Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:22 - |
|
[203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
Őszintén, nem akartam, hogy véget érjen a nyár, rühellem az őszt az esős, borús időszak miatt. Engem rohadtul befolyásol az időjárás, meg úgy minden is, de ez mellékes most. Ki akartam használni, hogy mé süt a Nap, mert ki tudja mikor látom utoljára felhők nélkül. De még egy okom volt, hogy kimenjek a városba; nem voltam már kórházban! Tudom, tudom megkaptam álmaim dokiját, akit még megkaparintok, az is biztos. Vissza térve a tárgyra, nem szeretek a seggemen ülni. De már lehet tudni ezt rólam. Szóval, vettem fel fekete ruhát, s mentem is ki. Nem volt célom igazából, de valahogy elkerültem a városligetbe. Nem kellett sokat mászkálnom, amikor megláttam valami furcsát, ez MG, mikor nem látsz bizarr dolgot? De egy bébi sárkány a városban, furcsán cuki. De lassacskán odamentem hozzá, mert kíváncsi voltam. Nem volt szerencsém még ilyen fiatal sarihoz.
- Szia, drága. Hát te mit csinálsz itt? - kérdeztem rá, de nem tudom, hogy képes válaszolni. |
Néhány nap telt el azóta, hogy Rayat örökbe fogadott. De úgy tűnik Reyna nem kedvel annyira, na mindegy, majd megszeret.
Megkezdődött a suli, így délelőtt Rayattal és Sofiával bevasároltunk mindent, ami kellet, délután meg kicsit megengedték, hogy sétáljak a városligetben, meg menjek játszani másokkal, úgy ,hogy ők mentek tovább. Hazavitték a füzeteket a táskát, mindent, amit vettünk.
A városligetben bementem kicsit a fák közé és átváltoztam. Felmásztam egy fára és úgy mentem tovább. Végül a tó közelében, ott, ahol Rayattal találkoztam, letelepedtem az egyik fára. |
Örültem annak, hogy nem próbált meg olyan nagyon szóra bírni, mert elfogadta azt, hogy nem vagyok egy bőbeszédű ember. Mikor mondta, hogy most már későre jár és ideje lenne menni, és haza kísér csak elfogadtam a kezét, hogy felhúzzon a padról, de utána el is engedett. Elmondtam neki a címet, ami nem volt olyan messze innét, így talán hamar oda is értünk.
Út közben még egy keveset beszélgettünk, de mivel sötét volt engem jobban érdekelt az, hogy mi vagy mi ugrik elő a sötétből. Azonban az a baj, hogy ha nagyon megijedek vagy veszélyben érzem magamat, akkor agyaraim lesznek, sárkány farkam, szemem aranyszínben pompázik és a legrosszabb esetben a szárnyaim is előjönnek.
- Örülök, hogy nem kell egyedül mászkálnom ilyen sötétben – mosolyogtam rá kislányosan, miközben lassan sétáltunk, de nem beszélgettünk olyan sokat, mint előbb. Inkább most csak egymás mellett sétáltunk és nem beszélgettünk.
- Én is remélem – mosolyogtam és intettem neki, ahogy elindult a saját otthona felé. Én pedig a hotelba indultam, de még előtte szintén elköszöntem tőle. – Jó éjt Damien – fordultam el és bementem a hotelba, majd a kis lakásba mentem, ahol még egy darabig megszállok, míg nem találok magamnak rendes lakást.
[MIDORI OFF] |
Lassacskán sikerült megnyugtatnom őt, vagy legalábbis úgy tűnt. Miután elengedtem és bocsánatot kértem, feltűnt az az apró mosoly arcán, amitől nekem is mosolyognom kellett. Jobb ha eleinte óvatosabb vagyok, ugyanis nem akarom, hogy tartson tőlem. Mondjuk nem vagyok erőszakos, ha netán úgy adódna, hogy itt és most neki esek..ő pedig ellenkezne békén hagynám. De persze semmi ilyesmi nem járt a fejemben. Most kivételesen nem.
- Igazán nincs mit..még sem hagyhatom, hogy egyedül mászkálj ilyenkor.. - mondtam komoly hangnemmel. Főleg mert azok is a közelben lehetnek. futott át agyamon. Nem jelentett semmit sem a lány nekem, de azt azért még sem akarom, hogy valami vérszívó vagy egyéb szörnyeteg bántsa. Még egy kis ideig egymás mellett ültünk, itt-ott szóltunk valamit, bár Midoriból egyre nehezebben szedtem ki valamit. Tényleg megviselhette a dolog.
- Gyere, kezd későre járni..hazakísérlek. - álltam fel és mosolyogva felényújtottam a kezem. Ha elfogadta felsegítette a padról, majd csak újra zsebembe dugva a kezem elindultunk. - Merre felé laksz? - kérdeztem kíváncsian, miközben ráemeltem tekintetem. Amint elmondta, csak bólintottam. Nincs olyan messze innen..vagyis így nagyjából tisztában voltam a címmel. Mégis csak 25 éve, hogy itt élek. Az út hátralevő részében próbáltam még kicsit szórabírni, ami nehézkesen kissé, de ment.
Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el mikor megérkeztünk a helyszínre. Mondjuk az meglepett, hogy egy hotel épüléténél álltunk. Csak homlokomat ráncolva néztem végig az előbb említett épület falain, végül visszapillantottam a lányra. - Akkor..remélem még látjuk egymást.. - mosolyodtam el. Persze nem állt szándékomban megszólni azt, hogy itt lakik, csak meglepett. Nem lehet könnyű neki, és legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy jöjjön hozzám..aludjon ott, de az mégis csak furán jött volna ki.
- Jó éjt, Midori.. - köszöntem el végül, majd csak megvárva míg ő is bemegy, elindultam hazafelé én is. Rosanna már biztosan halálra aggódja magát, ugyanis mondhatni szó nélkül léptem le, és az sem árultam el neki, mi az a dolog, ami miatt rá sóztam a bevásárlást.
[DAMIEN OFF] |
A hátamat ért simogatások megnyugtattak, ami amúgy jól is esett, mert szerencsére nem éreztem magamat rosszul. Általában, hogy ha valami nagyobb behatás ér, akkor azt nagyon rosszul viselem, mert nem szoktam hozzá ahhoz, hogy bármi féle-fajta dolog történik velem. Apám bezárva tartott, nem engedett ki, félt, hogy újra megtörténi az elrablásom azért, mert én vagyok a klán legfiatalabb sárkánya. Ez természetesen nem történt meg a hat év alatt egyszer se, de nem is szeretném, hogy megtörténjen. Soha! Egy olyan helyre küldött, ahol remélhetőleg nincsenek vadászok és a fajom nyugodtan élhet tovább.
Amint éreztem, hogy még mindig ölelő karjaiban tart, de miután ezt észre vette úgy kapta el kezét, mint, aki megégettek. Jó volt, hogy nem éreztem azt, hogy bármi félre rossz szándék vezérelné, így nem is jöttem zavarba, pusztán csak mosolyogva megszólaltam:
- Semmi baj – mosolyogtam ismét fel rá, de olyan aranyos volt, ahogy elkapta tekintetét rólam. Most ő nem nézett rám, de ez csak egy pillanatig tartott és ismét láthattam kék szemeit, amik még most is nagyon szépen csillogtak, ahogy egyre sötétebb lett.
Pár perc múlva bele is egyezett abba, hogy leüljünk egy padra, aminek nagyon örültem, így talán védve voltam az őrült biciklisektől. Leültem mellé a padra, miközben szoknyám alját piszkáltam.
- Ó, hát köszönöm – néztem rá hálásan, mert tényleg nem akartam egyedül mászkálni a városban, mert olyat nem igazán csináltam még. Mindig vissza értem a hotelbe még jóval sötétedés előtt, így nap közben kicsit biztonságosabban éreztem magamat, mint éjszaka. Sárkány lévén ez hülyén hangzik, de nekem soha nem tanították meg azt, amit már meg kellett volna tanulnom és ez annyira rossz számomra, hogy most azon legyek, hogy végre normális életet élhessek.
Érintése, ahogy a kézfejemet megsimította kellemes volt, de nem tulajdonítottam neki olyan nagy dolgot, mert biztosan csak nyugtatásképp tette, mert, hogy tényleg nagyon meg voltam ijedve a biciklistől, de már talán nyugodtabb vagyok.
Azonban most nem tudtam mit mondani neki, nem voltam jó abban, hogy az emberekkel ismerkedjek, így nem nagyon tudtam azt se, hogy mikor is kéne megszólalnom, vagy mit mondhatnék, vagy mit kérdezzek tőle… Gáznak éreztem, hogy nem tudtam megszólalni. |
Komolyan ennyire lesokkolta volna a történtek? Jó, valóban nem játék az ilyen, mert komoly baja is eshetett volna ha nem rántom el az útból. Viszont most pedig itt remeg a karjaimban és szintr megszólalni is alig bír. Úgy tűnik tényleg nincs hozzászokva a mindennapokhoz és az emberekhez. Ezért pedig nem hibáztatom. A hátát továbbra is simogattam, hátha ezzel lenyugtatom egy kicsit. Miután pedig lassan elengedte pólómat, később pedig engem is, csak elmosoylodtam és úgy néztem le rá. Ekkor tűnt csak fel, hogy én még mindig ölelem, így csak mint akit megégetett volna valami, gyorsan elengedtem a lányt.
- Öhm, neharagudj.. - túrtam zavartan a hajamba, miközben elpillantottam róla. Nem szabad rámenősnek tűnnöm, sőt most mondjuk nem is gondoltam semmi olyanra. Neki is bíznia kell bennem, ahhoz viszont szép lassan kell haladnunk. Végül Midori is megköszönte, amire csak megcsóváltam a fejem.
- Ugyan, nincs mit köszönnöd...és ilyenre ne is gondolj. Nem történt semmi, pont. - ezzel pedig lezártnak is tekintettem a témát. Felesleges már ezt tovább boncolgatni, megtörtént, jól van, hála nekem és ennyi. Miután újra megszólalt kíváncsian rápillantottam, de nem fejezte a mondatot. Helyette csak rákérdezett arra, nem ülünk-e inkább le az egyik padra. - De, persze..menjünk. - egyeztem bele, és magam elé terelgetve a lányt megindultunk. Amint a padhoz értünk leültünk, de tekintetem egy percre sem vettem le róla.
- Valóban.. - bólintottam, miközben én is a távolba kezdtem el bámulni. - De hazakísérlek.. - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon, persze nem akarom siettetni. Addig marad, ameddig szeretne. - Persze addig maradunk, ameddig szeretnél. - pillantottam vissza rá mosolyogva. A nevemet meghallva csak felvontam kérdőn a szemöldököm, és vártam mit is akar mondani. Kijelentésén viszont hatalmas mosoly jelent meg arcomon.
- Ez kölcsönös.. - jelentettem ki, majd csak megsimítottam a kézfejét, de utána el is vettem a kezem. Nem akartam, hogy azt gondolja kihasználom a helyzetet. |
Nyeltem egyet, megpróbáltam megnyugodni. Annyira megijedtem és a félelem beleköltözött a szívembe, ami egyet jelentett azzal, hogy biztos, hogy fogok ide kijárni, hogy ha az életemmel játszik néhány biciklis. Mondjuk hülyeség, mert akkor az életem további részét is a szobámban kellene, hogy töltsem, mert nem fogok kimozdulni onnét és akkor nem történik baleset. Azonban akkor Damient se láthatom, ami annyira nem olyan jó dolog számomra. Végre van egy olyan ember, akivel elbeszélgethetek és ő egy srác. Egy olyan srác, aki… aki tetszik is, de félek is tőle, mert nem tudom… Kicsit még bizalmatlan vagyok vele szemben, de remélem, hogy ez hamarosan meg fog változni, mert szeretném megismerni. Végre lette egy ember, akit ismerek és vele tudnék többet találkozni. Egyszerre mindig csak egy dolgot akarok csinálni. Nem nagyon merem magamat belevetni az életbe, pedig most már szabad a járás, de még most is félek. Az a hat év egyedül töltött év, távol az emberektől, egyedül a szobámban nem tett jót a gyerekkoromnak.
Kis szívem még most is hevesen vert, kezem remegett, ahogy Damien felsőjét szorongattam, de lassan kezdtem elengedni az ujjaimmal és már nem kapaszkodtam belé annyira görcsösen és végül teljesen elengedtem. Azonban, mikor nyugtatásképp a hátamat, majd az arcomat kezdte simogatni és elkaptam a tekintetemet és megilletődve pislogtam minden felé csak Damienre ne kelljen néznem most már. Jól esett az érintése, de ettől meg is ijedtem kicsit.
- Köszönöm… ha nem vagy itt, lehet, hogy már valahol darabjaimra hullottam volna, olyan nagy sebességgel jött ez a biciklis – pillogtam fel rá, majd végül sikerült elmosolyodnom. Hálás voltam neki, amiért segített rajtam és most már biztosan tudom, hogy nagyon is jó, hogy találkozunk, mert… nem tudom, de jó érzés.
- Szóval… én… - akadtam meg kicsit, mert visszaemlékeztem arra, ahogy arcomhoz ért. Kellemes volt az érintése az én hideg, hófehér bőrömön.
- Leülünk egy padhoz? Nem akarok több ilyet, hogy valaki véletlenül elgázol. Talán, ha leülünk, akkor már kevesebb az esély rá, hogy baj lesz – piszkáltam fekete körmeimet, majd nyeltem egyet.
- Kezd lemenni a Nap is – néztem el a távolba. Nem tudtam, hogy mennyi lehetett az idő, de ilyenkor már otthon szoktam lenni. Általában nem mászkálok egyedül, bár most nem is voltam egyedül.
- Damien… - néztem rá, miközben a hajamat piszkáltam. – Örülök, hogy találkoztunk, de tényleg – mosolyogtam rá kislányosan. |
Csak egy mosollyal az arcomon pillantottam rá, mikor egyetértett abban, hogy nem is olyan rossz dolog az, hogy végre kimozdult kicsit. Igaz nem indult túl fényesen a találkozásunk, vagy legalábbis számomra, a gondolataimban, de nem csináltam belőle nagy dolgot. Szerencsére. Szeretném jobban megismerni őt, hiszen biztos vagyok benne, hogyha ennyire antiszociális, még férfival sem volt. Ez miatt pedig biztosan nehezebb lesz a bugyijába bejutni, de semmi sem lehetetlen.
Kezdtem egyre jobban érezni magam a társaságában, ugyanis egy aranyos csajról beszélünk, aki iszonyatosan zavarban van és nehezen bízik meg másokban. Velem pedig még ennek ellenére is leállt beszélni, most pedig itt sétáltunk egymás mellett. Valamilyen szinten csak bízik bennem, ha nem menekült el azonnal. Bár kissé bűntudatom van, ugyanis nekem most az a fontos, hogy az ágyamba csalogassam. De ettől függetlenül nem akarom bántani őt.
- Szerintem is így van..nem hiszem, hogy a véletlen műve ez a találkozás.. - mondtam továbbra is mosolyogva miközben lepillantottam rá. Szinte szemmel látható volt a változása, ahogyan viszonyult hozzám..és maga a viselkedése. Jó, persze látom rajta, hogy még mindig zavarban van, amit én váltok ki belőle. Ezt pedig nagyon is élveztem. Elég egy mosolyt el engednem felé, és máris elkapja a tekintét rólam, majd csak a földre szegezi azt. Ezt pedig nagyon is aranyosnak találtam, bár lehet majd egy kis idő után zavaró is lesz, főleg ha nem fogunk semmit sem haladni.
- Ez teljesen érthető..sosem fogja az ember elfelejteni..ezen nem tudunk változtatni..csak egyszerűen bele kell törődni.. - vontam meg a vállamat és ezt így is gondoltam. Sőt mi több, így is volt. Újabb meglepetés ért, mikor lelkesedni kezdett az autószerelés iránt. - Egyszer gyere el és nézd meg magad.. - ajánlottam fel, remélve, hogy bele is egyez. Ez csak tovább haladás lenne a részemről, szóval nagyon is örülnék neki.
Ezt követően csak minden olyan gyorsan történt. Ha nem veszem időbe észre a száguldó bisiklist, Midorit telibe elvitte volna. Még szerencse, hogy gyorsan cselekedtem és magamhoz rántottam. Szinte éreztem a lány heves szívverését és nem tagadom az enyém is gyorsan vert, ugyanis megijedtem, hogy valami baja esik. Csak álltunk mind a ketten némán, kissé ledermedve, miközben én továbbra is öleltem magamhoz. Midori csak belemarkolt felsőmbe, amitől halványan elmosolyodtam. Még a történtek után sem engedett el, amit persze nem bántam. Egy nyugtató mosollyal pillantottam le rá, ő pedig ebben a percben emelte fel fejét. - Most már minden rendben.. - kezdtem simogatni a hátát, majd csak arcán is gyengéden végigsimítottam. - Komolyan néhányan nem tudják hol is a helyük.. - morogtam orrom alatt, amit a biciklisre értettem természetesen. |
Elmosolyodtam, mikor azt mondta, hogy bizony kár lett volna, hogy ha most nem futunk össze a városligetben. Igazából én is nagyon sajnáltam volna, hogy ha nem találkozom vele, de még egyelőre nem tudom, hogy mi lesz ezek után. Az se biztos, hogy fogok még találkozni Damiennel, de szeretnék. Szeretném jobban megismerni őt, bár eléggé félek attól, hogy valamit rosszul csinálok vagy rosszul jövök ki a dolgokból, esetleg megbánt és újra magamba roskadok, és újra az leszek, aki anyám halála után. Egy megtört, szerencsétlen lány, aki egyedül van megint.
Ebbe nem akartam most bele gondolni, de azért rossz volt erre gondolni.
- Hát… ebben igazad van – mosolyogtam zavartan rá, miközben tovább sétáltunk a járdán a parkban, ami annyira jó volt és kellemes. Most nem siettem haza egyáltalán, mert találtam valakit, aki meghallgat és kedves velem. Talán én is jobban érzem most már magamat, hogy lett egy ismerősöm.
Azonban ahogy rám nézett az annyira… annyira édes volt és olyan szép volt a mosolya, hogy egy kicsit meg is remegett a gyomrom, ahogy rám pillantott, de nem akarom hülyének érezni magamat, hogy bemesélek magamnak mindent, közben pedig nem is úgy van, ahogy gondolom.
- Mondjuk, akiknek találkoznia kellett, az egyszer úgy is találkozik a másikkal. Vagy most vagy máskor – mondtam halkan csak úgy egy jó kis észrevétel gyanánt, mert én hittem abban, hogy akiknek az útja egybe folyik, azok úgy is találkozni fognak egymással.
- Nem volt könnyű, de talán még most is nehéz ezt felfogni – sóhajtottam fel. Ekkor tértünk rá arra, hogy autószerelő, mire elcsodálkoztam. – De jó, nem láttam még, hogy hogyan is raknak össze egy autót. Érdekes lehet – mosolyogta rá, de ekkor nem vettem észre, hogy felém száguld egy biciklis, aki nem nagyon ismeri a fék fogalmát és egyenesen közeledett. Ha Damien nem ránt el, akkor biztos, hogy csúnyán elütött volna az az alak, de még fel se fogtam, hogy mi történt.
Annyira megijedtem, hogy időm se volt reagálni a közeledő veszélyre, de Damien kapcsolt és elrántott, aminek az lett a következménye, hogy mellkasának nyomódtam és én automatikusan belekapaszkodtam a felsőjébe. A bringás nagyon gyorsan elhajtott, meg se állt, ahogy hallottam, mert csak Damien szívdobogását hallottam és bársonyos hangját, ahogy engem kérdez, hogy jól vagyok-e.
- Öhöm… - hümmögtem, de nem néztem fel rá még most se. Megilletődtem és meg is ijedtem, mert azért nekem ez most egy igazán hirtelen jött élmény volt. Nem gondoltam, hogy ilyen is megtörténhet idekint. Látszik, hogy nem volt részem semmiben még.
- Azt hiszem igen… - motyogtam, majd felnéztem rá, de észre se vettem, hogy még mindig erősen markoltam a felsőjét és el se léptem mellőle. |
Biztos voltam benne, hogy nem is bízik meg bennem. Hogy később mi lesz, még magam sem tudom, de csak remélni tudom, hogy beadja a kislány a derekát. Vonzó volt számomra és maga az is vonzott benne, hogy ennyire elérhetetlen. Iszonyat nagy kihívást látok benne, ez pedig arra késztet, hogy ügyesebben közeledjek felé. Bízom benne, hogy sikerülni is fog. Miután megdícsértem azonnal zavarba is jött, még ha ezt el is akarta rejteni. Én persze egyből észrevettem, ennek hatására pedig muszáj volt mosolyognom. Persze nem hoztam fel. - Nincs mit..ez az igazság.. - tettem még hozzá kedvesen.
- Bízz benne, hogy az lesz.. - próbáltam kicsit bátorítani, azt pedig csak remélni tudtam, hogy hatok rá. - Nézd a mostani helyzetet is..ha nem futsz belém, nem találkozunk..az pedig nagy kár lett volna. - mosolyodtam el a bugyiszaggató mosolyommal és egyfolytában a lányt fürkésztem. Tényleg így gondoltam, kár lett volna érte..hiszen egy jó bőrről beszélünk. Akit ugyan puhítani kell, de biztos vagyok benne, hogy napok vagy hetek kérdése, de megadja magát.
- Sajnálom én is..biztosan nehéz lehetett annyi idősen feldolgozni.. - húztam félre a számat. Nekem valamivel könnyebb dolgom volt, hiszen már felnőtt férfi vagyok. Pár éve történt a tragédia, és nem mondom, hogy nem viselt meg, de biztosan jobban fogadtam, mint ő. Hiszen még most is érezhető volt a hangjából, hogy rosszul viseli. Pedig annak már jó pár éve. Nem tagadom örültem is, hogy elterelte a témát és a műhelyemről kezdett érdeklődni. Semmi kedbem sincs most ápolgatni a lelkét, hiszen még nem is ismerem. Nem tudom hova tegyem még őt. Hogy mi az ami megbántja, mi az amit kérdezhetek. Lassan kell haladni, és meg lesz annak is a gyümölcse.
- Autószerelő vagyok.. - vakartam meg tarkómat, ezzel gondolom el is árultam milyen műhelyről beszéltem az előbb. - Kissrác korom óta érdekelnek a kocsik..régi nagy álmom vált ezzel valóra, hogy sikerült megnyitnom a saját kis műhelyemet. - tettem még hozzá mosolyogva, és éppen rápillantottam, mikor észrevettem egy éppen felé száguldó biciklist. Szemeim elkerekedtek és amilyen gyorsan csak tudtam, kézen ragadtam és magamhoz rántottam. Ennek köszönhetően a mellkasomnak nyomódott, de legalább nem gázolta el az a szerencsétlen.
- Jézusom, jól vagy? - kérdeztem halkan, miközben lepillantottam rá. Egyenlőre nem engedtem el, majd ha őt is zavarja közelségem, engedek úgymond ölelésemből. |
0Tényleg nem bíztam benne, bár kedves srácnak tűnt, így akár még bízhatnék is benne, de nem tudom. Az emberekről alig tudok bármit is, így nem nagyon tudom azt, hogy kiben bízhatok meg és kiben nem. Szeretnék barátokat magamnak, de nem tudom, hogy ez mennyire fog sikerülni, mert egyelőre félek az új dolgoktól és attól, hogy már nem vigyáz rám senki és egyedül maradtam teljesen. Arra nem számítottam, hogy meg fogja dicsérni a nevetésemet, így nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Talán egy kicsit most zavarba is jöttem ettől, de megpróbáltam nem mutatni, de nem igazán sikerült még megtanulnom, hogy hogyan rejtsem el az érzelmeimet. Most se jött ki jól a lépés, mert láthatta, hogy zavarba jöttem és egyből a cipőmet vizslattam.
- Hát… öhm… köszi – mondtam halkan, majd újra felpillantottam és elmosolyodtam.
- Igazából nem tudom, hogy mennyire jó dolog az, hogy kimozdultam a szobámból, de remélem, hogy jó lesz már végre valami – sóhajtottam fel. Nem tudja, de az egész életem egy nagy tragédia. Amióta anyám meghalt 12 éves koromban minden tönkre ment. Minden!
Hallva, hogy mi a teljes neve és a kora, meg hogy itt született már egy kicsit számolni kezdtem. Akkor hét évvel idősebb nálam. Nem tudom, hogy ez jó dolog-e vagy sem. Mármint olyan helyes és szép szemei vannak, meg jajj… Nem kéne ilyen butának lennem megint, mert nem ismerem egyáltalán. Sehogy sem!
- Sajnálom a szüleidet… az én anyukám is meghalt. Tizenkettő voltam, mikor megölték… - halkult el a hangom, de teljesen át tudtam érezni azt, hogy mit is érez most Damien, hiszen a szemem láttára ölték meg anyát azok az emberek és raboltak el több hónapra, majd megkínoztak és azóta vagyok ilyen antiszociális és félénk, bizalmatlan mindenkivel.
- Milyen műhely? – kérdeztem rá érdeklődve, hogy egy kicsit eltereljem a beszélgetést mind a kettőnk tragikus életéről. Talán ez egy kis közös pont, ami hihetetlen, de mégis így van. Jó egy olyannak lenni, aki ugyan azt élte át, amit én. |
Van egy olyan érzésem, hogy nekem sikerülhet kicsit megpuhítani a lányt. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de nem lehetetlen. Hiszen már most mennyivel bátrabb lett, alig tíz perc alatt. Az okát egyenlőre nem tudom, miért is ennyire félénk, de remélhetőleg később ezt is elárulja.
- Na, örülök..tényleg nem kell stresszelni. Főleg nem mellettem. - kacsintottam egyet, majd csak folytattam. - Most mondhatnám, hogy bízz bennem, mert valóban megbízhatsz..de mivel alig tíz perce, hogy ismersz nem fogom ezt kérni.. - néztem rá mosolyogva. Úgy tűnik lassacskán tényleg tudok rá hatni, ugyanis azonnal mesélésbe is kezdett. Szóval magántanuló volt..ez a volt szócska kezd tetszeni, ugyanis ebből azt is kivehetem, hogy már nem tanul, szóval valószínű, hogy már nagykorú. A nevetése nagyon aranyos volt, és komolyan mondom szívesen hallgatnám még tovább is. - Nagyon aranyos vagy, mikor nevetsz.. - mondtam ki semmiből, semmibe, viszont ezután jöttem csak rá, hogy valószínű, hogy újra zavarba fogja magát érezni.
Szerencsére rábólintott arra, hogy kicsit meséljen magáról, így csak zsebembe dugva a kezeimet kezdtem el figyelni szavaira. Itt-ott rá is pillantottam mosolyogva, de addig nem szólaltam meg, amddig nem volt rá szükség. Kezdetben a tanulmányairól kezdett beszélni, erre pedig kissé felcsillant a szemem. Gyors számolást végezve a fejemben, megállapítottam, hogy körülbelül annyi éves, mint amennyinek gondoltam. Ez pedig azt jelenti, hogy nagykorú..szóval simán lehetnek akár perverz gondolataim is. Nagyszerű.
- Ugyan, eddig jól megy.. - viszonoztam pillantását egy mosollyal. Eközben a lány újra mesélni kezdett, viszont itt derült ki, hogy miért is lett olyan, amilyen. Szóval mondhatni az apjának köszönhető, hogy kimozdult végre, bár egyszerre magára is hagyta. Egy újabb ok, hogy magam mellé csalogassam. Hiszen nincs senkije, családja sem - illetve a városban -, ahogyan barátok sem. Van egy olyan érzésem, hogy jó út felé haladok. - Értem..szóval apád hatására végre kimozdultál..Örülök neki.. - mondtam mosolyogva.
Ezt követően arra kért, hogy most én meséljek kicsit magamról. Hát számítottam erre, de rendben..legyen. Akármennyire is utálok magamról beszélni. Persze nem fogom eltúlozni, haladjunk szépen lassan. - Igen, jogos..szóval a nevem tudod..de azért megismétlem. - nevettem fel. - Damien Bradford a nevem és már huszonöt éve itt élek, na meg persze itt is születettem. - árultam el egyben a koromat és azt is, mióta tartózkodom a városban. - A szüleim meghaltak.. - a húgomról pedig nem fogok beszélni.. - ..egy jóbarátommal élek, aki egyben a munkatársam is. Van egy műhelyem..régi vágyam volt, hogy sajátot vezessek.. - pillantottam rá kisifús mosollyal és csak remélni tudom, hogy megelégszik ennyivel. |
Jó volt, hogy tudta kezelni a zavaromat, meg azt, hogy mennyire félénk vagyok most, mert hát ilyen a természetem. Egész életemben bezárva voltam, nem mehettem emberek közé és most szinte teljesen a mély vízbe lettem dobva apám által, mai egyszerre volt rémisztő is, meg egy új és merőben jó érzés kerített hatalmába. A szabadság érzése.
- Oké, lazítok – sóhajtottam fel, mire talán egy kicsit meg is nyugodtam, bár még mindig szorongtam, hogy egy idegen emberrel, egy sráccal vagyok egy légtérben, ami nem mindennapi volt. Már az, hogy emberek között lehetek nagy szám. Sárkányként meg főleg nagy szám.
- Hát igen… nagyon ritkán járom emberek közé. Magántanuló vagyok, vagyis voltam – motyogtam halkan az orrom alatt és inkább a cipőmet néztem, hogy ne legyek annyira zavarban.
- Ennél lassabban már nem is lehet – nevettem fel kissé, mert oké, hogy lassan sétáltunk, de Damien nem a sétára gondolt, hanem… igazából nem is tudom, hogy mire, de jó volt, hogy nem haragudott rám azért, mert neki mentem.
- Hát… mesélhetek – néztem fel rá, miközben szépen lassan sétáltunk a városligetben. – Mint mondtam, magántanuló voltam hat évig, most érettségiztem le, és fősulira fogok menni, azt hiszem – sóhajtottam fel, majd felsőm alját kezdtem piszkálni kicsit, hogy mit is mondhatnék magamról.
- Amint látod, nem vagyok egy nagyon bőbeszédű – pillantottam fel és el is mosolyodtam féloldalasan.
- Apám úgy döntött, hogy ideje kibújnom a szobámból és ebbe a városba hozott, de ő persze maradt otthon, így egyedül vagyok – húztam el a számat. Ez azért számomra is ijesztő volt, de remélem, hogy lesz olyan, akivel átvészelem majd a nehezebb időket. Remélem…
- De ne csak én meséljek magamról, te is mesélje egy kicsit, így fair – néztem rá már tényleg magabiztosabb mosollyal. Nem féltem attól, se hogy goth külsőm és fekete szemeim megrémisztik, mert semmi jelét nem láttam annak, hogy így érezne, aminek nagyon örültem. |
Feltűnt, hogy talán mintha kissé felbátorodott volna, de ennek ellenére még mindig olyan kis csendes maradt. Mondjuk legalább már a szemembe tud nézni, ez pedig szerintem haladás. Tekintetétől újabb mosolyra húzódtak ajkaim. Hihetetlen, hogy lehet valaki ennyire aranyos. Mert annak tartottam. Látszik rajta, hogy nem egy kislány, mégis olyannak tűnt. A tekintete, a félénksége és maga a beszéde. Miután bemutatkoztam, feltűnt, hogy kissé elgondolkozott azon, el e fogadja a kéznyújtásomat. Végül apró kezét, az enyémbe helyezte, amin csak újra mosolyogni tudtam.
- Örülök a találkozásnak, Midori.. - mondtam, ezt követően pedig rákérdeztem arra lenne e kedve sétálni kicsit. Újabb habozás következett, ami már kezdett kissé zavaró lenni. Komolyan ennyire antiszociális? Vagy nem értem tényleg..Csak vártam mi sül ki ebből, majd végre csak rábólintott a dologra.
- Hé, nyugi..lazíts..csak egy séta. Nem eszlek meg.. - mondtam egy vigyorral az arcomon. Tényleg nem akartam bántani, most kivételesen még hozzá sem fogok érni. Csak egyszerűen meghívtam sétálni, ebben még nincs semmi. Miután mentegetőzni kezdett miért is ennyire félénk, csak megcsóváltam a fejem. - Ugyan, nem vagy furcsa..mondjuk azt látni, hogy nem vagy valami szocális, de ezen lehet segíteni. - próbáltam bátorítani. Be kell kicsit törnöm a kiscsajt, ha azt akarom, hogy beadja a derekát. Nehéz menet lesz ez nem tagadom, de szeretem a kihívásokat. Főleg ha ennyire nagyszerű a tét, mint most.
- Akkor haladjunk lassan..rendben? És most nem a sétára gondolok.. - próbáltam kicsit oldani a feszültséget azzal, hogy hülyéskedem. Én már csak ilyen vicces srác vagyok..igen. - Szóval..mesélsz nekem kicsit magadról? Vagy én kérdezzek? - húztam fel kérdőn a szemöldököm. Most nem arra pályáztam, hogy kihallgassam őt, egyszerűen csak kíváncsi voltam kivel is állok szemben. |
Most már, hogy végre volt bátorságom rá nézni nem éreztem magamat annyira bátortalannak, de azért még fura volt a helyzet. Az, hogy egy idegen sráccal beszélgetek, az nekem maga volt a… hát a megtestesült kihívás, de úgy érzem, hogy menni fog. Mennie kell, mert szeretnék végre ismerkedni és barátokat szerezni, de mint annyiszor mondtam, nagyon félek, de le kell győznöm a félelmemet, hogy beszélgetni tudjak vele és nem csak makogni.
- Rendben, vigyázni fogok. Örülök, hogy te ilyen elnéző vagy velem – mosolyogtam kissé halványan rá, majd mikor bemutatkozott és nagy kezét felém nyújtotta egy kicsit megállt bennem a vér is, de aztán kisvártatva, bátorságot szerezve magamnak, megfogtam a kezét, majd elmosolyodva én is bemutatkoztam neki.
- Az én nevem Midori – mosolyogtam rá ismét. – De mindenki csak Midonak hív, bár nekem mindegy, ahogy neked jobban tetszik – motyogtam kissé, mert talán hirtelen túl sok mindent mondtam el neki.
Hallva azt, hogy megkért, hogy tartsak vele egy sétára elgondolkodtam. Más esetben siettem volna haza apámhoz, de mivel ő nem ebben a városban volt, így nem gondoltam azt, hogy nagyon rohannom kéne haza… Vagyis a hotelba, ahol lakom, mert még nincs saját lakásom.
- Persze, van kedvem. Biztos, hogy… mármint mégis csak én mentem neked, és… - akadozott a hangom kissé, de aztán megráztam a fejemet. – Mindegy, mehetünk – léptem mellé, de még most is olyan magas volt, hogy az hihetetlen.
- Kicsit nekem új ez a helyzet, az is, hogy bárkinek neki megyek, meg az, hogy bárkivel is sétálok. Ha furcsa vagyok, szólj rám, nem mindig veszem észre magamat – mosolyogtam zavartan, majd ajkamat kezdtem rágcsálni kicsit. Zavarban volta és ideges is voltam. Remek kombináció! |
Mondanám, hogy furcsálom a viselkedését, de akkor hazudnék. Fogalmam sincs miért, de általában ezt váltom ki az emberekből. Annyira ijesztő lennék, hogy még rám se mernek tekinteni? Bár ez a lány még furcsább volt. Annyira félénk és apró..mert hozzám képest tényleg az volt. Ahogyan ott állt előttem, lesütött tekintettel..késztetést kezdtem érezni, hogy megérintsem. De nem tettem, mintha attól félnék, hogy a kezei közt összeroppan.
- Nincs mit köszönnöd. Csak máskor kicsit jobban vigyázz. Nem mindenki ennyire elnéző mint én. - mosolyodtam el újra, és már kishíján az álla alá nyúltam, hogy végre rámemelje tekintetét. Erre viszont nem volt szükség, ugyanis magától is megtette. Hihetetlenül különleges szemei voltak..azok a hatalmas fekete szemek...fogalmam sincs miért, de engem lenyűgöztek.
- Nincs gond, nyugalom. - próbáltam megnyugtatni, bár örültem volna ha végre kicsit felbátorodik és nem csak a bocsánatomért esedezne. Lenne pár ötletem hogyan is büntethetném meg, de azt hiszem ezt most későbbre kell hagynom. Valami oknál fogva kihívást jelentett nekem a lány. Arra viszont rá kell jönnöm miért. Megmondom őszintén belőle nem tudnám kinézni, hogy közülük való. Annyira ártatlan..az a tekintet, mintha meg lenne rémülve. Vajon bántották? Vagy egyszerűen ilyen a természete? Fogalmam sincs..de ki fogom deríteni. Ahogyan azt is, hogy ki, illetve mi is ő.
- Damien vagyok.. - nyújtottam felé a kezem, ha elfogadta kezet fogtunk, ha nem..úgy is jó. Semmit sem fogok erőtetni.. Még nem.. Most, hogy így szó szerint összefutottunk, azt hiszem meg is van a mai szórakozásom. A további dolgok ráérnek, vagy majd maximum dobok egy üzenetet Rosanna-nak, hogy szerezze be, nekem dolgom akadt. De még milyen dolgom.. - Van kedved sétálni? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, remélve nem ijesztettem még el a lányt. Néha kissé rámenős tudok lenni, de nem tehetek róla. Ilyen vagyok, ha nekem kell valami..azt meg is fogom szerezni, kerüljön bármibe is. |
Annyira kellemetlenül éreztem magamat, de tényleg. Nem akartam ennek a srácnak neki menni, de senki másnak se csak… csak még hozzá kell szoknom ahhoz, hogy rajtam kívül vannak mások is itt, akik normális életet élnek és nem töltöttek hat évet teljesen bezárva, mint én. Ezért is volt rossz, hogy magamra lettem hagyva, mert apám úgy döntött, hogy nem fog többet pátyolgatni és elküldött ebbe a városba, hogy éljem az életemet. Persze azért segít, de már teljesen egyedül vagyok, mint a kisujjam.
Hallva a srác hangját egy kicsit furcsán éreztem magamat. Olyan mély hangja volt, ami csak úgy cirógatta a fülemet, de tényleg, Furcsa volt ezt érezni, így kicsit még elidőzött tekintetem az arcán és csak pár pillanat múltával esett le, hogy a könyvemet felvette a földről és felém nyújtott.
- Köszönöm – motyogtam zavartan és a földet kezdtem kémlelni fekete szemeimmel. Azoktól mindig féltek az emberek, így megszoktam, hogy lesütöm a szememet. Most is pont így tette, mert nem akartam elijeszteni őt, ha már ilyen kedves volt velem, hogy nem cseszett le, amiért neki mentem.
- Én igen, jól vagyok… Téged nem ütött meg a könyv? Tényleg nem akartam neked menni, szóval ne haragudj, kérlek – pillantottam fel most már rá és ekkor láttam meg, hogy milyen gyönyörű kék szemei vannak ennek a srácnak. Jajj, olyan furán érzem magamat most, de komolyan. Nem gondoltam volna, hogy pont ilyenkor egy ilyen helyen bárkivel is találkozok, aki az ellenkező nemhez tartozik. Nagyon magas is, ami nekem még furább, és kisebbségi komplexust ébreszt bennem, de nem bántam.
- Nem figyeltem oda, hogy merre megyek… - piszkáltam egy hollófekete tincset, ami épp nem a szemembe lógott. Most lehet, hogy itt fogok szabadkozni egész nap ennek a srácnak, mert nagyon bántam most már, hogy telibe neki mentem. Másik kezemben a könyvet szorongattam, amiről már meg is feledkeztem. |
Szép napunk volt mára, így miért is ne használnám ki ezt? Bár a műhelybe be kellene szereznem pár cuccot, de az azthiszem még ráér. Nem tűzött túl erősen a nap, de még így is kellemes idő volt. Általában a műhelyben rohadok néhány szerelésre váró autó társaságában, vagy éppen Rosanna szórakoztat. A lány, aki olyan volt számomra, mint egy kishúg. Tényleg sokat jelentett nekem, és szinte nem is tudnám már nélküle elképzelni a mindennapjaimat. Mondhatni nekem már csak ő maradt, ahogyan én is neki. A szülei elhagyták, a nagymamája pedig másfél éve, hogy meghalt. Azóta nálam lakik, ami kissé furcsa volt eleinte, de még sem hagyhattam az utcán őt. Persze jól kijövünk, elejétől fogva, de a kapcsolatunk kizárólag baráti kapcsolat, vagy lehet akár testvérinek is mondani.
A városba tartottam, mint már említettem, de előtte úgy döntöttem sétálok kicsit. Így kötöttem ki a városligetben, ahol csak néhány ember - vagy éppen valami fajzat - lézengett. Sosem szerettem az idegen szörnyeket, mert igen..számomra azok voltak. Szörnyek, akiket el kell tüntetni a föld felszínéről, ugyanis veszélyesek az emberekre. Kiskorom óta erre neveleltek, de nem bántam meg..a mai napig nem bánom azt sem, hogy annyit kiirtottam, amennyit. Megérdemelték..
Mielőtt újra csak felidegeíteném magam, próbáltam elhesegetni ezeket a gondolatokat, eközben viszont valami, vagy inkább valaki telibe gyomron vágott. Nem mondanám, hogy fájt, bár kellemesnek sem mondanám, csak egyszerűen meglepett. Egy nálam jóval alacsonyabb lány volt, könyvvel a kezében, ami időközben a földre hullott. Az ilyen emberetől kapok frászt. Komolyan, mi a szent szarért nem lehet ezt otthon csinálni? Vagy annyi pad van a közelben..üljön hát le és olvasson. De ne a járókelők között.. Mindegy is, ilyenen nem fogom felhúzni magam. Még szerencséje van, hogy jó napom van, nem mellesleg bocsánatot is kért. Csak, hogy barátságosabbnak tűnjek, féloldalas mosolyra húztam ajkaimat, miközben lehajoltam a könyvért.
- Ugyan, nem történt semmi.. - nyögtem ki végül, majd csak odanyújtottam a könyvet is felé. Így jobban megnézve a lányt, nagyon törékenynek tűnt, arca pedig olyan volt, mint egy porcelán baba. Fiatalnak tűnt, nagyon is..bár meg nem mondanám hány éves. - Na és te jól vagy? - kérdeztem rá barátságosabban. Nem tagadom eszembe jutott pár dolog, mit is lehetne egy ilyen lánnyal kezdeni, bár még a korát sem tudom. Pedofil azért mégsem vagyok.. |
A nyár utolsó napjait élveztem ki, mielőtt elkezdődött volna az iskola. Mivel magántanuló vagyok… vagyis voltam még idén, így sokkal könnyebb volt, de jövőre már sajnos egy új iskola vár rám. Mivel leérettségiztem és úgy gondoltam, hogy érettségi után én szeretnék főiskolára járni azt már nem lehetett megoldani úgy, hogy magántanuló legyek. Nem is akartam már… Barátokat akartam szerezni, új embereket akartam megismerni, ami csak úgy sikerülhet, hogy ha nem csak a tanárommal találkozom, hanem új, velem egy korcsoportba tartozó fiatalokkal, bár a srácokkal való találkozás annyira rémisztő számomra még egyelőre, hogy nem tudom azt mégis, hogyan fogom megoldani, de szerintem sikerülni fog.
Mivel ma nem tűzött annyira a Nap, így nem kellett nagyon vigyáznom a hófehér bőrömre, ami annyira érzékeny a napsugarakra, hogy kénytelen vagyok olykor napernyőt használni, aki mindig felkelti az emberek figyelmét, de amúgy alapból az a stílus is, amit képviselek, de még mindig nem sikerült megszoknom, mert ritkán járok emberek közé. Ma mégis kimerészkedtem és a városligetben sétáltam az árnyékban egy nagyon jó könyv társaságában. Persze, hogy nem figyeltem, hogy merre megyek. Láttam olykor oldalt elhaladó biciklis árnyékokat, de annyira nem érdekelt ez most, hogy a könyvre figyeltem teljesen és kizártam a külvilágot. Ennek meg is lett a következménye. Egy szép és ügyes mozdulattal neki is mentem valakinek. A könyv kiesett a kezemből, majd megtántorodtam, mert azért meg is ijedtem.
- Ne haragudjon… én… sajnálom… - kezdtem hebegni, habogni, majd még be is csuktam a szememet, de végül kinyitottam, hogy meglássam azt, akinek ügyesen neki mentem. Nem számította erre. Nagyon nem. Egy fiatal, de tőlem mégis idősebb srác volt az, akinek telibe neki mentem, így még jobban elszégyelltem magamat.
- Bocsánat… - zavarogtam egy kicsit még mindig. |
Bólintottam egy kicsit mikor mondta, hogy ismeri a típust:
- Hjaja, jóféle volt, nem szívesen váltam meg tőle - ingattam a fejemet. De a technika rohamléptekkel fejlődik, így muszáj idővel sajnos váltani. Ha valami elavult, akkor nehéz hozzá alkatrészeket találni sajnos. Ez van. Mosolyogva hallgattam a további mondatait és hozzáfűztem:
- Valóban, sajnos egyre nehezebb manapság a régebbi kütyükhöz bármit is találni. A mostaniak többsége meg tök hamar lemerül... - és döntse el így az ember, hogy melyik a jobb. Felnevettem kicsit a csodálkozásán és meséltem még egy kicsit a defyról:
- Annyira bírja víz alatt, hogy bedobod akváriumba és felhívod, simán működik a kijelző, de még az érintőpanel is. Lazán fel tudod venni víz alatt is a készüléket. Én még sosem próbáltam, mert azért így is próbáltam rá vigyázni. Nos, sikertelenül mert mégis két emeletet zuhant, hiába élte túl... - jó nem pofázok inkább lyukat a hasába, pedig tudok bőven dumálni ha jó a társaságom és nem un rám. Szerencsére eddig ez úgy tűnik nem történt meg. Ráadásul érdekes stílusa is van a csajnak. Kicsit nyers de nem teljesen alpári, hiába káromkodik sokat. Bár úgy vélem semmi gond nincsen a káromkodással, a mostani világban ez a legkisebb gond basszus. Ráadásul aki sokat szitkozódik az őszinte ember. Én is az vagyok, maximum csak azt tartom titokban, hogy főnix vagyok.
Kuncogtam egy kicsit azon mikor felajánlotta, hogy kifizeti a telót:
- Fizetni azért viccelsz? Ha veszel bele új akksit, akkor körülbelül ott vagy a teló áránál, szóval felesleges. Én csak felajánlottam, hogy ha a Nokiád teljesen bemondja az unalmast akkor neked adom - nekem úgysem kell és ha másnál több haszna van akkor miért ne adhatnám oda ingyen? Bár ha jól sejtem megint feleslegesen próbálom majd meggyőzni erről, hiszen mint megállapítottam nagyon makacs természet. Ő tudja...
Majdnem felnevettem a pillogó fején ahogy meghallotta a nevemet. Nos valóban nem hétköznapi név, valszeg nem sok spanyol se kószál errefelé. Elmosolyodtam halványan a mondatán majd megszólaltam:
- Spanyol név igazából, jómagam is onnan származom. Amúgy megértem, hogy beletörik a nyelved, a spanyol már csak ilyen - kuncogtam kicsit a végére.
Kicsit nagyokat pisloghattam mikor felhívott lakásra, ráadásul még várjam meg, így megszárad a kabátom. Őőő...mivan? Hát az legalább egy-két nap! Annyit biztosan nem maradok ott, nem azért mert bajom lenne vele csakhát na. Csücskös azért. Valószínűleg ezért is tehette hozzá részben, hogy amúgy van szárítógépe is. Ó, az más:
- Rendben, így már okés. Addig majd szemtanúja lehetek egy mélybúvárkodó Nokia feltámasztásának. Esetleg segédkezhetek benne - vontam vállat lazán. Ha okés volt neki, akkor összeszedtem az íjamat és a nyilakat hozzá, majd útnak is indultam vele. *gyalog, akárhogy azt rádbízom*
[ MAGGIE és DAM el a lányhoz ] |
[203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|