|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:22 - |
 |
[203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
Mikor már nem jár a szája, hanem lassan ő is idedugja pofiját, lehunyom a szemeim és élvezem. Meg persze viszonzom is azért... Tudván, hogy nem tartotta rossznak a nyelves csókot, megpróbálkozom ismét vele és nyelvemmel finoman a fogai közé préselődöm és bebújva a szájába, próbálom játékra hívni az ő nyelvét is. A simogatását sem hagyom figyelmen kívűl. Halk hümmögve csókolom, és viszonzásul kedvességét, kezeimmel lassan betérek felsője alá és ujjaimmal hátát cirógatom. Remélhetőleg sokáig bírja, és így a simogatással sem hagyok fel, noha már ettől a kis apróságtól is kissé... hát... izgalomba jöttem. Ami amúgy nem lenne probléma, ha nem egy emberekkel teli parkban lennén. Hiába nincs most itt senki a közelben, valahogy ki is kell jutni. És bizony álló zászlóval igencsak nehéz lenne... |
 Az biztos, hogy nem valami kellemes a csipkedésük, mégis, ahogy felháborodva próbálják megkaparintani tőlem a zsemledarabokat, és amiként Rick igyekszik bújtatni előlük... Inkább játéknak élem meg, semmint komoly támadásnak, azért is nevetem el magamat egyhamar.
- Biztosan csak éhesek... vagy rettentően türelmetlenek - mosolygom, egy rövid momentum erejéig átpillantva Rick válla felett, hogy láthassam, miként csipegetik fel a darabokat. Meggyűlik velük a kacsa-népség baja, mert így nincs mitől átáznia a zsemlének, és nehezebb nyeldesniük. Azért a zacskót nem dobtam közéjük, még képesek lennének azt is befalni, aztán még elpusztulnának. Sietősen el is űzöm a zsebem mélyére, nehogy egy váratlan pillanatban ellopják tőlem.
- O-ohh... igaz... - sutyorgom vissza Ricknek, fél szemmel sasolva, hogy tényleg nem néznek-e ide, majd az ideiglenes székemre tekintek, cinkos mosollyal az arcomon. - Olyan türelmetlen vagy - csóválom meg a fejemet, mintha kettőnk közül nem én lennék a rosszabb, ha ilyesmiről van szó. Na de nem gonoszkodok tovább, megint becsukom a szemeimet, a fejemet enyhén oldalra fordítom, hogy aztán megcsókolhassam a száját. Közben továbbra is a nyakát karolva, serényen cirógatom a kobakját, tudva, mennyire kedveli a simit. |
Már épp érinteném nyelvem hegyével is az ajkait, amikor ránk támadnak a homofób kis tollasok. Nem is tudom hirtelen miképp kéne ellenük tenni, mert bántani biztosan nem fogom a hülyéket. Mindenesetre Aident átkarolom és bújtatom kezeim alatt a fejét, amennyire tudom ,mert hogy a kacsák előszeretettel csipkednek mindenfelé. Aztán ahogy a kölyök elhajítja a zacsit, a kacsák odareppennek, s mint kiderül, nem a homis viselkedésünk miatt érezték magukat sértve. És bár a csípésektől megkímélhettek volna, megnyugodva hallom, hogy Aiden kuncog és ahogy elengedem és ránézek, látom, hogy mosolyog is. Magamtól biztosan nem jutok el idáig, de látva az ő jókedvét, én is elmosolyodom, ami csak szélesedik a végén. - Ki gondolta volna... A kis hálátlanok... - somolygom, ahogy ismét átkarolom a fenekénél és úgy tartom. - Na de most nem figyelnek... - sutyorgom, mintha bizonyára érdekelné is a kacsákat, mit tervezek. Aztán előrébb hajolok kissé csücsörítve. - Kérem a puszim... |
Nem készültem rá, hogy majd az ölébe fog húzni, de valahogy nem zavar, így a heves ölelgetésem mellett a pad két oldalára térdelek, és picit engedve a szorításomból, szépen lecsüccsenek a combjaira. Eszembe sem jut igazán azon morfondírozni, hogy mi lesz, ha valaki erre jár, mert túlzottan hozzászoktam ahhoz, hogy nincsenek körülöttünk mások. Másrészt a pityergésem eléggé leköt, pontosabban az elfojtása, mert még magam sem tudom, miért folynak igazán a könnyeim. Kivéve, amikor a nyakamba puszil, mert akkor halkan felnevetek, és valóban boldogságot érzek a mellkasomban. Én azért ilyesmit még nem merek tenni, viszont gyengéden megcirógatom a tarkóját, s csendben élvezem közben a bőrének finom illatát.
Elkell telnie néhány hosszú pillanatnak, mire sikerül annyira összeszednem magamat, hogy elemelhessem a nyakától az arcomat, és rá nézhessek. - Ühüm... - mosolyodok el szélesen, ám alig, hogy behunyom a szemeimet, és finoman odaérintem az övéihez az ajkaimat, az éhező, felbőszült kacsák konkrétan lerohannak minket.
- Ááá Riick, segíts! - nevetek fel, miközben ismét odabújok hozzá, azzal a különbséggel, hogy a zacskót tartó kezemet a magasba emelem. Aztán eszembejut, hogy talán oda kéne nekik adni, így sietősen kibogózom a laza csomót, majd jobb híján a földre szórom nekik a kajájukat. - Ohh fúj, iderottyantott az egyik - kuncogom, ahogy oldalra pillantok magam mellé, a padra. Az alávaló példány csak a dolga végeztével hajlandó átverekedni magát rajtunk, mintha enélkül nem szállhatna le a pad háta mögé, a fűbe. - Egek, veszélyes ez a park - fordítom vissza a tekintetemet Rickre, széles mosollyal az arcomon. |
Nem gondoltam volna, hogy majd pont miattam fog majd megint elpityeredni, de azt hiszem - azt akarom hinni - hogy ezek öröm könnyek. Kijebb ültem és ahogy jött átkarolni a nyakamnál, úgy húztam az ölembe, hogy én is alaposan megölelhessem. Nehéz volt megállni, hogy én is rá ne kezdjek. De sikerült. A nyakába cuppantottam, és amíg ölelt a hátát simogattam. Majd amikor - már ha megtörtént - elengedett, rá mosolyogtam. - Kapok puszit? - simítom kezeim lassan le a derekára, hogyha már ténylegesen az ölembe ül, le ne csusszon. Már a kérdésem után csücsörítettem neki, hogy megkaphassam, amikor a kacsák megelégelték és néhány ránk vetették magukat a vízből. Ha Aidennél volt a zacskó, akkor a többi is jött csipkelődni. Ha nem, akkor azok betámadták a zacsit. - Gengszter kacsák! - próbáltam le lökdösni magunkról a hápikat. |
 Révén, hogy nem kapok semmiféle választ Ricktől, én sem erőltetem nagyon a virág vadászatot, mert őszintén szólva nem sok kedvet és energiát érzek hozzá. Pedig tudom, hogy attól bódultam csupa jó dolog várna ránk, és elmúlna egy kicsit ez az üresség... Ám egyelőre úgy érzem, hogy ezzel elárulnám a többieket. Egy hét után már is a felejtésen gondolkodni? Rémesen hangzik.
Egy apró sóhajjal folytatom a kacsák etetését, figyelve, ahogy hablatyolnak a lapos kis csőreikkel. Már hiányoztak az állatok, még ha nem is szeretném pótolni a családtagjaink helyét. De nélkülük még sivárabb minden, élettelen és szomorú, szóval egy kicsit most jól esik törődni velük. Persze megértem, hogy Rick jó időre hallani sem akar róluk, neki ez sokkal nehezebb, hiszen ő már évek óta a falkájával élt. Én alig-alig, mégis a szívemhez nőttek.
És újfent a történteken morfondírozva ér az igen csak meglepő kijelentése. Meg is akadok a zsemle tépkedésében, és lassan, elnyíló ajkakkal visszafordulok hozzá. Napok óta, mintha most először látnék színeket, hallanék hangokat... Nagyot dobban a szívem. - Én is szeretlek téged... - motyogom neki hasonló hangerővel, és egy apró mosollyal az arcomon, mert most emiatt is sírni támadna kedvem. Attól félek, ha túlzottan beleélem magamat, nem fogom tudni megállni, de... Inkább úgy döntök, hogy nem érdekel.
Felkelek a földről, és lassan elé lépkedve, átölelem a nyakát. Persze, itt már nem tudom megállítani a könnyeimet, azonban nem is akarom... |
Csak bólintok egyet. Most valahogy lusta vagyok tenni is a boldogságért. Ilyen állapotban várom a sült galambot. És úgy látom Aidenre is ráférne valami löket energia, mert ő is zombi hangulatban van napok óta. Figyelem, ahogy összegyűlnek a kacsák az etetésnél és ahogy egymás elöl kapkodják el a morzsákat. Aztán megint elnézek Aiden felé. Azon töprengek vajon jobban járt volna e, ha akkor nem erősködöm és hagyom, hogy a doki elvigye. De... biztosan nem érezte volna olyan jól magát mint velem... mert hát az igazgató tutira nem sátorozott volna vele vagy adott volna rá ,,fuck me" feliratu felsőt... Nem kertészkedett volna vele és nem beszélgettek volna olyan dolgokról mint mi. Halványan el is mosolyodok az emlékekre, ki tudja mióta először. Ezen töprengve pedig megszólalok még mindig Kis fürtöst figyelve. - Szeretlek Aiden... - mondom nem túl hangosan, és aztán el is kezdem rágni a szám. |
Sohasem gondoltam volna, hogy valaha a városban, emberek között fogok élni, de miután láttam, hogy nem ők a kizárólagos gonoszok... Ha nem is engedtem el a félelmemet, némileg csillapodott. Persze, a történtek után... amelyekre gondolva újra és újra zokogni támad kedvem, szóval eszembe sem jutott ellenkezni. Olyan voltam, mint egy élőhalott, csupán tettem, amit kellett, követtem Ricket, és pár nap múlva egy idegen helyen ébredtem. Nem, már sokkal korábban idejöhettünk, de egyszerűen semmire nem emlékszem azokból a napokból. Még most is teljesen tompa vagyok, egyszerűen nehéz túllépni.
Sokszor csak ülünk a lakásban Rickkel, és olyankor, amikor a gondolataimra vagyok hagyva, szinte kivétel nélkül ők jutnak eszembe. Az ő kedvéért igyekszem nem látványosan szomorkodni, mert tudom, hogy neki még nehezebb, ám, ha vásárolni van, vagy egyszerűen már csak nem bírom tovább, gyakran látogatom a mosdót, hogy csendben kisírhassam magamat.
Az egyedüli vigaszom, hogy mi még itt vagyunk egymásnak, és olykor, amikor odajön hozzám ölelkezni, én sem teszek mást, csupán csendben tartom a karjaim között, és simogatom, hogy legalább belé lehelhessek egy kis erőt. Talán ezért sem vonakodtam eljönni vele a parkba.
Az emberek között sétálni azonban már egészen más, így, amíg nem találtunk egy csöndesebb helyet, végig a kezét szorongatva haladtam mellette. Ezen a kis tavas szakaszon viszont nem ültem sokáig mellette a padon, a vékony sétáló ösvény után letelepedtem a fűbe, ahonnét kényelmesen szórhattam a kacsáknak az ennivalót. Legfeljebb két méter lehet közöttünk, ennél messzebb képtelen lennék tőle menni. - Nem tudom, itt hol szerezhetnék - válaszolom neki csöndesen, hátrafordulva hozzá egy pillanatra, ám hamar visszanézek a kacsákra. Azt hiszem, a történtek előtt nagyon a szívemhez nőtt Rick, most viszont csak ritkán tudok a szemeibe nézni. Tudom, hogy valamilyen szinten én is hozzájárultam ahhoz a vérengzéshez, emiatt gondoltam is már arra, hogy inkább...
De túlzottan becsülöm és szeretem az életet ahhoz, hogy így eldobjam magamtól, tehát nem műveltem semmi ostobaságot. Na meg, önző dolog lenne őt itt hagyni, egyedül. Amikor szükségem volt rá, azonnal ott volt nekem, és azóta is segít, ennyi a legkevesebb, amit visszaadhatok belőle. - De azért körülnézhetünk - teszem hozzá végül, a szokásos tompasággal. |
Egy hete történt az... ami megtörtént. Még most sem tudom kiverni a fejemből a fájdalmas pillanatokat. S egy időre egy kis lakásba költöztem Aidennel, mert... mert képtelen voltam ott nyugodt lenni, aludni, enni, élni. A lakásban sem sokkal jobb a helyzet, de az új környezet lehetőséget ad. Hiába temettük el őket a kertben... már akit megtaláltunk, a konyhában mindig ott láttam Corát felakasztva, a véres mikrót, a kanapén kibelezett Kaint és a többieket. Nem bírtam meg lenni. Felmondtam a munkahelyemen is, mert képtelen vagyok ezek után állatokkal foglalkozni. Horust is szabadon engedtem és remélem, hogy most is jól van. Nem, sajnos Dommielt nem tudtam megölni. Mikor megérkeztem, már sehol se volt. Dulakodás nyomait véltem látni, de meg lehet csak ő őrjöngött. Mindegy is. Tervezek egy új házat venni, de háziállatot soha többé. És Aidennek is ezerszer jobban vigyázok. Wcre is alig merem egyedül elengedni, és most gyakran előfordult, hogy a nagy némaságban csak úgy odamentem és hozzábújtam vagy megölelgettem. Hiányzik az a nagy szeretet, ami akkor körülvett, s egyben féltem is mindentől. Jó darabig a lakásból se akartam kijönni, mert mindenfelé kutyákat látok, kóbor macsekokat és bűntudatom van, hogy mostanában a munka miatt elhanyagoltam őket.
Ám egy hét után úgy döntöttem, hogy kisétálunk ide Aidennel. Jó idő van, és kell a levegő. Etethetünk kacsákat, leülhetünk egy fa tövébe vagy akármi. Mondjuk én most egy padon ültem és bámultam magam elé sok mindenn eltöprengve. Nem hibáztatom Aident. Nem tudhatta, hogy ez lesz. Én sem gondoltam volna. Bár azt sem tudhatom miféle célból volt ott az az ágy, de nyilván lelkesen készítette Aidennek, márcsak a környezet és a lila virágok miatt is gondolom. De erről nem szóltam Aidennek. Nem kell, hogy nagyobb bűntudata legyen. - Tudod... most jól esne egy kis virágpor... - jegyzem meg, már ha a közelben van és hallja. |
 - Majd egyszer csak elhiszem - számra egy fél oldalas mosoly.
Tudom, elég fura voltam, meg nem hittem az embereknek. Azért teljesen reménytelen nem voltam, hisz ez a srác kedvelt engem. Történnek még csodák.
- Ahhoz már rendes könyv fog kelleni - nevettem.
Úgy látszott Darry szívesen töltene velem sok időt, ami nagyon aranyos volt.
Az egész délután kint voltunk a városligetben, de csak dumáltunk. Sok sztorit meséltünk egymás családjáról, magunkról. Estélig viszont nem akartam maradni, csak azért mert sötét utcákat ki nem állhatom. Fantáziám szó szerint határtalan, így simán képes egy ártatlan árnyék helyére egy sorozatgyilkost varázsolni. Szóval, amikor alkonyodott, én elköszöntem Darry-tól és hazamentem.
[lezárt kör] |
 - Oké, én elmondom százezredjére is, hogy tutira nem foglak elküldeni sehova - mondtam. Egyébként is, ha én valakit véletlenül pont nem akarok a környezetemben látni, annak szépen megmondom, nem fogom hamis ábrándokba kergetni. Az se jó dolog, és bár utálok embereket megbántani, inkább az őszinteségemmel tegyem, minthogy a hazugság fájjon utólag.
Úgy nézett ki, hogy a változtatni vagy nem változtatni témáját ezzel le is zártuk. Nem is volt értelme mit túlragozni rajta, ha ebben maximálisan sikerült egyetértenünk.
- Ja - mosolyodtam el. - De azért megpróbálhatnánk majd számontartani, még ha ezernyi dologról is lesz szó, vagy ilyesmi - tettem hozzá nevetve.
Jól van, szerintem én egyre hülyébbnek tűntem. Én már tényleg mindenre azt fogom mondani, hogy oké, megpróbálhatjuk, meg hogy meg fogjuk csinálni - éljen az állandó pozitív életszemlélet. De azzal meg nem tudok mit kezdeni, hogy nagyjából tényleg bármit szívesen csinálnék vele, és tökre örülnék annak is, ha lenne még egynéhány közös pillanatunk meg emlékünk. Ezek a gondolatok pedig asszem' szépen lassan meg fognak őrjíteni, ha nem csinálok velük valamit, vagy valamilyen csoda folytán nem váltjuk őket valóra. De hogy addig mi lesz itt... Tuti őt is ki fogom akasztani a zseniális beköpéseimmel egy idő után.
- Az csak jó, ha kimondod, úgyhogy mondd ki nyugodtan bármikor. Én bírom, ha valaki őszinte - válaszoltam. Amit akaratlanul is kimondtuk, azt ki kellett mondanunk. Nálam baj meg sose származhatott belőle. - Amúgy nekem is tetszik - jegyeztem meg vigyorogva.
Oké, nekem vele kapcsolatban mi az, ami nem tetszik? Ha akarnék, még akkor se tudnék olyat találni.
- Rendben - mosolyodtam el. - De a béna időpontjaimtól továbbra is rettegj, tuti a legalkalmatlanabb pillanatot fogom kiválasztani - tettem hozzá. |
- Akkor jó - mosolyogtam. - Aranyos, hogy így próbálod bizonygatni, hogy nem lesz semmi baj. Nem rossz dolog, csak furcsa nekem. Mások már rég elküldtek volna a melegebb éghajlatra, amiért ilyeneket mondok.
Nem tudtam, nem hazudni. Kellemesen meglepett, hogy Darry ennyire hisz bennem, magunkban. Nekem igen is más ember. Akikkel kapcsolatott létesítettem, azok nem szoktak ennyire biztatni engem. Ki tudja, lehet ezért kedvelem ennyire?
Az elvetés dolgon csak mosolyogtam, mert ja, én se akartam. Sőt még nem is akartam, hogy valamikor megálljon. Bírtam, ahogy van nem akartam semmit változtatni rajta. Tudom, elég fura a gondolkodásom, de na. két izgő-mozgóval élek, azokat is szeretem. Talán az ilyeneket a típusaim, hm? Mert a legtöbb barátom is sajtkukac.
- Szerintem, ha többet fogunk találkozni, akkor még több kérdés fog felmerülni, az száz százalékig biztos. Ki tudja, lehet már nem is fogjuk tudni számon tartani - mosolyogtam.
Ha még többet fogunk találkozni az biztos, hogy egyre nagyobb káosz lesz a fejemben. Egyszerűen már csak kiáltozni fogok belülről, hogy mi a jószágú hétszentiség történik az agyamban. Az lesz a legjobb, amikor tényleg nem fogok tudni mire gondolni. De szerintem akkor is csak vele lennék, vele akarnék lenni. Vissza kell szállnom a Földre. Nem gondolhattam túl.
- Kö-köszönöm - zavarodottan simogattam a felkarom. - Igazán nem tudom mi ez, hogy miért történik ez velem, velünk. De tetszik - megint kimondtam azt, amit tényleg nem akartam, hogy a másik hallja. - Megint kimondtam, amire gondoltam. Mint mindig. Sajnálom.
Persze azt a "sajnálom"-ot oda kellet nyomnom. Meg mi ez már, hogy ennyit beszélek? Krónikus szófosás volt vagy, mi?
- A jövő hét nekem fullos a suli miatt és a rajzaim miatt. De emígy szabad vagyok, azon a héten kívül. De nyugodtan megdobhatsz sms-sel vagy hívással, ha nem is tudunk találkozni. |
- Figyelj, én valami állati szarul hazudok, és már elvből sem teszem. Ha mondok valakinek valamit, és az ellenkezőjét gondolom, arra nagyon nem nehéz rájönni - mondtam. Tényleg még a szinte semmit nem jelentő kamuzásaimnál is lebuktam, ez egyszerűen tény volt. Ritkán szorultam rá, az őszinteség többet jelentett nekem bármilyen kegyes hazugságnál, de ha véletlenül megpróbálkoztam, az se jött össze.
- Oké, akkor ötlet egyértelműen elvetve - válaszoltam nevetve, ha már ilyen szépen megállapítottuk mindketten, hogy jobb lesz az, ha mindent szépen úgy hagyunk rajtam, ahogy van. Akárhogy nézzük, mindenki jobban jár ezzel, minthogy állandóan depibe vágjam magam, aki meg nem, azzal nem tudok mit kezdeni. Ha kiakasztom őket, azt meg úgyis megszokták már, úgyhogy teljesen mindegy. Aki meg nem szokta meg, az majd megszokja, és így mindenki boldog.
Vagyis nem teljesen, nemhogy a gyakorlat, még az elmélet se teljesen okés, de a lényeg megvolt. Mondjuk én tökre el tudnék viselni egy olyan világot, ahol nem léteznek olyan dolgok, mint a szomorúság. Utáltam az embereket boldogtalannak látni még teljesen ismeretlenül is. Épp ezért simán odamentem az utcán egy-egy látványosan szomorú emberhez, hogy feldobjam őket, és általában tényleg úgy is váltunk el, hogy felfelé görbült a szájuk.
- Oh, akkor írjunk egy listát azokból, amit ki kell derítenünk. Kezdjük azzal, hogy mégis hol a francban tudtunk mi úgy találkozni, hogy egyikünknek se maradjon meg, a második pedig lehetne az, hogy rájöjjünk, mi váltja ki belőlönk ezt a hatást - javasoltam vigyorogva. - Aztán ki tudja, idővel lehet, hogy bővülni fog a listánk - tettem hozzá.
Tulajdonképpen én nagyon is örültem volna neki, ha lesz rá alkalmunk, hogy együtt derítsünk ki dolgokat, főleg olyanokat, amik kettőnkről szólnak. Vagy én már azzal is megelégszem, hogy a jövőben bármit is együtt csinálunk. Komolyan, ha ebből lesz valami konkrétabb, én leszek a világ legboldogabb embere, ezt így kijelentem előre bármiféle kétség nélkül. De bakker, nekem mégis mióta voltak ilyen gondolataim? Még csak most tűntek fel, de eh, wow. Jól van.
- Ez aranyos - mosolyogtam. Hú, ez aztán egy értelmes reakció volt, tényleg. - Amúgy szerintem is különleges vagy. Nem tudom ilyen dolgokkal alátámasztani, mint amiket felsoroltál másoktól, de... szerintem az vagy - mondtam. Hát, oké. Ez lehet, hogy így egy kicsit érdekesen hangzott, főleg, hogy még indokolni is képtelen voltam. Viszont arra is, hogy a gondolataimat magamban tartsam, úgyhogy nézzük a jó oldalát: legalább megismerhette a véleményemet.
- Oké, akkor mindenképpen meglesz - válaszoltam elmosolyodva. - Mostanában nem nagyon vannak fix időpontra tervezett programjaim, úgyhogy szinte akármikorra szervezhetjük a következőt.
Hm. Úgy tűnik, hogy bármikor találkozunk - már ami azokat illeti, amikre emlékezünk is -, szinte rögtön tervezzük a következő találkozást, pedig még csak a végére sem értünk az aktuálisnak... |
- Nem akarom elrontani a hangulatot, de engem már elküldtek a fenébe, még ha azt is mondták, hogy kedvelnek - sóhajtottam. - De, ajj, benned teljesen bízok.
Nem voltam totál pesszimista állat, ezt mindenki tudta. Csak legyek inkább az, mint egy olyan ember, aki ezerszer csalódik. Rohadtul nem kedveltem ezt az érzését. Rohadt ördögi kör az egész. Csalódok, utána viszont újra próbálkozok. Mármint tényleg bánt, ha valaki titokban utál, de nem fogom akkor nekik szentelni a hátralévő napjaimat. A szar napjaimon majd kisírom az egészet, azt lesz jobb is. Általában azok után minden rossz dolgot és olyan vidám vagyok, mint egy kiskutya.
- Én szívesen megnézném. Bár még én Isabellát és X-t le tudom nyugtatni egy egyszerű sztorival, nem tudom, hogy az nálad is működne. Sőt szerintem az téged még jobban felpörgetne - mosolyogtam. - Én jobban bírlak így, szóval... talán nem is próbálkoznék annyira - vontam meg a vállamat.
Elég volt mesélnem a külföldi történeteimet és az a kettő már a seggükön is volt. Igazából bármit mondtak nekik, ők meghallgattak. Talán csak akkor nem voltam képesek megvárni a végét, ha nagyon siettek valahova. Bár akkor is szoktam, amikor tényleg késésben voltunk. Szerettem őket. Bár erre szerintem Darry is képes lenne. csak ő nem ülne a fenekén. Sőt, szerintem tök lelkes is lenne.
- Én is, így vagyok igazából - mosolyogtam halványan. - Igazából, ha veled vagyok... nem is tudom... rögtön jobb kedvem lesz. Nem tudom, miért van én se, de nagyon érdekesnek találom, mert igazán még nem nagyon tapasztaltam.
Igen, megint zavarban voltam. Nem is tudom ezek mik voltak egyáltalán. Helyesbítek, nem tudom honnan származtak. Melyik agyrészemből? Vagy egyáltalán a fejemből? Attól félek, hogy a szívemre hallgatok. Még az kéne. Arra a gonosz szerkezetre. Csak össze töri magát állandóan, azt nekem fog fájni. De az agyam egy ponton átadta neki az irányítást.
- Értem - bólintottam. - Mármint tényleg megértem! Engem is hívtak különlegesnek, mert régebben félelmet nem ismerő voltam, hogy az ő szavukkal éljek. Igen, az a srác, aki a saját mondataitól elszégyenli magát - nevettem. - Vagy mostanában, hogy ilyen fiatalon milyen rendezett vagyok. Mindegy is. Azt tudom, hogy én mindenhogy kedvellek. Bár annyira még nem ismerlek, annyira, de biztos vagyok benne, hogy a hibáiddal is bírnálak. Oh, baszki. Ezt..ezt a teljes mondatot nem akartam kimondani. Mert..mert nem tudtam mit fog rá reagálni
Ugh.. átestem a ló másik oldalára. Ha túlságosan zavarba jövök, nem hogy bocsánatot kérek, de magyarázkodok. Csodálatos.
- Én meg szívesen elmennék veled. Tényleg, bárhová. |
- Nem hinném, hogy bármi is rosszul tudna ezen elsülni. Most gondold el, én is bírlak téged, te is bírsz engem, ezen nem tudunk mit elcseszni - mosolyodtam el. Én és az optimizmuson, köszönjük. Gyakran megfordult a fejemben több eshetőség is, de a legrosszabbat mindig a végére hagytam, vagy szimplán meg se alkottam. Páran azt mondták, hogy ezzel csalódást fogok okozni magamnak, ha valami nem jönne össze, de köszi, nem kell engem ettől félteni. Voltak csalódásaim, nyilván, de ha nem lettek volna, sosem tanulok meg olyan dolgokat, mint mosolyogva túllépni valamin vagy megbocsátani. A legrosszabbra készülősdi számomra egy olyan mentalitás volt, ami nagyon nem jött be.
- Egyszer azért megnézhetnénk majd, hogy sikerül-e, vagy teljesen reménytelen vagyok - válaszoltam rá vigyorogva. - Szerintem lennének is egy páran, akik hálásak is lennének érte, ha bebizonyosodna az állítólagos szuperképességed... Viszont asszem' hosszútávon nekem se tetszene, ha eltűnne a hiperaktivitásom - gondolkodtam el. Akármennyire idegesítettem néha pár embert, én azért szerettem pörögni. Néha estem túlzásokba, ami már nekem is feltűnt nem egyszer, viszont akkor se tudtam magammal mit kezdeni, úgyhogy lehet, hogy ilyenkor jól jönne valaki, aki csillapít legalább minimálisan is. Néha ez azért elég hosszú folyamat szokott lenni. De bakker, valakik meg pont emiatt szeretnek.
- Hm, akkor majd valamikor megpróbálkozhatok, hogy egy egész napon keresztül vigyorogjak melletted. Bár szerintem ez veled nem lesz nehéz. A hatásodra valamiért reflexből csinálom, de gőzöm sincs, hogy amúgy miért - állapítottam meg, természetesen még most is mosolyogva. Én már tényleg nem vágtam, hogy hogyan és miért van ez így, de oké. Nekem tök jó így. Valami nagyon jó hatással volt rám, amit nem tudtam pontosan hova tenni.
Nagyon nem voltam az a típus, aki egy pillanat alatt szerelembe esik, és talán még ezt sem tudnám annak nevezni - egyszerűen nem lehetett az, ennyi idő alatt legalábbis tutira nem. De egy "nagyon-nagyon erős vonzódás" kategóriát meg merek kísérelni magamnak, bár tök más volt, mint akármelyik eddigi kapcsolatom előtti érzés. Viszont akárhogy is néztem, ez volt a világ egyik legjobb dolga. Jobb már csak a fentebb álló dolog lehetne, amihez viszont kéne is tennem valamit...
- Mindenképpen jogos a hírneve, azt meg kell hagyni - jelentettem ki vigyorogva. - Hjaj, attól függetlenül, hogy nálam alapbeállítás, hogy mindenkit nagyon imádok, és mindenkivel képes vagyok akármeddig beszélgetni és eltekinteni a hibái fölött bármi egyéb nélkül, én magam is bevallom, hogy ennek is megvannak a hátrányai, már ami egyesek reakcióját illeti. Viszont hiába használtak már ki, nekem továbbra is ez a normális. Lehet, hogy valakinek fura vagy különleges, de mivel nekem ez alap, nem látom, hogy annyira extra dolog lenne - vontam vállat. - De örülök, hogy te viszont így látod - tettem hozzá mosolyogva. - Én meg szimplán tudom, hogy így lesz - mondtam. Mert én tényleg millió százalékra tudtam, hogy nem fogok valami kis baromságon fennakadni, hogy ezután mondvacsinált okokkal megutáljam.
- Lehet, hogy a sors akart minket szopatni, hogy kétszer is találkozzunk, mire eljutunk egy normális kommunikálásig - nevettem. - Tuti fogunk még találkozni, főleg, ha azon múlik, hogy én mikor foglak valahova elrángatni. Mert az biztos meglesz - biztosítottam. |
- Azok, hát, de most mit tudsz ellenük csinálni? Csak ignorálni lehet vagy, ha az emberben van egy kis bátorság, akkor harcolni ellenük - kommentáltam. - Remélem - mosolyodtam el. - Szeretek veled beszélgetni és nagyon nem szeretném, ha rosszul sülne el az egész dolog - sóhajtottam.
Quinn Kool - a tizenhárom éves szerelmes kis lány. Már nem tudom, hogy lereagálni magam. Nekem ez az egész teljesen új volt, hogy a második találkozásig eljutottunk. Egyáltalán, hogy kedvelni még ezek után is. Mike-kal jártam már 14 éves korom óta, de az teljesen más volt. Eldöntöttük, hogy együtt vagyok, néha átmentünk egymáshoz azt nagyjából annyi is. Azt faképnél hagyott, mert nem akartam beadni a derekamat. Azt ott volt Lela, aki kijelentette, hogy neki macsósabb férfiak kellenek. Szóval nem tudtam, hogy kezeljem ezt az egészet.
- Rám azt mondják, hogy le tudom nyugtatni leghiperaktívabb embert is. Nem tudom honnan vették ezt az állítást, de lehet, hogy igaz, én nem vettem észre - vontam meg a vállam. - Azért kíváncsi lennék, hogy tényleg helyes a pletyka. A barátaim tuti letesztelnék rajtad, hogy lássák a saját szemükkel. Én viszont szívesen hagynálak úgy, mármint lelkesen és aktívan.
Az anyámra, én már nem tudom, hogy mit hablatyolok össze-vissza. Én már nagyon szemezgetek a vízzel. Talán végre akkor megszabadítom magam a sok kíntól. Hihetetlen, hogy rosszabbnál, rosszabb dolgok jönnek ki a számon. Még egy ilyen hülyeség és ugrok.
- Hallod, négy testvérem van, rosszabbat is láttam már - mosolyodtam el. - Annak örülök, ha ahhoz lenne szerencsém, akkor biztos, hogy az lenne a legjobb napom az utóbbi három évben.
Már túloztam is. Bár nyugodtabb voltam, mert biztosított róla, hogy nem fog lecseszni miatta, így, úgy gondoltam, ezért se fogja leharapni a fejem. De még mindig kusza volt nekem ez az egész, hogy annyira felszabadult vagyok a közelében. Miért ilyen különleges ez a srác? Miért pont ő? Annyi kérdés volt a fejemben, mert ez már hihetetlen, hogy egy-két nap alatt így megkedveljek valakit. Egy biztos - Darius Chase rendkívüli srác volt és én valamiért szeretem ezt benne. Többire talán, valamikor rájövünk. Remélem.
- Szerintem ez már legenda az egyetemen és hősként tisztelik Casey-t - nevettem. - Casey Ester Kool örökre beírta magát a suli történelmébe, hős, aki szembe szállt a gonosz Schmidt proffal - folytattam a nővérem fényezését. - Őszintén, én tényleg kevés emberrel találkoztam, aki tényleg ennyire nyitott az emberek felé. Szinte mindenki csak a saját maga dolgával törődik és leszarja a környezetét. De te nem. Téged érdekelnek az emberek és nem állítod a legrosszabbat a másik személyről. Ráadásul nem harapod le az ember fejét minden kis apróságért. Szóval, Darry, te nem vagy átlagos, egy picit sem - dicsértem agyon a társamat. - Tényleg remélem, hogy így lesz, bízok benne - mosolyogtam.
Fényeztem tényleg, kicsit túlságosan. Viszont hogy merészeli azt képzelni hogy átlagos?! Ez már nekem sértés.Közönséges embereket nem szeretek meg ennyi idő alatt.
- Ja, annak én is nagyon, nagyon örülök - nyugtáztam. - Viszont rejtély, hogy elsőre miért nem jegyeztük meg egymást. Bár mindegy. Most itt vagyunk és remélem, hogy még rengetegszer fogunk még találkozni. |
- Gyökerek - foglaltam össze a véleményemet röviden. - Ne aggódj, nálam ez nem fog előfordulni - mosolyogtam. Mert igen, én úgy terveztem, hogy az elkövetkezendőkben baromi sok helyre el fogom rángatni csak úgy. Vagy ha fogalmazhatok így, zaklatni fogom, amikor csak tudom. Mondjuk tuti ki fog készülni egy idő után, ha állandóan tolni fogom neki a baromságaimat...
- Ja, úgy néz ki - feleltem. - Ezek meg már tuti legszívesebben leütöttek volna a francba, csak fejezzem már be végre, mert értik, hogy lelkes vagyok, meg minden, csak ezt rövidebben is összefoglalhattam volna - nevettem. Vagy simán csak összeragasztották volna a számat. Tényleg mindig tök lelkesen hallgatták, hogy kivel találkoztam, hol és miért, de úgy nagyjából negyed óra után kezdtek el frászt kapni. Bár anyu általában türelmes volt, és akkor is próbált érdeklődni meg figyelni, mikor már elvesztette a fonalat a nagy információáradatban. Ha pedig arról volt szó, hogy élőben bemutattam valakit, aki nem csak szimpla haver volt, akkor kis híján ugyanúgy átkapcsolt hiperaktívba, mint én. Viszont apu és Nia már nem volt ennyire érdeklődő minden egyes ismerősöm iránt.
- Tulajdonképpen az arcizmaim tök jól be vannak edződve a hasonló megpróbáltatásokhoz, csak egy egész napon át vigyorogva már egy kicsit pszichopatának néznék ki - nevettem el magam, ahogy ezt elképzeltem. - De igen, szerintem megoldható lenne, hogy egész nap csináljam. Vagy majdnem egész nap.
Úgy tűnt, hogy akárhányszor bebiztosítom arról, hogy valami nem gáz, azonnal felbátorodik ezen. Persze csak azután, hogy előtte jól zavarba jött azon, hogy kimondta, és ez... haláli aranyos volt, komolyan. Előbb vagy utóbb, de ebből az lesz, hogy nem fogok tudni magamon uralkodni, és letámadom. De most őszintén, ennyi idő után még sosem voltak ilyen gondolataim, valami olyan hatást gyakorolt rám, hogy azt még én sem tudtam elhinni, és ha jobban belegondoltam, ez tök fura volt. Sosem kezdtem még el vonzódni senkihez csak így, egy-két nap után, miközben épphogy megismertük egymást. Valami nagyon-nagyon megfogott benne.
- Az egy szép jelenet lehetett. Úgy egész konkrétan, szívesen megnéztem volna. Főleg a professzor fejét, miután végre helyretette valaki, ráadásul nem is kicsit. Az tuti, hogy soha nem fogja elfelejteni - kacagtam fel. - Az a poén, hogy nem te vagy az első, aki azt mondja, hogy érdekes vagyok. Pedig azon kívül, hogy nagyjából mindenkivel tök közvetlen vagyok, akivel összefutok, meg hogy képtelen vagyok hosszútávon csendben maradni, szerintem tök átlagos vagyok, és nem vagyok nagy szám - vontam meg a vállam. - Miért is kellene zavarnia bárminek is? Most komolyan, én bírlak, úgyhogy, ja. Ez van. Nem foglak ilyen random dolgok miatt megutálni, vagy átesni abba a kategóriába, hogy csak "elvisellek".
Hajjaj, ha még azt is tudná ezen kívül, hogy egész pontosan hogy állok vele kapcsolatban... Talán egyszer meg fogja tudni. Talán. Ha majd eljutok oda, valamikor.
- Örülök, hogy végül sikerült megtalálnod önmagad, és tudod, hogy mit akarsz - mosolyodtam el, miután végighallgattam. - Meg annak is, hogy megtaláltuk egymást... - tettem hozzá vigyorogva. Nem tudtam volna kihagyni, hogy ne tegyem hozzá. |
- Igaz - mosolyogtam. - Ritka pillanatok ezek. Eh, az emberek fele általában leordítanak, ha még öt percet is kések. Vagy egyszerűen már azért harapják le a fejem, mert el mertem jönni. Bár ez akkor történik, amikor több ember hívnak és az álmodozó Quinn elmerészel menni.
Középiskolában próbáltam szocializálódni, de nem. Én tényleg törődtem a tanulással, ki akartam járni a sulit. Már rossz ember lettem azonnal ettől. Az ő nyelvükön stréber voltam. Még jó, hogy a főiskolán le van szarva, hogyan tanulsz, csak csináld meg a vizsgákat, meg a diplomádat, azt jól van. Legalábbis ez nálunk így volt, van. Még az kéne, hogy megint átéljem a középiskolás éveimet, nagyon, de nagyon nem akartam.
- Akkor mindketten lefárasztottuk a családjainkat. Bár szerintem az enyémek örültek, hogy mozgok a házkörül.
Miattam mindig sokkal jobban aggódtak. Azok után hisztisebb lettem, mint Isabella. Sőt duplán meghaladtam a drága húgomat. Három évig anyámért ordítottam, aztán valahogy leesett a dolog magamnak, hogy nem fog visszajönni. Aztán bekövetkezett az, hogy olyan gyorsan változott a hangulatom, mint a fénysebesség. Még mindig nem tudom, hogyan bírtak ki a testvéreim, anélkül, hogy leütöttek volna, vagy árvaházba adtak volna engem. Hát igen, nem lehetek, nem hálás nekik, rengeteget kibírták és még is erősek maradtak.
- Én igazából egész nap elnézném a mosolyod - vakartam a tarkóm. - Bár attól meg neked fájna az arcod. De ki tudja, amilyen energikusnak tűnsz, nekem, nem hiszem, hogy megtudnád unni, vagy zavarna.
Nem tudom mi ütött belém, hogy ezeket kimondtam. Fura volt. Nem szoktam egy embert, ennyit dicsérni. Mármint udvarias vagyok, de ha nem ismerem teljesen nem szoktam bókolni. Lehet beleestem egy gödörbe, amit Darius Chase-nek hívnak. Igen, az már biztos volt, hogy csíptem a gyereket, mint kinézetileg, mint tulajdonságai miatt. De ennyire? Mint valami szeretethiányos, aki rögtön belezúg mindenkibe, aki kedves volt vele. Az a vicc, hogy nem tudtam, hogy hova tartok, tartunk ezzel. Sok ember van, aki alapból így viselkednek egymással. Szóval, ja. Nem tudtam, hogy mire gondoljak, de nagyon nem akartam reménykedni és aztán csalódni. Még is a szívem kukába dobta az épeszű érveket és azt súgta: reménykedj, próbálkozz. Utáltam, amikor ezt csinált, őszintén. Hallgatok rá és aztán kitudja mi lesz. Annyiszor csináltam ezt és nem vált be. Fene egye meg azt a rohadt optimizmusomat.
- Emlékszem, hogy egyszer a nővérem, annyira kiakadt, hogy behúzott a professzornak, úgy, hogy a férfinak eltört az orra. Ezek után meg be is akart minket perelni. Szerencsére Charles, az kertestvére, aki az én bátyámnak sikerült valahogy lecsillapítani mindkét felet. Máig nem tudom, hogy sikerült véghez vinni ezt. Talán titokban boszorkány. Szóval, azért nem akarom, hogy testvérem megtudja, különben szerintem még egyszer megtörténne - ráztam meg a fejem. - Ritka jelenség vagy az biztos, Darry - mosolyogtam. - Elviselsz, nem zavar, ha állandóan bocsánatot kérek. Most meg ez.
Komolyan, ha még egyszer elsütök egy ilyet, tényleg beleugrok a vízbe. Ha nem jövök zavarba, akkor ezt csinálom. Mi lesz, ha egyáltalán nem gondolom át a dolgokat? Valami őrültséget csinálnék, az már száz százalékig biztos volt. Azért reménykedtem benne, hogy nem történik meg.
- Hát igazából... nem lehet sokat mondani Quinn Kool-ról. Azon kívül, hogy három változáson mentem keresztül. Akik kisebb koromban ismertem, szerintem nem hinnék el, hogy ez a kis mitugrász, ilyen összeszedett lett. Meséltem múltkor, hogy milyen rossz voltam gyerekként. Azt mi után, majdnem felvágtam a hasam, visszafogtam magam, de nagyon, nagyon lusta voltam - nevettem. - Nem akartam se kimenni, se a házban járkálni. Komplettül csak a számítógépet bámultam és néha rajzoltam. Iskolában meg mindenkinek meg akartam felelni. Mindenkinek, ami lehetetlenség, de én azt hittem, hogy nem, meg lehet csinálni. Még a lézeres szemműtétet is kikönyörögtem, hogy ne legyen szemüvegem. A szakításom után meg valahogy teljesen rendezett ember lettem; szinte mindennap futok, tudom, mit akarok csinálni és ilyesmi. |
- Hát, de most el lettél hívva, és normálisan érkeztél, úgyhogy senki nem panaszkodhat - mosolyodtam el. - Mondjuk én akkor se tenném, ha vagy fél órát késel - tettem hozzá, miközben vállat vontam. Amúgy is ritkán tettem, de rá egész egyszerűen képtelen lettem volna haragudni.
- Az király, mert szerintem én voltam akkor a másik - nevettem el magam.
Ebben a pillanatban megjelent a lelki szemeim előtt, hogy Quinn pontosan hogy viselkedhet, mikor átcsap hiperaktívba. Az eredményt azzal, hogy ezt amúgy én voltam, aki elérte nála... valamiért hatalmas büszkeséggel töltött el ez az egész, hiába tettem csak annyit, hogy elhívtam találkozni. Simán mondhatott volna nemet is, vagy elküldhetett volna a fenébe, mint egy-két ember, ha zaklattam őket, hogy jöjjenek már ki valahova velem, de nem tette. Sőt, még várta is, és ha ez nem elég, bezsongott miatta. Mégis mi ez, ha nem aranyos?
Az ezután következővel megint sikerült visszakapcsolnunk oda, ahol már jártunk az előző alkalommal is. És zavarba jött, megint. Jesszusom, kikészít ez a srác, amilyen édes.
- Még mindig semmi gond - válaszoltam a bocsánatkérésre így elsőnek. - De... Ha tényleg tetszik, akkor felteszem a kérdést. Akarod látni még egyszer? - tettem fel a kérdést, de arra már képtelen voltam, hogy a választ megvárjam, muszáj voltam ezen megint elmosolyodni. Valahogy minden egyes ilyen után egyre inkább biztos voltam benne, hogy van nála esélyem.
- A klónokban lehet valami - vigyorogtam. - Casey pedig jól teszi, még akkor is, ha a szerencsétleneket esetleg nem hatja meg. Néha én is szívesen megtenném, még eredmény nélkül is, csak amiatt, mert jó érzés lenne, csak nincs pofám hozzá - mondtam. Bár lehet, hogy ez fura volt pont az én számból... De egy-két professzor kifejezetten ijesztő volt néha, balhézni meg nem szerettem. - Engem érdekel, úgyhogy hajrá. Addig rizsázól, ameddig akarsz, mert nemhogy elviselem, de az eddigiek alapján arra jutottam, hogy szeretem hallgatni - jelentettem ki az igazságot. Felesleges lett volna tagadnom, előbb vagy utóbb, de úgyis rájött volna, hogy konkrétan iszom minden szavát. Úgyhogy, igen, így legalább teljesen egyértelmű volt.
Ezután csak bólintott, és már el is indult, én pedig hozzá hasonló tempóban követni kezdtem.
- Valamit? Hallod, én konkrétan bármit szívesen elhallgatok, amit mesélsz magadról - nevettem. - De mivel tudom, hogy a "mesélj magadról" egy állati szar kezdőpont, amivel szinte senki nem tud mit kezdeni... Beszélhetsz a hobbijaidról, a mindennapjaidról meg ilyenek, nekem tényleg jöhet bármi. Mondjuk nem hinném, hogy ezzel most sokat segítettem, de ja, én tényleg bármit meghallgatok. |
- Én már azon meg, ha valaki elhív, egyáltalán valahova. Szóval én valahogy soha nem tudom, mikor érkezzek - vakartam meg a tarkóm.
Soha nem tudtam, hogy reagáljak le ilyen dolgokat. Minden kérdés felszoktam rakni, amit lehetséges. Mit vegyek fel? Vigyek valamit? Megtalálom őket egyáltalán? Hogy köszönjek? talán egy dolog nem volt kérdéses az, hogy legyek udvarias. Nem akarom, hogy ez megkérdőjelezhető legyen. Amíg a másik ember nem bunkó veled, akkor szerintem simán megérdemli a kis kedvességet. Talán örömet is csinálhatsz annak az ember, Lehet én voltam ódivatú, vagy fura, de nekem ez mindig is természetes dolog volt. Szóval, csak ez egy dolog nem volt kérdéses az ezer közül.
- Nálam pont fordítva van, én soha nem voltam olyan tini korombab hiperaktív, viszont szerintem most én voltam az egyik leghiperaktívabb tinédzser Magnolia Valley-ban - mosolyogtam.
Tesóim már azt hitték, hogy valami nagy bajom van, vagy teljesen kicseréltek. Casey először azt hitte, hogy túl sok cukrot ettem, mert nem tudta elképzelni, hogy mi okozza ezt nálam. Szó szerint leálltak egy percre és elkezdtek találgatni. Mint valami társas játékban. Végül csak Xavier tudta felfogni, hogy az öccse találkozik valakivel. Inkább ne mondta volna ki hangosan, mert ezek már is elkezdtek viccelődni az egésszel.
- Tetszik a mosolyod - amint észre vettem mit mondtam, rácsaptam a kezem a számra.
Abban a pillanatban kedvem lett volna eltűnni Megint eljárt a szám, ha ez nem volt kellemetlen vagy kínos akkor már semmi nem az. Nem tudtam már ez ellen semmit csinálni, csak vártam, hogy mit szól Persze, azért örültem volna, ha ezt egészet meg nem történtté lehetne csinálna. Ha kínos helyzetbe hoztam én beleugrok a vízbe és várom amíg elsüllyedek.
- S-sa-sajnálom. Megint előbb beszéltem, mielőtt átgondoltam volna ezt az egészet - sóhajtottam.
Igen, a bocsánatkérés már automatikusan jött, ez olyan, mint egy képzeletbeli ragtapasz.
- Hát az - túrtam a hajamba. - Ezeket szerintem legyártsák, vagy leklónoztak, mert ezek profok, száz százalék, hogy nem voltak tinédzserek. Még ők küldnek el a francba, ha ki akarjuk javítani őket. Casey, a nővérem szépen el szokta küldeni az ilyeneket a meleg éghajlatra - mosolyodtam el.- Szerintem az enyémmel is megtenné, ha elmondanám neki, de még az kéne, hogy botrányt csináljon nekem - ráztam meg a fejem. - Régebben rám mordultak, még amikor kisebb voltam, hogy kutyát sem érdekli, amit én mondok. Szóval, igen rossz szokásom bocsánatot kérni mikor túl sokat beszélek - vontam meg a vállam. - De örülök, hogy legalább te elviseled.
Nénikéim nem voltak a legkedvesebb emberek a világon, eléggé rosszul bántak velem. Talán mert anyuékra emlékeztettem őket, ugyan is én voltam az egyetlen akkoriban, aki képességékkel született a családban, pont úgy mint a szüleim.
Kijelentésére, én csak bólintottam és lassan elindultam. Miért ne? Egy kis mozgásba senki nem halt még bele. Azért remélem Darry vette a célzást és elindult, ugyanis nem néztem magam mellé vagy mögém, csak is egyenes utat figyeltem magamnak.
- Öm, akarsz tudni rólam valamit? - vakartam meg a tarkóm. - Szívesen kérdeznék... de nem tudom mit - nevettem. - Szóval nyugodtan, ha van valami, ami érdekel rólam, tedd fel a kérdésed. Csak ne arról - gondoltam a tragédiára. - Csak a szüleim a tabu téma. |
[203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Majd egyszer csak elhiszem - számra egy fél oldalas mosoly.
- Oké, én elmondom százezredjére is, hogy tutira nem foglak elküldeni sehova - mondtam. Egyébként is, ha én valakit véletlenül pont nem akarok a környezetemben látni, annak szépen megmondom, nem fogom hamis ábrándokba kergetni. Az se jó dolog, és bár utálok embereket megbántani, inkább az őszinteségemmel tegyem, minthogy a hazugság fájjon utólag.
