|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:36 - |
 |
[138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
 Már úgy voltam vele, hogy ez biza felejtős, amikor meghallottam a ,,nem csak" szócskákat. Elmosolyodtam. Jaj ne már, mintha más nem használná ki a sorokközti utakat. - Emiatt nem kell aggódnod... - léptem oda hozzá és átkaroltam a vállát. - Akkor velem jössz... - indultam meg vele, már ha nem ellenkezet. - Szóval mennyire is vagy álmos, mit is mondtál? Csak azért mert még hosszú az éjszaka és ilyenkor szokás szórakozni. Reggel meg majd alhatunk. De persze ha nem jó, akkor akár le is feküdthetünk aludni egyből. Bár biztosan örülnél egy kis zuhanyzásnak, és adok neked tiszta alsónacit, mert ebben mégsem alhatsz az ágyban. Az egy dolog, hogy a többiek oda szőröznek, de a koszos ruha azért kivédhető. - magyarázom mikőzben hazáig sétálunk. Lévén, hogy a kert felőli rész közelebb van, hátul megyünk be. Kicsit aggódtam, hogy bediliznek a drágáim, amíg távol vagyok, de mikor beléptünk megnyugodva láttam, hogy semmi sem változott. Pooh egyből kopogott hozzánk röfögni. |
Idővel azért feltűnik, hogy túl nagy a csend mögöttem, leginkább azért, mert a kérdésemre nem érkezik válasz. Gondolom a hallgatás az egyenlő az egyetértéssel, de azért én is megállok, hogy hátrafordulhassak hozzá. - Most ugye nem haragudtál meg? - kérdezem, enyhén oldalrabillentve a fejemet, mert hát eddig elég nyíltan beszéltünk mindenről, és attól, hogy nem egyezik a véleményünk, még nem kell morognunk egymásra. Legalábbis szerintem. Feltéve persze, ha tiszteletben tartja az ilyen irányú távolságtartásomat, és nem erőlteti tovább a testiségeket. - Jó, belátom, talán kicsit ellenségesen fogalmaztam meg, mert én személy szerint nem követem a hasonló életmódot, de ha... izé... - kezdem el ismét tördelgetni az ujjaimat. - Ha nem csak emiatt barátkoztál velem, akkor nem zavar... - mosolyodok el gyengéden, leginkább zavartan. Még, hogy okos vagyok... Mondtam én, hogy csak szépített. - Viszont, ha ilyesmit remélnél, nem szeretnélek hülyíteni, még ha szívesen töltöm veled az időt - magyarázkodok tovább, kínomban inkább a földet szuggerálva, bár túl erősen azért nem koncentrálok oda, mert még megmozdul vagy valami. Azonban innentől már rajta múlik, én elmondtam a feltételemet. Ha nem próbálkozik és nyaggat olyasmivel, amihez én még nem érzem elég felnőttnek magamat, akkor megyek vele, máskülönben mindkettőnk érdekében Mr. Rubenskinél töltöm az éjszakát. |
Nos nem mondom meglepett a komolysága, ahhoz képest amit a patknál csinált. Meg is álltam mögötte. Nem mintha nem látnám be, hogy bizony sok ember akad a környezetemben, akikkel jól kijövök és hát ezt valamiképp megkoronázzuk, ha nekik sincs ellenére, már pedig eddig nem volt... De az, hogy tényleg mindenkivel. Kikérm magamnak. De tisztában vagyok vele, hogy ez ilyen filmszerű és velem akarja eldönteni, hogy kinél is maradjon. Egyértelmű, ha duzzogni kezdek, vagy megijed vagy ő is tovább morog és megy a dokihoz. Ha knyörgök akkor talán megsajnál, talán szemeit forgatva csak azért is makacskodik. Túl sok a nem. De nem, nem fogok se duzzogni - legalábbis nem látványosan -, se a még kissé nedves talajon esdekelni. Tény, hogy nem a kiskutyám, akit oda cipelek ahova akarok, de ha ennyire tartozkodó, nos nincs jogom megakadályozni a döntésében. Amúgyse lenne. És mivel innen már látszik a cirkusz kapuja is, nem kell végig kísérnem. Karbatett kezekkel figyeltem. Ha megállt ha nem, én innen egy tapotatt sem megyek, a cirkusz közelébe. Nem kezdem el szidni a dokiját, hogy jaj hát fuss akkor a kis aranykalitkádba, ha ennyire ragaszkodsz hozzá. Nekem mindegy. Nem, most az egyszer csendben leszek és várok. |
Kíváncsian hallgatom a magyarázatát, amíg haladunk, azonban kezd nagyon összezavarni. Ha ez nem egy szokás, akkor meg mire fel...? Nos, a további sajnálkozásánál kezd leesni a tantusz, de bár ne így történt volna. - Ahamm, most már értem. Te is az a fajta vagy, aki fűvel-fával ágyba bújik, elég, ha megtetszik neki valaki? Vagy ha nem is ágyba, akkor puszilgatod őket - tűnődök, igyekezve visszafogni hangomból az ellenérzéseimet. Igen, ilyen jellemű tündék is vannak a világon, nem ismeretlen jelenség a számomra, de még nem voltam úgymond elszenvedője a gátlástalanságuknak. Így legalább világos, miért orrol Rickre Mr. Rubenski, ő valószínűleg előre tudta róla, hogy milyen. Nem mintha elítélném, semmi közöm hozzá, hogy kivel mit csinál, csupán engem kíméljen meg a trófea vadászatától. - Előbb mindenképpen oda szeretnék menni, hogyha nem is maradok, szólhassak Mr. Rubenskinek - kerülöm meg a válaszadást, mert most engem is elbizonytalanított. Mármint barátilag szívesen töltöm vele az időmet, de a hirtelen kérdése arra enged következtetni, hogy ő másfajta... khm... elfoglaltságokat remélt. Vagy ki tudja, túl bonyolult ez az egész. - Talán inkább ott kellene maradnom - gondolkozok igen csak hallgatóan. Nem, nem szoktam ilyen számító dög lenni, de kíváncsi vagyok, mit válaszolna arra, ha most nem őt választanám. |
Nos, ezt megkaptam... Nincs több puszi. - Dehát nem is szépítettem... - nyafogtam halkan. Az nem is kérdéses hogy mindúnk különlegesebb az emberi fajnál, de igen vannak köztünk is kiemelkedőek. Mélyet sóhajtokm aztán megyek utána. - Dehogy... ez farkasokon belül is változó... Rubenski is kedvel téged, de mégsem puszilgat. Ő máshogy kedvel téged, mint én, de az elutasitásod után ebbe most inkább ne menjúmk bele, mert most épp keresem a férfiasságom. Bár lehet elvitte az a fránya borz. - motoygok, mert igen, eddig nem sok volt aki vissza utasított, szóval ez csúnya kikosarazás volt tőle. - Most akkor... a cirkuszban maradsz? - teszem fel a kérdést, mert még nem késő irányt váltani kiérkeztünkor az erdőből. |
- Vagy mert gyerekesen viselkedtek Mr. Rubenskivel - teszem hozzá félig viccelődve, félig komolyan, na de nem célom elrontani a hangulatot, igaz, a következő lépése mellett már nem is lehet a korábbi témákon agyalni. Miután pedig felteszem a nagy kérdést - amire szokás szerint őszinte választ várok -, kíváncsian figyelem az arcát, hogy láthassam, mi a valóság. De voltaképpen oda sem kellene néznem, hogy kihalljam a hangjából. Még, hogy a legkülönlegesebb... Egy viharvert tünde vagyok jóformán az út széléről, nincs bennem semmi különleges, legfeljebb az, hogy még nem látott levegőben repkedő köveket, vagy... Nincs is más, amit megmutattam neki, és ne tudná ő is, mint a gyors gyógyulás.
Azért kissé a szívemre veszem, hogy ennyire nem vesz komolyan, ám biztosan hozzá van szokva, hogy a legtöbb egyednél beválik a fényezgetés. - Ne csináld többet - kérem végül, majd egy apró szusszanást követően kikerülöm, hogy továbbindulhassak. - Mondtam, hogy nem kell szépítened csak azért, hogy jobban érezzem magamat, másrészt... Lehet, hogy tudatlannak tűnök, de köztünk is vannak nagyot mondók, nehogy azt hidd - mosolyodok el gyengéden, néha-néha felhúzva a nadrágomat a derekamon, ahogy a bokrok, vagy éppen a földből kiálló fa-gyökerek között lépdelek.
Nem azért kérdeztem meg, mert nagy reményeket fűznék akármihez is, amit ő gondolt, hogy hiszem, hanem mert tényleg kíváncsi vagyok a szokásaikra, na meg, hogy leállítsam. Nálunk az ilyesmi a romantika része, ott pedig szerintem még nem tartunk. - Tehát így ismerkedtek, ti vérfarkasok? Bár eddig is feltűnt, hogy közvetlenek vagytok, de ez a tündéken is túltesz - magyarázom azért csöndesen, mert ki tudja, kifélék és mifélék ólálkodnak az erdőben. |
Ó, há akkor ebben legalább már teljesen biztos lehetek. Akkor ha menekülném előlem, bizonyosan a túláradó szeretetem miatt teszed. - viccelödtem el, mert kicsit túl komolyan vette. Na de a többire nem volt mit mondanom, ám ahelyett hogy haladásban lettünk volna, a csók mellett határoztam, amit ugyan nem viszonzot, és majdnem bedugtam a nyelvem a szájába, mikor kinyitottam - a megszokás... - de végűl ha lassan és összezavarodva is de elhúzódott. Aztán jött a kellemetlen kérdés. Nem időztem sokat a válaszon, de féltem hogy kevesebbre tartana engem vagy magát ha közölném, hogy tulajdonképp igen. Kivéve persze az állatokat. Velük nem nyelvezek. Na jó, egyszer megesett Dariussal, de akkor épp aludtam és ő meg elhitette velem, hogy ő a női alteregóm és háát... hosszú sztori, nagyon hosszú. Szóval rá mosolyogtam és félig meddig öszintén válaszoltam. - Nem. Te vagy a legkülönlegesebb eddig, és úgy éreztem muszály lesz. Mert amíg nem ütsz le vagy szólsz rám, hogy ,, Jaj Rick fúj már, te csintalan kis lomposka" addig még sok ilyenbe lesz részed... sőt, lehet legközelebb már mást is csinálok... - vonogatom a kitetovált szemöldököm. |
- Jó, de a többit nem tudhatod, amiket mondtál - vonom fel az egyik szemöldökömet, bár nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak a továbbiakon, már ami a találkozásunkat és egyebeket illeti. - Ha te mondod - vonom meg a vállaimat léhán, legfőképpen azért, hogy ezáltal leplezzem a zavaromat, mondjuk nem tudom, hogy mire is céloz ezzel pontosan. Talán semmire, én viszont akármitől képes vagyok kizökkenni a lelki nyugalmamból, szóval ez a rejtély is megoldva.
- Tessék? Én eddig sem bizalmatlankodtam! - kérem ki magamnak. - Mármint leszámítva a tegnap éjszakát, de azok más körülmények voltak - magyarázkodok rögvest, majd a bólintását követően indulnék is tovább, de újból megállít. Ez alkalommal viszont sokkalta közelebb lép hozzám, mint az előbb. Kíváncsian pillantok fel rá, hátha ki tudom olvasni a tekintetéből, mire gondol, azonban már csak a közeledő arcával szembesülök, és a következő momentumban összeérnek az ajkaink. A meglepődöttségtől résnyire kinyitom a számat, de őszintén szólva fogalmam sincs, mit kéne most csinálnom. Még anyuékat se láttam nagyon egy puszinál többet csinálni, szóval a további kínos pillanatokat megelőzendő, megszeppenve hátrébb húzom az arcomat. Nem hevesen, hanem viszonylag lassan, kissé akadozó mozgással.
Lázasan kezdem törni az agyamat közben, hogy miképpen is kérdezzek rá arra, hogy ezt miért kaptam, de végül beugrik a frappáns kérdés. Noha így is igényel némi előkészületet a helyzet; oldalra pillantva enyhén összeszorítom az ajkaimat - amelyek még mindig az övéitől nedvesek, és be kell vallanom, nagyon bizarr érzés -, majd egy nagyobb szusszanást követően összeszedem magamat legalább annyira, hogy meg tudjak szólalni. - Minden nyakszimatolás után szimpatikusnak tűnő ismerősödet szájon szoktad puszilni? - kérdezem zavart, apró kis mosollyal az arcomon - csupán a végén pillantva fel rá -, mert hát ki tudja, lehet, hogy ez valami vérfarkas szokás. Vannak dolgok, amelyekre a valódi farkasok viselkedéséből tudok következtetni, ám ez nem olyasmi... |
 Elvigyorodtam. - Ne kérj bocsánatot. És ne aggódj, nem csak azért mondtam. Én farkas vagyok, nagyjából egy nyakszimatolás után tudom, kiben érdemes megbízni, vagy ki nem éri meg a pénzét. Nem kell mindent tudnom, hogy ezt megérezzem. És ami azt illeti, utána még bőven lesz időnk megismerkedni. Bár jómagam nem élek örökké, ezért bízom a szívemben és ha ő azt mondja mi nem véletlenül találkoztunk akkor ez ígyis van. - vigyorgok még mindig bár már sokkalta komolyabban. - Persze ettől függetlenül te még bizalmatlankodhatsz irántam... - vonom meg a vállam mosolyogva. Aztán bólintok, és éppen fordulnék hogy mellém lépve folytathassuk az utat a cirkusz felé, de mivel kétséges hogy ott is majd ilyen fesztelen lesz a hangulat, ki kellett használnom minden percet, mert tudom hogy késöbb nagyon megbánná, szóval finoman megfogva karját, visszaléptem, ezúttal sokkal közelebb, és oldalra döntve kissé fejem, nyomtam egy újabb, ezúttal látványosan szándékos csókot ajkaira. Nem mintha anno véletlen lett volna... |
Nem vagyok ellene a kézfogásnak, bár most, hogy Mr. Rubenski után még Rick is megfogja, kicsit úgy érzem, mintha a felügyelni való gyerekük lennék. Meglehet, hogy a fáradtság szül ilyen képtelen gondolatokat az elmémbe. Igen, erre nagyobb az esély, mint a hercegnős feltevésemre. Azonban nem elég a kézfogás, de kimondottan furcsa dolgokat kezd nekem mondani. Mármint jól esik, tényleg kedvesnek találom azért, amiért ilyeneket hallok tőle, ám, ha szigorúan belegondolunk, órákra is le tudnám számolni, mióta ismerjük egymást.
Viszont nincs időm megszólalni sem, mert hirtelen megállít, és elém pattan. Enyhén oldalra hajolok, hogy elláthassak mögé, de még messze vagyunk a cirkusztól, nagyon is, így nem tudok rájönni, miért volt szükséges leállnunk. Persze, hamar megkapom rá a magyarázatot. - H-hogyne... én is örülnék neki - mosolyodok el gyengéden. - De Rick... még alig ismersz. M-mármint ne mondj csak azért ilyen dolgokat, hogy megnyugtass - legyintek egyet zavartan, de hát ez az igazság. Hogyan lehetnénk komoly cimbik? Azok ismerik egymás szokásait, hogy mit szeretnek és mit nem; napestig lehetne sorolni.
Közben azért rájövök, hogy nem volt túl szép rávilágítanom erre, csak hát... egyszer az őszinteségem fogja a vesztemet okozni. - Ne haragudj - nyögöm ki, majd még mindig kínosan mosolyogva eltekintek oldalra, noha igaz, eléggé nehéz elszakítani a pillantásomat a zöldes íriszeitől. - M-mehetünk tovább? - kérdezem csöndesen, idegességemben már az ujjaimat kezdve tördelni. |
Meglepett, hogy adott esélyt, de örültem neki, mégha lehetséges is, hogy másképp dönt. De reménykedni szabad. Így amikor visszaszökkent, megfogtam a kezét és elindultunk vissza. - Tudod Aiden... én kedvellek, de tényleg. Komoly cimbimnek tartalak, akivel nem csak szórakozni lehet, de komolyan beszélgetni is. Ráadásul rendkívül okos is vagy, bár nem csodálom, hisz tünde vagy... - magyarázom lelkesen, majd megállítva eléugrom, mielőtt még kiérnénk az erdőből. - Csak azt akarom, hogy tudd... ha úgyis döntenél, hogy elmész, és nem akarnád hogy veled menjek... én... örülnék ha tartanánk a kapcsolatot és írnánk egymásnak vagy meglátogatnánk egymást... esetleg gyakrabban mint évente egyszer... és akkor meg is nyugszunk hogy mindenki jól van. Megnyugtatnál ha... engednéd hogy az életed része legyek... - néztem zöldjeimmel az ő kékjeibe. |
Nem vártam el, hogy velem jöjjön, szóval nem lep meg, hogy nem hallom utánam ugrani. Ahogyan Mr. Rubenskinek a cirkusz a családja, Ricknek is itt van az otthona és a falkája, teljesen érthető, hogy nem szándékszik tovább haladni. Én viszont eldöntöttem, hogy megyek, könnyebb a bizonytalan mellett voksolni, mint választani két lehetőség közül, de mielőtt még néhány lépésnél többet megtehetnék, meghallom a nevemet. Nem holmi vonyításba torkollott, éppen, hogy felismerhető farkashangon, hanem Rick emberi hangján.
Udvariasnak neveltek, na meg amúgy sem tudnám figyelmen kívül hagyni, szóval megállok, és hátrapillantok rá. Csendben végighallgatom, és bár vonzó az ajánlata - még ha most se virágporozni, se lelkizni se vízipipázni nem lenne kedvem -, úgy érzem, hogyha elfogadnám, azzal elárulnám Mr. Rubenskit... Miért ilyen bonyolult minden?
- Nem is tudom... - motyogom halkan, hogy némi időt nyerhessek magamnak. Ha nem mennék tovább, hanem vissza, akkor sem tudnám eldönteni, kinél érezném jobban magamat. Rick biztosan fel szeretne vidítani, míg Mr. Rubenski lehet, hogy megint előállna egy szívszorító történettel, amibe tényleg belepusztulnék. És most megint ott tartok, hogy a könnyű menekülés helyett a választáson agyalok. - N-na jó... Amíg elindulunk vissza, eldöntöm... - határozok végül, mert ha másnap mégis a menekülés mellett döntenék, akkor mégis csak tisztességesen el tudnék búcsúzni, amit mindketten megérdemelnek ennyi törődés után. Ha így Ricknek is megfelel, ismét átszökkenek a patak felett, majd nyúzottan elindulok vissza, a cirkusz irányába. |
 Úgy tűnnik, rosszul fejeztem ki magam. Nagyon rosszul. Bár meg lehet csak fáradságában értette félre. Ha nem tol le magáról idő előtt, terveztem vissza változni. De így nem tudtam. Mikor azonban úgy tűnt hogy indulunk, én is felemeltem a hátsóm. Ám meglepetésemre, nem arra indultunk, amerre a cirkusz is van. Értetlenkedve néztem rá, ám mielött messzebb ment volna, mégis csak felvettem eredeti alakom. - Aiden... - szólitom meg és reményeim szerint meg is áll, és figyel rám. - Félre ne érts, nem akarok parancsolgatni, és ugyanúgy mondhatsz nemet is, de... mit szólnál hozzá, ha elmennénk hozzám? Nálam meleg van és kényelmes is. Kipróbálhatnánk a virágport amiről beszéltél... de ha nagyon álmos vagy alhatsz is. Nagy ágyam van. De van vizipipám is. - mosolyodok el. - Ihatnánk forró csokit és akár lelkizhetünk is ha gondolod... - ajánlottam fel, s bár örülnék ha rá bólintana, attól tartok ha Rubenskinek nemet mondott, én se várhatok többet. |
Bár tényleg kényelmes volt végig úgy beszélni, hogy senki nem szakít félbe, vagy próbál meggyőzni a másik oldalról, azonban ez a nagy csend egy csöppet furcsán hat. Persze Rick kis nyüszögése nem kerülte el a figyelmemet, amikor viccelődve megjegyeztem, hogy világgá akarnék menni - noha ez az igazság -, de úgy összességében kissé olyan érzés, mintha magamban beszéltem volna. Nem mintha ilyesmi nem fordult volna még elő a történelem során, miután ki lettünk tagadva a faluból, a szüleimen kívül nem igazán tudtam kivel beszélgenti, szórakozni, legfeljebb a környék állataival. Szóval igen, nem ismeretlen az érzés.
- Kicsit túlgondoltam mindent, ugye? - mosolyodok el erőltetetten, mert eléggé nagy zavarban érzem magamat. Nem is tudom, mit reagáljak hirtelen a furcsa viselkedésére - már ami a nyalogatást és dörgölőzést illeti -, gondolom azt szeretné, hogy abbahagyjam a locsogást, és ne rontsam tovább a közhangulatot. - J-jól van, befejezem - motyogom neki csöppet nyűgösen, mert már eléggé benne vagyunk az estében, régen pedig már nyolc órakor az igazak álmát aludtam. Lehet, hogy az utóbbi időben mindent megtettek a biológiai órám felborításához, de a szokásaimhoz túlzottan ragaszkodok.
Na de, finoman eltolom magamtól Ricket, jelezve, hogy vettem a célzást, majd egy apró sóhajjal körülnézek. Közel s távol még egy barlangot sem láttam, azonban valahogy visszamenni sincsen kedvem. Így visszagondolva, Mr. Rubenski lakókocsijában másik ágyat sem láttam, az övét meg nincsen képem továbbra is elfoglalni. Szívesen megosztanám az aggályaimat Rickkel, ám egyrészt úgy sem tud válaszolni, másrészt már elég kínlódást hallott ma tőlem.
Végül úgy döntök, hogy tovább megyek, ameddig a lábaim bírják, aztán valahol majd csak elalszok. Újdonsült elgondolásomnak köszönhetően lassan felkelek a földről, majd átszökkenve a patak felett, csendben folytatom az utat. Lehet, hogy mégsincs olyan messze már az erdő ismerősebb része... |
 Tekintetemmel követem arcának mozzanatait, így mikor legugol, szemtől szembe kerülünk. Válaszolni nem tudtam, ilyen alakban nem megy, de nem adtam jelt annak, hogy én ne örülnék neki. És mikor megölelt, fejem a vállának döntve pihentettem és behunyt szemmel élveztem ki az ölelését. Na jó, ez túl nyálasra sikerült. De örültem hogy megölelt... A farkam is csóváltam kicsit, igaz ezzel főképp csak a port kavartam fel, vagy a leveleket söpörtem szét.
Ahogy pedig eleresztett és visszaült a patakhoz, én is odabattyogtam és letettem a szőrös hátsóm mellé és csendben hallgattam, gyakorta inkább őt nézve, de megesett, hogy odanéztem amerre ő. Elgondolkodtató volt amiről beszélt. S talán jobb is, hogy farkasbundában voltam, mert így nem tudtam félbeszakítani, noha nem is akartam. Ám mikor a világgámenésről beszélt, ránéztem és hátra csapva a füleim, halk nyüszítésbe kezdtem. Ahhoz túlságosan kedvelem, hogy csakúgy eleresszem, minden nélkül. Aztán ha bajba keveredne, nem bocsájtanám meg magamnak. Nem akarok az apja lenni és főleg nem a gazdája - amit vicces is elképzelni, hogy farkasként ülök mellette - de vagy ő marad velem, vagy én vele. Kiegészítjük egymást és szerintem jó csapat vagyunk.
Speciel mondjuk én nem tervezek a jövőre, ahogy családot sem. Ahogy jönnek a dolgok úgy megy az élet, ennyi. Ha családot akarnék, már lenne. Igazából van is, és ez nekem tökéletesen megfelel. Na de minden jó ha vége jó, a szomorú és néhol furcsa elképzelései végett úgy döntöttem megnevettetem, mert megérdemli, hogy sírás helyett már nevetve folyon a könnye. Szóval feléfordítva fejem, elkezdtem hozzá dörgölőzni és nyalogatni. Egy vérbeli macskává lettem, és hízelegtem neki a jókedvéért. |
Továbbra is gyengéd mosollyal figyelem, amint néhány pillanatig csupán fekszik a bokor alatt - akár egy kővé változott farkas -, majd miután méltóztatik felkelni a borz területéről, a kisebbik jószág alig bírja kivárni, hogy a vérfarkas utolsó mancsa is elkerüljön az útból. Sietősen odafut, majd szorgosan kezdi kaparni a földet, ahova bizonyára valami finomságot rejtett. Nem szeretném tovább zavarni, így elengedem a bokor ágait, és felegyenesedve lepillantok Rickre.
Azt hittem, hogy majd át fog változni emberi alakjába, azonban ez nem történik meg. Ismét elfog a kételkedés, hogy vajon tényleg ő-e az, vagy csupán egy nagyra nőtt, mezei farkas? Nos, a barátságos kéz nyalintása elárulja, mert egy vadon élő jószág még a mi fajtánkat is úgy kerülgeti, mint a bűzölgő borz kakit. Büszkék és bizalmatlanok, de ez így is van rendjén. - Örülök, hogy itt vagy - guggolok le elé, majd egy apró sóhajjal átölelem a nyakát. Ahogy sejtettem... Épp olyan puha a bundája, mint Dariusnak, szóval remélem elnézi nekem, amiért néhány pillanatig szótlanul ölelgetem. Utána viszont eleresztem, és visszaülök a patak mellé, bár már nem próbálkozom a kő lebegtetésével. - El szerettem volna menni... - vallom be őszintén, mert hát nyílt titok, hogy képtelen vagyok tartani a számat. - Úgy értem haza... pontosabban a környékére, van ott egy kis ház az erdőben... - magyarázom csöndesen, eltűnődötten figyelve a víz tükrében megcsillanó szentjánosbogarak zöldes fényét. - De azt hiszem, még nagyon messze van - szusszanok fel, miközben kiválasztok egy bogarat, és annak az útját figyelem. Eleinte a víz fölött cikázik, majd szép lassan felemelkedik, s csupán akkor engedem el a tekintetemmel, amikor szembesülök a ragyogóan fénylő pontocskákkal az éjszakai égbolton. - Messze van, és... ti is hiányoztatok volna - teszem hozzá halkan, megint csak küszködve a könnyeimmel, de ezúttal szerencsére egy sem szabadul el az arcomon. - Viszont így nem érzem jól magamat - folytatom tovább a csacsogást, kihasználva, hogy senki nem szeretne meggyőzni semmiről. Persze szívesen meghallgatnám Rick gondolatait, azonban most már elmondom a bánatomat. - N-nem tudom, miért haragszotok egymásra Mr. Rubenskivel, de ez így nem jó... Mindkettőtöket kedvellek, ha nem túlzás azt mondani, a barátaim vagytok... - sóhajtok fel újból. - Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Csak azt tudom, hogy nem vagyok házikedvenc, akin osztozkodni kell. Bár... jobb megoldás nekem sem jutott az eszembe, azon kívül, hogy világgá menjek - nevetek fel erőltetetten, megtörölgetve a szemeimet.
A viccelődést leszámítva, az a megoldás még mindig nem tetszik. Ismét fogságban érezném magamat, aki csak akkor csinálhat bizonyos dolgokat, amikor engedélyt kap rá. Igaz, ott ez kimerült a mosdóba menetel lehetőségével, de tulajdonképpen nincsen sok különbség. Szeretem a spontaneitást. Túl hosszú az élet, és túl sok benne a lehetőség ahhoz, hogy mindent előre eltervezzünk.
- Mellettetek úgy érzem magamat, mint a mesékben a hercegnő, akinek úgy kell harcolni a kegyeiért. De nem vagyunk mesében, én nem vagyok hercegnő, és az is biztos, hogy ti sem udvarolgatni akartok nekem - nevetek fel zavartan. Micsoda abszurd elképzelés. Mármint nem azért, mert mindhárman fiúk lennénk, de hát alig egy napja ismerjük egymást, ráadásul mennyi az esély arra, hogy két vérfarkasnak is én tetszenék? Ők jobban hallgatnak az ösztöneikre, és a legelső piros tábla ott jönne, amikor az utódlásra gondolnának. Ha nő is lennék, egy tündéből meg egy vérfarkasból szerintem soha az életben nem lenne semmi. Másrészt én is a sajátjaimhoz ragaszkodom, bizonyára ezzel ők is hasonlóan vannak. Na de jobban belemerültem a témába, mint kellene, főleg, hogy szó sem lehet itt ilyesmiről. |
 Hát majd lepetéztem mikor kishíján túl lettem a harapdáláson, erre Aiden hangját hallva, odapillantok és látom, hogy közelít. Pedig akkora assasinnak éreztem magam pár percig. De talán jobb is, hogy nem tojt az orrom alá a csíkos dög. Bár mikor Aiden elhúzta a bokrot, nem tudtam eldönteni hirtlen mit tegyek, így egy ideig még lapultam, mintha nem is lennék ott. Igaz a füleim mozogtak hangjára, illetve jómagam is felnéztem rá. Majd végül némi halk nyüszögéssel próbáltam bocsánatot kérni udvariatlanságomért, no nem a fekete fehér cimbijétől. Aztán felkeltem és megráztam magam, mert nem akarom még jobban felidegelni mr szőrmók segget, hogy aztán megszívjam. Szóval kimásztam a bokorból, és mellé állva felnéztem rá. Közben kicsit farkam is csóváltam, mert óhatatlan is úgy vettem ki szavaiból,hogy nem bánkódik jelenlétem miatt. Zavaromban nem is tudtam mi lenne a jobb. Ha emberré változnék és csevegősebb partner lennék, de lehet ő most inkább állatok szeretetére és a természetre vágyik. Vagy maradjak farkas, és legfeljebb bohóckodni tudok, meg néha nem egyértelmüket magyarázni. Ám végűl amellett maradtam hogy most játszom a hű fekete ordast, és megnyalogatom kezét, mert egyenlőre csak azt értem el. |
Szeretem megfigyelni az állatokat, sokszor órákat is képes vagyok azzal tölteni, hogy pusztán nézem, ahogy egymással játszanak, hadakoznak, esznek, isznak és alszanak, egyedül akkor szoktam visszavonulót fújni, ha pároznának. Az csupán rájuk tartozik, és őszintén szólva egy csúnya kukkolónak érezném magamat, ha szemérmetlenül végignézném az intim pillanataikat, még ha sokszor őket csupán a fajfentartás ösztönzi eme cselekvése. De most bizonyosan állíthatom, hogy semmi ilyesmi nincs kilátásban, tehát nyugodtan figyelem, amint egyre közelebb araszolgat a bokorhoz. Még néhány pillanatig figyelem, ahogy szöszmötöl valamit, majd már épp fordítanám el a tekintetemet - elvégre egy néha megrezzenő bokron nincs nagyon mit nézni -, amikor morgó hangot kezd hallatni az állat. Bár pontosan nem tudnám megmondani, hogy mit beszél - ha egyáltalán beszélne valamit -, azt viszont kihallom belőle, hogy eléggé frusztrált és mérges. Azt kizárom, hogy ellenséges állat lapulna a helyén, mert nem védekező hangokat hallat, ráadásul akkor már régen elugrott volna a bokor közvetlen közeléből.
Nem tudok mit tenni, felkelti az érdeklődésemet a helyzet, így óvatosan felkelve a patak mellől, szép lassan megközelítem az ominózus bokrot. - Ne ijedj meg, csak segíteni szeretnék... - magyarázom neki a lehető legmegnyugtatóbb hangomon, ami legnagyobb meglepődésemre hatásosnak bizonyul. Igaz, az állatok zöme megbízik bennem, de sokszor a fülük botját se mozgatják, ha beszélek hozzájuk. A végén még kiderül, hogy végig értettek, csak nem méltóztattak kommunikálni velem... A lényeg viszont, hogy a borz bosszúsan odébb araszol, és türelmetlenül kezd el járkálni mellettem, mintha sürgetni akarna, hogy; jól van, de akkor csináld gyorsabban.
Nos, ne rajtam múljék, kissé bátortalanul ugyan, de félrehúzom a bokor ágait, és kit látnak szemeim? - Rick? - bukik ki belőlem meglepődötten, mert nem számítottam volna rá, hogy a kérésem ellenére követett. Harag helyett azonban inkább megkönnyebbültséget érzek, és némi örömöt, amiért valamennyire mégis csak fontos vagyok neki. - Attól tartok, hogy elfoglaltad ennek a borznak a helyét... - mosolyodok el gyengéden, remélve, hogy tényleg ő az, és nem egy kiköpött hasonmásának duruzsolok. |
 Annyira profi kém voltam míg meg nem jelent ez az átkozott sapkának való. Idegesen figyeltem, ahogy néha megáll, de egyre csak közelít. Szent borjú szar... ha ez idejön... istenem... Ha a farkasok tudnának, már átizzadtam volna a bundám. Közelít. Bassza meg... Na jó, ha netán lespriccelne, szedjük össze a lehetőségeket. Meghalhatok, bűz szag görcsöt kapok és annyi. Ha mégsem, megvakulok és az orrom is lerohad, ebben biztos vagyok. Ha netán mégse szembe spriccentene, nos bizonyára egy békát nem szégyenítő magas ugrás után, a bundámat is eldobom. Azt hiszem paradicsompürében kell feküdni, hogy elmenjen a szag. Már a hátamon is felállt a szőr, ahogy odaért. Még a levegőt is visszafojtottam, mikor úgy szaglászta körbe a pofám, mintha én is csak egy darab kő lennék. Talán elmegy, ha játszom itt a nem létezőt. Ebben bíztam, mindaddig amíg komolyan próbára nem tette a türelmem. Legközelebb ha erdőben kell vigyázni Aidenre, kurvára az öltönyös balfasz jön. Hogy mivel is próbált kiakasztani ez a kis büdös görény? Bizonyára a kajájára tettem a képem, mert hogy először csak fejével próbált odébb lökdösni, majd előbb két lábra állt - és én abban a pillanatban 100%-ban megtudtam győzödni, hogy egy termetes golyókkal rendelkező hímnemü borz támaszkodik - elsö két mancsával a pofámom. Majd következő próbaképp morgó hangott hallatva, elkezdte kaparni az orrom. Erősen befeszítettem magam, hogy egyet se nyikkanjak míg ő szanaszét karmol. Persze begyógyulnak hamar, csakhát cseszettül fáj. A karmolás után jött a harapdálás. Mondanom se kell... katona módra tűrtem, és könnyeztem mint a szar. Ez már állatkínzás. |
Sajnos hiába minden koncentrációm és odafigyelésem, nem sikerül olyan hosszan a levegőben tartanom a követ, néhány kínlódós perc után pedig vissza is zuttyan a vízbe. - Na nem baj... - motyogom az orrom alatt, és egy mély levegőt véve újfent megpróbálkozom a kísérlettel. Nem fogom csak úgy feladni, a kitartásomnak köszönhetően pedig megint emelkedni kezd a kő, mielőtt azonban szemmagasságba érhetne, a környező bokrok valamelyike nagyobbat zörren, mint amit egy rágcsáló vagy bogár kelthetne. Ijedtemben hátrakapom a tekintetemet, mondani sem kell, a kő egyúttal visszazuhan a vízbe. Egy kis ideig meresztgetnem kell a szemeimet, hogy megláthassam a zaj forrását, ami végül, mint kiderül, egy borz. Aranyos állatok, de azért a szagukat én sem viselem jól, szóval nem próbálom megközelíteni. - Huss, menj innen... Nincs itt semmi neked való - magyarázom a borznak, aki füle botját sem mozgatja, kitartóan halad az egyik bokor felé, mintha legalábbis ott rejtegetnék a nyár legízesebb és leghúsosabb gyümölcsét. Nem próbálom meg tovább hessegetni, ellenben kíváncsian figyelem, mit szemelt ki magának ennyire. |
[138-119] [118-99] [98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
