|
Témaindító hozzászólás
|
2016.10.27. 16:23 - |
 |
[43-24] [23-4] [3-1]
Kint vártam, Ryura mikor ő a pékségbe ment. Nem akartam bemenni és feleslegesen sem akartam cipelni a táskát. Csak a falnak dőltem és a táskát, amiben voltak az élelmiszerek úgy tettem, hogy ne boruljon ki. Közben pedig azon gondolkoztam, miért is hívott el a férfi. Látom rajta, hogy nem akar velem lenni, még is egyre több olyan dolgot csinál, ami csak még jobban hozzá vonz engem. Neki ez nem fog tetszeni, viszont ő csinálja ezt. Egyáltalán nem erőltetem magam rá. ma is próbáltam magam visszafogni, de a csókot nem tudtam megállni. És láttam, ő sem ellenkezett, még mindig. Pedig talán az lenne a legjobb. Akkor nem érdekelni ennyire. Nem akarnám őt... A magyarázkodására csak megráztam a fejem, hogy semmi baj. Vártam volna, nem vagyok olyan türelmetlen férfi. Viszont amikor a mellkasomnak nyomta a péksüteményeket, én csak kérdően néztem rá. Nem kaptam rá választ. Miért tette ezt? Így csak azt fogja elérni, hogy még jobban akarjam. Még végén egyáltalán nem fogom magam kontrollálni és nem csak egy csók lesz az egészből. Bár lehet belemenne, ki tudja. Én végülis megnézném, mi lenne ebből az ismerkedésből. - Köszönöm... - szóltam röviden és halkan. Nem is tudom mit mondhattam volna. Csak elrakva a többi közé mentünk tovább. Rövid találkozás lett volna, ha én nem invitálom fel a lakásomba. Közel volt és úgy is el kéne már rakodnom. Megint nem számítottam arra, hogy Ryu belemegy az egészbe. Azt hittem át látna a nem létező szitán, hogy mit is akarok. Az odavezető úton egyáltalán nem szólaltunk meg. Én jobban el voltam foglalva azzal; meddig bírom ezt az egészet. Belépve a lakásba Ryu már dicsérte is, mire én újra csak köszönetet mondtam. Nem zavart az, hogy szó nélkül leült a kanapéra, soha nem zavart. Én csak a hűtőhöz mentem és a szekrényekhez, ahová el tudtam rakni az ételt, mikor ez megtörtént, ami volt olyan tíz perc, leültem arra asztalra, ami a kanapém előtt volt. Strapabíró, már teszteltem.
- Miért? - tettem fel a kérdést. - Miért teszed ezt? Mindent, amit ma megtettél, miért? A csók, az édességek és még az ajánlatomat is elfogadtad. Nem akarsz látni. Látom az arcodon. Még is, mindezt megcsinálod. Tudod jól, hogy én vonzódom hozzád. Akkor még is miért teszed ezt? Ez egy játék neked, hogy meddig tudom türtőztetni magam? |
Megmondom őszintén fogalmam sincs mi ütött belém, amiért elhívtam magammal. Így csak azt fogom elérni, hogy újra felőlem fog érdeklődni, én viszont egy rohadt szót se mondok majd. Nem hiányzik, hogy belémzúgjon és rámtapadjon. Már így is többet tud rólam, mint bárki más. Végül aztán csak rábólintott arra, hogy velem jöjjön, így együtt mentünk tovább a pékséghez. Odaérve Xil megvárt kint, én pedig vettem magamnak pár finomságot. Már éppen fizetni akartam, mikor eszembe jutott valami. Egy sóhaj kiséretében odaszóltam, hogy mindenből kettő, de külön zacskóba. Amint átnyújotta és kifizettem, megindultam az ajtó felé és kimentem.
- Bocs..csak voltak páran előttem. - adtam magyarázatot, hogy miért tartott eddig, majd mielőtt elindultam volna a mellkasának nyomtam a zacskót, amiben volt pár édesség. Nem vártam választ, ahogyan én magam sem fűztem hozzá semmit. Enni egyenlőre nem ettem belőle, megvárom majd míg hazaérek.
Ebből a hazaútból sem lett semmi, ugyanis Xil a közelben lakott és volt olyan jófej, hogy felajánlja menjünk hozzá. Nem tagadom kissé gyanús volt nekem ez az egész, ahogyan el is gondolkoztam azon, hogy bele menjek e. Végül megvonva a vállamat megadtam magam. Még lehet a végén egy jó estém is lesz. Bár, hogy ez mennyire lenne jó ötlet..így is rém van kattanva a srác.
Az út hátralevő részében nem sokat beszéltünk..sőt csak követtem őt a lakásához. Odaérve bementünk, majd csak szó nélkül körbenéztem. - Szép lakás.. - szólaltam meg végül, majd mint aki otthon van letelepedtem a kanapéra. Itt az idő, hogy befaljam a finomságokat..már így is nehéz volt megállni, hogy útközben ne kezdjek el a zacskóban kotorni. |
- Én nem élveztem, de szükségesnek láttam. Rossz volt... undorodtam magamtól. Talán akkor éreztem azt utoljára. Saját magam miatt éreztem.. - akkor nem láttam igazságosnak az egészet. Viszont mostanra rájöttem, hogy miért is csináltam, azt amit. Meg akartam szabadulni a rossztól, ami ártott nekem és Saschának. Kétségbe voltam esve és elegem is volt mindenből. Az érzelmek irányítottak engem. Akkor utoljára. - Jó volt beszélgetni Irina, de nekem lassan mennem kell - pillantottam a mobilomon lévő kijelzőre. Rég nem beszéltem ennyit valakivel és ilyen témákról. - Szóval, jobb lenne ha elmennél már. Nem akarlak elzavarni, csak nem akarom, hogy egyedül legyél a lakásomban. Még véletlenül bezárnálak - Irina a kis monológom után már el is tűnt a nappalimból. Én pedig felöltöztem és indultam dolgozni.
/lezárt kör/ |
- Nem tudom, én utálom, ha az eszem irányít. - vontam vállat de többet nem mondtam, ígyis túl sokat tud már rólam. - Bár abban igazad van, hogy kuszák az érzelmek és nehezen kiismerhetőek, de pont ezért lehet a legártatlanabbnak tűnő személy is veszélyes. - vigyorodtam el.
Amit ezután mondott eleinte nem lepett meg, de a vége igen. Érdekesnek tart? Mit jelentsen ez? A fejemben felvillant a piros lámpa, neindultak a védekező ösztönök, de egyelőre még nem tettem semmit.
- Mielőtt bármi olyat feltételeznél semmi önzőség nem volt abban, hogy életben hagytalak. Általában nem szoktam hagyni, hogy bármi is férfiakhoz kössön, hiszen nem is érdekelnek engem! Tehát életben hagytalak, mert úgy volt kedvem. - mondtam kicsit szárazon. Na igen, ez az igazi Irina Fjodorovna Romanova. A törvénytelen dolgokra nem mondtam semmit, de megint kiakasztott a fapofájával. Oké, rájöttem, hogy mit tett, és talán, legalábbis a szavai alapján !eglepődött, de miért nem mutatja ki?!
- Nem volt nehéz rájönni, ha nem vetted volna természetesnek, hogy valaki pénzért gyilkol, akkor nem jöttem volna rá. Amúgy a többség úgy kezdi, van aki önvédelemből, van aki bosszúból, valaki pénzért, de a többség hirtelen felimdultságból, bármi is legyen a kiváltó ok. - vontam vállat hanyagul majd leraktam az üres kávéc csészét. |
- Az érzelmek gyengeségek... vagyis nekem ezt tanították. Megtanultam nem érzelmesen gondolkodni. Logikus és racionálisan. Az a legjobb. Az érzelmek... olyan furák és kuszák. Soha nem értettem őket - fejtettem ki a véleményemet. Mindig azt mondták, hogy ezek nem jók. Csak bajba keverik az embert. De én próbálkozom, csak nem megy, sehogy se. Úgy gondolom, ha végre szerelmet találok magamnak, akkor meg tudok valakinek nyílni. Néhány tulajdonságom hasznomra válik, de akkor is. Mindenkit kiakasztok azzal, hogy nem mutatok semmilyen érzelmet. Hogy nem érzek semmit. Mű vagyok. Pedig ez nem igaz! Nekem is vannak álmaim, amit félek, soha nem fogok elérni, de mégis reménykedem. - De nem jelentesz rám veszélyt! Nem mutattad ki azt, hogy bántani akarsz. Az erdőben először igen, de utána még segítettél is ellátni a harapásnyomot. Innen jöttem rá, hogy nem fogsz nekem ártani. Akár önző okokból, akár nem. Egy nőszemély vagy érdekes személyiséggel. Ez vagy nekem, Irina. - nem tudtam már mást mondani, nem fogok én kiakadni azon, hogy öl. - Sok törvénytelen dolog történik mindennap. Nem tudjuk mindet megakadályozni, ha csak pánikolunk. - Irina most az egyszer lepett meg. Rájött, mit tettem. Még így is, hogy nem mutatok semmit, nyitott könyv vagyok? - Hogyan...? Ó! Túl lazán veszem azt, hogy mi a munkásságod. Innen jöttél rá, igaz? Igen. Én öltem meg. Felindulásból. Haragból. |
- Azért, mert egy normális ember kimutatja az érzéseit, te nem. Te is egy merő rejtély vagy. Egy két lábom járó kérdés halmaz. - gondolkodtam el. Nem létezik, hogy képes legyek egy ilcsen macskába belefutni, mint ő.
- Normális ember vagy lény már pánikolva a rendőrséget hívná, mert egy illegális fegyert tartó valaki van a lakásán aki ráadásul be is tört oda. Tehát ja, ki kéne akadnod. - értetlenkedtem. Ez nekem olyan fura, pedig azt hittem csak én lehetek ilyen elfuserált. Na mindegy.
- Pont azért kéne kiakadnod, mert törvénytelen. Más már a rendőröket hívná, hogy egy bérgyilkos van a lakásán mégha nem is akarja megölni. Meglepően nyugodtan kezeled a dolgot. - hitetlenkedtem továbbra is.
- Na ez az egymilliós kérdés, amúgy azért mert a teljes nevem Irina Fjodorovna Romanova. Balettáncosként az Irina Romanovát használom, bérgyilkosként az Irina Fjodorovnát. Így nehezen tudják összekötni a világhírű balettáncost a hidegvérű bérgyilkossal. - vontam vállat. Nem tudom Xilt követni, túl higgadt.
- Gondolom öltél már, bár valószínűleg kényszerből, jól sejtem? Te ölted meg a nagybátyádat. - kérdeztem nyugodtan. |
- Miért... miért mondod ezt? - tettem fel a kérdést. Nem értem miért mondja ezeket. Én próbálok normális lenni. De úgy látszik nem sikerül. Olyanok érdekelnek engem, ami az átlag embert nem. Úgy reagálok a történésekre, ahogy azt nem kéne? Igen, lehetséges, de ezen én nem tudok változtatni, ilyen vagyok. Ilyen leszek mindig is. El kéne így engem fogadni, én is elfogadtam a lányt. - Miért... akadnék ki? - kérdeztem rá. tényleg nem értettem ezt az egészet, Nem akar engem megölni. Akkor minek a felesleges energia pazarlás? Képtelen vagyok néha megérteni az embereket. Képtelen vagyok mindenkinek megfelelni. De azért próbálkozom. - De hát... csak beszélgetünk. Nem értem miért kéne... kiakadnom. Ez a munkád. Törvénytelen, de egy szakma. Valakinek el kell végeznie. Nem érte miért kellene meglepődnöm. Tényleg nem. Nem fogsz engem megölni. Ha akarnád, akkor már régen megtetted volna - mondtam ki azt, amit gondoltam. - Akkor miért a Romanova nevet használod? |
Hallva a válaszát, a sejtésem beigazolódott, ha hagynám, akkor percenként elárasztana újabb és újabb kérdésekkel.
- Na igen, az biztos, hogy hétköznapi nem vagyok, de úgy látszik te sem. - mondtam félig-meddig hanyagul. De nem akadt ki azon, amit mondtam, mi a franc? Csak egy értem és fapofával lezárta...
- Meg se lepődsz, ki se akadsz? - kérdeztem hitetlenkedve, kezdtem kiégni rajta a picsába. De ami ezután jött... Full nyugodtan megkérdezi, hogy bérgyilkos vagyok-e el se ítél semmi.
- Igen, azzal, de mért nem mutatsz semmilyen érzelmet? Ez annyira zavaró! Nem látom, hogy meglepődnél, esetlen kiakadnál, hogy épp egy bérgyilkossal csevegsz. Amúgy csak, hogy tudd, nem csak bérgyilkos vagyok, hivatalosan balettáncos vagyok. Bár az csak ilyen masodállás jellegű. - akadtam ki, bár a végére egész jól rendeztem az érzelmeimet.
- Anyai ágról örököltem a gyűrűt. A Romanov család minden vagyonát eladtam még Oroszországban. Ne maradjon fent róluk semmi, nem érdemlik meg, hogy bárki is emlékezzen rájuk. - mondtam kicsit talán ingerültem. Gyűlölöm, hogy a Romanov családba születtem...
- Köszönöm. - vettem el a kávét majd vele is kortyoltam a forró fekete italba. |
- Igen, kíváncsi vagyok. Minél több információt adsz meg nekem, magadról.. még több kérdés merül fel bennem. Ezért vagy olyan érdekes számomra. Nem mindennap találkozok egy ilyen személlyel - mondtam az igazat. - Oh! Értem - bár meglepett a kijelentése, nem ijedtem meg vagy rémültem meg. Irina is valaki. Mindenkinek van olyan oldala, amitől kell félni és amitől nem. Ha igaz, én mindkettőt megtapasztaltam. És még nem ölt meg pedig úgy látszik képes rá. Viszont már kezd nálam összeállni a kép, vagyis azt hiszem. Képes valakit kivégezni, a mosolya. Rendőr nem lehet, rendőrfőnök az ismerősöm, névről ismerem a dolgozókat is. A leírásukat is. Irina egyikbe se illik. Talán kockázatos lesz, most kimondanom... de... - Irina... ne haragudj, de a gyilkolással foglalkozol? Sajnálom, hogy megkérdem, de furdalt a kíváncsiság. Nem ítéllek el. Dehogy! - én nem ítélkezzek, jó magam is öltem már. Igaz nem voltam se profi, se előre gondolkodó, de megtettem. Nem bánom már. Ha nem tettem volna meg, akkor ki tudja mennyi ideig voltunk volna nála. Magamtól félek. Másoknak nem akarok ártani. - Már értem miért olyan fontos neked. Családi örökség. Nekem nincs olyanom. Már csak én tudom bizonyítani, hogy létezik Moon család, a nevemmel. Rendben, meglesz - amint megcsináltam, oda is vittem a lányhoz. - Tessék. |
Na igen, nem szokásom ajtóstul rontani a házba, inkább !egőrzöm az ajtó épségét.
- Ha jól sejtem, nagyon sok mindenre lennél még kíváncsi velem kapcsolatban. Amúgy már nem is emlékszem, mikor tanultam meg zárat feltörni, talán az előtt lehetett, hogy megvettem az első gyöngyház markolatú revolveremet. Mielőtt megkérdeznéd, minek az nekem, a válaszom az, hogy akkoriban önvédelemre kellett, mára az a kedvenc kiegészítőm, illik hozzám. - mosolyodtam el kicsit elmebetegen. Ha a zárak feltörésében nem is vagyok profi, a gyilkolásban már annál inkább. De hogy képes ilyen lazán kezelni a dolgokat? Hát én kiégek rajta a picsába, de komolyan!
Amint megmutatta, hogy a gyűrűm, szinte rávetettem magam az ékszerre. Amint a kezembe került, fel is húztam az ujjamra és azonnal sokkal jobban éreztem magam a bőrömben.
- Fontos meg értékes is. Még a régi nagy szovjetunióban kapta a dédnagymamám a dédnagyapámtól a házassági évfordulójukra, déditől megörökölte a nagyi, ő meg nekem adta, amúgy csak egy egyszerű ezüst gyűrű, tehát annyira nem vészesen drága, de mégis családi örökség. És egy kávé jöhet, köszönöm. És feketén iszom. - mondtam ki kb másodszorra, amióta Xilt ismerem azt a k betűs szót, amit az emberek oly gyakran és üresen használnak, modjuk ez is csak valamiféle illendőség, hogy nem akarok valami bunkó neveletlen muzsiknak tűnni. Bár sose voltam muzsik, én már két munkás vagy milyen "ember" gyerekének születtem, na mindegy. |
- Oh, köszönöm. Mondhatom azt, hogy te vagy a legrendesebb betolakodóm. Bár az is érdekel, hogy mikor tanultál meg zárat feltörni. Főleg egy ilyen fajtát. Mindegy is, azért legközelebb csengess, reggelenként otthon vagyok. Még megláthat valaki és azt nem nagyon akarom, hogy bajba kerüljél. Viszont kétlem, hogy megtörténne, profinak látszol - kezdtem el a beszélgetést. Újabb és újabb kérdések merültek fel bennem. Minél több információ róla, annál több a kérdés! Hihetetlen. Bár nem erőltethetem, hogy igen is mondja meg mivel foglalkozik és mit is művelt az apja vele. Visszatartottam magam ez volt a helyes dolog, szerintem. Nálam viszont más a helyes, mint a legtöbb embernél. - Ott van a kávézó asztalon - mutattam abban az irányba, ahol volt a táry. - Fontos neked? Vagy értékes? Csak azért kérdem, mert ilyen sietősen visszajöttél érte. Amúgy, nem zavarsz engem, szinte mindig egyedül vagyok. biztos nem kérsz valamit? Esetleg kávét? Igaz, nem tudom hogyan is iszod. |
Legnagyobb meglepetésemre Xil otthon volt és épp fürdőköpenyben kávézott, amikor beljebb léptem. Hogy nem képes kiakadni de komolyan? Irritáló ez a pasi a fapofájával.
- Jó reggelt Xil. Igen, feltörtem, de a zár nem sérült, arra odafigyeltem. - bár az tény, hogy nem szoktam gyakran zárakat feltörögetni, hiszen bérgyilkos vagyok, nem valami piti tolvaj! De legalább tudta, hogy nem kirabolni akarom, hanem csak a gyűrűm kell.
- Csak a gyűrűmért jöttem, nem is akarok zavarni. - mondtam kicsit zavarodottan. Ilyen !ég sose volt! Ha betörök valahová, akkor azon nem szoktak rajta kapni... |
|
Reggel korán keltem, mert délelőtt már munkában kéne lennem. Vagyis nem muszáj, de inkább szeretek az irodámban mindent megcsinálni, mint otthon. Ha a lakásomban csinálom,akkor állandóan nagy rendetlenség van, amit én nem szeretek. Sokan tudják ezt. Rendesen megijednek, ha azt mondom, hogy rakják el a dolgaikat. Pedig én csak rendet akarok. A napom szokásosan kezdődött, mint mindig, úgy látszott először. A telefonomon kinyomtam az ébresztőt, majd nyújtózkodni akartam, de a vállamba belehasított a fájdalom. Kicsit még feküdtem az ágyban, de lassan kiszálltam. A szokásom szerint lezuhanyoztam, a sebemet, meg a biztonság kedvéért átkötöttem. Felvettem a fürdőköpenyemet, a konyhában, pedig kávét csináltam magamnak.
Lépteket hallatom, miközben ittam a poharamban lévő italt. Már felkészültem, hogy át kell változnom, hogy elijesszem a betolakodót, de nem kellett, mert egy ismerős arc volt az. Irina volt. - Jó reggelt, kívánok Irina. Feltörted a záramat? - kérdeztem rá. Ha igen, akkor mindenképp kell vennem majd egy erősebbet. - Kérsz esetleg valamit? Vagy... csak a gyűrűdért jöttél? - tettem fel az újabb kérdéseket. Gondolom, hogy azért jött, hiszen itt hagyta nálam. És nem szándékosan csinálta, mert szinte azonnal visszajött. Én meg nem fogom rejtegetni. Minek egyszerűen? Van elég pénzem nem kell, ahhoz folyamodnom, hogy mást én meglopjak. |
Két nap telt el azóta, hogy találkoztam Xillel. Miutan végeztem nála, beugrottam a meleg bárba kicsit, ittam egy Sex on the beach-et, néztem a csajokat, majd hazamentem. Másnap előadás volt, vettem volna le a gyűrűmet, de nem volt az ujjamon... Bassza meg Xilnél maradt szerintem. A picsába!
Másnap reggel azzal kezdtem, hogy átugrottam Xilhez, de nem akartam csöngetni meg semmi, hiszen nem is volt biztos, hogy otthon van-e, így fogtam, óvatosan kinyitottam a zárat és beléptem a lakásba. Becsuktam az ajtót és elindultam beljebb miután levettem a cipőmet. |
- Igen, tudom, hogy az. De nézd a jó oldalát: mást nem fog bántani már. - nekem mondja? Bár a törvénytelenségről inkább nem beszélek, hiszen pénzért gyilkolok. De apám engem is bántalmazott, elég sok különböző módon.... Na mindegy is már.
- Ne azért emlékeztetsz rá, amit tett, hanem a kinézeted. Ő is tigris volt, szibériai mint én, de nem fehér volt. De hogy mit tett arról nem akarok beszélni, legyen elég annyi, hogy elég változatos módon tudott bántalmazni engem és anyámat is, aki így is apám mellett állt ki. - mondtam, majd lassan úgy döntöttem, ideje hazamennem.
Felállzam, összeszedtem a cuccomat és elköszöntem majd hazamentem.
/Zárt kör/ |
- Nem szabad, sőt törvénytelen. Még is sokan vannak, akik ezt megteszik és soha nem derül ki. A nagybátyám már nem él, az én szerencsémre és a testvérem szerencséjére. De mind azt átélni.. talán jól kellett volna viselkednem. Szót kellett volna fogadnom neki. De gyerek voltam... olyan zűrzavaros volt az ilyen, akkor! - túrtam bele a hajamba. Nem tudom hogyan is kéne az ilyenekre reagálni. Sok minden nem törvényes. Még is megtörtént, megteszik. Sokan. Én is tettem olyat, amit nem kellett volna. Vagyis sokak szerint nem. Pedig egy olyan személyt öltem meg, aki ártott mindenkinek. Én jogosnak találtam. - Az apád...? Mit tett veled, hogy ráemlékeztetlek? Bár biztos valami undorítót... nem tudom, hogy mit is mondhatnék. A sajnálommal... nem teszek rendbe semmit. |
Látszott, hogy nem akar bántani, meg ha úgy nézzük utalt is rá, de nekem ez az egész akkor is kellemetlen és rossz volt. Itt vagyok egy vadidegen lakásán, aki ráadásul férfi és vérmacska és tigris, mégha maláj is és nem tudom, mit tegyek. Ha úgy vesszük Xil aranyos volt, de mégis zavart ez az egész. Akár azt is mondhatnám, hogy..... féltem talán? Nem tudom.
- Tudom, hogy szinte képtelen vagyok leplezni az érzéseimet, de talán nem is mindig akarom. - mondtam. És igen, eltalálta, hogy nem fogok mondani semmit, nem akartam elárulni magamról bármit is.
- Ne sajnáld, ne is foglalkozz vele. - vontam vállat hanyagul. Nem érdekelt ez az egész, csak mehessek innen a picsába már! Tudtam, hogy látni fogja az arcomra kiülő undort. És persze jött is azzal, hogy ne csináljam, ha kellemetlen. Már késő!
- Ha kellemetlen, ha nem, akkor is megcsinálom. Ne is törődj vele. - mondtam halkan és már el is kezdtem kitisztítani a sebet. Amint elárasztottam kérdésekkel ő is megnémult, majd hallva az alkut talán gondolkodott kicsit, majd bele is ment. A nagybátyja tette ezt vele? Hát ez kegyetlen... Egy gyereket még én se bántanél soha! Eközben megszáradt a seb körül a víz és lefertőtlenítettem, majd elkezdtem meglepően szakszerűen bekötni. Amint kész lett leültem vele szemben de próbáltam csak az arcát nézni.
- A nagybátyád kegyetlen, nem szabad fiatalokat vagy gyerekeket bántani. -mondtam kissé felháborodva. Bassza meg, bérgyilkos vagyok, mégse ölök gyereket! - Na de most rajtam a sor. Igen, egy régi seb szakadt fel, amikor megláttalak, az apám jutott szemebe, amint megláttalak. És ha nehéz vagy kellemetlen is, bele nem halok, látom, hogy te nem akarnál bántani, na meg jelen helyzetben nem is nagyon tudnál. - nevettem fel haloványan. |
- Rá van írva az arcodra, hogy felszakítottam benned egy sebet, a sok közül. Nincs igazam? Bár kétlem, hogy válaszolni fogsz, de nem várom el, hogy megtedd. De nem tudod annyira jól leplezni az érzéseidet, mint azt hiszed - túl érdekes volt számomra, hogy az egész nőszemély egy igazi rejtély volt számomra. Mi történt vele? Miért jött át ide, Amerikába? Tudom, jól, hogy Magnolia vonzza a lényeket, de akkor se jön ide mind, akkor sokkalta többen lennénk itt. Egy világváros lenne. De nem az. Ezért is furdalt a kíváncsiság. Ki Irina Romanova igazából? Miért van itt, Magnóliában? - Akkor is, látom, hogy ez.. a velem való társalgás és érintkezés nehéz neked. De te még is próbált tovább lépni ezen. Sajnálom.. megint túl sokat beszélek. Sajnálom, de tényleg - megint eljárt a szám. Pedig én csak ki akartam mondani, megosztani a megfigyelésem. Sokan még se tudják ezt értékelni. Viszont Irinát meg tudom érteni. Hiszen olyan dolgokról beszélek, ami neki nagyon kellemetlen. Engem is faggattak olyan dolgokról, amiről nekem nagyon nehéz volt beszélni. De én nem néma maradtam. Nem válaszoltam egy kérdésükre se. Csak megunják az egész dolgot, szoktam gondolni. Általában igazam van, az emberek könnyen megunnak mindent, mindenkit. Mikor visszajött, egy pillanatra láttam az arcát. Undor? Mitől undorodik? A... férfiaktól? Lehetséges, de akkor is, miért? Ez a dolog csak újabb kérdéseket vet fel! Hihetetlen! - Nem kell csinálnod, ha neked ez kellemetlen, Irina. Magam is meg tudtam volna oldani! - szóltam meg újra. Nem akarok rosszat senkinek. És ha az kell, hogy magam gondoskodjak saját magamról hát legyen. Sascha-nál is megtettem, most is megtenném. Ehelyett... Irina tisztogatni kezdte a sebemet. Nem mondom, jól esett a törődésére, de nem akarom, hogy a kárára menjen. Viszont nem akartam, hogy most forduljon a beszélgetés. Nem akartam, hogy tudja, mi van a hátamon és miért. Túlságosan érzékeny pont... Ösztönösen a bal kezemmel oda kaptam, ahol vannak, vagy is el tudtam őket érni, pár másod percre már el is engedtem és csak elfordítottam a fejem. Alkut akart kötni, ami igen elgondolkodtató volt. Mert kíváncsi voltam a helyzetére, de nekem is nehéz beszélni a múltamról. Mindig elfelejtem, hogy milyen nehéz is. Erre Irinát is el kezdem faggatni! Milyen személy vagyok? Kis gondolkozás után viszont úgy döntöttem, hogy válaszolok a kérdésére és még olyan kérdésekre is, amit még nem tett fel, de gondolt rá. - Rendben van.. Igen, ezek korbácsnyomok. A nagybátyám csinálta ezeket... mert nem tudtam... viselkedni - remegett meg a hangom. |
Amit mondott, azon meglepődtem. Ő ártott nekem? Mivel? Ha az emlékeim nem csalnak én akartam megölni.... Ez nekem fura....
- Hogy érted, hogy ártottál nekem? Én öltelek meg majdnem. - adtam hangot az értetlenségemnek. Persze felfogtam, hogy ho a kell menni, hol vannak a cuccok, meg azt is, hogy megköszöni, de mit? Ez alap dolog lenne, nem? Miattam sérült meg!
- Rendben, hozom a cuccokat és ne köszönd, miattam van az egész. - csóváltam meg a fejemet még mindig értetlenül.
Eindultam amerre mondta és meg is találtam a helyiséget. Bementem, megfogtam a kellő cuccokat meg egy törölközőt és egy lavort is. A lavort megtöltöttem langyos vízzel majd a cuccokkal ügyeskedve visszatértem Xilhez. Mihelyst beléptem a nappaliba és megláttam a férfit azt hittem elejtem a lavort meg minden mást is. Ez levette az ingét! Oké, hogy így könnyebb kitisztítani és bekötni a sebet, de ezt akkor sem akartam látni! Nem szeretem a férfiakat, undorítóak!
Na mindegy, igyekeztem leplezni az érzéseimet, ami mint mindig most is nehezen ment, tuti, hogy továbbra is az arcomon ült minden.
- Igen, megvan minden.- léptem mögé és leraktam a lavort meg a többi cuccot. Ekkor megláttam a hegeket a hátán. Hosszú, viszonylag vékony csíkok... Csak nem korbácsnyom? Ez azért durva bazdmeg. Ki korbácsolta meg így?
- Ez kellemetlen lesz. - mondtam és mielőtt bármit reagálhatott volna a törölközőt melemártottam a vízbe, kifacsartam és elkezdtem kitisztítani a sebet.
- Ezek a hegek a hátadon... - kezdtem lassan. - korbácsnyomok, jól sejtem? - kérdeztem kissé bizonytalanul. Majd, ha nem akart válaszolni ismét megszólaltam. - Kössünk egy alkut, ha te válaszolsz, akkor én is azokra a kérdéseidre, amiket még az erdőben tettél fel. - mondtam miközben a hányinger kerülgetett attól, hogy hozzáérek. Amint kitisztítottam a harapásnyomot vártam, hogy száradjon kicsit, majd lefertőtlenítettem. |
- Ha... akarod. Persze, csak nem hittem, hogy ilyen segítőkész leszel, hiszen csak ártottam neked. A bárpult után vagy egy folyosó, a legvégén, jobbra van a szoba. Ott van a kis szekrényben, minden, ami kell és szükséges nekünk. És köszönöm, hogy segítesz, tényleg nagyra értékelem. Sokan még erre se képesek - fejtettem ki a véleményemet. Igazából nem is tudom mióta nem fogadtam vendéget, ha tárgyaltunk vagy értekezleten voltam, mindig az étteremben voltam, vagy az irodában. Ha pedig bevállaltam valakit egy éjszakára, akkor nála voltunk. Erről is beszélve... társat akarok magamnak végre már. Egy partnert, akit feltétlenül szeretek. Erre szokták mondani, hogy én túl romantikus vagyok. Pedig csak szeretni szeretnék. Teljes szívemből, de ez még nem adatott meg nekem, sajna. Míg Irina távol volt azon vacilláltam, hogy levessem-e az ingemet, hiszen így mindketten jobban oda tudnák férni a sebhez. De nem akartam, hogy megkérdezze mi is történt velem. És nem tudom, hogy megcsinálja-e. Fogalmam sincs, hogy mit gondolhat, csak azt, hogy nagyon az érzelmei irányítják. Végül is úgy döntöttem, hogy leveszem a ruhadarabot. Lassan csináltam, nehogy még jobban megsértsem vagy megint beleszúrjon a fájdalom. Nem voltam feszült, igazából csak kíváncsi, mit is fog reagálni. - Megtaláltál mindet? - kérdeztem meg, amikor visszaért. |
[43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
