kidrülne a munkahelyeden, hogy velem vagy? Azzal, akit el kell fognod? Anxo..én..nem tudok megváltozni..látod..most is aazzal kezdtem a napot, hogy elloptam ezt a zakót. Szinte már rutinból teszem. Nincs rá szükségem..de mégis elloptam, mert miért ne..Te komolyan egy ilyen nővel akarsz lenni? - kérdeztem, majd csak kínomban felnevettem.
- Nem rám van szükséged, Anxo.. |
|
Nem tudtam, hogy ebből mi lesz, de azt tudtam, hogy valamit még is kell tennem az ügyben, ha nem akarom, hogy még egyszer elveszítsem, legalább hagyj beszéljek vele, mielőtt újra eltűnne az életemből, bár tudom, ha ez még egyszer megtörténne, újra elbőgném magam, semmi kétségem afelől. Kis puhány vagyok tudom, igazából cukorból vagyok és egy mesén is elbőgi magát. A nagy vérfarkas nyomozó. Kis csavar a jellememben. De igen, azt volt nekem a legfontosabb, hogy mindent elmondjunk már, ami nyomja a lelkünket. Persze, most az is fontos, hogy Carrie végre megbékéljen ezzel az egésszel. Hogy szeretem, bár nem tiltott személybe kellett volna. Tiltott? Mi a szent már, hogy fogalmazok? Nem vagyunk mi Rómeó és Júlia.
- Lehet - vontam meg a vállam. - De már sokszor csináltam olyat, ami nem logikus, ez még belefér. Tudod, te. Hiszen simán mehettünk volna egyenesen a rendőrségre - gondoltam, hogy csak azért csinálja ezt, hogy ne kelljen velem beszélni, de én akartam ezt és valahogy kicsikarok belőle értelmes mondatot. - Van okod, szerinted. És az éppenséggel én vagyok - elhúztam a számmal, amikor felszisszent. Oké, lehet nem volt a legjobb ötlet, de éppenséggel csak ez jutott eszembe. - Csak azért veszem le, mert látom, nem kellemes - ezzel a mondattól meg is szabadítottam őt a csúnya tárgytól. - Nos, végre beszélnél velem? Vagy készül megint elfutni? - fogom meg a kezét. - Kezdjük szépen ott, hogy mi a szar kattant át neked a kórházban, hmm? Egyszer még megcsókolsz, másik pillanatban már el is kezdesz hazudni. |
Hogyne tudnám..már ott a kórházban is megakarta beszélni a dolgokat én viszont nem akarom. Félek gyenge leszek és engedek a kísértésnek. Azt viszont nem akarom..eldöntöttem, hogy ennek így nincs értelme. Nekünk nincs jövőnk, egyszerűen nem lehet és kész. Csak alig hallhatóan felsóhajtottam, de közben kezdett már irritálni a bilincs.
- Tudom..bár semmi értelme. - mondtam ki, amivel lehet Anxot megbántottam, de egyszerűen így gondolom. Nem akartam itt lenni, vele..mert félek csak újra vágyakozni fogok iránta. Erre pedig nincs szükségem. Azt a szart persze nem vette le kezemről, azzal az indokkal, hogy nemm bízik bennem. Fél, hogy újra itt hagyom őt, ami meglehet, hogy valóban így lenne.
- Nem tudom.. - pillantottam le a földre, de persze tudtam jól, hogy sosem tenne olyat. Vagyis már nem..eleinte talán megtette volna, hiszen gyűlölt. Mindent gyűlölt, ami velem volt kapcsolatos. De valami mégis változott. Valami miatt sikerült egymásba szeretnünk, csak nem értem mégis hogyan történhetett ez meg. Mikor közelebb hajolt csak zavartan lepillantottam, de úgy tűnik ő is észbe kapott, és azonnal el is távolodott tőlem.
- Nem menekülök..nincs okom. - csak ennyit mondtam, közben reflexerűen is felakartam egyik kezem emelni, de a bilincs nem engedte. Ennek következtében sikerült kicsit megütnöm a kezem. Felszisszentve pillantottam le rá. - Levennéd? Kérlek..ígérem..hogy nem hagylak..itt. - nyögtem ki halkan, de nem néztem rá. Általában tűrök..nagy a tűrőképességem, és igazából most sem ezzel volt a bajom, csak egyszerűen nem bírom elviselni ha fékezve vagyok. |
|
Nem akartam mutatni, hogy még mindig úgy szeretem, semmi nem változott. Pedig kellett volna, de nem itt tartunk, ó nem. Nem akartam, hogy elöntsön engem, megint azok az érzések, de nem tudtam irányítani ezt az egészet. Persze még mindig fájt, hogy el küldött engem, szerintem neki is ugyanolyan érzés volt. Hiszen láttam az arcán, láttam a fájdalmat, láttam a könnyeit. Tudtam, hogy hazudik, de meg akarta próbálni, hogy én mérges legyek rá. De nem tudtam egyáltalán, hol lennék rá képes? Hiszen, szeretem, szerelmes vagyok belé, de meg akar óvni saját magától. De nekem nem ez kell! Nekem az kell, hogy velem legyen.
Azért hívtam Doylenak, mert nem akartam, hogy tudja még mindig teljesen belé vagyok zúgva. Meg amúgy is, ő mondta, hogy nem lehetünk együtt, hogy tartsuk inkább ahhoz magunkat, amihez kell. És én tartottam, egy ideig, hiszen csak akkor hívtam így, amikor tényleg azért küzdöttem, hogy elkapjam és lecsukjam. Sok minden változott azóta, úgy látszik. Simán bevihettem volna az őrsre, de ahelyett inkább megkérdeztem a nagy kérdést. Persze hogy nem akart velem beszélni, azzal még több sebet tépne fel magában. Nekem is ez lesz, de végre tudok normálisan és ép ésszel gondolkozni, alleluja végre. Végre tudtam egy normális gondolatot is megfogalmazni a fejemben.
- Dehogynem, van még sok minden, amiről beszélnünk kéne. De ezt te is tudod. Tudod, hogy akarok veled beszélni, nem igaz? - kérdeztem rá, miközben csak figyeltem az arcát. A francba is, kibaszottul hiányzott nekem - Tudod, most nem bízok meg benned annyira, hogy leszedjem rólad. Így legalább nem menekülsz el, maximum csak szavakkal akarsz majd elüldözni. Szerinted képes lennék rá, Carrie? - hajoltam közel hozzá, de rögtön el is léptem volna tőle, mert ha nem tettem volna, tudom, hogy megcsókoltam volna, megint. Megráztam a fejem, majd megszólaltam. - Nem fáradtál bele abba, hogy állandóan menekülsz tőlem meg úgy mindentől? |
Miért pont vele kellett összefutnom? Ha már eddig sikerült elkerülnünk egymást, nem lehetett volna továbbra is így? Csak nagy szemekkel meredtem rá, miközben felálltam és a pénztárcát a zakó zsebébe süllyesztettem, az órára viszont szartam rá. Próbálom nem kimutatni, hogy még mindig nagy hatással van rám, így csak maradtam a bunkó énemnél.
- Tartsd meg.. - nyögtem ki, értve ezt az órára, majd csak elpillantottam róla a másik irányba, mint akit nem érdekel a jelenléte. Ami persze nem így volt..nagyon is érdekelt Anxo, és nem tagadom..iszonyatosan hiányozott. Félek ez a találkozó újra csak rontott azon, hogy elfelejtsem. Mert nem fogom tudni.. Azon viszont, ahogyan köszönt..meglepődtem. Akkor hívott még Doyle-nak, mikor mondhatni utáltuk egymást. Amikor csak egy egyszerű tolvajnak tekintett, nem pedig másnak. Vagy egyáltalán ki vagyok most a szemébe vagy mi? Alig hallhatóan felsóhajtottam. Lehet ő ezalatt a két hét alatt kihevert engem.
Kérdésére, miszerint hajlandó-e vagyok vele beszélni csak simán megcsóváltam a fejem. - Nem, ugyanis nekünk nincs miről beszélnünk.. - böktem ki, és ezt így is gondoltam. Az már más dolog volt, hogy nagyon is vágytam a társaságára. Mivel nem néztem rá, nem is tudtam mire készül. Csak akkor eszméltem fel, mikor már az egyik kezemre rákattintotta a bilincset, de időm sem volt reagálni, így rákerült a másik csuklómra is a tárgy. Szemeim elkerekedtek és továbbra is visszakoztam, ezalatt pedig azt értettem, hogy rángattam a csuklóm, mint valami szerencsétlen, de mind hiába volt. Most akár azt is megtehetné, hogy bevisz az örsre, hiszen elkapott. Csak berángatott egy elhagyatottabb részhez, miközben nem túl kedves pillantással néztem rá.
- Anxo..nincs miről beszélnünk..már mindent elmondtam, amit szerettem volna. - jelentettem ki, de ő addig nem engedett el. Alig hallhatóan újra felsóhajtottam. - Ha hajlandó leszek veled beszélni..leszeded azt a szart? Vagy higgyem azt, hogy felakarsz nyomni az őrsön? - kérdeztem, persze nem hittem azt, hogy képes lenne megtenni. Azok után nem.. |
 Új családtag?! - hülledeztem. - Van egy új családtag? Ti minden nap fogadtok be újakat? Hány testvérem van?! Vagy még egy se? - csodäkozom, mert hát ha most még kiderül hogy száz testvérem van, én világgá megyek.
Persze hamar megfeledkezem a problémákról, mikor belépünk az állatos boltba. Rengeteg kis aranyos állatka volt, meg holmik kezdve a szép tálaktól a puha ágyakon át a játékokig. Kész gazdagság ez a hely az állatoknak. És hmmm! Milyen finom illat! Mennyi keksz?! Vajon meg lehet őket kóstolni? Mennyi plüss! Minek az állatoknak plüss? Biztos a gyerek állatoknak kell. - Meg lehet őket kóstolni? - húztam a kekszek felé. Volt mindenféle formájú, és az illatok.... nagyon jók. Végűl nem vártam meg a választ, hanem benyúltam egyért és bekaptam. Mikor a számban volt félig a nagy keksz, csak akkor ugrott oda egy kötényes néni hogy elvegye. De nem hagytam és rá mordultam. |
|
Elutaztam a szüleimhez, úgy gondoltam, hogy nekik elmondhatok mindent, jó persze, azért pár részletet kihagytam, de akkor is tudtam, hogy ők meghallgatnak engem és ha tudnak segítenek is. Úgy se találkoztunk régóta, csak akkor, mikor ők jöttek át hozzám vendégségbe. Bár pár órát utaztam, akkor is látszott rajtam, hogy kvázi összetörték a szívemet és teljesen le voltak döbbenve, hogy így látnak engem, ilyen kis szeretetéhesnek, de szerintem mindig is tudták, hogy én nagyon igénylem ezeket. Nem is tudtam, hogyan kezdjek bele az egészbe. De úgy döntöttem, kezdem azzal, ami mindent megváltoztatott, a sebemmel. Persze, ennek nem örültek, hogy majdnem meghaltam, de figyelmesen végig hallgatták az egészet. Felajánlották, hogy maradjak. És én nem utasítottam el, képtelen lettem volna rá.
Persze dolgozni bejártam, mert a főnök lekapta volna a fejemet, ha mé se, meg simán kidobott volna engem. De olyan jó volt ismerős körökbe hazajönni. Hogy nem csak a TV előtt döglöttem, hanem emberekkel, vagyis vérfarkasokkal tudtam beszélni. Jól esett ez az egész, meg az is, hogy nem gyors kaján meg kínai kaján éltem. De egy dolog viszont még mindig fájt, nem tudtam eltüntetni. Akárhányszor kiléptem a zuhanyzóból, megláttam a hasamon lévő heget. Akaratlanul is állandóan eszembe jutott Carrie, már akartam, hogy eltüntessem azt a kibaszott tükröt onnan. Mert fájt az egész. Mindig eszembe jutott a kórházas jelenet és nem tudtam megbocsájtani magamnak, hogy akkor elmentem.
Két hét után, visszamentem a lakásomba, azt gondoltam, hogy végre már nem fájhat annyira. Már nem is gondoltam annyira rá, reménykedtem benne, hogy egy nap teljesen el tudom felejteni az egészet. A városban voltam, beszerző úton, mert Alice és én is meg akartunk halni már a hűtőnk ürességétől, miután bevásároltam és el is vittem a lakásomra, arra gondoltam, hogy sétálok egy kicsit, de úgy látszik rossz ötlet volt. Mert valaki belém ütközött, az pedig nem volt más, mint Carrie.
- Hello, Doyle - mosolyodtam el, bár nem akartam rögtön a nyakába ugrani és talán nem is fogok, a mosoly alap volt nálam. Miután láttam miket is ejtett el, felsóhajtottam és az órát felvettem. - Nem is tudtam, hogy van ilyenre pénzed. De nem viccelődök. Hajlandó vagy beszélni velem?
Persze hogy nem akart. Mit is vártam tőle, megforgattam a szemeimet, majd megbilincseltem. Nem fog most menekülni tőlem. Most nem. Egy kicsit elhagyatottabb részhez vittem, hogy ha le akarná ordítani a fejem, ne hallja mindenki.
- Nos? Meggondoltad magad, vagy megint addig fogsz engem ostromolni, míg nem bőgjük el magunkat? |
Napok teltek már el úgy, hogy még csak össze sem futottunk. Belőlem pedig egy kegyetlen nővér vált. Elmentem ugyan ételt lopni, mint eddig mindig tettem, de amint haza vittem az öcsémnek, eltűntem egész napokra. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy otthon üljek. Fájt együtt lenni valakivel, jelen helyzetben az öcsémmel is. Egyedül akartam lenni, hogy ki tudjam őt verni a fejemből végleg. Egyedül a farkas társaságát tudtam volna elviselni, de már a baleset óta velem sem futottam össze. Csak jártam a várost, az utcákat..volt, hogy bajba is kerültem, de mivel sikerült kimásznom belőle nemérdekelt.
Ma is már kora reggel eljöttem otthonról, első dolgom viszont az volt, hogy lopjak. Mint ha már ösztönösen ezt tenném. Egy kávézó mellett haladtam el, mikor megpillantottam a kinti teraszon levő szék háttámláján egy zakót. Mivel már egész jó vagyok ebben a tolvajosdiban egy laza mozdulattal sikerült elcsórnom. Miután tovább álltam, akkor fedeztem fel a zseb tartalmát. pénztárca, egy elég drága óra na meg cigaretta. Igazából már kezdek belefáradni ebbe az egészbe. Lehet már annyira kényelmes lettem, hogy dolgozni sem vagyok képes? Vagy simán belefáradtam abba is, hogy munka után kutakodjak azok után, hogy annyi helyen megaláztak és kidobtak. Alig hallhatóan felsóhajtottam. Miért kell egy ilyen nyomorult világban élnem? Nem érdemli meg ezt az öcsém sem..neki egy szerető család kell..nem pedig én. Én, aki semmit sem tud tenni a boldogságáért. Talán már azután, hogy anyám meghalt, apám pedig elhagyott mindenkit, be kellett volna adnom egy gyermekotthonba, ahol majd szerető családot találtak volna neki. Sokkal jobb élete is lehetne..nélkülem. Már csak a gondolatra is kicsordult egy könnycsepp az arcomon.
Teljesen el voltam veszve a gondolataimba, mikor sikeresen neki mentem valakinek. Ekkor a zakóból - amit a vállamra terítettem - pontosabban a zsebéből kieestek az előbb említett dolgok. Csak nagy szemekkel az előttem álló férfira pillantottam, de mikor megláttam ki is az..szemeim mégjobban elkerekedtek. Szinte már az sem tudott érdekelni, hogy elejtettem a zsákmányom..a szívem hvesen kezdett verni és újra kezdtek feléledni bennem az emlékek.
Miután feleszméltem gyorsan lehajoltam összeszedni a dolgokat, de valószínű, hogy Anxo is észrevette, hiszen az órát ő vette fel. A földön guggolva továbbra is, pillantottam rá a férfira. Zavarban voltam, hiszen rájöhetett, hogy újra loptam, na meg nem beszélve arról, hogy pont ezt nem akartam, Vele találkozni.. |
-Nem, nem kell majd még lefeküdnöd.-felelte nevetve-Először is be kell rendeznünk az új családtag otthonát......Na,itt is vagyunk!-mondta, belépve az állatkerekedésbe. Az üzletben kellemes meleg uralkodott a kinti hideghez képest..A kisállatokat tartó ketrecszerűségek mellett különféle állateledelek, játékok és szállitódobozok mellett alvóhelyeket is lehetett kapni. A levegőben eledelek illata keveredett az este hűvösével. |
Még éreztem némi fájdalmat, de szerencsére kezdett enyhülni is. Mondjuk az sem bánnám, ha a nap maradék részét ezzel a fájdalommal kell túlvészelnem, hiszen Emyr jól van. Fogalmam sincs mi is változott meg bennem, bár sosem szerettem ha szenvednek. Főleg nem azok, akiket kedvelek. Mert igen, Emyrt kedveltem..talán jobban is, mint kellene. Mikor arcomon végigsimított, lassan lehunytam szemem. Nagyon jól esett érintése, de sajnos ez a kellemes érzés nem tartott túl sokáig. Amint végeztem, Emyr felült és megnyugtatott azzal, hogy jól van. Megkönnyebbülve rápillantottam, majd csak válaszoltam kérdésére is.
- Jól vagyok..miattam ne aggódj. - mondtam halkan, miközben halványan elmosolyodtam. A kis bókjára, miszerint hülye vagyok, nem reagáltam semmit. Hát meglehet, de ennek így kellett lennie. Bár kezdem kissé azt érezni, hogy Emyr aggódik, illetve aggódott miattam. Ettől pedig csak még boldogabb vagyok. Jelentenék neki valamit? Vagy csak simán ennyire aggódó típus? Hiszen tanár, rengeteg tanítványa van, akik miatt van, hogy aggódnia kell. Lehet ez csak sima megszokás nála..de nem is lényeges. Akkor is jó érzéssel tölt el, hogy foglalkozik velem.
- Azthiszem.. - bólintottam és bár nehezen ment, a férfi segített is. Kicsit megtántorodtam ugyan, de sikerült talpon maradnom. Már csak egy kis idő és teljesen jól leszek. - Persze, segítek.. - egyeztem bele. Hogyne segítenék? Ezek után bármit megtennék érte. Csak óvatosan átkaroltam a karját, remélve őt sem zavarja és megindultunk lassú tempóval hozzá.
[Folytatás Emyr lakásán] |
|
Soha nem kértem ezt. Senkitől, soha. Se a mentoromtól, se a mellettem térdelő lánytól se akartam ezt a dolgot. Egyedül meg lennék, mindig így voltam, hogy egyedül is kibírom. Hazamentem volna ezután. Nem csináltam volna bajt ebből az egészből, csak fogtam volna a számat. Hiszen világ életemben, ezt csináltam. Behódoltam nekik. Engedtem nekik, hogy úgy viselkedjenek vele, mint valami tárggyal... legyen az boksz zsák, hamutartó vagy az én esetemben gumiférfi. Mindig hallgattam. Soha nem gondoltam volna, hogy bárki is tenne értem valamit, nem hittem, hogy képesek lennének törődni velem. És mégis itt van ez a lány, akivel életemben kétszer találkoztam. És harmadik találkozásra pedig képes ilyet megtenni.
Meglepődtem, mikor befogta a szám. Általában ezt akkor szokták csinálni, miikor nem akarták hallani azt, hogy könyörgök, ne bántsanak. Most pedig pont azért könyörgök, hogy ne vegye el a fájdalmamat. Milyen kibaszott nagy fordulat az életben, eh. Nem hittem, hogy ilyet is megélek egyszer. Nem tudtam nézni, ahogy sír, nem erre kértem őt. Lassan felemeltem a kezem és megsimítottam az arcát, majd letöröltem a hüvelykujjammal pár könnycseppet az arcáról. Nem értem miért csinálja ez az egészet. Egy ismerőstől talán megértem, de ő... vele csak párszor folytattam eszmecserét. Ha mondhatjuk annak, hogy egyszer leordítottam a fejét.
Amikor végzet, vagyis nem éreztem már semmi fájdalmat, lassacskán felültem hozzá. Nem akartam így látni őt. De lehet ő se engemet, de most ez van és ez lesz.
- Én igen! De az a kérdés, hogy te mennyire bírod ezt az egészet? - kérdeztem rá. - Olyan hülye vagy, Ebony. Egy még semmi, hidd el.
Öreg trotty módjára felálltam.
- El kéne látnunk a sebeimet. A lakásom nincs messze, meg nem is kell felgyalogolni a negyedik emeletre. Fel tudsz állni? - ha nem, én felhúztam. - Jössz akkor nekem segíteni? Meg félek is, hogy elájulnál mikor haza mész. |
[82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
