|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:36 - |
 |
[99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
Hogy lehet valaki ennyire aranyos és megértő? Valszeg, tényleg a szőke hercegemet kaptam meg, máshogy nem tudnám ezt megmagyarázni, basszus kulcs. Esküszöm, hogy egyszer megrajzolom koronával a fején, ha már alkottam egy képet róla. Igaz az is, hogy a fele valódi, hiszen mindig is olyanról álmodtam, akit feltétlenül szerethetek és bármit mondhatok, nem fog elküldeni a bús picsába. Csak ennyit akartam, meg is kaptam, csak azt nem hittem volna, hogy ilyen cseszettül jól fog kinézni, mert néha meghalok tőle, dehát most mit csináljak. Talán egyszer hozzászokok, hogy ilyen jól néz ki... és ő az enyém, bááh, el se hiszem, még mindig.
Nem vagyunk teljes ellentétek, de valamiben azért különbözünk így a jó, nem? Kiegészítjük egymást, de sok mindenben hasonlítunk is, szóval tényleg úgy gondolom, hogy jól összeillünk, aki meg nem így gondolja, annak kár. Csak Darry ne legyen az, aki ezt gondolja, mást pedig én igazán leszarok, hmm úgy látszik, hogy kezdek ebbe beletörődni. Amúgy az a kérdéses, hogy ha ezt a srácot egyszer megölelem, eltudnám-e engedni? Mert én nem úgy hiszem. Hát na azért, nemrég vallotta be, hogy szerelmes belém és nem kell rejtegetnem, hogy én is így vagyok. Szóval, ki fogom használni minden egyes alkalmat és remélem nem égek ki a saját tettemen.
- Igen azt kéne tennünk - mondjuk az igaz, hogy nem akartam, hogy elengedjen, de basszus, nem akarom, hogy keresőcsapatot indítsanak miattam a testvéreim. Ahogy ismernek, biztos azt gondolják, hogy valami nagyon nagy hülyeséget követtem el. Most kivételesen, csak a felhők között járok. Ezután pedig elkezdtük kimászni a partra és szárítkozni, örültem, hogy itt volt még mindig a táskám. - Ó, ugyan. Szerintem, ha megtudják mi is történt, partit fognak csapni és végre a fogadás is abbamarad - ja, mert ezek fogadtak, hogy mikor jövünk össze és ki mondja ki a bűvös szót. Ezek után szerintem azt akarják majd megjósolni, hogy mikor házasodunk össze végre. - Vigyázz magadra - csókoltam meg és elindultam.
Mint ahogy sejtettem, a testvéreim nem haragudtak, inkább ünnepeltek.
[Quinn és Darry off végre] |
|
- Mert ezt nem kell megköszönni - válaszoltam nevetve. Komolyan azért akar nekem köszönetet mondani, amiért szeretem? Hát hogy a viharba' ne lehetne szeretni ezt a srácot, most úgy őszintén? Maga a megtestesült imádnivalóság, a fenébe is. - Szóval, ne köszöngesd, csak viseld el, hogy imádlak, és még ez a szó is kevés arra, hogy kifejezzem magam - mondtam mosolyogva, és újabb csókot nyomtam ajkaira; ma már a sokadikat. És nincs az a szám, amennyivel be tudnám szorozni, hogy elég legyen arra, hányszor tenném még meg. De úgy nagyjából a végtelenhez lehet közel. Pedig nem is értek a matekhoz.
- Pont ezért egészítjük ki egymást - mosolyogtam szelíden. Van, aki erre azt mondaná, hogy az ellentétek vonzzák egymást, bár ez nem egészen állná meg a helyét a mi esetünkben. Sok mindenben igen, de nem vagyunk teljesen ellentétek, sőt. Baromi sok dologban vagyunk egy véleményen, meg amúgy is... a teljes ellentétek már rég kinyírták volna egymást. Mi meg egyáltalán nem úgy néztünk ki, mintha ezt bármikor is meg akarnánk tenni. Igazából még egy kis összekapást sem tudok magunk közt elképzelni. - Annyi pozitív energiám van, hogy szívesen adok belőle bárkinek, te pedig óriási előnyt élvezel - vigyorogtam. De tényleg, osztogathatnám, mint ötdolcsisokat a rászorulóknak. Szerintem fel sem tűnne, ha egy kicsit lepasszolnék belőle, mondjuk úgy a fél bolygónak. - És nem haragszom meg, ha ölelgetéssel próbáljuk meg átragasztani... a rendelkezésedre állok, ha kell, ha nem - vigyorogtam ezer wattal. Biztos meglesz az a pillanat, amikor már egy kicsit frászt fog kapni azon, hogy meddig bírom még szorongatni. De ez van. A boldogság- és a szeretetládikám kifogyhatatlan. Basszus, és még csodálkozom, amikor "hülye hippinek" néznek, amikor ilyen kijelentéseket teszek... mondjuk ez nem túlzás, hanem tény. Jó, ha így nézzük, talán tényleg hülye hippi vagyok. De az miért baj?
- Ígérem - válaszoltam egy kicsit bólintva, komoly tekintettel, ugyanakkor apró mosollyal a szám sarkában. - Nyakamat rá, ha nem gondolom komolyan - tettem hozzá. Tényleg, nem tudtam volna kamuzni, de főleg ilyenekkel nem. Képtelen lennék érzésekkel játszadozni, főként azután, hogy tudom, milyen, amikor valaki ezt csinálja. Sikerült tapasztalnom; már előtte se tettem soha, de így aztán tényleg biztosan nem. Tudom, mennyire szar érzés, amikor tudatosul, hogy a másiknak csak szórakozás volt minden.
- Dettó, és díjazom ezt a hozzáállást - mondtam vigyorogva. Mondjuk pont nem láthatta, mert még mindig szorongattam, de nem baj. Attól én még vigyorogtam. - Hát, gőzöm sincs... de akkor lassan ideje lenne kimásznunk, nem? - kérdeztem, miközben elengedtem. Amennyiben igent mondott, elkezdtem kimászni a part irányába, hogy legalább egy kicsit megszárítkozzunk, mielőtt elindulnánk haza. - Ha lecsesznek, nyugodtan kend rám. Ha nem jelenek meg, már rég otthon lennél - nevettem, bár tudtam, hogy örül a feltűnésemnek, és még jobban annak, amit az imént elmakogtam neki. De az a helyzet, hogy én is. |
|
- Én már nem tudok mit mondani, Darry. Soha nem gondoltam, volna, hogy valaki valaha így fog rám gondolni. Bassza meg, ide még egy köszönöm se elég - ráztam meg a fejem, nevetve. Hogy a francba érdemlek én meg egy ilyen fiút most, komolyan kérdezem már. Én nem tudom elhinni, hogy egy ilyen pozitív bomba szeret engem és áh.. Tudjátok rólam, hogy én magam vagyok a pesszimizmus, így meg lehet érteni miért is csodálkozok annyira. De el kell fogadnom végre, nem igaz? Akármennyire akarja a tudatalattim ellökni a srácot, sajnos ez már nem fog megtörténni. Ugyanis ő fülig szerelmes belém és én is az vagyok.
- Remek párosítás, én mondom. Mert én vagyok maga a negatívitás, meg a pesszimizmus - csóváltam meg a fejem. - Viszont ha sokáig szorongatlak majd biztos, hogy valami átragad rám - vigyorogtam továbbra is. Hát na. Ez a gyerek elérte, hogy ne szégyelljem azt amit csinálok, vagyis a műveimet. Mert igen ő volt az első, aki nem hagyta úgy az egészet, mikor legelőször mondtam, hogy nem nagyon vagyok tehetséges. Beszélhetek, akármennyit, az a lényeg, hogy nagy hatással van rám és imádok ebben mindent. - Biztos vagy benne? - pillantottam rá nagy szemekkel. - Ígéred?
Jó, oké tudom, hogy ez a kérdés egy merő hülyeség volt. De a rohadt agyamnak tényleg nem elég semmi. Szerelmet vallott, megcsókolt többször is. Mi kell még? Már én se tudom. Egyszer csak el fog múlni minden kétségem. Még ha mondom is azt; tudom, érzem szeret engem és ez nem fog változni, mindig piszkál egy kérdés. Mi van, ha ez változik? Nem fog. Remélem.
- Én szerintem akkor is hozzád fogok bújni, ha jó kedvem van. Meg akarok ragadni minden pillanatot - mosolyodtam el és az utolsó könnycseppet is letörültem. Mikor Darry újra magához szorított, csak mosolyogni tudtam, majd átöleltem. - Hm, mit gondolsz, a testvéreim hányszor hívtak vagy írtak nekem, hogy hol vagyok? Mert ha a szám megüti a húszat, már szerintem a mentőket fogják rám hívni. |
- Valahogy úgy. De ha életképes és fogjuk rá, hogy valamennyire normális emberként akarunk viselkedni, néha majd meg kellene probalnunk legalább annak tűnni, és nem mindig kiakadni kiakadni egymáson... - állapítottam meg vigyorogva. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nekünk nagyon, de nagyon nem fog menni. Kvázi ez a lehetetlen küldetés, na mindegy. Valahogy túléljük, akárhányszor lesz az, hogy egy-egy kis dologgal kiégetjük a másikat. Éspedig addig jó, amíg ezt meg tudjuk tenni. Ha valakiknek ez már nem megy, az régen rossz. - Igen, te. Lehet, hogy valakinek nem, de nekem igen. Szóval ja, az van, hogy kitalálni se tudnék jobbat nálad - vigyorogtam még mindig teljes fogsorral, aztán egy rövid csókkal jutalmaztam szívem választottját. Ideje lesz elhinnie a dolgokat. Az igazság az, hogy sosem rendelkeztem semmiféle ideállal. Egyetlen konkrét kikötést sem szabtam meg. Minek? Senkit nem lehet csak úgy bedobozolni, és jóformán biztos, hogy ha valakit megcsap a szerelem édes illata, az tuti nem olyan személy miatt lesz, amilyen a képzelgéseiben megjelent. Sem külső, sem belső szempontjából. Teljesen feleslegesnek tartottam magam előtt megjeleníteni egy ideális mintaképet, és bárkit is kizárni, amiért nem passzolt volna ezzel. De abban ezer százalékosan biztos vagyok, hogyha mégis ilyesmire vetemednék, akkor csak Quinn lenne előttem, senki más.
- És azért vagyok én, hogy segítsek. Nem mondom, hogy a meglátásaim minden esetben istencsászárságok, de ha bármikor kellene egy nagy pozitivitás-bomba, készenlétben fogok állni - húzódtak ajkaim bizalmas mosolyra. Akartam, hogy tudja, rám bármilyen helyzetben számíthat, és lehet, hogy néha - azaz, sokszor - nem látszik, de képes vagyok komolyan venni a dolgokat. Ha úgy van, még túl is szoktam aggódni. - Akkor ez legyen egy azok közül, amiken nem fogsz. - Tudtam, hogy nem egy pillanat alatt fogjuk ezt elérni, és azt is, hogy az idő legyen bármennyi, akkor sem lesz egyszerű. De próbálkozni lehet és kell is, én pedig bíztam abban, hogy Quinn előbb-utóbb túl fog lépni a nehézségeken. - Nem, nem fogom visszavonni. Figyelj, drága, ne az okokat keresd, és csak fogadd el, hogy imádlak, mert változtatni semmi nem fog rajta. Ezt teljes mértékben ki merem állítani - mondtam ugyan mosolyogva, de némi komolyságot csempészve a hangomba.
Mondhatja bárki, hogy korai a kijelentésem, és lehet érvelni azzal is, mennyire fiatalok vagyunk, és hogy nem tudunk még semmit a szerelemről. Hülyeség. Bárki mondjon bármit, én éreztem, hogy ez most más, mint ezelőtt bármikor. Egyik eddigi érzésemhez sem fogható, és pont ezért nem is tudom máshova kapcsolni, csak az igazi, nagy szerelemhez, ami egyszerre söpör el és ad az otthonhoz hasonlító nyugodtságot. Úgyhogy magyarázhat meg kételkedhet, aki akar, de én tudom, mit érzek, és azt is, hogy nem fog pikk-pakk elmúlni.
- Jó, ebben igazad van - nevettem el magam halkan. Vagyis majdnem igaz. Tulajdonképpen tudom őket bántani, csak órákig bűntudatom van utána. De ez normális, nem? Élőlényekről beszélünk... - Valószínűleg minden alkalommal meg fog érted szakadni a szívem, amikor szomorú leszel... de hozzám akármikor jöhetsz vigasztalásért, ölelgetésért, meg ilyenek. Azt mondják, abban jó vagyok - mondtam, aztán újra csak erősen magamhoz szorítottam. |
Hogy elrepült a délután! Lassan sötétedik, a nevelők nagyon idegesek lesznek, de igazából nem érdekelt, jól éreztem magam egy kedves lánnyal. De mindez csak akkor tudatosult bennem, amikor lemászott a fáról és visszaváltozva felhívta erre a figyelmemet.
- Igazad van. Ideje lenne visszamennem. - mindtam miután leugrottam a fáról és visszaváltoztam. Visszamentünk a t9hoz majd elköszöntem Faythe-tól és visszasiettem az árvaházba ahol elég csúnyán leszidtak, Kolos meg aggodalmaskodott egy sort pláne amikor elmeséltem neki, hogy egy vadidegen vérmacska seg8tett vadászni.
*Erika off* |
Azt hittem, hogy megzabálom. Nagyon aranyos volt, hogy odaadta nekem a madarat, amit el is fogadtam, azzal a számban másztam fel később a fára. Miután megettem, tudatosult bennem, hogy későre jár. A fáról való lemászásom és visszaváltozásom után Annához fordultam.
- Nem hiszem, hogy nagyon örülnének, ha későn érsz vissza - húztam el a számat. A végén lecseszik aztán bűntudatom lesz, hogy másnak kellett elviselnie annak a következményét, amiért én vagyok felelős. Oké, ő kért meg, hogy tanítsam meg vadászni, de figyelnem kellett volna az idő múlására.
Már nem voltam annyira éhes, de gondolatban már rég bepótoltam emberi alakban. Gyorsan elbúcsúztam Annától, akit elkísértem addig, ahol találkoztunk. Szintén emberként tértem haza, ahol anyám már várt az újabb fejmosással, hogy miért nem értem haza normálisabb időben. Hozzáteszem, csak kezdet sötétedni... Igaz, mióta csak ketten vagyunk...
// FAYTHE OFF// |
Mintha valami miattvideges lett volna hirtelen, a szőre felborzolódott, mintha veszélyben lenne. Nem értettem mi van, de inkább hagytam, lehet neki sem volt kellemet gyerekkora.
Tudtam, hogy a törött szárnyú varjú nem valami nagy eg nehezen elkapható zsákmány, de elsőre nem is rossz. És azért n büszke voltam magamra, amiért elkaptam a madarat. Odavittem a madarat és letettem elé, ha kéri egye meg, nekem egyelőre elég volt a nyúl.
Nem sokkal utána én is felmásztam az egyik fára. Kerestem egy biztonságosnak tűnő ágat és lefeküdtem. Csak vártam, hogy történik-e valami. |
Anyu is mondta egyszer. Nagyon sajnáltam, mindig sajnáltam az árvákat. Nem tehetnek a szüleik elvesztéséről. Nem úgy, mint a bátyám. Ahogy a gondolataimba férkőzött az az idegesítő feje, felborzolódott a szőr a hátamon. Utólag reméltem, hogy Anna nem vette fenyegetésnek.
Bólintottam. Menjen csak. Hátha nagyobb szerencsével jár, mint én. Fogott egy törött szárnyú madarat. Nem éppen nagy erőfeszítés, de első próbálkozásra nem is kívánhattam volna többet. Legalább leleményes volt. Láttam rajta a büszkeséget, ha tudtam volna, elmosolyodom.
Hallgatóztam. Nem hallottam további hangokat, csak a szelet. Valószínűleg elijesztettem az összes nyulat egy időre az előbbi mutatványommal. Felugrottam a nem messze lévő fa törzsére, és elkezdtem mászni. Féltájon lenéztem a lányra, ha nem mászott utánam, egy fejmozdulattal jeleztem neki, hogy jöjjön. Az első nagyobb ágig másztam, és ott elhelyezkedtem. Nem messze volt egy ugyan ilyen, gondoltam, hogy Anna odamehet majd. |
Csak figyelmesen hallgattam, amikor magyarázta, hogy szokott vadászni. Mintha valami ilyet mesélt volna anyu is a haláluk előtt. Csak ő azt hiszem űgy mondta, hogy meglapulsz, figyelmesen várod, hogy jön-e valami majd amikor nem számít rá megindulsz és pmegpróbálod elkapni.
- Azt hiszem értem. Meg úgy emlékszem anyu is mondta egyszer, de még sosem vadásztam. De akkor a lényeg az, hogy vársz amíg jön valami, kiszemeled az áldozatot, vársz amíg úgy gondolja, nincs veszély majd elindulsz és ha szerencséd van el is kapod. - ismételtem amit mondott. Faythe után én is átváltoztam. Elindultunk a fák közé majd egyszer csak neszt hallottunk. Én lemaradtam, hogy lássam, mit csinál és ne fusson el miattam a nyúl.
A nyuszi elmenekült. Gondolom Faythe nem lehet túl boldog. Rá nézve intettem a fejemmel, hogy arrébb megyek kicsit, hátha találok nyuszit. Ha bólintott vagy jelezte valahogy, hogy oké akkor elindultam oldalra majd lopakodni kezdtem végül valahol nem messze megálltam és lefeküdtem.
A közelben ijedt csiripelést és gyenge szárnycsapásokat hallottam. Elindultam halkan a hang irányába és meg is láttam, mi volt az. Egy törött szárnyú madár. Mrglódultam és el is kaptam. Elharaptam a torkát majd a madárral a számban büszkén sétáltam vissza a társaságomhoz. |
Teljesen értettem, hogy mit akar mondani. Éhesen elvigyorodtam, úgy néztem rá. Akkor vadászunk. Mondott valamit, valamilyen idegen nyelven, de nem kérdeztem rá. Ha rám tartozna, akkor elmondandá. Mondjuk lehet, hogy rólam mondott valamit, de nem túlzottan érdekelt. Ilyen vagyok, ilyennek kell elfogadni.
- Persze, megtanítalak - gondoltam, hogy előbb elmondom inkább, aztán megmutatom, mert nem hiszem, hogy macskaként annyira el tudnám magyarázni, még sosem tanítottam meg senkit semmire. Igaz, megmutathatnám, de szükségét éreztem, hogy el is mondjam - Nem tudom, hogy te eddig hogyan vadásztál, de én így szoktam csinálni. Először kiszemeled, aztán vársz. Becserkészed, utána futsz egy pár métert, hogy elkapd - egyszerűnek tűnik, pedig nem az. Leereszkedtem a földre, hogy átváltozzak, gondoltam, hogy megmutatom, hogyan is értettem.
Megvártam, amíg ő is átváltozik. Elindultam a kicsit több fával borított részre. Időnként hátra-hátra néztem, hogy jön e. Amikor meghallottam valamit, hirtelen megálltam. Egy nyúl. Pont jó. A neszt követve már láttam az üreget, nem messze tőle a nyulat. Elkezdtem felé lopadokni, bár bundám nem éppen volt a segítségemre, kicsit kitűntem a növényzetből.Reméltem, hogy most hátrébb marad, nehogy elijessze a nyulat, ami a következő pillanatban el is indult. Elkezdtem hát futni utána, és pár kör után lelassítottam; elmenekült. Mérgesen sétáltam vissza Annához. Valahogy így kéne csinálni, csak sikeresebben. |
- Majd átadom. - mosolyodtam el. Hiányzik Kolos pedig tudom, hogy az árvaházban vigyáznak rá. Azt mondta tegeződjünk, hiszen nem olyan idős. Erre csak elmosolyodtam. És némán bólintottam, hogy értettem és rendben van.
Mintha meglepődött volna, talán most gondolta végig, mit mondtam? Hogy árva vagyok? Hát igen, megesik az ilyen. Árvák mindig is lesznek.
A vadászos dologra egy fél bólintás félével reagált, amin meg sem lepődtem. Állítólag gyakori, hogy vadászok támadnak meg békés lényeket így érthető ha nem lepődik meg azon, hogy hogyan szereztem a heget.
- A tiéd is szép. - mosolyodtam el. - Nem, köszi, bár ha segítenél megtanulni vadászni, annak örülnék. A tesómmal ikrek vagyunk így még nem volt kitől megtanulnunk vadászni, pláne miután anyuék... - nem fejeztem be a mondatot, biztos voltam benne, hogy érti így is.
- Úgy hiányoznak. - mondtam halkan magyarul, ha rákérdez, hogy mit mondtam, majd mondok valamit. |
- Jobbulást kívánok a testvérednek - mosolyogtam rá kedvesen. Biztos a magas pulzust is a betegségnek tudták be. Na persze.. Felvontam a szemöldökömet. Tudja? Olyan idősnek néznék ki? Esküszöm, csak 23 éves vagyok. Biztos kinézhetek vagy 40-nek.
- Tegeződjünk - mosolyogtam rá - Nem vagyok én olyan idős - abban a pillanatban rájöttem, hogy mit is mondott utána. Árvaház. Ó, szegény. Ha nagyon megszeretem, a végén örökbefogadom őt is, meg a testvérét is. Anya ki is nyírna. Még jó, hogy nem kérdeztem meg, hogy hol vannak a szülei, a végén elsírja magát aztán itt állok egy síró gyerekkel és nem tudok vele mit kezdeni.
Tömör válaszára csak kicsit felemeltem a fejemet, mintha egy megkezdett bólintás lenne. Nem új hír, hogy vadászok miatt van néhány heg a testen. Herótom van már tőlük.
- Szép név - mosolyogtam rá - Éhes vagy még? Vadászhatok neked - ajánlottam fel. Hirtelen előtört belőlem az anyai ösztön. |
A szokásos kerdés... Hogyhogy egyedül...? Értem én, hogy fiatal vagyok felnőtt vagy bárki mas nélkül, de most komolyan!
- A testvérem, akivel mindig együtt szoktunk szombatonként sétálni, lebetegedett. Így eljöttem egyedül. Tudja az árvaházban nem viszonyulnak jól azokhoz a gyerekekhez, akik nem emberek. - feleltem kicsit még mindig félénken. Oké, hogy barátságosan viselkedik, de akkor sem tudok gondolatot olvasni, mivan, ha bántani akar?
A karomon végig húzódó hegre tévedt a tekintete, hát persze. Amúgy már macska alakban is láttam az ő hátán a heget. Úgy tűnik egyikőnk se járt jól.
- Vadászok. - feleltem tömören, de ennél többet nem is szerettem volna mondani hiszen ismeretlen.
- Anna vagyok. - mosolyodtam el végre viszonylag barátságosan. Mindkét nevemet ugyanannyira szeretem, bár anyuék és Kolos mindig Erikának hívtak, a suliban meg inkább Anna vagyok így úgy dööntöttem, most is Anna leszek. |
Örömmel néztem, hogy van étvágya. Biztos, hogy éhes volt már. Körbenéztem, de nem láttam senkit sem a közelben. Egyedül lenne? Ilyen fiatalon? Nem éppen a legszerencsésebb helyzet. Akár meg is ölhettem volna, vagy akár más.
Bátorításul elmosolyodtam - Természetes - vigyorodtam el a végén - Hogyhogy egyedül vagy? - kérdeztem pár másodperc után. Még mindig térdeltem, amikor felállt. Szinte azonnal észrevettem a heget a vállán, amiről egyből a sajátom jutott az eszembe. Azonnal felálltam, és az említett részre néztem.
- Mi történt? - kérdeztem, bár valahol tisztában voltam vele, hogy nem nagyon fogja akarni elárulni. Most találkoztunk, és eddig egy mondaton kívül semmit sem szóltunk egymáshoz, még a nevét sem tudom...
- Faythe vagyok. Hogy hívnak? - jutott eszembe, hogy be kéne mutatkozni. Akkor talán nem lesz ennyire visszahúzódó. Gyerünk, csak nem vagyok ilyen fenyegető látvány. |
Olyan kedvesnek tűnt. A nyulat is odaadta, amikor nem ettem belőle várva, hogy ő is egyen csak felállt, és felém lökte a húst. Nem azzal volt bajom, hogy itt van, csak azt vártam, hogy egyen ő is, de így a tudtomra adta, hogy szeretné, ha mindet én enném meg. Ezután vissza is változott.
Ha tudtam volna, elmosolyodom. Nagyon szép volt és kedves is, persze valamiért még nem tudtam bízni benne teljesen, de elkezdtem enni. Jól esett a hús pláne, hogy reggel se ettem sokat az ebédet meg ki is hagytam.
Miután a combot megettem jött a többi is. Amikor már csak a csontok voltak visszaváltoztam és megtöröltem a számat a kézfejemmel.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá kicsit bizonytalanul. Nem tudtam, mit mondhatnék. Hálás voltam részben azért mert nem bántott na meg a nyúlért is.
Amikor felálltam lecsűszott a pulcsim a vállamról majd teljesen a karomról így látható lett a hegem. Melegem volt ezért levettem a pulcsit, szerencsére nincs túl hideg. |
A hiúz letépte a nyúl egyik lábát, de nem ette meg. Miért? Nem azért tettem le neki, hogy nézegesse. Jóval kisebb volt, mint én, talán fél tőlem? Felálltam, és orrommal megböktem a nyulat, hogy közelebb legyen hozzá, majd visszamentem az előző helyemre. Igaz, éhes voltam, de tudok enni mást is. Maximum fogok még magamnak, de nem olyan sürgős. Féltem, hogyha elmegyek vadászni magamnak, akkor elmenekül a nyúllal. Nem is az lenne a baj, hogy elviszi a zsákmányt, hanem, hogy azt akarom, hogy megbízzon bennem. Volt egy olyan előérzetem, hogy addig nem fog elkezdeni enni, amíg itt vagyok.
Nem tudtam mást tenni, visszaváltoztam. Megint a fájdalom. Kezd elegem lenni belőle. Egyszer már volt, hogy azt mondtam, hogy én többet ezt nem viselem el, de nem sült ki belőle semmi jó. Immáron emberként néztem le a macskára. Halványan elmosolyodtam és a fejemmel a nyúl felé böktem.
- Egyél - mondtam kissé rekedtes hangon, és hogy ettől a tényezőtől megszabaduljak, megköszörültem a torkom, és már normális hangon szóltam hozzá - Nyugodtan egyél. Nem bántalak. |
Csak feküdtem ott a földön és figyeltem. A párduc szájában egy nyúllal észerevett majd elkezdett közelíteni. Nem tudtam mit akar, a szívem hevesen vert ezt ő is hallhatta, nem tudtam, mi lesz most. Csak állt előttem és nézett, majd le is feküdt velem szemben. De elkezste csóválni a farkát... Ha nem tetszik neki, hogy itt vagyok, miért nem zavar el?
Már épp álltam volna fel, hogy elmenjek, ha nem lát szívesen, amikor felállt és lerakta kettőnk közé a nyukat. Egyáltalán nem értettem, mit akar. Eddig a farkát csóválta most meg átadja nekem a zsákmányát? Mi?
Végül kis gondolkodás után felálltam és óvatosan odamentem a nyúlhoz. Nem akartam mindet megenni, hiszen ő fogta de én is éhes voltam. Ezért letéptem az egyik lábát majd azzal a számban visszamentem eddigi helyemre és lefeküdtem a párduccal szemben. Nem kezdtem el enni, vártam mit reagál, még mindig nagyon féltem. Miért nincs itt ilyenkor Kolos? |
Tíz perc telhetett el, de fogtam egy nyulat. Éppen bele akartam harapni, és végre enni, amikor valami megütötte a fülemet. Hallottam a közeledő lépteket, majd azt is, ahogy az illető hirtelen megáll. Érdekelt, hogy miféle szerzet lehet, úgyhogy a hang irányába fordultam. Szinte azonnal észrevettem, hogy lefeküdt a földre. Talán fél?
Közelebb mentem hozzá, hogy jobban szemügyre tudjam venni. A nyulat a számban hordoztam, vérele-lecseppent, ahogyan a hang felé közeledtem. Ahogy egyre jobban kirajzolódott előttem a pontos alakja, ha tudtam volna, macska alakban elmosolyodok. Kölyök volt még, ráadásul nagyon aranyos. Csak egy gond van. Nem tudom, hogy hogyan kell bánni a kölykökkel. Ha lett volna egy kisebb testvérem, talán tudnám, de így, hogy csak egy elcseszett bátyám van, aki miatt meghalt az apám, nem nagyon tudom, hogy mit, hogyan kell csinálni.
Egy kis hezitálás után lefeküdtem tőle néhány méterre, szembe vele. A farkamat elkezdtem oda-vissza mozgatni. A világ életéért sem akartam elijeszteni. Lehet, hogy nagyobb vagyok, és ott van a hátamon egy heg, de attól még kedves vagyok... általában.
Ekkor eszembe jutott, hogy hé, van nálam egy nyúl. Igaz, éhes vagyok. De lehet, hogy talán egy fejlődő szervezet nagyobb hasznát venné. Amúgy is, mit keres itt kint, egyedül? Felálltam, és a nyulat leraktam közénk majd visszamentem az előző helyemre. Kíváncsian figyeltem, hogy mit fog lépni.
|
Hegedűs Anna Erika
Hétvége van. A nevelők megint veszekedtek velünk, Kolos beteg, Bea dolgozik, Cassyt meg csak a suliban látom. Így miután megbeszéltem a bátyámmal, hogy mi legyen elindultam a szokásos erdei sétánkra egyedül.
Féltem, de azt hiszem itt az ideje, hogy önállósodjak kicsit. Nem lóghatok mindig Kolos nyakán. Na de délelőtt elindultam az erdőbe. A tó közelében már átváltoztam és hiúz alakjában sétáltam a víz felé egy kiadós nyújtózás után. Jó volt végre tappancsaimmal járni a földön. Az árvaházban nem mutathattuk Kolossal, mik vagyunk. Egyedül annyit tudtam, hogy Cassy sárkány, hiszen láttuk már átváltozni párszor.
Amikor közelebb értem megláttam egy fekete párducot nem messze tőlem. Nem mertem odamenni. Mi lesz, ha bánt? Nem akarok még több heget de fájdalmat sem. Félek.
Csak leültem ahol voltam, majd elfeküdtem. Próbáltam nem felkelteni a másik vérmacska figyelmét. |
Mindig is szerettem a természetben járni. Tulajdonképpen egy ilyesmi helyen nőttem fel, csak messzebb. Mióta csak ide költöztünk, mindig Apa jut róla eszembe. Nem, nem szabad ilyenekre gondolni. Már régóta nem szoktam sírni, ha rá gondolok, de minél jobban beleélem magam, annál hajlamosabb vagyok rá.
Miután reggel, jobban mondva délelőtt 11-kor sikeresen kikeltem az ágyból és kényelmesen elkészültem, elindultam az egyik sokat látogatott helyeim közé, a tóparthoz. Ha nem volt éppen semmi tennivalóm, vagy le akartam nyugodni, ide jöttem. A mai edzést lemondta az aktuális ügyfelem, aminek kifejezetten örültem. Nem bírom, egyszerűen ki nem állhatom a képét. Természetesen ezt az érzést elrejtem előle, de kikészít a hülye beszólásaival.
Ahogy megérkeztem a tóhoz, elmosolyodtam. Leereszkedtem a földre, és átváltottam az alakomat. Éreztem, ahogy megnyúlnak a csontjaim, vagy éppen megrövidülnek. A koponyám átalakulása fájt a legjobban, ott is inkább a szemfogaim megnövesztése. Nem tudom, hogy ez másoknál mivel jár, fájdalommal, vagy nem, de remélem, hogy másnak nem kell ezt átélnie. Lehet, hogy nem kellemes az átalakulás, de sosem akartam sima ember lenni. A testemet nagy hullámokban kezdte el beborítani a szőr, amik enyhe tűszúrásként hatottak a bőrömre. A következő másodpercben már jóval alacsonyabb szemszögből néztem a világra, érzékszerveim hirtelen felerősödtek. A teendőim listájának élén a nyújtózkodás volt, aztán természetesen rátértem a fő dologra; kapjunk el valamit. Éhes vagyok. |
[99-80] [79-60] [59-40] [39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
