 - Akkor még egyszer köszönöm - mosolyogtam, nagy nehezen. - Nem kell kételkedned az emberek jólétében. Én pesszimista vagyok, szóval én így látom a világon. De te egy nagyon jó ember vagy.
Fura volt, hogy ennyit beszéltem, de úgy éreztem meg kell nyugtatnom őt, hogy ne kételkedjen abban, hogy van jó a világban. És hogy ő is egy remek személy. Nekem ez jött le róla. És ahogy mondani szokás, az első benyomás fontos. Nem tudom, ha megkérdezi mi történt velem, hiszen látszódnak a hegek a csuklómon. Nem tudom még mit kéne az ilyesfajta kérdésekre válaszolnom. Meg akartam halni vagy valljam be, hogy egy ostoba szekta tagja voltam? Soha nem tudom.
Amint megrúgta a vérszívót elmosolyodtam, olyan mintha félne tőle. Minden bizonnyal nagyon érdekes látni ezt. De én még mindig kíváncsi voltam miért támadott rám. Miért pont én? Hiszen a tetoválásaimmal általában el szoktam ijeszteni a legbátrabb merénylőt is. Talán a volt tagok, akik még élnek, azok küldték rám bosszúból. Gyávák. Képtelenek megölni a vezetőjük lányát? Ejnye. Nagy hiba. A lány előtt nem akartam semmit csinálni vele, ki tudja egy normális ember is lehet és akkor ki akadna szegényem. Kár, hogy nincs olyan szaglásom, mint a vérfarkasoknak. Mielőtt elindultunk szépen ráléptem a támadó kezére.
- Nem tudom mikor érkeztél ide, vagy ide születtél, de én csak két éve vagyok itt - válaszoltam. - Tudom - mosolyogtam már egy kicsit szélesebben. - De ez már a részem - simítottam a kezem a nyakamra. - Akkor induljunk.
Lassú léptekkel lépdeltem, volt még időnk és itt is volt a metró állomás velünk szembe volt. Így kényelmes az egész. Nem sokszor utaztam metróval, de azt tudom, hogy rengetegen vannak. És én ezért nem rajongok. 20 emberrel éltem nagyjából az élete, nagy részét és mit ne mondjak zavaró a sok lenéző pillantás. Pedig ez a tetoválás egyszer a büszkeség jele volt.
- Rendben Gabby - bólintottam. - Én Nyx Bellerose vagyok.
A vagányban úgy voltunk, mint szardíniák, de nem lepődtem meg. Ezt vártam. Azt viszont nem vártam, hogy a lányt - Gabbyt úgy meglökték, hogy majdnem elesett. Szerencsére gyorsan reagáltam és derekánál fogva elkaptam. Kínos lenne ápolni.
- Minden rendben? - kérdeztem meg a biztonság kedvéért.
Az út hosszúnak tűnt a kollégiumhoz. Talán azért, mert nem nagyon beszélgettünk. Eh. Az nem az én szokásom, ugyebár. Amint odaértünk újabb kérdést tettem fel:
- Eddig jó vagy a szobádig is kísérjelek el? Szívesen megteszem.
Nem tudom mi volt velem. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
