|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:33 - |
 |
[37-18] [17-1]
Láttam, amint a csaj leült egy padra, úgy tűnik nem vett engem észre. Amikor előszedte a cigit úgy döntöttem, odamegyek hozzá és megpróbálok rájönni, honnan ilyen ismerős nekem. Feláltam a padról és odasétáltam hozzá.
- Szia, bocs, kérhetek egy szál cigit? - kérdeztem és leültem mellé. Kivettem a kabátom zsebéből a flaskámat.
- Kérsz? - tartottam felé, a flaskában most épp rum van. Ha kért, odaadtam, ha nem, kkor ittam belőle én. Miért akartam megosztani vele a piámat? Fogalmam sincs, de tényleg... |
Luanna Perez
Folytattam a bámulást.De egy idő után meguntam.Túl unalmas.Nem történik semmi.Még csak egy apró elesés sem.A francba...Ennyi erővel mehettem volna sötétebb helyre is.Ezzel csak fogy az időm amit a napon tölthetek.Hirtelen sarkonfordulok és sétálgatni kezdek mindenfele hát ha találok valami únyencséget vagy balesetet.De reménytelen.Végül megállapodok egy padnál és leülök.Hatalmas árnyékot ad a lombkoronája.Így talán több ideig húzhatom.És a nap egy kicsit legyengített.A pad háttámlájának dőlök,keresztbetett lábal.Kajálni jövök erre egy fa árnyékában üldögélek...Ilyesmit sem pipáltam még.Kiveszek a táskámból egy cigit és elkezdem szívni.Hogy jobb legyen egy kis,félliteres üveg Jack Danielst is felbontok.Az alkoholtól álltalában még jobban melegem lessz de tovább bírok ,,sütkérezni".Ami most eléggé jól jönne. |
A Niával való találkozás óta nem nagyon mozdultam ki otthonról, inkább csak belefeledkeztem a munkámba és ezerrel szereltem a kocsikat. Ma is csak azért mozdultam ki, met szükségem volt pár alkatrészre. Hazafelé a deszkás parkon vágtam át, de egakadt a szemem egy ismerős arcon.
A hölgyemény egy fának dőlve álldogált, mintha várna valakire és csak leültem egy közeli padra és úgy tettem, mintha valami nagyon érdekelne a telefonomban.közben azért fél szemmel őt figyeltem. |
Luanna Perez
(Csak a ruha kedvéért tettem be ilyen képet. XD)
Nem sokat agyaltam rajta ,hogy hová menjek.Egy közeli helyre ahol jó pasik vannak és sok ember.Ez van...Mostanában elégé kifogyott az éléskamrám.Alig 30 üveg vér van begyömöszölve valami poros,pókhálóval teli dobozba azok is talán csak A-sokAmit kurvára utálok.Jobban mint bármi mást a világon.Így hát elindultam a deszkásparkba.Régebben csak úgy hobbiból én is deszkáztam de nem tartott sokáig az érdeklődésem.Ennek nyomós oka az volt ,hogy kurvára leszartam a körülöttem guroló sok nyomorékot.Ebből néha baj is lett.Persze nem velem történtek meg a balesetek.Már most nevetni támadt kedvem.Olyan mókás volt nézni ahogy a a kövön veri szét a fejét az egyik ,csak azért mert neki mentem...Ilyen vagyok.Ha valakinek nem tetszik az,az ő baja. De ha jobban belegondolok nem is egy ilyen élményem volt...De már úgy is mindegy.Nem szoktam visszaemlékezni azokra tuskókra akik már réges rég egy üvegcsében végezték.Gyorsan oda értem.alig pár saroknyira volt.Megálltam a rozsdás kapu előtt ami a park egyik bejárata volt.Itt álltalában sokkal kisebb a tömeg mint máshol.És itt vannak titkos kis zugok.Ez az én terepem.Nyikorogva nyitom ki a kaput és belépek.Most sokkal kevesebben vannak mint máskor.Ez érdekes.De ki nem szarja le?A szemek követték minden mozdulatomat,és fusztrálóan méregettek végig.Pedig nem is vettem föl olyan kihívó ruhát...mint szoktam...Neki dőltem az egyik oszlopnak és összekulcsolt kézzel néztem a sok szerencsétlen bolondot.Szánalmasak...fintorgok.
|
Nem értettem miért tűnt lelombozódva egy pillanat erejéig. Pedig azt hiszem nem mondtam semmi bántót sem. Próbáltam visszatekerni gondolatban, hogy mégis mi a fenét ronthattam el, de gőzöm sincs igazából. Nem volt sok időm ezen gondolkozni, hiszen már folytatta is a mesélést így figyeltem rá. Majdnem megszólaltam, hogy én is éltem Párizsban de sok lenne a helyszín így végül elrendeztem ennyivel:
- Az megint más ha ott él valaki. De fotózás szempontjából kissé egyhangúnak találom... - az ismerkedős témát inkább nem kommentáltam, csak elmosolyodtam rajta. Nos igen, el tudom képzelni milyen lehetett. Ha hasonlóan kiégetős mint az első találkozásunk akkor vannak sejtéseim. Nem mintha ezzel bajom lett volna, sőt...ettől jó. Mondhatni üdítő változatosság. De ezt már sokszor elmondtam magamnak gondolatban. Lehet neki is el kéne?
Tovább hallgatva a történetét csak még jobban megbizonyosodott bennem ez a tény amit eddig is megállapítottam. Csendben figyeltem a szavait, néha a szemébe nézve, majd mikor végetért a mondandója csak akkor szóltam meg csendesen:
- Tudod, te más vagy mint a többi ember...vagy nő. Természetesen ez egyáltalán nem baj, sőt... - mosolyogtam rá bíztatóan. Egy ideig még beszélgettünk aztán végül úgy döntöttem, hogy ideje mennünk mert már későre jár. Még a végén az anyja halálra fogja magát aggódni, hogy merre van az egyetlen kislánya. Nem akarok feltétlen mumus lenni, bőven elég, hogy egy elcseszett bukott angyal vagyok.
Egy ideig elkísértem de láttam, hogy még mindig kicsit szontyolodott feje van, így egy kis sóhajtás keretében végül elkaptam a kezét a lehető legóvatosabban amennyire tudtam. Magamhoz húzva homlokon csókoltam lágyan és súgtam:
- Jóéjt. Vigyázz magadra jó? - mosolyodtam el halványan, majd útnak is eresztettem. Valami vonzó van benne ez kétségtelen, hiába tagadnám magamnak. Illetve nem felejtettem el a múltkori arcon puszilós elköszönését sem. Mégis hogyan tudnám? Ezekkel a gondolatokkal tértem haza és egy hideg zuhany után végül ágyba is dőltem. Eleinte korholtam magamat, hogy miért vagyok ennyire idióta, már megint egy halandóval kevergek...vagy valami hasonló. De végül arra jutottam, hogy nem érdekel.
[ JULIE és LEANDER OFF ]
|
Nos, szerette megszakítani a bizonyos szemkontaktust, amit kialakítani próbáltam. Hope meg már megint morgolódott és betudta az egészet annak, hogy veszett ügy a pali... Vagy én vagyok veszett. Csodás! Deee legalább nem egyből lesmároltam. Azért aranyos gesztus volt társamtól, hogy helyzetet alakított ki, viszont helyette lelombozott. Ennyire csúnya lennék vagy mi a franc? Kezdem feladni, hogy egyáltalán bárki is megcsókolna. Ha Hófehérke lennék szerintem depi end lenne.. Hagynának meghalni... Vagy ha Csipkerózsika... Szintén. Remek!
Erre lebaszott Hope, hogy ennyire nagy faszságokat ne beszéljek. Velem is baj van, de mégse kéne ennyire elásnom magam.
- Igen. Ettől függetlenül szerettem ott is élni... Sok barát miatt. - mosolyogtam. - Mostanra is van egy-kettő, viszont nem volt az igazi az ismerkedésem. Hehe... - kuncogtam el magam.
El is távolodtam tőle és én sem néztem már szemeibe. Mindegy, közben megemésztem hoppon maradtam. Hope tényleg próbálkozhat nála, de nem olyan... Én sem vagyok olyan. Nem is értem mit vártam két nap után... Oké, nem feltétlen szerelem, sőt... Nem az még.. De vonzó... Nekem legalábbis. Mindegy! Ahh, kiégek!
- Sokat küzdöttem valóban, ellenben sikerült átvészelnem úgyahogy... A magam módján. - sóhajtottam fel. - De azért kösz. - mosolyodtam el halványan.
A visszakérdezésnél újra ráemeltem tekintetem és pillogtam rá kissé lepetten. Fejem ingattam az egészre, majd mondtam valamit. Mégse bököm ki, hogy van még egy lakója a testemnek, aki jelenleg dühöng, hogy balfasz vagyok... Mint mindig!
- Olyan értelemben különleges, hogy másképp látom a világot. - húztam fel lábaimat és öleltem át azokat. - Más tegyük fel egy madártollban... - pont mellettem hevert egy galambtoll, szóval tökéletes volt. - Semmit sem lát. Én képes vagyok tovább gondolni... - fogtam ujjaim közé a fehértollat. - Szabadság. Tisztaság. Erő. - magyaráztam, miközben eltűnődve néztem. - Vagy valami ilyesmi. - dobtam el és a szél egy darabig még táncoltatta. - Eddig én is egy voltam a sok közül, de amióta magamba forduló lettem... Különcnek és egyben különlegesnek is érzem magam. Zagyvaság már megint. - nevettem fel. - Viszont lehet ha normális életem lett volna... Ha kimaradt volna ez a nagy tragédia nem épp fotográfus lennék. - kuncogtam. - Szerintem itt találtam meg a művészi vénám. Eddig sosem vonzott nagyon az ilyen. Tudom valaki ezzel születik, ám nem biztos, hogy a gondolkodása megfelelő ehhez. - ingattam fejem, de mivel fújdogált a szél előszeretettel vitte bele arcomba hullámos, barna tincseimet. Általában azokat is igyekeztem elhajtani, mert mégis csak zavart. - Hagyjuk, tudom. Borzalmas a magyarázatom. - túrtam bele hajamba.
Én tudom, hogy különleges vagyok... De ha tudnák és elhinnék, amit mondanék... Megbotránkoznának. Igazából vannak pillanatok, amikor Hopera áldásként tekintek... De vannak olyan helyzetek is, amikor átoknak. Változó. Ám ez mégse változtatt a tényen, hogy más vagyok, mint a többi ember! |
Még szerencse, hogy néha félrenéztem, mert nem bírtam volna állni a merengő tekintetével való farkasszemezést. Basszus fel kell hagynom ezzel a viselkedéssel. De mégis inkább jó lenne ha nálam lenne a gitárom, úgy legalább részben el tudnám vonni a figyelmemet.
Végighallgattam a történetét figyelmesen, majd fanyarul elhúztam a számat. Nem túl jó kezdés ez a tragédia a költözéshez.
- Ó, értem. Párizs amúgy szép hely bár néha kicsit sablonos. Természesen nem leszólásból mondom, csak nem a legkedvencebb számomra - vontam vállat lazán. Éltem ott egy ideig nem jött át hosszútávon a hely. Túl csicsás, a lakók többsége meg sznob idióta akik angolul nem is tudnak/akarnak megmukkanni. Kicsit eltűnődtem és hozzátettem:
- Viszont így még jobban érthető, hogy miért vagy ilyen. Eleinte új hellyel kellett megbarátkoznod és ráadásul fel is kellett dolgoznod magát a balesetet is és még a szeretteid elvesztését is. Nem lehetett egyszerű, szóval minden elismerésem - ilyet ritkán mondok, szóval büszke lehet magára de tényleg. De szerintem ezt sejtheti . Most megint elmerengett így nem zavartam. Legalább addig én is helyre hozhattam magamat nagyjából. Nem tudok magam fölött elmenni, szóval legfőbb ideje ennek. Szerencsére lenyugodtam egy kicsit és nem sokkal később már meg is szólalt. Egy kicsit pillogtam a mondataira. Nem bánja? Nem lehetne különleges?! Mi a fene? Ezt most próbálom nem félreérteni. Kettőnk közül úgy vélem én vagyok inkább az. Elvégre egy cseszett bukott angyal vagyok basszus.
Végül összeráncoltam kicsit a szemöldökömet:
- Milyen értelemben különleges? - hát na. Kétlem, hogy tüzet tudna varázsolni meg ilyenek. Viszont ha a fotózásra gondol az végülis érthető. Bár igazából bárki lehet fotós. Én is az lettem, pedig eleinte elég esetlenül ment számomra az életnek nevezett dolog itt a földön. De még mindig nem felejtettem el a baristás dolgokat és egyéb trükköket, hiába csináltam már rég. Nos igen, akkor még ment a dolog. Régebben kicsit másabb jellem voltam, idővel ez csak egyre inkább rosszabbodott. De szerintem ez érthető. Csak befásul az ember ha egy olyan társat vesztett el aki szinte mindent jelentett a számára. Idővel pedig rájön, hogy sosem tudja pótolni a hiányát, pont azért mert olyan amilyen. Még ha meg is találnám a magam mellé illőt, előbb vagy utóbb el kell temetnem, ha esetleg túllép azon, hogy én sosem öregszem. De senki sem tudná ezt elfogadni, így erre még nem is került sor. Vagy megölték, vagy megcsalnak vagy esetleg próbálom magam mellől elmarni. Bár ez nagyon végső verzió, előbb inkább megbeszélem, hogy ez bocs nem megy. |
Amint mondta az építőkritikát csak bólintottam egyet, és én is rámosolyogtam. Alap nálam, hogy az építő jellegű kritikáknak is örülök... Még ha eleinte kicsit kedvemet szegi, mert rosszul esik... Viszont a fikázás sokkalta rosszabb. Az már nem lelomboz, hanem felidegesít!
Ezután jött a közös kép, viszont nem értettem miért motyog az orra alatt. Erre Hope még inkább kiégett. Ennek a fejemben hangot is adott.
- Most komolyan a szüzieskedésedtől jön zavarba? Te jóságos ég! Nem tudom megérteni az bizkurvaisten! - mormogta értetlenkedve.
Hehe, viszont közben elhallgatattam Hopet. Nem kell zavaró tényező most. Ahogy helyetfoglalt én is követtem. Leültem mellé és közben a képünket néztem. Még mindig jól néz ki... Fejemet picit jobbra döntöttem, és elméláztam a selfienk felett.
Pillanatokon belül kék íriszeimet ráemeltem zavartan. Kissé elmerengtem, khm... Lehet nem épp meséket kéne gyártani a fejembe, hogy én vagyok a hercegnő és ő meg a herceg. Nem csodálkozom, hogy társam agyilag ki van... Lassan már én is saját magamtól!
A kérdésére megráztam a buksim. Végül belekezdtem az épkézláb válasznak is.
- Franciaországban születettem és azonbelül Párizsban. - kapcsoltam ki közben a gépemet. - Magnoliába munka miatt költöztünk. Édesanyám és apám miatt... Pont a költözés során ért minket a baleset. - sóhajtottam fel.
Megint icipicit elmerengtem, viszont... Társam próbálkozni kezdett nálam. Elkezdte, hogy valamit ki akar próbálni. Attól félek én is!
Ezt követően elkezdett magához édesgetni, hogy bízzak benne. Szeret visszaélni az érzéseimmel. Ezt úgy utálom! Engedtem neki kicsit... Megbabonázva Hope által képes lettem volna bármit megtenni jelenleg... Magamnál vagyok... Önmagam vagyok.. Csak tetteimet tudja ilyenkor befolyásolni szavaival akár. Ez csak az érzéseimre, vágyaimra vonatkozik... Semmi másra!
Szóval, közelebb ültem hozzá. Ujjaimmal szórakoztam zavaromban, majd egy sóhaj kíséretében rápillantottam Leanderre.
- Viszont nem bánom már... - folytattam röpke csend után, és megvártam, hogy felém forduljon. Ezután tekintetét kerestem, és felvettem kék szemeimmel a kontaktust vele. - Ha ez nem történt volna meg... Nem lehetnék itt... Nem lehetnék különleges... - mosolyogtam, és még mindig szemeibe néztem. Halvány pír is megjelent fokozatosan arcomon. |
Ingattam a fejemet mosolyogva a megszólalásán.
- Érthető, de nem csak a dícséretet értékeld majd hanem az építő jellegű kritikákat is. De természetesen örülök, hogy örülsz...
Valószínűleg gondolatban lemondhatott a közös képről is, hiszen mikor kikaptam a kezéből a gépet, totálisan meglepődött. Szerencsére ez nem látszódott a képen szóval nem volt ezzel gond. A kislányos mosolyára meg a csillogó szemeire totálisan zavarba jöttem. Jesszusom. Mármint, nagyon rég tapasztaltam ilyet és mondhatni üdítő élmény volt számomra. A köszönetére csak motyogtam:
- Szívesen... - istenemre, rosszabb vagyok mint egy kislány aki először kap bókot. De basszus nem tehetek róla. Ha sokáig él az ember akkor bizony értékeli az ilyen jellegű dolgokat. Bólintottam az újabb mondatára és megszólaltam:
- Köszönöm.
Örülök, hogy megértette és meg is elégedett ennyivel. Nem volt kedvem kérlelni meg a többi. Viszont muszáj valahogy elterelnem a figyelmemet. Leültem az egyik szabad deszkás részre, hogy pihenjünk egy kicsit. Remélhetőleg ő is csatlakozott hozzám. Így inkább más témára tereltem a szót:
- Amúgy, idevalósi vagy? - eddig még nem is kérdeztem. A nagy félreértések meg egyebek közepedte ilyen alap dolog el is kerülte a figyelmemet. Közben láttam, hogy kezdenek lelépni a deszkások is lassan, hiszen a szemükig sem látnak már annyira beesteledett. |
- Attól még nagyon is jól esett. - mosolyogtam. - Nem nagyon kapok elismerést, és ezért is fontos ez nekem... Főleg olyasvalakitől, aki érti a dolgát. - túrtam bele a hajamba.
Ekkor jött a kérlelésem. Már lemondtam arról, hogy csinálunk képet. Ezért nem is erőltettem. Nem vagyok arról híres. Tényleg jó, hogy most Hope veszteg. Ő biztos hisztizett volna, mint egy kisgyerek, amíg meg nem kapja azt amit akar. Múltkor ezért is volt sok, mert türelmetlen és mindent egyből akar. Rossz szokása!
Épp a most készített képemet néztem elgondolkozva, amikor mosolyogva elvette tőlem. Huh? Lepetten pislogtam. Mire leesett, hogy mit is akar már el is készült a kép. Huh?
Átvettem tőle a gépet és jobban szemügyre vettem a selfienket. Jelenleg még feldolgozom, hogy képet csináltunk mégis.
- Valóban jó lett! - mondtam kislányos bájjal és csillogó szemekkel. - Köszi, hogy belementél! - mosolyogtam és egyből jobb kedvem lett.
Mivel megígértem, hogy nem rakom be a képet és nem fedem fel, ezért majd magamnak fogom őrizgetni. Valóban kegyetlenül boldog voltam a kép miatt mi tagadás.
- Ne aggódj! - szólaltam meg. - Nem fogom felhasználni... Csak nekem jó lesz egy emléknek! - ingattam fejem.
Talán mégis jó, hogy nem tudtam hazamenni. Nem hittem volna, hogy örülni fogok egyszer annak, hogy rám támadtak és még sérülést is szereztem. Most már nem is érdekelt a múlt, se semmi. Jó volt a jelenben élnem... Még meg is felejtkeztem azért ez idő alatt, hogy más vagyok... Most olyan vagyok, mint a többi velem egyidős lány, egyetemista. Vajon meddig? Jaj már, miért kombinálok?! Hope most jó kislány, szóval nem kéne emiatt idegeskednem... Ki kéne használnom! Pontosan, ez így van! Ki is fogom használni, amíg csak tudom és eddig jól megy... Azt hiszem. |
Ingattam a fejemet a köszönetére és csak mondtam:
- Magadnak köszönd inkább, te lőtted a képet. Amúgy szívesen... - legalább egy kicsit növekedett is az önbizalma, ez már azért valami. Legalább nem kérdezősködött, hogy mégis miért nem rakhatja be a képet. Még csak az hiányzott volna. Mégis mi a pöcsömet válaszoltam volna rá? Hát bocsi, de nem öregszem külsőre?! Nem akarom, hogy vámpírnak tituláljanak? Jobbnál jobb indokok, egyértelmű.
Végül felajánlott egy viszonylag járható utat. Bár basszus, ha esetleg évek múlva megint összefutnánk esetleg, akkor biztosan feltűnő lenne. Főleg ha előkaparja a képet. Nos igen, részben ezért is nehéz bárkivel barátkoznom. Kapcsolatok terén meg még gázosabb, hiszen érezhető idővel, hogy titkolok valamit. Az megint más kérdés, hogy alapból nem vagyok egy nagyon szociális egyén. A csüggedt sóhajára viszont kicsit összezavarodtam, így meggondoltam magamat. Nem akarom teljesen elszomorítani szegényt, még a végén esetleg magára veszi annak ellenére, hogy mit mondtam.
Na jó egye fene, egy képbe nem halok bele amíg nem híreszteli meg a többi. Mosolyogva kivettem a kezéből a képet majd csapattam is egy fasza dupla selfiet ami egész jól sikerült. Visszaadtam neki a gépet megszólalva:
- Remélem tetszik. Ha esetleg nem akkor csinálhatunk másikat - ingattam a fejemet. Közben pedig azon gondolkoztam, hogy miért merült fel a fejemben, hogy egész jó páros lennénk. Én ilyenről már rég lemondhatnék, hiába próbálkozom már évek óta. Felesleges vágynom olyan dologra amit valószínűleg sosem fogok elérni. Vagy ha esetleg sikerül is, a titkom miatt akkor sem lenne jó hosszútávon. Melyik halandó akarna olyannal élni aki egy évet sem öregszik?! Senki sem. |
A dícsérete nagyon is jól esett. Az ő szájából meg pláne. Örültem, hogy egy olyan tapasztalt fontos, mint ő értékeli a fényképemet.
- Köszönöm. Nagyon jó ezt hallani, főleg tőled! - mosolyodtam el.
Nem értettem, hogy miért nem akarja hirtelen, de a magyarázatára bólintottam egyet. Végül csak rákérdeztem, hátha...
- És ha nem raknám be? - pillogtam rá kíváncsian. - Emléknek is szeretném. - motyogtam. - Lehet a napom borzalmasan indult, de végülis... Pozitív irányt vett. - fogtam meg sérült kezemet és úgy mondtam. - Ígyis ragaszkodsz ahhoz, hogy nem akarod? - húztam fel a szemöldökömet.
Azért reménykedtem, hogy így legalább belemegy. Empatikus személyiség vagyok azért, és megértem, ha valóban a bizonyos személyes okok miatt nem akar szerepelni a dogában, de legalább csak most... Egy kép erejéig... Nekem emléknek!
- Mindegy, ha nagyon nem akarod, akkor elfogadom. - sóhajtottam fel csüggedten.
Végül elfordultam tőle és a kamerámat a naplemente felé fordítottam. Eleinte gondolkoztam, hogy lefotózzam-e, viszont ekkor megpillantottam a deszkások, emberek árnyékát. Le is fotóztam, ami szerintem jó kép lett szintén. Sötétség a fényben...
Miért pont saját magam jutott eszembe? Legtöbbször így érzem a helyzetem... Vajon miért? Sóhajtottam egyet ismételten. Nem is merengtem inkább ezen tovább, viszont fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék.
Egy valamit kérek, és azzal is megölöm a hangulatot. Gratulálok Julie! Nagytapsot nekem! Na ezért nem szólalok meg és tartózkodom az emberektől. Vagy így vagy úgy elcseszem az egészet. Pedig nem áll szándékomban. |
Csak figyeltem ahogy csinálja a dolgokat és szerencsére nem volt gond. Bár a füttyentősöket agyon vertem volna szívem szerint. A legszebb, hogy gőzöm sincs miért. Basszus, mióta nem tudom az érzéseimet kitalálni? Jó mindegy, nem is törődök vele. Néztem a képeit és egész jók voltak tényleg. A favoritra elmosolyodtam mondva:
- Ez tényleg nagyon jó lett. Simán bele is teheted a portfóliódba. Nehéz ilyet elkapni, szóval imádni fogják.
Ekkor jött a közös fotós kérdés. Ah bakker. Nem éppen jó ez számomra. Elhúztam fanyaran a számat és megszólaltam:
- Nem véletlenül nem vállalom az arcomat, szóval ha nem gond képet inkább ne. De a nevemet nyugodtan bebiggyesztheted a szakdolgozatodba...
Tényleg komolyan szívesen bevállaltam volna. Viszont még csak a lehetőségét se adhatom meg annak, hogy esetleg pont az a tanár lát majd valahol harminc év múlva és semmit sem változtam. Biztosan híre lenne a dolognak. A nevemet simán bepötyögheti, úgyis ötven-hatvan év múlva megint más lesz.
Sejtem, hogy erősködni fog viszont akkor nem tudom, hogy mi a fenével győzhetném meg, hogy ne akarja annyira a képet.
- Nem miattad, mert veled lenne bajom, csak személyes okokból - remélem, hogy ezzel azért megpuhítom. Elvégre tényleg nem azért nem vállaltam ezt be mert utálnám vagy ilyesmi. Tudom jól, hogy ő ezzel nincs nincs tisztában de nem akarok belőle félreértést. Illetve nem feltétlenül fedném fel előtte a titkomat. Nem azért mert nem bíznék benne. Sejtettem, hogy nem mondaná tovább elvégre nem egy pletykásnak ismertem meg. Inkább csak attól félek, hogy mi lenne a reakciója. |
- Szimplán belém... Vagyis szerintem belénk van kódolva. Ez normális. - sóhajtottam fel. - Ettől függetlenül nem játszom meg magam.. Melletted jelenpillanatban biztosan. - mosolyogtam.
Végülis, ha Hope nem lenne, akkor ilyen lennék alapjába véve. Szerencsém, hogy most nyugodt, és nem kell félnem, hogy őrültségbe visz bele. Lehet az itt lévő hímekre mind rávetné magát. Ismerem és tudom, hogy milyen.
Amint átnyújtottam a gépem... Vagyis a gépét elutasította. Mi a fene? A biztató mosolyra nyeltem egyet, majd néztem, hogy mit is csinál. Amint visszatért hozzám csak néztem a fényképezője kijelzőjét és figyeltem szavaira is egytől-egyig.
- Ühhüm. Megpróbálom akkor. - mosolyodtam el, és azért bizonytalan voltam még.
Én is körbenéztem a terepen, hogy mégis kik lennének vevők a fényképeszkedésre, amire találtam is egyet. Azért ezzel nőtt valamilyen szinten a magabiztosságom. Kevésbé éreztem magam elveszve.
Egy kép mellesleg kifejezetten jól nézett ki. Nekem mindenesetre nagyon tetszett. El is köszöntem a srácoktól, akik utánam is füttyentettek egyet. Mi a szösz? Inkább nem fordultam vissza. Jobban jártam!
Visszamentem Leanderhez és elkezdtem mutogatni a képeimet mosolyogva, amiket most csináltam. Végül a kedvencemhez is elértem.
- Ez nekem a favorit. - mutattam a képet neki.
Szerintem tökéletesen elkaptam a srácot. Épp ugratott egyet, és pörgette maga alatt a deszkát, de ráadásul a naplementébe van benne. Eleve imádom a naplementéket, és nem azért mert romantikus meg nyál... Egyszerűen gyönyörű és kész!
- Amúgy... - motyogtam. - Csinálunk képet? - pillantottam fel rá mosolyogva. - Mármint közöset. A szakdogám amúgyis beszámolónak felel meg. A tanárom biztos értékelné, ha tudná ki segített nekem. - mondtam kislányosan. - Így eszembe jutott. - kuncogtam. - De csak ha neked sem gond. - emeltem fel megadóan kezeimet.
Meg eleve... Kitudja, hogy mikor válnak el útjaink teljesen. Még mindig úgy gondolom, hogy a gépet visszaadom és ennyi. Nem hinném, hogy feltétlen kíváncsi lenne a képemre. Habár... Mindegy, ez is Hopenak köszönhető, hogy most itt van velem és tanítani próbál. Majdnem elkezdtem kombinálni, hogy talán... De mégse! Ez kiábrándító.
Szóval egy emléknek is megfelelne a részemről az a bizonyos kép. Legalább elmondhatom a halálos ágyamon, hogy voltam egy jókép pasassal... Fényképeszkedni. Haha... |
Ingattam a fejemet a beilleszkedésről. Ó, igen. Muszáj elvegyülnie az embernek. Nekem is azt kellett tennem. Szóval részben megértem. De ő egy átlagos ember, neki egyszerűbb. Csak felvontam a szemöldökömet:
- Miért ítélnélek el? Felesleges. Maximum olyan embernek ítélkeznek akik nem ismernek. De azok meg miért számítanának?!
Tudom-tudom a megfelelési kényszer. A titkos témára inkább nem reagáltam semmit sem. Mindenkinek vannak ugye titkai.
Végül csak a park felé vettük az irányt. Persze egyből lerítt róla, hogy bizony ez nem az ő terepe. Felvontam a szemöldökömet mikor átnyújtotta nekem a gépét. Vagyis gépemet de ez most részletkérdés. Tagadóan megcsóváltam a fejemet. A motyogására csak sóhajtottam:
- Lehet nem a tereped, de ha fejlődni akarsz akkor bizony kell a gyakorlás. Mi sem jobb módszer erre, hogy ha pont a gyengeségedet erősíted?
Bekapcsoltam a nálam lévő gépet és bíztató mosolyt villantottam rá:
- Ne parázz. Az emberek többsége úgyis szereti ha fotózzák. Főleg ezek a deszkások... - intettem a fejemmel, hogy csak figyeljen mit csinálok. Tettem egy kört az emberek közt, majd amelyik csoport nagyobb érdeklődést mutatott azok felé mentem inkább. Kérdően felemeltem a gépet jelezve, hogy szabad-e, de persze rábólintottak. Így frankó képeket tudtam csinálni, közelebbről és távolabbról is. Megköszöntem nekik, majd visszatértem Juliehoz.
- Látod? Ilyen egyszerű. Azokat keresd akik érdeklődést mutatnak... - felemeltem a gépet és direkt úgy tartottam, hogy lássa a kijelzőjét amiben láthatta, ahogy továbbra is deszkáznak az emberek - ...és várj a megfelelő pillanatra - ekkor megnyomtam a gombot és el is készült a kép, amin az egyik deszkás fent ugrat, megcsavarva maga alatt a deszkáját - ...majd kapd el. Ha nem sikerül, vagy nem vagy elégedett csak próbálkozz újra.
Ez végülis duplán jó csak neki. Gyakorol és kimozdul egy kicsit az emberek közé is. Természetesen azért szemmel tartom, ha valami gond van könnyedén bele tudok avatkozni. |
- Tudom. - válaszoltam hirtelen röviden. - De a társadalomba minden ember be akar illeszkedni. Másképp nem léteznének titkok és sorolhatnám. Nincs olyan egyén, akinek ne lenne... És az a titok is azért jobb elfeledve, mert másképp el lennénk ítélve. Ez normális dolog. Én is így teszek, és nem mondok inkább senkinek semmit sem. - sóhajtottam fel. - Te most kivételt élveztél, mert hasonlóak vagyunk. Úgy gondolom megérted az érzéseim és nem ítélsz el. - motyogtam zavartan és kezdtem el tördelni az ujjaimat.
Valóban így gondoltam. Jellemileg hasonlóak vagyunk... Talán túlságosan is. Viszont egyszer kíváncsi lennék mégis mit rejteghet. Mint említettem... Minden embernek vannak titkai. Ez rá is vonatkozik és úgy gondolom ő sem véletlenül lett olyan amilyen.
A megfeleléses dologra egy halvány mosollyal nyugtáztam, majd itt is egy rövid válasz kíséretében lezártnak gondoltam ezt a témát.
- Talán... Egyszer... Idővel... - majszoltam el közben komótosan a tortaszeletemet.
Pillogtam, ahogy a poharával kezdett el szórakozni, amikor megköszöntem röpke gesztusát. Zavarba hoztam volna? Ó, váó, pedig nem volt szándékomban.
A nevetésére kicsit összerezzentem, és hajamba túrtam. Inkább nem mondok semmit. Jelenleg megakadtam a nevetésénél. Eszméletlenül aranyos és na... Rég volt egy hímneművel így és... És ez olyan lassan, mint egy szappanoperába illő randi. Belém kötnek, jön a herceg, megint belém kötnek, herceggel nevetgélek... Julie meg kiég és agyfaszt kap. Hope már szerintem rég azt kapott, ezért is van eltűnve.
A makacsság elkuncogtam magam, de nem mondtam semmit sem. Ilyen vagyok. Habár annyira makacsságnak nem mondanám. Inkább félek, hogy valami bajba keveredem még azáltal is. Volt már részem olyanban is.
Miután fizetett a pincérnek azt hittem megyünk amerre látunk. Ő is megy haza meg én is, de nem ez történt. Értetlenkedve néztem rá. Még szemöldökömet is felvontam, hogy mégis mit akar.
Végül hagytam magam vezetni, és követtem őt. A deszkásparkhoz érve eléggé... Megtorpantam. Értem én, hogy jó hely meg vannak emberek, de ez nem az én terepem akárhogy nézem. Szinte rettegtem attól, hogy megszólnak vagy bármi. Hogy is mondjam... Nem éreztem magam ideillőnek.
Ekkor rám mosolygott és a kamerát kérte. Elő is vettem a táskámból, majd átnyújtottam neki. Igazából eddig még eszembe se jutott, hogy deszkásokat fotózzak. Meg eleve taszít a túl nagy tömeg... Itt viszont volt. A városliget is csak azért kedvenc helyem, mert szép... Imádom a környezetét, de nem az embereket! Itt meg konkrétan embereket lehet csak fotózni. Jaj nekem...
- Őhm, és itt mit is akarunk? - néztem rá értetlenül. - Mármint én embereket még nem fotóztam így... Maximum ha nagyon muszáj volt. - vakargattam a tarkóm. - Nem az én terepem ez, sőt kerülöm is az ilyen helyeket. - motyogtam. |
|
[37-18] [17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
