Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:16 - |
|
[50-31] [30-11] [10-1]
Időm sem volt megnézni jobban kit is tartok fel, mellette meg hát nem is akartam még több ideig. Csak gyors mozdulatokkal szedtem össze cuccaim, mire arra eszméltem fel, hogy a lány ahelyett, hogy mérgelődne, lehajolt és segíteni kezdett. Nem tagadom meglepett, főleg mert így megnézve őt teljesen más természetű lánynak képzelném el. Tipikus olyan külseje volt, aki nem törődik semmivel, él a mának és ha olyan kedve van elküld mindenkit a francba. Pontosan ezért sem kell, pontosabban szabad első látásra ítélni. Én sem tettem, nem is szoktam..hiszen ilyenekből vannak a félreértések, na meg a sok bántás, amit a másik fél meg sem érdemelne.
- Köszönöm..kedves tőled. - viszonoztam kedvesen mosolyát, majd amint sikerült mindent összeszedni - hála istennek az Emyrnek hozott péksütemények is épségben a zacskóban maradtak - felálltam és leporoltam a táskámat is. - Jaj..és nyugodtan tegezz. - nevettem fel halkan, miközben fülem mögé kotortam egy tincset, de az rakoncátlanul újra az arcomba esett. - ..nem vagyok még annyira..öreg. - tettem még hozzá, de arcomon végig ott volt a mosoly.
Feltűnt egyébként, hogy a lány többször engem figyelt, miközben a dolgaimat kapkodtuk össze. Persze nem mintha zavart volna, bár nem tagadom érdekelt volna miért figyel ennyire. - Véget ért ez a nap is, igaz? - kérdeztem kedvesen, és bár nem akartam csak úgy bunkón itt hagyni, de engem Emyr már várt. Nem beszélve arról, hogy már hiányozott is. |
A folyosó forgatagából próbáltam kikeveredni, amikor az egyik bunkó gólya nekiment egy nőnek ak, miközben a csörgő telefonját kereste, megpróbált előre haladni szlalomozva a diákok között, aki emiatt leejtette a táskáját, amiből minden kiborult. Ugyan én zenét hallgattam, de hallottam, hogy bizonyos Emyr nevét mondta. Csak nem az osztályfőnökömmel beszélt? Pont odaértem hozzá, amikor letette a telefont, ő meg bocsánatot kért, amiért elállja az utamat. Kivettem a fülemből a fülhallgatót és beraktam a zsebembe.
- Semmi gond. Várjon, segítek. - mosolyogtam rá és leguggoltam, hogy együtt összesezdjük a cuccait. Amúgy jobban velegondolva ismerős nekem ez a nő, lehet, láttam már, de nem tudom, hol, majd kiderül. |
Egy mosollyal az arcomon sétáltam végig a kihalt folyosón, kezemben a táskámmal. Cipőm sarka kopogott a kövön és alig vártam, hogy végre újra lássam Emyrt. Igaz, hogy tőlem jött el reggel, de olyan mintha már napok óta nem találkoztunk volna. Azóta szinte mégjobban vágyom a társaságára, mióta kiderült az a bizonyoso dolog és sikerült megbeszélnünk. Visszatérve a kihalt folyosóhoz még bőven tartott az óra, de tudtam, hogy Emyrnek ez lesz az utolsó, ezért is jöttem most, hogy aztán együtt hazamegyünk.
Az irodája előtt foglaltam helyet és izgatottan vártam. Azt hiszem kezdek olyan lenni mint egy szerelmes tini. Kinőttem én már ebből, másrészt viszont hiányzik is, ugyanis sohasem adatott meg nekem az, hogy randira hívjanak vagy udvaroljanak nekem. Kissé el is bambultam, mikor hirtelen feleszméltem a csengőre. Felállva lassan elindultam, azzal a céllal, hogy útközben majd összefutunk.
Szinte szlalomoznom kellett a sok diák között, volt aki kishíján fel is lökött. Erre pont ekkor szólalt meg a telefonom. Lehet, hogy Emyr keres..menet közben kezdtem el kotorni a készülék után, mikor hirtelen valaki belémjött így a táskám sikeresen a földre esett, ezzel együtt a tartalma is mind szétszóródott. Az illető mintha észre sem vette volna tovább haladt, én pedig csak egy sóhaj kiséretében lehajoltam és elkezdtem összeszedni. Ezidő alatt a telefont is sikerült előhalásznom és valóban igazam volt, Emyr az.
- Szia, Emyr. Igen, itt vagyok..azonnal megyek..igen..oké..puszi. - tettem le, viszont ekkor tűnt csak fel, hogy elálltam egy lány útját. - Neharagudj.. - kértem bocsánatot, közben sietősebb tempóban dobáltam vissza dolgaimat a táskámba. |
A múltkori hipermarketes eset óta letelt az őszi szünet, megkezdődött a suli. Leslie, miután elküldtem melegebb éghajlatra, nem cseszegetett. Én csendben elvoltam az osztályban, ők meg olykor szánakozva, sajnálattal néztek rám. Egy-két lány megpróbált beszélgetni velem a családomról, de miután közöltem velük, hogy ez az életemnek olyan pontja, amiről em szívesen beszélek, békén hagytak.
Az utolsó órám matek volt. Órán dolgozatra készültünk, de Amanda meg az egyik srác nem értették az anyagot és megkértek, hogy segítsek elmagyarázni így nagyjából a tanár úrral párhuzamosan magyaráztam az anyagot. Végül kicsöngettek és én összeszedtem a cuccomat, majd zenét hallgatva elindultam haza miután elköszöntem mindenkitől, aki normális volt eddig is velem. |
Az egyedül létes dolgot inkább nem kommentáltam, mert én se szeretek nagyon társaságban lenni. Inkább a kabinomban folytattunk a beszélgetést.
- Attól, hogy magadra gondolsz, nem fogod őket elhagyni. Csak beosztanád, hogy mikor kire akarsz gondolni. Például harminc percig csak magaddal foglalkozol, a nap többire része csak a kicsiké. Csak ennyi lenne. Lezuhanyoznál, már az is elég lenne. Nem lenne gyors beállok és ki is megyek zuhany, hanem sokat, de nem egész nap. Szerintem annyi is elég, hogy frissen folytasd a napot. Én a kávéhoz nyúlok, de én függő vagyok már. Áh, csak azért, mert azt hiszik, hogy nyelvi nekik nincs szükségük a matekra. Így nem is tanulnak rá. De nekem mennem kell, elég nagy a suli, nem elég az az öt perc, míg megtalálom az osztályukat. Szóval mennünk kéne - ezzel a mondattal ki is mentem, majd megvártam a lányt és bezártam az ajtót. - Majd írj sms-t, hogy minden rendben van-e, oké?
/lezárt kör/ |
Csak hallgattam amit mondott a tanárom és megint eluralkodott rajtam az érzés, hogy jó lenne megölelni. Olyan aranyos, kedves és pontosan tudja, hogy min megyek keresztül. Magammal kéne foglalkozni? De az fáj. Nem akarok a saját gondjaimmal foglalkozni, nekem mások fontosabbak.
- De tanárként mégis csak másképp van a figyelem középpontjában. Hiszen olyan dologról beszél, amit szeret, nem? - kérdeztem mosolyogva. Az eddigi rossz kedvem szinte teljesen elpárolgott, megnyugodtam, bár ez nem azt jelenti, hogy nem akarnám kivenni a következő órát. - Pedig mennyivel egyszerűbb lenne. - sóhajtottam. - Tudja, szeretnék időt szakítani magamra, csak eddig nem volt rá nagyon lehetőségem. Hiszen ha könyvet vszek, azt azonnal el akarják venni tőlem, hogy minek nekem az, miért vettem meg, satöbbi. Másra meg egyrészt időm sincs na meg pl moziba elmenni egyedül nem jó, bulizni se, de az nem is nekem való. Akkor már inkább fogok egy könyvet és kiülök a parkba. - vontam vállat.
A kabinban folytattuk tovább a beszélgetést és, hogy őszinte legyek, kényelmesebb volt, mint kint a hideg kövön ülni. Igaza volt, túlzottan is, de bele se mertem gondolni, hogy mi lene a kicsikkel nélkülem. Ott volt pl Cassy, oké, hogy furcsa kislány volt, de mégis aranyos a maga módján pedig álítólag látta, ahogy megölték az anyját. Lehet azért talált ki mindenféle furcsa, értelmetlen és bizar történeteket.
- Igaza van, de nem merem őket magukra hagyni. Sokan vannak, akiknek nem rég haltak meg a szüleik és kell valaki, aki vigyáz rájuk. Más ezt nem teszi meg. Például van egy kislány, akinek az anyukáját a szeme láttára ölték meg, szegény Cassy azóta sincs éppenséggel rendben, de legalább örökbe fogadták és talán majd vigyáznak is rá. - mondtam miután megittam a kávém maradékát is.
- Ennyire rémesek? - kérdeztem csak félig-meddig komolyan. |
- A gyerekekkel foglalkozni nagyon nehéz, türelem kell hozzá és bátran kijelentem, hogy tehetség is. Nem mindenki születik szülőnek sem. Én is így vagyok, bár nekem tanítanom kell, muszáj a középpontban lennem, de ha arra kerül a sor, hogy mások el kezdjenek engem sajnálni, inkább menekülnék is az egésztől. Nem bírom én azt. Szóval teljesen megértelek, de nem lehetsz állandóan csak másokkal foglalkozni. Jó... én papolok, amikor nem nagyon adok magamnak igazi törődést, de legalább az én hibámból tanulj, magadra is kell néha gondolni.
Jól van én papolok erről, aki teljesen utálja magát azért, mert nem tudtam elmenekülni azoktól, akik bántalmaztak. A kabinomban folytattok csak a beszélgetést.
- Mint már mondtam, neked is magadra kell gondolnod. Tudom, hogy jó látni a kisebbeken, hogy ők nem szenvednek. Hogy ők nem követik el azokat a hibákat, amiket te vagy mi. Hogy könnyebb az ő bajaikkal foglalkozni, mint a sajátjainkkal. Tudom, hiszen én is azt csinálom most - ráztam meg a fejem. Majd rápillantottam az órára. - Lassan kicsengetnek. Én meg mehetek a nyelvi osztályba matekot tanítani - sóhajtottam fel.
|
- Nem is akarnám megváltoztatni a múltat. Ahhoz képest, hogy 11 éve az árvaházban rohadok, szeretem így az életemet. Apám nem akart felnevelni engem és ez jobb is így. - nem akartam arról a görényről beszélni, aki meg akart ölni. - Ha a Tanár úr így gondolja, akkor azt hiszem nekem is így kéne hozzáállnom és akkor biztos így is lesz. - mosolyodtam el. Na, kibújt belőlem az optimista. Ez is ritka!
Öhmmm, hogy ő vigasutal engem? Hát, az úgy volt, hogy..... Na igen, most kis cuki vagyok. Ez sem gyakori ám! De ofő megérdemli, hogy őszinte legyek vele, meg amúgy is átlát rajtam, akkor miért játszanám meg magam?
- Lehet, vagy csak már megszokták, hogy nem tudnak mit tenni. Ennél talán már csao gyerek pszichiátrián lehet rosszabb vagy elmegyógyintézetben. És, hogy ön vigasztalna engem? Hát tudja az úgy volt, hogy.... - mondtam, de nem fejeztem be, mert elnevettem magam. Csak én vagyok képes ilyenekre. Inkább segítek másnak, minthogy körülöttem forogjon a világ. - Nem szeretek középpontban lenni. Utálom, ha mások szánakoznak, vagy sajnálnak. - fejeztem be végül újra szomorúan. A hangulat ingadozásaim engem is kiborítanak olykor.
Gyerekekkel foglalkozzak? Hát majd meglátjuk, lehet, nem lenne türelmem hozzájuk.
- Hát megpróbálom, de nem hisze!, hogy jó tanár lennék. Még óvónőnek se lennék jó szerintem. Nem bírnám hosszú távon a sok gyereket. Nem mondom, hogy nem szeretem őket, mert az megint nem lenne igaz, de valahogy mégse. Bár van !ég időm eldönteni, nem? - igen, kételkedek sajat magamban. Imádom a gyerekekt, hiszen az árvaházban vannak kicsik, akiket én védek miközben magamat nem bírom megvédeni. Nekik én vagyok a nővérük, de egy kislány, Cassy elment, örökbe fogadták. Remélem nem kerül vissza arra a nyomortanyára.
A kabinban miközben a Tanár út beszélt én belekortyoltam a kávémba. Tejjel finomabb, de nem vállalom be a gyomorfájást. Inkább kínzom magam. És igen, tegnap gyógyszert se tudtam venni... Majd ma suli után. Közben persze figyelmesen hallgattam, mit mond és rossz volt hallani, hogy neki rossz, amit magammal teszek. De nem megy másképp! Nem bírom a nyomást!
- Persze, hogy megértem és igaza van. Tudom, hogy ez rossz, de nem bírnám másképp. Úgy érzem, hogy így is összeroppanok. De az árvaházban is tartanom kell magam, van pár kisebb gyerek, akik felnéznek rám, csak én vigyázok rájuk. Van egy ikerpár is, akik nélkülem már megszöktek volna közben alig 10 évesek. Nem mellesleg nem nézek le senkit. Se a drogosokat, az alkoholistákat, azokat, akik öngyilkos hajlamokkal küzdenek, nem nézek le senkit csak azokat, akiknek a legkisebb probléma is olyan, mintha a világ dőlt volna össze. Nézzük azokat, akiknek az a legnagyobb baj, hogy 15 évesen megcsalta a pasijuk és emiatt máris öngyilkosok akarnak lenni. Szerintem felesleges, de persze mindenki máshogy fogja fel a dolgokat. Akad olyan, aki túléli azt is, hogy az apja az orra előtt mondja ki, hofy meg fogjw ölni, ha ott hagyják nála, de olyan is létezik, aki egy szimpla megcsalást sem b8r elviselni. Kinek mi. - vontam vállat. Tudom, hogy rossz, amit teszek, nem kéne dohányoznom. - Amúgy higyje el tanár úr, szeretném abbahagyni, de az, ohgy a többiekre vigyázzak fontosabb, mint az én egészségem. |
Ritkán látni ennyire intelligens lánykát. Jó, talán csak a gimiben találkozok kevés hozzá hasonlót. Igen, jobban idegesít az a személy, aki csak állandóan nyafog, pedig semmi nagy oka nincs rá. Akiknek pedig van, az inkább hallgat róla, mert nem akarja, hogy sajnálják. Pedig az utóbbi érdemelné meg, mint az első.
- Én tényleg örülök, hogy itt vagy és téged taníthatlak. A múltat nem változtathatjuk meg, ugye? - mosolyodtam el. - Szépen kifejezted azt, amit én akartam mondani. Hiszen, hogy fogsz találni valakit, aki minden helyzetben ott áll melletted és nem hagy el. Hiszen, húsz év után, én is találtam és hiszek benne, hogy neked is sikerülni fog.
Hát igen, Ebony. Hálás vagyok az égnek, hogy összefutottunk. Csak a múltkori eset egy kicsikét kínos volt. Ivan, szerint cuki lehetett, meg azt. Egy kicsikét meglepett, amit a lány mondott, hogy én lennék az úgy nevezett példaképe. Hűha, azt azért egy picit nehezen hiszem el, de ha ő mondja, akkor hiszik neki.
- Szerintem direkt érzéketleneket vesznek fel, hogy az ilyesmit ne vegyék a szívükre. Nem úgy volt, hogy én vigasztallak, téged? - mosolyodtam el, megint. - Én is imádlak titeket tanítani. Hát igen, azok az emberek szakmát tévesztettek. Hajrá, én csak támogatni tudlak, Beatrice. Mondjuk igazán sok türelem kell a tinédzserekhez és a gyerekekhez is. Főleg, ha két tucatnyi van belőlük.
A kabinomban ugye mi volt az első dolgom? Kávét csinálni. Szokás szerint csináltam.
- Kell, kell, de ezek épp a rossz vége. Én se vagyok jobb, nem azt mondom meg nem is akarom fényezni magam, de egy fiatal hölgy csinálja ezeket, nekem az szívfacsaró. Igen, örülök, hogy legalább te nem folyamodsz öncsonkításhoz, de azokat se lenézni, akik ezt teszik, ők csak így tudnak elmenekülni a szörnyű valóságtól. Aggódó típus vagyok, főleg, ha rólatok van szó. Ugye, meg tudod ezt érteni? - ittam bele a kávémba. |
Bántam, hogy ilyen korlátolt a nyelv, hogy nem tudjuk elmondani szavakkal, amit közölni szeretnénk a másikkal. Szívem szerint megöleltem volna a Tanár urat, amikor azt mondta, hogy tudja, hogy egy sajnálom nem sokat ér, hiszen szavakkal bárki dobálózhat és sajnos sokan meg is teszik. Csak felelőtlenül odavágnak egy-egy szót, oszt örülj magadnak. Pedig hinni akarok neki, sőt, hiszek is. Nem is neki kéne jóvá tenni az életemet, hiszen nem ő mondott le rólam, dobott árvaházba vagy akart megölni. Persze nemes gondolat, hogy mentsünk meg minden nehéz sorsú gyereket és árvát, de sajnos lehetetlen. Pedig olyan jó lenne!
- Szó sincs arról, hogy ne akarnék hinni önnek. És nagyon is jó lenne megoldani az árvák problémáit, talán egy nap sikerül is segíteni néhányuknak. Amúgy ne sajnálja Tanár úr, inkább örüljön, hogy nem kerültem apámhoz, akkor nem lennék itt. - mosolyodtam el, de a mosolyom nagyon furcsa lehetett. Egyszerre voltam boldog és hihetetlenül szomorú is. - Tudom, hogy nem megyek semmire vele, de én is sajnálom, hogy bántották önt. De sajnos pont ezek a szavak, a szeretlek, és a sajnálom azok a szavak, amikkel a legkönnyebben dobálóznak az emberek úgy, hogy eszükbe se jut, hogy őszintén mondják. Sokszor meg se fordul a fejükben az, hogy a csak úgy odavetett szavak olyan reményt ébreszthetnek az emberben, amit, ha összetörnek, akkor onnan nem feltétlen van visszaút, vagy ha mégis, akkor olyasvalakinek kell mellénk állnia, aki sose hagyna el minket, akkor se, ha mi megpróbáljuk ellökni őt magunktól, mert azt hisszük, nem érdemeljük meg a szeretetét. - gördült le ismét egy könnycsepp az arcomon. Író vagyok, legalábbos hobbi szinten, nem csoda, ha ilyeneket random össze tudok rakni.
Mi? Én vagyok a legjobb matekos? Hűha! Ez meglepett! De örülök neki, nem mondhatom, hogy nem. Faszfejek a nevelőnők? Wáo, ilyet se hallottam még ofőmtől!
- Hűha! - hirtelen csak ennyit bírtam kinyögni. - Nos... Jó hallani, hogy én vagyok a legjobb matekos. És igen, a nevelőnők utálatosak általában, de nem is értem hogy bírják minden nap a sok árvát, a kicsiket, akik esténként órákon át sírnak a szüleik után, vagy a nagyokat, akik közül a legtöbb kezelhetetlen. Tanár úr, ne rágódjon a múlton, hisz itt van és nem tért rossz útra, csak ez a lényeg, nem? Az, hogy most itt van velem szemben és próbál lelket önteni belém úgy, hogy elvileg nekünk tart órát. Lehet, hogy kilátástalannak tűnt akkor a helyzete, de nézzen magára! Remek tanár lett, akit imád az osztálya. Nem olyan, mint sok más tanárunk, hogy néha már undorodva jönnek be órára hanem ön foglalkozik velünk ezért cserébe mi jók vagyunk általában. Tudja, ezt sose akartam elmondani, de mindig is az lebegett a szemem előtt, hogy olyan jó ember legyek, mint ön. Hogy majd én is fiatalokkal foglalkozzak, szeressem és támogassam őket. - mondtam mosolyogva, kicsit talán túl lelkesen. De szerintem igazam van, persze, ha ő nem így gondolja, én elfogadom, de egy biztos, most elmondtam a véleményemet.
A kabinban, amint lefőzte a két kávét én mosolyogva szimatoltam a kávé illatú levegőbe. Úgy szeretem acfrissen főtt kávé illatát! Olyan finom! Szinte jobban szeretem, mint magát az italt.
- Köszönöm. - tettem bele egy kis cukrot, majd kevergetni kezdtem. Nem iszom tejet, nem bírom és elfogyott a gyógyszerem is.
- Mindenkinek kell valami, amivel levezeti a feszültséget. Valaki öngyilkos hajlamokkal küzd, van olyan, aki iszik, mások drogoznak vagy egyéjszakás kalandokba menekülnek a gondjaik elől. Nekem ez jutott, meg az írás. Ha az egyik nem elég, ott a másik, a sorrend felcserélhető. Mielőtt megkérdezné, volt időszak, amikor megpróbáltam abbahagyni, de nem silerült. De úgy histem, ez még mindig jobb, mintha az ereimet vagdalnám. - vontam vállat tehetetlenül. Hát igen, ilyen vagyok én. |
- Egek, Beatrice, én nagyon sajnálom! Bár ezzel nem megyek sokra tudom én, sőt hozzám még olyanok dobták ezt a szót, akik eredetileg bántottak engem. Szóval, elhiszem, ha nem akarsz nekem hinni. Meg tudom, hogy ezzel nem fogok semmit jóvá tenni, bárcsak meg tudnám oldani a te problémád és a hozzánk hasonló emberek problémáit is. Szép kis elmélet, de nem vagyok szuperhős - ja csak egy sárkány, de na, nem kell mindenről tudnia. - Másban lehet, Beatrice, de matekban te vagy a legjobb. Ezt gondolom, de tényleg, hidd csak el. Hát ja, a nevelőnők azok, khm.... faszfej. Tudom, tudom, neked mondtam, hogy ne káromkodj, de máshogy nem lehet ezt leírni. Büszke vagyok rád, hogy te ezt követed, én nem voltam ilyen elhatározott, ha nem karoltak volna fel, lehet bűnöző leszek.
Örültem, hogy egy kicsit megnyílt felém, ez is haladás. Tudom, hogy néha ki kell adni az ilyen dolgokat, ha szavakban nem is, akkor csak toporzékolunk egy picit, mindenkinek megvan erre a joga. Legalább is szerintem. A kabinomba betértünk, majd két kávét főztem, mivel mondta, hogy ő is kér.
- Nem tudom, hogy iszod, szóval, ha akarod szolgáld ki magad - tettem le a két poharad- Azt azért ne, miért csinálod ezt magaddal? |
Nagyon jól esett, hogy a tanár úr kijött utánam úgy is, hogy ez neki nem feladata, meg én csak egyetlen diák vagyok a sok közül. Az osztályban is 24-en vagyunk. Tudom, hogy a többiekkel is törődik, de még sose volt olyan, hogy csak úgy otthagyta volna az órát egy rosszkedvű osztálytársam miatt, legalábbis nem emlékszem ilyenre.
Csak figyelmesen hallgattam amit mond. Úgy tűnik meglepte, hogy anyámék csak úgy elhagytak, lemondtak rólam. Zseni? Én? Nem mondja komolyan! Oké, hogy jó vagyok matekból, fizikából meg kémiából, de a reál tantárgyakat mindig is szerettem, na meg még az irodalmat, de az egy másik történet. Büszke rám, amiért dolgozom? Na ilyet se hallottam még, de tényleg jól esik. Végre van valaki, aki megbecsül akkor is, ha félig-meddig kötelességből is teszi ezt. Áh, tehát ő is árva. Borzalmas, hiszen olyan rendes ember ő is. Miért bünteti az élet pont a legnormálisabb embereket?
- Igen, nem kellettem nekik. 4 voltam, amikor apu elhagyott minket, 6 amikor anyu bedobott az árvaházba, 14 amikor a rendőrök szóltak, hogy anyámat megölte a dílere. Széo kis család, nem? - nevettem fel keserűen. De azt még nem is mondtam, hogy apám meg akart ölni, na mindegy, lehet, megtartom magamnak. - Tényleg zseninek tart? pedig szerintem vannak nálam sokkal okosabbak is az osztályban, vagy nem? - lepődtemmeg. Ilyet se hallottam még! - Tudja, hogy általában nem foglalkozom Leslievel meg a hozzá hasonlókkal, de néha olyan nehéz megállni, hogy ne tépjem meg valamelyiket. A nevelőnők nem akarnak megérteni vagy elfogadni semmit. Azt hiszik nekem jó lesz az, ha 18 évesen kidobnak az árvaházból egy fillér nélkül. Na azt nem! Belőlem nem lesz tolvaj, vagy drogos, mint anyám volt. - csóváltam meg a fejemet. - Köszönöm. Nem fogok kórházba kerülni, ígérem. - mosolyodtam el. - Igaz, hogy csak pár oerc, de ennyit se szoktam. Legalábbis nem matekról. Nagyon sajnálom. - mondtam elszomorodva. Viszont ofőm az elő példa arra, hofy árvákból nem csak bűnöző lehet, hanem rendes ember is.
Nem kérdeztem rá, hogy milyen volt a nevelő szülőknél, mert ha mindig vosszakerült az árvaházba, akkor nem lehetett jó. Nem akarom feltépni a múlt sebeit. Épp elég, hogy az enyéim fel lettek szakítva.
- De ha nem tudja feldolgozni inkább maradjun csendben, vagy viselje el, hogy csak rosszabb lesz, mert így ha eddig még meg is próbáltam normális lenni vele, már nem nagyon leszek az. - vontam meg a vállamat kicsit értetlenkedve. Oké, hogy nem Leslie a legjobb tanuló, de annyira csak nem ostoba, hogy ne tudja, hogx ezeknek mi lehet a következménye.
- Rendben. - mondtam, majd felálltam én is és odamentem a tanár úr kabinjához. Megálltam az ajtó előtt és megvártam, hogy kinyissa az ajtót.
- Egy kávé most jól esne, köszönöm. - mosolyogtam. Hogy miről akarok beszélgetni? Nem tudom.
- Legalább ön csal kávézott ennyi idősen. Én 4, éve már a tudőmet is roncsolom, pedig tudom, hogy nem jó, de mar nem tudok, mit tenni, az életem része a napi egy doboz cigaretta, amit elfüstölök. - vontam vállat. Utálom os !agam, amiért dohányzok, de valamiben meg kell halni, nem? |
Figyelmesen hallgattam végig, mit is mond a lány. Nálam ezt természetes volt, hogy meghallgatom. Bár a munkaköri leírásban ez nincs nagyon benne, hogy a diákom után menjek vagy tartsak miatta lyukasórát. De én képes vagyok erre, képes vagyok, hiszen tudom, hogy kell neki valaki, aki meghallgatja és az még plusz is, hogy tudom mit érez, hiszen én is árva vagyok. Jó, az én helyzetem talán szarabb volt, de azt nem kell neki tudnia, csak akkor, ha konkrétan rákérdez, mint múltkor Ebony. Már megszoktam, hogy kérdezősködnek, csak régebben soha nem mondtam igazat. Most viszont lehet végre igazat is mondom, persze csak akkor, ha rá is kérdez.
- Azt gondoltam és látszik is rajtad. Lemondtak egy ilyen zseni lánykáról? Mert az vagy, hisz nem mindenki olyan jó matekban, mint te. Igaz, matek szakon vagyunk, de akkor is, más szenved, hogy megértse a tananyagok. Igaz neked is sikerült rosszul néhány dolgozat, de nem lehetünk mindenbe jó. Mondtam már, hogy Lesliet magasról tojd le, nem éri meg, hogy vele foglalkozz vagy bárki. A nevelőnők már csak ilyenek - csóváltam meg a fejem. - Büszke vagyok rád, hogy iskola mellet még dolgozol is, csak ne erőltesd túl magad, oké? Nem szeretném azt hallani, hogy az egyik diákom kórházban van - húztam el a szám. - Ugyan, csak pár percet késtél, valaki az óra közepén is be szokott állítani. Nem a te osztályod, ők tudják, hogy levenném a fejüket, ha megtörténne. Sajnos, én tapasztalatból beszélek, én is árvaházi gyerek vagyok, bár én volt nevelőszülőknél, de mindig visszakerültem.
Örültem, hogy végre picit képes megnyugodni, nem akartam így látni. Mondjuk én melyik gyerekemnek akarok rosszat? Jó, Leslie az most más eset. Ő neki nem fogok megbocsájtani egy ideig, az is biztos. Ebony nem érdemelte meg ezt az egészet. Szóval igen, még mindig nagyon dühös vagyok rá. Ha még jobban felidegesít, mehetnek majd a karók.
- Pontosan - bólintottam. - Mert nem tudja, hogyan feldolgozni az egészet, így azt csinálja, ami legkönnyebb; bántani másokat. Csak ezért tette az egészet - még mindig száz százalékosan odafigyeltem, mit mond., majd bólintottam, amikor azt mondta, hogy inkább a kabinomban beszélgessünk. - Rendben, de szólok ezeknek, hogy nem lesz matek, ha tudod hol van a kabinom, el is mehetsz oda - ezzel a mondatommal felálltam és elsétáltam az osztályhoz, szokásosat mondtam, ha megszólalnak még a szüleiket is megbuktatom. A kabinhoz csak nekem van kulcsom, így csak én tudom kinyitni. Be is engedtem magunkat. - Kérsz valamit? Esetleg kávét? Csak azért kérdezem, mert én a te korodban függtem rá. De lehet, hogy te nem. Miről szeretnél beszélni? |
Azt hittem egyszerű lesz egy ilyen osztályban megmaradni a kemény, de szótlan csajnak, aki a légynek sem árt, ha nem provokálják. Erre most itt van ez. Mit tettem? Miért bűntetnek engem ezzel?
Arra, hogy csak őszintén válaszoljak, úgysem mondja el senkinek, csak bólintottam, majd nyeltem egyet és összeszedtem a gondolataimat.
- Nem vagyok jól. Eddig azt hittem tök jól megleszek, anyámék két éve nem jutottak az eszembe, hogy miért mondtak le rólam kiskoromban. Miért nem kellettem először apámnak, aztán már anyámnak se. Most meg egy elkényeztetett liba képes volt így kiakasztani. Oké, a napom is úgy kezdődött, hogy lecsesztek, amiért másfél órával takarodó után értem vissza az árvaházba, de mit tehettem volna? Este 10-ig dolgoztam és még túlóráznom is kellett. Pluszba még el is késtem, amit nagyon bánok, erre meg pár szó miatt eltört a mécses. - vontam vállat lemondóan. Jó volt kiadni a sok szart valakinek. Tudja, hogy milyen ez? Vagy csak általánosságban beszél?
- Tanár úr, nem szeretnék indiszkrét lemni, de ez saját tapasztalatból vagy csak úgy általánosságban mondja? - kérdeztem meg végül vonakodva azt, amit annyira foglalkoztatott. Ha nem mondja el, megértem, hiszen csak egy diák vagyok. - Köszönöm. - vettem el a zsebkendőt, majd a csomagból egyet kivéve kicsit megtöröltem az arcomat, bár nem sokat használt.
De azon meglepődtem, hogy engem nem is akart volna leszidni, csak Lesliet. Mit csinált az a hp? Lehet nem is akarom tudni ki a nagy szerelme, vagy lehet, már tudom is?
- A tipikus dögöljön meg a másik tehene is, hozzáállŕs. - nevettem fel színtelenül. Tipikus Leslie, ha neki szar, másnak legyen rosszabb. - Tudnám mi a jó ebben másoknak. Mármint a káröröm kinek jó? És ha neki rossz kedve van, miért kell az enyémet is tönkretennie? - soroltam a leginkább csak költőinek szánt kérdéseket, persze, ha válaszol nekem az is jó, legalábn elfilozofálgatunk kicsit.
- Rendben. - bólintotta! Halványan mosolyogva. Örültem neki, hogy ő legalább meghallgat és nem hajt el a picsába, hogy megvan a maga baja, ne nyaggassam. Hogy mi? Nekem előbb lesz bárkim is, mit Leslienek? Na akkor tényleg megnézném a képét! De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy valahogy a tanár úr tudja, hogy nem olyan vagyok, mint mutatom.
- Jó hallani, hogy legalább ön bízik bennem. És ha tényleg nem jelent gondot, akkor szeretnék beszélgetni. Inkább menjünk a kabinjába, nem szeretmém ha valaki meghallna valamit, amit nem kéne. - mondtam és végre sikerült abbahagynom a sírást. Kivettem a táskámból az inmivalómat, mert kiszáradt acszám, de úgy, hogy már beszélni is nehéz volt. |
Szörnyű volt így látni. Az én gyerekem volt, nincs senkije, aki törődne vele. Tudom, mert akkor nem viselkedne így. Akkor kimutatná, hogy milyen okos is és nem viselkednie ilyen alpárian. Tudom, mert én is ilyen voltam, mindig is. Azt akartam mutatni, hogy én legyőzhetetlen vagyok és megtörhetetlen. Szóval, igen, tudtam milyen a lány. És féltem, hogy komolyan veszi, hogy soha nem fogja szeretni, hiszen fantasztikus lány, okos és rettentő kitartó. Tudtam, hogy fog valakit találni, aki feltétlenül szereti őt is, hiszen én már találtam és az Ebony volt. Én se hittem volna, hogy valaha valaki szeretni tud és most itt vagyunk.
- Nekem csak az őszintét, úgy se árulom el másnak - mosolyodtam el. - Nincs mit, én teljesen megértem, elég szar ilyet hallani - húztam el a számat. - Tessék, itt egy zsepi, pontosan egy csomag - kotortam ki a mellényem zsebemből a csomagot, ha elvette elmosolyodtam. - Ugyan! Leslie megérdemelte. Csak azért szóltam rád, hogy ő ne csipogjon. Hát, hogy miért ilyen most, az hosszú történet, de részben miattam. Ha neki nem jó, másnak se legyen. Én teljesen megértem és itt vagyok, ha kellek vagy beszélgetni kell, oké? - töröltem le pár könnycseppet az arcáról. - És ne vedd komolyan, amit mondott. Ezer százalékban biztos vagyok, hogy előbb fognak téged szeretni, mint őt. Én tudom, hidd el. Ha akarsz beszélgetni most, akkor üljünk le az egyik padra... vagy mehetünk a kabinomba is. Amelyik jobb neked, Beatrice. |
A hp hisztije !eg az én morgásom meg is hozta a "várt" hatást. Macar tanár úr elkezdett fegyelmezni, de csak nem lett csend. Ne káromkodjak? Nem szoktam, de most kikívánkozott. Azon viszont meglepődtem, hogy amikor utánam jött, a teremből nem hallatszott ki semmi, talán még suttogni sem mertek. Én persze bőgtem, mint egy kisgyerek és ez mocskosul irritált is. 12 éve nem sírtam, hogy bassza meg! Miért most kell?
Amikor leguggolt elém az ofő, csak szipogva, a könnyeimet törölgetve ránéztem.
- Most mit mondjak? Az őszintét vagy a szépet? - nevettem fel keserűen. - Lehet, ez lenne a legjobb megoldás, köszönöm. - mosolyogtam el halványan, még mindig szipogva. Úgy utálom magam ezért, miért történik ez velem.
- Tanár úr. Sajnálom, hogy így viselkedtem. Tudja, hogy nem szokásom veszekedni másokkal meg órán káromkodni, sőt tanítás alatt még rágyújtani se szoktam, de most ezzel Leslie nagyon felidegesített. Miért kell ismeretlenül ilyeneket vágnia más fejéhez? - ha eddig egy kicsit sikerült megnyugodnom, annak most vége lett, újra elsírtam magam.
- Sose kevertem a bajt, mindig megpróbáltam vagy normálisan szólni máshoz, vagy nem is beszélni az illetővel, de most az az elkényezetett liba kiprovokálta, hogy ilyen legyek. - néztem a tanárom szemeibe miközben még mindig sírtam, bár egyre kevésbé. |
Nos, nem volt Ebonynál, túl kínos volt a helyzet, és Ebony be is zárta magára az ajtót. Szegényem, nem azt mondom, ha nem lepett volna, nem fogadtam volna el, csak na sokkot kaptam. Legrosszabb döntésem a világon? Felhívtam magamhoz az idióta faszkalap Ivant. Nem, most nem kötöttünk ki az ágyban, beszélgetni is szoktunk. Pontosabban, pletykálni, mint a vénszatyrok. Pontosabban egy száz éven felüli és egy ötven éves. Elmondtam, hogy megkedveltem egy másik angyalt, ismerem őt, ha nem tettem volna a más szót saját magára gondolt volna, van olyan. Legnagyobb hibám, hogy elmondtam a múltkori estet. A pöcs meg annyira nevetett, hogy majdnem leesett a székről. Nem volt nagy segítség. Bár mit várhattam volna tőle? Nem épp a tanácsadás nagy mestere. Se a beszélgetés, csak néha jön meg a kedve.
Hétfő lett, szóval tanítanom kellett menni. Nem volt kedvem se magamat kínozni, se a diákokat. Úgy gondoltam, mivel úgy is nagyon sokat haladtunk vagyunk pihenhetünk is. Néha az ilyet is megengedem, ne mondják, hogy rossz tanár vagyok, bár igazán nem érdekelne, nagyon. Csak én is voltam diák és tudom, hogy az állandó matek ki tudja nagyon gumizni az agyat. Én mondom, aki tanítja azt a tantárgyat, na mindegy. Tudom, hogy sokaknak nehéz ez a tantárgy.
Éppen csengetésre értem be az osztályba, ilyen is ritkán történik meg. Persze mindjárt azzal kezdtem az órát, hogy a hiányzásokat és egyéb dolgokat beírjam. Amanda szorgosan mondta is a neveket, észrevettem, hogy Beatrice nincs itt. Reméltem, hogy nem lóg, bár az én óráimról egyáltalán nem szokott. Viszont pár pillanat múlva beállított, mire megörültem. Szeretem, ha diákjaim ott vannak az óráimon. Meg másén is, de na. Csend volt pár percig, míg a táblára felírtam a múltkori házit. Aztán a drága Leslie megszólalt. Mert miért ne. Beatrice hevesen is reagált.
- Mindketten, csendesedjetek! - szóltam nyugodtan, de ha felcsesznek nem lesz könyörület, akármennyire kedvelem Beatrice-ot. - Héhé, Leslie, ez nagyon nem volt szép! Ezzel megbánthatsz sok mindenkit, de gondolom téged ez nem érdekel. Beatrice, kérlek, ne káromkodj, legalább is ne órán. Leslie, ha még egyszer ilyet mondasz, karót kapsz, nem érdekel - óvodában tanítok, úgy látszik. Szegény Beatrice rendesen ki is akadt. Árvaházi gyerek, tudom mit érez. Rögtön ki is viharzott. - Én megyek Beatrice után, ha valakitől meghallok egy mukkanást, mindenkit megbuktatok - azzal ki is léptem a teremből.
Nem kellet sokat keresnem, hiszen hallottam a sírását, hisz mindenhol tanítás volt. Amint megtaláltam a lány, leguggoltam hozzá.
- Héj, jól vagy? Ha akarod kivehetsz egy-két órát, igazolom neked. |
Reggel a napom a szokásos basztatással kezdődött. Mrs. Hopkins megint lebaszott, mert takarodó után értem haza, de baszki, ha dolgozom este 10-ig, hogy a kurva anyámba érjek az árvaházba 9-re? Ezután még az egyik srác is beszólt, a nem létező faszom annak is a szájába. De nem szóltam semmit, a vállamra kaptam a táskámat és elindultam a suliba.
Egyedül az a tudat nyugtatott, hogy matek lesz az első órám. Kiléptem az épületből, már gyújtottam is rá az első szálra, úgymentem suliba. A 10 perces út alatt fél doboz cigit elfüstöltem, majd veszek még, leszarom. Viszont történt egy kis gond, valami baleset volt így lezárták az utat, a járdát is, kerülnöm kellett, de majdnem elkéstem az iskolából, fél perccel becsöngetés előtt léptem be a kapun, ezután futottam fel a terembe, de pont elkéstem. Már bent volt az ofő.
- Jó reggelt, elnęzést a késésért. - léptem be a terembe és leültem.
- Beatrice, hogy te mindig késel, képtelen vagy normálisan beérni? Honnan jössz? Timbuktuból? - szólalt meg rosszmájúan a "kedvenc" osztálytarsam, Leslie 5 perc elteltével.
- Kislány, a helyedben befognám a számat és az órára figyelnék. - mordultam rá.
- Ha ilyen elviselhetetlen vagy, senki se fog szeretni! - vinnyogta immár talán idegesebben. Erre végleg felment bennem a pumpa. Hogy mer így beszélni? Ki ez egyáltalán?
- Leslie, kurva gyorsan vond vissza! - fordultam teljes testtel felé, arcomon látszott, hogy nem viccelek.
- Mi lesz, ha nem? Tudod, mit? Elmondom újra. Téged soha senki nem fog szeretni! - provokált tovább.
- Azt hiszed mindent tudsz te elkényeztetett hülye picsa? Azt hiszed csak szerelemből áll az élet? Majd, ha 7 éves korodra elhagy mindkét szülőd, mert ztálnak téged, akkor pofázz az életről, addig meg húzd meg magad te 7resfejű plázakurva! - ordítottam. Bedobtam mindent a táskámba, majd azt a vállamra kapva kirontottam a teremből. Becsaptam magam mögött az ajtót, de ekkor már patakokban folytak a könnyeim. Kicsivel arrébb leroskadtam a folyósóra és csak sírtam. Hogy most már az egész osztály tudja, hogy árva vagyok? Leszartam, nem érdekelt, csak engem egy ilyen senkiházi ne oktasson ki, semmiben nem jobb nálam, de legalább ostoba szegény. |
- Nem húztam fel magam. Ez még közel sincs ahhoz! - nevettem fel. - Egyszerűen... nem félsz, hogy emiatt teljesen kihasználnák? A jószívűségedet nagyon szeretik csak úgy dobálni az emberek. Mielőtt azt mondanád, hogy ez veled nem történhet meg, megtörténhet hidd el. Szóval igen, azt ajánlanám neked, persze, nem kell megfogadod, hogy legyél egy kicsit önző. De én sem tudom miért foglalkozok ezzel, úgy látszik szeretek más dolgába túrni az orromat. Igazán nincs mit, még elvesztél volna nekem. Kikísérlek, ha szabad! - majd az ajtó felé vettem az irányt.
Nem sokáig mentünk, még kivezettem a kijáraton.
- Örültem a találkozásnak. Viszontlátásra!
/lezárt kör/ |
Egyszerűen nem értettem miért akadt ki egy ilyen dolgon. Mert szerintem ezt már lehet annak is nevezni. Csak pislogtam rá meglepetten, miközben a dossziét mégjobban magamhoz öleltem. Mégis miért érdekli őt, hogy miben segítek Margaretnek? Az én dolgom, az én időm..akkor tényleg nem értem minek is szól bele. - Szerinted ezt is simán lehet szívességnek mondani..és szívesen teszem.. - mondtam el újra, mjad csak homlokomat kezdtem ráncolni. Mi volt ennyire furcsa ebben a férfiben?
- Egyébként pedig szerintem ez az én dolgom..ha nem akartam volna elhozni, nem teszem..de nem állt semmiből. - vontam meg a vállamat, végül aztán csak halványan elmosolyodtam. Valóban ennyire aggódó típus lenne? Hiszen nem is ismer..vagy mi az oka annak, hogy ezeket mondja?
- De..miért húzta fel magát egy ilyen dolgon? Hiszen..semmi köze hozzám.. - kezdtem el ráncolni a homlokomat, bár maga ez a kérdés lehet kicsit nyersen hangzott, de tényleg érdekelt. Hogy még mit is mondhanék, magam sem tudom..lehet nem is kellene már semmit, csak szépen vissza kellene mennem. Margaret már biztosan vár.
- Viszont...nekem mennem kellene. Margaret már biztosan vár. - jelentettem ki, miközben lepillantottam a földre. Valami oknál fogva nem tudtam több ideig a szemeit fürkészni.. - Köszönöm a segítséget.. - mondtam mosolyogva egy futó pillantást vetve rá. |
[50-31] [30-11] [10-1]
|