Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:22 - |
|
[203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
Ott volt, élőben újra és mennyire más volt, amit én láttam az erdőben, nem ezt a lányt ismertem meg, most sokkal ridegebb kifejezés volt. Hihetetlen hogyan át tudott csapni egyből ezekre. Olyan sok oldalát ismertem meg a napokban, amit évek alatt nem és talán én vagyok az egyetlen. Anxo, ne álmodozz. Pedig meg akarnám tenni, álmodozni akarok, hogy egyszer ez a nőszemély teljesen megnyílik nekem és nem kell életveszélyben lennem vagy átváltoznom, hogy egyszer végre rendesen lássam őt, ne kelljen semmilyen kivétel hozzá, hogy normális beszéljünk. Még mindig nem tudom kiverni a simogatást a fejemből, képtelen vagyok és talán ezért szégyenkeznem kéne.
- Sajnálom... csak mak elég zavaros napom volt - sóhajtottam.
Ez egyáltalán nem volt hazugság, mert őszintén nem segített a bajomon inkább még jobban összezavart és ez rohadtul megrémisztett engem. Mi van ebben a lányban, hogy ennyire megfogott? Mi bajom van egyáltalán nekem? Erre nem tudtam válaszolni, mint amennyi a többire, ami vele kapcsolatos. Pedig az lenne a dolgom, hogy ilyen kérdéseket megoldjak, de úgy látszott most nem megy ez nekem egyáltalán.
- Azért vagyok Ez a munkám. És ne - félbeszakítottam magam. Nem kellenne hallani amit mondani akartam, nem voltam készre, hogy tudja én bármit megtennék érte. - Nincs mit, igazán - eresztettem egy mosolyt. Nem vagyok olyan erőben, hogy rákérdezzek, hogy mit akart mondani még. Nem akartam kikényszeríteni belőle. - Zuhanyoztam, Carrie. A telefonom meg ott maradt a hálószobában és pucéran, vizesen nem fogok mászkálni a lakásomban, senki miatt - sikerült valami hazugságot összefabrikálnom, bár szerintem ezzel megint megbántottam őt. Azt pedig igazán nem akartam.
- Várj! - fogtam meg a csuklóját mielőtt elment volna. Nem akartam, hogy elmenjen, még egyszer nem. De akkor ki kellenne találnom valami hazugságot megint. Nem szeretek hazudni, főleg neki nem, de most már teljesen mindegy. - Ho-hogy van, Jake? - nagyszerű, ennél szarabbat nem találhattam volna ki. |
Nem sokkal később végül Anxo is megjött. Meglepett, hiszen, mint már mondtam nem gondoltam volna, hogy tényleg eljön. Mondjuk arra is gondolhattam volna, hogy éppen dolgozik. Bár a seb miatt nem biztos, hogy beállt melóba. Most jövök csak rá, hogy szinte semmit sem tudok róla, ő viszont elég sok mindent rólam. Igaz ez a mukája miatt is lehet, bár azt eddig nem tudhatta miért is lopok. Most viszont tudja, amit nem szerettem volna ha megtud.
- Tudom.. - túrtam bele a hajamba, egyenlőre csak ennyit mondtam. Vészhelyzet? Hát most nem éppen az van, egyszerűen csak..mit is akartam egyáltalán ezzel elérni? Komolyan azért hívtam ide, hogy megköszönjem? Kezdek teljesen bedilizni.. futott át agyamon, majd csak felsóhajtottam.
- Igazából..magam sem tudom miért hívtalak ide..Bár, megakartam köszönni még egyszer, hogy segítettél megkeresni az öcsémet.. - mondtam kissé zavartan, de nem néztem Anxora. Alsó ajkamba harapva meredtem a földre, végül erőt véve magamon fepillantottam a férfira. - Szóval..köszönöm. Ha te nem vagy.. - de itt be is fejeztem. Kezdek átmenni nyálgépbe..erre pedig nincs szükség. Oké, megköszöntem, kész. - Csak..ennyit akartam. Elmondhattam volna telefonba is, csak hát nem vetted fel.. - vontam meg a vállamat. Igen, mindig is ezt csinálom. Amint kezdek jól kijönni valakivel, áltáváltok újra bunkóra és nem hagyom, hogy közelebb kerüljön hozzám. Most is így volt..úgy érzem Anxo más lett a szememben..már nem tudom utálni őt, még annak ellenére sem, hogy elakar kapni, hogy rácsok mögé dugjon.
- Én..izé..akkor megyek is. - nyögtem ki, végül kikerülve őt el is indultam. |
Miért késtem? Nos az a helyzet, hogy meg kellett várnom, hogy Carrie eltűnjön, mert ha meglátja, hogy egy farkasból ember lesz, nem kicsit kapna sokkot. Mondjuk teljesen megértem, sokak csak azt hiszik, hogy Magnolia Valley ugyanolyan város, mint a többi. Ha tudnák, hogy rengeteg lény emberi alakot ölt és úgy sétál el mellettük. Én se vagyok más, nem mondom azt, hogy nem. De akkor is a tudatlanok picit jobban járnak, hiszen emberi dolgok miatt kell aggódniuk más lények miatt nem kell nagyon. Fura ez a világ, így is meg úgy is igazából, nem kell ahhoz vérfarkasnak lenned, hogy félj az emberektől.
De nem erről kéne beszélnem, hanem arról, hogyan fogom kimagyarázni, hogy nem vettem fel a telefont, de még is eljöttem a találkozóra. Nyomozó vagy, Vives, találj ki valamit, jézusom. De még mindig tökéletesen érzem a kezét, még ha... nem is vagyok abban az alakomban. Én se, ő se tudja miért igényeltem annyira azt a simizést, de azt tudom, hogy nagyon jól esett és akarok még többet. Ne, ne is kérdezzetek rá, hogy miért lettem egy ilyen önző dög, de az lettem. Amikor kiértem a ligetbe és megláttam, megint boldog lettem. Gyorsan oda is mentem hozzá.
- Szia, Carrie. Miért hívtál? A telefonszámomat csak vészhelyzetekre adtam meg! |
Fogalmam sincs mi ütött belém, hogy ilyen hirtelen találkozni akarok Anxoval, de..meg kell köszönnöm neki újra. Ugyanis aznap nem volt alkalmam. Nem beszélve a vacsorát is, amit vissza fogok majd neki fizetni..valamikor. Igazából nem tudtam, hogy látta e az üzenetet, vagy, hogy egyáltalán akar e látni, ezzel együtt el jön e. De én bíztam benne, hogy igen.
Már egy ideje, hogy itt voltam, csak leülve egy padra vártam. Mondjuk időpontot nem beszétlünk meg, de várok fél órát, ha addig nem jön..haza megyek. Alig telt el pár perc, szinte felugrottam és úgy döntöttem nem találkozom vele még sem. Mégis mi a franc baom van? futott át agyamon, miközben szemeim elkerekedtek. Eddig is találkozunk, nincs semmi ebben..Most akkor mit játszom meg itt magam? Nincs ebbe semmi..csak megköszönm és már itt sem vagyok. De akkor miért ver ilyen gyorsan a szívem? Én tényleg meghülyültem..Anxorol beszélünk, akivel ki nem állhatjuk egymást..Aki évek óta üldöz, mert egy rohadt kis tolvaj vagyok. Valószínű hogy ez vagyok a szemében. Felsóhajtottam. De mégis kit érdekel ez? Mert engem nem..gondoljon csak annak, akinek akar.
Végül csak visszaültem a helyemre és tovább vártam a fiút, bár nem voltam benne biztos, hogy el fog jönni. |
Úgy tűnik örül, hogy tegezhet, bár melyik gyerek ne örülne? Magázni amúgy is olyan bonyolult! Nekem sem sikerül mindig, amikor egy “nálam öregebb” személlyel beszélgetek. És ennek csak a felét teszi ki az ok, hogy állandóan el akarom magam nevetni, főleg, amikor csúnyán néznek rám, mert úgy szólítom meg őket, mintha korombeliek lennének. Pedig valójából én vagyok az idősebb! Mondjuk a csapat másikfele meg pont azt szerette, hogy olyan bájosan bénán magázok.
- Anyukád nagyon bölcs volt - mosolyogtam rá szélesen. - És igaza volt, az enyémet meglágyítottad. Bár azt annyira nem nehéz! - nevettem el magam. Igen, az én szívembe könnyen belopta magát bárki.
Nagyon boldognak tűnt, amikor kijelentettem, hogy örökbefogadom. Mondjuk ki nem? Nem csodálkozom, hogy örült neki, hiszen olyan kegyetlenül bántak ott vele. Visszaöleltem, miközben finoman a hátát simogattam.
- Aham - úgy tűnt ez nagyon fellelkesítette. Na persze egy ilyen csöppségnek biztosan minden újdonság. Ekkor jutott eszembe, hogy a lovakat még nem is említettem. - Szereted a pacikat? - érdeklődtem meg, remélve, hogy a válasza igen lesz.
- No gyere, menjünk vissza az árvaházba, és ott kitöltöm az örökbefogadásodhoz szükséges papírokat, meg összeszedünk mindent, amit elszeretnél hozni. - nyújtottam felé a kezem, hogy a kocsimhoz vezessem.
Az árvaházban amikor kijelentettem miért jöttem először hitetlenkedve bámultak rám, de ellenkezni nem ellenkeztek. Igazából meglepődtem, hogy ilyen könnyen “ideadták” Cassandrát. Neki nem az lenne a feladatuk, hogy gondosan és alaposan feltérképezzék az örökefogadót? Na persze ezt nem most kívántam nekik megemlíteni. Nos először nem akarták beengedni Cassandrát, mondván, hogy majd kihozzák a holmijait, de kiharcoltam neki. Na jó, elég volt egy pillanatra megvillantanom lila íriszeimet, hogy zöldutat kapjak.
Mindeközben hazatelefonáltam Sofnak, hogy takarítsa ki az enyém meg az ő szobája között lévő szobát. Neki el mertem mesélni, hogy mit követtem el, sőt ő még örült is neki. Na Reyna már keményebb dió lesz. Már előre elképzeltem a fejét, meglátva a kislányt…
[Cassy és Rayat a közös lakhelyen, alias a lovardában] |
Amióta anyu meghalt, csak nagyon kevesen öleltek meg, ezért most ez nagyon jól esett. Rayat olyan kedves! De valamiért rosszul éreztem magam, amiért csak úgy elsírtam magam, meg hogy itt nyafogok. Pedig én nem ilyen vagyom ám!
A fonat az meg tényleg nagyon tetszett. A hajam utoljára akkor volt befonva ilyan szépen, amikor anyu még élt.
Amikor kérte, hogy tegezzem, csak szélesen elmosolyodtam, hiszen úgy annyival knnyebb beszélgetni, bár, ha csak külsőre nézzük, akkor is simán lehetne Rayat az apukám. Mi sárkányok meg sokáig élünk, így ki tudja, hány éves valójában.
- Anyu mindig azt tanította, hogy az emberek szívét egy mosollyal a legegyszerűbb meglágyítani. - feleltem. Szerintem anyunak igaza volt, hiszen ha mosolyogva végigsétálsz az utcán, akkor biztosan lesz néhány ember, akik vissza fognak mosolyogni.
Mondta, hogy tényleg szeretne örökbe fogadni, meg hogy jégtörő még úgysincs a családjukban, meg hogy lesz majd saját szobám, stb, én meg egyre jobban kezdtem örülni.
Akkor, úgy azonnal nem is tudtam mondani semmit. Csak ott ültem a padon, velem szemben Rayat, aki pont most mondta, hogy örökbe akar fogadni, én meg örültem, de azt se tudtam, mit mondhatnék, így csak szorosan megöleltem.
- Tényleg van egy főnix testvéred is? - kérdeztem csillogó szemekkel. Még soha nem találkoztam főnixxel, biztos nagyon kedvesek ők is. |
Őt ölelve azon gondolkoztam, vajon hányszor lehetett része ilyesmiben. Óvatosan tartottam a karjaimban, hiszen régen öleltem át gyereket, nem szerettem volna túlságosan megszorítani, nehogy fájdalmat okozzak neki. Lágyan simogattam a hátát, hisz pontosan tudtam, olykor egy ölelés minden szónál többet mond, avagy jobban esik. Elmosolyodtam arra gondolva, hogy kívülről úgy nézhetünk ki, mint apa és lánya.
- Örülök, hogy tetszik - mosolyogtam rá szélesen. Ugyan kicsit többet is szöszmötölhettem volna, de olyat akartam neki csinálni, amit nem nehéz kibontani, és nem kócolja össze nagyon a haját. Ahj, azok a praktikussági szempontok! Elvégre szegénynek biztosan egyedül kell boldogulnia, fölösleges nehézséget pedig nem akarok az útjába gördíteni.
- Nyugodtan tegezhetsz ám, sőt szeretném is. - mosolyogtam rá melegen. - Igen, hiszen sokat bántottak, és nem sok szeretetet kaptál, de te mégis mosolyogsz. Ezért őszintén csodállak téged! - néztem a szemébe.
-Szükséged van ránk. Megismerni egymást pedig még lesz időnk. - mosolyogtam. - Kis jégtörő amúgy sincs még a családban. - kacsintottam rá. - Hidd el, a többiek is örülni fognak neked. Hely pedig van bőven, nagy házban lakunk. Kapsz saját szobát is, ami csak a te birodalmad lesz. - küldtem felé egy újabb barátságos mosolyt. Hát előre terveztünk, hogyha valaki találna magának párt, akkor ő is elférjen a házunkban. Szóval a mi szobáinkon kívül volt még négy, ami üresen állt. - A sárkányoknak össze kell tartaniuk! - nevettem el magam. |
Amikor megölelt, csak szorosan hozzábújtam. Igaz, hogy nem ismerem, de ő is sárkány, így csak nem lehet olyan gonosz, hogy bántson. Nem olyan, mint azok a gonosz bácsik, akik bántották anyut. Jól esett, hogy valaki figyelcrám és nem csak az ágyamba parancsol, hogy fogjam be a számat. Olyan kegyetlen hely az árvaház.
Befonta a hajamat, amint kész lett végigtapogattam, hogy tudjam milyen lett.
- Ez gyönyörű, köszönöm! - fordultam felé mosolyogva. Amikor azt mondta, hogy egy kis hős vagyok, elgondolkodtam.
- Tényleg így tetszik gondolni? Hős lennék? - kérdeztem meglepetten. Ezt még nem mondta nekem senki. De amit ezután mondott, attól a szavqm is elakadt. Hogy mi? Örökbe szeretne fogadni? Tényleg? Lehetne új családom. Testvéreim. Nem akartam hinni a fülemnek. Arcomra széles mosoly ült ki és eleinte csak tátogtam, mint a hal, hogy most mi is van.
- Tényleg örökbe fogadna? Pedig nem is ismer. - kezdtem lassan, kicsit hitetlenül. Nem kételkedtem benne, de valahogy mégis olyan volt, mintha álmodnék. - De ha komolyan tetszik gondolni, akkor én nagyon örülnék. Mindig is szerettem volna testvéreket, meg egy szép nagy családot. - ragyogott fel újra az az aranyos, reménykedő mosoly az arcomon. El se hittem volna még tegnap, ha azt mondják, hogy bátran szökjek meg, mert találkozni fogok egy kedves sárkánnyal, aki majd örökbe is fogad. Szerintem az illetőt bolondnak neveztem volna és ismét felmásztam volna a fa tetejére a kertben. |
Amikor elkezdett sírni óvatosan átöleltem.
- Sshh… - fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Francba, az aki még egy kislányt sem tud megvigasztalni, az minek megy pszichológusnak?! Belegondolni is rossz, milyen nehéz lehet az ilyen intézetekben dolgozók munkája. Márha persze egyáltalán érdekli őket, hogy mit mond az a gyerek, aki előttük ül. Mert szomorú, de van akit hidegen hagy. Csak kapja meg a “jól megérdemelt” fizetését, aztán a többi már nem számít, egy kicsit sem. Hisz ugyan kit kérdeznek meg arról, hogy jól végzi e a munkáját? Istenbizony senkit. Hiszen egy gyerek hogyan tudná megmondani, miképp végzi a munkáját?
Óvatosan kibontottam a haját, majd nekikezdtem a befonásának. Szépen lassan haladtam, igyekeztem minél szebbet kihozni belőle a lehetőségekhez mérten. Amint megvoltam a fonással, a buksiját kezdtem el simogatni, csakhogy tudja, nem párologtam még el mellőle.
- Ez szörnyen hangzik. Akkor egy kis hőssel állok, akarom mondani ülök szemben. - eresztettem meg felé egy apró mosolyt. Nem mertem rendesen elmosolyodni, elvégre mégsem volt a helyzetén semmi mosolyogni való, de reméltem, sikerült bele öntenem egy kis lelket. Sajnáltam szegényt és… csak kikívánkozott belőlem. Elvégre ha tőle magától kérdezem meg, akkor mondhat nemet is és nincs az a kényszer, mintha kész tények elé állítom.
- Figyelj… - na jó, kétszer is meg kellett gondolnom, hogy mit akarok mondani, és hogy hogyan fogalmazzam meg. - Örökbe fogadhatlak, ha te is szeretnéd… - na igen, nem hülye ő, csak gyerek, közelítsünk szemből, és hagyjuk a mellébeszélést. Na de most jöhet az indoklás! - Jobb lenne neked egy fajtársaddal, illetve kettővel. Vagy néggyel! - nevettem el magam. - Van egy húgom, és a szüleink is ott laknak egy házzal arrébb. Meg van egy fogadott húgom is, s bár ő főnix, szerintem vele is kijönnél, nagyon kedves. No meg rajong a gyerekekért. - mosolyogtam rá. - Én pedig szeretnék egy kishúgot, akit dédelgethetek. - villantottam rá kiskutya szemeket. - Az enyéim már felnőttek, és nem hagyják magukat. - vágtam szenvedő képet, majd azért visszacsalogattam a mosolyt, az arcomra. |
Láttam, hogy meglepődött. Így a kérdésére teljesen nyugodtan válaszoltam. Sajnálja? De jó nekem! De ez nem hozza vissza anyukámat.
- Igen, sajnos az vagyok. - sütöttem le a szememet szomorúan. Nem néztem rá, nem akartam látni, hogy szánakozik. Olyan rossz érzés!
- Nem, sajnos nincs testvérem, de mindig is szerettem volna egyet. Csak közbejött az, hogy elvesztettem anyut. - gördült le egy könnycsepp az arcomon. Mióta anyu meghalt egyszer sem sírtam. Most meg egy idegen bácsi előtt kiöntöm a szívem, amikor a pszichológus néninek sem mondtam semmit eddig.
- Én is örülök. - mondtam és próbáltam nem sírva fakadni. Egy ilyen erős nagylány nem sír. Egy ilyen erős nagylány nem sír. Mondogattam, de csak rosszabb lett, így amint átalakultam eltört a mécses. Hogy lehetek ennyire béna? Miért kell pont most kiakadnom? Anya elment, nem lesz senki aki foglalkozna velem, aki szeretne. Cassy kapd össze magad!
Kedvesen mosolygott rám és én elfogadtam a helyet továbbra is sírva. Nem lehet igaz! A kérdésre, hogy befonhatja-e a hajam csak bólintottam. Ennél csúnyább úgy sem lehet már.
Már pont kezdtem megnyugodni, de jöttek a kérdései az árvaházról.
- Nagyon rossz. Aki nem fél tőlem, mert más vagyok, az ugyanezért bánt. A nevelők nem tudnak odafigyelni mindenkire rám meg a többségük nem is szeretne figyelni. Van egy kedves néni, de ő meg vérfarkas, így ő sem tud teljesen megérteni. - válaszoltam könnyes szemekkel. |
- Ó, árva vagy? Annyira sajnálom… - istenem milyen szörnyű érzéketlen barom vagyok. Meresztettem rá hatalmas, bocsánatkérő szemeket. Szörnyű dolog lehet árvának lenni… - Van tesód? - remek Rayat, még ilyen jó kérdés?! Esetleg azt nem akarod tőle megkérdezni, hogy mikor veszítette el a szüleit?! Borzalmas vagy, én mondom neked!
- Örvendek a találkozásnak Cassandra! - mosolyogtam rá. Csendben figyeltem, miközben elhagyta a fát és átváltozott emberi alakba. Valami hasonlóra számítottam, bár még így is majd elolvadtam az előttem álló aranyos kislánytól. Váá, úgy szeretem a gyereket! Nekem is lesz legalább három! Na persze csak akkor, ha sikerül mellé lőnöm egy normális hölgyet… ha meg nem, akkor örökbe fogadok egy halom kölyköt… abban a percben bevillant, hogy akár őt is örökbefogadhatnám, hamár így neki álltam fantáziálni. Tényleg, sokkal jobb lenne neki egy -pontosabban több fajtájabelivel, plusz egy főnixxel- mint egy árvaházban, ami azért csak az embereknek van fenntartva… mondjuk egy pici vérfarkassal mit kezdenek? Uhh, rossz mégcsak belegondolni is! Azért nem akarok fejjel a falnak rohanni, előbb még ismerkedem vele, hiszen lehet jól érzi magát ott, ahol van, és nem is akar változást. Akkor pedig kegyetlenség lenne tőlem kirángatni onnan.
- Persze, gyere csak! - nyújtottam felé barátságosan a kezem. Kedves mosollyal igyekszem bátorítani, hiszen nem eszem embert -se sárkányt- de ő ezt nem tudhatja. A ruházata nem a legjobb, meg a frizurája sem, dehát mit vár a sárkány? Az árvaházak sohasem milliomosok.
- Befonhatom újra a hajad? - teszem fel neki a kérdést. Mindig is imádtam befonogatni a húgaim haját, egészen azóta az alkalom óta, mióta anya egyszer összeveszett Reynával, és a húgom engem kért meg, hogy fonjam be a haját. Akkor még rengeteget bénáztam, de mostmár remekül megy, hála a több évtizedes gyakorlatnak. Néha-néha még Sofia megkér, hogy alkossak a hajával, de amúgy ritkán van alkalmam ilyesmit csinálni.
- Milyen az árvaház? Mármint kedveled az ottaniakat? Jóban vagy a gyerekekkel, meg az oktatókkal? - kérdezem kíváncsian. - Illetve sajnos nem tudom pontosan hogyan hívják azokat a felnőtteket, akik vigyáznak rátok. - magyarázom neki. |
Nem gondoltam, hogy ennyire kedves lesz velem bárki is. Hiszen csak anyukám viselkedett velem bármikor is kedvesen az egyik tanító nénimen kívül. De ő azóta elment az iskolából.
- Az árvaházból. - válaszoltam szomorúan. Nem értem, miért mesélek egy idegen bácsinak magamról, de valahogy megnyugtatott a kedvessége. Majd csak fél nap múlva fognsk keresni, hiszen tudják, hogy ha el akarok bújni, akkor meg is teszem és nem találnak meg.
Ezután megkérdezte a nevemet, de mielőtt válaszolhattam volna, bemutatkozott ő. Rayat, milyen furcsa egy név!
- Cassandra vagyok. - mutatkoztam be én is. Mondta, hogy szerinte jobb lenne átváltoznom. Picit gondolkodtam rajta, de igaza volt. Lemásztam a fáról és kicsit arrébb mentem, hogy úgy tűnjön, mintha most jönnék, majd átváltoztam.
- Ideülhetek? - kérdeztem félénken, miután megálltam mellette. A hajam csúnyán volt befonva és a kardigánom nagy volt rám, ráadásul csúnya is. Ha valaki látott már árvát, akkor gyorsan rájöhetett, hogy én is az vagyok. |
Jaj Istenem, olyan aranyos volt! Jó napottal köszönt,hogy egyem a lelkét! Nem vagyok én ezer éves, csupán háromszáz, és még ígyis kölyöknek érzem magam. Széles, s végtelenül ártatlan mosollyal -legalábbis remélem, hogy végtelenül ártatlan, elvégre nem vagyok pedofil, sőt mitöbb, nagyon elítélem az ilyeneket- figyeltem, ahogy lejjebb mászik. Következő megszólalására azonban nagyon meglepődtem.
- Megszöktél? Dehát honnan? - érdeklődtem, attól tartva, hogy apró társamért valahol nagyon aggódnak a szülei. Tyű, én halálra aggódtam már magam csak attól is, ha Reyna vagy Sof csak öt perccel is később ért haza, mint mondták. Nem, nem kontrolási mániám volt, csak nagyon aggódtam értük, nehogy bajuk essen. Elvégre én voltam a nagy és erős bátyjuk, akinek az volt a feladata, hogy megóvja a gyenge és gyámoltalan lánytestvéreit. Na mondjuk itt volt a problemsz… Reyna se gyenge, se gyámoltalan nem volt, azt meg végképp nem szerette, ha annak nézték, vagy gondolták.
- Hogy hívnak? - kérdeztem apró társamtól. - Én Rayat vagyok. - mutatkoztam be neki, még mielőtt megszólalhatott volna. - Nem változol vissza emberi alakba? Persze ha nem akarsz, nem muszáj. - siettem megnyugtatni, hisz nem akartam én neki megmondani, hogy mit csináljon. - Csak úgy nem kéne azért aggódnom, hogy észrevesznek. - nevettem el magam. Szörnyű, tényleg borzalmasan aggódó vagyok. |
Tudtam, hogy észre fog venni. Kedvesen köszönt, majd meg is kérdette, hogy mi járatban vagyok erre.
- Jó napot! - köszöntem félénken. Ennél többet nem nagyon akartam beszélni, de muszáj volt, hiszen ő kedves velem, én meg árva vagyok. Kicsit lejjebb másztam a fán, hogy jobbsn lásson, meg én is őt. Az emberi alakjáról nem tudtam eldönteni, hogy milyen sárkány lehet, csak azt éreztem, hogy ő is az.
- Megszöktem. - válaszoltam őszintén. Nem akartam ennél töddet mondani, de biztos, hogy rá fog kérdezni. Na meg ő nem tűnik olyannak, aki hajlandó lenne bántani egy kislányt, pontosabban engem. |
Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mennyit ücsörögtem csöndben, bámészan a padon, de egyszercsak halk neszre lettem figyelmes a “fám” koronája felől. Először azt hittem, csak valami kósza madár talált valami érdekeset ott fent, de aztán megcsapta az orromat a fajtám illata. Egy sárkány?! Fent van a fán és senki nem visít rémületében? Na erre befizetek! Néztem fel kíváncsian a lombok közé. Meglepetésemre először semmit, és senkit sem láttam. Egy jobban felcsigázva kerestem hát a neszezés okozóját. Megtalálva boldog mosollyal figyeltem az apróságot. A csöpp sárkány igazán aranyos volt, fajtáját tekintve pedig -kék színét számításba véve- a jégtörők közé osztottam be.
- Helló - köszöntöttem halkan, nem törődve az engem csorgó nyállal bámuló nő meglepettségével, aki valószínűleg azon csodálozott, hogy miért egy fához beszélek őhelyette. Tudom, kegyetlenül hangzik, de egyáltalán nem érdekelt az a plázacica, aki a kedvemért márcsak egy topban virított. Úgy voltam vele, ha többet akarna egy éjszakánál, akkor inkább idejött volna hozzám beszélgetni, nem pedig távolról mutogatná majdnem fedetlen kebleit. Nem éreztem magam trófeának, egy kalandnak, nekem rendes pár kellett. Szóval látványosan nem vettem tudomást a nőszemélyről. Helyette sokkal inkább az apró sárkányt tüntettem ki a figyelmemmel.
- Mi járatban vagy errefelé? - kérdeztem tőle halkan. - Vigyázz, nehogy meglássanak az emberek és valamelyikük ártson neked! - aggódtam érte. Jaj, de atyáskodó vagyok! Reyna valszeg ettől van a plafonon... |
Sosem csináltam még ilyet, de ma kiszöktem sárkány alakban az árvaházból. A kerítés mellett lévő magas fáról lemásztam a kerítés túloldalán. Nem érdekelt, hogy meglátnak-e a felnőttek. Fájt, hogy az árvaházban csak bántanak a többiek így elsétáltam, vagy inkább futottam a városligetig. Ott felmásztam egy fára és úgy közlekedtem tovább, mások feje fölött. Megérkeztem a tó közelébe. De szerettem volna beleugrani! Olyan meleg van!
De megálltam egy fa tetején, ami alatt egy pad volt. A padon ült egy bácsi, szaglásztam kicsit és éreztem, hogy ő is sárkány. Nem szóltam hozzá, csak kényelmesen elhelyezkedtem a feje fölött és elfeküdtem a vastag faágon. Vártam, hogy észrevesz-e. Hogy fogok-e vele beszélni? Talán, de nem biztos. Hiányzik az anyukám! |
Ma nem volt túl sok dolgom, és mivel Reyna meg Sofia az egyik lesántult lovat ápolgatta, természetesen engem találtak meg a feladatra, hogy beszerezzem számukra a kellő krémet. Én meg aranyos bátyóként repültem és megvettem nekik, majd haza is fuvaroztam. Persze csak a művelet után jutott eszembe benézni a hűtőbe, ahol elég nagy sivárság uralkodott, így nekiindultam mégegyszer a városnak, ezúttal bevásárlás céljából. Végezvén a bevásárlással, még nem akartam hazamenni és főzni, így -mivel szerencsére nem vettem a melegben romlandó dolgot- besétáltam a városligetbe, egy kicsit kiszellőztetni a fejem. A kocsim leparkoltam a közelben, így a kajákat sem kellett magammal cipelnem, ráadásul közel is volt az autó. Otthon állandóan lószag fogadott, amit, bár nem utáltam, azért nélküle is meg tudtam lenni. Most tehát üdítően hatottak, az itt uralkodó illatok. Lassú léptekkel haladtam a kavicsos úton egy tó felé. A tavak nagyon vonzottak, hisz sárkányként, és úgy amúgy is nagyon szerettem fürdeni. Mivel éjfúria voltam, nem pedig tűzokádó a vízzel is tök jóban voltam, bár azért a holdfénynél semmi sem tudott jobban ellazítani. Most egészen kevesen voltak, szóval láttam rá esélyt, hogy ha esetleg kiürül a liget sárkányalakban megfürödjek. Az orrom amúgyis jó volt, így megéreztem volna a közeledőket, mindemellett pedig simán vissza tudtam tartani a levegőmet addig, amíg elsétáltak a tó mellett. Most azonban mégcsak szemeztem a víztükörrel, s nem messze tőle leültem egy padra, ami egy terebélyes fa lombsátra alatt foglalt helyet. Kényelmesen nekidőltem a pad támlájának és tűnődve bámultam ki a fejemből. |
Nem volt hajlandó átváltozni, de akkor sem hittem el, hogy igazi farkas. Eloldottam a két kutyámat, akik azonnal nekiugrottak a földön fekvő idegennek.
- Suzy, Morzsa, hagyjátok, hazajön velünk, gyertek. - ölbe kaptam Suzyt. - Na jól, van, gyere te is, otthon megnézem, mit tehetek. - indultam el hazafelé. Ha a vérfarkas követett, akkor kicsit gyorsítottam a tempómon, amit Morzsa már megszokott, ha nem akkor meg ott maradt egyedül. |
Azt hittem bevették, bár nyilván nem mindenki olyan naív. Mindenesetre meglepett, mikor a lány letett és követelte, hogy visszaváltozzak. Azt várhatod. Na de mit vár? Hogy valami kigyúrt szexuális pasi leszek, aki kölyök farkas alakban él? Mondjuk... ez így van. Szexi vagyok... Bár Cei nem válaszolt a kérdésemre, mi szerint ,,szerinte csúnya vagyok e?". Szóval gondolom szerinte igen, de én cukinak tartom magam. Vakkantok egyet, majd ide oda forgatom a fejem, mint aki nem érti miről beszél. Én szívesen játszom. Aztán mi lesz ha rám támadna? Nos... én valószínűleg megúszom, de őt utálni fogják ha rá támad egy ártalmatlan kis farkasra. Hogy lássa milyen kis édi bébi vagyok, elfeküdtem a hátamra és felhúztam mancsaim, miközben kilógó nyelvel figyeltem őt. Nem igaz, hogy nem hatja meg. Cuki vagyok és még a kis kukimat is előszeretettel mutogatom. A füleim néha kicsit kajlák, farkam bozontos. Tök cuki vagyok. Attók nem félek, hogy esetleg riválisaim lennének azok a csöpp szőrgombócok. A tigrissel is elbírtam, én egy farkas csakis alfa lehet. |
[203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|