Remy Charlston 15 (29) férfi angyal komornyik biszexuális
	Dodi // -

Külső tulajdonságok

A lehetetlenül kék íriszek, megfoghatatlan, földöntúli üzenetet hordoznak. Arca nem hibátlan, közelebbről megnézve, orrán, huncut szeplők ülnek. Sokszor mosolyra húzódó ajkai vékonyak, a málna egy haloványabb árnyalatát viselik. Dús, mogyoróbarna hajkoronája ápolt, és szereti belefúrni ujjait, ha elmélyed gondolataiban. 170 centiméter magas, az átlagnál és a férfiaknál elvártnál talán alacsonyabbnak számít, de őt ez nem zavarja. Alkatra vékony, de a csont és bőr megnevezéstől még távol áll. Munkáját tekintve elegánsabb öltözetekben lehet vele a leggyakrabban találkozni, ám ki lehet fogni olyan napot is, amikor a lazább stílusú ruhákban járja Magnolia valley-t. Kisugárzása angolos, olykor inkább bohókás, ám még 15 év távlatában sem vetkőzte le magáról az angyalokra jellemző erőteljesen áramló misztikusságot.

Belső tulajdonságok

Remy egyetlen szava elhiteti veled, hogy nem a világ működésében van a hiba, hanem a gondolati elvekkel, amikkel irányítani kívánják azt. Különös hatással bír. Felteszed magadban a kérdést: tényleg ugyanazt a levegőt szívja be? Nem álomvilágban él? Lehet, hogy a reggeleit a csilingelő csészébe töltött fekete tea és tej ötvözetével kezdi, egy cseppnyi szivárvány sziruppal mézesítve. Nem egy ember fejében felvillódzott az iménti kép. Sugárzó személyiség, a maga felülírhatatlan véleménykimondó képességével, az akaratosságával, nemesi büszkeségével. A beképzeltség nem azon fajtáját hordja, amikor az illető minden tükröződő felületben megvillantja ezer wattos vigyorát. Az egoizmusa nem fertőzte meg, bár ha eleve angyalról alkotunk leírást, bizonyosan kiütköznek a hibák, bármennyire is hisszük, hogy nem írtunk róluk. Az igazságot űzvén az aranyközépút, amit legtöbbször erkölcsi iránytűje mutat, ám megeshet, hogy maga is bűnbe esik. Tévedését nehezen ismeri be, minden jó szándéka és tiszta szeretete ellenére; túlesve angyali fensőbbségérzés árnyékán, nem szalasztja el a bocsánatkérést. Kitörő lelkesedéssel vesz szárnya alá bárkit; apa lesz, ha apára van szükség, testvér, ha azt kívánják a némán formálódó ajkak. Szívét megnyitva, bárkinek otthon nyújt, mert a fogalom maga egy másik kifejezésbe torkollik; szeretet. Megvannak a saját titkai, amiket hét lakat alatt őriz, de azon kis kamrán kívül, mindent megoszt az emberekkel. Őszintén hiszi, hogy a reményt senki irányában sem képtelenség táplálni. Stílusa hagy maga után kivetnivalókat, mint, hogy igen érdekes furcsaságai vannak, amik számára persze teljesen természetesek. A negédesség nem az ő asztala, félreértés elkerülése végett az előbbieket nem egy tömény cukormáznak kell képzelni. Intelligens és a legtöbb témában – mégha nem is a legmélyrehatóbban csak mélyrehatóan – jártas, köszönhetően a kutatómunkának, személyes tapasztalatainak és megfigyeléseinek. Szeret kommunikációt kezdeményezni, aztán fecsegni és hevesen, szenvedéllyel telve vitatkozni. A ló túloldalára való huppanás párszor fordult elő vele élete során; voltak esetek, hogy a harag máglyája meglobbant tekintetében. A szavak embere(angyala), de a tetteké is, ha az kell, az ökölé már kevésbé. Barátait megbecsüli, a tűzön vízen való átmenetel pedig nem csupán egy szépen hangzó szavajárás az ő szemszögéből. Megesett eset, hogy vannak pillanatai, amikor nem beszámítható; amikor annyira elmerül egy-egy olvasmányban, vagy úgy fellelkesül, hogy arra sem figyelne fel, ha valaki azt kiáltozná teli torokból közvetlen a fülébe ’Jó reggelt, Vietnám!’ Lehet gyerekes – nagyon, borzasztóan -, lehet, hogy könnyfakasztóan szívfacsaróan tekeri szavait – ha próbál lelkitámasza lenni bárkinek, akinek szüksége van rá - és lehet, hogy komor, fagyos – mert a helyzet megkívánja, hogy ezt az oldalát is láttassa, habár mindent elkövet, hogy ne kelljen. Elvégre egyszer, réges régen, a Mennyek hűséges katonája volt.

Történet

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, kinek álmaiban, - mint a karmester pálcájára lüktető, élő és lélegző zene - ujjai egyetlen suhintására, csodás világok születtek. A valóság ingoványos talajától elrugaszkodva, hol szabad nem lehet, szárnyra kapva a fantázia szelével, verte le láncait. Szíve erőtlen verdesett mellkasában, míg lelkének lángja forrón, szenvedéllyel lobogott. Naphosszat suhant át tekintete az elvadult kerten, az ódon épület toronyszobájának ablakából, naphosszat vágyott arra, hogy mezítelen talpát a harmattól hajlongó fűszálak csiklandozzák. Magánya saját elméjének társaságára ítélte, rabként, elveszetten csivitelő madárként ült, kalitkájának falai között. Csupán az éjszaka jelentett reményt, mikor a sötét égboltra ragadt csillagok, milliónyi szentjánosbogárként rebegtek. Az álmok földjén nem kellett félnie a rohanástól, az izgalmas kalandokra hívó szél szavától, a felszabadító, melengető, testet reszketésbe űző kacagástól és attól, hogy örökre egyedül marad. Az angyal, kit magával ragadt a kisfiú csodákkal teli, hatalmas univerzuma, a társává szegődött. Mindig más és más formában tűnt föl, együtt élték meg a képzelet határait messze átlépő világ új rejtélyeit, titkait. Tagadhatatlan, hogy a mennybéli lény, bevetve hatalmát, még több, még szebb, még szemkápráztatóbb helyeket, lényeket alkotott, a beteg fiúcska egyetlen mosolyáért cserébe. Eljött az idő, mikor már nem csak az álmok birodalmában látogatta meg, de láthatatlan barátként, az addig fájdalmas, néma valóság pillanatait is színesebbé tette. A gyermek elsorvadó lénye, lassan feléledt, bátrabban nézett szembe a sorban egymást követő műtétekkel és az élet többi kihívásával is, nem tudhatta, hogy a mellette álló személy egy angyal és a saját fájdalmáért cserébe, enyhítette az övét. Már nem csupán lehunyt szemmel, rebegő pillákkal, tudattalan húzta mosolyra ajkait. Az ablakon túl elterülő kert, immáron fényesebben ragyogott, mint a pasztellal alkotott álomvilág. Volt értelme ébren lenni, volt értelme küzdeni, a szívét ösztökélni az erősebb dobbanásokra, hisz volt, aki törődött vele. Egy napon - miután hónapokra magára hagyta védencét és visszatért otthonába - az angyal hófehér szárnyai befeketedve reszkettek, selymes tollai megégve, vértől lucskosan tapadtak egymásra. Meggyötört, tiszta lelke bemocskolódott. Nem tudni mi történhetett odafönt, mi volt az oka, hogy alázuhant kínok kínjai között, s elvesztette kegyét. A nyár őszbe váltott, az ősz, fagyos télbe. Reményvesztett. Lénye mégis egyetlen ígéret elvesztésétől hanyatlott egyre alább. Már nem méltó arra, hogy mosolyt fakasszon az Úr csodás teremtményeinek arcára, nem méltó rá, hogy beváltsa szavát affelé a fiú felé, aki akkor sem adta fel a harcot, mikor minden veszni látszott. Az idő lassan vánszorgott. Az emberek között járva, immáron maga is emberi alakban, alkalmazkodott, kivirágzott jellemének egy másik oldala. A mindennapi problémák rendről rendre kifogtak rajta, ő pedig egyre kevesebb botladozással vette az eléháruló akadályokat. Munkák sokaságát próbálta, a legtöbb téren tapasztalatlan kezdőként, hamar csütörtököt mondott. Néhány évvel bukását követően bukkant rá az ismerős névre, mely zavart, egyben gyermeki lelkesedést ébresztett benne. Ahhoz a fiúhoz – jómódú felmenőkkel rendelkezik, s így maga is nagy vagyont tudhat magáénak - szegődött, aki mellett őrangyalként állt, hogy átsegítse betegségének nehézségein. A srác azóta felnőtt és sejtése sincs, hogy a komornyiknak szegődő férfi egy angyal, az, akinek köszönheti az életét, az, aki beváltani készül egy régi, el nem halványodó ígéretet. „Mindig ott leszek melletted és vigyázok rád.”