Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:22 - |
|
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
Reményteli mosolyát látva meglágyult a szívem. Istenem, vannak egyáltalán normális emberi kapcsolatai? Hiszen én eddig csak kedves és udvarias voltam vele, de már ezzel ilyet váltottam volna ki?
Az ajánlaton, hogy hazakísér gondolkodnom sem kellett, tudtam, hogy úgyis rá fogok bólintani. Hiszen miért egyedül sétálgassak, amikor lehet társaságom is. De nagyon aranyos volt, amikor szabadkozott, hogy ne higyjem azt, hogy szerinte nem tudnám megvédeni magam, ha kell.
- Ezzel teljesen egyetértek. És ha már ilyen szépen kérted, gyere, kísérj haza. - cukkoltam játékosan közben persze végig mosolyogtwm a végén meg kuncogtam is kicsit.
- Mesélj magadról, mivel foglalkozol? - kérdeztem, miközben elindultam lassan, és reméltem, hogy tényleg velem tart. Szívem szerint vacsorára meg esetleg tovább is marasztaltam volna, de az még úgyis messze van. |
Alex Joanne Von Ulrich:
"Örülök, hogy megismerhettelek." - Avagy, a szavak, amiket oly rég hallottam.
No nem mintha ne szocializálódnék; szoktam én haverkodni a kocsmába, sőt! De ott egy "csá", esetleg "szevasz", és le van tudva a dolog. Otthon meg.. hát, apám nem nagyon mutogatott.
Mindegy is, nem akarok ezen rágódni.
- Én is örülök. - bólintottam egy reményteli félmosollyal az arcomon.
- És ha gondolod, szívesen hazakísérlek. Mármint.. ne érts félre, nem gondolom, hogy ne tudnád megvédeni magad.. - szabadkoztam nevetve s két tenyeremet védekezően magamelé emeltem. A jobb mutató illetve középsüujjam közt még ott fityegett a cigaretta.
- ..csupán amondó vagyok, hogy együtt mindig jobb mint egyedül. - bíztatóan kacsintottam rá egy széles mosoly kíséretében. |
Ha emlékeim nem csalnak a hangomat utoljára Szergej dicsérte meg, így szerintem természetes, hogy elszoktam ettől. De nem baj. amikor rékérdezett, hogy biztos nem gond-e ha dohányzik csak kedvesen elmosolyodtam.
- Tényleg nem gond, egy ideig én is dohányoztam, egyáltalán nem zavar. - feleltem teljesen őszintén. Csak azt nem árultam el, hogy melyik életemben volt az a "dohányoztam egy ideig". Talán mi, főnixek vagyunk a legkülönlegesebb lények a világon, hiszen mindenki másnak csak egyetlen élete van, de nekünk összesen nyolc, ha senki nem tör az életünkre.
- Örülök, hogy megismerhettelek Jane. - feleltem kézrázás után. Milyen erős a szorítása. Úgy az egész lány annyira férfias, persze ezzel semmi gond. Én mindig is a nőiesség jegyében éltem, még úgy is, hogy nőkhöz is vonzódom.
A kérdésén nem lepődtem meg, hiszen szinte egyértelmű volt, hogy elő fog kerülni, hogy késő este miért sétál egy nő egyedül a városban pláne feszes fekete nadrágban és fűzős felsőben, na meg persze az elengedhetetlen magassarkú csizmában. Mondjuk nem, mintha nem lennék így is magas. De nem gond az, hiszen ha én így szoktam, akkor miért ne?
- Még volt egy kis dolgom és a munkámmal is csak nem rég végeztem mára. Amúgy épp hazafelé tartok. - feleltem mosolyogva. Hát igen, a mosolyom az, amit szinte lehetetlen levakarni az arcomról. De nem is baj, legalább tükrözi azt, hogy szeretek mindenkit, ha nem akarnak megölni. |
Alexis Joanne Von Ulrich:
Az utcalámpa gyér fényében alig észrevehetően végigmértem a lányt. Mérlegeltem. Próbáltam kitalálni, hogy ő veszélyt jelenthet-e az egzisztenciámra. Habár a bennem lévő veszély-mutató inkább a "semmi gond nem lesz" felé vette az irányt, én mégis óvatos maradtam.
Halvány mosoly szökött az arcomra szerény mosolyát látva. Milyen édes ez a lány.
- Hmm? - kaptam fel a fejem. - Biztosan okés vagy vele ha én.. ? - közben félkézzel már elő is vettem egy szálat amelyet most célzásképp kettőnk közé emeltem.
Valószínűleg részéről már nem jött semmi tiltakozás, szóval meggyújtottam. Jól is jött most egykis dohány, mert apám hívása miatt az idegeim a plafonon voltak, de ezt nem akartam mutatni. Nem az ő dolga.
- Jane vagyok. - ha álnevet mondtam óvatosságból, mindig a sajátomhoz hasonló csengésűt választottam, hogy könnyebben felfigyeljek rá, ha aztán azon szólítanak. - Jade Axl. Tudod, mint Axl Rose. - nevettem halkan, és erős kezemmel határozottan kezetráztam vele. Nem akartam megfélemlíteni se semmi, egyszerűen ilyen volt a kézfogásom.
Erre neveltek - vagy mi.
Ugyan jelezte, hogy őt nem zavarja a füst, de igyekeztem nem rá pöfékelni. A nem dohányzók szinte már röhejes módon lenézik dohányzó társaikat, és otthon undorral dobják le a cigifüstös ruhát.. Tudom, tapasztaltam.
- Ilyen későn, egyedül? - kérdeztem abszolúte ártatlanul. Mondjuk ha ott kötöttünk volna ki, hogy hazakísérem, az sem lett volna ellnemre. |
Épp békésen sétálgattam, amikor megláttam egy lányt sétálni a közelben. Éppen dohányzott, amikor meglátott. Eldobta és ekkor értünk közel egymáshoz.
- Köszönöm. - mosolyodtam el szerényen, talán kicsit el is pirultam a bóktól, hiszen a hangomat a tanítványaimon kívül más csak ritkán dicsérte meg. Legalábbis ebben az életemben még nem nagyon volt rá példa.
- Nem kellett volna eldobnod, nem zavar a füstje. - böktem fejemmel az eldobott cigaretta felé, amit félig sem szívott el. Ugyan én nem dohányzom, de ha valaki dohányzik, tegye csak. Nekem még van hátra pár életem, így ha ne adj' Isten tüdő rákot kapok, akkor még párszor újjászülethetek.
Nem túl feltűnően, de kicsit jobban megnéztem magamnak a velem szemben álló lányt.
- Miyako Tanaka vagyok. - mutatkoztam be kezet nyújtva, ha nem viszonozta a gesztust, az sem zavart, reméltem, hogy sokat fogunk még beszélgetni, szimpatikus nekem, remélem ez kölcsönös. |
Ebben a városban vagy az összes vadász zseni, és úgy el tud rejtőzni, hogy még én is esélytelennek bizonyulok a flekutatásukban; vagy egyszerűen másfelé keresnek melót. Aminek egyébként hogy őszinte legyen nulla százalék esélyét látom, hiszen a cirka egy év alatt, amit itt töltöttem nem egy vérfarkssal és vámpírral találkoztam már, szóval lenne nekik meló..
Apám mostanság fog hívni, mert jóideje nem keresett már, és én marhára szégyellni fogom magam, hogy a legutóbbi beszélgetésünk óta semmi eredményel nem tudok szolgálni. Tudom, hogy hogyan tekint a nőkre, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem jutott volna nekem ennyi figyelem, ha anyám nem hal meg, mégis..
Aprót sóhajtva gyújtottam meg egy cigarettát. Kezeimet zsebembe dugva sétáltam haza, s közben a csillagos eget fixíroztam.
Hirtelen lépések zaja csapta meg a fülem, amikor felfigyeltem egy kék hajú lányra. Fürtjei ellenállhatatlan hullámokban omlottak vállaira, és ekkor hallottam csak meg, hogy énekel.
Mielőtt közelebb ért volna, nagyot szívtam a cigarettába, majd el is dobtam. Hátha nem szereti a füstjét...
- Gyönyörű hangod van. - dícsértem meg, mikor közelebb értem. Egy meleg mosolyt is megeresztettem felé. |
Véget ért mára az utolsó énekórám is, így lassan elindultam haza, természetesen gyalog, hiszen anná már csak a repülés jonn közlekedési mód. Gyorsan betértem a boltba is vettem valami vacsorának valót és flörtöltem megint kicsit a péztáros lánnyal, de ez semmi komoly szimplán csak kis szórakozás. Amúgy is, Ameliát ismerem, miórta ideköltöztem és tudom, hogy nem vonzódik hozzám, így csak szórakozunk egymással.
Egy szatyorral a kezemben haladtam hazafelé halkan énekelve. Ha valaki meghallotta, nem érdekelt, azt csinálom, amit szeretek ráadásul ez egy szabad ország, nem? |
Érdekes volt belegondolni, hogy régen nem ilyennek képzeltzem el. Mármint...vadabbnak, rosszabbnak, romlottabbnak képzeltem, mint amilyen. Az emlékeimben élt az arca, de most valahogy még gyönyörűbbnek láttam. Élőbb volt, mert akkor csak gyűleletet láttam az arcán, aztán lájult. Ott, akkor olyan volt, mintha halott lenne. Félelmetes volt. Rájöttem, hogy azon az estén hatalmas fordulatot vett az életem, ha akkor még nem is tűnt fel. De belegondolva...Most itt vagyunk, és meg kell ölnünk egymást. Muszáj lenne. Ez lenne a feladatunk, de csak lenne. Egyikőnk sem teszi meg, és bebizonyosodott, hogy a bosszú nem a legerősebb érzés.
Sóhajtok egyet a kérésére, majd a szemébe nézek. Nem fogom elárulni neki. A ponotos okot nem tudhatja. Elmondanám a gyenge pontomat. - Nem csak te veszítettél el szeretteket - most rajtam a sor, hogy megvetően nézzek rá. Nem akarok itt jelentet rendezni, de már csak a gondolat is fáj. Mióta meghaltak a testvéreim már senkim sem maradt. Senkim. A szüleimmel megszakítottam a kapcsolatot, nem bírtam volna tovább a szolgájukká lenni. Akinek muszáj ölnie...aki mást nem is tesz. Talán itt a megfelelő alkalom arra, hogy ezt megcáfoljam. Valójában van bennem kegyelem...a felszínre tudnám hozni, főleg ezzel a lánnyal szemben. Ez annyira fura, hogy pont azt tudnám életben hagyni, akire egykor a legdühösebb voltam. Talán azzal lehet magyarázni, hogy a bosszú ey részét már elintéztem a szüleivel, vagy más az oka?
Amikor majdnem megcsókol, nem is ellenkezem. Nem akarok ellenkezni, csak akarom, hogy megtörténjen. De tipikus filmjelenet, és mégsem történik meg, a másik fél meg csodásan szórakozik rajtam. A francba már...Nem szeretnék beégni előtte, de sikerült sajnos. A cselekedeti viszont elfelejtették velem ezt egy pillanat alatt. lőször is, fura volt ahogyan a nevemet mondta. Soha nem mondták még így ki a nevemet, csak mint egy tárgy nevét, vagy ilyesmi. Semmi érzelemmel. De most viszont...lehet, hogy nem is kéne fennakadnom ilyen apróságon, de nekem ez új volt. Hagyom, hogy megsimítsa az ajkaimat, mert....mert élvezem, nem is kétség.
-Ugyan Aingel...Mindketten tudjuk mire számítottam - sutoggom én is, hozzá hasonlóan. Már kedvem sincsen megjátszani magam, é tenni a nagyképűt. Talán pont ő volt az, aki elbizonytalanodott, és tényleg meg akart csókolni. Én már mindent kinézek ebből a helyzetből. És már nem tudom mit gondoljak Megzavardtam, és ez megijeszt...átkozom a sorsot, hogy pont ez a lány az, akit szeretni tudnék. Az ellenségem, és mégsem tudom elképzelni, hogy bántom. Egész életembn ezt csináltam, és most egyszerűen nem megy. Képtelen lennék megölni őt, vagy akár bármilyen módon fájdalmat okozni neki. Új nekem ez az érzés, ijesztő...furcsa, nem tudok vele mit kezdeni. Kezelni meg végképp nem tudom. Nem látom az arcát, de talán jobb is így, mert ő sem lát engem. Ahogyan lehunyom a szemem, a vágyakozó tekintetemet, hogy ne csak az ujjai érintsék az ajkaimat. De nem tudja meg. Túl gyorsan véget ért a varázs. Nem mutatom ki, mennyire bánom, hogy nem csókolt meg, de talán csak nevetségessé tenném magamat vele. Lehet, hogy pont azt akarja elérni, hogy elgyengüljek.
-Csak nem ki akarsz sajátítani? - kérdezem félrdöntött fejjel,majd a mondat folytatására elvigyorodom - Elég nagyképű vagy, ha ezt hiszed. Egyedül nem sokra mész - ez nagyon nem volt igaz. Egyedül volt, és még így is, csupán a létzésével szinte megölt...hihetetlen, de így van. Beharapom az ajkam, hogy nehogy megcáfoljam amit az előbb mondtam. Inkább újra arra figyelek, amit mond.
-Höhh, úgy gondolod egy vámpír tenne ilyet? - vonom fel a szemöldököm. Még a legkedvesebb vámpíroknak sem szokásuk odamenni valakihez, és megkérdezi, hogy "Szia, tudod én vért iszok, és nagyon éhes vagyok már, nem szánnál meg néhány kortynyival a saját váéredből?" Valószínű csak a nagyon mazhoisták válallkoznak ilyenekre önként.
Sikerült a falhoz szorítanom, és megrészegülten nézek rá. Tudom, hogy meg akarom csókolni, de lessokolok a közelségtől. Szinte egymás szájából vesszük a levegőt, én mégis csak a szemébe bámulok, majd az ajkaira. Mond valamit, de időm sincsen flfogni, mert akkor megcsókol. Hallom a tőr hangját, ahogyan a földre esik. Életemben nem reztem még ilyen jó dolgot, hevesen visszacsókolom, hagyom, hogy megfordítson, hogy azt tegyen, amit csak akar. Magamhoz húzom, egyik kezem az arcára vándorol. Sír...letörlöm a könnyeit. Éles fogaim viszont felhasítják a száját, és érzem, hogyan a vére betölti a számat. Lenyelem, és érzem, hogy
többet akarok. De nem lehet, hisz fájna neki. Nem haraphatom meg. Eltolom magamól, és a szemébe nézek.
-Aingel....én. E..engedj el kérlek. Nem akarlak bántani. - elttolom magamtól, majd megpuszilom az arcát,
letörlöm a maradék könnyeit is, - még találkozunk. Igérem - mondom, majd megkerülöm, és elrohanok.Keresnem kell valakit, akinek ihatok a véréből. Aki nem érdekel, ha fáj neki. Nem is tudom merre futottam, de megállok, mikor már biztos, hogy nem követ. Egy sikátorban vagyok, nem messze egy részeg lány tántorog hazafelé. Tökéletes..csak ne Aingie arcát látnám az övé helyett.
/a két lány off, köszi a játékot ;)/ |
Nem tudom már, hogy mit gondoljak..Lehet hogy csak színjáték részéről, és csak meg akar nyerni magának.. de egyszerűen, nem tűnik olyan rossznak, és romlottnak mint azt képzeltem. A képzeletemben.. sokkalta rosszabbra számítottam. De ez a lány.. külsőleg egy angyali teremtés, igazából pont olyan.. akire én vágyhatnék, ha nem ő lenne a ..szüleim gyilkosa. Fájó pont, de nehéz döntés elé kerültem.. meg kell ölnöm az életemben első olyan személyt, aki ekkora hatással lenne rám? Vagy csak.. hagyjam sodródni magam az árral? Nem.. ezt ki kell vernem a fejemből most azonnal.. nem hozhatok egyszerűen ekkora szégyent a szüleimre.. rájuk kell gondolnom, s nem pedig önző módon csak magamra, ezúttal. Hiszen az ő érdekükben vagyok itt.. ők tehetnek róla, hogy sorsszerűen találkoztam életem.. életem talán jövőbeni legmeghatározóbb személyével. Egyszerűen, olyan érzéseket keltett bennem, amik eddig mélyen aludtak, s már csak a tekintete, ahogy rámnéz.. fellobbantja bennem ezeket, és vulkánszerűen akarnak kitörni.. talán életem egyik legnehezebb küzdelme, ami folyik köztem és az érzelmeim között. Félő.. hogy a józaneszem veszíteni fog ellene. Túl nagy.. a vágy. - Avass be. - Kisebb hatásszünet múlva válaszolok kérdésére. Nem beszélgetni jöttem, sőt, az se kéne hogy érdekeljen hogy egyáltalán mi az ő története, mégis.. nem tudtam mást mondani, mert egyszerűen azt érzem hogy megakarom ismerni, hogy milyen valójában annak ellenére is hogy tudom, veszélyes játék, és valószínűleg csak játszik velem, csak hatni akar rám. Nem szabadott volna belemennem ebbe a játékbe, rég végeznem kellett volna vele.. akkor talán nem tartanánk itt.. hogy nem megölni akarom, hanem magamévá tenni.S láthatóan közelségem hatására ő is hasonló érzéseket produlkált. Ahogy ajkaink szinte összeérnek, majdnem megcsókolom, már látom rajta a szándékot, hogy visszacsókolna.. Szemeit lehunnya..én pedig aljas módon kijátszom, és a füléhez hajolok, Őszintén szólva, örülök, hogy az érzéseim nem egyoldalúak. E tény pedig mérhetetlen boldogságot ad, ami mosoly formába arcomra is kiül. - Kissé.. zavartnak tűnsz, Kim. - Most először szólítom nevén, súgva szavaimat. - Mintha.. - Felemelem kezemet, s egyenesen az ajkaira helyezem ujjaimat, s gyengéden végig húzom rajta őket. - Mást vártál volna. - Ha látná most arckifejezésem, tekintetem, szembesülne mérhetetlen boldogásommal, és csillogó szemeimmel, amit nem engedhetek meg, így.. kénytelen vagyok - bár, nem mintha annyira ellenemre lenne, hogy még ha csak az ujjaimmal is - de az arca mellé bújva ajkaihoz érni, ahol nem láthat. Szánalmas vagy, Aingel. Szó szerint bújkálnod kell az érzéseid elől. Csendül fel egy hang bennem, mégsem bánom az egészet. A közelsége.. el tudja felejtetni velem a bosszút. Bár, az is lehet,, hogy csak erre játszik. Sarokba szorít. És végez velem. Nem bízom benne, nem tudok, de képtelen vagyok ellenállni neki.. ahogy arra is, hogy megöljem.. ami tőlem túlságosan meglepő. Mily' ironikus hogy pont az ellenségem éri el azt, amit eddig soha senkinek nem sikerült.- Csak az enyém vagy, Kim. - nézek le az általam okozott sebére, de a gondolataim egyszerűen mégis más irányba terelődnek.. bánom, hogy nem szakítottam jobban szét azt a ruhát, hogy nem láthatok többet a fedetlen testéből. - Csak én ölhetlek meg. - Direkt hagytam ekkora hatásszünetet mondandóm között, kíváncsian várva reakcióját az iménti kijelentésemre.
Tetszel.. Nem válaszolok semmit sem kérdésére, hisz azzal ténylegesen elárulnám magamat, szerintem így is eléggé a saját magam ellensége lettem, hogy az érzéseim csapdájába keveredtem. Szóval egyszerűen csak megtartom magamnak a válaszom, s még nagyobb szerencsére ebbe nem is tudunk jobban belekeveredni, hisz kiraktak minket a bárból.
- Próbáltad néha szépen kérni ? -Gondolom nem erről híres, meg aztán ha kérné sem adnék a véremből.. miért is tenném? Ennyire nem bolondíthat meg közelsége. Körül nézek kérdésem után, majd vissza a nőre- Nem mintha látnék véradás című plakátokat. Rossz helyen kopogtatsz. - Igyekszem a régi
Aingel-t visszahozni kisebb nagyobb sikerekkel. Megbabonázott, és úgy érzem, teljesen ki vagyok rá szolgáltatva.. azt is tudom.. ha annyira akartuk volna, már megöltük volna a másikat. Fogalmam sincs mi lesz a vége a találkozásunknak.. talán nem is kéne ennyire előre gondolkodni, csak azt tudom hogy érintésére megfeszül testem, és akaratom ellenére elfordítja hegyét magáról. Ahogy közelít felém, én úgy távolodok tőle, egészen addig míg egy falnak nem ütközik a testem. Immár nem csak szavakkal , de magával a testével is sarokba szorított. Próbálom tartani a szemkontaktust, de elrészegít közelsége, ahogy érzem nyakamon minden egyes levegő vételét. Kérdésére nem tudok válaszolni.. ő vajon mit akarhat? Miért alakítja úgy a helyzetet mindig, hogy a
közelembe legyen? Talán csak a véremet akarja? Vagy.. megcsókolni? Csak azt tudom... hogy én mit akarok.. és azt most, azonnal.- B*szódj meg.- Elharapom alsó ajkamat, majd kiesik kezemből a tőr, s egy másodperc töredéke alatt a szájához hajolok, hogy a sajátomat a lányéra tapasszam. Hevesen, szinte már falom a lány ajkait, mintha.. már születésem óta erre vágytam volna, hogy megkaparinthassam, hogy megízleljem csókját. Egy biztos, hogy nem akarom elengedni, s megfordítom helyzetünket. Immár az ő teste nyomja a falat, míg én a sajátommal simulok hozzá, s lefogom kezeit, egyenesen a feje felett nem mintha ellenkezne. Mindeközben.. akaratlanul is elerednek könnyeim, tetteim miatt.. a szüleim hatására. |
Belegondolva nagyon magányos vgyok. Volt idő, mikro a szüleimet istenként tiszteltem, és minden szavuk szent, és sérthetetlen volt. Azt mondták, hogy vámpírként ez a feladatunk. Ölni. Kiírtani a vadászokat. Ők nem csak az élelemért öltek, hanem szórakozásból, bosszúból, mert ezt várták el tőlük. A családom évszázadok óta ezt teszi. Tőlem is ezt várták el, és én megcsináltam. Belementem a piszkos kis játékukba. Talán, ha nem lettünk volna ilyenek, akkor a tetvéreim is élnének. De akkor nem lenne most itt ő. Ő, aki miatt megmagyarázhatatlan érzelmek kavarognak bennem. A gondoltaim, és minden egyéb rá fókuszál. Erőltetnem kell magamat, hogy koncentrálni tudjak arra, amit valójában tennem kéne. Meg kéne ölnöm most azonnal, nem törődve azzal,hogy hol vagyok. Nem kéne itt húznunk egymás agyát. Miért csináljuk ezt? Tényleg csak szórakozásból, vagy van más, hátsó szándéka is? Bár fáj bevallanom, tudom a választ. Emiatt is, minnél hamarabb véget kell vetni ennek, ezzel együtt az ő életének is. -Igazad van, elvettem őket. De szerinted miért? - hangomban keserűség van, ahogy a testvéreimre gondolok. Mégis, mikor a szemébe nézek, és megvetést látok összeugrik a gyomrom. Különös, de fáj látni, hogy így néz rám. Láttam már így nézni rám. Mielőtt eldobta a tőrt. Pontosan ilyen volt a szeme. És akkor is fájt, csak nem vettem észre, mert mellette ott volt egy mégnagyobb fájdalom. Ott, akkor azt kívántam, bárcsak a szívemet találta volna el a tőre. Ránézek, és látom, ahogyan a gondolataiba süllyed. Zavartnak, tűnik. Pontosan tudom, hogy mi játszódhat le a fejébe. Olyan sebezhetőnek tűnik ebben a pillanatban, mégsem tudnám bántani soha. Ez megijeszt, hisz bosszúra kéne szomjaznom, nem másra. Nem arra, hogy megcsókol...felsóhajtok, és visszarángatom magam a valóságba. Oda, ahol nem szerethtem őt.
A levegő megakad bennem, ahogyan közelít felé. Várom, hogy megcsókoljon, és nem teszek semmit. Nem akarok semmit sem tenni, de a várva vát csók elmarad. Helyette csak érzem, ahogy az ajkai az arcomat érinti. Kiráz a hideg, és összeugrik a gyomrom. Soha senki nem volt ilyen hatással rám. - Álmodozz csak - nyögöm ki - nem fogod te azt látni. Remélem...
Az utolsó modtatot már csak a fejemben mondom ki. Az éhség, és az érzések elgyngítenek. Meg kell emberelnem magam, de ilyen játék mellett nehéz. Nehéz mást mondani, mint amit a cselekedeteink, és a gondolataink mondanak. Ez az egész színjáték csak egy álca, egy fal, ami mögé betuszakolom az érzéseimet. Csak, hogy nem tudok elég erős falat építeni, az érzések, a vonzalom pedig túl erős. Nem tudom magamnak bemesélni, hogy ez csak a vér, vagy a bosszúszomj miatt van. Az hazugság lenne, hatalmas hazugág, mert igenis vonzódom hozzá, bármilyen abszud is ez az egész, és bármennyire nem akarom bevallani. De ezt nem mutathatom ki. Rájönne, hogy gyengébb vagyok, mint amilyennek mutatom magam. És akkor megölne. Mert hát..ő ezért van itt. -Nagyon is emlékszem rád. Nehéz elfelejteni egy ilyen dolgot. - Nem is veszem észre, hogy elszakította a ruhámat. Szerencse, hogy nem a kedvencem volt. Lenéztem, és a keletkezett hasadáson bizony lehetett látni a heget a szívemmellett. Sok fájdalmas órát okozott nekem, mire begyógyult, de soha nem tűnt el. Meg lettem jelölve.
A combsimogatás közben hallom, ahogyan felsóhajt. A tény, miszernt élvzi..és ez mind az én érdemem. Gyorsan abba is hagyom, és felegyenesedem, a gyönyörű szemeibe nézve. -Tetszik? - kérdezem vigyorogva, megvillantva a fogaimat. Éhes voltam, már egy jó ideje nem ettem. Persze, most mehetnék, és találhatnék könnyebb zsákmányt is, mint ő...de nem akarok. Az ő vérét akarom megkóstolni, az ő bőrét szúrni át a fogaimmal. Ezekre a gondolatokra nyelek egyet, mert bizony összefut a nyál a számban. Szerencsére, mielőtt nekigranék nemtörődve semmivel leállítanak minket, és bár van egy sejtésem, hogy nem igazán fogok visszajönni ide többet nm bánom. Szabad teret kaptunk, itt már mehet az öldöklés. Mondjuk itt sem túl feltűnően, mert francnak van kedve magához vonzania a többi vámpírt, a vadászokat, és még a rendőrséget is. Ez van, ha egy ilyen városban él az ember. Vigyáznia kell mit csinál.
Kitépi a kezét az enyémből, így nem tudom meízlelni a vérét...Pedig annyira vágyom rá. Szemében mintha aggodalom csillogna, de tudom, hogy csak színjáték. Miért aggódna értem? Annyi megválaszolatlan kérdés van bennem, olyanok, amikre ezelőtt sosem gondoltam. Hisz ez a lány, Aingel az ellenségem. Bosszúra kéne szomjaznom, de ez a gondolat inkább megijeszt, mintsem izgalommal tölt el. Meg kell ölnöm, a testvéreimért. Ők is ezt tennék. De, vajon ez helyes? Tényleg meg kell ölnöm mert megölte a testvéreimet? Lehet, hogy köze sem volt hozzá. Keze gyengéd, és véres érintésére kiráz a hideg. Az
orromon szívom be a levegőt, mert ha kinyitom a számat megharapom. - Eltaláltad, azt szeretném. Biztos nagyon finom lehet. - suttogom közelebb lépve hozzá, majd lenyalom a vért a számról. Nem leszek tőle semmivel sem erősebb, annyi nem elég - Az én véremmel nem sokra mész. Nem adom én azt olyan könnyen - már egészen közel állok hozzá, testünk szinte összeér. Viszont ezt ő is kihasználta, és kicsavarta a kezemből a tőrömet. Ösztönösen hátráltam egy kicsit. A mondatára elgondolkozom. Nem akarom befejezni, ha csak így tudok hozzá közel lenni...Az arcát vizslatom, mélyen a szemébe nézek. A gyönyörű szemébe, majd a szájára. Meg akarom csókolni, de nem lehet. Egy tőr az utamat állja.
-Én nem akarom befejezni. Ha azt akarom, hogy halott legyél már megölhettelek volna. Szerinted miért élsz még mindig? - a tőrt tartó kezére csúsztatom a sajátomat, és alrébb tolom, hogy özelebb mehessek hozzá. Lemondok a bosszúról, csak mert vonzódm hozzá? Megér ez ennyit? Újra közel állunk egymáshoz. Itt a nagy alkalom, hogy hátbadöfjön, nem fogok védekezni. A másik kezemmel, most én simítom végig az arcát. Nem tudok mit mondani, de nem is kell. |
/Lakóövezet -> Adam Rubenski cirkusza/ |
A kabátját továbbra sem hagyom magamra tenni, nekem valahogy olyan lenne, mintha már is elfogadnám tőle a mézes madzagot, pedig nem vagyok ilyen ostoba. Legalábbis ennyire nem. Ő is ugyanolyan, mint a többi, talán csak idő kérdése, mikor fog ütni, verni, ha valami nem tetszik neki... Olyan könnyedén elfuthatnék, ha nem lennének ilyen gyengék a lábaim. Szinte már érzem a friss pázsit illatát a levegőben, a cirógató simogatását a talpamon, a faház jellegzetes levendula aromáját, mert az távol tartja a molyokat. Felszaladhatnék most a domboldal tetejére, elfekhetnék a pipacsok között, és figyelhetném a milliónyi csillagot az égen, amelyek mindig olyan szépen fénylenek a magasból. Fel is tekintek a magasba, ám itt, a városban elhomályosítja őket a végtelen lámpafény. Hogyan tudnak így élni?
Apró sóhajjal eresztem vissza a tekintetemet az útra, amikor feltűnik, hogy a nyakam felé nyúl. Azonban nem hajolok el, valahogy látom a szemeiben, hogy nem megfojtani, hanem megszabadítani akar. Illene megköszönnöm, mégsem tudom rávenni magamat arra, hogy megszólaljak, a következő pillanatban pedig megáll előttünk egy fekete autó. Látni már láttam ilyesmit, de még soha nem ültem benne. Apám szerint csak tönkreteszik a környezetet, a világunkat, bemocskosítják a levegőt.
Ám mit tehetnék, annyira hozzászoktam a folyamatos utasítgatásokhoz, hogy szinte már automatikusan mozdulok a kérésére, majd ülök be a furcsa szerkezetbe. Ő is beszáll mellém, nem sokkal később pedig elindulunk, amitől elég furcsa érzet kucorodik a gyomromba, főleg akkor, amikor kitekintek az ablakon, és látom elsuhanni a házakat, embereket, egyéb dolgokat mellettünk. Szóval inkább a kocsi belsejét vizslatom, és bár elvből elutasítom az efféle masinákat, valahogy kellemesnek találom az illatát.
Már-már kezdenék megbarátkozni a környezetemmel, amikor a békés csendet megtöri az enyhén érces hangja. Lassan ráemelem a pillantásomat, majd némi meglepődöttséggel hallgatom az igazságot. Nem szeretem, ha hazudnak nekem, most mégis megkönnyebbültség telepedik a lelkemre. Bátortalanul - miután megtörölgettem a tenyeremet a koszos ruhámban - kezet fogok vele, aztán lepillantok a hozzám túlontúl is tiszta kárpitra. - Az autók szennyezik a környezetet... - ez az első értelmes gondolat, ami képes előtörni belőlem, csupán ezután tudom lereagálni a sok-sok információt, amit az imént rámzúdított. - Örvendek... - első a tisztelet. Nem azért, mert ő vásárolt meg, vagy mentett ki arról a helyről, hanem mert így szokás, így helyes. - Nekem már van helyem... Az erdőben... de gondolom nem ezért fizetett - motyogom halkan, fáradtan pillantva oldalra. Bár egy cirkusz jobb, mint a vásárok, azonban olyan sok különbség nincs a kettő között. Mindkét helyen kényszerből kell fellépni mások előtt, akik ezért fizetnek. - Van otthonom.. - ismétlem el csöndesen, szinte már az álomvilág mezsgyéjén, de aztán egy apró rezzenéssel visszatérek a valóságba. Nem alhatok el, tudnom kell, hova és milyen messzire visznek el otthonról. |
Ami azt illeti, nagyon örültem, hogy megszabadultam az ottani füsttől fojtogató szagtól és az emberek bűzétől. És mielőtt bárki azt hinné, nem, nem tervezek vissza menni. Nem lehet mindenki szerencsés, hogy megmeneküljön. Nem lesz mindenki "kiválasztott".
A járdán haladva már feltűnt, hogy cipő nincs a lábán. Meglehet, a fogvatartói szabadították meg tőle, de felmerült bennem az is, hogy netalán tán ez is valamiféle tünde dolog. Sok kérdésem lesz még felé, de egyenlőre szedje össze magát, ne legyen ennyire elhagyott.
Természetesen nem erőszak a kabát, de ha utána is elhúzódik nem rakom rá. A nyakában lévő bőr szíjat viszont leszedem róla, remélve, hogy az nem okozott sérüléseket a bőrén. Láttam, hogy a szemeiben meg csillan a szökési vágy, de végül ki tudja miért, nem fut el. Aminek örülök, mert fárasztó lett volna utána rohanni.
Hamarosan megérkezik a fekete bmw, és én előzékenyen ajtót nyitok a számára. - Ülj csak be. - szólok neki, s remélhetőleg nem gyökerezett a földbe a lába és inkább ülne kényelmes autóban, mint állna és várna hátha visszaveszik fogvatartói.
Amennyiben nem ellenkezett, utána én is beültem és miután becsuktam az ajtót, el is indultunk. Az egyik vámpír fellépőnk vezette az autót. Külön sofőröm nincs, s nem is szükséges, mert a cirkuszban tapasztaltak vannak, nem csak vezetés terén. Mikor már mentünk néhány percre, ismét rá néztem, ezúttal is elnézést kérve érte, hogy hazudtam, de nem tehettem mást. - Elnézést kell kérjek, de amiket mondtam nem igazak. Pontosabban, volt benne némi igazság, de koránts sem üzleti útra való társat keresek. Adam Rubenski vagyok. Egy a különleges lények számára létrejött cirkusz igazgatója. - nyújtottam kezet. Nos azt hiszem így mégis csak jobban hangzik, mintha azt mondanám, hogy a Rémségek Cirkuszának vezetője. Természetesen a "rémeim" tudják miről is vagyon szó, s elfogadták, hogy a félrevezetés kedvéért s mert az embereket így lehet manipulálni, szükséges, hogy külsőleg azt lássák, amit akarnak. Megkínzott, agresszív szörnyeket. Noha nem minden produkciónk vérfagyasztó, sőt! - Emiatt igen, elég sokat utazunk, hisz vándor cirkusz vagyunk. De cseppet sem kell tartanod tőle, hogy rossz kezekben lennél. Nálunk nem bevett szokás a kínzás és kegyetlenkedés az alkalmazottaimmal szemben. Persze meg vannak a szabályok, de nem olyanok, amit ne lehetne elfogadni. Ha megérkeztünk orvosaink ellátják a sérülésed, kapsz ételt és ruhákat. Egyenlőre majd az egyik fellépőnkkel kell laknod, de idővel te is kaphatsz saját lakókocsit. - tisztáztam vele, mert természetesen nem tudunk egyből mindent biztosítani a számára. - Neked csak annyi a dolgod most, hogy pihenj, és erőt gyűjts, és majd meglátjuk lehet e belőled fellépő. Ha nem.... nos, akkoris találunk neked valahol helyet. |
Bár már felkészültem az ütésre, és hallottam a pálca halk suhanását is, a fájdalom végül nem ér el, noha így is felnyikkanok az ijedtségtől, mert hát számítottam a csípős, égető érzésre. A következő pillanatban roppanást hallok, de szerencsére az sem a csontom, mielőtt viszont nagyon megnyugodhatnék, elhangzik a végítéletem. Ijedten tekintek fel az elegáns és bizonyára gazdag idegenre, ám hiába szeretnék ellenkezni, rá kell döbbennem, hogy minden szó hiábavaló volna. Legfeljebb csak magamra haragítanám, és még rosszabbul bánna velem, mint eddig a fogvatartóim. Hát ennyi volt...
Nem is igazán figyelek arra, mennyit ér egy emberszerű lény ebben a világban, sem arra, miképpen szitkozódik az őröm a tropára ment "fegyvere" miatt. Egy bizonyára magas ár, és a pénz átadása után a férfi kezébe nyomják a nyakörvemhez tartozó láncot, és elindulunk ki tudja hová. Igyekszem tartani a tempóját mindaddig, amíg a lépcsőhöz nem érünk, mert ott képtelen vagyok sietősebben szedni a lábaimat. Komótosan teszem egyiket a másik után, nagy lelki felkészülések árán helyezem testsúlyomat a feljebb helyezkedőre, hogy aztán még jó néhányszor megtehessem ugyanezt a procedúrát. Az egyedüli, ami boldogít, hogy nem kell az est további részében azt az áporodott, füst és alkoholszagot "élveznem", helyette mélyet szippantok a kinti, hűvös levegőből. Enyhén bele is borzongok a hirtelen hőmérsékletváltozásba, de még végig sem ér rajtam az érzet, amikor egész testemben megdermedek attól, ahogy elém lép. Már-már erednének el a könnyeim, azonban kezeim felszabadításával annyira meglep, hogy megnyikkanni sem tudok. Csupán értetlenül nézek le a tenyérrel felfelé fordított, koszos kezeimre, és óhatatlanul is azon kezdem el törni a fejemet, hogyan fussak el innét minél messzebbre. A lábaim viszont nem visznek semerre, túlzottan gyengék, így jobb híján lépdelek tovább a férfivel.
Már éppen merülnék el melankolikus gondolataim tengerében, amikor leveszi a kabátját, és felém emeli. Ösztönösen húzódok el tőle, az sem érdekel, ha közben megrándul a nyakam a nyakörv miatt - már amennyiben még fogja a láncát -, noha fogalmam sincs, mi elől menekülök. A meleg kabát jól esne, de úgy érzem, semmit sem szabadna elfogadnom tőle... |
Nem volt valami beszédes, pedig naívan azt hittem, hogy szimpatikusabb leszek a szemeiben, mint a mellette lévő ostoba. De természetesen megértem, ha a figyelmeztetéseimet fenyegetésnek veszi és óvatosabb lesz. Ez egy jó tulajdonság. Talán tovább is mentem volna, ha nem tette volna. De végűl csak válaszra méltatott és ami azt illeti, válaszai igen megfelelőek voltak. A kora teljesen jó. Egy kis gyógyulás, és ismét erejében lehet, fiatal még, hogy teljesen lepusztítsák, és nálunk bizonyára a lelki sebei is begyógyulnak majd, ha bár a hegek továbbra is megmaradnak majd szívén. De ez sem baj. Kellenek azok a hegek, hogy ne felejtse el, amit már megtapasztalt. Az élet tapasztalatok sorából áll, amiket fel kell tudnunk dolgozni és hasznosítani. Ami pedig a családja iránti ürességet jelenti szívében... nos szomorú, de ha nem lett volna ilyen elvakult az emberekkel szemben, tudhatta volna, hogy egyszer minden jónak vége szakad, mert feltételezem, eddig örömmámorban úszott minden percben, egészen addig míg rájuk nem bukkantak. Talán el sem vinném, ha azt mondta volna, hogy van családja. Hiszen, hogy is fogadhatnánk be a mi családunkba. Bizonyára örökké visszakarna menni hozzájuk és sosem próbálna meg hozzánk tartozni. Így azonban efelől nincs miért félnem. A döntésem végleges.
A döntésem végett pedig nem engedem, hogy elcsattanjon az utolsó vessző általi ütés. Így idejében elkapom a suhanó pálcát, és hüvelyk ujjammal egyszerűen eltöröm a felénél. - Megveszem. - jelentem ki. S amennyiben készpénzben fizethetek és elárulják mennyi az ára, ha elég magas is, ki tudom fizetni. Remélhetőleg minden galiba nélkül megy majd, és békében távozhatunk a helyszínről, ahonnan odébb térve, ki is szabadítom kezeit, s ha netalántán hűvősebb lenne, átadom neki a kabátom is, mert hogy abban érkeztem. |
Noha már elkönyveltem magamban, hogy az előttem ácsorgó férfi jó ember nem lehet, az udvarias bemutatkozása, illetve a hangjában a mosoly... kissé elbizonytalanít. A neve is olyan furcsa, mintha nem is ebből a világból származna. Talán egy kicsivel enyhül a félelmem, azonban újból felnézni rá nem merek. És jól is teszem, mert az utána következő információáradat már cseppet sem hangzik olyan jól. Alig bírom visszatartani a feltörekedni kívánó könnyeimet, ám csak elő bújnak, ahogy folytatja a beszédet a fenyegetésével. Pedig soha nem szoktam hazudni...
Eleinte ösztönösen kinyitom a számat, hogy válaszoljak a feltett kérdésekre, viszont néhány pillanatnyi gondolkozás után az ellenkezőjét teszem. Inkább csendben maradok, mert bár félek attól, amit a fogvatartómtól kapni fogok miatta, de tudván, hogy mi vár rám, mire akar majd ez az ember kényszeríteni... Inkább haljak bele a verésbe. Mindaddig ki is állok ezen álláspontom mellett, amíg a jól ismert fegyelmező pálca bele nem vájja magát a húsomba a hátamnál. Apró, erőtlen nyikkanással dőlök előre, noha ügyelek rá, hogy véletlenül se érjek a leendő vevőmhöz.
Ahogy lassacskán enyhül az égető érzés, újból fellángol bennem az elköteleződés a hallgatás mellett, de aztán megérzem a hátamhoz simulni a vékonyka, ámde erős fából készült vesszőt. Egyértelmű jelzés arra, hogyha nem szólalok meg, újabb, az előzőhöz hasonló ütések várnak még. Pedig tényleg ki szerettem volna tartani...
- Huszon... huszonhárom... - nyögöm ki nagy nehezen, de mielőtt a családomra terelődne a szó, kell néhány pillanat, hogy összeszedhessem magamat, és ne törjek ki zokogásban. - A fogvatartóim... m-megölték őket - válaszolom halkan, mégis haraggal s szomorúsággal telve. Tudom, hogy a hozzá hasonló vevőket az ilyen történetek cseppet sem érdeklik, mégis úgy érzem, másnak is tudnia kell róla, hogy a szüleim halottak, hogy kik tették ezt velük... Az őszinteségem nem marad jutalom nélkül, a pálca megint csattan rajtam, és ezúttal nem tudom visszafogni a fájdalmas nyögésemet. Az arcomon, a testem egészén végigszánt a fájdalom, ám néhány rosszalló pillantáson kívül többet nem tudok kicsikarni a kíváncsiskodóktól. Itt az effajta fegyelmezésmód mindennapos, bevett szokás, azt hiszik, hogy vadak vagyunk, akiket másképpen nem lehet betörni... |
Úgy tűnt félelme nem feltétlenül a rabságából kifolyólag befolyásolja. Sokkal inkább a vevő számára próbál láthatatlan lenni. Nem akartam egyből mindenre fényderíteni, főleg nem ilyen alakok füle hallatára, de nem bántam volna, ha még a végleges döntésem előtt kicsit jobban megismerhetjük egymást. Megalázkodása nem hátrány nálam, bár tulajdonképp a cirkuszomban tünde sincs, így bizony kíváncsivá tett miféle szerzett is egy efajta lény. Az asztali tárgyakból azt már leszűrtem, hogy talizmánoknak és készítmenyek alapanyagául szolgálhatnak. De arra is kíváncsi lennék, hogy éltükben mire is képesek. Hogyan is viselkednék bizonyos környezetkben, mik a képességeik, miket esznek, mire vágynak...
Elkezdtem egy könyvet írni, amolyan utazási unalom űzőként. A különféle lényekről írok. Hasonló egy állatokról szóló dokumentum íráshoz, csak itt a létező természet feletti lényekről írok, új, friss irományt, amiben persze szerepelnek ősi legendák, regék, de a mai modern példákkal is informál minket. Rajzokkal, festményekkel egészítem ki, hogy vizuálisabban lehessen értelmezni. És tünde címszó még nem szerepel benne.
Aiden. - ismétlen el elmosolyodva. - Nagyon örvendek a szerencsének. - köszöntöm, noha az őre továbbra sem szimpatikus. - Én Grigorij Dosztojevszki vagyok. - hazudtam, mert nem vagyok naív, s tudom, hogy még a legostobábbnak tűnň emberrel is vigyázni kell. - Üzlet ember vagyok. Sokat utazom, és lényegében nem sok időm van a magán életre. Azonban... egy társra mégis szükségem lenne. Feltennék néhány kérdést, hogy tudjam ki is vagy valójában. A kérdések alapján döntöm majd el, hogy magammal viszlek e vagy sem. De figyelmeztetlek. Nagyon jó szemem van, egyből kiszúrom a legapróbb arc rendülésedből is, ha hazudsz. Ezt pedig sajnos jeleznem kell majd a fogvatartód felé, aki bizonyára nem díjazzná a viselkedésed. - válaszoltam elöre tisztázva a dolgokat, mielőtt tényleg menekülni próbálna. - Hány éves vagy és mi van a családoddal? |
A várakozás mindig kínokkal teli, és nem feltétlenül a fizikai megpróbáltatások végett. Inkább a folytonos félelem, nehogy kiválasszanak, teljesen kimerítenek lelkileg, és sajnos minden alkalommal egyre nehezebben bírom. Késztetést érzek rá, hogy mit sem törődve a láncaimmal és kilátástalan helyzetemmel, megpróbáljak világnak eredni, azonban tudom, hogy egy méternél nem jutnék tovább, mert a pórázt tartó őröm könnyedén visszarántana a nyakamnál fogva. Annyit érnék el vele legfeljebb, hogy valakinek felkelteném az érdeklődését, ezt pedig messzire el szeretném kerülni...
Vajon meddig fog ez még tartani? Mikor jön valaki, aki meg akar venni, vagy mikor döntenek úgy az árusítóim, hogy nem érem meg többé a fáradtságot? Láttam, mit tesznek az ilyennel... Megölik, aztán leszüretelik a felhasználható részeit, hogy legalább abból szert tehessenek némi nyereségre. Ahogy fejemet lehajtva oldalra tekintek a szemem sarkából, észre is veszem a szokásos leterített, széles asztalt, rajta a különféle készítményekkel, talizmánokkal, szerencsehozókkal.
Alsó ajkamat beharapva inkább visszasüllyesztem pillantásomat a lábam elé, figyelve a régi raklapból kiálló szálkákat, vagy éppen a foltokat, amelyeket termeszek vájtak belé. Fogalmam sincs, hogy másodpercek vagy percek teltek el, de arra leszek figyelmes, hogy árnyék vetül a kilátásomra. Csak ezt ne...
A reménykedésre esélyem sincs, nekem szegezett kérdése egyértelműen arra utal, hogy észrevett - mert bizony gyakorta láthatatlanok vagyunk itt -, a gondolatra pedig, hogy netalántán megvásároljanak, görcsbe ugrik a gyomrom. A lábaim is beleremegnek, alsó ajkamat pedig erősebben csócsálom a fogaimmal. Nincs mit tenni, hiába szeretnék hallgatni, az őröm egyelőre csak figyelmeztető jelleggel megrántja a láncomat, ám tudom, hogy ennél sokkal rosszabbat kapok, ha továbbra sem engedelmeskedek. Erősnek kellene maradnom, hátha itt hagy az illető, de sajnos a fájdalomtól még jobban félek, gyenge vagyok...
Valószínűleg rettegő ábrázattal, bizonytalanul emelem meg a fejemet, hogy legalább láthassam, kinek a jóindulatára leszek bízva. De akár egy megtestesült szent is lehetne, aki ilyen vásárra jár, abban valószínűleg semmi jóindulat nincsen. Vissza is eresztem a tekintetemet lefelé, majd kiszáradt ajkaimat elválasztva egymástól, nagy nehezen megszólalok.
- A... Aiden... |
Általában nem szokásom túl gyakran elhagyni a cirkuszt, és végképp távoláll tőlem, hogy ennyire belemerüljek az emberáltal szervezett illegális dolgokba, ám jómagam is véletlen füllel hallottam róla. Egy tehetősebb vendég csevegett a padok sorjai közt, míg az előadás szünetet tartott 5 percre. Hallottam, amiképp arról cseverésznek, hogy a városban az emberek kis része tud a lényekről, s befogják őket. Ez nem is meglepő, találtakoztam már vadászokkal az életem során és köszönöm, egy kis bazsalikomos citromos olivaolajjal, jól ásütve remek ízűk volt. Ám ezek nem vadászokról társalogtak, hisz akkor nem vonták volna el figyelmem. Illegálisan árusították őket, mint akár az ember árusok. S bár csak véletlenszerűen sorolt fel néhány fajt - köztük a fajtámbelieket is - jól lehet, még találok ott, nem túl leélt akár szirént vagy épp vámpírt, aki besegítene az akrobata csapatnak. Az érdeklődő hallgató által megtudtam a címet s az idejét is. Így lehet, hogy most én is jelent vagyok az illegális programon. Nem félek, hogy lebuknék. Semmi jelét nem adom, hogy vérfarkas volnék. Így nem félek kicsit előbbre állni, már csak azért sem hátra, nehogy pont emiatt legyek feltűnnő. Majd kíváncsi és érdeklődő tekintettel követem végig a felsorakoztatott s talán előtte jól megkínzott szerencsétleneket.
A vérfarkast könnyen kiszúrtam. Már-már túlzásnak véltem és inkább figyelem felketőnek a sok láncot. Mert hát mi sem vagyunk sokkal erősebbek, ha kiéhezetnek és halálosan fáradtak vagyunk. Már pedig a szemei, nem a jókedvtől és reményteliségtől csillogott. Sokkal inkább egy kis hőemelkedés bújhatott benne. De oda se neki... Ha volt olyan ostoba és hagyta magát elkapni, számomra értéktelen. A farkas legyen erős és méltó a fajtájához. Tovább mentem...
A következő szintén igencsak ápolatlan lény, bizonyára egy megszállott ember. Leli róla a mélységes gonosz, aki azonban szintén haszontalan a számomra. A démonok engedetlenek, ráadásul ha a boszorkányok nem tartják féken őket, több problémá okoznak, mint egy vérfarkas a kanapén vedléskor. Pedig az sem semmi. Noha én ügyelek a tisztaságomra.
Kezdtem elveszíteni a remény, olybá tűnt, feleslegesen kockáztattam. Ezek után biztosan legurítok egy finom kis Loetrec-féle vörös bort. És ekkor... ekkor sikerült kiszúrnom egy talán még nem későn kimenekíthető párát. Leginkább a fülei árulkodtak kilétéről, milétéről, s bár ruhái szakadtak voltak, s külsőleg is megtépázott, úgy láttam még él benne annyi remény, hogy legalább féljen és próbáljon visszahuzódzkodni. Nos azt hiszem meg van a kiválasztottam, bár nem sietek el semmit. Ha csak nem tilos a velük folytatott beszéd, odaléptem és felpillantottam rá, noha még így a raklapon állva sem túl magasabb nálam. - Hogy hívnak? |
Igaz, még csak néhány napja történt minden, mégis olyan, mintha már évek óta járnánk a városokat az újabb és újabb illegális vásárokra. Apám mindig is ijesztegetett azzal, hogy egyszer elvisznek, ha túl sokáig csavargok az erdőben és nem maradok a többiek közelében, ám nem hittem volna, hogy ilyesmi létezhet... hogy az emberek tényleg lehetnek ennyire kegyetlenek is. Azonban ebben a pár napban szinte már mindent láttam; kínt, fájdalmat, halált, erőszakot, mintha csupán egy soha véget nem érő rémálomba csöppentem volna. Haza akarok menni...
Apró, remegő sóhajt fújok ki, amint szemeimbe könnyek szöknek. A honvágy, a félelem, a bizonytalanság cseppjei ezek, de amiképpen a reményem a szabadulásra, úgy ők is elvesznek az éjszakai árnyak között. Az újabb árverésre kijelölt pincéhez tartozó sikátor szinte megszólalásig olyan, mint a többi másik; hideg, barátságtalan és élettelen. Néhány másik szerencsétlennel egy plató hátulján várakozunk, külön ketrecekben. Azt hiszem az egyikük vérfarkas lehet - noha róluk sem hittem, hogy léteznek -, ugyanis erősen le van láncolva, míg az én kalitkám rácsai sűrűn vannak szőve. Nem tudják, hogy én nem tudok apróra zsugorodni a meneküléshez. Kívánhatnám, hogy bárcsak, azonban nem jutnék vele semmire.
Alig néhány perc telik el, amikor a pincelejárat kinyílik, és az árusítónk megérkezik az embereivel. A szokásos történik, ők kiszednek minket a ketrecből, a nyakunkba akasztott láncok segítségével az akaratunk ellenére lehurcolnak minket a fülledt, alkoholtól és füsttől bűzlő helyiségbe, ahol aztán órákig tartó árverésen kell részt vennünk. Mivel a nap nagy részében egy pici ketrecben ücsörgök, már az első lépéseket is nehezen tudom megtenni remegés nélkül, ám kénytelen vagyok kibírni, máskülönben alapos verésre számíthatok. Gúzsba kötött kezeimmel jobb híján a szakadt, rongyos ruhámba markolok, míg végigszenvedem egyesével a lépcsőfokokat, aztán megállok az egyik raklapon, amire úgy állítanak fel, mint egy közönséges bolti árut. A szemükben nem is vagyok több...
Tekintetemet lesütve tartom, és csupán azért tudok imádkozni, hogy ne kelljek senkinek, a szolgasornál még az is kíméletesebb lenne, ha a ketrecben halnék meg. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|