|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:15 - |
 |
[98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
Már eltelt egy hét a Shane-nel való kis hogy is mondjam... kalandom óta. Nem nagyon másztam ki a házból, csak teliholdkor vonultam el az erdő mélyére, hogy ne bánthassak senkit. Végül tesóm rángatot ki a szobámból, rendbe rakta a hajamat rávett, hogy felöltözzek és szabályosan kirúgott az ajtón.
Így mivel úgysem volt jobb tervem elindultam a bevásárlóközpontba. Kicsit nézelődtem, megnéztem, mit adnak a moziban, végül úgy döntöttem, hogy ma még nem ittam elég kávét, ezért beültem az egyik kávézóba. Rendeltem maganak egy cappuchino-t meg egy szelet süteményt. |
Ahogy ott álltam a sorban, s már a finom sütim ízéről képzelegtem, hiretlen nagy felfordulást vettem észre magam körül. Értetlenül pillantottam körbe, hogy megértsem mi is történt, de úgy ahogy más se én se értettem mi lelte az embereket. Egészen addig, amíg egy nagy lökést nem éreztem magamon. Mintha nekem jött volna valaki. S bár tekintve, hogy nem láttam senkit, csak egy magyarázat létezett! Szellem!
Ó, remélem tényleg egy szellem! Még soha nem beszélhettem élőben egy szellemmel.
Vagyis, lehet hogy megtörtént, de én biztosan nem jöttem rá! Mindig is imádtam a szellemeket. Szerintem nagyon menő lehetett annak lenni. Mármint, láthatatlanság! Van ennél menőbb dolog? Nem hiszem...
Kíváncsi szemekkel pillantottam körbe a cukrászdába, hátha rájövök merre lehet, esetleg elejt egy apró nyomot, hogy merre mehetett tovább, bár tudtam, hogy ha ő nem akarja, akkor soha nem fogom észrevenni. Mármint őt magát. Mivel hogy láthatatlan. Egyértelműen.
A sor közben szerencsére tovább indult, illetve előlem is kirohant egy lány, ezzel is lecsökkentve a várakozási időmet. Ha valaha is összefutok azzal a szellemmel, biztosan meghívom egy sütire. Vagy ő engem. Hiszen láthatatlan!
|
Lassan haladt a sor, csak gyűltek az emberek, valaki meglökött és lesett a tárcám, de el is lopta az illető. Egy szellem.milyen jó nekem... Csak kérnie kellett volna. Inkább úgy döntöttem, hogy hagyom a fenébe. Kiálltam a sorból és elindultam haza.
*Joe off örökre* |
 Tőlem nem messze lezuhant egy pénztárca a földre, majd egyzerűen csak eltűnt. Mintha egy láthatatlan erő elkapta volna onnét. Nem tetszett ez nekem, így a pult elől visszamenekültem a sor végére, miközben ellenőriztem, hogy meg van-e a pénzem, s annak tartója. Szerencsére még mindkettő egy helyen volt, biztonságban, a táskám mélyén.
A sor hosszú volt, és lassú, ami annak köszönhető, hogy csak egyetlen egy kassza működött a három közül. Láthatják, hogy sok ember van, mégis csak egyet működtetnek. Nem valami kedvesek az biztos, de okosnak se nevezném őket. Sokan meghátrálnak a hosszú várkozási idő miatt, nekik pedig csökken a bevételük. Bár ez nekem teljesen mindegy, csak sütire lenne szükségem most, de mivel lusták embert tenni a másik kasszához, halhatok éhen. |
Továbbra sem tudtam megnyugodni, hiába pillantottam még hátra párszor. Meg mertem volna rá esküdni, hogy valaki a vállamhoz ért, méghozzá figyelem felkeltő szándékkal. De ilyen gyorsan nem tud eltűnni bárki is volt!
Az előző nap látott film jutott eszembe, amit csak úgy random kapcsoltam be este. Szellemek járták a házat, riogatták a gyanútlan családot, majd szép lassan meg akarták ölni őket, de ugye mindig marad valaki életben, hogy a film végén a ház még kacsinthasson egyet vagy valami hasonló. A szellem lehetősége illett volna ide is, bár ez nem volt se megnyugtató megállapítás, sem túl logikus, így elvetettem, s a sütikre koncentráltam, amik a sor haladtával egyre nagyobb számban tárultak a szemeim elé. Hiába jöttem határozott céllal, azért mégis elgondolkodtatott a muffin kékes cukrokkal a tetején, meg a csokitorta is hívogatott, túl sok lehetőség, túl lapos pénztárca, túl kicsi gyomor. Kiütötték egymást.
- Mi a csoda... -- fordultam hátra és kicsin múlt, hogy nem ütköztem bele a mögöttem álló srácba. Annyira furán nézett rám, vagy nagyon jól leplezte és hozzámért, vagy tényleg nem ő volt. Viszont más nem tartózkodott úgy mögöttem, kivéve azt a fiatal nőt, aki egyenesen elsétált mellettünk előre, de benne is kételkedtem.
Kezdek paranoiás lenni? Még egyszer ránéztem a srácra, aztán megint előre fordultam és a táskámban kezdtem kotorászni az aprót rejtő piros tasakért.
A mögöttem támadt morgolódás ismét felkeltette a figyelmem, felhagytam az épp csak elkezdett folyamattal és megint megfordultam, bár már óvatosabban. Felháborodás hangjait hallottam, kérdő, elégedetlen arcokat és a gyanúm kezdett erősödni. Már ha lett volna konkrét személy, akire ráfoghatom a történteket, ám így csak az maradt, hogy megbizonyosodjam, nem csak velem történt valami fura és nehezen kimagyarázható. |
| Adrian Palmer: [br] [br] Sikeresen felkelt ettem a szőke lány figyelmét, és Vigyorogva néztem, ahogyan szegény kicsit megzavarodott. Követtem be az üzletbe, ahol szép számmal gyűltek össze emberek, vagy épp más lények. Biztos lesz valaki, aki figyelmetlen, vagy kedves...még nem döntöttem el, hogy lopni, vagy kéregetni akarok. Majd adja magát a helyzet. A szőke csaj viszont látszólag védte a pénztárcáját, lopni biztos nem fogok tőle, legalábbis most biztosan nem. Inkább a sor végén álló lányt, vagy az épp belépő...hát kisfiút személyem ki. Tetszett a pólója, és csak a kezében volt a pénze...és ekkor jobb ötletem támadt. Talán, ha már ügyi láthatatlan vagyok belopózhatnék a pult mögé, és egy övatlan pillanatban elcsórhatnék egy mufiint. Nem megyek el nčlküle. De még ki akartam élvezni a láthatatlanságom örömeit. Nem tehetek róla, ha már másmilyen élveztem nem lehet. Na meg a mufiin. Szóval még egy utolejárati megsimogattam a szőke lányka haját, majd Vigyorogva megkerültem a sort, de közben meg még figyeltem a reakcióját. Persze, hogy neki mentem néhány embernek, egy cicás pólós kisfiúnak - nagyon tetszett a pólója, bŕr nem az én stílusom cuki voltak a cicák rajta - és egy másik lánynak aki pedig a csokitortákkal szemezett. Ennek következményében valamelyikük pénztárcája a padlón landolt, gyanítom a lányé, már csak a tárgy stílusból ítélve. Gyorsan rávetem magam, és gyforsabb vagyok, így megszereztem. Tényleg csak egy mufinra valót fogok belőle kívenni. |
Ha az ember egyszer megkíván valamit, arról igen nehezen tud csak lemondani. Főleg ha az a dolog történetesen édesség. Én pedig angyal vagyok. Egy angyal, aki él-hal az édességért. A mai napig nem tudok rájönni, hogy találták fel ezt a mennyei csodát, de ha napi szinten nem eszek valamennyit, minden bizonnyal megőrülnék. Még ennél is jobban.
Így történt, hogy a kis tévémet nézve egy csoki reklámot láttam. Nem tehettem mást. Muszáj volt valami finomság után néznem, s mikor kiderült, hogy otthon nincs, egy lehetőségem maradt. Cukrászda! Még szerencse, hogy a közelben vagy egy pláza.
Na szóval elmentem a cukrászdába. Megszokott dolog, de ma se tudták figyelmen kívül hagyni az öltözékemet. Nem is értem mi bajuk. A piros csőfarmerom, és fehér pólóm amin sok kis cica fej volt eldobálva mintaként egészen jól passzoltak egymáshoz. A megszokott sálam nyár lévén talán furcsa lehetett, de azért mégis. Sok lány hord nyááron is divat sálát. Ez nem olyan furcsa. Oké, cipő nem volt rajtam, dehát döglesztő meleg van! Én is érzem a forróságot és nem szándékozok meghalni benne.
Mikor odaértem első pillantásra egy furcsa lányt láttam meg, aki mintha félt volna valamitől. Talán követik? Halkan felnevettem magamban, biztos túl sok krimit néztem a napokba. Mellesleg, igezán szórakoztató az a műfaj. Nem gondoltam volna, de nagyon leköti a figyelmem. Ha nem éheznék sütire, most is biztosan azt nézném. Na de megint elkalandoztam. Ott tartottam, hogy volt az a furcsa lány, akire végülis nem szenteltem túl sok figyelmet, így már csak az a baromi hosszú sor állt köztem és a mennyország között. Izé, emberi mennyország között. Vagy mi...
Velem egyidőben egy másik lány is befutott, így elővéve a jómodorom előre engedtem, bár ez nyilván fel sem tűnt neki, tekintve, hogy még csak észre sem vette, hogy én is ott vagyok. Na nem baj, én tudom, ez a lényeg!
Ne aggódj tiramisu, jövök!
|
Végre kezdtem egyre jobban összeszedni magam, bár a munkához még gyenge voltam. A béna vadásszal való találkozás, aki amúgy FBI-os vagy mi a franc, elég furára sikerült, hamar leléptrm, hiszen a vámpírok nem haltak meg, sőt, dühösek lettek, így én voltam a valaki aki lefejezte és elégette a két dögöt.
Na de a lényeg a lényeg, azóta újabb pár nap telt el, így végre hajlandó voltam kimozdulni otthonról. Ráadásul muszáj volt vennem új ruhákat is, hiszen a vérfarkassal való találkozást megsínylette a kedvenc blúzom. Végül kis szenvedés árán, de eljutottam a bevásárlóközpontig. Beléptem és kis nézelődés utan, de eljutottam a cukrászdáig. Megcsapta orromat axfinom, friss sütik illata. Kiszemeltem magamnak egy szelet csokitortát, de nagy volt a sor, így kénytelen voltam a végére beállni és remélni, hogy nem viszik el előlem az összes csokitortát. Abba belehalnék, ha ennyi szenvedés után nem jutnék csokitortához. |
Ma megint a plázába vezetett az utam, de most nem szándékoztam vásárolni, csak enni valamit, ami lehetőleg édes, de ha olyat nem találok, akkor valami gyors kajával is beérem. De szinte biztos voltam benne, hogy találni fogok számomra megfelelő süteményt, mert az egyik cukrászdájuk bőségesen el volt finomabbnál finomabb dolgokkal. Tehát nem kell félnem, hogy nem jutok valami kalóriadús étekhez.
Amint beléptem a hatalmas épületbe automatikusan a kedvenc üzleteim felé indultam volna meg, de rá kellt ébresztenem magam, hogy teljesen más miatt vagyok itt, és nem arra akarok menni, ha nem pont az ellentétes irányba. És potn ezért rögtön meg is fordultam, mert tudtam, hogy képes lennék bemenni az egyikbe annak ellenére, hogy ma nem igazán akartam semmilyen ruhát, sálat, vagy egyéb olyan dolgot venni, amit magamra aggathatok. De még így is elég sok olyan bolt előtt haladtam el, amik bekartak csábítani... szerencsémre azonban a hasam már nagyon vágyott arra a sütire, és nem tagadhattam meg tőle az élvezetet, ezért sietősebbre fogtam a lépteimet, és pár másodperc után már beléphettem a boltba. Amint átléptem a küszöböt, meg már kicsivel előtte is, megcsapott a süti illat, amit úgy szeretek. Rögtön a pulthoz léptem, hogy megszemléljem a kinálatukat, ezzel kikerülve a sort, amit sokak nem néztek jó szemmel, pedig csak nézelődtem. |
Beszéljünk meg egy találkozót a plázában, ez idáig nem igényelt túl nagy erőfeszítést. Viszont arról nem volt szó, hogy megérkezésem után, a találkozás időpontjában kapok egy sms-t, hogy "Bocsi, beállítottak a rokonok." és lemondja. Ezt még visszakapod Mile, erre mérget vehetsz!
Bánatom és unalmasnak ígérkező három-négy órám, míg apa értem nem jön, nem is üthetném el jobb elfoglaltsággal. Bevettem magam a kedvenc cukrázdámba.
Pontosabban eljutottam az ajtóig és akkor valami hajmeresztő dolog történt. Esküdni mertem volna rá, hogy valaki... valami... valaki hozzám ért. A vállamhoz, hogy egészen pontos legyen. Ám abban a szent másodpercben, amikor az irányába fordultam, csupán a levegőt láttam, meg a növényeket és a padot nem messze tőlem. Kirázott a hideg a féltucatnyi lehetőségre, ami magyarázatként átvillant az agyamon. Nem, egyik sem tűnt túl logikusnak, a szél, vagy a táskám pántja ellenben hihetetlen, mégis hihető válasznak bizonyult. Szóval kissé idegesen megigazítottam a keresztben elhelyezkedő parna pántot, kezem egészen előre végighúztam a fekete textilen és megálltam ott, ahol a táska maga kezdődött. Leráztam az ostobán csengő gondolatokat és beléptem, mert most már tényleg megérdemeltem azt a puncsos szeletet és a jeges csokit, totálisan kiérdemeltem. |
Mióta találkoztam a roppant kedves vadászlánnyal ki sem mozdultam otthonról. Nem azért, mert húú de féltem, hogy újra megtörténik. De ma annyira unatkoztam, hogy ma már nem lehetett csak otthon tengődni, így gondoltam elmegyek kicsit szocializálódni. Erre pedig a legjobb hely a pláza, mert hát oda nagyon sokan járnak, az én korosztályomból meg főleg. Taláán végre lesznek új barátaim.. vagy épp ellenségim.
Beérve az épületbe vigyorogva néztem körbe. Nem a ruhákat meg az ékszereket szemeltem ki, mint a lányok, és nem is a videójátékokat, mint mások. Most éppen a cukrászda előtt csorgattam a nyálam, de sajnos nem volt nálam pénz. Lehet, hogy dolgoznom kéne, de ahhoz meg túlságosan lusta vagyok....meg aztán, nem is értek annyira semmihez. Lehet, hogy rá kéne állnom erre a dologra, beiratkozni egyetemre, és kitanulni valami menő szakmát. Akkor talán meg is tudnám venni azt a nagyon is csábító muffint ami ott van. De most félre kell tennem a nem létező büszkeségem, és pitiznik fogok valakinek, hogy vegyen nekem egy muffint. Már csak találnom kell valaki olyat, aki óvatlan helyre tette a pénztárcáját, vagy épp lenne olyan kedves, és megszánna engem, szegény kis szellemet, aki éhes. Ja, ez nem fog menni, nem vagyok éhes. Nem tudok éhes lenni. Kínos...A cukrszda előtt vizslatom a bemenő embereket, mikor megakad a szemem egy szőke lányon, Elég ártalmatlannak tűnik, ahhoz, hogy megkérdezzem, hogy nem akar e venni nekem egy muffint.
Megköszörülöm a torkom, és megkopogtatom a vállát, hogy felhívjam magamra a figyelmet. És akkor esik le, hogy kibaszottul nem lát, mert úgy maradtam. Láthatatlanul. Kapva kapok az alkalmon, és úgy gondolom a muffin megvár, szórakozom egy kicsit. Kíváncsi vagyok, mi fog szólni. |
|
- Nesze - nyögöm ki, mintha az én hibám lenne, hogy ezeket választottam. - Szerintem még nézelődök.
Gondosan visszaraktam, mintha enyémek lennének a ruhák. Nem voltam az a fajta, aki szereti a szétszórtságot, de a lustaság néha átveszi a hatalmat felettem. Van ilyen nálam. Meg más gyerekes dolog, ha azt lehetne mondani. - Tudom, de tudod, hogy néha önkétlenül is rákérdezek. Persze menj csak. Én addig veszek valamit.
A férfi osztályon nem volt olyan nehéz szerintem ruhákat találni. Ugh, nem szerettem a húgaimmal vásárolni, akármennyire szeretem velük tölteni az időmet. Plusz Gabby-nak néha táncos cuccosokat is kellet választani. Hiányzik az a két lány már nagyon.
Nem sokat vesződtem a vásárlással hiszen, nem volt olyan változatos a választék. A túl világos színeket nem bírtam. Magamon. Másokon oké, rendben. Méretekkel nem kellett soha vesződnöm, nem voltam olyan kitűnő. Az arcom más. Az tudom, hogy úgy néz ki, mint egy kiskutya emberi alakban. Ezt már sokszor hallottam. De nem járnak annyira messze az igazságtól, hiszen vérfarkas voltam. Szóval vettem három rövid ujjú felsőt más-más színben, nehogy valaki rám szóljon, hogy ugyanazokat viselem nap, mint nap. Két háromnegyedes gatyát vettem. De azok persze feketék voltak. Gyors kifizettem, majd kerestem Alice-t. Nem kellett sokáig mászkálnom.
- Igen találtam magamnak - raktam be a dolgokat a kocsiba. - Most már mehettünk kajákat venni? - csillant fel a szemem.
Aki ismer, az tudja, hogy mit kerestem; csokit. Ha odamentünk, akkor én becéloztam rögtön az édesség részleget.
- Tényleg! Külön vagy együtt fizetünk? - kérdeztem rá.
Közben előkapartam a mobilom, hogy nézzem mi kell még nekem. Esetleg ha Alice megadta a választ, én a zöldségeshez mentem. |
- Nekem egyik se tetszik... de ha muszáj választani, akkor ez. - mutattam rá az egyikre. Nem élveztem különösebben, hogy a férfi részlegen kell álldogálnom, és csak távolról szemlélhetem a darabokat. - De amúgy is neked kell döntened. Rám nincs szükséged a ruha választáshoz, szóval ha nem gond lelépnék. - biccentettem a fejemmel a női részleg felé, majd a válaszát meg sem várva elsétáltam, ott hagyva őt a bevásárlókocsival eggyütt. A női osztályon nagyjából öt perc nézelődés után találtam nagyjából harminc nekem tetsző darabot, de nem vihettem el mindegyiket két okból is. Egy; semmi szükségem annyi ruhára, kettő; nem volt mindegyikből a méretembe. Végül öt ruhdarabbal együtt vonultam be a próbafülkék egyikébe. Két ndrág volt nálam, két felső, és egy ing. Mindegyikbe csinosnak találtam magamnak, de nem akartam az összeset megvenni. Végül egy farmer, egy felső, s az ing mellett döntöttem. Kifizettem őket, majd visszasétáltam a fiúhoz megérdeklődni, hogy talált-e valamit. |
|
A parkolóval mindig úgy voltunk, sehol egy praktikus hely. Mondjuk ez mindig így szokott lenni, itt. Elvégre minden megtalálható ebben az épületben. Nem meglepő. Azt hittem már nem is fogunk találni és valahol az útközepén fogunk parkolni. Nem akartam annyit sétálni véletlenül se. Eleget másztam a munka közben. Igazából azt csináltam állandóan, fel-le, az őrs - tetthely és ha még kellet az áldozatok otthona. Vagy éppen a rokonság. Mármint a családnak, barátoknak bejelenteni, hogy meghalt valamelyik szeretjük. Olyan rossz érzés mindig. Bár én csak a szülőanyámat veszítettem el, nem is ismertem annyira, de még is fájt. Jól van, én úgy is leragadtam egy kisgyerek szintén.
- Akkor menjünk szerintem együtt - választottam. - Akkor nem kéne két kocsit vinni és így praktikusabb, szerintem. Menjünk a ruhaboltba először.
Bár nem vártam meg a válaszát, rögtön a ruhabolthoz mentem, az egyikhez, azon belül is az elsőbe. Ott persze a férfi részlegre mentem. Örültem, hogy itt nem csicsáznak mindent túl, mint a nőknél. Vásároltam már a húgaimmal. Szóval szinte minden ujjatlan felső ugyanolyan volt.
- Szerinted melyik? - kérdeztem rá, ha mégha ott volt mellettem, hogy ne álljon a szó. |
Az út nem volt se rövid, se hosszú, de még a kettő közé se tudnám besorolni. Nem néztem az autó órájára, így csak az eltelt szót tudnám használni, ha meg kéne határoznom a lakásomtól a bevásárlóközpontig tartó út időtartamát. Arra viszont, hogy mennyi idő alatt találtam parkolót a hosszú szót haználnám. Minden olyan helyen, amit szabadnak hittem egy rohadt smart állt. A végére már úgy voltam vele, hogy nekihajtok az egyiknek, és a falhoz préselem, de végül elvetettem az ötletet, mert a parkoló leghátsó részébe, a lehető legtávolabb a bejárattól találtam egy szabad helyet. Nem épp egy álom parkoló hely, de legyünk optimisták; legalább meg tudtam állni. Viszont a mivel borzaszztó szűk helyre préseltem be az autót, így amikor kiszálltam, majdnem nekicsaptam az ajtót a szomszéd piros járgánynak. Cikis lett volna, mert épp akkor szállt be a kocsijába, mikor mi érkeztünk, tehát benne ült, és látta volana dolgot, ami egyenlő azzal, hogy a menekülési esélyeim nullára csökkentek volna.
- Nekem mindkét verzió megfelel, így a döntést neked kell meghoznod. - válaszoltam a fiúnak, miközben épp a bevásárlókocsikkal szarakodtam. Az egyik erre húzott, a másik arra, a harmadikat tolni nem lehetett. De végül miután már öt kocsit félreállítottam találtam egyet, amit én is tudok tologatni. A többit visszatoltam a helyükre, majd a fiú melé hátráltam. |
|
Plázába Alice vezetett. Amit igazából nem is bántam. Szeretek nézelődni, még ha az csak a város is. Az utcákon is lehet találni mindig valami érdekeset. Hiszen ez Magnolia Valley, itt minden percben történik valami. Lehet az embereknek furcsa is lenne, amit látnának, először nekem is az volt. De miután csatlakoztam a falkához, sikerült megszoknom. Bár most csak azt lehetett látni, ahogy a gyerekek játszottak ugróköteleset vagy a mobilokon csináltak valamit. Ilyenkor eszembe jut, hogy én se vagyok már kölyök, sajna. Bár szeretem a munkám, a gyerekkorom felhőtlen volt. A tinédzser éveim az más volt. Az kész katasztrófa volt. De nem lehet mindig minden jó, ugyebár?
- Együtt menjünk vásárolgatni, vagy itt találkozunk? - kérdeztem amikor beértünk az üzletbe.
Igazából nekem teljesen mindegy volt. Csak az nem, hogy csokit kellett vennem. |
Furcsa volt ez a fiú számomra, olyan távolságtartó volt. Nem értettem ezt az egészet, de igazából arra jutottam, hogy nem mindenki lehet olyan, mint én. Lehet, hogy ő nem szokott beszélgetni senkivel se és nem nagyon szeret társaságban lenni. Hamar rá is jöttem, hogy annyira nem lehet jó a társaságom. Ettől rosszul kezdtem érezni magamat és elszomorodtam picit. Végül csak felsóhajtottam és rámosolyogtam. Nekem nem igazán szokta a kedvemet szegni pár apró dolog, szóval ismét kissé boldogabban mosolyogtam rá.
- Hát, azért az én nekem nem olyan ritka - rántottam meg a vállamat. Persze nagyon is jól tudtam, hogy miért mondta ezt. Kevés emberrel beszél és nem minden nap találkozik Cassandra nevezetű emberekkel, ami érthető is volt. Noha kissé már úgy éreztem magamat, hogy lehet inkább haza kellene mennem.
Lassan elindultam utána, hiszen mégse állhattunk folyamatosan egy helyben és ahogy sétáltunk, egy kicsit beszélgettünk még, de furán éreztem magamat megint.
- Hát, gondoltam - túrtam bele zavartan a hajamba, miközben kicsit bénán mosolyogta. - Igazából nem sok embert ismerek a városban és ritkán beszélgetek másokkal - mondtam halkan és a padlót bámultam séta közben, de nem tudtam, hogy mit is mondhatnék vagy mit kérdezzek tőle. Kellemetlen volt...
- Izé... - akadtam meg kicsit most hirtelen és meg is álltam. - Lehet, hogy nekem most... most mennem kéne. Ne haragudj, hogy zavartalak és bocsánat, hogy feltartottalak - mosolyogtam ismét zavartan.
- Remélem azért még találkozunk - intettem neki. - További szép estét és jó zenélést - indultam meg a kijárat felé, hogy aztán haza siettem. Eléggé elfáradtam és ismét csak az emberi fajon gondolkodtam, hogy mennyi relyétjjel van tele ez a faj...
[CASSIE OFF] |
Elég sookáig fogta a kezemet, mire elengedte, de végl is vannak fura emberek, akik ragaszkodóak, szóval túl tudtam tenni magam rajta. És amúgy is tisztában vagyok azzal, hogy mennyire jóképű vagyok, szóva, inkább nem vettem el az örömét. Viszont ismét nem válaszoltam neki, megint csak azért, mert visszafogtam magam. Én nem mondhattam, hogy örülök a találkozásnak, főleg nem azok után, hogy megjegyezte, még sose ismert senkit, akinek Xavier lenne a keresztneve. Hogy áldja meg az ég a szüleimet, amiért ilyen nevet választottak nekem! Erre a gondolatra egy pillanatra elkomorodtam. HIszen csakis az én hibám, hogy zavar a nevem. Hiszen, ha nem teszem meg azt, amit megtettem, akkor nem lennék az aki vagyok és nem kéne tartanom a távolságot midenkitől. Akkor pedig nem is érdekelne, hogy mennyire szoktlan a nevem, vagy sem. Szóval az egész az én hibám. Erre elkomorodtam, de azért igyekeztem ezt nem mutatni, szóval nkább feleltem a lánynek.
- Ha vigasztal én sem találkoztam még senkivel, akinek ez lenne a neve. - vontam meg a vállam hanyagul, miután ismételten visszacsúsztattam a kezemet a zsebembe. Miközben hallgattam a lány következő krdését elindultam valamerre, mert untam az egy helyben ácsorgást. Fogalmam sem volt, hogy beszélgetőpartneremnek volt-e a mai nappal célja a bevásárlóközpontban, de annyira ne is kötött le a dolog. Ha beszélgetni akart jönnie kellett velem.
- Jah, fogjuk rá. - feleltem a következő kérdésére, majd ismét rápillantottam. - Ne vedd zokon, de látszik, hogy nem vagy idevalósi. - tettem hozzá eztán.
Mindezek után egy kicsit hosszabb csend következett, de végül csak megszólalt újból, onstatálva, hogy nem vagyunk idegenek. Tényleg, fogalmazódott meg a kérdés magamban és átfutott a fejemen, hogy mégis hány éves is lehet a saj, mert kicsit úgy viselkedett, mint egy kislány. |
Elmosolyodtam, mikor megfogta a kezemet és végül is nem volt annyira gáz ez a szitu. Én próbálkozom emberien viselkedni, persze ez marha nehéz, de azért igyekszem. Soha nem fogtam még kezet emberrel és olyan jó érzés volt. A keze sokkal nagyobb volt az enyémnél, de nem zavart.
Amint a nevét is megtudtam, csodálkozva néztem a srácra, mert még életemben nem hallottam ilyen nevet. Egy picit még pislogtam rá, majd el is mosolyodtam.
- Örülök a találkozásnak, Xavier – mondtam jókedvűen, majd elengedtem a kezét mikor már egy ideje fogtam. Azért nem akartam magamat zavarba hozni, hogy esetleg hülyén viselkedem vele szemben.
- Még soha nem hallottam ezt a nevet. Nagyon különleges – mondtam ki egyszerűen. Soha nem szoktam kertelni, mindig azt mondtam, ami ép a nyelvem hegyéről ki akart jönni. Ami a szívemen az a számon. Tartja ezt egy emberi mondás, ami nagyon is igaz rám. Legalábbis nagy többségben így volt. Nem sokat beszélgetek emberekkel, így hát még csak tanulgatom ezeket a dolgokat.
- Ide valósi vagy a városban? Én ide költöztem nemrég – motyogtam. Azt mégse mondhattam, hogy fél éve száműzve lettem a Mennyből, mert biztos, hogy nem hinne nekem. Nem hisznek az ilyen spirituális lényegben és ha megtudná bárki is, hogy bukott angyal vagyok, a nyakamra küldenének vadászokat, amit nem akarok. Ismerem a könyvekből őket és rettenetesen gonoszak.
Gondolataim kicsit el is kalandoztak, majd Xavierre pillantottam. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki igazából, de szerettem volna beszélgetni vele, hogy ha már itt van.
- Most már nem vagyunk egymásnak idegenek – kuncogtam halkan. Nekem ez tényleg nagy szó volt, hogy „barátkozhatok” és beszélgethetek emberekkel. |
[98-79] [78-59] [58-39] [38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
