|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:29 - |
 |
[45-26] [25-6] [5-1]
[EBONY & AEDION OFF]
Ne haragudj Dea, nem akarom Ebonyt "felfüggeszteni", de ha lesz időd majd játsszunk még.^^ |
Pár napja már annak, hogy Emyr és köztem történt az a kis..baleset. Lehet ezt egyáltalán annak mondani? Annyira hülye vagyok. Fogalmam sincs mi is üthetett belém, de ezek után nem is tudom hogy nézzek egyáltalán majd a szemébe. Margarettel sem sikerült még beszélnem, ugyanis azzal a dologgal jött, hogy nem ér rá. Van egy olyan érzésem, hogy a munkámnak lőttek és kezdhetek egy új után nézni.
Mivel ma semmi dolgom nem volt, viszont otthon sem akartam ülni, úgy döntöttem elmegyek kicsit sétálni. Megálltam a kedvenc kávézómba a szokásos napi kávémért, azt viszont csak remélni tudtam, hogy nem ott futok össze Em-mel. Persze terveztem azt is, hogy felkeresem a férfit vagy üzenek neki, hogy beszélnünk kell..mert mindenképpen szerettem volna azt a dolgot megvitatni. De azt hiszem nem állok még készen. Miután megittam az utolsó korty kávémat is, eldobtam a kis műanyag poharat, azonban megcsapta orromat a kellemes friss pékáru illata. Nem is kellett tovább gondolkoznom, eldöntöttem, hogy itt fogyasztom vagy veszem meg a mai reggelimet.
Belépve körbenéztem, és ahhoz képest, hogy délelőtt van elég sokan voltak. A pulthoz sétálva köszöntem, majd a választékot kezdtem el vizslatni. Előttem még voltak páran, így volt időm kiválasztani mit is szeretnék elfogyasztani. Amint sorra kerültem, már mondtam is mit szeretnék, közben eldöntöttem azt is veszek valamit Emyrnek is, hazafelé pedig megállok a sulinál és beadom neki. Megkapva a két kakaóscsigámat kifizettem, de mivel helyben szeretném elfogyasztani, hely után kutattam. Ki is szemeltem egyet, gyors léptekkel megindultam felé, de mire odaértem egy körülbelül velem egykorú srác elfoglalta. Csak álltam némán mellette, közben kissé zavarba is jöttem. Beletúrva hajamba a fiúra mosolyogtam, de aztán csak szó nélkül körbenéztem, hátha megakad a szemem még egy üres helyen. |
Nem sűrűn járok pékségbe, hogy őszinte legyek, de most kivételesen még is erre vezetett utam, bár nem teljesen szánt szándékkal. Leginkább rról volt itt szó, hogy cseppet se volt kedvem otthon háziasszonykát játszani és főzni a drága öcémre.
Ha már vannak ringyói legalább tanulná meg, hogy hogyan tartassa el magát velük.... de nem ehelyett még nekem kell mosni a szaros alsóit is, mert ez a pöcs, semmire se jó. Szerencséje, hogy a testvérem és szeretem...úgy ahogy. Fogjukrá.
Mindenesetre eldöntöttem, hogy én ma szépen körüljárom a félvárost is, ha kell, de biz isten, hogy csak olyat veszek, ami hidegen is ehető.
Nos így kerültem a péségbe, mivel meglehetősen ideális helynek tűnt, sőt. Kifejezetten vonzott a gondolt, hogy vagyek nagypogácsát jól kiszárítsam aztán hozzá basszam Archer fejéhet, amolyan:
"Nesze baszd meg egyé'!" stílusban.
Mindenbizonnyal rettentően nagyra értékelné. Én biztos, hogy jól szórakoznék közben. ennyi nekem is jár.
Kicsit megcsóváltam a fejem, mivel elkalandoztam és a pékáruról meg meg is feledkeztem, pedig egy ideje már ott álltam a vitrin előtt. Remélem nem rémisztettem halálra az itt dolgozókat, na nem mintha különösebben számítana, amíg hagyják, hogy itt vásároljak.
Gyorsan még párszor körüljártam tekintetemmel a választékot, majd mondtam mit kérek elvitelre és mit akarok itt helyben megenni.
Nos igen, időközben elképzelhető, hogy kissé megéheztem.
|
- Valóban gáz lett volna - sóhajtottam. - Csak azt nem értem miért vetted ennyire a szívedre. Talán rejtegetsz előlem valamit? - néztem rá hunyorogva, és ezáltal kissé gyanakvóan is. - Azért általában ilyenen nem húzzák fel az emberek magukat - tűnődtem el.
Egyik szemöldökömet kérdően megemeltem. Nem tudhatom mi jár a fejében? Egyre jobban tűnt rejtélyesnek Aylin... Lehet beigazolódik kételyem és lénnyel van dolgom? Ha egyszerű logikára alapoznék, akkor a vérfarkasra céloznék. Ha átgondoljuk úgy érthető lenne a reakciója, amit a gyerek beszólása váltott ki belőle.
Mosolyát viszonoztam, majd szavaira aprót bólintottam. Ezután jött röpke cicázásom, ami viszonzásra talált. Ennek kifejezetten örültem, mert úgy tűnik, hogy társaságra találtam még, ha picit fura is. Legalább nem fogok unatkozni!
- Akkor jó éjszakának nézzünk elébe! - vigyorogtam rá.
Végül előre is lendültem oldalamon Aylinnal. Fejemmel a kocsi felé biccentettem, és remélhetőleg be is szállt. Nem kell félni! Nem megerőszakolni akarom pusztán arra gondoltam, hogy így este felé nem lenne rossz ötlet, ha elmennénk kicsit sétálni a városligetbe. Ilyenkor kifejezetten szép a terep, illetve tökéletes hely, hogy felszedjem. Habár még mindig ott volt benne a kósza kétely. Mi van, ha korával kapcsolatosan hazudik? Úgy éreztem, hogy valami nem stimmel még ezzel sem! Az a zavart és stresszes, görcsös hozzáállás a csókhoz. Értem én, hogy ideges volt, de mégis... Nem tudom. Remélhetőleg erre is fényderül, de eléggé kiábrándító lenne, ha netán az ágyban veszem észre, hogy: hoppáré szűz! - vagy valami ilyesmi.
Megérkezve a ligetbe mosolyogva léptem ki a járműből, majd ajtót nyitottam a lánynak, hogy ő is szálljon ki. Ezután elindultunk - valószínűleg - a ligetbe, és én lassan sétálni kezdtem.
- Na és hogyhogy szingli vagy? - tértem ki erre kíváncsian. - Gondolom, ha kapcsolatban lennél nem csókoltál volna meg! - ingattam fejem.
[SHANE & AYLIN A LIGETBEN] |
Általában nem aggódtam semmi miatt, nem igazán érdekelt mások véleménye, ha pedig felhúztam magam, akkor aggódhatott a nép, hiszen a dühömet mindig kényelmesen -no meg némileg véresen- levezettem, jobbára azon a személyen, aki felhúzott. Mivel ellenfeleim az esetek nagy többségében nálam nagyobb, és névlegesen erősebb férfiak voltak, még sosem voltak kellemetlen éjszakáim ezek miatt.
- Aham… - vágtam bánatos képet. - Nagyon fel tudom magam húzni ilyen apró hülyeségeken, és pocsék a dühkezelésem. - küldtem felé egy apró mosolyt. - Elég gáz lett volna, ha neki esek a gyereknek. - tettem még hozzá.
Azt hiszem nem sikerült eloszlatnom benne a koromat övező kételyeket. Talán fiatalabbnak kellett volna mondanom magam? Mostmár azonban mindegy, így inkább azon filóztam, hogy miért kételkedik. Nagyon keveseknek sikerült eddig átlátniuk rajtam, így kíváncsivá tesz, neki vajon hogyan jött össze. Talán zsaru lenne ő is, mint Noel? Merült fel bennem a gondolat.
- Áhh, nem baj. - legyintettem jó kedvűen. - Hmm… lehet. Bár amúgy se tudhatod mi jár a fejemben. - küldtem felé egy mosolyt, kacsintással megspékelve.
Figyeltem ahogyan törölközött, így én is szalvétát ragadtam, pedig általában lenyaltam magamról a csokit… Mi a rákért nem nyalhatom le a kezem?! Komolyan egy hisztis gyerek miatt?! Na megint jó bosszús voltam. Ellenben nem hiányzott a nyakamból egyetlen vadász sem, bár nem kétséges, hogy mindegyiküket legyőzném.
- Az jó lenne! - küldtem felé egy hatalmas mosolyt. - Utálom, ha sokan vannak körülöttem. Jobban szeretem a tág, nyílt tereket. - osztottam meg vele. - Ohh, ez igazán hízelgő. - jegyeztem enyhe szarkazmussal a hangomban. - De én is kíváncsi vagyok rád! - küldtem felé mégegy mosolyt. |
Szerencsére idővel ellazult a csók alatt. Nem éreztem, hogy feszengene, aminek csak örülni tudtam. Azért zavaró lenne, ha mindvégig görcsösen igyekezne csókolni engem. Nem igazán tudnék elveszni a pillanatban. Túlságosan mű lenne vagy nem is tudom. Ez nem épp az én asztalom!
Ezután jött röpke értetlenkedésem. Természetesen ezzel a pillanatnak lőttek, de szerintem jobb is egyelőre. Valami bizarr volt a nőben!
- De miért voltál ideges? – húztam fel a szemöldökömet. – Ugyanúgy a gyerek miatt? – hitetlenkedve ingattam meg fejemet.
Amikor korára is kitértem jött egy meglepő válasz, miszerint huszonhét éves. Mi a fene?! Valami még mindig nem stimmelt az egésszel. Ahogy észrevettem röpke másodpercek alatt már el is merült gondolataiba.
- Tényleg nem bántásból vagy más célzattal kérdeztem – emeltem fel megadóan kezeimet, és mentegetőztem. – Csak az idegességed miatt tettem fel kérdésem. Úgy tűnt, mintha izgulnál. Valószínűleg csak én beszéltem be magamnak – sóhajtottam fel.
Végül elvettem egy szalvétát, és megtöröltem a kezemet, majd a számat is. Eltöprengtem kis időre, hogy hova is vigyem tovább a beszélgetést, míg végül arra jutottam, hogy:
- Esetleg elmenjünk másfele? Kezd elegem lenni ebből a nyomorból – vakargattam meg a tarkóm. – Ha megfelel… - köszörültem meg a torkom. - Kezd érdekelni szerény személyed – vigyorodtam el féloldalasan. |
- Ja, meglehet - másoltam le a mosolyát. Nem igazán tudtam hova tenni a Grumpycatet, meg a haverját így együtt, de azért bólintottam egyet mosolyogva.
Minden kezdet nehéz, meg előtte általában aggódik is a farkas, hát nem kerítettem túl nagy feneket enyhe bénázásomnak, ami kimerült a görcsölésben. Shanenek sikerült gyorsan megnyugtatnia, amitől meg is fordult a fejemben, hogy ő már biztos sokszor csinált ilyet… ezért igazán kár volt, megint megrohantak az egyéb gondolatok. Egészséges az, hogy baromira le akarok vele feküdni? Mármint még csókolózni se nagyon volt alkalmam, én meg már többre vágyom… Erre meg azt kezdtem elemezgetni, egytől tízes skálán mennyire jó ötlet lefeküdni egy ismeretlen pasival szűzen. Azért én is okos farkas vagyok!
Nem akartam rögvest letámadni mégegy csókkal, előbb inkább a reakciójára voltam kíváncsi. Sajnos ezzel azonban elúszott a pillanat varázsa. Amit egy kicsit bánok. De hátha akciózik még az a kis taknyos… talán akkor megbocsájtok neki.
- Nem - szolgálok neki válasszal. Magyarázatát hallva úgy döntök én is megdobom eggyel. - Áhh, csak nagyon ideges tudok lenni. Volt már, hogy az izmaim görcsbe álltak, amikor ideges voltam. Állandóan túl feszítem őket. Aztán meg nehéz elengednem magam. - magyarázom neki feszültségem egyik okát… a másikról meg ugyebár hallgatni kívánok. - Huszonhét - a hangom teljesen nyugodt és érzelemmentes. Már annyira hozzászoktam ehhez a hazugsághoz, hogy lassan én magam is elhiszem… Bár először rá akarom vágni, hogy egy nőtől nem illik megkérdezni, ám ezt megjegyzi ő maga is. Nem is hiába válaszolok rá… ha nem akarnám elmondani, azzal csak gyanút keltenék benne, amit meg nem akarok. Ej de elpuhultam, régebben bárkinek szemrebbenés nélkül hazudtam, most meg Noellel is milyen őszinte voltam… ez határozottan egészségtelen! Most azonban nem kívánok igazat mondani… a koromról semmiképpen se. Kinézetre ő olyan harminc éves környékén lehet, de persze vámpír lévén valódi kora külsőről megfejthetetlen volt. Miért kérdezi? Mit csináltam rosszul? Agyalok, hiszen most nem adtam a kislányosságnak majdnem jelét sem, s mások nem szoktak mégcsak kételkedni sem benne, hogy olyan huszonöt körül lehetek. |
- Váó, végén lelkitársra találtam - vigyorogtam. - Van egy haverom, aki nagyon kitud tőlem akadni. De ettől függetlenül tudom, hogy szeret. Kiköpött Grumpycat a csávó - kuncogtam.
Éreztem, hogy eleinte görcsös. Kezdtem azt gondolni, hogy talán Aylinnak ez az első csókja, viszont ha ez igaz, akkor kurvára kíváncsi vagyok, hogy hány éves a lány. Végén kiderül, hogy épp pedozom... Viszont akkor tuti, hogy kiégek a picsába!
Mindenesetre inkább viszonoztam a csókot, és igyekeztem ellazítani partnerem. Azért görcsösen smárolni mégse a legjobb! Szerencsére a hajba túrásomnak meg lett az eredménye. Így mindjárt más már a helyzet! Amint megéreztem, hogy karomon végigsimított egyből jobban belemarkoltam hajába. Meg is borzongtam kicsit erre az apró érintésre. Nagyon jól esett!
Ahogy elszakadtunk egymástól értelemszerűen mindketten kapkodtuk kicsit a levegőt. Tekintetemmel követtem minden megmozdulását, amíg vissza nem helyezte magát a székbe. Egy pillanatra még azt hittem, hogy inkább újból betámad egy csókra, de mégse lett így. Ennek most nem tudom, hogy örüljek vagy sem.
Viszont, amikor válaszolt kérdésemre eléggé kiégtem. Valamivel le kell nyugtatnia magát? Mi van? Értem, szóval, ha ideges random lekap bárkit? Bókjára viszont csak elmosolyodtam. Nos, ezzel valóban tisztában vagyok, de azért mégis csak fura volt, hogy lazán lekapott. Ám amikor megjegyezte még azt is, hogy nem ellenkeztem csak kuncogtam, majd megadóan felemeltem a kezeimet.
- Amúgy neked ez volt az első csókod? - kérdeztem tőle kíváncsian, és igyekeztem tapintatos lenni. - A feszengésed miatt kérdem - sóhajtottam. - Emellett, ha valóban ez volt az első... Akkor mégis hány éves vagy? - vontam fel a szemöldökömet, és ennyi magyarázatot még hozzáfűztem: - Elnézést, tudom, hogy nőtől bunkóság megkérdezni a korát, de most tényleg érdekel... - zavarodtam kicsit össze, majd legyintettem egyet lemondóan. |
- Örüljenek, hogy törődsz velük! - kacsintottam rá. - Ahh, ismerős. Néha engem is alig lehet lecsapni. Olyankor apró hülyeségeken is nagyon be tudok lelkesedni. - csóváltam a fejem, a saját hülyeségeimen. Mindezek mellett nem tudtam nem észrevenni, milyen cuki, amikor egy picit zavarban van. Anyám, azok a hormonok… Hirtelen a fantáziám is elszabadult, s még szerencsém, hogy megtanultam fapofával ücsörögni, még belső zűrzavar esetén is, most ugyanis lángolna a képem…
Még sosem jutott eszembe meggondolni, milyen lehet, ha egy nagyon felhúzott vérfarkas szemez veled, de az biztos, hogy egyáltalán nem megnyugtató. Miért vernek meg az égiek engem állandóan hülye kölykökkel?!
Csak egy másodpercig tartottam nyitva a szemem, csupán amíg meggyőződtem, hogy tényleg az ajkait érzem a számon. Aztán behunytam a szemem, és csak arra koncentráltam, hogy mit csinálok éppen. Igyekeztem elengedni magam, ám egy kicsit görcsös voltam, elvégre még sosem csináltam ilyet.
Amikor a hajamba túrt, végre teljesen el tudtam magam engedni. A kezem szinte automatikusan simított végig a karján, amíg végül én is a hajába túrtam.
A csók végén én is gyorsabban vettem a levegőt. Azta… ! Ez volt a hivatalos első csókom, és máris egy újabbra szomjaztam. De jó, mint valami rossz alkoholista! Azonban sikerült leküzdenem a késztetést, hogy újra rávessem magam, így visszacsüccsentem az asztalunkhoz.
- Valamivel le kellett nyugtatnom magam. - vontam meg a vállam. Szerencsére sikerült nyugodt maradnom, és nem kezdtem el vörösödni. - És jó pasi vagy, nem tagadhatod… - éreztem, ahogy enyhe zavaromra a szám megkísérel valami rém kínos vigyor félébe mászni, amit nem hagyhattam neki, így csak az egyik szélének engedélyeztem a fölfelé indulást, így egy egészen használható félmosolyt hozva össze. - Ja, meg nem igazán úgy tűnt, mintha hevesen tiltakoznál. - ezúttal a mosoly másik fele is felkerült az arcomra, ráadásul sikerült annyira megnyugtatnom magam, hogy a szemébe nézhessek, érzelmek, illetve gondolatok után kutatva. |
- Hát, nem tudom... Olykor az ember agyára tudok azért menni - kuncogtam. - Néha hiperaktív vagyok, és nah... - böktem ki egy zavart nevetés mellett.
Az ellenérvre elmerengtem. Jogos végülis. De hirtelen más nem igazán jutott eszembe. Mint mondtam nem sűrűn járok errefelé. Most ez a kiruccanás végülis teljesen spontán volt. Egyedül az nem volt spontán, hogy akartam menni Hazelhöz. Na mindegy... Ennyi ismerkedés nem árt!
A kisgyerekre viszont elég érdekesen reagált Aylin. Megszeppentem kicsit, hogy nemsokára vérfarkas tekintettel találkoztam. OMG! Ezt komolyan nem hiszem el! Lassan veszek vérfarkasok elleni sprét... Ilyen vérfarkas riasztót! Nem mintha bajom lenne velük, de nah... Érthető, ha már egy idő után ezen kiégek szerintem!
Azon viszont végképp kiégtem, hogy áthajolt az asztalon, és betámadott egy csókra. Mi a faszom?! Pislogtam, mint borjú az új kapura... És még szépen is fogalmaztam! Erre az anya betakarta a gyerek szemeit. Hátna, félszemmel még a mellettünk lévő asztalhoz sandítottam.
Végül ahogy felfogtam a helyzetet igyekeztem viszonozni a pillanatot. Egyik kezemmel tarkójához tértem ki és lágyan simogattam ott. Nem volt kérdéses, hogy ezután következik a haja... Ujjaimmal beleszántottam selymes hajába, majd rámarkolta gyengéden ezzel közelebb vonva magamhoz. Meg kell hagyni, hogy kellemes, mámorító íze volt ennek a csóknak. Valahogy a csoki valóban édessé tette ezt a pillanatot.
Amint véget ért a csók elszakadtam tőle, és ziháltam valamennyire.
- Őőő - vágtam be hirtelen értetlenkedő fejet. - Ez mi volt? Mármint tudom, hogy csók csak, azért váratlanul ért! - köszörültem meg újonnan torkomat zavaromban. Öcsém ezt esküszöm nem hiszem el! |
- Ohh, értem - mosolyodtam el. - Szerencsés , hogy ilyen barátja van, mint te! - ezúttal semmi hátsó szándék nem volt a mondandómban.
- Hát ja… tényleg, az is mindjárt itt van. - helyeselek. - De addig nem bírnák ki a péksütik nem? - vetek fel némi ellenindokot.
- Áhh, már hozzászoktam. - rántottam meg a vállam. - Elég régóta… - teszem még hozzá, ám befejezni már nem tudom a mondatot. Azért szerencsére nem vagyok a bőgés határán, de mivel nem is szeretnék odakerülni, inkább nem folytatom.
Persze miért vártam, hogy nem okoz fennakadást az, ha lenyalom a kezem, ahogy azt az összes többi, rendes ember tenné? Én tényleg nagyon utálom a gyerekeket. Őszintén, tiszta szívemből. Oda se neki, hogy én is az vagyok. Nekem legalább eszem, az van. Addig még, amíg csak a néni hagzott el, reméltem, nem rólam beszél. A kutyusra már enyhén harapós kedvem kerekedett, de amikor meghallottam a Fifit… na ott már minden cérna szakadt. Tényleg?! Fifi?! Ez most komoly?! A kiakadás határán voltam. Miről beszélek én? Teljesen kiakadtam. Még szerencse, hogy a dühödt morgást magamba tudtam fojtani, s az átalakulás nagy részének is gátat tudtam szabni. Csupán a szemem változott meg, s egy pillanatra Shanenel szemeztem vörös, farkas íriszekkel. Aztán ráeszmélve, hogy mit is csinálok, meglepve pislantottam, mire szemeim újra a megszokott árnyalattal és formával rendelkeztek. Hálát adhattam a sorsnak, hogy egy vámpírral, s nem egy vadásszal nézek szembe. Az kellemetlen lett volna. Ígyis azért megküldöm a gyereket egy nagyon bosszús pillantással, amiben aztán kimondottan jó vagyok. Talán felmerülne bennem némi bűntudat, látva lefelé gördülő száját, ha nem lennék kurvára zabos még mindig. Dühömet azonban valahogy le kéne vezetnem, s még mindig fusztrálnak a nyamvadt vén “kutyuli” szavai, így dühöm levezetésére Shanet találtam meg. Áthajolva az asztalon rávetem magam az ajkaira. Nos igen, ennél nagyobb hülyeséget sem csinálhatnék, azonban ez két másodperccel hamarabb nem jutott volna az eszembe… eddig egyetlen személlyel csókolóztam, s ő kezdeményezett, de akkor olyan dühös lettem, hogy mit művel már, hogy azt azóta se tartottam számon. Most azonban örülök, az akkori csóknak, így legalább van némi tapasztalatom, elvégre önmagában az nem sokat segít, ha a farkas olvas róla, mit kell ilyenkor csinálni. Így megkockáztatom nem vagyok olyan szörnyű partner, bár a támadás nagyon hirtelen volt, ezt elismerem. |
- Csakhogy legyen valami indokom, és nagyobb eséllyel engedjen be! - ingattam fejem. - Kissé visszahúzódó még velem szemben is! - ez valóban így volt.
Hazel már csak ilyen! Habár valóban kezd jó úton haladni, hogy végre normálisnak mondható élete legyen. Remélem sikerül ebben a céljában minél jobban segíteni! Ennyi gond és szenvedés után igazán megérdemelné a szórakozást és a boldogságot!
- Hm, ki tudja... Lehet lesz valami... Fogalmam sincs! Végülis nemsokára iskola kezdés - gondolkoztam el. - Nincs kizárva, hogy valami feltankolás a gyerekeknek! - hümmögtem mondandóm végére.
Végül újból az édességemnek is szenteltem valamennyi figyelmet, és elhúztam a számat fanyaran, amikor valóban kiderült, hogy árva. Faszán beletrafáltam, basszus!
- Sajnálom.. - böktem ki egyből gondolkodás nélkül.
Ekkor jött az érdekes megnyilvánulása Aylinnak, amin meglepődtem elég rendesen. Végén zavarba jövök itt elég rendesen! Maradjunk annyiban, hogy a nyalakodásáról egy-két perverz dolog ugrott be. Tudom ez kissé beteges, de engem könnyen megmozgat bármi, illetve rohadtul vizuális típus vagyok. Sethtel tudnék mit mesélni erről!
- Az a néni olyan, mint egy kutyus! Úgy nyalakodik, mint Fifi! - mutogatott Aylinra a kisgyerek, amire az anyja süllyedt el szégyenében, és a töpörtyű kezét elkapta.
Jó, hogy nem minden szempár a gyerekre szegeződött. Én mindenképp ráemeltem a tekintetem, és összeráncolt szemöldökkel figyeltem a kialakult helyzetet.
- Elnézést! - morgolódott a szülő. - Kérj bocsánatot Jonathan! - nézett bosszúsan a rosszcsontra.
Mindjárt kiderül, hogy társaságom vérfarkas, viszont akkor kiégek! Mi a franc van akkor?! Vonzom a vérfarkasokat talán?! Mindegyis... Amíg nem akar megtépni nincs probléma! Ám méregetéséből észrevettem, hogy korántsem akar bántani... Inkább más dologba menne bele, de az ágyhoz köthető esetleg. Hmm... |
- Ohh, nagyon rendes tőled! - küldtem felé egy angyali mosolyt. Vele nevettem a válaszára. - Igazából csak itt lustizom, és unatkozom, mert ma semmi dolgom sincs. - osztottam meg vele. Na persze kiélvezem a semmittevést, nem panaszkodom! Úgyis nem sokára kezdődik a suli, amit meg a hátam közepére sem kívánok. Csupán a legjobb barátnőm miatt járok be… na jó, meg a biosz óra kedvéért, elvégre azt azért nem árt tudni, hogy hol támadjam meg az ellenfelem, hol igazán sebezhető. Bár pont ezért jó lenne, ha belevennék az oktatásba a különleges lényeket is, dehát róluk sokan nem tudnak, szóval mit is várok?
A rákészülését látva azt hittem valami érdemi válasszal rukkol majd elő, ehelyett mindössze kijelentette, hogy nem jár ide túl gyakran.
- Annyira én sem vagyok itt gyakori vendég, de ennyi embert még sosem láttam itt. - válaszolom meg hát a saját magam által feltett kérdést.
Sosem tudtam igazán jól leplezni, mi is vagyok valójából, nekem még nem volt meg “az évek, meg a rutin” tapasztalata. Sőt, ami azt illeti, mindig is felelőtlen és meggondolatlan voltam. Megesett már, hogy egy vadász is rájött mi vagyok, de szerencsémre nem ítélt veszélyesnek, így nem is tört az életemre. Ha megkísérli már egészen biztosan veszélyes lettem volna… egyet tudtam vele érteni, nem voltam az az emberek életére törő zord farkaskoma, még azt is egészen jól viseltem, ha illetéktelenek a területemre merészkedtek. Most amúgy sem velük volt a legnagyobb gond, hanem néhány idősebb férfi vérfarkassal… mert nekik ne ugasson, egy hülye szűz kurva -bár az utóbbi kettő nem tudom hogyan jön össze, de mindegy- meg amúgyis mit kezdhetnék én nőstényként egy falka élén. Remélem nem kell mondanom, milyen alapos megtépésben részesítettem őket, mindezek mellett a szavaikat nem tudtam kiverni a fejemből. Tényleg baj lenne, hogy az vagyok… ?
- Igen, árva vagyok. - ismertem be neki. Mindezek mellett a kérdéssel nem voltam teljes mértékben kiegyezve. Ugyan hivatalosan nem voltam még nagykorú, viselkedésem és a kinézetem alapján azonban legalább négy-öt évet minimum nyertem, s az ilyenekre már nem használnám ezt szót.
Nos sikerült meglepnem, amit elégedetten nyugtáztam is. A szalvétával eltávolítottam a csokit a homlokáról, majd jókedvűen biccentettem, arra, hogy megköszönte.
- Szívesen! - mosolyogtam rá. |
Klisés, ámbár illedelmes kérdésére elmosolyodtam. Hát, nem fogom feldobni, hogy épp egy betegemhez mentem volna, aki megszállott és nah... Ezek mellett még nő is. Valahogy volt egy olyan megérzésem, hogy nem igazán imponált volna neki, főleg, ha netán több is sikerülne ebből a találkozásból! Az esélyeimet nem akartam rontani! Habár biztos, hogy nem baszok ki vele... Ha nem egyéjszakás vagy ilyesmi inkább hagyom a fenébe. Elpuhultam valamelyest és nem igazán akarok szíveket összetörni. Erről már leszoktam!
- Egy barátomhoz mentem volna, és ezért vettem egy kis süteményt - válaszoltam végül, de ha azt vesszük semmi hazugság nem volt benne. - De tud várni szerintem! Úgyis meglepetésből támadtam volna be! - kuncogtam. - Na és neked? Csak így random jöttél a pékségbe édességért, vagy talán készülsz valahová? - dobtam vissza a kérdésem.
Költői kérdésére elmosolyodtam, és vakargattam meg állam alatt "elgondolkozva". Szimpla szórakozott megnyilvánulás volt a részemről.
- Jó kérdés, de nem járok ide sűrűn! - hümmögtem.
Ahogy megjegyeztem a gyors reflexióját jött egy kissé érdekes reagálás. Erőltett mosoly? Nolám, végén kiderül, hogy tényleg valami lény. Lehet megint én kombinálok, de egyszerűen lerí egyes megnyilvánulásokból, hogy az adott illető mi is valójában... Esetleg ki vagy épp mi megy le benne. Hazudik, csal, titkol valamit... Nem csoda, ha ilyeneket kiszúrok könnyedén, hisz mégis csak pszichológus vagyok! Ez teljesen normális!
- Nevelőapád? Árva vagy? - kérdeztem rá automatikusan. Lehet kissé bunkóra sikeredett, de érdekelt. Egyből erre tudtam gondolni, ami szerintem érthető.
Bemutatkozását mosolyogva fogadtam. Azon viszont lepetten pislogtam, ahogy kezet rázott velem. Nem hittem volna, hogy így is elfogadja majd... Na meg ahogy lenyalta a kezéről a csokit. Kissé kiégtem lelkem mélyén. Fura volt nekem!
Nos, hirtelen megjegyzését nem tudtam hovatenni. Eleinte cukkolásnak vettem, de amikor elkezdte letörölni összemaszatolt homlokomat csak elmosolyodtam halványan.
- Öhm, köszi - köszörültem meg a torkom. |
Nagyon meglepett, hogy nem zavartatta magát, amikor alaposan végigjárattam a szemem rajta… komolyan már én érzem magam rosszul, de őt nem zavarja? Hozzá lehet szokva! Bár mondjuk nem lepett meg, hiszen, ahogy jobban körbenéztem rájöttem, hogy vagy három nő is őt fikszírozza, amiből minimum egy anyuka volt…
- Nem, nem, dehogy, gyere csak nyugodtan. - mosolyogtam rá, kicsit feldobva, hogy lesz társaságom, ráadásul valami helyes, és csöppet sem idegesítő, sőt inkább udvarias pasi képében. Ebbe azért szerintem bárki beleegyezne. Érdeklődve hallgattam a mondandóját, majd, ahogy illik rákérdeztem, mit akart csinálni. - Mit terveztél mára? - reméltem azért nem tűnök valami kurvának -bár ezt max a kinézetem miatt lehetett volna rám aggatni, másért egészen biztosan nem- aki reménytelenül próbálja marasztalni. Elvégre tényleg kíváncsi voltam, hamár egyszer így véletlenül egymásba akadtunk, jobb dolgom pedig úgysem nagyon akadt. - Én se… - kis gondolkodás után nyögtem még ki a következőket. - Voltak egyáltalán valaha is ilyen sokan itt? - kérdeztem tőle, hátha ő emlékszik bármely másik alkalomra, amikor ekkora volt itt a tolongás.
Amint ő is nekifogott a saját élelmének, én is visszamerültem a rágcsálásba. Megjegyzésére megeresztettem egy apró, és kicsit erőltetett mosolyt. Kinyírom azt a kölyköt…
- Áhh, igen - vakargattam meg a tarkómat zavartságot tettetve. - A nevelőapám gyakran mondogatja, hogy ha kajáról van szó, fénysebességre gyorsulok. - nevettem el magam a végén. Nem igazán tűnt fel a beszédének megváltozása, sosem voltam jó a magázásban, hiába is erőlködtek a tanáraim, már rég rájöttek: ilyen téren reménytelen eset vagyok. Meglepve figyeltem, ahogyan a homlokára csapott. No most meg mi lelte?
- Aylin Zecker - mosolyogtam rá, s a csokis mancsától nem zavartatva magam kezet fogtam vele, majd lenyaltam a csokit a saját kezemről. - Hát egy picit. De elbújik a göndör tincseid alatt. - ragadtam szalvétát én is, hogy eltüntessem a kis komisz foltot. |
Nemcsak a gyerek szúrta ki egyből azokat a reflexeket! Nem jegyeztem meg különösebben a látottakat, illetve tapasztaltakat is egyúttal. Miért gondolok egyből, hogy egy lénnyel van dolgom? Paranoiás kezdek lenni, de mostanság annyi hozzám hasonlóval találkozom... Mármit természetfeletti lényekkel.
Ekkor kezdtem el magyarázkodni, és éreztem magamon a tekintetét, ami nem zavart. Hogy miért? Mert nem épp ez a megöllek fej volt, hanem más... A szokásos mondhatjuk úgy! Végigmértek, hogy mennyire vagyok jó pasi egy 10-es skállán.
- Uhh, rendben - sóhajtottam fel.
Azért valóban megnyugodtam, amikor nem kerített nagy feneket az egésznek. Nem hiányzott volna egy balhé a nyakamba, pláne ha megérzéseim ismételten jogosak!
- Nos, remélem akkor nem fogod bánni, ha kicsit csatlakozom - viszonoztam mosolyát, és leültem a vele szembe lévő székre. - Nagyobb programom mellesleg nincs, szóóóóval... - húztam el az utolsó szó végét, majd folytattam. - Emellett mire kivergődök a tömegből - morgolódtam. - Nem számoltam azzal, hogy ennyire sokan lesznek - ingattam fejem.
Elővettem végül az én részemet a sütemények közül, és enni kezdtem. Akkor már legyen így! Egy gyors ismerkedés sosem árt, főleg, ha egy jó menet is lesz belőle.
- Amúgy szépen megmentetted a sütit - biccentettem édességére. Csak nem bírtam megjegyzés nélkül hagyni, jaj nekem!
Mindemellett társaságom elhagyta a magázást, ezért én is így tettem. Zavaró lenne, ha csak én magázódnék végig. Remélem ezzel nem tűnök bunkónak!
- Basszus, megint el fogom felejteni! - vágtam homlokon magam. - Shane Cole-nak hívnak. Neked mi a becses neved? - nyújtottam felé csokis kezem, amire kiégtem. - Bakker... - vettem elő egy szalvétát, és zavartan megkérdeztem. - A homlokom is csokis legalább? - nevettem el magam. |
Azóta, mióta a gettóban nem tudtam belőni, hogy vámpírral leszünk kénytelenek szembenézni, alias veszélybe sodortam Noel életét, sokkal elővigyázatosabb, és alaposabb vagyok, ha mások vesznek körül. Egyedül persze nem félek, még mindig vallom, hogy mindent megteszek a győzelem érdekében, ezzel a magatartással pedig veszítenem lehetetlen, így olyankor szokás szerint harcias vagyok.
Emellett természetesen nem meglepő, ha felkapom a fejem az enyhe vérszagra, ami, tekintve, hogy nem friss, egy vámpírra utal. Ezzel azonban nem foglalkozom, elvégre feltehetőleg nem ő az egyetlen nem ember lény a közelemben. Ha megtámadna valakit, akkor valószínűleg megkísérelném megállítani, Noel miatt, de addig nem zavartatom magam, hiszen amíg nem okoz gondot nekem, addig nincs harag.
A sokaságban, tőlem nem is olyan messze, valami felbolydulás történt, mire egy pasi esett az asztalomhoz. Gyors reflexeimnek, és farkasösztönömnek hála sikerült alóla még éppen időben kikapnom a kajám, bár azért annyira nem lökték meg. Ahhoz azonban, elég közel került hozzám, hogy megállapíthassam: ő a vámpír. A szomszéd asztalnál ülő gyerek persze nem késlekedett megjegyezni, hogy “Mama, az a néni milyen gyors.” Amitől rögtön feltámadtak gyilkos indulataim. Mondtam már mennyire rühellem a gyerekeket? Ráadásul miért néni?! Mindemellett meg minek kotnyeleskedik a dolgaimba? Már éppen készültem volna bosszúsan leugatni megzavaróm fejét, amikor felnézve rögvest meggondoltam magam. Asszem már megint hormontúltengésem van… pont mint Noelnél. Nem tudtam parancsolni a tekintetemnek, az azonnal végigpáztázta a férfit. Szavai csak ezután jutottak el a tudatomig.
- Ugyan, semmiség! - bányásztam elő a Noeltől megmaradt mosolyaim egyikét. - Egyáltalán nem zavartál meg. - ezúttal már igazi jókedvet is sikerült belecsempésznem a mosolyba. - Nyugodtan leülhetsz, ha nem találsz máshol helyet. - ajánlottam fel neki, picit félénken. - Persze csak ha nincs más dolgod! - siettem megnyugtatni, hogy nem kívánom a székhez kötözni. |
A vérfakassal való ágyakrobatikám egész jóra sikeredett, mert egy ideig el voltam nő nélkül. Minden ment ugyanúgy, mint eddig. Bementem melózni végighallgattam pár pácienst, emellett igyekeztem Hazelt is noszogatni, hogy járjon be vagy legalább keressen fel rendelésen kívül. Tudtam jól, hogy még mindig magabiztosságra és egy kis társaságra van szüksége. Remélhetőleg lassan, de biztosan sikerül majd lebontanom a falat, amit magaköré épített!
Pont arra gondoltam, hogy veszek egy kis péksüteményt, és felmegyek Hazelhöz. Végülis, miért ne?! Nem hiszem, hogy bánná. Vagyis merem remélni. Maximum nem enged be!
Emellett haveromat, Sethyt nem is tudtam zaklatni már megint! Néha sikerült vele párszót beszélnem közvetlenül, esetleg neten, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy elrabolták tőlem a Grumpy haverom. Fura a részéről, de ha boldog én csak áldásomat tudom ráadni! Ettől függetlenül megfogom dorgálni, hogy mi a szarért titkolózik itt előttem!
Most kifejezetten sokan voltak ám a pékségben. Ezzel nem nagyon számoltam! Türelmesen beálltam a sorba, és vártam. Ahogy a süteményekhez keveredtem kértem két kakaós, illetve kókuszós csigát... Esetleg még a boltba gyorsan beugrok, és veszek valami innivalót.
Épp mentem volna el óvatosan cikázva a tömegben, amikor véletlenül az egyik ember meglökött. Morgolódtam egy sort, de mákomra nem egy tajparaszttal hozott össze a sors, így az illető még bocsánatot is kértem tőlem. Sóhajtottam egyet, majd az asztalra pillantottam, amibe megkapaszkodtam... Vagy épp ráestem. Fogalmam sincs. Eléggé zavaró helyzet volt, de ahogy megpillantottam, hogy egy hölgyeménnyel van dolgom elmosolyodtam halványan,
- Elnézést! - köszörültem meg a torkom. - Nem állt szándékomban megzavarni önt vagy bármi ehhez hasonló - vakargattam meg tarkómat. |
Noel hazavitt, aminek nagyon örültem. Ritkán kaptam ilyen kedves gesztust, aminek persze mindig én voltam az oka, a kibírhatatlan természetemmel, de akkor is… ha valaki próbálkozik, akkor esélyes, hogy hagyom közelebb kerülni hozzám. Mondjuk asszem az egyetlen barátommal való barátságom is egy verekedéssel kezdődött. Le kéne erről szoknom… na persze az emberek kilencvenkilenc százaléka az idegbajba kerget egyetlen szavával, szóval mit is várnak? Azért reméltem Noel már a baráti listámat bővíti.
Nevelőapámat persze nem találtam otthon, mondjuk ezen miért is lepődtem? Hagyott nekem egy cetlit, hogy fontos munkaügyben hívták, majd jön, ne is hívjam. Mindig ezt írták, és az esetek nagy részében este hívták… viszont napközben sem volt otthon. Ehh, de az élet nehéz. Igaz az esetleges rossz jegyeket meg tök jól tűrte, csak legyintett rájuk. Közös programunk általában csak az edzés volt, de azt sosem hanyagoltuk. Nem mintha sokkal több törődésre szükségem lett volna, de azért néha nem rossz, ha áll melletted valaki. Mostantól kezdve pedig, ha a barátnőm nem ér rá, akkor Noelt fogom fárasztani a kicsinyes problémáimmal, vagy ha esetleg simogatást szeretnék! Kb ezzel az elhatározással ébredtem reggel, s ez a lelkesedés -ami tőlem elég ritka volt- elkísért egészen eddig. Most éppen a pékség felé caplattam, hogy szerezzek magamnak valami finomságot.
Eléggé édesszájú voltam, de ezt az állandó farkasalakban rohangálásnak és a sok edzésnek hála, meg is engedhettem magamnak.
Besétáltam, majd vettem magamnak két csokis valamit, amivel le is csüccsentem az amúgy meglepően zsúfolt helyiség egyetlen szabad asztalához. Mióta vannak itt ilyen sokan? Haraptam bele a csokis csodába. Jókedvűen nyammogtam rajta, elvégre nem siettem sehova. |
 - Őszintén szólva, nem érdkel, ha meghallja. Unatkozzon máshol és ne engem próbáljon megviccelni. - vontam vállat. Talán tényleg kicsit lazíthatnék a szellemekkel kapcsolatban, de akkor sem bírom őket. Napi szinten foglalkozom a gyerekekkel, az ő csínyeik még elmennek, de egy szellem már nem szórakozzon velem.
Amint visszajöttek a fények és Ori elköszönt én is felálltam és elindultam haza.
*Jef el és off* |
[45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
