|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:22 - |
 |
[203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
Esett az eső és végre nem volt olyan meleg. Reggel vidáman dalolva segítettem Sofnak az állatok körül, majd reggeli után kicsit tanultam végül megkérdeztem a testvéreimet, hogy elmehetek-e a városligetbe. Ray nemhogy beleegyezett, de el is hozott kocsival. Miután elköszöntem tőle, a piros esernyőmmel a kezemben, sétálgattam a szinte üres parkban. Hihetetlen, milyen kevesen voltak kint, bár azért mégis érthető, mégis csak esik az eső, azt meg az emberek nem szeretik.
Dúdolgatva sétáltam a kihalt parkban a tó felé, persze a pocsolyákat gondosan kilerültem, nem szerettem volna Sof régi, de még mindig nagyon szép farmerét már most teljesen összekoszolni. Mivel nem volt rúl hideg egy átlag embernek sem, nekem meg pláne nem, hiszen egy jégtörő a hidegben érzi jól magát.
Séta közben hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem befagyasztgatni a gondolatommal pár pocsolya tetejét, majd ráléptem, hogy beszakadjon. Bár némelyik elég vastag lett, ezért kicsit ugráltam rajtuk, amíg beszakadtak. Na de ezt is meguntam egy kis idő után, ekkortájt értem a tónál lévő kis fahídhoz.
A hídon továbbra is dúdoltam meg táncoltam jókedvemben, amíg neki nem mentem véletlen egy bácsinak. Az ütközéstől fenékre estem, az esernyőm egy kicsivel arrébb koppant a földön.
- Bo-bocsánat. - dadogtam zavartan elpirulva. - Véletlen volt, nem figyeltem. - szabadkoztam, miközben feltápászkodtam a földről. Odamentem az ernyőmhöz és felvettem a földről. |
A pillanat tova úszott, az irányítás kisiklott ökölbe szorított kezeim közül. Kéklő íriszeim tengerén vihar dúlt, a szembogár, mely hánykolódó csónakként küzdött a szeszélyesen tajtékzó hullámok ellen, vesztett csatát vívott. Az emberi ajkak formálta hangok; a rádióból kitáncoló, régi blues dallam; a nyitott ablakon át besurranó, hívatlan vendégként érkező szellő és eső duettje; összeolvadva egyetlen rögtönzött alkotássá, lelassulva az idő folyamában, elnyújtva búgtak. Gondolataim vasmarokkal rántottak egyre mélyebbre és mélyebbre, szorításuk szűnni nem akaró fájdalomként nyilallt testembe. Túl a csipkefátylon, túl a kövér esőcseppek nászának helyszínéül szolgáló üvegen, a kert elvadult arca Van Gogh-i ecsetvonásokkal lett megfestve; s lehunyva szemeim, megemelve lábam, immáron a pocsolyák tarkította járdán lépkedtem tova, céltalan. Nem volt maradásom a hatalmas épület – máskor meleg és otthonos, most komor és szívbemarkoló – falai között, melyek egyre azt az érzetet keltették, hogy rám borulnak. Árnyak, éles kacajú lidércek, fénytelen tekintetek kísértek, bárhová mentem, menekültem, bújtam. Ennyit az örök mosolyodról, Remy. Halk sóhajjal köszöntöttem a várost, ő álmos pillantásokkal, ásítva viszonozta szívélyes üdvözletem. Nem csoda, ha az esőfüggöny leereszkedésével, az emberek, szívük óhaját követve, kényelmes és biztonságot nyújtó otthonaikban maradnak. Esernyőm – melyen a macskák, a cseppek rájuk hintett csókjától, élete kelve mocorogtak - fedezékébe rejtve megfáradt arcom, csupán a repedésekben hömpölygő, apró folyókat figyeltem. Nem zavart, hogy a hűs levegő körbejár, vékony, dermesztő ujjaival végigsimít az „egyenruhámon” – ami, ahogy azt az emberek szeretik emlegetni, pingvinfelszerelésből állt. A párától huncutul göndörödött tincseim vége, lágyan omlottak homlokomba, megcirógatva bőröm. Sikerült ideiglenesen nyugalmat költöztetnem a lelkembe, tiszta fejjel kellett átgondolnom a történteket, hogy tanácsot formálhassak abból a káoszból, mely akkor született, mikor szembesülnöm kellett a tényekkel. Önállóan vittek előre lábaim, ösztönösen vittek olyan helyre, ahol a természet vesz körül, nem a város – aminek utcáit, derűsebb hangulatomban, mindig nagy kíváncsisággal és örömmel jártam – autóinak berregése. Imádtam azt a zenét, amit a nyüzsgő város kottázott az élet tintájával a létezés síkjának felületére, ám jelen pillanatban a magány csendje volt gyógyír. Megállva, a tó egy szűkebb része fölött átívelő fahídon, támaszkodtam a korlátnak. Megemelve egyik lábamat, a cipőm orrának hegyével kezdtem dobolni a pallókon, a nem rég hallott dallamot, mely észrevétlen lopta magát füleimbe. |
- Igen, át - feleltem tömören egy bólintás keretein belül.
Nem sejtettem volna, hogy aki eleve ebbe beleszületett nincs tisztában ezzel. Gondolom természetes, ha a szülő megosztja gyerekével, hogy ki és mi valójában. Legalábbis szerintem!
Ám amikor a család téma került terítékre. Nos, nem válaszoltam rá. Mégis mit mondhatnék? Hogy volt egy feleségem, aki megcsalt nem egy pasival, és van egy gyerekem is? Nem épp a legjobb ötlet erről cseverészni. Ígyis fáj még valamennyire, és igazságszerint ehhez köthető a jelenlegi életmódom is. Ez az egyéjszakás élet.
- Hogyhogy? Mi volt a testvéreiddel? - tereltem rá a szót, és néztem rá kíváncsian.
Azért vicces, hogy ennyire megadta magát nekem. Végén félreértem, és megcsapolom ösztönösen, holott nem szokásom ez azért. Mármint, hogy random letámadom az adott nőt, akivel le szeretnék feküdni. Igazából ez attól is függ, hogy mikor ettem utoljára ugye. Ha jól számolom jelenleg pár napja, de mivel határaimat szerettem feszegetni így olyan egy hétig mindenképp kibírom vér nélkül. De ha ennyire engedi, akkor lehet némi vért egy-két csók között szívok.
Ekkor jött a kérdésem, hogy hogyan tovább, és meglepődtem, hogy végül hozzám akart feljönni. Azért a nők többsége engem csal fel magához, de nekem így is jó. Joy után nem kéne ezen fennakadnom, mert akkoris ez volt. Talán a vérfarkasok pasinál szeretnék inkább szexelni? Fogalmam sincs, de ígyis megfelel, mint mondtam! Annyi csupán, hogy számomra ez furcsa.
- Oké - simítottam végig még arcán, majd egy lágy csókot leheltem homlokára.
Ezzel kézenfogva útnak is indultunk hozzám. Ahogy megérkeztünk szerény hajlékomhoz kinyitottam előtte az ajtót, és mosolyogva betessékeltem. Benyögtem a szokásos, klisés szöveget, miszerint érezze magát otthon, majd a nappaliba tereltük magunkat.
- Kérsz esetleg enni vagy inni valamit? - mondtam a további megszokott szöveget, de mindvégig ugyanúgy kedves hangnemben, mert tényleg örömmel kiszolgálom legyen szó bármiről!
[AYLIN & SHANE A FÉRFI LAKÁSÁN] |
- Szerintem is. - mosolyodtam el. Bólintottam egyet a kijelentésére. - Át lettél változtatva? - érdeklődöm kíváncsian. Örülök, hiszen egy olyan témához lyukadtunk ki, ami nem csak hogy érdekel, hanem még én is hozzá tudok szólni érdemben, hazugság nélkül. - Én se nagyon merültem el témában tisztavérűként… mondjuk nem is nagyon volt, aki beavathatott volna. - húztam el a számat, bár nem bántam, hogy megint a család témánál ragadtunk le. - Neked van családod? Mármint egy éjszakásként gondolom nincs, de szeretnél? - kíváncsiskodom rendületlenül. Nos nem tudom rákérdezne-e, viszont meg szeretném vele osztani az nézetemet erről. - Tudod én nem szeretnék családot… félek, hogy az lesz velük, mint a testvéreimmel és a szüleimmel… - motyogom a végét márcsak halkan. Ejj, de őszinte vagyok már megint!
Csókjával megint egyenesbe kerültem, s nem nyomasztott az érintése, így belemosolyogtam a csókba, amikor megmarkolta a hátsóm. Kérdése után válaszra akartam nyitni a szám, ám nem adott rá időt, ugyanis a nyakamat vette kezelésbe. Hátradöntöttem a fejem, hogy jobban hozzáférjen az érintett területhez. Azzal a kezemmel, amelyik a hajában volt, óvatosan még közelebb húztam a fejét a nyakamhoz, miközben a másik kezemmel belekapaszkodtam, s a testemmel szorosan hozzásimultam, teljesen átadva neki magam. Az sem kifejezetten érdekelt volna, ha a véremet veszi, örömmel adtam volna a kényeztetéséért. A simogatása márcsak hab volt a tortán, így is teljesen elengedtem már magam a karjaiban, de erre még jólesően meg is borzongtam.
- Inkább hozzád menjünk. - nyögtem ki némi gondolkozás után. Nem mintha egy percig is hezitáltam volna, de nem akartam rávágni, nehogy gyanús legyen. Nem akartam elhívni magunkhoz. Nem a nevelőapám zavart, hiszen ő szinte sosem volt otthon, sokkal inkább azt akartam eltusolni, hogy nála lakom, meg ilyesmik… például úgy tudom, hogy az emberek szobájából gyakran lehet következtetni a jellemükre… márpedig ez a fickó eléggé dörzsöltnek tűnt etéren, így nem kívántam kockáztatni. Szívesen megérdeklődtem volna, hogy mivel foglalkozik, de szinte biztos voltam benne, visszakérdezne, azzal meg csak a baj van. |
- Szerintem ez a normális felfogás - hümmögtem orrom alatt. - Ha ez vigasztal én sem értem a miérteket - vakargattam meg a tarkómat. - Mondjuk tény, hogy én át lettem változtatva, és ennyire a vámpír és vérfarkas ellentétben nem mélyedtem el - merengtem el kis időre.
A bókra, amit aurámra tett csak somolyogtam. Nem egyszer hallottam már ezt, és talán ez is egy jó pont nálam. Igazából ez is egy ok volt, hogy pszichológusnak álltam. Valóban megvan hozzá a kellő kiállásom.
Megint egyfajta megrendülést véltem felfedezni, amikor feldobtam kerekperec a kérdést. Kezdtem kételkedni az egészben.
Ettől függetlenül csókomat viszonozta, és belenyögtem a a pillanatba, ahogy nyakam köré fonta ajkait. Kezemmel lassan lejjebb vándoroltam, le a fenekéhez, és belemarkoltam, de csak lágyan, hogy ő is élvezze.
- Kihez menjünk? Esetleg hogy szeretnéd? - tettem fel kérdésem rekedtesen, amikor elszakadtam hívogató ajkaitól.
Közben felsője nyakát elhúztam, és belecsókoltam. Másik kezemmel oldalát simogattam folyamatosan, hogy megnyugtassam, ha esetleg feszengene, ám ez eléggé fura lenne a részéről, ha már annyira vallja, hogy egyéjszakás. Észrevettem testének borzongását, ami végülis egy jó jel számomra. Úgy néz ki valóban akarja, az más kérdés, hogy miben vert át!
Rossz előérzetem volt... Basszus, már megint az a fránya megérzés, de egyszerűen tudalattim visított, hogy valami nem stimmel. Meg egyben icipici szakmai ártalom is megjelent nálam, mert miközben nyakát csókolgattam én elemezgetni kezdtem, és igyekeztem a kirakóst kirakni a fejemben.
Kicsit rászívtam - nem úgy, hogy helye ott maradjon - a nyakára, majd komótosan eltávolodtam tőle, és édesen kezdtem búgni a fülében:
- Nos? - tettem fel kérdésem nyomatékul a lány számára. |
Azt hiszem ő sem állt túl jó kapcsolatban a megérzésekkel, csupán csak játszott velem. Mindenesetre ez egy csöppet sem zavart, így könnyedén hagytam továbbgördülni a beszélgetés fonalát efölött. Nos nem kívánt kezdeményezni, én azonban forrón vágytam ajkai érintésére, így picit feljebb emelve a fejem, lágyan megcsókoltam, kezemmel finoman végigsimítva az arcán.
Bólintására elmosolyodtam, bár nem vártam megerősítést… igaz, találkoztam már olyanokkal, akik megpróbálták letagadni… sosem értettem miért hisznek egyesek hülyének.
- Azért ok nélkül nem támadok… nem lenne jó ötlet részemről nekimenni egy nálam elvileg erősebb lénynek, nemde? - kérdeztem mosolyogva. - Mindezek melett sosem értettem az ellenségeskedés miértjért. Balga okok miatt nem támadok. - ó, dehogyis nem! Bár az igaz, hogy csak akkor, ha azok a balga okok engem is érintenek. - Na látod, nem akar mindenki megtámadni! - küldtem felé egy pajkos mosolyt. Tény és való ugyan, hogy nem lehet rám húzni a békés jelzőt… - Amúgyis… olyan nyugtató aurád van. - jegyeztem meg neki elgondolkozva. Jó volt a közelében tartózkodni, na!
- Hát majdnem sikerült. - húztam el a számat. Bámész tekintettel figyeltem, miközben igyekeztem megfékezni a kezem, amely, az övének példáját kívánta követni, s selymes tincsei közé vágyott.
- Nem vagyok képeskönyv, hogy minden ki legyen rám rajzolva. - mosolyodtam el, hiába vonta az előbb kétségbe kiejtett szavaimat. Először alaposan meglepődtem a szavain, bár sikerült fenntartanom a nyugalom látszatját. Nem gondoltam volna, hogy így rákérdez… bár… na jó, fogalmam sem volt hogyan szokott az ilyesmi menni. - Igen - mosolyodtam el, bár egy pillanatra végigfutott a hátamon valamiféle apró borzongás. Nem féltem, és nem is voltam kifejezetten ideges, csakhát… egyenlőre még nem tudtam mit is vállaltam magamra… elvégre innen már nincs visszaút. Nyeltem egy aprót közeledésére, de a bűvös szót már kimondtam, így igyekeztem elengedni magam. Szavai sem nyugtattak meg túlságosan, ám az, hogy végigsimított az arcomon, és rám mosolygott, már sokkal varázsosabb hatással volt rám. - Megfelel - gördült mosoly az én ajkaimra is.
Megérezve karját a derekamon aprót sóhajtottam, lélekben készítve magam az elkövetkezendőkre. Keze átvándorolt a hajamban, én pedig érdeklődve vártam, mi fog ebből kisülni. Csókja nem ért meglepetésként, bár nem állítanám, hogy számítottam volna rá. Viszonoztam a csókját, miközben karjaimat a nyaka köré fontam, s beletúrtam hajába az egyik kezemmel, másikkal pedig a hátának simogatására tértem át. Finoman megborzongtam, érezve, hogy kezével az oldalamat simogatja. |
Meglepett kérdésére nem válaszoltam, és egy egyszerű lemondó sóhajjal elintéztem. Én is sokszor badarságnak találom, ahogy a női megérzést, a hatodik érzéket és a többi nonszensz megállapítást... Olykor mégis van benne valami. Talán most is erről volt szó. Merő paradoxon az egész!
Ekkor jött a szemezés. Elmosolyodtam, amikor ajkaimat kezdte fixírozni tekintetével. Végül huncutul én is követtem a példáját, és én is néztem megbabonázva száját, de én nem léptem semmit sem. Maaajd, idővel talán...
Nemsokára kérdésemre válaszolt is készségesen, de ezzel egyúttal kitért rám is. Bólintottam egyet, amikor kinyögte mi is vagyok.
- Hogyhogy nem jössz nekem? Mostanság mindegyik vérfarkas megbékélt a vámpírokkal? - tűnődtem el. - Csak mert múltkor is találkoztam egy békéssel - mosolyodtam el halványan.
Hátna, azt nem kötöm az orrára, hogy le is feküdtem vele. Kicsit nagyon megbékélt Joy a vámpírokkal, khm... Nem mintha ezzel bármi gond lenne, hisz végülis jó volt.
- Azt hittem, hogy a pékségben teljesen kiborulsz - sóhajtottam. - Attól még a csókod még eszméletlenül meglepett - túrtam bele a hajamba.
Ahogy másabb vizekre eveztünk és azt mondta, hogy egy éjszakás csak elgondolkoztam. Nem néztem volna ki belőle... Nem tudom. Nem épp olyan a kisugárzása számomra, de kitudja. Pszichológusként is tévedhetek.
- Nem hittem volna - csak hangot adtam gondolataimnak. - Gondolom akkor többet akarsz tőlem ma éjszakára igaz? - léptem hozzá mosolyogva, és hajoltam közelebb arcához. - Mert akkor szívesen benne lennék - ó, de még mennyire szívesen lennék benne. - Természetesen, ha neked is megfelel - mosolyodtam el, és simítottam végig arcán.
Vonzó nő volt, és ha már ennyire belement és vallja, hogy futókalandos, akkor miért ne?! Mi baj származhatna belőle?
Karomat dereka köré fontam, majd közelebb vontam testemhez. Azzal a kezemmel, ami arcán pihent, most hajába vezettem. Nem kellett több, hogy lágyan, érzékien megcsókoljam, miközben oldalát cirógattam megállás nélkül. |
Sokan nem értik, miért nem szeretem a gyerekeket. Nos ennek több oka is van. Először is zajosak, hangosak, lármásak, illetve ezek egyéb szinonimái. Vérfarkas hallással pedig igazi kínzás a közelükben lenni, amikor ordítoznak, követelőznek. Mindezek mellett volt lelki oka is, bár azt nem szerettem boncolgatni. Ugyanis fájón emlékeztettek a testvéreimre, s arra, hogy gyáván elfutottam. Hiába emlegettem fennhangon, hogy már túl vagyok rajta, kihevertem, azonban időnként hiányérzet tört rám. Olyankor a lelkemet is eladtam volna, csakhogy újra láthassam őket. Mindez pedig leggyakrabban gyerekek közelében uralkodott el rajtam.
- Megérzés? - kérdeztem vissza meglepedten. Sosem álltam túl jól a megérzésekkel, főleg az emberek terén. Jobban szerettem az érzékszerveimre támaszkodni, semmint holmi felszínes, hirtelen jött dolgok után kajtatni. Nos azzal, hogy közelebb hajoltam hozzá, inkább az engem körbelengő “misztikumot” próbáltam erősíteni, s finoman megijeszteni Shanet, ám ez a tervem kudarcba fulladt. Egy pillanatra fogalmam sem volt, miért bámulhat egyenesen a szemembe, ám tekintetemet nem sokáig volt képes lekötni, az ugyanis levándorolt az ajkaira, mire önkéntelenül is -érzéssel- megnyaltam az alsó ajkam, majd hagytam, hogy szemeim visszavándoroljanak a tekintetéhez. Fejemet picit megdöntöttem, kíváncsian figyelve a szemében csillogó fényeket.
- Hát nem éppen. - vigyorodtam el. Mivel hovatartozását már régen beazonosítottam, nem féltem megosztani vele ezt az apróságot. Nem kívántam azonban csakúgy átadni az információt, még játszani akartam vele egy picit. Feladványom azonban meglehetősen könnyűre sikeredett, így elhatároztam, a következő alkalommal más majd bonyolultabbat kap.
- Ühüm, az vagyok. Te pedig vámpír. - nem fáradtam a kérdezéssel, elvégre pontosan tudtam, hogy az. Sosem érdekelt, hogy mit gondolnak fajtársaim a különböző lényekről, ugyanis legtöbbször róluk rosszabb véleménnyel voltam, mint az “idegenekről”.
Valami megmozdult bennem, meghallva az “egy éjszakás” szavak eme kombinációját. Vágytam rá, hogy… az ágyába kerüljek? Na ne már! Néhányszor már gondoltam a szexre, meg arra, milyen is lehet, ez így azonban még sosem fogalmazódott meg bennem. - Ez igazán rendes tőled. - motyogtam, igyekezve fent tartani a figyelem látszatát, ám teljesen el voltam foglalva magammal. Nem is értettem miért, de bíztam a férfiban. Volt valami a kisugárzásában, sőt az egész lényében, ami megnyugtatott. Igen, tudom, hogy ennek ellenére is bolondság rábízni egy jószerivel ismeretlen férfire a szüzességemet, de már elhatározásra jutottam. - Aham, az vagyok. - egyenlőre egyáltalán nem vágytam komolyabb kapcsolatra. Nem hiányzott mindaz, amit magam körül, a suliban, nagyjából mindig láttam és hallottam. Ezt valamiért nem tudtam elképzelni magamnak. Ellenben a dolog szex részére már annál inkább kíváncsi voltam. |
Meglepődtem Aylin taglalásán, ami a gyerekekre vonatkozott. Ritkán hallani ilyet egy nő szájából. Igen, vannak olyanok, akik nem szeretnének gyereket, de mégse így beszélnek róla vagy épp róluk. Most nem igazán tudtam eldönteni, hogy esetleg ez gyerekes felfogás, vagy más van a dologban. Nem tudom.
Ettől függetlenül erre a témára nem tértem ki jobban, hanem vártam inkább gyanakvó kérdésemre a választ, illetve reakciót.
- Nem tudom. Megérzés - gondolkoztam hangosan.
Közben már jött is a nő részéről a sejtelmes költői kérdés, amit megspékelt közeledésével. Nyeltem egyet, és felvettem vele rövidebb időre a szemkontaktust is.
- Talán nem vagy az? - húztam fel szemöldökömet és néztem rá kíváncsian.
Erre a körbeírást választotta Aylin. Őszintén szólva meló után nem igazán akart fogni az agyam. Ma is annyi embert végighallgattam, hogy olykor már sok. Mindenesetre megerőltettem magam, és úgy éreztem jó úton haladok... Sőt, talán a választ is megtaláltam!
- Vérfarkas vagy? - böktem ki könnyedén.
Ez mindent megmagyarázna! A vöröslő szempárt és az állatias viselkedést is. Komolyan kiégek, hogy megint vérkutyulival van dolgom! Esküszöm vonzom őket, de legnagyobb szerencsémre egyiksem akart széttépni, holott nem igazán szívleljük egymást!
Eközben már meg is érkeztünk a parkban és jöttek az intellektuális beszélgetések a részünkről. Visszakérdezésére amit a kapcsolatokra tért ki csak fejem csóváltam meg. Ezt kivételesen hagytam lógni a levegőben, és tovább hallgattam figyelmesen beszédét.
- Nos, valóban... Sok ilyen van - bólogottam, és helyeseltem vele. - Én is egyéjszakás vagyok, de ha a partner nem az és egyéb dolgokat mesél bele, akkor hagyom a fenébe. Nem akarok azért annyira nagy szívtörő lenni - sóhajtottam. - Talán te is egy éjszakás vagy? - kérdeztem tőle érdeklődve, és igyekeztem azért tapintatos is lenni. |
No igen, mit is vártam… mást se lelkesített fel az ötlet, hogy nekiugorjak egy gyereknek… pedig megtenném én… legalább tiszteletet tanulna a kis taknyos.
- Nem szeretem a gyerekeket. Hisztis kis vakarcsok, akik toporzékolnak, meg nyávognak, ha nem kapnak meg valamit. - ismertettem röviden a véleményemet a porontyokról. Amúgyis, milyen undorító szokás ez már?! Ha akarunk valamit, azért harcolni kell!! A gyerekek olyan gyáva nyamvadékok! - Mit rejtegetnék? - pislogok rá meglepetten. Értetlenségem ezúttal valós, tényleg fogalmam sincs mire gondolhat. Rá kell azonban döbbennem, számára nem olyan nyilvánvaló, hogy vérfarkas vagyok. Mindig elfelejtem, hogy ezt más lények nem nagyon tudják kiszűrni. Könnyedén közelebb hajoltam hozzá. - Honnan veszed, hogy ember vagyok? - kérdezem halkan. Ezúttal ugyan nem teszek semmi olyat, ami felfedné mi is vagyok igazából, de ha ügyes, akkor biztos összerakja magától is. Na jó, azért még egy kicsit rásegítek. - Nem szeretem, ha kapcsolatba hoznak a “rokon” négylábúval. Korlátolt lényeknek gondolom őket, akikben nem igazán dúl a harciasság, illetve a szabadság érzése. - hiszen nincs is annál mámorítóbb, mint amikor a magad ura vagy…
- Aham! - karoltam vidáman belé, azon merengve mit is ért jó éjszaka alatt. Elvégre kicsit kétértelmű volt a dolog, én meg megcsókoltam… na de ezen nem akartam görcsölni, úgy döntöttem, hagyom, hogy a következők csakúgy megtörténjenek. Rögtönzésben mindig is jó voltam. No meg önbizalmam is van, nem is kevés.
Szemrebbenés, és minden nemű gondolkodás nélkül beszálltam a kocsijába. Tudom, tudom, az ilyesmi nem valami bölcs dolog, de hacsak nem jár kábítópisztollyal -amibe egy lónak is elegendő nyugtató van- akkor elég nehezen tud kifordítani a bundámból. Ó igen, fő az önbizalom! Amikor gondosan, és nagyon lovagiasan kinyitotta nekem az ajtót, megvilágosodtam, mégpedig abban, hogy miért is vonzódom én az idősebb férfiakhoz. Nekik benőtt a fejük lágya, és így nem csak az alsó agyukkal gondolkoznak! Mennyivel jobbak, mint ezek az izomagyú, agyonfehérjézett tacskók… na persze azért van ám felsőhatár is… egészen biztos, hogy a 35-40 év fölöttieket már messziről elkerülöm! Nem kifejezetten érdekelt, hogy hova visz, mégis kellemes meglepetésként fogtam fel, a városligetbe érkeztünk. Bár nem az erdő volt, mégis ezerszer nyugodtabb és csöndesebb volt, mint a város többi része.
- Miért hogyhogy? - húztam fel a szemöldököm furcsán nézve rá. - Nem vagyok én kapcsolat függő, vagy ilyesmi. - produkáltam egy apró fintort, elvégre sosem kívántam pasik nyomába loholni… részletkérdés, hogy kb Noelnél ezt tettem, de na, ennyi még belefér. Amúgyis csak segítettem neki. Nyugtattam meg magam. - Meg kicsit elegem van az olyan pasikból akik folyamatosan más csajokat bámulnak, amikor van barátnőjük… vagy amikor már másnap másik nő ágyába fetrengenek… mondják meg, hogy csak egyéjszakás kaland kell nekik… persze annyi mersze egyiknek sincs… - fújtam egyet dühösen. Nos voltaképp magam se nagyon tudtam miről is beszélek, de azért a bámulásból már komoly tapasztalatom volt. - És nem, valóban nem vagyok kapcsolatban. - ingattam meg a fejem könnyedén. Nem is vártam, hogy ilyen egyszerűen megy majd, mármint flörtöltem már máskor is férfiakkal, de akkor volt bennem némi aggodalom, most azonban könnyűnek éreztem magam, s vidáman lépegettem a sors előre kikövezett útján. |
|
Felcsillant a szemem, amikor azt mondta, hogy benne van. Nem sok embernek, vagyis sárkányt adtam oda a tollamat. De ez is lesz. Egyszerűen nem állhattam meg, hogy ne ajándékozzam meg Cassy-t. Túl aranyos volt ahhoz.
- Mindjárt meglátod.
Persze, mosolyogtam hozzá, egy picit én is izgatott voltam, de mindegy. Szóval picit odébb mentem, mert nem szeretem, ha madár alakomban látnak. Átváltozva, kihúztam az egyik tollamat, majd gyorsan, megint emberré alakultam. Ez szerintem nem is volt egy perc sem. Visszamentem, persze a kislányhoz a tollal a kezemben.
- Nos, nem tudom, hogy mondta valaha bárki is ezt neked - adtam neki oda a szerencsehozó tárgyat. - De ezek tényleg szerencsét hoznak. És szeretném odaadni, hogy neked a legjobb legyen - majd csörgött a telefonom, üzenetet kaptam, hogy most rögtön haza kell mennem. - Remélem még találkozunk, szia.
/lezárt kört/ |
Láttam, hogy nem tudja, hogy magyarázza el, a munkáját. Ennyire bonyolult lenne? Na mindegy, majd csak rájövök, ha felnövök.
- Értem. - bólogattam mosolyogva és inkább nem kérdeztem többet, majd ha kicsit idősebb leszek talán rájövök, milyen is ez a munka. A sulis témára nem mondtam többet, nem volt értelme tovább ragozni a dolgot. Főnix? De jó! Tegezzem? Végre! Így annyival egyszerűbb!
- Rendben. - többet nem tudtam, felelni, de muszáj volt mondanom valamit, hogy lássa, megértettem.
- Köszönöm. Igen, de mi lenne az? - kíváncsiskodtam szerényen mosolyogva. |
|
Minden igaz abból, hogy imádom a munkámat, sőt még beszélni is szeretek róla. Csak nem tudom, hogy egy kislánynak, hogyan magyarázzam el mind ezt. Na ilyet se csináltam még, nézzük meg, hogyan sikerülne.
- Inkább csapatmunka. Vannak olyan munkatársaim, akik segítenek, ha nem tudom mit kéne, vagy hogyan mondani.
Persze van ott több személy is, aki segíti a munkámat, de mondom, egy ilyen fiatal személynek talán túl sok lenne.
- Örülök, hogy így gondolkozol.
Hát na, én még 3 évesen is arról panaszkodtam, hogy utálom az ovit, szóval most egy picit szégyenlem magam.
- Főnix, vagyok édesem - mosolyodtam el. - Megtennél nekem valamit? Tudom, hogy idősebb vagyok nálad, de nem szeretem, ha magáznak. Szóval, megtennéd, hogy tegezel?
Hát igen, ilyenkor érzem magam inkább ötvennek, mint huszonnégy évesnek.
- Aranyos neved van! Cassy, adhatok valamit? - kíváncsiskodtam. |
Ahogy mondta, hogy tényleg nehéz a munkája, de mindig is ezt szerette volna csinálni, az eddigieknél kicsit szélesebben mosolyodtam el.
- Ez inkább csapatmunka vagy egyéni? - kíváncsiskodtam tovább. Elkezdett érdekelni ez a dolog.
- Talán azért, mert régen is szerettem új dolgokat tanulni, megismerni. Ráadásul a tanító nénik nagyon kedvesek, és az osztály sem túl rossz. - gondolkodtam el. Na igen, az órák tényleg érdekesek.
Felhúztam kicsit értetlenül a szemöldökömet azon, hogy átváltozik.
- Mi tetszik lenni? - kérdeztem kicsit félénken, hiszen nem illik megkérdezni, de akkor is érdekel. Nem szeretek magázódni, mert nehéz, de amíg nem mondja, hogy tegezzem, nem fogom, mégis csak felnőtt én meg gyerek vagyok. Sőt, korban talán az anyukám is lehetne...
- Cassy vagyok. - mutatkoztam be. Nina? Szép név, de nem tudtam, hogy ezt hogyan mondjam. Na mindegy, inkább hallgatok. |
|
- Igen, nehéz, de soha nem bántam meg, hogy ezt választottam magamnak. Mindig is ezzel szerettem volna foglalkozni. Te vagy az egyetlen kislány, aki nem panaszkodott még a suliról. Szerintem ez a jó gondolkodás. Ó, értem - húztam el a szám. - Hát örülök, azért, hogy anyukád gondolt ilyenekre. Én is sokszor féltem, hogy az osztály közepén átváltozok - nevettem fel. - Biztos, tudsz magadra vigyázni magadra, ha így bíznak benned. Megkérdezhetem mi a neved? Én Nina vagyok. Persze, ha nem akarod megmondani, nem kell. Hiszen idegen néni vagyok neked. Teljes megérteném.
|
Filmekben meg mesékben beszél? Érdekes munka lehet, szívesen csinálnám.
- Biztos érdekes munka. Nehéz? - kíváncsiskodtam tovább.
- Az általános iskola szerencsére még nem nehéz, pláne, hogy anyu kisebb koromban nagyon sok mindenre megtanított, mert nem voltunk biztosak benne, hogy mehetek rendesen iskolába embergyerekek közé. - válaszoltam kicsit szomorkásan. Ugyan itt vannak nekem már a fogadott testvéreim, de akkor is hiányzik anyu.
A kérdésen nem lepődtem meg, hiszen egy 10 éves gyerek mit keres itt egyedül?
- A testvéreim vigyáznak rám, de megkértem őket, hogy kicsit had maradjak még itt. Nem sokára visszajönnek értem, csak most még nem akartqm hazamenni. - feleltem a kérdésére mosolyogva. Azt persze nem mondtam el, hogy nem az igazi testvéreim, nem akartam híresztelni, hogy árva vagyok. |
|
Persze hogy kedves voltam vele, attól még, hogy magamnak nem akarok gyereket, velük még lehetek aranyos és kedves. Nem az ő hibájuk, hogy a szüleim elvették a kedvem a gyerek neveléstől. Hiszen sok, de ismeretlen rajzfilmnek adtam a hangomat. Szóval ja, még mindig nem utálom a kölyköket. Főleg, ha ilyen kis cukorfalatok.
- Hát én, filmekben vagy mesékben beszélek. Nem szerepelek, csak a hangom. Akkor jó, örülök, hogy neked megy - mosolyogtam.
Türelmesen megvártam, amíg lemászik a fáról és átváltozik. Hát egyem meg a kis pofikáját! Hihetetlenül szép kis lány, ez nálam tényleg egy dicséret! Mintha egy filmből lépett volna ki.
- Szerintem is - guggoltam le hozzá. - És mondd, vannak, akik vigyáznak rád? Ne vedd rosszul, csak egy kislány nem szokott egyedül bóklászni a városban. |
Olyan kedvesnek tűnt a néni. De azon kicsit meglepődtem, hogy értette, amit mondtam. Hmmm... nem tűnik sárkánynak, talán főnix? Ők is értik, mit mondunk ilyenkor.
Persze, hogy szóba került a suli, úgy nem szeretem!
- Mit tetszik dolgozni? - kérdeztem kíváncsian. - Sajnos már elkezdődött de annyira nem is vészes. - válaszoltam, majd lemásztam a fáról. Megálltam tőle nem messze, körbenéztem, majd átváltoztam eleinte megamadtak a kék pikkelyeim, majd teljesen emberi alakban voltam már.
- Így egyszerűbb beszélgetni. - mosolyogtam rá kedvesen. Most, hogy újra lett családom, ismét mosolygós és kedves voltam, nem úgy, mint az elmúlt fél évben. |
|
Csókolom. Hát egyem meg a szívét. Mondjuk igen, neki öregnek számítok. Gondolom. Ebben az alakjában elég nehéz megállapítani a korát, de gondoltam, hogy nagyon fiatal. Úgy tudom, hogy a felnőtt sarik, már jóval nagyobbak szerintem. Nem tudnának itt elbújni itt. Max az erdőben vagy a városon kívül. Igazából féltem ezt a kis cukorfalatot, nem tudom mi lett volna, ha esetleg vadász találná meg.
- Én is épp azt csinálom! Csak én azt élvezem, hogy van egy kis szabadidőm. És a suli? Megy? |
Épp a fán ücsörögtem és néztem az embereket, amikor valaki megszólított. Odanéztem és egy rózsaszín hajú néni volt.
- Csókolom. - köszöntem félénken. Hogy érti-e? Nem tudom, de az biztos, hogy nem ijedt meg egy kék kissárkánytól, aki egy fán ül vagy fekszik vagy nem tudom. Egy tuti, nem fogok átváltozni.
- Kijöttem levegőzni, élvezem, hogy nincs tanítás. - válaszoltam halkan, ha nem értette? Hát akkor max szól, hogy változzak át, bár az nem tetszene Rayatnak, ha megtudná, hogy megint sárkány alakban kószálok...
Ha nem érette, amit mondtam, akkor csak halk morgás szerűséget hallhat azt hiszem. |
[203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
