Témaindító hozzászólás
|
2016.11.01. 11:27 - |
|
[13-1]
Amikor elmondtam neki életem legrosszabb emlékét, akkor pontosan azt a reakciót kaptam, amire számítottam. Mélyen legbelül talán örültem is annak, hogy így reagált, nem pedig köcsög kárörvendőként, mint bunkóéknál szokás. Más túszok egy ilyen hallatán már kárörvendően felhasználták volna ezt provokálásra, mert ezt nevezhetjük egy gyenge pontomnak.
Szóval mély döbbenet ült ki az arcára és hang nélkül csak nézett rám. Pontosan tudtam, hogy ha az imént nem fejeztem volna ki magam érthetően, akkor most több millióképpen kifejezte volna a sajnálatát. Legalábbis úgy nézett akkor ki, aki hirtelen most ilyesfajtaképpen érezte volna magát. Én belül csak vállat vontam, hiszen ez egy fájó emlék, de most nem érzek semmit ezzel kapcsolatban. Tudom, hogy szomorúan kellene éreznem magam és elsírni magam, de egyszerűen nem érzek semmit. Ha létezne az a jelenség, akkor azt mondanám, hogy kikapcsoltam az érzelmeimet. Az érzelmekre képes énem vagy meghalt vagy nagyon erőteljesen vegetál. Azóta ahányszor kérdezik, hogy hogy nem vagyok képes szeretni és megkönyörülni az ellenségeimen, akkor a következőt mondom: "Love is weakness...". Pedig az igazság az valahol másképpen hangzana. Ha úgy alakulna a helyzet, akkor akarnék érezni érzelmeket. Csak akkor nem biztos, hogy sikerülni fog feléleszteni a bennem vegetáló Hamupipőkét.
Amikor a kérdését meghallottam, akkor döntöttem el, hogy elég mára a kérdésekből és a válaszokból. Szóval erre még válaszolni akartam, de aztán elég lesz. Szóval felálltam a helyemről, és mögé sétáltam egy szekrényhez. Ott felkaptam az előre előkészített altatóinjekciót. Majd a vállain megtámaszkodva és mögé hajolva elég halkan megszólaltam. Szinte a füleibe suttogtam.
- Más férfi gyereke voltam. Aztán amikor féltestvérem rajtakapta anyámat a vérszerinti apámmal enyelegni, akkor a nevelőapuci megölte a szüleimet. De anyámat még mindig szerette, így apámat hibáztatta, amiért meg kellett ölnie őket. Én meg emlékeztettem erre - válaszoltam végül. Nem hagytam, hogy lereagálja, már belé is nyomtam a tűt és az anyagot. Már amikor elkezdett kábulni, akkor hozzátettem - Még találkozunk...
Végül amikor teljesen elvesztette az eszméletét, akkor eloldoztam a kötelet, ami székhez kötötte. De hogy ne essen pofára a székből, ezért megtartottam és kikiáltottam az ajtónál álló tagnak. Együtt vonszoltunk ki az otthonomból, majd meg is szólaltam:
- Elengedem, mert semmi fontossal nem tud már szolgálni. Potenciális veszély, de nem annyira, hogy itt tartsuk. Szóval ezt most elintézem - mondtam semlegesen a tagnak, majd át is változtam éjfúriává. Felkaptam a karjaimba stabilan Issacet, majd repültem fel vele. Ő is sárkány, akkor biztos nem fog félni a magasban. Pár percig repültem az erdő elhagyatottabbik fele felett. Aztán amikor elérkeztem arra a pontra, ahol azt mondhatnám, hogy a semmi közepe, akkor leszálltam és leraktam a férfit. Végül a biztonság kedvéért az otthonommal ellentétes irányba repültem el, hátha közben ébredezett és az irányt belője. Kerülővel hazaérve csak folytattam a napomat.
[ Chissac OFF, köszi a játékot, még játszunk Shad :3 ] |
Először egy pillanatra megtorpant újabb kérdéseim hallatán, azonban végül a beszéd mellett döntött. Nem igazán tudtam, ennek most örüljek-e, vagy sem, de kíváncsian hallgattam, hamár szóra méltatott. Kellemesebb volt beszélgetni valakivel -még akkor is, ha esélyesnek tűnt, az illetőt csöppet sem érdekli a sorsom- mint egyedül bezárva gubbasztani. Reméltem jó beszélgetőtárs leszek, és nem hagy magamra egyhamar. Tudom milyen nevetségesen hangzik, de a magánytól és a bezártságtól -külön-külön is- jobban féltem, mint tőle. Pedig a józan ész mást diktálna, ugye, elvégre a sötétség nem bánt.
Azt hiszem bele tudtam volna kötni az elmondottakba, de annyira nem akaródzott megtennem. Nagyrészt végülis igaza volt, de találkoztam, illetve a csapatom fölszámolt már olyan szervezeteket, amiknek a vezetői posztja szülőről gyerekre szállt. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem faggat a társaimról. Nem akartam kivívni a haragját, de róluk sem akartam beszélni. Ráadásul pocsékul hazudok. Szóval örültem, a téma feledésének, még úgyis, hogy én még kíváncsiskodtam volna az övéivel kapcsolatban.
Mosolyát nem igazán tudtam hova tenni, így aztán nem is fecséreltem rá a kelleténél több időt. Magyarázatára majdnem koppant az állam, nem számítottam rá, hogy ilyen pontosan kielemzi nekem a név eredetét. Meglepett alaposságával, ami egy név felé irányult. Én is nehezen siklottam el a részletek fölött -ami a munkámban létfontosságúnak számított- de egy névnek sosem jutott volna eszembe utánanézni. Megértettem, miért illik rá a név, igaz egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim a nevek irányába közben. Azon merengtem, hogy ritkán a tökéletes név szinte a semmiből találja meg a gazdáját, ami így elsőre nagy hülyeségnek hangzott, és talán másodjára is az volt, ellenben a filozofálástól ez csöppet sem vette el a kedvem.
Következő kijelentése hallatára azonban az eddig az arcomra parancsolt közönyös nyugodtság semmivé foszlott, s helyette akaratlanul is mély döbbenet ült ki. Óriásira kerekedett szemekkel bámultam rá, és egy hangot se bírtam kinyögni. Ez megmagyarázta a mozdulatot is. Mégha hazudott is nekem, ezzel a mondattal teljesen megvett magának. Egyszerűen nem voltam képes parancsolni az érzelmeimnek, szimpátiát éreztem az előttem ülő fiatal -kinézetre legalábbis- sárkánylány felé. Sosem tartottam értelmes dolognak a sajnálkozást, most azonban számtalan ilyen mondat tolódott az ajkaimra, amelyek közül szerencsére egy sem látott napvilágot. Fogalmam sem volt milyen lehet elveszíteni egy gyermeket, mivel nekem még rendes kapcsolatom sem volt, nemhogy ilyenre gondoljak, azonban biztos voltam benne, én nem bírnám ki a fájdalmát. Elmémben lázasan válogattam a kérdések közül, amelyek ehhez kapcsolódtak volna, ám mindegyiket túl nevetségesnek találtam ahhoz, hogy feltegyem neki.
- Miért gyűlölt? - kérdeztem meg végül az egyetlen nagyjából értelmesnek hangzót. Természetesen rengeteg választ el tudtam képzelni, mégis a megcsalás volt mindig a toplisták élén. A féltékenység gyakran volt olyan érzelem, ami máson csapódott le, mint akinek szólt. A másikfele pedig általában gyilkossággal végződött, ami talán még rosszabb is volt, mint az előző. |
Egy pillanatra haboztam a válaszadásssal, amikor folytatta a kérdezősködést. Eleinte a józan eszem megálljt parancsolt az egésznek és azt sugallta, hogy jobb lenne, ha inkább nem mondanák már neki semmit. Aztán rájöttem, hogy ha már ennyit elárultam neki, akkor még pár infómorzsa se nem oszt, se nem szoroz.
Végül is ismerek néhány illetőt, akinek pont az a taktikája, hogy mindent elárul és csak hagyja megismertetni magát. Aztán amikor mások már hallották a teljes történetet, akkor ha elkezdik sajnálni, akkor jön a további színjáték és a végén a csavar. Akkor jön el a "Mégse kellett volna bedőlnöd nekem"' mondat.
Nos nekem nem az a célom, de ha mégis velünk is megtörténik a dolog, akkor az egy megtörtént eset lesz számomra is. De nem igazán van ínyemre ez a fajta érzelmi kihasználás. Ha már amúgy is mások kicsinálásán van a hangsúly, akkor az legyen rendesen. Nem szükséges másokat érzelmileg is félrevezetni íly módon. Mármint a saját múltadddal megpuhítani mást, és másokat megölni egy egyéjszakás kaland után mégis más dolog. Még ha a kalandod azt is hitte rólad, hogy egy ártatlan cuki kislány vagy.
- Talán mindkettő, de inkább az utóbbi. Senki sem születik bűnözőnek vagy bármi másnak. Mindig van valami amiatt az ember megváltozik jó vagy rossz értelemben - fejtettem ki a gondolataimat miközben gondolatban végigpörgettem az emlékeimet.
Miután megemlítettem neki a társai állapotát, én nem is törődtem azzal, hogy kikérdezzem őt a társai ügyében. Hiszen ha mindenki csak magáról dumál és a társait nem hajlandó kiadni, akkor is össze fog állni egyfajta összkép az egészről, ami azért jobb, mint a semmi.
Arra nem tudtam semmit se mondani, amikor megjegyezte, hogy nem illik hozzám a Kira név. Erre csak egy mosolyt tudtam villantani. Nem azt a kedves fajtát, de nem is azt ki foglak nyiffantani fajtát.
- A Ciara egy változata, ami a Ciar női változata. A ciar meg ír nyelven feketét jelent. A fekete meg... -itt tartottam egy kis hatásszünetet, amire a saját gondolataimat is összekapartam - ...nyílvánvaló, hogy miért illene rám. De egyébként ez volt anno az első név, ami az eszembe jutott és csak utólag tudtam meg az imént hallottakat
Egy idő után hallottam azt a bizonyos "Sajnálom" szót, amire gondolatban megforgattam a szemeimet. Viszont, amikor felpillantottam és mélyen a szemeibe pillantottam, akkor valahogy legmélyen éreztem, hogy ez most őszinte és szívből jövő volt. A következő mondat pedig ezt a teóriát alá is támasztotta.
- Ne sajnáld, mert nem te voltál az, aki halálra fagyasztotta az "unokáját", egy kicsinyes utálat miatt - jegyeztem kicsit GrumpyCat stílusban halkan. Nem bántam, hogy én is elárultam ezzel valamit. Nem éreztem azt, hogy ettől bármi is változni fog. Mélyen legbelül talán jó érzés is volt elárulni valakinek, még ha egy kicsit burkoltan is.
Az elmondottakon kívül még megjegyeztem volna, hogy én nem cseszegettem a nevelőapám, hanem a vadászok után csak beállítottak, mint a menstruációs hasfájás. Akár soha többé nem találkoztunk volna, de ő még akkor is utált engem amiért anyám a vérszerinti apámat választotta. A tojásos ügy meg a keserű bosszú volt. |
Válasza egyáltalán nem lepett meg, valami ilyesmire számítottam. Bár az zavart egy csöppet, hogy szavai úgy hangzottak, mintha egyikőjük sem állna igazán közel hozzá. Nem is tudtam pontosan mit várok tőle etéren… talán a társai megbecsülését. Igaz sokszor hallottam, sőt találkoztam is olyan esettel, amikor a bandák tagjai egymást gyilkolászták. - Te melyik út során jutottál ide? - érdeklődtem. Úgy tűnt nem zavarja a kérdezőzködésem, és nem is tiltotta meg. Kezdtem megnyugodni, sőt, az is felmerült bennem, hogy talán elkerülöm a csúnya véget… legalábbis egyenlőre. Bár azt még továbbra sem tudtam, mi a terve velem.
Csendben bólintottam válaszára. Csalódott voltam, ugyanis reménykedtem benne, hogy egy kicsit többet tudok meg a társaim hogylétéről. Tényleg fontosak voltak számomra, hiszen én törődtem a körülöttem lévőkkel, ráadásul őket olykor beleszámoltam a szűk baráti körömbe. Tudtak rólam olyan dolgokat, amit másoknak nem mondanék el soha. Az, hogy együtt dolgoztunk, és együtt voltunk veszélynek kitéve, közelebb hozott minket egymáshoz. Ha nem is mindent, de azért tudtak néhány dolgot a múltamról, illetve ők is elárultak magukról nekem egy csomó dolgot. Magamról szövegelek ennek a nőnek, de inkább meghalok, minthogy kiadjam a bajtársaimat! Bár nem láttam értelmét annak, hogy róluk kérdezzen, elhatározásom erőt adott nekem.
Egészen biztos voltam benne, hogy az igazi nevét nem árulná el, így azon kezdett el kattogni az agyam, vajon miért éppen ezt az álnevet választotta. - Szerintem nem illik hozzád. - döntöttem félre egy picit a fejem, őt figyelve. - Miért éppen ezt választottad? - kérdeztem kíváncsian, “napvilágra” hozva a gondolataimat.
Kérdésemre hevesebben reagált, mint gondoltam volna, ami nem kerülte el a figyelmemet. A hasára helyezte a kezét, ami biztosan nem lehetett véletlen, igaz nem tudtam melyik belső szervét védelmezi eképpen. Mindezek mellett azonban biztos voltam benne, hogy ezúttal menthetetlenül őszinte volt, és most mindenképp elárult nekem valamit, még akkor is, ha eddig végig hazudott. Kár, hogy fogalmam sem volt mit, de valószínűleg lesz időm kideríteni. Olyan hosszúra nyúlt kettőnk közt a csend, hogy már azt hittem, nem fog válaszolni a kérdésemre. Hallva azt azonban mélyen elgondolkoztam, vajon igazat mondott-e. Úgy éreztem igen, de biztos voltam benne, remekül hazudik, így azért fenntartással kezeltem az információt. Ráadásul nem láttam át, miért csinálta akkor az előző mozdulatot.
- Sajnálom… - bár tudtam, hogy ez a szó nem old meg semmit, nem változtatja meg a múltat. Túlságosan is jól tudtam… - Szadista nevelőapához nekem is volt szerencsém. - jegyeztem meg csendesen. Talán nem volt okos dolog elárulni a múltam sajtfalatját a fogvatartómnak, de nem éreztem úgy, hogy ettől nekem bármivel is rosszabb lenne. Szerettem volna tudatni vele, hogy tényleg átérzem, avagy átéreztem amit átélt, nem pedig csakúgy a levegőbe beszélek. |
Amikor megkérdezte tőlem, hogy fontos-e a tagok élete, akkor bevágtam az elgondolkodott képet. Please, a szememben mindenki csak egy nyomorult tárgy. Egy másik énem próbálkozott tényleg emberként kezelni a környezetét, de mit kapott? Egy halom szenvedést. De ezt nem akartam megmondani neki, mert nem gyakran ilyesmit az ember a másiknak. A bandatagok érzik azt, hogy én milyen vagyok velük, kívülállóknak meg semmi közük hozzá.
- Csak néhányuk nevezhető fontosnak, de tudom, hogy minden esetben meg tudnák védeni magukat - válaszoltam egy féligazsággal - A többiek meg saját felelősségükre kerültek be, már felnőtt személyek, akik saját maguk választották a pályát. Vagy csak a kényszer erőszakolta rájuk ezt az életútat - folytattam a higított igazságot.
Utána jött a társai mentális állapotáról szoló kérdése, amire rájöttem, hogy én magam se tudom a pontos választ. A társai véletlenszerűen lettek elosztva és hogy mi történik mialatt én nem vagyok ott, azt nem tudhatom és nem is kérdezem. Engem mindig a cél érdekel, az út amin odajutunk az már nem annyira. Szóval ha valakit megölök, akkor a lényeg mindig hogy a végén teljesen halott legyen, de nem szokásom azon kattogni, hogy például egy embernek a nyaki artériáját vágjam el vagy húszszor szúrjam meg az illetőt kínai gyűrüstőrrel.
- Nem tudom, nem ismerhetem mindenki módszereit és nem is akarom nagyon. A lényeg, hogy a társaid se rajongtak a bezártság miatt és harciassabbak mint te. A tény, hogy kifáradásig zajt csapnak és ordítanak kattantá tette őket. Ezen kívül pedig hogy mit tettek velük, az mint mondtam csak a kínzóra és a kínzottra tartozik, kívéve ha én magam vagy bármely más magasabb rangú társam rákérdez, de ez nem gyakran történik meg - válaszoltam kicsit hosszasan, de ügyeltem arra, hogy ha már ilyen kölcsönös kihallgatást végzünk, akkor én legalább olyan információt osszak meg vele, amit nem nagyon tud senki se felhasználni. Nem hazudtam, így nem is látszódhatott rajtam, hogy nem mindent osztok meg vele, de amúgy se látszódott volna meg. A köszönömjét meg már nem tudtam hova tenni hirtelen, de mire leesett, hogy mire mondta már leszartam.
- Kira - mondtam közömbösen rá nézve. Azt kérdezte, hogy hogyan szólíthat, és nem azt, hogy mi a nevem, szóval Kirának szólíthat, mint az összes többi szamár. Ekkor már rajtam volt tekintete, így egy pillanatra megakadt a szemem a szemén.
Amikor rákérdezett arra, hogy mi történt velem, akkor hirtelen bevillant annak a bizonyos napnak a bizonyos pillanata, mire én reflexből hasamra helyeztem a bal kezemet, pont a méhem felé. Vagyis ahová gondoltam, hogy körülbelül ott van. Eddig senki sem kérdezett rá, hogy mégis miért lettem ilyen, mert vagy tudták, vagy pedig féltek rákérdezni. De az egyetlen aki tudja a teljes történetet az is azért tudja, mert egy gyenge pillanatomban voltam és muszáj volt elmondanom neki, ő meg megbízhatóan megtartotta a titoknak minősülő infót. Így amikor Issac rákérdezett, akkor nem tudtam mit mondani, és tudtam, hogy most egy érzékeny pontra tapintott rá, amiről eddig azt hittem, hogy már rég túl vagyok. De egy rövid kuss után összeszedtem a gondolataimat és megszólaltam:
- Nagyon hosszú történet, aminek a főszereplői egy féltékeny, lenéző és szadista nevelőapa és két féltestvér, akik az apjuk oldalán voltak. Röviden pedig ők hárman földi pokollá tették az életem egészen 26 éves koromig - mondtam el végül csak ennyit. Életem eddigi egyetlen szerelmét és a hőnszeretett gyermekemet nem elítettem meg, mert ha a férjem nem is, a gyermekem egy fájó pont. Sose vallanám be, de néha rémálmaimban újraélem azt a pillanatot, amikor elvesztettem a pici szívem. De at, hogy a hasamra helyeztem a kezem, az lehet erre egy utalás. A nevelőapám hál' Istennek már halott, én öltem meg. A féltestvéreimet meg pont keresem, szóval ha a zsaru kiszabadul és megemlíti a többi zsarunak, akkor húsz dollárban fogadok, hogy egy zsaru végül a féltestvérem felkeresésébe kezdene bele. Hiszen ha kikérdezik a két Jónást, akkor a zsaruk is egy teljesen összeállt képet fognak kapni rólam és a múltamról. E emlék újrafelidézése következményében el is ment a kedvem Issac erőszakos kikérdezésétől és inkább csevejszerű kölcsönös információmegosztást kezdtem el preferálni. El is sírtam volna magam, ha ez a pillanat jópár évvel ezelőtt történt volna... |
Nem válaszolt a kérdésemre, ami valahol érthető is volt. Inkább nem akartam tudni, mi vár a “szerencsétlenebbekre”, de azt sem, hogy mi vár a “szerencsésebbekre”. A legszívesebben elfutottam volna, elmenekültem volna a francba. Kellemetlen, hogy nem tehetem meg. Persze felkészítettem a testem, hogyha esetleg lehetőség lenne ilyesmire, akkor ki tudjam használni, de egy percig sem hittem, hogy tényleg megtörténhet. Azért gondolatban tovább mentem a “hátha” ösvényén. Amennyiben sikerülne kijutnom erről a helyről, akkor se lenne sétagalopp a dolog. Fogalmam sincs hol lehetünk, így rengeteg dolgot kell kitalálnom, amint kiértem. Először is, hogy milyen terepen vagyok, vagyis hogyan induljak tovább: emberként, vagy sárkányként? Aztán, hogy hol vagyok, tehet merre menjek, igaz azt se ártott volna még előre eldönteni, hova akarok menni, tehát hol akarom magam meghúzni egy esetlegesen sikeres menekülésnél. Szóval sok kérdés várt ítéletre, ami azért igényelt némi időt. Ha el akarok menekülni, ahhoz mindenképp ki kell várnom az alkalmas pillanatot. Nem próbálkozhatok potyára!
- Miért ne érdekelne? Hiszen a társaim. Rengeteg időt töltöttem velük együtt, ráadásul nagyon kedvelem őket. Számodra nem fontos a… munkatársaid élete? - egy pillanatra fogalmam sem volt mit mondjak a maffiatagokra, nevén nevezni meg nem akartam őket, így végül emelett a szó mellett döntöttem. - Mit műveltetek velük mentálisan? - sóhajtottam egy aprót beletörődően. Erősen gyanús volt, hogy velem is valami hasonló dologra készülnek. - Köszönöm… - biccentettem felé egy aprót hálásan, mivel elárulta. Abban már csak reménykedni mertem, hogy nem vágott át.
Amikor levette a szememről a kötést, szinte végig az arcomon éreztem a tekintetét. Úgy tűnt fellélegezhetek, mert az elmondottakba nem kérdezett bele. Talán egy kicsit fel is lélegeztem, amikor leült elém, annál ugyanis kevés borzalmasabb dolgot tudtam elképzelni, minthogy egyedül hagyjon a démonjaimmal. Szavai hallatán meglepődtem, elvégre elárulta nekem, hogy hatan alkotják a szervezet magját, ráadásul azt is, hogy mindannyian sárkányok. Igaz, hozzá nem sikerült közelebb kerülnöm, nem tudtam meg róla semmit, pedig alapból az lett volna a célom. Értelmetlennek találtam a továbbiakban is a földet bámulnom, így szépen lassan ráemeltem a tekintetem. Amin legelőször megakadt a szemem, az a keleties arca volt. Természetesen fogalmam sem volt melyik néphez tartozott ő, vagy az ősei, de tagadhatatlanul onnan származott. - Hogyan szólíthatlak? - kérdeztem. Nyilván nem vártam, hogy elárulja az igazi nevét. - Mi történt veled? - érdeklődtem, miközben enyhén oldalra döntöttem a fejem és a vonásait fürkésztem. Elvégre senki sem lesz csak úgy maffiaalapító. |
Amikor megkérdezte a szerencsésebb fogalmát, akkor én elmosolyodtam. Ha szerencsétlen vagy, akkor kapsz egy kardot a szíved közepébe, miután megkínozlak. Milyen édes! Ha én irónikusan gondoltam volna, akkor tényleg hallotta volna az ironikus értelmét. A szerencséset szó szerint értettem, mert amúgy se szokásom viccelődni, amúgy is pocsék a humorérzékem. Lehet kegyetlen és félelmetes vagyok, de ok nélkül nem nyírok ki senkit, maximum akkor ha folyamatosan ordít valaki és soha nem fogja be. Ezt inkább elengedtem a fülem mellett, mert így is rámjött a szófosás az előbb. És alapból nem is vagyok nagyon beszédes tíapus, kívéve ha nagyon ideges vagyok, akkor mindenfélét össze tudok hordani. Mert ha egyéb érzelmeim nincsenek vagy tompák, akkor a bosszúvágy és a harag az még mindig aktív, talán még hiperaktívnak is nevezhető. Amúgy meg ha szabad lábra helyeznénk Issac foglyunkat, akkor az egy teszt lenne, hogy ezek után ránkhozza-e a társait. Én meg pontosan számítok rá, hogy igen. Én pontosan leszarnám, ha ránktámadnának a golyóálló mellényes és sisakos zsaruk. Ha meg nem szándéka, hogy hátba támad minket, akkor egyszer úgy is megtalálom újra és szépen megkérdezem tőle. El lehet hinni, ha én élveznék egy bunyót a full felszerelésbe öltözött zsarukkal? Szóval pontosan szarnám le, ha szabadon mászkálna. Elég jól ismerem az erdőt, hogy egy csapdát állítsak fel minden áldozatomnak.
A gondolatmenetemet az szakította meg, amikor elkezdte, hogy biztos azt akarom, hogy ne próbálkozzon. Felőlem próbálkozhat, én pont leszarom. Erre se mondtam semmit, csak azt éreztettem vele, hogy hallottam. Aztán jött a kérdésével a társairól, miközben én dumáltam. Utáltam, hogy ha a szavamba vágnak, de mint mindig csak felsóhajtottam és csendben tűrtem a dolgot. Hát nem csak a foglyom az első, aki a szavamba vágott, szóval nem mutattam ki, hogy feszültebbé tett. Csak ijesztően nyugodtan válaszoltam a kérdésére...
- Értem én, hogy mindegyikőtöket érdekel, mert pár éve engem is érdekelt volna egy ilyesmi dolog, de miért kérdezi meg ezt mindenki? - ez amolyan feszült költői kérdés volt, ha meg mégis válaszol rá, akkor egészségére, de én nem fogok rá reagálni semmit - A tásaid ahogy legutóbb láttam, csak mentálisan nem voltak jól, meg néhány kisebb sebbel gazdagodtak - tudattam a tudnivalókat, már vigyorogva. Kiskorom óta ha ideges voltam, akkor inkább vigyorogtam és úgy beszéltem, még ha úgy éreztem magam, hogy széttépnék egyszerre egy elefántot és egy bálnát is. Ez meg az igazság volt, szerintem semmit sem kezdene főnöke azzal az infóval, hogy egy rendőr az örültség mezejére lépett.
Ez után volt az a pillanat, amikor leszedtem a rongyot a szeméről. Miközben elvettem, akkor a tekintetem a lehunyt pilláira tévedt, és amíg ki nem nyitotta a szemeit, addig ott is maradt. Aztán meg feltűnően a padlót kezdte bámulni, mintha félne feltekinteni rám. Mintha nem lenne jó infó neki, ha kijutna innen. A kérdésemre adott válaszára csak bólintottam, de nem mintha látta volna.
A kérdésére csak felvontam hirtelen a szemöldököm, mert nem tudtam hirtelen, hogy honnan jött a kérdés. Aztán leesett, hogy vagy infót gyűjt, vagy kíváncsi vagy pedig csak terelni akarja a témát. No de ha így játszunk, akkor legyen így.
- A banda egyik főalapítója vagyok és gyakorlatilag körém épült az egész hálózat, először öt fajtársammal. Szóval én már rég itt voltam, amikor ők jöttek - mutattam az ajtóra. Nem vagyok túl bőbeszédű, csak az előbb rámjött a szófosás. Ha más válaszra számított, akkor ez van. Ez az igazság, és nem játszom meg magam, ha nem kell. Ez után nem tudtam semmit se mondani, szóval adtam rá esélyt, hogy ha akar, akkor kérdezzen. Addig meg én gondoltam ki, hogy mire vagyok kíváncsi. |
Azt hiszem bátran kijelenthetem, jó néhány másik társammal szemben borúlátó voltam. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy innen egy egyszerű ember kijuthat. Elvégre a bandák, és a tagjaik nem hülyék… legalábbis azok akik mégis, egészen biztosan nem élnek sokáig. Na mármost nem hiszem, hogy egyáltalán lehetőséget adnának a szökésre, ha meg mégis, akkor annak oka van. Jó, persze vannak szerencsés véletlenek, de ahhoz tényleg nagy szerencse kell. Legalábbis még egyik olyan ember sem jött vissza élve, aki azt hirdette: “úgy is kiszabadulok és lecsuklak”. Ez szerintem maximum arra lehet jó, hogy közelebb vigyen a biztos véghez. Amúgysem okos ötlet hergelni a bandatagokat, de szerintem ez benne van a top tízben, amivel ki lehet őket hozni a sodrukból.
Sosem volt feladatom a bűnözők sorsán elmélkedni, bár hallottam már néhány szívszorító történetet. Őket sajnáltam valamennyire, de akkor is… tudom, rengeteg dolgot nem lehet törvényesen megtenni, ám én úgy gondolom, az erőszakra sosem jó válasz az erőszak. Nem érzem magam megváltó Jézusnak, vagy hasonlók, és azt sem vallom, hogyha megütnek tartsd oda az arcod másik felét is, mert ez nyilván hülyeség, azonban én akkor is reménytelenül erőszak kerülő vagyok.
- Szerencsésebb? - inkább nem akartam tudni mi lehet a “szerencsétlenebbek” sorsa. - Nem kínoztok meg, hanem rögtön megöltök? - érdeklődtem meg, a kérdéshez képest szokatlanul nyugodtan. Sosem hittem a tündérmesékben, és egyáltalán nem voltak olyan illúzióim, hogy egyszerűen elengednek, mintha mi sem történt volna. Senki nem bízna meg csakúgy egy ismeretlenben, hiába ígéri le akár a csillagokat is az égről.
Azt hiszem a “hiába vagyunk fajtársak, attól még különböző oldalon állunk” kijelentésemmel nagyon egy bizonyos határon táncoltam. Az állítása kicsit olyan értelmű volt, mintha azt akarná mondani, hogy nem bánt, mivel sárkány vagyok. Nem akartam hazugnak nevezni, ezért döntöttem emellett a semleges megfogalmazás mellett, mégha klissésnek is hangzott.
- Szóval nem akarod, hogy próbálkozzam. - jegyeztem meg szárazon, illetve igyekeztem levonni a lényeget a sárkányos témából. - A társaim. Ők jól vannak? - biztos voltam benne, nem járok jól, azért, mert a szavába vágtam, de ez számomra rendkívül fontos volt. Igaz pontosan tudhat, hazudhat is, azonban reméltem, megtisztel az igazsággal, még akkor is, ha az borzalmas. A megkötözés részére csupán bólintottam, hiszen az számomra is nyilvánvaló volt. Igaz beszédessége meglepett, azonban el is keserített valamennyire, hiába voltak szavai egészen könnyedek.
Automatikusan megmerevedtem, amikor éreztem, hogy közeledik felém. Fogalmam sem volt, mit akar, így a legrosszabbra számítottam. Ellenben a szememet takaró valamit kezdte csak el kicsomózni. Lehunytam a pilláimat, hogy ne bántsa az esetleges fény a pupilláimat. Azonban még ígyis érzékeltem az enyhe tétovázását, amit nem igazán tudtam hova tenni. Miközben szoktattam a szemem a fényben hallottam, ahogy egy másik székkel zörög. Folyamatosan a földet bámulva, még véletlen sem felnézve figyeltem, ahogy letette a széket valamivel elém. - Úgy gondolod? - a kérdést csupán költőinek szántam, továbbra sem néztem rá, az arcára legalábbis semmiképpen sem. Azon gondolkoztam, így még kevesebb az esélye, hogy élve megúszom a kalandot, illetve, hogy elengednek. Mégis kellemes volt az indokain gondolkodva feledtetni valamennyire a félelmeimet. - Gondoltam - mosolyodtam el fanyarul, továbbra is mereven a földet fikszírozva. - Csak azt, hogy létezik. - semmiképpen sem akartam hazudni neki, abban sosem voltam jó, így igyekeztem a minél rövidebb, tőmondatos válaszok, illetve a féligazságok kicsit talán ingoványos talaján maradni. - Gyanúsan összefüggtek… - hangom gúnyosan csengett, s rögtön tudtam, hogy taktikai hibát követtem el. Az irónia a főnökömnek szólt, ezt azonban nem akartam vele megosztani, arra viszont már régen rájöttem: egyáltalán nem hülye. - Mivel vívtad ki a tiszteletüket? - biccentettem az ajtó felé, miközben igyekeztem terelni a szót. Eléggé úgy tűnt, hogy ő valami vezetőféleség, s azok között ritkák voltak a nők. Már a jövőre nézve is érdemes lenne megtudni, mire számíthatok tőle. |
Mint bámelyik más, ez az Isaac Elden se volt teljesen nyugodt. Én se lennék az ő helyében, de én már annyi szart láttam és éltem át, hogy mintha letekertem az érzelmeimet és lehibernáltam volna a picsába. Viszont ez a csávó valamiért különbözött a társaitól és az egyéb elrabolt idiótáktól. Ez jobban parázott és kevésbé volt magabiztos "úgy is kiszabadulok és lecsuklak" kisugárzása, ami tetszett. Talán ha a 18. század legelején láttam volna úgy, hogy valaki megkínozza, vagy egyszerűen ennyire remegve a srácot, akkor talán megsajnáltam volna. Viszont ha akkor találkoztunk volna, akkor valószínűleg nem lettünk volna ellenkező oldalon és akkor most se lennék ilyen, mert akkor máshogy alakultak volna a dolgok valószínűleg. De hát a pocsék dolgok megtörténtek velem, ahogy mindenkivel történnek olyan dolgok, amiket rejteget és nem szívesen beszél róla az ember. Az a cuki lányka már nem én vagyok, maximum csak a színjáték részeként él bennem egy kicsiny része, de jelen esetben tökmindegy. Viszont el kell mondanom, hogy nem élveztem az emberek kínzását, erre az életmódra meg okkal sodródtam. Szerintem senki sem élvezi azt, hogy bűnöző. Van az, aki nem tud rendes munkával számára elegendő pénzt keresni és ezért kerül erre az útra, van olyan, akinek ugyanolyan szörnyű múltja volt, mint nekem, de van olyan is, aki ha beletenyerelt a szarba, akkor nem tudja lemosni magáról a szart. Utóbbi metaforikus értelemben értendő.
Amikor a vállára tettem a kezeimet, akkor összerezzen, de most számomra nem ez volt a lényeges. Feltett egy kérdés, ami fogalmazásmódomba kötött bele. Okos húzás volt tőle, vagy éppen kétségbeesett, hogy nem tudta elkerülni azt, hog most. Hangja tompa és erőteljesen remegő volt, mire elmosolyogtam, mert aranyosnak véltem azt a pillanatot. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy jelen pillanatban egy nagyra nőtt kisfiúval van dolgom. Lehet, hogy a végén kis is derül, hogy az is.
- Később? Az csak tőled függ. Ha nem idegesítesz fel engem vagy az élpületben tartózkodó bármelyikőnket, akkor akár szerencsésebbnek is mondhatod magadat, mint mások - válaszoltam neki egyszerűen és közömbősen, most egyáltalán nem volt fenyegető a hangom. A szavaim után, mivel nem akartam mégse mégjobban ráhozni a frászt, ezért eltávolodtam tőle és elsétáltam vele szembe és nekidőltem a falnak.Egy pillanatra végig is néztem rajta és nem nézett ki rosszul, de nem is akarok tőle semmit. A legutolsó ember, akit valaha is szerettem az a férjem és a soha ki nem bújt gyerekem volt, de nem akarom feltépni a régi sebeket és nyalogatni azokat. Nem mintha mély sebeket tudnának okozni, csak néhány percig gyengébb lennék mentálisan és fizikailag figyelmetlen, de utána mintha mi sem történt volna.
Később amikor elkezdte azt a "hiába vagyunk fajtársak, attól még különböző oldalon állunk" szöveget, akkor az első reakció egy szemforgatás volt. Majd meglátjuk, hogy pár hónap múlva továbbra is ellenségek leszünk-e. Hirtelen erről eszembe jutott, hogy egy taggal milyen körülmények között találkoztunk mi alapítók, mire elmosolyogtam egy pillanatra, de Isaac ezt nem láthatta. A további már nyugodtabb megjegyzésére felcsillant a szemem, hogy végre felhozta a témát, mert mások már rég megkérdezték volna, hogy mi az francért lettek elrabolva.
- Nem is azért utaltam arra, hogy fajtársak vagyunk. Csak egy sárkány könnyebben meg tudja védeni magát egy esetleges sárkánytámadástól, mint egy ember - reagáltam közömbösen, egyáltalán nem hallhatott ki a hangomból semmilyen érzelmet. Még ha az ideiglenes vaksága miatt jobban hallott volna, mint úgy általában - Jól gondolod. Pontosan amiatt vagy itt, amiatt a társaid is eltűntek. Úgy gondoltuk, hogy egyre előrébb kerültök a nyomozásban, így megpróbáltuk a nyomozást lassítani kamu nyomokkal és a társaid elrablásával. Az az egyetlen drogos nyom például nem volt véletlen vagy figyelmetlenség, de erre talán te magad is rájöhettél. Közben meg megtudunk pár információt az egész ügy meneteléről, és gondoskodunk róla, hogy a nagyfőmök ne tudjon meg semmi értelmeset. Megkötőzni meg azért kellett, hogy ne szabaduljál ki innen és menj felderítőútra a környéken. - válaszoltam a felvetődő kérdéseire, de semmi többre. Ez után egy pillanatra arra gondoltam, hogy levehetném a szemkötőjét, mert az csak az én problémám, ha csak az én arcomat lássa meg, mert én elbírnék az esetleges zsarukkal, akiket utánam küldene, ha kiszabadulna. Aztán meg meggondolatlan és kicsit sem bölcs tettnek véltem, de végül mégis az első opciót választottam. Szoval olyan közel kerültem hozzá, hogy le tudjam venni azt a rongyot. Amint kioldoztam, egy pillanatra haboztam az elvételével, de aztán elvettem, így miközben szokta a fényt, én betűrtem a farzsebembe. Aztán fogtam a sarokban lévő másik széket és leültem vele szembe, de tisztes távolságra egymástól - Szerintem ez máris jobb. Mielőtt rákérdeznél, azért volt bekötözve a szemed, hogy ne láss olyan dolgot, amit ne szabadna, azaz a többiek arcát és az idefelé vezető utat, de most nem is láthatsz sok mindent. - itt tartottam egy kis szünetet - Szóval az lenne az első kérdésem, hogy egészen eddig mennyit tudtál a bandámról? És mennyire sejtetted a dolgok összefüggését? - lehet hogy az utóbbi az hülye kérdés volt, de engem érdekelt. |
Ez a nap a borzalmasból a rémséges felé tartott, ráadásul roham léptekkel. Köszönöm szépen, eddig is eléggé féltem, nem kell ezt még fokozni. Azonban az élet nem kívánságműsor, és kellemetlen, de lett rosszabb. Persze, sosem állítottam, hogy a rendőrök élete könnyű és veszélytelen, én viszont nem a legveszélyesebb részét űztem… legalábbis eddig úgy tűnt. A mostani helyzet határozottan nem volt az ínyemre. Bár ki szeret elrabolva lenni? Az első pár pillanatig még próbáltam leplezni, hogy felébredtem, de nem nagyon jött össze. Igyekeztem folyamatosan csak a jelenre koncentrálni, de időnként akaratlanul a jövő felé kalandoztak a gondolataim. Hiába igyekeztem magam megnyugtatni, a kísérlet teljes kudarcba fulladt. Távozott az őröm, legalábbis az egyik. Valószínűnek tartottam viszont, hogy valaki itt maradt velem. Ha nem paráztam volna ennyire, talán megfordul a fejemben milyen kedves tőle, hogy nem hagyott egyedül a sötétben, de inkább az önsajnálatra fordítottam az időmet. Egyenlőre még nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb: ha megtudják, sárkány vagyok, vagy ha nem kísérelek meg kiszabadulni, és megadom magam a sorsnak. Ha megkísérlem sárkányalakban a szökést, akkor akár el is menekülhetek, nem? Viszont akkor egészen biztosan aláírom a halálos ítéletemet, sőt feltehetőleg durvább véget is érek, mint úgy egyébként. Bár ki tudja.
Sajnos elkéstem a cselekvéssel, visszatért az őr, és jött vele más is. A léptei könnyedek és kecsesek voltak, hiányzott belőle a férfiak nehézkes csoszogása, de nem ringattam magam illúziókba. Ígyis meglepődtem egy kicsit, amikor megszólalt, én pedig rádöbbentem, valóban nő az illető, ahogy a cipője kopogásából elsőre gondoltam. Ettől viszont egy pillanatig sem éreztem magam jobban. Valamivel kiérdemelte, hogy itt lehet… ráadásul ő parancsol. Úgy érzékeltem, valóban ketten maradtunk. Eddig még valahogy sikerült kontrolálnom a félelmemet, most azonban, hogy körbejárt elkezdtem remegni. Minden lépésére fokozódott a remegésem, amíg szinte rázkódtam. Az ijesztő képek helyet -amikor most a fejemben keringtek-, igyekeztem elképzelni milyennek láthat, igaz tetszeni egyáltalán nem akartam neki.
Amikor a kezét a vállamra helyezte összerándultam, majd kirázott a hideg. Szavai egyáltalán nem nyugtattak meg, sőt!
- És később? - egy pillanatra sem tudtam elszaladni a most szócska felet. Hangom halk volt, és erőteljesen remegő, de ez a helyzetemből azt hiszem adódott is. Pontosan éreztem a lehelletét a fülem mellett, és valamennyire az illatát is. Ha nem itt lettem volna kellemesnek ítéltem volna, de most csak a számomra fontos része csöpögött le. Ő is sárkány volt, akárcsak én. A kecses léptekből éjfúriára következtetnék, ám a többi fajt sem zártam ki. Ez a tény azonban eléggé csúnyán betett a sárkányként való menekülésem sikerességének. Egészen biztos voltam benne, ha harcra kerülne a sor, alul maradnék ellene. - Hiába vagyunk fajtársak, nem állunk egy oldalon. Mellesleg nem hiszem, hogy véletlenül hoztatok ide és kötöztetek meg. - hangom még mindig halk volt, de már egy árnyalattal nyugodtabb. Nem mintha kevésbé féltem volna, csak igyekeztem magam magabiztosabbnak mutatni. |
Amit mindig is mondopk a bandámnak, az az alapos munka, ami mindig meghozza a gyümölcsét. Mostanában meg végképp érdemes odafigyelni az esetleges fenyegetésekre. Hiszen nem csak utánunk, de nyomunkba eredtek a zsaruk és egyéb idegesítő szaglászók. Eleinte nem tudták az embereim felfogni a dolgokat, de végül már nem voltak barmok és már két idiótát is elkaptunk. De mi nem voltunk hülyék, és mindegyikük máshol van. A bandánk áll annyi tagból, hogy ezt megengedhessük magunknak. Eddig még nem történt meg, de az se lenne túl feltűnő, ha az egyik tag a rendőrségen dolgozna és kémkedne nekünk.
Ezen kívül pedig szándékosan hagytunk is olyan nyomokat, amik sehova se vezetnek. Vagy csak akkor vezet, ha túl sokáig gondolkozik rajta az ember. Például volt az a kis drog, amit egy lecsukott banda eldugott raktárán találtunk, az mi "hagytunk el".
Ez az egész játék egészen addig tartott, amíg egy tag ki nem derítette, hogy egy bizonyos Isaac Elden nevezetű helyszínelő a korábbi elrabolt idóták társa. Így egy kis beteges szórakozás, vagy fordított kihallgatás céljából kiadtam Farkasnak és Fagyosnak a parancsot, hogy hozzák ide a csávót.
Később hozták is az eszméletlen csávót, mire én mondtam nekik, hogy a pincébe vigyék le és szóljanak, ha felébred. Addig is elfoglaltam magamat. Hiszen van jobb dolga is az embernek -vagy sárkánynak, de az részletkérdés-, hogy egy zsarut szadizzon.
Nem sokkal később eljutott hozzám is az információ, miszerint felébredt a foglyunk. Így el is indultam lefelé és a magassarkú bokacsizmám sarka csak kopogott a padlón. Ezt bizonyára meg is hallhatta Isaac és számíthatott rá, hogy egy hölgy látogatja meg, de nem is akármilyen. Mert rosszabb vagyok, mint akármelyik férfi. Nálam rosszabbat nem is kívánhat az ember. Amint beléptem a nyirkos és hidegebb helyiségbe rögtön megcsapott a hideg, amire összébb húztam magamon a bőrdzsekit. Lassan körülnéztem és ahogy kértem, csak Fagyos volt ott a helyszínelőn kívül, aki egy jégtörő. A helyzsínelőt pedig odakötözték egy székhez, a karját hátraszorítva és még a szemét is bekötötték. Remek!
- Hagyj magunkra - prancsoltam Fagyosnak, mire kifáradt és maga után be is csukta a helyiség ajtaját, de éreztem, hogy nem hagyja el teljesen ezt a szintet, mert tudtam, hogy az ajtó előtt maradt.
Én utána elkezdtem körbejárni a rémult foglyunkat és ahogy kivettem, még remegett is a szerencsétlen. Nem tudtam, hogy a hideg miatt remeg, vagy fél-e valamitől. Ha pedig fél, akkor tőlem, vagy esetleg a sötétségtől és a bezártságtól. Aztán amikor már zavart, hogy szinte majdnem bepisil annyira remeg, akkor a háta mögött megálltam és a vállaira helyztem lágyan a kezeimet.
- Nem kell félned, én nem akarlak most bántani..., nyugodj meg... - suttogtam a fülébe és nem is hazudtam neki, mert most még nem akarom bántani. Ahogy elhallgattam és vettem egy levegőt, megcsapott a fajtársaimnak a jellegzetes illatja, mire csak elvigyorodtam - Te nem is vagy ember, hogy féljél tőlem - ha én megéreztem a sárkány létét, akkor Ő is azt, hogy én az vagyok. Jelenleg nem féltem attól, hogy engem vagy a pincémet szét fogja cseszni, majd megoldom a dolgokat. A kezem még mindig a széles vállain nyugodott, a testhez simuló pólóján. Nem mondtam semmit, csak kíváncsian és beteges vigyorral vártam a reakcióját. Csak annyit tudok erre mondani, hogy: Boldog Haloween-i időszakot mindenkinek! |
A csapat, amihez hivatalosan tartoztam egy eléggé szövevényes ügyön dolgozott. Azt hiszem sikerült beletenyerelnünk egy hangyaboly közepébe… de tűzhangyákéba. Már két társam is eltűnt, s még nem kerültek elő, aminek nem tudom örüljek-e. Elvégre így még van rá egy borsónyi esély, hogy élnek. Talán inkább borsnyi. Azonban könnyen megeshet, hogy éppen kínozzák őket valahol. Pedig igazából fölöslegesen fáradnak, avagy csak példát statuálhatnak. Nem tudunk majdnem semmit, csak azt, hogy a nyomok összefüggenek, és a háttérben egy nagyon veszélyes szervezet munkálkodik. Ezzel viszont eléggé kevésre megyünk, maximum kiröhögnek minket. Elkezdtük hát felderíteni az ügyet, eddig kevés sikerrel. Nagyon alaposak, annyi szent! Csak néhány helyszínt tudtunk csak felderíteni, és ott is csak az egyik helyen találtunk némi drogot, ám az is egy másik bandához volt köthető, akiket egy hete csukott le a másik szervezet. Az a terep egészen biztosan csapda volt. Hogy miért gondolom ezt? Miután biztosították a többiek a helyet hárman maradtunk ott helyszínelni. Ebből kettőt elraboltak… és ne legyek paranoiás, ez véletlen. Legalábbis a főnököm szerint. No igen, én már koránt sem vagyok ilyen derűlátó. Sőt, az utóbbi időben eléggé paranoiás lettem! Folyamatosan aggódok, főleg, amikor az utcán sétálok, márpedig csak a munkahelyemre megyek, sehova máshova. Folyamatosan a sárkány érzékeimet használom. Lazítani pedig csak otthon tudok. Nem igazán értem miért, de otthon biztonságban érzem magam. Meg persze a munkahelyemen, de az nem nagy ügy! Azt gondolná az ember, sárkányként azért lehetne egy kis önbizalmam, hiszen sok lénnyel elbírok, de nincs. Sosem voltam nagy harcos, és inkább a félelmeimet választom… pontosan tudom, emberalakban ugyanannyira sebezhető vagyok, mint bárki más.
Kellemetlen, de végül az okozta a vesztem, hogy azt hittem, otthon legalább biztonságban lehetek. Hát kurva nagyot tévedtem! Alig léptem be a nappalimban, az a kellemetlen érzésem támadt: nem vagyok egyedül. És én hülye azt hittem, hogy csak a paranoia, már megint! Nem az volt, de erre márcsak akkor eszméltem rá, amikor valami a nyakamba fúródott. A világ rekord idő alatt sötétült el, csak a fotelemben ülő férfialakot tudtam kivenni. Az arcát egyáltalán nem láttam, csak az alakját.
Amikor felébredten, az volt az első gondolatom: halott vagyok. Persze hamar jött a felismerés, hogy mégsem. Pedig gyanús, úgy ezerszer jobban jártam volna. A helyiségben -legalábbis valószínűleg az volt- nem volt éppen meleg. Ez jégtörő lévén nem zavart, ennél jelen pillanatban komolyabb problémáim is voltak. A szemem be volt kötve, ami méginkább erősítette bennem a bezártságérzetet, ráadásul még sötét is volt. Arra meg gondolni sem mertem, mi lesz velem.
|
|
[13-1]
|