Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:28 - |
|
[60-41] [40-21] [20-1]
[a karakterek törlése miatt OFF] |
- Rylé. Én nem kedvelem. - adom a tudtára. Nem igazán tudom mit vár tőlem Albrecht, elvégre nem vagyok gondolatolvasó. Megtanították, hogyan ismerjem fel a jeleket, amikből kiderül, ha valaki nem az akinek mutatja magát, ám ez nyilván nem mindig hatásos. Volt már, hogy melléfogtam, nem is egyszer. Hiába igyekszem pontosan meghatározni kivel állok szemben, az érzelmeim gyakran bezavartak. Olykor pedig -hibásan- szimpátia alapján ítéltem. Igaz, ebből még komoly problémám nem volt, csupán apró kellemetlenségem, de attól még intő jel volt.
Kishíján tudattam vele, egyáltalán nem érdekel, milyen marandó -vagy éppen kevésbé maradandó- károkat okozott neki a másik angyal, ám az még tőlem sem lett volna szép. Tekintve, hogy megkaptam -úgy tűnik egy jó hosszú sétára- útitársnak, talán lehetnék vele kevésbé ellenséges, bár érzésem szerint nem különösebben veszi fel az ellenszenvemet.
- De te vagy a kisebbség. Alkalmazkodj. - nem kifejezetten érdekel mit tesz ezügyben, csak rávágtam a jól megszokott, sablonos szöveget. - Amúgy hova megyünk? Háromszor odaértünk volna már kocsival. - egyáltalán nem dob fel a séta. Ami azt illeti rühellek csakúgy csámborogni. Akkor már inkább kocogok, vagy ilyesmi.
- Igaz bűnösök? - ha eddig nem kuszálódtak teljesen össze a gondolataim, akkor most megtették. Egyre kevésbé voltam képben, hogy mit is akar mondani.
- Akkor mindegyik. - röhögöm el magam. - Szerintem te vagy az első… - nézek rá, immár nyugodtan. - Bár ki tudja? Egy nő, vagy egy férfi boldoggá tételét ide sorolod? Mert akkor mind. - kerül féloldalas a vigyor az ajkamra. - A hátamon vannak a kardok, de ennyi erővel ott is hagyhattam volna őket az autómban. Szólhattál volna, hogy több kilométert sétálunk… nem éppen két grammot nyomnak. - küldtem felé egy csúnya pillantást. |
Igaz, Reynánál már volt alkalmam megfigyelni, hogy a földiek nehezen tudják a dolgokat komplexen szemlélni, s többnyire az adott pillanat kálváriájában élnek, mégis enyhe meglepődésre sarkallnak a vadász bizalmatlan állításai velem kapcsolatban. Elméletben ők azok, kik megérzéseiknek hódolva könnyedebben be tudják határolni; ki rossz, ki jó, ki a megtévesztő s ki az, akire az életüket is rá mernék bízni, ám tapasztalataim egyelőre azt mutatják, hogy ösztöneik mégsem működnek kifogástalanul.
- Egymagamban nem bízhatnál, azonban úgy hittem, Reyna a barátotok. Az ő szava és bizalma hát nem ér semmit? - kérdezem értetlenül, ugyanis ilyen szempontból a rostán már átszűrődtem, ha ártani óhajtottam volna nekik, már réges rég megtehettem volna. Nos, ebben az esetben kénytelen leszek valamivel elcsitítani felesleges aggodalmait, még ha teljesen szükségtelennek is tartom a gyanakvó viselkedését. - Ha nyugodtabb lesz tőle a lelked, amint elértük az erdőt, megmutathatom nyomait annak, amit ettől a "gyilkos baráttól" kaptam - ajánlom fel, azt egyelőre nem tudatva vele, hogy a szárnyaimról van szó, révén, hogy már csak ott akad gyógyulnivalóm.
Egyéb körülmények között eszem ágában sem lenne felfedni magamat előtte, ám a ház helyzetének pontos behatárolásához amúgy is muszáj lesz repülnöm, tehát mindenképpen látni fogja a szárnyaimat.
- Ha megnyugtat, titeket én még frucsábbnak tartalak - felelem békésen, kényelmes tempóban haladva a város széle felé, ahol a modern civilizáció összekapaszkodik a természet ősi földjeivel. Őszintén szólva már várom, hogy visszatérhessek az erdőbe, az még nagyjából hasonlít arra a világra, amelyet a teremtéskor megismerhettem, ellenben ezzel a várossal, netán a többivel.
- Én nem hiszem így. Sokunk olyan bűnök miatt kárhoztatott a földi életre, majd annak letelte után a Pokolra, melyeket bárki semmiségnek tartana. Azonban az igaz bűnösök is megtérhetnek, éltük maradékát jó példával viselve idelent - magyarázom neki türelmesen, némileg megbékélve a helyzetemmel, ugyanis állandó kérdései Reynát juttatják eszembe, vele pedig szívesen töltöttem az időmet. - Te mit értesz alatta? Én olyasmit, ami a világ előnyét szolgálja. Apró csodák, a halandók megsegítése, a gonosz kiűzetése... Hosszadalmas a lista - tekintek rá egy röpke momentum erejéig, majd mikor már közelítünk pillanatnyi úticélunk végéhez, megtorpanok, s egészen felé fordulok. - Hol vannak a kardok? |
Egy csöppet piszkálja a csőrömet, hogy átnéznek rajtam, elvégre nem vagyok én díszpinty, nem a vakvilágba jártatom a számat. Ráadásul bosszant, elvégre ily módon nem tudok az idegeire menni, pedig Ryl miatt igazán megéri. Bosszút óhajtok állni, ám mivel nem adja jelét, hogy szavaim egyáltalán eljutottak volna hozzá, más módszert kell találnom. Kézenfekvő ötletnek tűnik, mármár rituálisnak mondható szokásom, amely szerint igyekszem valami bicskanyitogató becenevet találni a büszke angyalnak. Igaz, ez jó kiindulási pontnak tűnik, eme jellemvonása, ám névre vonatkozólag konkrétum még nem születik bennem.
- Mer’? A te homlokodra sincs semmi kiírva. Honnan tudhatnám, hogy nem te kívánsz velem végezni, avagy gyilkos barátod karmai közé küldeni? - nem vagyok hajlandó meghajolni egy angyal szavai előtt, így tovább folytatom a csatározásomat. Növekvő értetlenséggel figyelem, ahogy távolodik. Most meg hova megy? Teszem fel magamnak a kérdést, amelytől okosabb nem leszek. Erős késztetést érzek, arra, hogy utána kiálltsak, a kardok a másik irányba futottak, ám az még tőlem is nagy szemétség lenne. Nem tudom pontosan hovatenni személyét, ám azt biztosra veszem: egy csöpp humorérzék sem szorult bele.
- Furcsa egy angyal vagy te… - állapítom meg. A legtöbb angyal -tudomásom szerint legalábbis- amint kiszabadul az “Atya pártfogása” alól, rögvest emberi élvezet után néz, ideértve az összes létező ilyet. Kicsit olyan hangulata volt a beszélgetésnek számomra, mintha egy régies megfogalmazású könyvből tartana számomra felolvasást, s azt vélné válasznak. Sehogy sem illett nekem a “ma” keretei közé ez az angyal.
- Aki elbukott közületek, az már amúgysem jár a helyes úton, nem? - értetlenkedek, elvégre azt gondolnám Isten nem unatkozásból dobálja lefelé az angyalait. Mindemellett fogalmam sincs mi számít “helyes” útnak számára. Furcsa értelmezésekkel találkoztam már, annyi szent. - Amúgyis, mit tekintesz helyes útnak? - kérdezem őt figyelve. Ez az angyal kifejezetten jól ért az összezavarásomhoz, ami egyáltalán nem tetszik. Most se nagyon tudom mit is gondoljak róla. |
Midőn korábban már megéltem egy angyalinak kevésbé nevezhető érzelmi hullámot, s az kellőképpen meg is rémített, hagyom, hogy szép lassan megnyugodjék emberi testem, és hogy az elmémet béke tölthesse el. Ennek érdekében csupán kívülállóként hallgatom meg Max szavait, mintha nem is nekem címezné őket, s közben a környező fákat figyelem. Egyéb érzékeimmel is a természet békítő jelenségeit csodálom, mint a bőrömet hűvösen simogató szél, vagy az általa hordozott esőillat némi kései virág harmatos aromájával keveredve. Eljut az elmémig minden szava, mégsincs rám olyan erőteljes hatással, mint korábban, sőt, sikerül olyannyira kikapcsolnom, hogy fel sem tűnik a felém közeledő Reyna, aki ismét az ölelésével ajándékoz. Amiképpen a legelső alkalommal, úgy most sem teszek mást, csupán csendesen "elszenvedem" azt a néhány furcsa pillanatot, majd végre rá emelem a tekintetemet.
- Te is magadra, Reyna - búcsúzok el tőle, meglehet, örökre, bár nem vagyok olyan borúlátó, mint elsőre tűnik. Csupán képes vagyok elfogadni a lehetőséget, hogy a lehető legrosszabbul fognak lezajlani a jövő eseményei. Miután viszont a sárkány távozik, kénytelen vagyok a vadásszal foglalkozni, noha már könnyebben megbirkózok heves természetével, mint néhány perccel ezelőtt.
- Amiként említetted, nincsen a homolkukra írva, éppen ezért kellene örömmel vennetek a segítséget, s nem az ellenséget kutatni ott, ahol nincs - okítom visszafogottan, miközben megindulok az erdő felé, remélve, hogy egyrészt követi a példámat, másrészt nem kell további időhúzásnak kitenni Mengele esetleges áldozatait. És ha már válaszra méltattam Max-et, a további meglátásait sem hagyom felelet nélkül.
- Te ostobaságnak nevezed, én kötelességtudatnak. Olyasminek, amit odafent már rég elfeledtek - magyarázom neki nyugodtan, legfeljebb némi melankoliával fűszerezve szavaimat, ugyanis álmaimban sem számítottam volna arra, hogy az égvilágon senki nem fogja megérteni indítékaimat, netán még helyeselni az általam kitűzött célokat. S bizony bármennyire is fájó az eshetőség, számolnom kell azzal, hogy talán az Úr helyesen taszított le a Mennyekből, s csupán én áltatom magamat elvakult gondolatokkal. De ha ez így van... Fogalmam sincs többé, hogy mi a létezésem értelme. - Nem értek egyet az Úr közönyével, ám meglehet, igazad van, s áldozatom értelmetlen volt - tekintek magam elé eltűnődötten. - Tehát... szavaidat úgy értelmeztem, hogy megannyi testvérem tér le a helyes útról a bukását követően. Tényleg ilyen rossz a helyzet? - informálódok, egyrészt, hogy eltereljem beszélgetésünk fonalát az általam kellemetlennek vélt témáról, másrészt, hogy szert tehessek némi haszonra a vadász kéretlen társaságából. |
Erősen gyanús, hogy Max nem fogja túl jól viselni, ha a “foglalkozását” degradálják, de nem is akad ki annyira, amennyire számítok rá. Kicsit zavaró is, hogy a véleményünk ennyire összecseng Istenről, de most az egyszer szemet hunyok az eset felett. További vitájukat elmélkedve hallgatom, elvégre ezt neki kell lemeccselniük egymás között. Albrecht gyanakvását teljesen megértem, azonban valószínű, ha beleszólnék a vitájukba, azzal csak magamra haragítanám Maxot -megint- ami nem vinné előrébb az angyalkám ügyét.
- Na, most hogy ezt így ilyen szépen megbeszéltétek, akkor én megyek is! - csapom össze a kezem. - Vigyázz magadra! - ölelem meg szorosan Albit. Nem menekül ezek elől a szokások elől, annyi bizonyos. Hagy szokja csak az ilyesmit. Elengedve őt megindulok a kocsim felé, majd hirtelen meggondolva magam visszafordulok feléjük. - Maximilian, ha csak a haja szála is meggörbül, akkor a cafatjaidra sem fogsz ráismerni! - küldök felé egy fenyegető pillantást.
[Reyna el]
- Nincs ám kiírva a homlokukra, hogy mik ők és, hogy mit tettek. Nem vagyunk látnokok, csak azokkal tudunk leszámolni, akiket ismerünk! Amúgyis, fönt ott csücsül a nagyságos Isten, aki elvileg jóságos és mindenható, ráadásul igazságos is, oszt ő sem mozdítja a kisujját sem. Sem arra hogy értesítsen, arra meg végképp nem, hogy ő is cselekedjen! - oda kívánok szúrni az angyalnak, elvégre ő is az önbecsülésembe taposott.
- Ez szívás - foglalom tömören össze a hallottakat. - Amúgysem értem hogyan lehetsz ilyen hülye… nem kért, és nem is kényszerített rá senki. Akkor meg mi értelme volt?! - nem értem én az angyalokat, annyi szent. Mindezek emellett csalódottságot vélek felfedezni a hangjában, ami elbizonytalanít. Kérdőn pillantok Reynára, hátha ő választ ad barátja furcsa viselkedésére. Ő azonban rám sem hederít, így a kérdés átgondolását későbbre halasztom. De most komolyan, mi az már, hogy ez így nincs rendjén?! Azzal végképp meglep, hogy végül rábólint. Egyáltalán nem számítottam ilyesmire, így már a hazafelé utat tervezgettem, de ezt hallva -s Reyna perzselő tekintetével a hátamban- kénytelen vagyok nyomatni egy gyors újratervezést.
- Renben - sóhajtok egy aprót makacsságát látva. Azért nem szívesen adnék kardot a kezébe… egyszer már befürödtem egy ilyen alkalommal. Az angyal felkapott egy kardot, én meg kiröhögtem. Erre kiderült, hogy piszok jó kardvívó… veszélyes volt annyi szent, s úgy tudom, a legtöbb angyal hasonló képességekkel rendelkezik. Bár… tudok néhány piszkos trükköt, amire nem számíthat.
- Nők! - sóhajtok fel, bámulva a távolodó Pikkelyfog hátát. Egy percig sem gondolom, hogy viccelt, ám nem értem miért óvja ennyire ezt az angyalt. Pedig ha jól tudom nem szimpatizál túlságosan velük, a véleményén pedig nem gyakran változtat. |
A tőlem általában idegen frusztráció ellenére megértem, hogy Reynának nem igazán volt köze ehhez a felettébb kellemetlen esethez, mindazonáltal ettől a felismeréstől nem lesz könnyebb megoldást találnom a váratlan akadályokra. Hát még közönnyel viseltetni az ismeretlen vadász felvulakodott szavaival szemben.
- Ez eseteben trehányan végzitek a munkátokat. Máskülönben hogy lehetne életben egy háborús bűnös, ki sorra irtotta s irtja a fajtátokat? - szegezem neki a kérdést, legyűrve magamban a dühöt, amelyet a fajtársaim elleni vétkeiknek említésével gerjesztett bennem. Kijelentéseinek zömét ezeknek fényében el is eresztem a füleim mellett, elvégre míg itt vitatkozunk, valaki úgy járhat, mint amiképpen én, s egy, a kicsinyességünkből fakadó halálesetet nem szívesen könyvelnék el, mint földi cselekedeteim első nagy bukása. Mindezeknek szellemében útnak indulok, ám néhány lépésnél többet nem teszek, amikor utánam szól a Max nevezetű. Eltökéltségem előtt adózván nem kívánnék megfordulni, de amint a saját halálom felett jár szavainak formájában örömtáncot, egyszerűen ledermednek a lábaim, majd esztelen forróság kúszik szét a mellkasomban. Nem igazán tudom hova tenni a kínzó érzést, csupán annyit tudok, hogy meg kell fordulnom, s valamiképpen ki kell engednem magamból ezt a nyomást.
De amint rájuk eresztem szemem világát, elakadnak a szavaim, s nem tudok mást tenni, minthogy felváltva figyelem a Mennyei valóhoz képest kicsinynek tetsző formájukat.
- Fellázadtam Isten ellen a ti üdvötökért... A Poklot választottam az örökké valóság helyett, s már most is kész lennék áldozatot hozni. Mi a baj veletek, halandókkal? - kérdezem elcsöndesedve, amint dühöm helyébe értetlenség és csalódottság férkőzik. Hát ezért zuhantam alá a Földre, hogy küldetésemet lépten nyomon megkérdőjelezzék s meghiúsítsák azok, kiknek legnagyobb szükségük van a megváltásra? További kérdéseimet elhallgatom, ellenben veszek egy aprócska levegőt, s ekképpen folytatom: - Azt kívánod bízzak benned, egy hitetlenben, menjek oda fegyver nélkül, bízva a te kegyelmedben s figyeljem, amint végzel vele? Ez nem így van rendjén - állapítom meg, lassacskán visszaöltve magamra a fagyott, kimért ábrázatot, kétségbeesetten kapaszkodva angyali voltomnak ezen csekély, visszamaradt szegmentumaiba. Kezdem megérteni; idelent nem vagyunk már olyan üdvözültek, mint pár száz éve, sőt, összetévesztenek mindazon gonosszal, mellyel nekünk kellene felvenni a harcot.
- Veled... - kezdek bele nehézkesen, megrögzötten figyelve egy fa törzsét Max mögött. - Veled tartok, de csak úgy, ha nem hagysz védtelenül, fegyver nélkül - ajánlom fel, óvatosan válogatva meg szavaimat, remélhetőleg az ő kényére s kedvére. Be kell látnom, mennyei büszkeségemhez ragaszkodván akár arra is megkérhetném, hogy menten szegje a szárnyaimat, ugyanis létemnek nem lenne értelme. Változást óhajtok, és ha ehhez fejet kell hajtanom Atyám kedvencei előtt, úgy megteszem. A tettek többet érnek a szavaknál. |
Szinte várom, mikor vágja Ryl Albercht szemébe, hogy “Na, nem mondod?!” ám ez elmarad. Úgy tűnik nem töltött elég időt a társaságomban, az ehhez hasonlatos beszólásokhoz, ami nagy kár. Igaz, nem Albinak kívánom őket, de azért… áh, nem én vagyok a követendő példa. Nem akarom ráerőltetni senkire a személyiségemet, vagy a stílusomat, maximum a társaságomat.
Inkább a bölcs hallgatás mellett döntöttem a vitájukat fülelve. Na ilyenkor hálátlan dolog barátnak lenni! Egyiküknek sem adhatok igazat, mert a másik a szívére veheti. Csak ne tőlem várják a megoldást! Bár most egyáltalán nem állt fenn ez a helyzet, de azért jól eset, hacsak futó minutum erejéig is, de kizárni az elmémből a hangjukat. Már amikor felkeltem fájt egy kicsit a fejem, és az idő elteltével egyre erősödött. Persze belehalni nem fogok, de azért jól sem esett. Nem aludtam eleget, feltehetőleg ez volt a probléma. Ha végre hazajutok, akkor visszafekszem! Határoztam el, bár számomra is nyilvánvaló volt, az elhatározás kérészéletű lesz.
- Rám ne nézz! - emelem fel a kezem védekezően. - Nem én vagyok a vadász, Ryl pedig nem mondta, hogy el akarna kísérni. - valójából -Rylt ismerve- gondoltam rá, bár igazából azt hittem engem akar elküldeni Albival. Nem tartoztam a kegyetlen gyilkosok közé, de a vér látványa egyáltalán nem zavart, és azzal sem lett volna komoly problémám, ha végig kell néznem az esetet. Igen tudom, ez így nagyon szívtelenül hangzik, de régebben sokkal könnyebben kezelték az ilyesmit, én pedig nem mai csirke vagyok.
- Kettőtök közül te vagy az önhitt és a tudatlan. - azért Rylt mégse sértegetheti senki az én jelenlétemben! - Minek hálálkodjunk? Kiskorunktól fogva azt tanuljuk, hogy öljünk, például angyalokat. - azért ez eléggé alap! Ne várjon tőlünk ilyenért hálát!
- Márpedig a kardhoz jár kísérő is. - húzom el a szám. - Fölösleges várnod bármelyik vadásztól is, hogy kardot adjon neked csakúgy. - jegyzem meg gúnyosan. Mégis miket nem gondol ez az angyal?! És sem ingyen osztogatják az ilyesmit! - És nem hiszem, hogy sok embernek lenne számodra megfelelő kardja. - lehet ezt nem kellett volna elárulni neki… elvégre amíg megpróbál beszerezni egy kardot, addig én -vagy mi- könnyedén végezhetünk a szóban forgó angyallal.
Amint hátatfordít nekünk, eléggé meglepődök. Nofene, de jól járunk ezzel a megoldással! Elégedettségem önkéntelenül is kibukik belőlem.
- Ez remekül hangzik! Két angyallal kevesebb. Mi kivégezzük a bajkeverő angyalt, te pedig megöleted magad egy másik vadásszal! Ritkák az ilyen egyszerű megoldások… - a végén már inkább bosszantani akarom, semmint hogy komolyan gondolnám a számon kiejtett szavakat. Csak úgy nem kívánnám a vesztét, ám ha bele kíván rohanni, én nem állok elébe. |
Kissé váratlanul ér Sheryl heves reakciója a feleletemre, ám nem ezzel késztet elbizonytalanodásra, hanem a látszólag ellentmondó kijelentésével. Össze is vonom a szemöldökeimet, amint haragvó vonásait kutatom.
- Ez nem igazán számít bűnnek - állapítom meg visszafogott hangerővel, mert közben a sárkány is megszólal, s ő bizonyosan jobban ért az ismerőse megnyugtatásához, mint én, noha akkor sem jutok előrébb a megértésben, amikor őt hallgatom. Sőt, egyre nagyobb zavar kerekedik az elmémben. Ahhoz tudnám hasonlítani a tapasztalást, mintha víz alá nyomtak volna, s a körülöttem lévőktől legfeljebb hangfoszlányokat érzékelhetnék, se többet, se kevesebbet.
Viszont amikor végre kitisztulnak az érzékeim, olyasmit hallok, amely menten megfagyaszt a további hátrálásban, s jó néhány momentum erejéig csupán meredten figyelem a vadászlányt. Mengelén kívül eddig még nem éreztem senki iránt dühöt, ám Reyna barátja egyáltalán nem viseltetik az elvárható módon.
- Tán a Mennyekből kitagadtattam túlzott elköteleződésem végett az emberek iránt, de ne hidd, hogy túladtam kötelességeimen - szegezem neki, igyekezve visszafogni az angyali büszkeséget, melynek már csak halovány árnyéka kísérhet. - Önhittséged s tudatlanságod okán biztosíthatlak, hogy sokan haltak már meg egy elkárhozott angyalnak köszönhetően, nem gondolod, hogy inkább hálával tartoznál? - pillantok rá hűvösen, noha úgy fest, minden szó pazarlás a levegőbe. Ettől függetlenül nem fogok fejet hajtani egy alig élt halandónak, bizonyára nem csak ő rendelkezik a megfelelő eszközökkel.
Csendben figyelem, ahogy elsétál tőlünk, Reyna magyarázata pedig pernyeként pereg le rólam. Sheryl távozása elhesegette a csapda lehetőségét, bár a szájamból nem távozik a furcsa keserűség.
- Nem kértem ember kísérőt, a kardra van szükségem - tekintek ismét a sárkányra, felhagyva minden törekvésemmel a türelmetlenségem és frusztrációm elrejtésére. Már így is rengeteg időt elpazaroltam puszta semmiségekre, Joseph pedig szabadon szedheti az áldozatait. - Nem kényszerülök egy halandó kegyelmére, s végkép nem fogok fegyver nélkül szembeszállni az angyallal. Köszönöm Reyna, de találok mást - köszönök el tőle egy időre, s dolgom végeztével hátat fordítok nekik. Egyelőre az erdőig kell eljutnom, hogy aztán repülve útnak indulhassak Rubenhez. |
- Ryl, te is tudod, hogy nem úgy gondolta - emelem szavam Albi védelmében. - Nincs tisztában az emberi érzelmekkel, és fogalma sincs arról, hogy mi történt veled. - igyekszem meggyőzni, s úgy tűnik, kezd megnyugodni, de erős gyanúm, ezt nem a szavaimnak köszönhetjük. - Am mi van Shanenel? - érdeklődöm, finoman terelve a témát, hátha erről szívesebben beszél. Próbálkozásom azonban nem ér célt, így inkább nem feszegetem a témát.
- Ő? - mutatok kérdőn Maxra, noha pontosan tudom, hogy róla beszél. - Akkor sem hívnám, ha az életem múlna rajta. - ezúttal hagyom, hogy ellenszenvem nyíltan kiüljön az arcomra. Az ötlet, amely szerint Albi Maxxal menjen egyáltalán nem tetszik, ám Ryl nem kívánja meghallgatni az ellenérveimet.
A következő pillanatban Albrecht elkezd hátrálni, mire én úgy nézek rá, mintha most pottyant volna ide. Mit csinál? Ez valami üdvözlési forma lenne az angyaloknál? Hímsoviniszták akkor, mert én ilyet nem kaptam! Bár nem biztos, hogy akarok.
Nagy szomorúságomra Max nem szolgál támadási felületet számomra, a harmat gyenge pikkelyfog megszolalásán kívül, így kénytelen vagyok én is veszteg maradni.
- Ohh, igen, akad! Nem vagyok elég kegyetlen, hogy sorra mészároljak minden egyes nem emberi lényt! - hirtelen feltörő dühöm hamar tovaszáll, borzalmas hiányt hagyva a szívembe. Elvégre ha nem lennék ilyen gyenge, akkor anya még mindig élne. Az én bűnöm, hogy meghalt. Ha nem hallgatok az ideológiáimra, ha nem keresem megállás nélkül a jót a vámpírban, akiben nem volt, akkor anya még mindig életben lehetne. - Mi lenne? Él és virul. - hangsúlyommal igyekszem érzékeltetni vele, hogy semmi kedvem nincs erről értekezni.
- Én sem bízom benned, ahogy te se bennem. Nem ismerem a pontos céljaidat. Az a feladatom, hogy védelmezzem az itt élőket. - bökök futólag az övemen lógó rendőrségi jelvényre. - Nem adok egy ismeretlen kezébe csakúgy fegyvert. - azt hiszem eléggé nyilvánvalóan és érthetően fogalmaztam.
- Egy vadász van. Én sajnos nem tudlak elkísérni, így Maximiliannal mész. -jelentem ki nyugodtan és ellentmondást nem tűrően, igaz, ez elsősorban Reynának szól, aki már nyitná is a száját, hogy feleseljen velem.
- Nekem azonban most mennem kell, még sok dolgom van. Sziasztok! - indulok el, majd egy két lépés után visszafordulok. - Ne nyírjátok ki egymást - pillantok előbb Reynára, majd Maxra.
[Ryl a bokros teendői után indul] |
- Ohh... - tekintek vissza ismét a tollra, érdeklődően fixírozva az apró jellegzetességeit, amelyek legfeljebb csak engem érdekelhetnek vagy tudnak lekötni. Persze hallom közben Reynát is, s az utóbbi kijelentése végett elillan belőlem az enyhe elborzadás, ami a tolltépkedés gondolatának nyomán fogant meg bennem. - Ez igazán figyelmes és kedves tőle - állapítom meg, majd az egyik zsebem biztonságába süllyesztem a talizmánt, amelynek hatalma valóban szükségeltetik az elkövetkezendőkben. Joseph már régóta él a Földön, sokkalta nagyobb tapasztalattal bír, mint én, tehát jól fog jönni némi szerencse a legyőzéséhez.
Viszont a toll varázserejét alapjaiban megkérdőjelezem, amikor váratlan fordulatot vet a vadásszal való találkozásunk. Szemeimet enyhén hunyorítva figyelem az újabb ismeretlent, akinek jelenlétéről eddig szó sem esett. Lassan Reynára fordítom a pillantásomat, igyekezve megfejteni az okokat, amiért nem szólt a sokadik félről, de mielőtt még messzemenő következtetéseket vonhatnék le magamban, a Sheryl nevezetű ismét megszólal. Kissé váratlanul ér, hogy már az igaz valómmal is tisztában van, noha ez a legkevesebb... Viszont egy ilyen kérdéssel sértegetni egyáltalán nem idomos egy üzleti kapcsolat kialakításához. Már-már úgy hangzik, mintha számon óhajtana kérni, talán így is van.
- Én sem faggatlak bűneidről, melyekből bizonyosan akad bőven - jegyzem meg hűvösen, majd ismét Reynára tekintek. - Egy vadászról volt szó - szembesítem a pontatlanságával, ezúttal már gyanakvóan méregetve különc alakját. Úgy fest, hogy ismeri a szőke férfit, ennek okán pedig óhatatlanul felmerül bennem egy csapda lehetősége. Nem vagyok ostoba, amiképpen Ivan tollaiból is hasznot tudtak húzni a vadászok, úgy az enyéimből is könnyű szerrel megtehetik. Nem leszek senkinek az áldozata, így megelőzendő a váratlan kellemetlenségeket, lassan elkezdek hátrálni. |
- Hát őőő… mindenhez hozzá lehet szokni.- kicsit tanácstalanságom a kettőnk edigi életéből fakad. - Ilyen szempontból én tényleg közelebb állok az emberekhez, az ilyesmit természetesnek veszem, akárcsak ők. - merengek el.
- A főnixek tolla szerencsét hoz 7 napig. Mivel a barátom vagy, ezért Sof az én barátaim az ő baráti is alapon segíteni szeretett volna neked. - nem látok bele húgocskám fejébe, így nem is tudhatom pontosan mire gondolhatott, de én valami ilyesmire tippelnék. Eszembe jut még valami, amiért Albrecht számára a gesztus furcsa lehet: - A főnixeknek egyáltalán nem olyan fájdalmas a tolluk elvesztése, mint az angyaloknak. - legalábbis úgy tudom Sofia nem mazochista.
Nem sokkal később azonban egy olyan személy fut be, akit a hátam közepére sem kívánnék. Max Dentronnal -akit márcsak azért sem szólítok a rendes nevén, mert tudom, hogy ezt utálja- nem sok közös vonásunk van, leszámítva a tényt, amely szerint nem álljuk egymás társaságat két percnél tovább. Lehetetlen számon tartani, melyikünk kötött bele többször a másikba, most azonban magamhoz ragadom az alkalmat, hogy én kezdeményezhessek.
- Helló Max! - köszönök neki barátságos hangon, elvégre Albinak nem kell tudnia a kettőnk közt dúló háborúról. Maxime drága meg főjön csak a saját levében.
Első -sőt második- ránézésre Albrecht gondosan megfelel a Reyna által elmondottaknak, azonban nekem ennyi egyértelműen nem elég. Kedvenc sárkányom határozottan kellemetlen helyzetbe hozott, bár ez már nem az első alkalom. Most gyorsan kell felmérnem az előttem álló angyalt, aminek egyáltalán nem örülök. Igaz, Reyna nem az előre ítélők közé tartozik, s adok a szavára, ilyen fontos döntést azonban korántsem bízhatok rá. Elvégre egy másik, általam ismeretlen angyal életéről készülök dönteni. Határozatlan kézfogását vehetném jelnek is, ám az ilyesmit is lehet tettetni. Alaposan végigmérem, s bár külseje egyáltalán nem kirívó, kicsit amolyan csendes gyilkosnak tűnik.
Maximilian megérkezésével egy fokkal jobban érzem magam, elvégre régóta a barátom, a bizalmam pedig töretlen az irányában. Eddig magamban tartom a kérdést, amely most akaratlanul is kibukik belőlem, meghallva türelmetlenségét.
- Miért száműztek a mennyből? - úgy tűnik, azt gondolta, majd csakúgy megkaphatja a kardot és mehet? Nem tudom eldönteni, hogy szándékosan tetteti magát tudatlannak, vagy tényleg az e.
Az utóbbi napjaim nem teltek túl érdekesen, így egyáltalán nem bántam Ryl hívását. Nem teljesen értettem mi is van pontosan, de hős lovagként rohantam hercegnőm megsegítésére. Igeeen… szerelmes voltam belé. Teljesen, fülig. Mit tudom én már hány éve voltunk nagyon jó barátok, illetve vadásztársak, de eddig nem tűnt fel, hogy milyen vonzó. Mármint eddig is szép nőnek gondoltam, de az utóbbi időben valami megváltozott. Igaz, amúgyis segítettem volna neki, de így szinte repültem a találkára.
Szájízem azonban hamar megromlott, egészen pontosan akkor, amikor megláttam Reynát. Kevés olyan lényt ismertem, aki annyira plafonra tudott küldeni, mint ő. És mindig Maxnek hívott!!! - Szia Ryl! Helló Pikkelyfog - viszonoztam üdvözletét, s nem vettem a fáradságot, hogy úgy csináljak, mintha kedvelném őt. Ryl mellé léptem, s futólag bólintottam a harmadik ott ácsorgónak, majd tekintetem teljes odaadással imádatom tárgyára fordítottam. |
Megvallom, nem vártam semmiféle ajándékra még Reynától sem, nemhogy a Sofia nevezetű főnixtől - akit voltaképpen csak a vacsora erejéig láttam -, ám ettől függetlenül hálásan elfogadom a tollát, ami vélhetően nagy kincsnek számít. Én bizonyosan nem tépkedném a sajátjaimat, és adnám oda alig ismert egyéneknek, viszont úgy érzem, hogy ezt nem lenne helyénvaló közölnöm vele, tehát egy árnyalatnyira megilletődött "köszönöm"-ön kívül nem intézek hozzá több szót. Ellenben a sárkányhoz, miután beültünk a járműbe...
- Bizonyos tekintetben ez így van - értek egyet vele, majd igyekezve leplezni a bensőmben kavargó negatív érzéseket a közel emberi-lét ígérete nyomán, hallgatom tovább a meglátásait. - Csodálom, amiért nap mint nap képesek vagytok megküzdeni ezekkel a bosszantó semmiségekkel - pillantok rá egy kérészéltű momentum erejéig, majd a főnix tollára süllyesztem a tekintetemet, ugyanis még nem tettem el.
- Mondd csak, miért ajándékozott meg ezzel Sofia? - terelem kicsit a témát valami kellemesebb mederbe, ami csupán addig hat kellemesnek, amíg meg nem indulunk a kocsival. Onnantól kezdve már aligha tudok bármit is mondani, félve, hogy olyasmi jönne elő az ajkaim mögül, ami se szándékos, se kívánatos nem volna.
Szerencsére ezeket a "kevésbé óhajtott dolgokat" a tortúrám végén is képes vagyok elnyomni magamban, néhány hosszadalmasnak ható másodperc után pedig a Reynát szólító hang felé fordulok. Bizonyára ő lesz az emlegetett vadász. Az már félsikernek számít, hogy a sárkány baljóslatú előrejelzései ellenére sem esik rögvest a torkomnak, sőt, udvariasan bemutatkozik.
- Igen, Albrechtnek szólítanak. Örvendek, Sheryl - szólalok meg visszafogottan, enyhén talán még bizonytalanul is a korábbi tapasztalatok végett, majd kezet fogok vele az elvártaknak megfelelően. Persze, amint lehet, vissza is húzom a kezemet, mert nem állhatom az idegenek érintéseit, főképpen most, hogy tudom, még annyira sem vagyok az erőm teljében, mint eddig hittem. - A nemesacél kardért jöttünk - térek a tárgyra, ugyanis ezzel a kínzó autóúttal igen sok időt elfecséreltünk, hát még Reyna készülődésével. |
Hmm… komolyan esélyes, hogy bárkit megfojtanék, aki szórakozásból ébreszt fel a nap első sugaraira. Az nálam még az éjszaka közepe! Egyáltalán, milyen mutáns lények kelnek olyan korán?! Délig aludni igazán kellemes tevékenység, nem értem hogyan képesek egyes élők szervezetek megfosztani magukat ettől az élménytől.
Látom rajta, hogy nem érti a testével kapcsolatos meglátásom. Sajnos nincs azonban ötletem, hogyan magyarázzam el neki az ilyesmi szükségességét, így a későbbi tapasztalatokra hagyom építeni.
- Akkor jó! - lelkesedem. Imádok vezetni, vagy csak simán autókázni, bár a kocsikhoz nem értek. Sosem érdekelt a működésük, vagy bármilyen egyéb dolguk, de azért néhány alap megvan róluk. Albrecht határozottan gyorsan tanul, ha érdekelne az ilyesmi, akkor egészen biztosan azt mondanám rá, hogy remek tanítvány.
Mielőtt bepattannánk az automobilkámba, azelőtt még utolér minket Sof. Csöppet sem lepődöm meg, amikor Albinak nyújtja az egyik tollát, hisz a fogadott húgom mindigis ilyen volt, bármilyen ismerősünknek örömmel adta a tollát. Ami meglepett az az volt, hogy nem ölelgette meg az angyalkámat, pedig amúgy mindenkitől azzal szokott elköszönni. No igen, ő sokkal tapintatosabb, mint én.
- Hát itt nem olyan egyszerű az élet, mint ott fent. - válaszolok költői kijelentésére. - Azt hiszem… - teszem még hozzá, elvégre nem tudhatom biztosan. - Itt enned kell, innod, aludnod - sandítok rá a szemem sarkából, ugyanis erősen gyanús, hogy az éjszaka nem tett ilyesmit - meg ehhez hasonlók. És senki nem mondja meg, mit tegyél. Illetve az esetek nagyobb százalékában, jobb ha nem hallgatsz azokra, akik ilyesmit akarnak tenni. - osztom meg vele, miközben beindítom a kocsit. A lábfejem már nagyon viszket, hogy végre rátapadhasson a gázpedálra, így amint kiértünk, eleget is teszek eme óhajának. Autókázás (száguldozás) közben vidáman csacsogok úti(jelen pillanatban kocsi)társamnak, de a szememet egy másodpercre sem veszem le az útról. Mindig is utáltam azokat a filmeket, amiben a kocsit vezető személy mély átéléssel fikszírozta a mellette ücsörgő gyönyörű nőt, ahelyett, hogy ugyanezt a kerekei alatt tovafutó betonnal tette volna. Eképp Albi nem túl jó állapotát csak akkor veszem észre, amikor kiszállunk, ő pedig keres valami biztonságos pontot. Hopsz!
- Bocsi - néztem rá bűnbánó fejjel. - Szólhattál volna, hogy nem bírod a sebességet. - legalábbis azt hiszem ez volt a baja.
- Nem én voltam! - reagálok Ryl megrovó hangjára. - Nem is mentem olyan gyorsan… - meresztek ártatlan kiskutyaszemeket a lányra.
Mondanám, hogy csalódtam Reynában, de akkor sajnos nem lennék őszinte, még magammal szemben sem. Fel nem foghatom épp ésszel, miért jó egy sárkánynak autóval száguldoznia, amikor a szárnyait is használhatja. Na de ez az ő dolga. Reyna legalább kihaltnak mondható vidékeken száguldozott egyes idiótákkal ellentétben. Igen, feltehetőleg le kellett volna csuknom gyorshajtásért, annyiszor tette dehát… egy tűzokádó sárkányt nem zárnék be egy fém cellába. Próbálkoztam a megbírságolással is, mire ártatlan fejjel felgyújtotta a cetlit, és kinéztem volna belőle, hogy ugyanezt megteszi egy átlagos emberrel is, így inkább nem kíséreltem meg másik munkatársamat utánaküldeni. Azt azonban közöltem vele, ha bármilyen balesetet okoz, akkor rám ne számítson, vállalja a tettei következményét. Most is éppen eme “sportot” űzte, viszont a vele jövő angyal már korántsem bírta ezt a tempót.
- Reyna…! - határozott léptekkel indultam meg feléjük, miközben enyhén erőteljesen rászólok a sárkányra, mire az majdnem vigyázzba vágja magát. - Mennyivel száguldoztál már megint? - teszem fel neki a költői kérdést. Megvárom, amíg az angyal összeszedi magát, majd felé nyújtom a kezem.
- Te nyilván Albrecht vagy. Üdvözöllek! Sheryl Cole vagyok, bár általában csak Rylnek hívnak. - mutatkozom be neki, várva, hogy elfogadja a kézfogásra nyújtott kezem. |
Olykor nehezemre esik megállapítani, hogy Reyna valamit tényleg úgy gondol-e, ahogy mondja, vagy megint valami földi trükkel él a megzavarásomra? Például most... Vajon tényleg boldogabb lenne, ha puszta szórakozásból keltettem volna fel, és a semmiért zavartam volna meg az álmát? Nem hiszem. Mindenesetre nem osztom meg vele a meglátásaimat, úgy vélem, hogy egyelőre jobbat tesz neki a csend, s amíg készülődik, addig sem zavarom, hanem elmerengek a tegnapi beszédtémáinkon.
Mégis mit kellene építenem erre a testre? Igaz, soha nem kerülhetek már fel a Mennybe, de nem is lettem egyszerű földi halandó. Hát miért gondolkodjak az ő fejükkel, s cselekedjek a számukra szükségeltetett óvatossággal? Az Úr katonája voltam, ezt Reyna sem vonhatja kétségbe, még a jelenlegi formám ellenére sem.
- Láttam már kocsikat - jegyzem meg, visszatérvén az elemerengésemből. Tény, utazni még nem utaztam velük, tekintve, hogy szívesebben hasznosítom a saját szárnyaimat, mint ezeket a furcsa eszközöket, ám Reyna többet ért a világukhoz, ezért sem vonom kétségbe a választását. - Nekem megfelel - kelek fel a kényelmesnek bizonyult fotelből, majd követem az említett járműhöz, amelynek használatához szükségem van némi segíségre, de miután rájöttem az ajtó kinyitásának trükkjére, onnantól kezdve már nem tűnik bonyolultnak az ücsörgés.
- Kezdem érteni, miért számít büntetésnek a földre űzetni - sóhajtok fel visszafogottan, mielőtt azonban elmerülhetnék bizonyos filozofiai kérdések megfejtésében, minthogy miért van szükségem táplálékra és folyadékra, mikor képes vagyok a sejtjeim regenerálására, megindul alattam a jármű, és őszintén szólva nem tölt el kellemes érzésekkel.
Olyannyira nem, hogy bár az utazást nehézkesen, ámde elviselem, azonban amint megállunk végre, bizonyára sápadtan és émelyegve rontok ki az ördögi szekérből. Megtalálva az első támasztékul szolgáló fát vagy oszlopot, kis időre megpihenek, és nagyokat szuszogva próbálom rendre inteni a bosszantóan gyenge emberi szervezetemet. Egyelőre nem is foglalkozom azzal, hogy hol van az a bizonyos vadász. |
Erős gyanúm volt, egyáltalán nem sajnálja, hogy fogalma sincs a Rendőrség immár két tagján kívül egyetlen másik nevéről. - Nem adom meg, egyiket sem. - jelentettem ki egyszerű nyugalommal. Ne gondolja, hogy úgy fogok ugrálni, ahogy ő fütyül!
- De jó… - húztam el a számat. Azért annyira dörzsöltnek gondolom magam, hogy ne érjen semmi teljesen váratlanul. Bár a szemei túlságosan is huncutul csillognak, ráadásul az a vigyor… egészen biztosan készül valamire. Nem, egyáltalán nem akarom megtudni, hogy mire! Ahogyan elkezd hátrálni, rögvest rosszat sejtek. A kezem szinte magától vándorol az oldalamon gondosan elrejtett késhez. Nem akarom bántani, elvégre nem gondolnám róla, hogy ártana nekem, de ez amolyan reflexféle nálam. Amikor azonban előszedi a rózsát, a mozdulat automatikusan megszünik, s a kezemet könnyedén magam mellé ejtem. - Ez igazán kedves tőled, de sajnos nem szeretem a virágokat. - az érv, amiért nem fogadom el, még igaz is, elvégre valóban nem rajongok túlságosan a növényekért, a virágokért meg főleg nem.
- Nem érdekes. - határozottan nincs kedvem mesedélutánt tartani. Az pedig, hogy lepillantok az órámra egyáltalán nem segít. Már ígyis rengeteg időt elszórakoztam vele, én nem érek ennyire rá! - Nos Lucian örültem a találkozásnak, de még sok dolgom van. - fordítottam hátat az angyalnak és indultam el kifelé a wc-ből.
[lezárt kör]
Pár nappal később Reyna egyszercsak felhívott, hogy kéne neki egy nemesacél kard. Nos, azt hiszem nem kell mondanom, mennyire meglepődtem ezen. Természetesen közöltem vele, hogy csakúgy nem adok neki egy ilyen kardot, ezt el is felejtheti. Erre elkezdte nekem magyarázni, hogy nem is neki, hanem egy másik angyalnak kell, és nagyon fontos, mert az ki akar iktatni egy - talán harmadik, vagy hogy is volt, itt már végképp nem tudtam vele lépést tartani- angyalt. Azt mondta behozza a rendőrségre -illetve Reynát ismerve max elé, mert ő nem jön be, az biztos- Albrechtet, és ott majd alkothatok róla véleményt magam is. Ehh… Reynának mindenképp szerveznie kell valamit! Ezért álltam már hajnalok hajnalán az őrs előtt. Az meg, hogy ma egyáltalán nem értem rá semmilyen formámban, na az meg végképp bonyolította a helyzetet. Tudtam, Reyna nem fog örülni neki, de idehívtam Maxot, hogyha tényleg veszélyes a kiiktatandó angyal, akkor ő intézkedjen, hamár én nem tudok. |
Nem egy szimpla nyomozóval van dolgom, ezt én is látom, érzem, tudom. Nem kellenek hozzá angyali érzékek. Sok árulkodó tényezője van a vadászi hivatásnak, s komolyra fordítva a szót, nem biztos hogy magamra szeretném haragítani ezt a nőt. Annál inkább magamra fordítani. De ahhoz neki is lenne egy - két szava. - Súlyos vétek, igen. -Belátom én is. Nem tudom, hogy egyáltalán hogy kerülhette el a figyelmem szépsége. - Szóval Miss Cole. Most már csak lakcím kártya, személyi, telefonszám, e-mail címre van szükségem, köszönöm! - Sorolom megállíthatatlanul, mint egy rendőr, olyan komolysággal, egy igazoltatásnál. Csak én sokkalta személyesebb dolgokat is követelek. Mert igen, követelem tőle ezeket, hiszen szeretnék róla tudni mindent, hogy a későbbiek során is társaságommal szórakoztathassam Őt. Amit hallhatóan nem igazán kíván, a fenyegetőzéséből ítélve.. de .. nem igazán érdekel mit mondd, amíg nem bizonyítja azokat. Szívesen játszadozok vele.
- Vagy.. csak szeretném elterelni a figyelmét. - Komolyodok el, majd ördögi mosolyra húzódnak ajkaim, és ölési szándékot sugall a tekintetem. Hirtelen a hátam mögé nyúlok, mintha előszeretnék rántani valamit.. - tegyük hozzá, férfiasságom szeretném, de azt sajnos nem tehetem, mert egyelőre nem díjazná - és hátrálni kezdek, egyenesen ahhoz a wc-hez, amibe az imént szerettem volna invitálni de azt is ignorálta, majd a tökéletes helyszín választás, és felkészültségemnek hála, ugyanazzal a hirtelen mozdulattal előkapok egy rózsát ami előre oda volt készítve. Igen, nem csak úgy fogtam és berángattam ide.. - Gyönyörűt, a még gyönyörűbbnek! - A rózsa kék, hiszen a jégkirálynőnek címeztem eredetileg, de így sem tévedtem.
- Meséljen! - Dőlök neki a falnak, karba tett kezekkel. |
- Hmm… azt hittem tudod minimum azoknak a nyomozóknak a nevét, akik Choléval dolgoznak. Persze az ilyesmit biztos nagy kegyetlenség lenne elvárni tőled. - húztam el a szám, s jegyeztem meg ironikusan. - Sheryl Cole vagyok - egy pillanatra felmerült bennem, hogy a kezemet nyújtom egy kézfogás céljából, ám mivel elég gyanús, hogy félre értelmezné, így nem teszem. - Azt próbáld meg! - értem ezt a zaklatásra. - Remek nemesacél kardjaim vannak. - vetek rá gyilkos pillantást.
Most komolyan, még csak hozzá se kéne érnem?! Merül fel bennem a gondolat, miután feltűnik, mennyire örül annak, hogy félresöpörtem a kezeit.
- Nem, de úgyis mindjárt megtudom. - forgatom a szemeimet, és nem is kell csalódnom, ugyanis beavat, bár nem teljesen értem az összefüggést. - Úristen… annyi eszed sincs, mint egy marék morzsának. - igyekszek annyi lenézést és szánalmat erőltetni a tekintetembe, amennyit csak lehet. Igazából baromira nem hiányzott ez a beszélgetés, és nagyon mehetnékem van már, de persze őt ez egyáltalán nem érdekli.
- Engem viszont igen. - jegyzem meg morcosan. Nem várok együttérzést, vagy ilyesmit, de azért ennyire érzéketlen se legyen. Elengedem a fülem mellett félreérthetetlen megszólalását, s pillantásával sem foglalkozom, amit végig futtat az alakomon. Szinte minden férfi így mér végig, ezen már fenn sem akadok, de mérhetetlenül jóérzés a szemük közé sózni egyet ilyentájt. - Igen, de már megbántam. - sóhajtok fel.
- Nos nyilván nem. - tervezem lelombozni, bár esélytelennek érzem, hogy sikerülne. - Ördögi erő? - meredek rá felhúzott szemöldökkel. Mégis mire gondolhatott? Értetlenkedek. |
Azért nagyobb lelkesedést vártam tőle , de hát ha ezen fenomenális ötletemet is sikerült romba döntenie, hát nincs mit tenni. A menthetetlen kategóriába soroltam, s ezzel lezártam Dr. Lucian Morningstar segítő ügyét is. Szerettem volna segíteni egy kicsit rajta, de ha nem hagyja az én kezem is teljesen megvan kötve. Mondjuk, lehet jobban élvezném, ha ténylegesen, szó szerint meg lenne kötve, általa, és az ágyhoz. Ezen gondolatok mégis oly távolinak tűnnek jelen pillanatomban.. hiszen ha teszek felé egy lépést, ő legalább hármat vissza. - Gyönyörűm! Nagy ellenszenvet válthattam ki magácskából, ha még a nevét sem képes elárulni! Fél hogy zaklatni fogom? Mondjuk, hazudnék ha azt mondanám hogy nem. De biztosíthatom, hogy így sem szabadulhat tőlem. - Nyugtatgatom a nőt azzal, hogy igazából a későbbiek folyamán sem menekülhet igazából előlem, hiszen én az a típus vagyok aki szereti elérni a céljait, és addig nem adja fel míg nem sikerül. Szóval ezentúl nem csak Chloe drágám körül fogok legyeskedni, hanem ezen gyönyörűséges isteni adottságokkal megáldott emberke mellett is.
Mosolygok! Természetesen, mosolygok! Hozzám ért! Számomra ez már akkora előre jutásnak számít, mint másoknál a csók, hiszen ez a nő nem egyszerű eset. A kezem, amit szépen arrébb söpört az arcom elé helyezem. - Ugye tudja, hogy mit okozott? - Nézek a kezemre, majd a nőre az eddigiektől váltózóan komolyan, szinte már - már ölési szándékkal , vérszomjjal. - Nem fogok kezet mosni! - Mosolyodom el, és engedek az iránta érzett rajongásomnak. Olyan vagyok igazság szerint mint egy tizenéves rajongó kis tinipicsa, aki miután megérintette hőn szeretett sztárját, ezekkel a szavakkal él, mint most én.
- Engem más nem igazán izgat. Örülök, hogy jól van. Testileg legalábbis.. minden szempontból a lehető legjobban! - Perverzkedem továbbra is, jól végig mérve a hölgyeményt, s ezzel elrontva eme tökéletes pillanatunkat, viszont, amint szembesülök mosolyával.. úgy érzem, mintha cupido nyila telibe találta volna szívemet. Igen, hasonló érzéseket vártam magamtól, amint esélyem van látni a mosolyát! - Mosolygott! Jól láttam, ugye? - Mutogatok rá, mint valami holmi kisgyerek.
- Maga kezeskedett a halála felől? Hmm. Talán mégsem annyira angyali teremtés, mint aminek látszik? Angyali teremtés, ördögi erővel megáldva? Tökéletes! Úgy érzem, megtaláltam a nagy Őt! - Csapom össze tenyeremet jókedvűen, ismételten. |
- Nem veled fogom megvitatni a problémáimat. - nos alapból nem lennék ilyen bunkó, de apám problémája kicsit betett nekem. Ráadásul úgy aszke az egész témáról sem szívesen beszélek, hiszen akkor be kéne avatnom anya halálába, s az életem nagy részébe is, hogy megérthesse, mit jelent nekem ez az egész. Hogy megérthesse, miért visel meg ennyire. Elvégre mi van, ha az apám egy kegyetlen gyilkos? Mi van ha meg kell ölnöm? Emellett pedig úgy érzem, Luciant nem is igazán érdekli a mondandóm, csupán tervei vannak velem, s ezen keresztül akar elérni. Az ilyesmit díjazom a legkevésbé. - Amúgysem hiszem, hogy ez lenne a legalkalmasabb helyszín. - jegyzem meg, barátságtalanul bámulva a wc ajtaját. Még csak fel sem merül bennem, a lehetőség, amely szerint nem tudja a nevem, de most azt próbálja megkérdezni, ugyanis Chloét se szokta a sajátján szólítani.
- De, pontosan jól tudom, hogyan kell mosolyogni, csak most baromira nincs kedvem hozzá. - söpröm félre a kezeit, amikkel az arcomnál matatott. Nem igaz, tényleg nem bírja ki a nők zaklatása nélkül?! További szavait úgy engedem el a fülem mellett, ahogy vannak, mégcsak lereagálásra érdemesnek sem tartom őket.
- Erős gyanúm, hogy mást se nagyon emelt magához. - morgok rosszkedvűen. Elvégre esélytelennek tűnik a gondolat, amely szerint anyám esetleg a mennybe került. A megcsalás eléggé pokolgyanús dolog. Ráadásul vadászként ölt is. Nem hiszem, hogy túlságosan nyerő útlevél a mennyekhez. Igyekszem valami mosolyfélét megereszteni felé, elvégre értékelem a hát… elég gyanúsan felszedős dumát, de remélem nemcsak a szex miatt mondja.
- Egy hullával? Ugyan minek? - meredek rá értetlenül. Minek folytatnék eszmecserét, illetve minek szemeznék egy hullával? Pontosabban egy kupac hamuval, mert elégették. |
[60-41] [40-21] [20-1]
|