|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:29 - |
 |
[32-13] [12-1]
 - Oh, ja. Valamikor csak úgy kedvességből piszkáljuk egymást. Azt fél óra múlva csak ölelgetem a testvéreimet és mindenki néz, hogy: "Ti nem haragudtok egymásra?". Négy testvéreim van és a fiatalabbak, vagyis én, Xavier és Isa kitaláltunk közös nyelvet. Szegény ikrek nem tudták mi ütött belénk. Még is valahogy sikerült minket teljes értékű felnőtté változtatni.
Na jó, azt leszámítva, hogy én létezek az antiszocisságommal és az önbizalomhiányosággal, de amúgy nagyon jól sikerült ez az egész gyereknevelés. Bár szerintem egyikőjük se akar már gyereket miattunk. Nem voltunk a legjobb kölykök a világon. Még én születésemtől fogva idióta voltam az emberekhez és a szaros hangulatváltozások már jelen volt, a testvéreim rosszabbak voltak. X hiperaktívnál is hiperaktívabb volt. Isa meg túlságosan hisztis volt. Képes volt levágni magát az utca kellős közepén, ha nem adtunk meg neki valamit. Szerencsére mára már kinőtte ezt az egészet.
Könnyebb lenne az életem, ha esetleg nem lennék ennyire hülye gyerek és nem akarnék kapni szívinfarktust minden kis mondattól. De most komolyan én magam se tudom, mit kell ennyit izgulni. Na végül is, ha még jobban fogom sározni magam csak jobb lesz.
Megint egy költői kérdés, megint pici kellemetlen érzés. Nem tudom, de ezektől mindig rosszabbul leszek, de na én mitől nem? A nevetésére én csak fülig elmosolyodtam. Most az egyszer, ebben a beszélgetésben nem érdekel miért nevetett. Fejlődünk. Talán végre képes leszek én is feloldódni. Ritka jelenségek, de valamikor sikerült ezt is csinálnom. Talán a mosoly csinálja. Az utolsó mondatára én csak bólogattam és táskámban - ami mellettem volt - és kerestem egy ceruzát és egy papírt. Mert nekem a legfurább dolgokról jön az ihlet. Valakinek a naplementétől jönnek az ötletek meg a cuki kölyök állatkáktól. Mármint nekem a létemben van az állatok szeretete, de valahogy nekem nem mindig jön át. A legbizarrabb talán az volt, amikor kukáktól kaptam poszter ötletet. A legnormálisabb talán egy szerelmes párocska volt, akik persze megengedték. Szóval, ha szabadban vagyok viszek valamit, amivel és amire lehet rajzolni. A papírból letéptem egy kis fecnit, mert az A4-es volt, nem fogok akkorát elpazarolni. Kettőt téptem le, hogy ha akarja ő számát is leírhatja. Én macskakaparásként vetettem papírra a mobilszámot.
- Tessék - nyújtottam át. - Ha akarod te is megadhatod.
Fogalmam sincs, hogy voltam képes erre az egészre, talán nem gondolkoztam, hanem cselekedtem. Hm. Néha az is jó.
- Nekem sincs türelmem hozzá, ezért van körül-belül olyan 32 megkezdett projektem - nevettem fel. Igazán be kéne fejezni azokat. - Hát az szuper, nekem sajnos a szomszédos városban van. Na, a nyelvérzék is egy különleges képesség, ha így mondhatjuk. |
|
- Az aranyos - mosolyodtam el. - Ismerős a sztori egyébként, mi is így nyomjuk nulla-huszonnégyben. Állandóan bepofázunk valamit egymásnak, a nép meg nem érti, mi bajunk van már megint.
Mások meg azt hiszik emiatt, mennyire rosszban vagyunk. Nem, mi oltogatasban mutatjuk ki a szeretetünket egymás felé, ami bizonyos emberek számára már rossz viszonynak tűnt. Bakker, még a feltételezés is bántó rám nézve.
A beköpésemre ha lehetett, még jobban zavarba jött. Pedig ez a mondatom annyira még nem is volt olyan, hogy ennyire intenzív hatást váltson ki. Vagy de, csak nekem nem tűnt fel. Minden esetre, a reakciója nagyon édes volt, istenem. És még a dadogás is jött hozzá, hogy dobjon rá egy újabb lapáttal.
- Ha nem szeretném, szerinted mondtam volna? - tettem fel a kérdést nevetve. Persze nem őt nevettem ki, dehogyis, egyszerűen ezt váltotta ki belőlem a helyzet. - Tőlem gyakorlatilag bármikor megejthetjük, csak adj valami telefonszámot vagy... valamit, amin elérhetlek - mosolyogtam.
A közvetlenségem volt a szerencsém ilyen helyzetekben. Lazán elhívtam bárkit bárhova, bármiféle idegeskedés nélkül. Nem is jó az semmire. Ha rástresszelek a dolgokra, az sose vezet jóra, úgyhogy a lazaságot választottam helyette, így mindent könnyebb elintézni. Gáz is lenne az életem, ha mindenen görcsölnék.
- Hm, az tök jó. Sose tudtam, egyeseknek hogy a francban van türelme rajzolni, nekem sose volt - mondtam. Na jó, meg tehetségem se, csak ezt már nem tettem hozzá. - Itt van a városban, ja. Turisztikán vagyok. Sose voltam valami nagy zseni, viszont ahelyett az emberekhez meg a nyelvekhez értek, úgyhogy itt kötöttem ki - magyaráztam. |
- Mivel létezik Xavier nevű szuperhős, én a bátyámat X-professzornak hívtam. Agyára is mentem vele, ezért Q-tanítványnak nevezett. Senki nem értette, miért csináljuk ezt már felnőtt korunkra is, de testvérek vagyunk. Szeretünk egymás agyára menni.
Azt már nem akartam hozzátenni, hogy náluk is, így lehet, mert őszintén nem tudom. Anyuék halála után nagyon összekovácsolt minket a sors. Minden kis hibánkkal elfogadtuk egymást. Csak egymásra számíthattunk. Még azt is simán elmondhattam, hogy bi vagyok és nem rúgtak ki engem a francba. Pedig sírás görcs szélén álltam és könyörögtem, hogy ne tagadjanak ki. Na igen, az akkori pasimnak nem volt olyan szerencsés, mint én. Meglepetésemre, mindenki jól fogatta. Sőt azt is megtudtam, hogy Xavier már egy évvel korábban kijött abból a bizonyos szekrényből. Szeretem a családom és remélem sokaknak ilyen kedves otthonba térhet haza.
Vártam valami reakciót arra, ami előbb csúszott ki a számon. Imádom, amikor elmerengek és egyszerűen kimondtam, amit okozhat rossz dolgokat, de már mit csinálhatok? Semmit. Olykor-olykor felnéztem, hogy lássak valami grimaszt arcát. De ez nem az volt, ó nem. Bár akkor megkímélte volna a szívem, attól, hogy megálljon egy percre. Jól van, nem ennyire drámáit csinált, de máshogy nem tudom leírni. Olyan érzés volt, mintha valami megfogta volna és nem tudom..masszírozta? Ezért vagyok inkább grafikus, nem író. Nem vagyok a szavak embere. Amikor rákérdezett én csak bólogattam. Persze ezt mindet lehajtott fejjel tettem, mert nem tudtam a szemébe nézni. Túlságosan zavarban voltam.
- Ha-ha akarsz összehozhatunk egy, öhm találkozót. Persze, ha csak sze-szeretnéd!
Tudtam, ha megszólalok, makogni kezdek. Nem lehetnék már kínosabb ennél. Akaratlanul is a kezembe temettem az arcomat és sóhajtottam egy hatalmasat. Reménytelen vagyok. Reménytelen. Szeretek ismerkedni, de nagyon antiszociális vagyok, ahhoz, hogy elkezdjem. Ehhez nekem tanfolyam kéne, esküszöm. Tudom, hogy a flörtöléshez is van, de nekem már a megszólaláshoz is kellene. "Hogy szólítsunk meg egy embert!" című könyvet igazán írhatnának nekem. Megköszönném.
- Grafikusnak tanulok - mosolyogtam. - És te mit tanulsz? Egyáltalán a városban van a sulid? |
|
- Ja, előfordult már, hogy nem tudták leírni, vagy írás alapján kimondani. Pedig ebből a szempontból az enyém még el is megy - mondtam. - Valahogy rajtatok sem lepődök meg, hogy sokáig nem jött össze... a Q és X pedig tök eredeti, mint valami akcióhős-álnevek - vigyorodtam el a zseniálisan megalkotott gyerekkori becenevek kapcsán. Így is lehet. Nekünk csak a Nia és a Darry maradt, és ha úgy nézzük, legalább azért szerencsések voltunk, mert mindkettőnk neve normálisan becézhető.
A következő mondatomra való beköpésén egy kicsit meglepődtem egy pillanatra, aztán még ha akaratlanul is, de sikerült elmosolyodnom. Ez de cuki. Mielőtt megszólalhattam volna, persze azonnal magyarázkodásba kezdett, aminek hála a mosolyom egy picivel még szélesebbre húzódott.
- Igen? - kérdeztem vissza. Mondjuk inkább költői volt, igazi választ nem vártam rá. - Akkor ne felejts el, mert én már nem tervezlek elfelejteni téged - jelentettem ki, továbbra is mosollyal az arcomon. Azt is hozzá akartam tenni, hogy talán meg is ismételhetnénk ezt, de akkor minimum túl rámenősnek, sőt, inkább szervkereskedőnek tűntem volna, így ennyi idő után. Talán majd később megjegyzem, vagy valami.
- Értem - bólintottam. - Néha tényleg jól jön a szünet... Mit tanulsz? - érdeklődtem, ha már így feljött a téma. |
- Ejjha. Hát most nem tudom, hogy szerencsések vagytok, vagy inkább szerencsétlenek. Mármint..izé, nem mindenki képes kiejteni és, vagy leírni a neveteket - jegyeztem meg. - Hát, ez is igaz. Xavier-rel kaptunk, ilyen nos hogyan is mondjam, emlékezetes nevet. Gyerekkorunkban egyáltalán nem tudtuk kimondani őket így, csak X-nek és Q-nak hívtuk egymást. Aztán így első osztály feléig nem tudtuk leírni a nevünket. Mindig a tanárnőnek kellett leírni. Már azt gondolták, hogy valami problémánk van.
Nem vagyok az az ember, aki nem tud csevegni, de az már jóval meghaladja a szintemet. Egy idegennek ennyit mondjak? Bravó, Quinn. Bár szerintem ezt a jó kedvemnek köszönhető. Végre valahára bekopogtatott és nem volt hisztis öt éves. Már egy hete ment ez és még nekem is sok volt saját magamból. Szerintem Casey is ezért küldött el engem a friss levegőre.
Ezután hozzászólt, ahhoz, hogy erre már emlékezni fogunk. Én azért haragudnék magamra, ha ilyen arcot nem jegyeznék meg.
- Azért a te arcodra emlékezni akarok.
Pár pillanat múlva esett le, hogy kimondtam, azt amit gondoltam. Zseniális. Még végül mindent el fogok mondani, ami az agyamban van.
- Elnézést, én..én csak előbb beszélek, mint gondolkodnék.
Ez felettébb kínos volt. Nem akartam tudni mire gondol Darry. Legszívesebben eltűnnék - amit meg is tehetnék, de az másik téma. Hogy ne kelljen bámulnom az arcát, szemét neki estem a fagyinak. Talán lehűl annyira a testem, hogy elájulok, reméltem.
- Öhm, négy napja folyamatosan tanulok és kimerültem. Szabad nap van a sulinkban és úgy döntöttem, hogy kipihenem magam. Ha nem döntöttem volna így, Casey a nővérem így elküldött volna a francba - magyaráztam.
Gondoltam strébernek tart, bár nem nézem ki belőle, hogy tudna utálkodna, de az agyam képes elrontani a dolgokat. |
|
- Mondták már. A szüleim imádják a nem mindennapi neveket, így lettem én Darius, a húgom pedig Cydonia... Nem volt kérdés, hogy inkább mindketten becenevet használunk - vigyorodtam el. Mondjuk gyakran még így is átnevezget mindenki, akármit csinálok. Megjegyzik a D-betűt, aztán minden azzal kezdődő, egyszerű nevet, mire megtanulják, hogy ja, mégse. - A tiéddel sem lehet ám összefutni minden nap - állapítottam meg, miután ő is bemutatkozott. Ezután nem csodálom, hogy én se emlékeztem.
Az viszont kicsit idegesített, hogy arra még véletlenül se jöttem rá, hol futhattunk már össze. Ha teljesen antiszoc lennék és szökőévente egyszer másznék ki otthonról, akkor még legalább tippem is lenne, de mivel mindenütt ott vagyok, ahol csak lehetséges... így nincs. Naponta annyi emberrel kerülök kapcsolatba, hogy összefolynak az információk. Ez van, ha túltengsz emberimádatban.
- Vagy nem - vontam vállat. - Erre már emlékezni fogunk, szerintem. Vagy nem.
Ha csinálnék egy oktatótanfolyamot "hogyan ne tűnjünk bizonytalannak" címmel, azt tuti nem így csinálnám. Szerencsétlen önbizalomhiányosokat még tovább sodornám az önbizalomhiányba.
- Pontosan, legyünk pozitívak! - biccentettem. - Néha-néha megfordulok erre. Ha már nem tudok magammal mit kezdeni, vagy véletlenül pont erre járok, akkor általában ide ülök be. Most éppen az utóbbi - meséltem el, hogy kerültem most a fagyizóhoz. - Téged? - tettem fel én is a kérdést. |
Darius...hallottam már a nevet. Bár még mindig nem tudom honnan. Ennyire kiment volna fejemből? Azt mondják, hogy nekem jó memóriám van. Hát most bebizonyosodott, hogy nem. Szerintem az agyam szelektál ennyire. Végül is azt hitte, hogy már nem fogunk találkozunk és a fontosabb dolgokra hagyta a helyett, mint a tanulásra. Nem bántam volna, hogy ezt a nevet, arcot elraktározza, akkor nem kéne itt idióta módon viselkednem. De nem. Még mindig szeretet kihívások elé tenni, bár ez kicsi, de akkor is!
- Érdekes neved van már, az biztos - tettem hozzá egy kis kommentálást. - Quinn Kool, a nevem. Ne aggódj nekem se jobb a memóriám vagy csak az agyam szelektív, megint.
Itt lehetnénk éjfélig is szerintem, mire kitalálnánk, hogy hol és miért találkoztunk. Semmi nem jutott eszembe az előző találkozásról. Semmi. Lehet, hogy csak az utcán találkoztunk egy pillanatra és farkas szemet néztünk. Vagy valami eseményen sínylődtem és az ő arca volt az egyetlen, ami érdekes volt ott. Sok, sok lehetőség lehet és talán olyan módon találkoztunk, amire egyikünk se számít.
- Azt se tudjuk, miért futottunk össze, de tényleg nem fontos már. Talán majd egyszer beugrik.
Az én fejem általában így működik, mindent kidob, ami nem a tanulásról szól.
- Legalább már tudjuk egymás nevét - mosolyodtam. - És mi hozott ide téged ehhez a nagyszerű fagyizóhoz? |
|
Oké, tehát megértette a kalimpálásomat, amivel próbáltam leülésre invitálni. Nem voltam legjobb Activity-nyelvben, de azért néha előfordult, hogy megértenek az emberek valamit. De mivel ebbe az irányba indult, valószínűleg nem csak úgy tűntem, mint aki elhesseget egy legyet - ez már haladásnak számít.
Amíg leült, próbáltam kikaparni az agyamból legalább a keresztnevét, vagy azt, hogy hol találkoztunk és mi célból, hogy ne tűnjek teljesen hülyének... de nem sok mindenre jutottam. Ez már teljesen mindegy volt.
- A hivatalos nevem Darius Chase, de hogy egyszerűbb legyen, elég csak a Darry - válaszoltam a feltett kérdésre. Tehát akkor nem csak én nem emlékeztem az ő nevére, hanem ő se az enyémre. Vagy a múltkor be sem mutatkoztunk? Ki tudja. Mondjuk nekem pont nem egy olyan nevem van, amivel minden nap összefut az ember, úgyhogy ha be is mutatkoztam akkor, nem csodálom, ha nem maradt meg szegénynek. - A tiéd? Borzasztó a névmemóriám, ez nekem se maradt meg... - tettem fel én is a kérdést, egy kis magyarázatot hozzáfűzve. - És a "hol" kérdésről sincs fogalmam, de szerintem mindegy is - legyintettem. |
Álmodtam. Abban a percben teljesen biztos vagyok, hogy még a pihe-puha ágyikómban alszok, mint a mormota. Mert ez valami fantasztikus kezdés nem történhet meg velem. Egyszerűen nem. 19 évig szopatott az élet, nem hiszem, hogy most tenné jóvá azokat, amit eddig elbaszott nekem. Még intett is, hogy leülhetek hozzá. Na jó. Most összetörök valamit, vagy el fogok esni, mint az idióta. Képes vagyok rá. Ha én kezdeményezek, akkor jól van, mert olyankor legalább ki tudom tervelni, hogy mit mondok, de akkor.. Azt se tudtam, hogy melyik a jobb lábam. Oda akartam menni hozzá, szóval muszáj volt mindenre figyelnem. Megtörtént már, hogy arcra vágódtam, amikor nem figyeltem oda mindenre. Nem akartam azt megismételni. Mondjuk ki akarná? Valami mazochista hülye gyerek. Szóval elindultam a sráchoz. Figyeltem mindent, a poharamat, a cipőmet, hogy ne abban bukjak fel. Végül is sikerült, odaértem. Óvatosan leültem mellé. Kezemet megráztam, mert szinte odafagyott a tálhoz. Nem érzem a kezem.
- Bocsi, de mi a neved? Tudom...tudom, hogy találkoztunk, de nem akar eszembe jutni, hogy hol.
Szuper. Most biztos valami rosszat gondol rólam. Nem tudom mit, de biztos valami negatívat. Bár agyam szerint mindenki utál és csak tettetik, hogy szeretnek. |
|
Nos, ma úgy konkrétan semmi meghatározott dolgom nem volt az ég világon. Miután sikeresen kiakasztottuk egymást a húgommal, mint ahogy azt általában naponta tettük (csak a szokásos sztori volt, semmi extra), nem tudtam mit csinálni otthon, úgyhogy inkább elindultam a városba. Nagyjából fél órát csak úgy császkáltam az utcákon, aztán rájöttem, hogy ha így folytatom, előbb vagy utóbb, de el fogom unni az életem. Ez a fél óra jót tett, de kösz, ennyi elég is volt, hogy kiéljem a sétálós vágyaimat, amit a kilométerhiányom okozott. Van ettől érdekesebb elfoglaltság is azért.
Bár főleg a belvárosi pörgés volt az, ami hozzám a legközelebb állt, de a külső részeknek is voltak olyan helyszínei, amiket imádtam. Hiába volt egy kicsit csendesebb, ennek is megvolt a maga szépsége. Legalább nem kellett egyes helyeken utat törni magamnak a többi ember között, ha siettem valahova.
Mondjuk most épp nem siettem, úgyhogy szép lassan, andalogva vettem az irányt a fagyizó felé, amitől csupán csak néhány utcányi távolságra voltam. Szükség esetére mindig volt nálam pénz, még akkor is, ha csak a szomszéd házig ugrottam le, akármi közbejöhetett, ami miatt kellene. Például az, hogy rájöttem: nekem fagyizni van kedvem.
Még ebben a tempóban sem tartott tizenöt percnél tovább, hogy odaérjek. Mivel tölcsérből még mindig ugyanúgy ettem a fagyit, mint öt évesen, jobbnak tartottam, ha kehelybe kérem és leülök vele, minthogy végigcsöpögtessem vele a felsőmet.
Szerintem összesen nem volt két perc, amíg az egyik asztalnál üldögéltem a jéghideg finomság társaságában, megpillantottam valakit, akivel kommunikáltunk már valamikor. Az arcmemóriám mindenképp jobb volt, mint a névmemóriám, ennek kapcsán csak az előbbi maradt meg az emlékezetemben. Viszont társaságban jobb üldögélni, mint egyedül... Mikor ő is észrevett engem, halványan elmosolyodtam. Nagyon úgy tűnt, hogy nem fog magától megmozdulni. Én meg nem akartam keresztülordítani az egész fagyizón, úgyhogy jobb híján mutogatva érdeklődtem felőle, nem csatlakozik-e hozzám. |
Alapvetően jól indult a napom. Szabad nap volt a suliban, így rengeteg szabadidőt nyertem. Bár a napot, mint mindig a futással kezdtem. Még ha álmos is vagyok az felráz és nem egy hörgő zombi leszek. Casey megengedte, hogy egész nap távol legyek, otthonról. Mondván, hogy mindenkinek kell egy kis kikapcsolódás. Ez rám tényleg nagyon igaz volt. Rengeteget dolgozom a projektjeimen, plusz dolgokat is vállalok, hogy plusz pontokat kapjak a tanároknál. Azt mondják, hogy túlságosan is meg akarok felelni az elvárásoknak. Nem értem miért lenne ez rossz dolog. Mindegy. Annyi a lényeg, hogy négy napja egyfolytában hajtom magam. A szemeim előtt állandóan csak a terveim, az alapjaim lebegtek. Úgy döntöttem, hogy csak a városban fogok mászkálni. Nem is vagyok sokat kint pedig itt élek már születésem óta. Talán ez mondható a tragédia javára. Nem akarok arra gondolni. Szóval első dolgom volt, hogy elmentem futni. Figyeltem a légzésemre, a lépésemre és a teljes külvilágot kizártam, zene segítségével. Szerintem remekül kezdődött. Amikor már a tüdőm teljesen feladta, leálltam. Megfogtam a vizes palackot, ami a táskámban volt, és feléig megittam. Kifújtam magam. Nem akartam tovább futni. Nem tudtam, hogy mit csináljak tovább. Közel voltam a fagyizóhoz. Szóval egy kis jutalmat akartam magamnak venni, mert miért ne? Ez az én napom. Az a szomorú, hogy ritkán járok ide. Általában dobozosat veszünk, mert minek másznánk el, csak fagyiért ilyen messzire? De én most ezt akartam csinálni.
Kíváncsi voltam, hogy vannak még a gyerekkori kedvenceim: cseresznyés, kinder csokis és mogyorós. Legnagyobb meglepetésemre voltak. Szóval miért ne kérjek mind hármat? Volt annyi pénzem. Pohárba megvettem mindhármat, szerencsére jó nagyok voltak. Megfordultam, asztalt akartam magamnak keresni. Megláttam egy ismerős arcot. Bár csak egyszer láttam, az se jutott eszembe honnan, de tudom, hogy találkoztunk már. Valamiért elmosolyodott és az én szívem szerintem khagyott egyet. Nem volt merszem odamenni. Így csak a jéghideg poharat fogtam és álltam. Jó napod lesz, Quinn. |
|
[32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Oh, ja. Valamikor csak úgy kedvességből piszkáljuk egymást. Azt fél óra múlva csak ölelgetem a testvéreimet és mindenki néz, hogy: "Ti nem haragudtok egymásra?". Négy testvéreim van és a fiatalabbak, vagyis én, Xavier és Isa kitaláltunk közös nyelvet. Szegény ikrek nem tudták mi ütött belénk. Még is valahogy sikerült minket teljes értékű felnőtté változtatni.
