|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.10. 17:14 - |
 |
[61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
* megint levágta a végét xd
- Ma már elég sokat ettem, ezért nem érzek különösebb késztetést arra, hogy feltépjen minden velem szembejövő torkát. Igazából azt a két lányt is azért támadtam, csak meg, mert megéreztem az egyik vérének a szagát - Ha pedig ez megtörténik akkor már nincs megállás.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs, de ha téged ez megnyugtat akkor nincs semmi hátsó szándékom - Bevallom nagyon ízlett a vére, amit szeretnék még megkóstolni a közeljövőben, ez viszont csak akkor lehetséges, hogyha a lány életben marad. Sok tévhittel ellentétben nem minden embernek egyforma ízű a vére. Van akinek édesebb az átlagnál, a lánynak is ilyen volt én pedig nagyon édesszájú vagyok...
- De mielőtt elmegyünk lehet el kellene tüntetni a sérüléseidet - Nekem a szúrásnyom meg a harapásnyomom is begyógyult már, a regenerálódást elősegítette az a vérmennyiség, amit még a lánytól elvettem. Így ha úgy nézzük akkor valamilyen szinten ő gyógyított meg. - Még a végén azt hiszik, hogy valami szörnyeteggel vagy... - és nem is járnának olyan messze az igazságtól. Benyálaztam az ujjam és begyógyítottam a csuklóján meg nyakán lévő sebhelyet. A vér már kezdett ráalvadni a sebekre, de még mindig nagyon ínycsiklandó volt, viszont tudtam, hogyha még egyszer megharapnám akkor biztosan nem maradna életben. - Nem igazán ismerem ezt a környéket, sőt még nagyon a várost sem, ezért oda megyünk, ahova te akarsz. Nekem teljesen mindegy, meghívlak - felőlem mehetünk bárhova, mivel én nem nagyon eszek emberi ételt, ezért nem is akarok választani.
/ mivel pizzázót nem láttam, ezért szerintem valami olyan helyen folytassuk, ahol Chrys tud enni.:D /
Csak egy féloldalas vigyor jelent meg az arcomon, mikor közölte, hogy meglátjuk. Én már alig vártam, hogy kimutassa a foga fehérjét, mert alaposan felkorbácsolta a kíváncsiságomat azt illetően, hogy mire képes. Ahhoz nem fért kétség, hogy a nyelve alaposan fel volt vágva, hiszen minden szavamra volt valami frappáns válasza. Ha még tettek is társulnának a szavaihoz akkor még boldogabb leszek.
- Mindig is érdekelt, hogy egy vadász mennyit kap egy-egy sikeres vadászat után - Hiszen ezeken a vadászatokon az életükkel játszanak, elég egy kis baki és már nem látnak több napfelkeltét. Mégis jó páran választják ezt a munkát. Gondolom a nagy részük személyes kis bosszúból, mert valamilyen természetfeletti végzett az egyik vagy akár több szerettével. Lehet vannak olyanok is, akik egyszerűen nagyon keménynek érzik magukat, hogy vadászok lehetnek vagy csak öngyilkos halmajaik vannak. De számomra az lenne az egyik legkézenfekvőbb magyarázat, hogyha sikeresen leszállítanak egy-egy természetfeletti hullát akkor busásan megjutalmazzák őket. Mert nem csak a vadászatért kellene pénzt kapniuk, hanem biztos van valamilyen veszélyességi pótlék. Vagy nincs. Meglehet, hogy az egészet rosszul gondolom, őszintén szólva nem nagyon ástam bele magam és nem is szándékozom ebbe az egész vadászosdiba. Úgy vagyok velük, mint az összes többi emberrel: két lábon járó finom falatok. Persze sok hozzám hasonló nem csak egy finom fogásnak tartja őket, hanem akár bosszút is érezhetnek az irányukba, amiért a fajtársaikat pusztítják. Engem ez addig nem érdekel, még egy vadász nem teszi személyessé azzal az ügyet, hogy rám támad. Addig felőlem nyugodtan öldökölhetik a vámpírokat, vérfarkasokat, meg amiket csak akarnak, mert teljesen hidegen hagy.
- Az azért lehet, mert előtted már volt kettő fogásom - böktem a kuka felé, amibe egyszerűen csak bedobtam a két lány holttestét. - Hidd el, hogyha igazán éhes lennék akkor mi már rég nem beszélgetnénk. A te tested is ott heverne a szemétben a többi mellett - mondtam teljesen komolyan, egyenesen a lány szemeibe nézve, mindenféle bűntudat nélkül. Hogyha minden nap többször is eszek akkor nem szoktam abba a stádiumba kerülni, hogy ne tudjak uralkodni magamon. Ezért szoktam folyamatosan nassolni, hogy ne válhassak olyan szörnyeteggé, ami minden ember rémálma. Sokan persze már így is kegyetlen gyilkosnak tartanak, de ez még a derűs állapotom, ilyenkor néha pár áldozatom még élve is megússza, mint például ez a lány is. Hogyha eluralkodik rajtam a vérszomj akkor bárkit képes vagyok letámadni, s olyan hévvel harapok bele a nyakába, hogy már előfordult, hogy olyan szinten megrongáltam a nyakát, hogy a csontjait is látni lehetett. Ez az állapot az évszázadok folyamán nem fordult elő velem annyira sűrűn, de ha igen akkor nem csak egy-két ember esett áldozatul nekem.
- Igen, nagyon. Szeretek mások érzelmeiben vájkálni - Főleg, hogyha azok valamilyen fájdalmas emlékhez kapcsolódnak. Lehet velem van a baj, de mindig is nagyon szórakoztatott mások fájdalma. - Mindet? - nem lepleztem a meglepettségemet. Arra gondoltam, hogy egy egész szobája lehet teletömve az általa megölt vérfarkasokkal vagy legalábbis a bundájukkal. - Ha én vadász lennék akkor biztosan minden vadászatról vinnék haza trófeákat. Az angyaloknak például levágnám a szárnyaikat, lenne egy külön termem csak a szárnyaknak... - Ez nem is olyan rossz ötlet. Így jobban belegondolva biztosan van jó pár olyan ember, aki nem kevés pénzt fizetne azért, hogy két hatalmas angyalszárny lógjon a kandallója felett. Már csak annyi a dolgom, hogy megtanuljam azokat az alap dolgokat a bukottakról, amik segítenek kézre keríteni őket és megfosztani őket a szárnyaiktól. Bizonyára nem lehet valami kellemes érzés, de őszintén szólva engem az sem érdekel, ha belehal a procedúrába.
- Tehát csak azért nem találsz vonzónak, mert más emberek vérével táplálkozok? - pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, s egy hirtelen mozdulattal elkaptam a derekánál fogva és szorosan magamhoz húztam, erősen tarttotam így elhúzódni sem nagyon volt lehetősége. - Ez a természet rendje - közelebb hajoltam hozzá, de most nem a nyakához, sokkal inkább az ajkaihoz közelítettem. - Az erősebb elpusztítja a gyengébbet. - mikor ezt mondtam már olyan közel voltak az ajkaink, hogy beszéd közben súrolták egymást. - Ó, én tudok egy módszert, amivel ki tudsz engesztelni, amiért belegyalogoltál a lelki világomba... - az egyik derekán lévő kezemet a fenekére csúsztattam, hogy mire is céloztam az előbbi kijelenésem alatt. Egy széles vigyor jelent meg az arcomon, aztán elengedtem a lányt.
Kicsit elgondolkoztam a kérdésén, végül csak megvontam a vállam. - Szerintem másoknak egyszerűen csak több önuralmuk van, őket megtaníthatták arra, hogy hogyan is uralkodjanak a vérszomjukon, de nekem senki sem volt ott, hogy ezt elmondja. - Igazából nem is nagyon törődtem azzal, hogy rendesen uralkodni tudjak magamon. Sosem érdekelt, hogy így mennyi ártatlannak okozok fájdalmat vagy mennyit ölök meg. Csak az édes vérük érdekelt, aminek egyszerűen nem tudok ellenállni. - Nem hiszem, hogy használna, ha egyáltalán létezne, viszont nagyra értékelem, hogy ennyire aggódsz miattam - Úgy mondtam ezt, mintha meghatódtam volna.
- Pedig ha már nem emberként folytatnád a napjaidat akkor elég nagyot ugranál a táplálékláncban. - közöltem vele, habár nem hiszem, hogy ez nagyon érdekelné. Mondjuk azt neki is el kell ismernie, hogy vámpírként hatékonyabb vadász lehetne az új képességeire |
Csak egy féloldalas vigyor jelent meg az arcomon, mikor közölte, hogy meglátjuk. Én már alig vártam, hogy kimutassa a foga fehérjét, mert alaposan felkorbácsolta a kíváncsiságomat azt illetően, hogy mire képes. Ahhoz nem fért kétség, hogy a nyelve alaposan fel volt vágva, hiszen minden szavamra volt valami frappáns válasza. Ha még tettek is társulnának a szavaihoz akkor még boldogabb leszek.
- Mindig is érdekelt, hogy egy vadász mennyit kap egy-egy sikeres vadászat után - Hiszen ezeken a vadászatokon az életükkel játszanak, elég egy kis baki és már nem látnak több napfelkeltét. Mégis jó páran választják ezt a munkát. Gondolom a nagy részük személyes kis bosszúból, mert valamilyen természetfeletti végzett az egyik vagy akár több szerettével. Lehet vannak olyanok is, akik egyszerűen nagyon keménynek érzik magukat, hogy vadászok lehetnek vagy csak öngyilkos halmajaik vannak. De számomra az lenne az egyik legkézenfekvőbb magyarázat, hogyha sikeresen leszállítanak egy-egy természetfeletti hullát akkor busásan megjutalmazzák őket. Mert nem csak a vadászatért kellene pénzt kapniuk, hanem biztos van valamilyen veszélyességi pótlék. Vagy nincs. Meglehet, hogy az egészet rosszul gondolom, őszintén szólva nem nagyon ástam bele magam és nem is szándékozom ebbe az egész vadászosdiba. Úgy vagyok velük, mint az összes többi emberrel: két lábon járó finom falatok. Persze sok hozzám hasonló nem csak egy finom fogásnak tartja őket, hanem akár bosszút is érezhetnek az irányukba, amiért a fajtársaikat pusztítják. Engem ez addig nem érdekel, még egy vadász nem teszi személyessé azzal az ügyet, hogy rám támad. Addig felőlem nyugodtan öldökölhetik a vámpírokat, vérfarkasokat, meg amiket csak akarnak, mert teljesen hidegen hagy.
- Az azért lehet, mert előtted már volt kettő fogásom - böktem a kuka felé, amibe egyszerűen csak bedobtam a két lány holttestét. - Hidd el, hogyha igazán éhes lennék akkor mi már rég nem beszélgetnénk. A te tested is ott heverne a szemétben a többi mellett - mondtam teljesen komolyan, egyenesen a lány szemeibe nézve, mindenféle bűntudat nélkül. Hogyha minden nap többször is eszek akkor nem szoktam abba a stádiumba kerülni, hogy ne tudjak uralkodni magamon. Ezért szoktam folyamatosan nassolni, hogy ne válhassak olyan szörnyeteggé, ami minden ember rémálma. Sokan persze már így is kegyetlen gyilkosnak tartanak, de ez még a derűs állapotom, ilyenkor néha pár áldozatom még élve is megússza, mint például ez a lány is. Hogyha eluralkodik rajtam a vérszomj akkor bárkit képes vagyok letámadni, s olyan hévvel harapok bele a nyakába, hogy már előfordult, hogy olyan szinten megrongáltam a nyakát, hogy a csontjait is látni lehetett. Ez az állapot az évszázadok folyamán nem fordult elő velem annyira sűrűn, de ha igen akkor nem csak egy-két ember esett áldozatul nekem.
- Igen, nagyon. Szeretek mások érzelmeiben vájkálni - Főleg, hogyha azok valamilyen fájdalmas emlékhez kapcsolódnak. Lehet velem van a baj, de mindig is nagyon szórakoztatott mások fájdalma. - Mindet? - nem lepleztem a meglepettségemet. Arra gondoltam, hogy egy egész szobája lehet teletömve az általa megölt vérfarkasokkal vagy legalábbis a bundájukkal. - Ha én vadász lennék akkor biztosan minden vadászatról vinnék haza trófeákat. Az angyaloknak például levágnám a szárnyaikat, lenne egy külön termem csak a szárnyaknak... - Ez nem is olyan rossz ötlet. Így jobban belegondolva biztosan van jó pár olyan ember, aki nem kevés pénzt fizetne azért, hogy két hatalmas angyalszárny lógjon a kandallója felett. Már csak annyi a dolgom, hogy megtanuljam azokat az alap dolgokat a bukottakról, amik segítenek kézre keríteni őket és megfosztani őket a szárnyaiktól. Bizonyára nem lehet valami kellemes érzés, de őszintén szólva engem az sem érdekel, ha belehal a procedúrába.
- Tehát csak azért nem találsz vonzónak, mert más emberek vérével táplálkozok? - pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, s egy hirtelen mozdulattal elkaptam a derekánál fogva és szorosan magamhoz húztam, erősen tarttotam így elhúzódni sem nagyon volt lehetősége. - Ez a természet rendje - közelebb hajoltam hozzá, de most nem a nyakához, sokkal inkább az ajkaihoz közelítettem. - Az erősebb elpusztítja a gyengébbet. - mikor ezt mondtam már olyan közel voltak az ajkaink, hogy beszéd közben súrolták egymást. - Ó, én tudok egy módszert, amivel ki tudsz engesztelni, amiért belegyalogoltál a lelki világomba... - az egyik derekán lévő kezemet a fenekére csúsztattam, hogy mire is céloztam az előbbi kijelenésem alatt. Egy széles vigyor jelent meg az arcomon, aztán elengedtem a lányt.
Kicsit elgondolkoztam a kérdésén, végül csak megvontam a vállam. - Szerintem másoknak egyszerűen csak több önuralmuk van, őket megtaníthatták arra, hogy hogyan is uralkodjanak a vérszomjukon, de nekem senki sem volt ott, hogy ezt elmondja. - Igazából nem is nagyon törődtem azzal, hogy rendesen uralkodni tudjak magamon. Sosem érdekelt, hogy így mennyi ártatlannak okozok fájdalmat vagy mennyit ölök meg. Csak az édes vérük érdekelt, aminek egyszerűen nem tudok ellenállni. - Nem hiszem, hogy használna, ha egyáltalán létezne, viszont nagyra értékelem, hogy ennyire aggódsz miattam - Úgy mondtam ezt, mintha meghatódtam volna.
- Pedig ha már nem emberként folytatnád a napjaidat akkor elég nagyot ugranál a táplálékláncban. - közöltem vele, habár nem hiszem, hogy ez nagyon érdekelné. Mondjuk azt neki is el kell ismernie, hogy vámpírként hatékonyabb vadász lehetne az új képességeire való tekintettel. - És még ha engem sikerülne is megölnöd akkor szerinted ki tanítana meg téged uralkodni a vérszomjadon? Te is olyanná válnál, mint én. Egy olyan szörnyé, amit annyira megvetsz. - Persze én sem lennék valami jó tanár, mert ha sokszor még magamon sem tudok uralkodni, akkor mégis hogyan tanítanék meg egy bébi vámpírt arra, hogy nem szabad feltépni minden ember torkát. De azt azért szórakoztatónak találnám, hogy a lányból egy olyan lény válna, amit eddig gyűlölt.
- Egyszerűen csak szeretek játszani az étellel - Aki már olyan régóta él, mint én az kevés dologban lel szórakozásra. Nos én sosem tudok ráunni a vadászatra, amit sokszor szeretek elhúzni, hogy az áldozat minél jobban féljen. Vagy elhitetni vele, hogy van esélye a menekülésre, aztán az utolsó pillanatban visszarántani abba a rémálomba, amiben velem részesül. Az élet apró örömei.
Csak azért tudtam elszakadni a nyakától a kortyok után, mert már nem voltam éhes, csak élvezetből kóstoltam meg többször is. Pár másodpercig csak méregettem és azon tűnödtem, hogy eszméleténél sikerül-e maradnia a hirtelen vérveszteség miatt. A megjegyzése hallattán elkönyveltem magamban, hogy nem lehet komoly baja, ha gúnyolódni még tud.
- Nem az a szörnyeteg vagyok, aminek hiszel - mondtam, miközben megfogtam az egyik karját és felsegítettem a földről. Mondjuk ez nem a teljes igazság volt, de azzal még vártam kicsit, hogy megosszam vele. - Maradjunk annyiban, hogy a hangulatom elég meredeken tud változni. - bólintottam a hangulatingadozásokra, nem láttam értelmét tagadni, mikor valamilyen szinten ez volt az igazság. Ha teljesen jól lakott vagyok akkor akár még jó társaság is válhat belőlem. Viszont ha vérszagot érzek akkor ebben a kiegyensúlyozottnak nem teljesen mondható állapotban sem tudom megállni, hogy ne kóstoljam meg a vérző emberkét. De ha senki sem vágja el semmilyét a közelben akkor elkerülhető egy újabb támadás. - Ma már elég sokat ettem, ezért nem érzek különösebb késztetést arra, hogy feltépjen minden velem szembejövő torkát. Igazából azt a két lányt is azért támadtam, csak meg, mert megéreztem az egyik vérének a szagát -
|
Sok velem egykorú lány, ha azt mondják neki, hogy vékony azonnal a fellegekben jár, mert tökéletesen elhiszi, hogy dagadt. Na, én nem ez voltam. Persze, örültem, hogyha megdicsérték az alakomat, de ha olyan értelemben mondják rám, hogy vékony, ami bántó, akor nem igazán békülök ki vele. -Majd meglátjuk - vigyorogtam rá. Viszont most a vigyor nem takart hamis érzelmeket: ebben a pillanatban ezért nem tudtam rá haragudni. Nem tudom milyen fura úton-módon sikerült ezt kiváltania belőllem, de most nem volt bennem az érzés, hogy sértő szava ellen azonnal ugorjak. Ellenben, minden más, ami ezzel a vámpírral kapcsolatos volt zavart. -Nem hiszem. Talán úgy tűnhet, ha engem veszel példának - bevallom én tényleg a nagyképű vadászok közé tartoztam. Eddig ezeknek szinte kivétel nélkül ugyanaz let a sorsuk: hamar és csúnyán haltak meg. Viszont én túlságosan is makacs voltam, és túlságosan is bizonyítani akartam ahhoz, hogy ez elijesszen. De kinek akarnékj bizonyítani? Magamnak, vagy az apámnak? Esetleg a tesómnak? Ő nem azért szeret, mert jó vadász vagyok. Lehet, hogy kicsit át kéne gondolnom a taktikámat....de valószínű nem ma. Ma este továbbra is egoista maradok, mert élvezem, szeretek ilyen lenni. Csak nem egy leányálom ilyen helyzetekben. -Én eddig sem éreztem annak, ha tudni akarod. De ugye már hallottad mit gondolok erről az egészről - vagyis hogy nem fogok meghalni. Ennyi és kész. Lehet, hogy megsérülök, kiszívja a vérem, leszakad a karom, vagy isten tudja mi történik elem, egy biztos: Nem ennek a köcsög vámpírnak a kezei által lele majd a halálom, és nem ma este. Biztos, hogy nem. Br, igaz, foggalmam sincsen, hogyan fogok inenn megmenekülni, de szeretek improvizálni, úgyhogy ha mást nem fejbevágom egy féltéglával, vagy háromszor, és azalatt míg tántolyog elfutok. De a futás csak a legvégső utáni utáni utáni utáni pillanat.
Láttam rajta, hogy nagy önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne tiporjon le nyomban. Az igazat megvallva örültem ennek. Annak már kevésbé, hogy a szüleimre keveredett a szó. Nem ez a kedvenc témám értelemszerűen, így próbáltam leplezni valamennyire az ézéseimet, kevés sikerrel. Tudtam, hogy az arcomra van írva minden egyes érzelmem. -Tetszik a téma ugye? - kérdeztem, nem kis élell a hangomban, mikor bejelntette, hogy találgatni kezd. -Segítek:Nem a tündék - vágtam rá a költői kérdésére, csak hogy halogassam még a választ. Tudtam, hogy hamar kitalálja kik azok, akiket gyűlölök nála is jobban. -Francokat. Elégettem az összeset - vágtam rá, és így is volt. Talán csak pár fogat tartottam meg harci zsákmányként, de általában otthagytamn a tetemeket a helyszínen, mikor megbizonyosodtam arról, hogy hogy biztos semmilyen varázserő nem éleszti fel. Alig bírtam kiűzni az emlékeket a fejemből, és a keserű ízt a számból, mikor erre a témára értünk. Nem is ismerhettem rendesen anyukámat, és meghalt, mielőtt....mielőtt rendes emlékeim lettek volna róla. Nem láthatta, ahogyan felnőttem, nem volt ott az első szerelmemnél. Elvették tőlem a farkasok, oktalanul. Ez is felesleges vérengzés volt, mint az előbb a két lány halála. Gyorsan visszarángattam magam a valóságba, és újra szembenéztem a férfival.
-Lehet, hogy te nagyon el vagy szállva magadtól, és azt mondod magadra, hogy szívdöglesztő, de nekem amit te csinálsz, és ezzel együtt te magad elég visszataszító vagy, igen. Bocsánat, ha ezzel beletiportam a szegény kis lelekedbe - biggyesztettem le a számat, mintha tényleg nagyon nagyon sajnálnám a dolgot. Viszont utána végighallgattam a monológját a vérszomjról, és igaz, kicsit ijesztő volt. Ahogy így előadta. Meg tudtam érteni, valahol nagyon mélyen, de sok más olyan idok volt, ami ellen szólt. -Egyes vámpíroknak valahogy ezzel mégsincs akkora problémájuk mint neked. Ennek mi az oka? - vontam fel a szemöldököm, feltéve a szerintem logikus kérdést. -Keresek neked elvonókúrát vámpíroknak oké? - vágtam egy grimaszt a dologra, mert igaz, hogy hidegen hagytak a függőségei amúgy, de jelen esetben rám is kihatással voltak, ami így elég ciki. Lehet, hogy neki ez hatalmas, és tragikus probléma, amivel régóta szenved, és nem kéne ezt elköcsögösködnöm, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt figyelembe vegyem. Hol érdekelnek a problémái?
Nem válaszoltam, mikor a visszatámadásom nem igazán hatotta meg, számítottam rá, így csak egy grimaszt vágtam, és továbbra is barátságtalan arckifejezéssel néztem rá, igyekezve valahogyan kirángatni a kezem az övéből. Egy pillanatra azért kicsit levert a víz, hogy tényleg megteszi. Az tényleg derékba törte volna az egész jövőmet. -Pontosan. Nem kell nekem örök élet, sem gyors gyógyulás, meg szupererő. Én tökéletesen megagyok így emberként. De ha már megkaptam volna a szupererőt tőled, akkor simán megtenném, és megölnélek. Bocsi. - vigyorogtam vissza rá. Miért lennék hálás neki, ha konkrétan rémálomba taszítson? -Hogy gondoltam. Nem olyan vagy, mint aki futni hagyna. Vagy megváltozik a véleményed egy idő után? - vontam fel félig a szemöldököm. Nem hiszem, hogy igen lesz a válasz, de lehet, hogy nem is szeretném, hogy az legyen. Na jó, talán ha nagyon elfajul a helyzet jól járok azzal, hogyha elengedne.Mikor belém harapott azt hittem meghalok, mivel tudtam, milyen vérszomja van, és alaposan meglepődtem, hogy sikerült ellenállnia. Most nem tudtam viszont ezzel fgolalkozni, ugyanis eléggé megütött a vérveszteség. Azt hittem, hogy kihasználja a pillanatnyi gyengeségem, és újra leteper, de ezzel szemben nem ezt tette. Sőt! Leült velem szembe a földre. Kérdőn, és meglepetten néztem rá, és ijedten elhúztam a fejem mikor a hajamhoz nyúlt. -Nemmondod - szóltam vissza élesen a sápadtas megjegyzésésre. Nyilvánvaló volt, szinte éreztem is magamon, hogy falfehér vagyok. Nem értettem, hogy most hirtelen miért lett velem ilyen...normális. -Komolyan? Most ez honann jött? - elképedtem, ahogyan felajánlotta, hogy egyek valamit. Nagyon nagyon remélem, hogy nem élő éléskamraként akar felhasználni. Újra megszédültem kicsit, de nem mutattam, hogy olyan állapotba kerültem mint egy rossz másnapos. -Most...te nem csak megállíthatatlanul vérszomjas vagy, de hangulatingadozásaid is vannak? -néztem rá értetlenkedő mosollyal, a pizzázó említésére. Oké, bevallom jólesett volna egy pizzaszelet...de ez kicsit abszurd volt. -Ugye nincs semmilyen hátsó szándékod? - Úgy mérlegeltem a helyzetret, hogy akár bele is egyezek a pizzába...mert basszus miért ne? Nem fogok meghalni, legalább még egy kicsit... |
* ezt a részt levágta
Leültem vele szemben a földre és kisimítottam egy rakoncátlan tincset a szeméből. Így közelebbről is szemügyre véve elkönyveltem magamban, hogy mennyire szép arca van. - Elég sápadtnak tűnsz. - mondtam ki a nyilvánvalót, mondjuk ennyi vérveszteség után nem lenne meglepő - lehet, hogy enned kéne valamit vagy pihenni egy kicsit - na nem mintha ezeket a körülmények lehetővé tennék. - azt hiszem van itt a sarkon egy pizzázó... - Akármilyen furcsa is, de nem akartam, hogy elájuljon itt nekem, mert akkor már nem lenne olyan szórakoztató a társasága. Ha peddig ehhez az kell, hogy hozzak neki italt meg ételt akkor megteszem. Szerintem én vagyok az évszázad legkedvesebb mániákus sorozatgyilkosa. |
- Igen, alábecsüllek - bólintottam. - De nézz magadra. Egy vékonyka kislány vagy, mégis mi kárt tehetnél bennem? - egy széles vigyor jelent meg az arcomon. Persze tudom, hogy nem lenne szabad lebecsülni az ellenségedet, mert akkor kellemetlen meglepetés érhet, viszont én egyszerűen nem tudtam fenyegetésnek venni a lányt. Azt elismerem, hogy vadászként rendelkezhet olyan fegyverekkel, amik kárt tehetnek bennem, sőt valószínűleg használni is tudja őket, mert olyan ostoba csak nem lenne, hogy mindenféle harci tudás nélkül indul levadászni a gonosz vámpírokat. De akkor is csak egy törékeny ember, semmi több. Nem mondtam semmit a fájdalomra tett megjegyzésére. Teljesen igaza volt, hiszen még biztos nem élt át akkora fájdalmat, amit én tudnék neki okozni, ergo nem tudhatja, hogy mennyire elviselhetetlen érzés. Kellemes meglepetésként értek a bölcs szavai, a mai kor fiatal lányai száját szerintem nem sok ehhez hasonló mondat hagyja el. Biztos nem az a célja, hogy megkedveltesse magát velem, viszont egyre szimpatikusabbnak tűnik. Kár, hogy egy ilyen szerencsétlen helyzetben hozott minket össze a sors. Mondjuk szerintem ha éppen naplementekor találkozunk egy virágos réten akkor sem lehettünk volna barátok. Már csak azért sem, mert ha egyszer valaki vadásznak áll akkor erős gyűlölet csörgedezik az ereiben az adott faj iránt. Na meg ki látott már olyat, hogy a farkas összebarátkozik a báránnyal?
- Az a dolga egy vadásznak, hogy megölesse magát? - Még mindig a számban éreztem a lány vérének édes ízét, még többet akartam inni belőle, de nem akartam azonnal letámadni újra, ezért megpróbáltam türtőztetni magam még egy darabig. A vadászokra visszatérve mindig is öngyilkos munkának tartottam. Oké, hogy bizonyára tele vannak csomó olyan cuccal, amik a különféle lényekben is nagy károkat tudnak okozni és hogy ismerik minden gyengeségünket, de szerintem ez még mindig kevés, hogyha nem társul hozzá elég fizikai erő. Viszont még egy nagyon jó fizikai erőben lévő vadász sem ellenfér egy vámpír számára a fizikai erő tekintetében legalábbis. Azt nem értem, hogy miért nem csapatban lépnek fel a célpontjaikkal szemben, akkor sokkal hatásosabbak lehetnének és már alapból több eséllyel indulának. Ha erre maguktól nem jönnek rá akkor sem fogom felvilágosítani őket arról, hogy hogyan is tudnának végezni velem. - Ezt örömmel hallom. Így legalább nem lesz annyira kivégzés hangulata ennek az egésznek - Hiszen, ha képes ellenállást tanúsítani akkor azt már nevezhetjük küzdelemnek is, még ha nem is kiegyenlített. Ha tehetném egyenlővé tenném az esélyeket, de ehhez vagy a lányt kellene erősebbé tennem vagy önmagamat visszafognom. Mivel az előbbi ki van zárva az utóbbihoz pedig nem sűrűn szokott elég önuralmam lenni, ezért zsákutcába futottunk. Míg igy magamat meglepve hatalmas önkontrolt gyakorlok, mert hiába érzem a megsebesített nyakából a vér szagát még mindig nem vetettem rá magam, hogy elfogyasszam.
Láttam az arcán, hogy a szülős megjegyzésem alaposan célba talált. A szülei halálára tett megjegyzésem hatására olyan harag lobbant a szemeiben, ami még engem is meglepett. Ha a szülei említése kell ahhoz, hogy kihozzam a sodrából akkor le sem fogok akadni a témáról. Azt akarom, hogy minél dühösebb legyen. - Kár... - elhúztam a számat, mikor közölte, hogy nem volt helyes a tippem. - de akkor találgatok tovább - megjelent egy szórakozott vigyor az arcomon. - Ha nem vámpírok ölték meg a szüleidet akkor mik? - Költői kérdés volt, csupán hangosan gondolkodtam, így nem vártam rá választ. Bármelyik faj végezhetett a szüleivel, de mégis ha tippelnem kellene akkor a farkasokra tenném a voksom, mert ők mindig elég vehemens népség voltak. Elég betévedni a területükre és már torokra is mennek. Csak aztán kérdeznek. - Gondolom már jó pár bunda lóghat a szekrényedben - értettem ezt arra, hogyha a farkasokat is legalább annyira utálja, mint a vámpírokat akkor biztos elsikerülhetett kapnia már párat. Főleg ha vérfarkasok ölték meg a szüleit akkor rájuk még zabosabb lehet, mint ránk.
- Visszataszító? Komolyan ez az első jelző, ami eszedbe jut, hogyha rám nézel? - úgy néztem rá, mint akinek rendesen a lelkébe gázoltak. Mikor ecsetelni kezdte, hogy miért utál annyira minket, csak beletörődően bólogattam. - Te nem tudod milyen az a vérszomj és sosem fogod megérteni, ahogyan senki más, akit nem kínzott még. Hatalmas fájdalommal jár, mintha a szervezeted elkezdené felemészteni önmagát, arra kényszerít, hogy ölj. Megpróbálhatsz ellenállni, de egy idő után beleőrülsz a folyamatos, véget nem érő fájdalomba és bármire hajlandó leszel, csak hogy csillapítsd és megszabadulj tőle. Ezért ölsz. Igen, feltéped az ártatlanok torkát. De ragadozó vagy, ők pedig préda. Ez van. - kicsit elkomolyodtam, mikor ezt magyaráztam. Sokakból mégsem válik egy vérengző szörnyeteg, mások képesek uralkodni magukon. Én vajon miért nem? Ja, megvan. Mert nem akarok. - A vér édes ízét semmihez sem tudnám hasonlítani, erősebb függőséget okoz, mint a drogok. - Lehet feleslegesen jártattam a számat, mert úgy sem fogja sosem átérezni azt, amit én érzek, mikor belevájom valaki nyakába a fogaimat. Ez egy olyan érzés, amit csak az fog megérteni, aki átéli.
- Kár, hogy ez nem a te döntésed. - újra megjelent a játékos vigyor az arcomon. Persze egy optimális esetben az egyén választása kellene legyen, hogy vámpír akar lenni vagy ember. Kár, hogy nálam nincs olyan, hogy optimális eset, csak az amit én akarok. Megtehettem volna, hogy átváltoztatom, de nem akartam teremteni egy bébi vámpírt, aki aztán az én felelősségem lenne. Számomra csak játék volt az egész. Meg kell mondjam, hogy eléggé meglepődtem, mikor megéreztem egy pengét lassan belefúródni az oldalamba, ahonnan azonnal ki is rántotta a lány. Éppen a saját csuklómba haraptam bele, mikor a lány belémszúrta a tőrt, ezért a hirtelen fájdalomtól erősebben haraptam bele a csuklómba. - Ez fájt - rosszallóan megráztam a fejem - Már azt hittem, hogy sosem támadsz vissza, épp ideje volt - újra megjelent az a bizonyos szórakozott vigyor az arcomon, közben pedig egyre csak közelítettem a csuklóinkat, de mikor megpróbálta kirántani a kezét akkor engedtem a szorításomon, így kitudta rántani a kezét az enyémből.
- Megölnéd a saját teremtődet? Hálátlan kislány... Én neked adom az örök életet te pedig hátbaszúrsz? - Tegyük fel hogy megtudna ölni, miután átváltoztatom. Nem tudna uralkodni az éhségén, egyedül biztosan nem. Még ha meg is veti a vérivást nem tudna ellenállni neki, elindulna egy olyan úton, amin nem tud megállni. Rászokna a vér ízére, a gyilkolásra, ő is olyanná válna, mint én. Olyanná, amit annyira megvet. Talán, ha az én átváltozásomkor ott lett volna a teremtőm akkor nem váltam volna ilyenné. De ezt már sosem tudjuk meg.
- Igen - vágtam rá azonnal, aztán kissé elgondolkodtam. - Valószínűleg... talán... najó, nem. - Túl nagy ahhoz a vérszomjam, hogy csak úgy engedjem elsétálni. Főleg ha egyszer már megkóstoltam. Mondjuk, ha életben hagynám akkor legközelebb is tudnék táplálkozni belőle. Hátha most sikerül ellenállnom annak a kísértésnek, hogy egy csepp vért se hagyjak a testében. Most már sokkal több vért vettem el tőle, de még így is hogy nagy volt a kísértés sikerült időben elszakadnom tőle ahhoz, hogy ne öljem meg.
Leültem vele szemben a földre és kisimítottam egy rakoncátlan tincset a szeméből. Így közelebbről is szemügyre véve elkönyveltem magamban, hogy mennyire szép arca van. - Elég sápadtnak tűnsz. - mondtam ki a nyilvánvalót, mondjuk ennyi vérveszteség után nem lenne meglepő - leh |
-Alábecsülsz vámpír... - ingattam meg a fejem. Van rajtam pár olyan heg, amik tükrözik, hogy egy időben elég jól ismertek a sebészeten. Ismerem a fájdalmat, de tény, hogy nem vágyom rá. Egyszerűen csak nem félek tőle. Ezért sem örültem a következő szavainak, de ezt nem mutattam, talán csak a szememben csillant meg egy pillanatra. Persze fel voltam rá készülve, és nem is értem, hogy miért lepett meg, hogy ilyen nyíltan közölte a dolgot. Nem változtat semmin: ugyanúgy nem leszek hajlandó menekülni előlle. Azt már megtehettem volna előbb is. - Nem tudsz megijeszteni a fájdalommal. Lehet, hogy igazad van, és nem ismerem még eléggé. De addig nem is félek tőle. - vontam meg a vállam továbbra is ellenfelemre nézve. Szadista csávót fogtam ki, ezzel pechem volt sajnos....Biztos neki is van gyenge pontja, amivel előnyre tehetek szert, de ezt kitapasztalni időbe telik, hacsak nincsen mázlim. Tekintetéből ki tudtam venni a vágyakozáat, és rájöttem: nem csak szadista, hanem igazán mohó is, aki nem tud betelni...a vérrel. Ez már így gondolatban is szörnyen hangzik. Nincs bajom a vérrel, amíg nem kell meginnom, egyszerűen csak visszataszító számomra ez az egész. Főleg, ha mértéktelenül, élvezetből isszák...A hideg is kiráz tőle. Mint attól ahogyán rám nézett...pontosabban a nyakamara. A mondandója meg is erősítette a gondolatomat, hogy mire készül, és nagyon nem tetszett. Tudtam, mit akar csinálni, így hátráltam is egy kicsit, de úgy látszott nem voltam elég gyors. Nem számítottam arra, hogy ilyen gyors lesz, de igaz én voltam a hibás.
Hátam fájdalmasan nekiütközött a falnak, a vámpír pedig mellkasával az enyémnek feszülve ott is tartott. Igyekeztem valahogyan kijutattni magam a szorításából, de a fizikai ereje nagyobb volt az enyémneél, így semmiképp sem tudtam kirántani magam,és mindeközben szembenéztem szép hegyes vámpírfogaival. Összeszorítottam az állkapcsomat, hogy nehogy bármilyen hangot kiadjak, amint fogai átszakították a bőrömet, de egy aprót így is felszisszentem. Égető fájdalmat okozott, és éreztem, ahogyan a meleg vérem kiszivárog a sebből. Mindenesetre valahogy menekülnöm kellett , vagy legalább leállítanom az ivással. Már emeltem a tőrömet, hogy jól fejbe vágom a markolatával, hogy aztán valahogy kiszabadítsam magam, de hála égnek elengedett. De miért? Ahogyan elhúzódott azonnal félreléptem tőle,persze nem túl messzire, közben pulcsim ujjával gyorsan letöröltem a seb helyét, ugyanis nyakamból minden egyes szívverésemmel jobban szivárgott a vér. Tényleg fájt, éreztem, hogy fogai mélyen a húsomba vájtak, de nem igazán igyekeztem tenni ellene. Talán kicsit elveszi a józan eszét a vérem íze, és látványa. Nem tudtam mit mondani erre a helyzetre, így inkább csak összehúzott szemmel néztem rá. Kijelentésére felhorkantam, de nem kommentáltam. Továbbra is undorítónak tartottam a vér ivást, és még eléggé lesokkolt az előbbi esemény. Persze a tőrömet továbbra is a kezemben tartottam, nem mintha ez lenne az egyetlen fegyverem, egyszerűen csak az egyik kedvencem. -Talán mert ez a dolga egy vadásznak. Örülhetsz, nem vagyok olyan amatőr, hogy fegyver nélkül menjek bárhova is... - Lehet, hogy jó, ha ostobának tart, nem tudom...Mindenesetre nem fogom hagyni, hogy megtámadjon következőnek úgy, hogy nem ejtek benne komolyabb kárt. Sőt...
A szüleim halálának említése kissé szíven ütött, igaz nem találta el teljesen. Anyukám halálát továbbra sem bocsájtottam meg a vérfarkasoknak, de az ok, amiért utálom a vámpírokat az, hogy volt egy számomra fontos ember, egy nagyon jó barátom, akit nemrég vámpírok öltek meg. Az ő halálát is ugyanúgy végignéztem, mint az előbbi két lányét. Ott is túl későn érkeztem...Lehet,hogy pont ez a férfi volt a gyilkosa. Erre a gondolatra csak éginkább fellobbant bennem a harag szikrája....-Nem talált - vigyorogtam rá gúnyosan - egyserűen csak visszataszítóak vagytok...Főleg mikor már rég nem a túlélésedről szól a vérivás...hanem puszta szórakozásból. Ezt gyűlölöm bennetek...az egész rohadt vérszívófajban. Ártatlan emberéletek, csak azért, hogy szórakozhass. Nem kell ahhoz senkinek a halála, hogy utáljalak téged. Nem olyan nehéz ez. - Viszonylag higgadtan közöltem a dolgot, szavaimat nem feltétlenül okításnak, vagy sértésnek szántam, lehet pont leszarja, és kiröhög, de ezt nem tudtam magamban tartani. Ha ma este meghalok legalább ezt közöltem vele. A kérdése hideg zuhanyként ért. -Ne is álmodj róla! Inkább halok meg kínok között mintsem éljek vámpírként. -Szorosabbra fontam az ujjaimat a tőröm körül. Megpróbáltam elkapni előlle a csuklómat, de nem jött össze, megelőzött, és megharapott. Tudtam, hogy ha elkezdeném rángatni magamat szívatnám meg, mert nagy valószínűséggel felszakadna a seb, viszont kihasználtam a kis időt, amíg a harapásra koncentrált, és a tőrömet a bordái közé döftem. Habár a seb maga hamar begyógyul fájdalmat ő is érez. Mivel úgy gondoltam, nem lenne szerencsés, ha a kezei közé kerülne a fegyver, ki is rántottam a pengét a sebből. Ő eközben már a saját kezét harapta meg, így minnél hamarabb minnél meszebb kellet tőle jutnom, persze ő eközben még mindig erősen szorította a karomat, a sebeink, -és ezzel együtt a vérünk -egyre inkább közelített egymáshoz. Nem mondom, hoy pánikoltam, de nem voltam boldog. -Ha vámpír lennék az elsők között ölnélek meg téged, de nem leszek az. - Abban már nem voltam olyan biztos, hogy a többi vadász mit tenne velem, ha átváltoznék. Valószínűleg tényleg az ellenfelükké válnék. Megijedtem a gondolattól, így amint kicsit is gyengült a szorítása kitéptem a kezemet az övéből. Viszonylag könnyen engedett, gyanítottam, hogy ez csak a játék. Mert, hát, ha átváltoztat vámpírrá nehezen tudná hasznosítani a véremet. És amúgy is, az ő sebe hamar begyógyul, az is amit magának okozott. Ebben az esetben ez szerencsés. -Mert amúgy tényleg elengedtél volna, mi? - hangom szarkasztikusabb már nem is lehetett volna. Nem hiszem, hogy akinek ekkora étvágya van, az ilyen könnyen elengedné a zsákmányát. Mert igen, zsákány voltam számára. Viszont a büszkeségem, és bizonyítási vágyam miatt nem is mentem volna el. Inkább harc közben haljak meg, de azt sem úgy, hogy szárazra szívnak. Mint amivel például most is próbálkozott. Próbáltam elugrani előlle, de túlsaágosan gyors volt, ás végül sikerült magához rántania, sőt már kezeimet sem tudtam használni, ugyanis lefogta őket. A sebesült csuklóm fájdalmasan nyomódott a másik kezemhez. Kissé felnyögtem, mikor fogai újra a nyakamba vájtak. Próbáltam valahogy szabadulni, az egyetlen olyan részem, amit tudtam mozgatni a lábam volt, így jobb híján tapostam a vámpír lábát, meg térdenrúgtam. Éreztem, hogy a véremmel együtt az erő is kiszáll belőllem, de még tartottam magam. Féltem, hogy így halok meg, és küzdöttem, hogy kiszabaduljak. Végül meglepő módon elengedett...pontosabban taszított rajtam egyet. Kissé szédültem, apró pontok jelentek meg néhol a szemem előtt. Ennek következtében nem épp elegánsan értem földet, de sikerült megállnom nagyjából a földön. Ilyenkor felmerül bennem a 'lehet hogy nem kellett volna' gondolat. De akkor is kitartok a végsőkig. Felkaptam a tőrömet a földről, amit az előbb sikeresen kiejtettem a kezemből. Szerencsére nem került hozzá. Bár, lehet, hogy jobban tudja használni a fogait, de nem szeretném, ha fegyver kerülne a kezébe, és csak erősebb lenne. |
- Csak azért mondod ezt, mert még egy ujjal sem értem hozzád. - válaszoltam, mikor közölte, hogy ő se sikítozni, se könyörögni, se sírni nem fog. - Csupán azért mondasz ilyen könnyelmű dolgokat, mert még nem éreztél igazán elviselhetetlen fájdalmat. De ne aggódj nem sokára megtudod, hogy mi is az a fájdalom - egy széles vigyor jelent meg az arcomon. A védelmemre szolgáljon nem vagyok mindig ilyen szociopata, tudok egész normálisan is viselkedni, de egy idő után mindig felülkerekedik rajtam a szörny. Na nem mintha annyira bánnám. Addig nem érdekel, hogy milyen szadista szörnyeteg vagyok, még nem ártok olyanoknak, akik fontosak számomra. Azelőtt sem voltam teljesen százas, hogy megöltem volna Őt, de lényegesen jobban tudtam kezelni a vérszomjamat. A halála azonban eltört bennem valamit, azóta sokat romlott az állapotomon. Bár sosem fogom megbocsátani magamnak azt, amit vele tettem hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem az életstílusomat. Egyszerűen imádom a vér ízét, illetve azt a rettegést az emberek szemükbe, ahogyan rám néznek, a remegő hangjukat, ahogy kegyelemért könyörögnek és a felismerést az arcukon, mikor rájönnek, hogy én vagyok az utolsó dolog, amit ebből a világból látnak. A Pokolban fogok megrohadni, de mielőtt odakerülnék alaposan kihasználom a Földön töltött időt.
- Ó, azért ezt ne vedd készpénznek. Igaz, hogy már ettem, de szerencsére csillapíthatatlan vérszomjal rendelkezem, így nem esik nehezemre téged is szárazra szívni. - Annyit beszélek a vérről, hogy már megint megkívántam. Éreztem, ahogyan megjelentek az agyaraim harapásra készen. Megtehettem volna, hogy most rögtön feltépem a torkát, de nem akartam ilyen gyorsan végezni vele is. Bár anyukám azt tanította, hogy nem szabad játszani az étellel nekem most mégis kedvem támadt egy kis macska-egér játékhoz. Na meg minél tovább húzom a harapás pillanatát, annál jobban fog félni és annál édesebb lesz, mikor végre belémárthatom a fogaimat.
- Nem látványosság, sokkal inkább egy finom falat. - megnyaltam az ajkaimat, a tekintetemet szinte rabul ejtette, ahogyan a nyaki artériájában pulzált a vér. Nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne essek neki azonnal. Csak azért nem akartam olyan gyorsan vele is végezni, mert akkor elrontottam volna a szórakozásomat, még mielőtt egyáltalán elkezdődött volna. - Ne haragudj, de muszáj megejtenem egy kis kóstolót. - Úgy mondtam, mintha tényleg sajnálnám. Másodperc törtrésze alatt átszeltem a köztünk lévő rövid távolságot, nekiszegeztem a tákolmányház oldalának és beleharaptam a nyakába. Csupán egyet kortyoltam, aztán azonnal elhúzódtam tőle. Ha nem álltam volna meg egy kortynál akkor egyáltalán nem tudtam volna megállni. Ez is nagy erőfeszítésembe került, mert olyan volt számomra a vére, mint egy drogos számára az anyag. Látványosan ízlelgettem a vérét, mintha az valamilyen drága bor lenne én pedig egy borszakértő. - Mennyei - Eddig még nem kóstoltam olyan vért, aminek ne ízlett volna az íze. Más természetfeletti lények vérét nem nagyon szeretem, mert vagy rossz hatással van a szervezetemre vagy kifejezetten rossz íze van. Az állatok vére az elmegy kategória, nincs kfejezetten rossz íze, de sokkal alacsonyabb a tápértéke, mint az emberi vérnek. Mintha a zöldséget hasonlítanám a húshoz. Ég és föld.
- Akkor tényleg ostoba vagy. Miért jönnél önszántadból, ráadásul teljesen egyedül, remélem legalább valami fegyver van nálad, mert ha nem akkor kettőnk játéka hamarabb lezárul, mint én azt szeretném. - Reménykedtem benne, hogy legalább lesz annyi lélekjelenléte, hogy megsebesítsen. Igaz azzal valamilyen szinten magával baszna ki, mert csak még inkább feltüzelne. Ezek után szerintem semmit sem lep meg, ha azt mondom, hogy beindít a fájdalom. Egyszerűen rosszul vagyok összerakva. De hogy én ezt mennyire élvezem. Azzal, hogy közölte nem kislány arra következtettem, hogy nem szereti, ha így hívják. Emiatt csak így fogom nevezni, a neve úgy sem érdekel. - Ennyire ég benned a vágy, hogy meghalj? Vagy csak ennyire utálod a becses fajtámat? Kitalálom... a drága anyucidat vagy apucidat megtámadták a gonosz vámpírok? - a hangom csöpögött a gúnytól. Más lehetőségre nem gondoltam, hiszen miért utálná valaki ennyire a vámpírokat és miért kockáztatná az életét, csak azért hogy megöljön egyet, ha nem azért mert valamilyen személyes oka van rá.
- Nem, tényleg nem fogsz meghalni. Tudod mi lenne rosszabb számodra a halálnál? - felvontam az egyik szemöldökömet és csak hagytam a levegőben lógni a kérdést egy ideig. - Ha vámpírként kellene tovább élned - mondtam azzal magamhoz rántottam a csuklójánál fogva, amibe beleharaptam, aztán az enyémbe is. - Szerinted még úgy is maradhatnál vadász, hogyha te is egy lennél azok közül, akikre vadásznak? Vagy az embereid az első pillanatban ellened fordulnának? Ezt csak egy módon deríthetjük ki... - miközben beszéltem egyre közelítettem a felsértett csuklómat az övéhez, de még mielőtt összeérintettem volna a kettőt, hogy elkeveredjen a vérünk adtam neki egy esélyt arra, hogy kiszabadítsa a karját, csak rajta múlt, hogy él-e a lehetősségel vagy sem.
- Tehát maradsz... - mondtam ki a nyilvánvalót - Így akkor már nem él az az ajánlatom, hogy szabadon távozhatsz. Ami pedig ezután veled fog történni, csakis a te hibád. - Újra magamhoz rántottam, az egyik kezemmel összefogtam a kezeit a háta mögött, majd újra a nyakába mélyesztettem a fogaimat. Most sem hagytam, hogy teljesen eluralkodjon rajtam a vérszomj, de most már lényegesen több vért vettem el tőle, mint az előbb. Mikor éreztem, hogy kezd lassulni a szívverése durván ellöktem magamtól. Nem vettem el tőle annyi vért, hogy elveszítse az eszméletét, viszont a hirtelen vérveszteségtől nagy volt az esély arra, hogy szédüljön vagy ne legyen annyira magánál. |
Mások számára biztosan ostoba, és vakmerő döntés volt egyedül nekivágnom egy vámpír elleni harcnak, de szerintem ez nem igaz. Lehet, hogy nagy falat lesz, de már jó pár vámpírral elbántam, nem hiszem, hogy pont ez a férfi okozna nagy nehézséget. Persze okosnak tűnt, meg erősnek, de találtam olyan dolgokat, amiket az előnyömre tudnék fordítani. Hogy féltem -e? Értelemszerűen nem akartam meghalni, de nem volt bennem fogvacogtató félelem. Továbbra is hallgattam, ahogyan megpróbált előcsalogatni. Szóval így állunk.... -HA ennyire akarod örömmel előjövök. - Tudtam, hogy tudja hol vagyok, sok értelme nem lett volna továbbra is a előttem lévő fal felé fordulva dumálni. És nehgy véletlenül is gyávának tűnjek előtte. Bár az igaz, hogy elterveztem: Nem teregetem ki elsőnek mined lapom. Had higyje csak azt, hogy egy kis zöldfülű vagyok nagy arccal. -Örülhetsz, mert egy biztos, én nem fogok sírva könyörögni neked, sem sikítozni, vagy könyörögni. - vágtam rá gúnnyal teli hangon, miközben néhány méterrel közelebb mentem hozzá, továbbra is sötétben és fedezékben maradva.. Magamat ismerve utolsó lehelletemmel arcon köpöm, vagy valami, de már csak a büszkeségem miatt sem könyörgök, sohasem. Szemem izgatottan csillogott, arcomon nagyképű vigyor jelent meg, és kíváncsian szemléltem ma esti ellenfelemet, és a környezetet egyaránt. - Belőllem nem lesz vacsora. - jelentettem ki ellentmondás nem tűrő hangnemben, de tisztában voltam vele, hogy ezt ilyen könnyen nem lehet kijelenteni. Főleg az előző mondatával. Igaza volt abban, hogy a kevésbe komoly sérülései hamar begyógyulnak, és én viszont nem rendelkezek ilyen fantasztikus képességgel. Ilyen szempintból irigyelem ezeket a lényeket. Szuper érzékszervek, és gyors gyógyulás...egyedül az emberi vér fogyásztása taszít visssza, de az nagyon. Vannak vámpírok, akim csak a legszükségesebbet veszik magukhoz, de úgy látom ez a pasi nem ilyen. Egy igazi vérengző, ezért is szeretném megállítani. Ha itt marad alaposan megcsappanthatja a város népességét. Láttam, hogy felfedezte a fedezékhelyemet. Készítettem is a tőrömet, hogy bármikor támadásba tudjak lendülni.
-Ilyen nagy látványosság lennék neked? -kérdeztem felé lépve, de olyan hirtelen, és olyan gyorsan mozdult, hogy alig tudtam követni, ahogyan ögém került. Próbáltam leplezni az ijedtségemet,és inkább a mondandójára koncentráltam elrejtve a szeme elől a tőrömet. A végére idegesen felkaptam a fejem, és megpördültem -Nem vagyok kislány...és önszántamból jöttem ide, és nem küldtek - Az ilyenre nagyon ugrottam. Kislány vagyok, lehetm de akkor sem nevezhet így senki. Maximum a bátyám, de ő is csak az engedéjemmel. Még dumálhattam volna arról, hogy miért, és hogyan jöttem ide, de belém folytotta a szüt. A "kicsi" jelzőt már szóvá sem tettem, pedig nem igazán tetszett. -Nem fogok meghalni. Legalábbis biztos, hogy nem ma este. Tudod még vannak trveim az életben - vigyorodtam el felnézve rá. Például hogy kicsinállak....-Ohh milyen nagylelkű itt valaki....De én nem olyan vagyok aki lelép csak úgy. Nem ijedtem meg tőled. - minden szavammal újra közelebb mentem hozzá. Már biztosan nem futamodok meg, hisz elöntött az adrenalin, a gyűlölet, és a bizonyítási vágy. Ezek egyvelegént szívem majd kiugrott a helyéről. Újra előtte álltam felnézve a sötét szemeibe. Kíváncsi vagyok, vajon tényleg annyir "kiéhezett" -e mint amilyennek tűnik... |
Őszintén szólva nem vártam választ a bujkáló egyéntől, szinte biztos voltam benne, hogy ezek után nem hogy megmozdulni, de levegőt sem fog merni venni attól félve, hogy állom a szavam. Ha meghúzza magát akkor tényleg nem fogok macska-egér játékot játszani vele. A mai napra elég vér tapad a kezeimhez, nem ártana tartanom ahhoz az elhatározásomhoz magam, hogy megpróbálom nem azonnal felhívni magamra a figyelmet. Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem, mikor megszólalt a társaságom. Nem számítottam arra, hogy lesz olyan bátor vagy éppen ostoba, hogy megkönnyíti a dolgomat a megtalálásában. Ha meghúzza magát akkor talán tényleg magára hagytam volna, de ezek után túlságosan is kíváncsi lettem a kilétére, ahhoz hogy egyszerűen elmenjek. A hangja alapján könnyedén kikövetkezhettem, hogy a női nemhez tartozik. Az illata alapján biztos voltam benne, hogy nem természetfeletti lény, viszont nem sok ember merne ilyen hangon visszabeszélni egy ilyen helyzetben ez pedig arra utal, hogy volt már dolga hozzám hasonlóval és fel van fegyverezve, amiket jobbik esetben még használni is tud, tehét nem lehet más, mint vadász. Hiszen mi más adna okot a magabiztosságára? Persze lehet egyszerűen ostoba is, amiért azt hiszi, hogy ellenfél számomra.
- Ha ennyire biztos vagy magadban akkor miért nem bújsz elő, kicsi vadász? - A hangja alapján leszűkítettem a lehetséges tartózkodási helyét egy kis területre. - Hidd el, szeretem a kihívást. Tudod egy idő után elég unalmas tud lenni a könyörögés, sírás, sikítozás vagy a szánalmas menekülési kísérlet. Pedig én imádom becserkészni vagy éppen megküzdeni a vacsoráért - szomorúan lebigyesztettem a számat.
- Nekem bajom eshet, de pillanatok alatt begyógyulnak a sérüléseim. Ez rólad is elmondható? Mert ha nem akkor eleve hátránnyal indulsz. - Nem beszélve arról a vérmennyiségről, amit a mai nap folyamán magamhoz vettem. Majd' kicsattantam az energiától. Időközben sikerült megtalálnom a rejtekhelyét. - De elég a beszédből, itt az ideje annak, hogy végre előbújj. Már alig várom, hogy lássalak - mondtam azzal a pillanatok törtrésze alatt a lány mögé kerültem, de nem támadtam meg, hanem alaposan végigmértem. - Nem is tudtam, hogy olyan szorult helyzetben vannak már a vadászok, hogy arra kényszerülnek, hogy kislányokat küldjenek a gonosz vámpírok után - elhúztam a szám.
- Mondd kicsi vadász... miért akarsz ennyire meghalni? - felvontam az egyik szemöldökömet, a szám szegletében pedig ott játszott egy szórakozott vigyor. - Mivel jó kedvemben találtál, ezért adok egy lehetőséget arra, hogy szedd azokat a formás lábaidat és menj el, amég csak van rá lehetőséged. - elléptem előle, ezzel is arra célozva, hogy most szabadon elmehet, nem fogok kárt tenni benne. Csak nehogy meggondoljam magam... |
Manapság kezdem átértékelni magamban az utálat-listámat, aminek az első helyét egy életre kibérelték a vérfarkasok. A többi lénnyel úgy voltam, hogy ha megkapom feladatnak, hogy tegyem el őket láb alól megtettem. De az utóbbi időben rengeteg vámpírokkal kapcsolatos affér volt a városban, a vezetőség alig tudott elsimítani egy-egy ügyet. Több városból is érkeztek különösen gyakori lecsapolt holttestekről hírek, amik helyzete változott, és egyre közelebb került városunkhoz. És, hogy ennek mi köze van hozzám, illetve a vadászokhoz? A mi feladatunk lene megfékezni ezeket a lényeket, úgyhogy kissé kínos, hogy ilyen sok gyilkosság, vagy támadás történt mostanában. Úgyhogy elhatároztam, hogy megmutatom nekik, hogy ilyen fiatalon is simán meg lehet csappantani a vámpírok létszámát. Mint mindig mst is egyedül voltam, de szokástól eltérően nem vérfarkas-vadászathoz voltam öltözve, hanem inkább a mocskos kis vérszívók ellen. Szokás szerint egyedül voltam, hisz bevallottan nem vagyok csapatjátékos. Ennek előnye, hogy sokan nem is néznék ki belőllem mire vagyok képes. Persze, igaz, hogy nem vagyok nehézsúlyemelő, de ismerem a megfelelő technikákat, és ha elönt az adrenalin tudok ám veszélyes is lenni. Már bőven besötétedett, mikor odaértem az vérszívók kedvelt helyére: a gettóba. Elszegényedett hely volt, tele részeg és hajléktalan emberrel, sötét sikátorokkal, és mindenféle "szörnyeteggel". Reméltem, hogy legalább egy vámpírkát elkapok, mielőtt bárkivel végez. Namármost olyan hangokat hallottam, amiket nagyon nem szerettem volna, és ez aggodalmat ébresztett bennem. A sikítás sosem jó jel, főleg, ha hirtelen elhallgat. Gyorsabban szedve a lábaimat kanyarogtam a háztömbök között, mikor megtaláltam a hang forrását. Egy szűk, sikátor volt, három alakkal. Illetve az egyik már csak egy test volt. -A fenébe - sziszegtem magamban. Nem sikerült megelőznöm a halált. Szerencsére erre voltak búvóhelyek, bár egy vámpír ellen, akinek ebben a napszakban jóval élesebb a látása, és hallása, mint nekem nem hiszem, hogy sokat ér. Közben gyorsan fejben átvettem a menekülési útvonalakat, hogy mi merre kanyarodik, hol tudok egérutat nyerni, ha arra kerül sor. Szeretek legalább minimálisan előre tervezni. Sőt, ebben a pillanatban engedte el második áldozatát is. Összeszorult a mellkasom, végignézve, hogy a két testet csak úgy kidobja. Közelebb lopóztam hozzá kezembe véve kedvenc tőröm. Elhatároztam, hogy megbosszulom ma este a két lány halálát. Összehúzott szemmel figyeltem, ahogyan a férfi a pólóját vizslatja...Aztán megszólalt. Biztos voltam benne, hogy nekem intézi a szavait, és azt is tudtam, hogy felesleges lenne bújkálnom. De nem bújtam el a búvóhelyemről, egy romos, tákolmányház fedezékében álltam. -Óhhh nehogy azt hidd hogy velem olyan könnyen elbírsz majd vámpírkám! Én biztos nem járok ugyanígy - vigyorogtam a sötétbe felkészülve, hogy bámelyik pillanatban támadjak rá. - De ha akarod, megpróbálhatod, keress meg. Csak aztán nehogy bajod essen véletlen anagy vadászat hevében. - Nagy pofám volt? Lehet. De már nem érdekelt. Rettentesen dühös voltam. Szörnyű volt végignézni az előbbi jelentet, és mindent me fogok tenni azért, hogy bármennyire is bosszút álljak. Eleve ez volt a tervem estére, úgyhogy örültem, hogy nem megyek üres úgy haza, hogy nem tettem semmit, ami "munkámhoz" tartozik. Már, ha hazamegyek...
|
Ugyanazzal a céllal érkeztem a városba, mint eddig az összes többibe. Sajnos a mértéktelen étvágyam miatt sem maradhatok sokáig egy helyen, mert az embereknek előbb vagy utóbb, de feltűnik hogy a városukban megszaporodtak a gyilkosságok, amik után különös módon minden holttestet teljesen lecsapolt állapotban találtak meg. Az ilyen esetek gyakorisága még azokban is kételyt ébreszthet, akik merően elutasítják a természetfeletti létezését. Az előző települést csalódottan hagytam el. Arról kaptam információt, hogy egy nagyon erős boszorkány él a kisvárosban, aki a megfelelő pénzösszegért cserébe bármire hajlandó. Nos, én mindent megpróbáltam. Kezdetben türelmes voltam vele, megszereztem mident, amire csak szüksége volt. Az idő telt ő azonban nem tudott előrelépést nyújtani. Ekkor kezdtem kicsit radikálisabb módszerekhez folyamodni. A lánya életével fenyegettem, hogy tegyen még egy próbát. Addig nem engedtem pihenni, még a hatalmas megerőltetés és a kimerültség hatására meg nem halt. Ezt követően begyűjtöttem az összes más boszorkányokkal kapcsolatos információkat a házában, s újra útra keltem. A kontaktjai között szereplő több név is Magnolia Valleyban élt, ezért ez a város lett az új úticélom.
Itt még egy boszorkányt sem kerestem fel, egyenlőre információkat gyűjtök róluk. Nem szeretném elkapkodni a dolgokat, biztosra akarok menni, hogy a legerősebbet keresem fel. Mert ha esetleg az egyik gyengébbel rosszul sül el a találkozóm az biztos szólni fog a többieknek és mire feleszmélek már egy egész koven a nyomomban lesz. Ezt pedig szeretném elkerülni, de ha kell akkor minden egyes boszorkányt darabokra tépek addig még meg nem adják nekem, amit akarok. Amég az egyik vissza nem hozza nekem Őt. Még a várossal is ismerkedő fázisban vagyok, nagyon sokat járkálok ide-oda. Minél hamarabb ismerem ki Magnolia Valleyt annál hamarabb kezdhetek neki a tervemnek. Ma már túl vagyok két fogáson, akiknek a holttestét a tóba dobtam. Általában túl hanyag vagyok ahhoz, hogy elrejtsem a hullákat, de még csak most érkeztem a városba nem akarom azonnal felhívni magamra a figyelmet.
A Napot már rég felváltotta a Hold, mikor én útnak indultam. Nem volt különösebb célom, csak sétálgattam, közben pedig memorizáltam, hogy mit hol találok a városban. Az egyik pillanatban hívogató vérszag csapta meg az orromat, az agyaraim megjelentek, a szemeim minden bizonnyal elsötétedtek. Megszaporáztam a lépteimet és elindultam a csábító illat után. A gettóban találtam magam, ahol az egyik zsákutcában éppen két fiatal lány támogatta egymást. Az egyik minden bizonyára eleshetett, mert a térdéről le volt horzsolva a bőr, a sebből pedig lassan csördegezett a vér, ami szinte vonzotta a tekintetemet. Nem törődtem azzal, hogy meglátják az arcomat, mivel úgyis ezt fogják utoljára látni az életükben. Az egyik kezemmel elkaptam az egyik nyakát és nekiszegeztem a falnak, durván beleharaptam a nyakába és nagy kortyokban inni kezdtem a vérét. A másik megpróbált elmenekülni, de elkaptam a karjánál fogva még mielőtt elfuthatott volna. Így ő az első sorból nézhette végig, hogy mit teszek a barátnőjével. Miután már egy csepp vér sem volt benne elengedtem és közelebb húztam magamhoz. A szám tiszta vér volt. - Ne sírj, nem fog fájni - megnyaltam az ajkaimat, aztán beleharaptam az ő nyakába is. Már nem voltam különösebben éhes, de én úgy vagyok a vérrel, mint az emberek a nasikkal. Van egy olyan különleges utóízük, ami miatt nem tudott abbahagyni az evést és mindig veszel még egy utolsót.
Miután végeztem ezzel a lánnyal is bedobtam a testüket a legközelebbi kukás konténerbe. A kezemmel letöröltem a számról a vért. Ahogy a pólómra pillantottam észrevettem, hogy sikerült azt is összevéreznem. - Remek - sóhajtottam és úgy igazgattam a kabátomat, hogy eltakarja a vérfoltot. Ekkor egy újabb illat csapta meg az orromat. Mégpedig nagyon közel, hallottam a szívverését és a lélegzetvételeit is. Könnyen lehet, hogy az egészet végignézte. - Tudom, hogy itt vagy - mondtam hangosan meg tisztán, hogy ő is hallhassa. - Bújj elő! Vagy keresselek meg én? - lassan megfordultam a tengelyem körül, hogy felmérjem a terepet. - Szívesen megkereslek, de akkor nem ígérem meg, hogy a vadászat hevében tudok majd uralkodni magamon és nem jársz te is ugyanígy - egy játékos vigyor jelent meg az arcomon. Mintha amúgy annyira is tudnék uralkodni magamon... |
- Mindegy most már - sóhajtottam. - Az a lényeg, hogy végre láthatlak téged. Sosem hittem volna, hogy ez valaha be fog következni, de most eszméletlenül örülök, hogy végre megismerhetlek.. - motyogtam halkan, és jobban hozzábújtam.
Ekkor jött egy kissé erős, és egyben kényes téma a részemről. Türelmesen hallgattam végig válaszát, és elhúztam a számat fanyaran, amikor a végére ért. Nem lehetett könnyű neki sem. Azért rám tört valamilyen szinten a bűntudat, hiszen mégis csak cserben hagytam a lányomat és miattam szenvedett a legtöbbet.
Azon viszont meglepődtem mesélése során, hogy az anyja rájött mi is vagyok. Ezt nem hittem volna.
- Engem a múlt már nem érdekel! - simítottam meg az arcát. - Ígérem, most már melletted leszek, és ha bármire szükséged lesz megadom! - mosolyodtam el halványan. - Azt remélem, hogy valamennyire az elmúlt éveket betudom majd pótolni - sóhajtottam fel reménytelenül.
Átkaroltam ezek után Ryl vállait, majd kocsimhoz vezettem magunkat. Ott még végigbeszélgettünk, és hagytam, hogy faggasson.
Ezután megérdeklődtem, hogy hol lakik, és hazavittem őt. Lakásához érve még kipattantam a kocsiból, és jól megölelgettem egyszem lányomat. Viszont lehet nem épp minta apa voltam, sőt... Hiszen adtam egy füves spanglit a lányomnak, és vigyorogva annyit tettem hozzá, hogy nyugodtan szórakozzon. Megadtam még a telefonszámomat, ha esetleg bármire szüksége lenne, illetve mondtam neki, hogy mától tartsuk rendesen a kapcsolatot. Mindenképp örülnék, ha nem szakadne meg újból ez a szál. Végre láthattam őt és érinthettem... Ölelhetettem. Mindig vágytam egy gyerekre, és most végre megadatott.
Végül egy homlokon puszilással és jó éjt keretein belül távoztam tőle. Visszaszálltam az autómba, és hazahajtottam. Remélem nemsokára ismét találkozom vele...
[SHANE & RYL OFF]
( Azért offoltam, mert egy ideje ment, és nem akarom, hogy álljon a karid! Vigyed bátran Rylt! c: Köszöntem a játékot és még játszunk! :D ) |
Eszméletlenül jó volt az apám ölelő karjaiba veszni. Kiskorom óta vágytam rá, hogy hozzábújhassak, most pedig egyszerűen nem tudtam elszakadni tőle. Kirohanásom talán egy kicsit túlságosan is vádló volt, hiszen ismertem az okot, amiért elhagyott minket. Vigasztalása azonban kimondhatatlanul jól esett. Jó volt érezni, hogy örül a jelenlétemnek, s annak, hogy a lánya vagyok. Ez most számomra mindennél többet ért.
- Igen, megértem. Rengeteg frissen átváltoztatott vámpírral találkoztam már. - sóhajtottam fel. Igaz, hál’istennek egyiket sem kellett kivégeznem, sikerült őket jószóval meggyőznöm, illetve vissza tudtam téríteni őket a józan eszükhöz. - Tudom… - motyogtam. Nem vitattam a tette jogosságát, elvégre feltehetőleg én is így cselekednék, nem maradnék amellett, aki gúnyt űz belőlem, avagy összetöri a szívemet. Sokat gondolkoztam már anyám tettein, s még mindig nem értettem őket. A halálakor pedig végülis nem árulta el miért csalta meg apát, bár igyekeztem kiszedni belőle. Ezt a titkát -feltehőleg sok másikkal együtt- magával vitte a halálba.
- Nem akartam vadász lenni. Sosem voltam olyan vérengző, mint a többiek... Már inkább csak azért járok el vadászatokra, hogy minél több lényt megmentsek. - jegyeztem meg csendesen. Nem akartam magam kihúzni a tetteim alól, hiszen öltem, nem is egyszer, amellett, hogy számtalan életet megmentettem. - Hát… ez egy hosszú történet. - pillantottam fel rá, hiszen nem én választottam ezt a hivatást -még véletlenül sem-, hanem majdnem beleszülettem, így a mese messzire nyúlt vissza. - Anya nagyon ragaszkodott hozzá, hogy a te gyereked vagyok, így csináltatott egy DNS tesztet, amivel meg akart keresni téged. Megtalált, ám… ezt nem pontosan tudom hogyan, de rájött, hogy vámpír vagy, és mint minden ember, alaposan megijedt. Nem tudom miért, de nagyjából minden sarokra valami rémet képzelt… ekkor találkozott a nevelőapámmal, aki szépen lassan beavatta mindenben, ráadásul ápolgatta a lelkét. Azt nem árulta el nekem, hogy miért, de ő is vadász lett… talán valamiféle személyes bosszú lehetett részéről feléd. - találgattam. - Na de visszatérve az eddigiekhez, én velük nőttem fel és alapból is vadásznak neveltek. - vettem egy nagy levegőt, mert a sok dumálás közben erről egészen megfelejtkeztem, fontosabbnak tűnt a sztori, semmint hogy ilyen apróságokkal belezavarjak. - Nos ennyi lenne a történet… dióhéjban.- mosolyodtam el. |
Bevallom, eléggé féltem, hogy nem épp Happy End lesz a vége ennek a találkozásnak. Ám ahogy ő is átölelt tudtam, hogy minden egyenesbe fog kerülni. Egyből nagyobb késztetést éreztem arra, hogy elsírjam magam... Végülis gond az nincs, hiszen örömemben zokogtam volna. Nem hittem, hogy egyszer láthatom a gyerekemet. Annyira elsodort az élet a családomtól, és valamilyen szinten az én hibám volt. Nem tudtam elviselni, hogy a feleségem félrekacsintgat ezzel megalázva engem.
Amikor mellkasomnak döntötte lányom a fejét egyből azt kezdtem el cirógatni. Jó volt érinteni, és az öröm mellett a nyugalom is kezdett úrrá lenni rajtam. Ekkor valamilyen szinten kikelt magából. Összeérintettem homlokunkat, és könnyeit kezdtem el törölgetni hüvelykujjammal. Az én szívem is elszorult.
- Nem én akartam, hogy így legyen! - pergett le egy-két könnycsepp arcomon, de nem sírtam. - Hidd el, boldogan vállaltalak volna fel! - motyogtam. - Tudnád, hogy mennyiszer gondoltam rád... Mennyiszer korholtam magam, amiért eltűntem, de vámpírként semmiképp sem maradhattam a családdal, illetve anyád is... - halkult el a hangom magyarázkodásom végére. - ...elég szépen megalázott nem egyszer... - valószínűleg érti, hogy mire gondolok: a megcsalásokra.
Nem épp anyjára akartam mutogatni, hogy az ő hibája... Egyszerűen erre is kitértem, mert egy szinte biztos volt: ha nem válok vámpírrá, akkor is elhagytam volna. Ám aláírom a helyzet még mindig jobb, mert láttam volna, ahogy felnő... Mellette lehettem volna, és erre mindenről lemaradtam. Pedig emlékszem eleinte mennyire örültem annak, hogy párom várandós. Rendesen vártam, hogy mikor jön el a nagy nap, de amikor szembesültem azzal, hogy nem egyszer lépett félre... Szerintem gyanakodásom és kiakadásom érthető volt.
- Én mégis mit szóljak? - nevettem el magam. - Egy cseszett vámpír vagyok, és te meg egy vadász... - nyögtem ki nehezen. - Mégis hogy keveredtél egyáltalán erre a pályára? - tettem fel kérdésem értetlen fejet vágva, mert valóban fogalmam sem volt, hogyan tért a vadászok útjára. |
Miután elnevettem magam úgy tűnt megkönnyebbült. Hú, de veszélyes fazonnak nézhetek ki! Szinte süt rólam, hogy reggel-este vámpírt eszek! Persze nem hibáztattam, hiszen mégis csak vadász voltam, a karó pedig éles bizonyítékát adta, hogy űzöm is ezt a foglalkozást, nem mindössze beszélek róla.
Furcsa volt kívülről figyelni valakinek mi zajlik le a lelkében. Legalábbis erre gondoltam, miközben figyeltem Shanet, aki egyre közelebb sodródott, talán tudatlanul is az igazsághoz is. Ahogy változott a mimikája, egyre jobban féltem, hogy nem kapok pozitív reakciót. Aggodalmam az arcomra is kiületett, bár ezt nem tudtam eldönteni, számomra ez most egyáltalán nem volt fontos.
Amikor rákérdezett, a lánya lennék-e, már éppen készültem mondani, hogy igen, de ez nem kötelezi semmire -vagy valami hasonlót, az előző reakciójától félve-, ám erre nem került sor, ugyanis nem hagyott szóhoz jutni, hanem szorosan magához vont. A szívemet hirtelen átható melegségtől ha akartam sem tudtam volna megszabadulni. De nem akartam, sőt arra vágytam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat! Én is átöleltem őt, s jobb híján a mellkasára hajtottam a fejem. Meghallva a szavait azonban nem úgy reagáltam ahogy terveztem, illetve ahogy szerettem volna.
- Ott hagytál! - zokogtam a mellkasába. - Sosem akartam vadász lenni, sosem akartam ölni! - szorult össze a mellkasom, miközben még szorosabban öleltem magamhoz. Azt hiszem nem ezeknek kellett volna lenni az első szavaimnak, de mégis kibukott belőlem a fájdalom, ugyanis egy pillanat erejéig végigpörgettem magamban, milyen lett volna egy ilyen apa mellett felnőni. Ezerszer jobb, mint egy hidegvérű gyilkos mellett! - Én is örülök, hogy végre találkoztunk. Annyira féltem hogyan reagálsz majd, ha megtudod, hogy a lányod vagyok! - még mindig folytak a könnyeim, de már korántsem annyira. |
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor nevetett. Oké, akkor nem lesz karóba szúrva a fejem! Ez legalább már megnyugtatott. Legalább kiderült, hogy a normálisabb felébe tartozik a vadászokat tekintve. Ritka az ilyen, de szerencsére most megint ilyet fogtam ki!
Valamennyire éreztem magamon a vadász tekintetét, de nem szóltam egy árva szót sem. Eleve volt dolgom még pedig ellátni a sérülését. Mivel nem volt olyan mély, és nem került kosz a sebbe, így nem volt nagy feladatom. Hamar helyre fog jönni, ha pihenteti a karját, de szerintem ezzel jó maga is tisztában van!
Amikor megszólalt, hogy csupán emlékeztetem valakire felszaladt a szemöldököm... Ott meg már végképp gyanakodni kezdtem, amikor ismételten azt állította, hogy nem találkoztunk.
A sérülés ellátása után eltávolodtam tőle, és viszonoztam mosolyát. Én is örvedtem a szerencsének, viszont... Ahogy kinyögte mi a neve megállt bennem az ütő. Megfagyott ereiben a vér.
Arcomról először a mosoly átváltozott résnyire nyitott ajkakra, amik lassan a földet verték. Meglepődtem, pedig már lelkiekben készítettem magam erre, és mégis... Szemeim kikerekedtek mindemellett. Egy pillanatra még a víz is kivert, ami nagy szó vámpírlétemre azért!
Őszintén szólva hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit mondhattam volna. Tanácstalan voltam. Elveszett. Annyira nem tudtam hovatenni ezt az egész szituációt. Pszichológus vagyok, és most nem látom át saját helyzetem! Ez borzalmas! Megőrjít!
- Lá-Lányom lennél? - makogtam zavartan.
Hangom a kérdés végére elhalkult. Annyira hihetetlen volt a számomra. Elszorult a szívem, és a torkomban gombócot éreztem. Gyomrom is görcsbe rándult az izgalom miatt.
Ahogy sikerült felfogni mi a fene van egyből ösztönösen magamhoz öleltem. Nem foglalkoztam azzal, hogy vadász, és esetleg mindjárt megöl. Boldog voltam, hogy láthatom egyszem lányomat. Olyan nehezen léptem túl rajta és az anyján. Néha mai napig is megtalált álmaimban démonjaim, amikhez ők is köthetőek voltak.
- Istenem... - bújtam hozzá szorosan. - Nem tudom elhinni! Annyira jó látni, kislányom! - simogattam hátát.
Azt hittem menten elbőgöm magam, pedig én meg a könnyek... Pfft, különálló fogalmak. Szerintem túlságosan buzisan. Bevallom őszintén akkor sírtam, amikor mindent elveszítettem: a családomat és az életemet... Most meg azt érzem, hogy valamit megkaptam, amire annyira vágytam... Még pedig a gyerekemet! |
- Tudom - mosolyodtam el. Azt hiszem egyre jobban éreztem magam a társaságában. Kezdtem feloldódni, ami kifejezetten jól esett. Elnevettem magam kijelentésére. - Nem járnál vele jól, annyi szent! - a szemeim huncutul csilloghattak. Nem akartam bántani… csupán viccnek szántam.
Szinte folyamatosan az arcát bámultam, persze azért arra figyeltem, ő ezt lehetőleg ne vegye észre. Nem mintha lett volna bármi azzal, ha “lebukok”, de az emberek többsége nem rajong érte, ha bámulják. Ezt leszámítva mozdulatlanul tűrtem a munkálkodását. Úgy éreztem megbízhatok benne, annyira legalábbis mindenképp, hogy bámulnom kelljen, ahogy bekötözi a sérülésemet. Bár arról fogalmam sem volt, tényleg meg tudja-e csinálni. Ennek nem néztem utána, hiszen nem számítottam rá, hogy szükséges információ lenne.
Elmosolyodtam hitetlenkedésére. Szóval tényleg feltűnő a hasonlóság. - Nem baj, biztosan emlékeztettelek valakire. De nem ismerjük egymást. - ráztam meg a fejem könnyedén. Ez voltaképp nem volt igaz, hiszen én elég sok mindent tudtam róla, rengeteget nyomoztam utána. Igyekeztem mindent összeszedni, amit csak lehetett.
- Örvendek Shane! - mosolyogtam rá, igyekezve leplezni , mennyire feszélyez, hogy rákérdezett a nevemre. Megfordult a fejemben a hazugság lehetősége, de az már rövid távon sem lett volna kifizetődő. Elvégre voltaképp azt szerettem volna, hogy megtudja: a lánya vagyok. - Sheryl… Colenak - ejtettem ki a vezetéknevemet egészen halkan. Legszívesebben óriásit sóhajtottam volna, valami olyasmivel “huh, ezen is túl vagyunk” de értelemszerűen nem tettem. Helyette lázasan figyeltem az arcát, és a reakcióit. Igyekeztem vele kezet fogni, és remélem nem fintorodtam el a fájdalomtól, amikor felemeltem a kezem, hiszen éppen a jobbat vonta ki a másik a drága vámpír a forgalomból. |
- Nem szemre hányásnak mondtam - emeltem fel kezeim megadóan. - Nem kell megmutatni, hogy milyen az amikor nem vagy béna! - prüszköltem egyet.
Szerencsére ahogy leszűrtem vette a csipkelődésem, és úgy néz ki valóban nem támad nekem. Ennek kifejezetten örültem. Ám még mindig az foglalkoztatott, hogy valóban lehetséges-e a gyanúm, miszerint a lányommal vagyok szemben?! Végre sikerült ezt is kinyögnöm... Még ha csak magamban is, basszus!
Elvettem tőle a kötszert, amikor felém tartotta, és belement abba, hogy ellássam. Sérült karját magam felé fordítottam. Nem is kellett több, hogy komótosan bekötözzem a sérülését.
Csendeben voltam mindvégig. Ám kíváncsiságomnak engedve csak rákérdeztem arra, hogy mégis találkoztam-e vele valahol. Természetesen jött is a válasz, amire felszaladt a szemöldököm.
- Biztos? - vágtam be hitetlenkedő fejet. - Akkor elnézést! Nem tudtam - vakargattam meg a tarkómat zavaromban.
Ezek után fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Mutatkozzak be? Jesszusom, kiégek ezen a helyzeten. Sóhajtottam egyet, és minden bátorságomat előkotorva csak belementem saját játékomba. Előre féltem, hogy mi fog kisülni az egészből!
- Mellesleg hogy hívnak? - tettem fel kérdésem szolidan, visszafogottan. - Én Shane Cole vagyok - tartottam felé a kezemet, hogy a klisés nonverbális gesztuson is túl essünk.
Vajon be fog igazolódni sejtésem? Fogalmam sincs. Nem mutattam ki, hogy mennyire félek... Holott de! Igen, kurvára paráztam. Egyszerűen azt sem tudnám felfogni, hogy miként lett vadász, ha valóban a lányom. Egyáltalán ő tudja, hogy az apja vagyok? Most először nagyon komplikáltam... Ami rohadtul nem én vagyok! |
- Általában nem vagyok ilyen béna… - kicsit későn döbbentem rá, hogy gondolataim hangosan is napvilágot láttak. Finom csipkelődésére akaratlanul is elmosolyodtam. Határozottan örültem neki, hogy az első benyomásra pozitív személynek rajzolódik ki az apám. Az évek során sokat álmodoztam róla, milyen is lehet, s azt hiszem valami ilyesmi személyiségű vámpírra vágytam.
- Azt megköszönném - pillantottam rá, miközben előszedtem némi kötszert. Mindig alaposan felkészültem amikor vadászni voltam kénytelen. Néhány elővigyázatlan vadásszal szemben nálam mindig volt kisebb sérülések ellátására szolgáló felszerelés. Elvégre sosem gondoltam magam legyőzhetetlennek. Csöndben és türelmesen vártam, amíg ellátta a sérülésem, igaz közben vadul kutattam valami elfogadható beszédtéma után. Hiába ment jól az emberekkel való kommunikáció, most valahogy semmi értelmes nem jutott az eszembe. Hülyeséget nem kívántam benyögni,azt meg végképp nem akartam, hogy próbálkozásomat másnak értékelje, mint ami. Hallottam ezt-azt róla, s semmiképpen sem örültem volna neki, ha félre értelmezheti a közeledésem. Hátulról nem is olyan könnyű becserkészni a vadat! Elvégre az általános barátkozás első kérdését, a “hogy hívnak?”-ot mindenképpen el kívántam kerülni. Persze valahogy tudatni szerettem volna a nevem, de bemutatkozni vezetéknévvel szokás, abból pedig ugye az övét viselem.
Igen, azt hiszem ez szokott lenni az a pillanat a filmekben -és a könyvekben egyaránt- amikor a hősnő boldogan a kedves rokon nyakába ugrik, s örömtelien valami ilyesmit nyög be: “tudtam, hogy elsőre megismersz”. Sajnos azonban én túlságosan is jól realizáltam már eddigi életem során: a filmek minimum 99%-ban tévednek. Amúgysem tartoztam soha a bátor és vagány emberek közé, és ismerjük be… féltem. Egészen eddig arra készültem, hogy találkozzak az apámmal, s megmondjam neki: a lánya vagyok. Most viszont nagyon aggódtam… mi lesz, ha nem úgy reagál, ahogy szeretném? Hiszen biztosan van rá oka, hogy nem keresett.
- Nem hinném, hogy valaha is találkoztunk volna. - sütöttem le egy pillanatra a szemem, akár egy hazugságon kapott kislány. Bár ennél sokkal rosszabbat is kinyöghettem volna, mégsem voltam elégedett a helyzettel. |
Lehet mindvégig úgy viselkedtem, mintha mindennapi lenne, hogy én vámpírvadászokkal bratyizzak, de nem... Azért valamilyen szinten tartottam a szituációtól, viszont úgy nézett ki nem leszek még ma kicsinálva! Ez végülis egy pozitívum, ha úgy vesszük! Normális vadásszal van dolgom.
Értetlenül néztem rá, amikor jött azzal, hogy elárulom magam. Halványan elmosolyodtam az egészen, és fejem ingattam meg.
- Te is elárultad magad... Elég rendesen - biccentettem a karó felé. - Sőt, látványosan is - fokoztam még picit, de a végére felemeltem kezeim, hogy nehogy morcos legyen a vadász.
Végül sóhajtottam egyet, és sebét kezdtem fixírozni tekintetteml. Még szerencse, hogy ettem és van önkontrollom. Áldani tudom, hogy nem csak farkamat, de még az ösztöneimet is kordában tudom tartani. Mondjuk mostanság a farkam a legkevesebb. Eléggé kiábrándultam a múltkori helyzet miatt. Azóta tényleg elgondolkoztam azon, hogy fogok személyit kérni a nőktől. Végén Hazel tanácsát fogom megfogadni!
- Ellássam? - szólaltam meg zavartan, és egyben halkan.
Ha egyszer békés, és nem bánt... Akkor lehet róla szó, hogy én is úgy állok hozzá. Az engem nem érdekel, hogy görény társaimat öli. Röhejes, de a fajtámat még jó magam is lenézem. Nemcsoda, hiszen múltamat pont egy vérszopóhoz lehet kötni, amihez nem épp egy kellemes, idilli hangulatú eseményt tudok hozzákapcsolni.
- Amúgy miért érzem azt, hogy láttalak már téged? Annyira ismerős vagy... Túlságosan... Ismerős... - jegyeztem meg csendesen, és közben elmerengtem.
Próbáltam szolidan tapogatózni... Egyszerűen féltem, hogy mi van, ha tényleg Ő az... Lehetséges lenne? Egyre inkább éreztem azt, hogy sötétben botorkálok válaszok után, de sehol semmi. Nincsen másom, mint amit jelenleg látok, és némi megérzés, amikben egyáltalán nem hiszek. Ám most agyilag totálisan tehetetlen vagyok... Nem tudok... Esetleg nem merek következtetni. Talán már nem is attól félek, hogy vadásszal van dolgom... Hanem mondjuk a... |
[61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
