|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.20. 17:22 - |
 |
[203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
Csak figyeltem a farkas kölyköt és nem tűnt valószínűnek, hogy ő is valami házi kedvenc lenne. Amikor megnyalta az orrom hegyét, csak leraktam az ölembe és simogattam kicsit. Se nyakörv, se chip, se semmi.
- Én még a város közelében sem láttam nagyon farkasokat. - mondtam és ez egy kis részben igazi is volt, de csak egy kicsit. Csak hallgattam, hogy van náluk lefoglalt kajmán, meg hgoy valaki tigrist tart. Mi a franc? Minek vadállatot tartani? Kutya, macska, ló nem elég?
- Vannak fura emberek, az tény. Amúgy nem hiszem, hogy lenne gazdája. Se nyakörv, a chipet ki lehetne tapintani, de az sincs. Ráadásul igazad van abban, hogy nyers húst evett. Lehet, történt valami az anyjával és eljött a falkától vagy nem tudom. - vontam vállat. - Rendben, menj csak, remélem, találkozunk még. - köszöntem el tőle mosolyogva, majd amint hallótávolságon kívül ért körbenéztem. A közelben már nem volt senki, így letettem a kisfarkast.
- Na jól van, engem nem versz át. Tudom, mi vagy, változz emberré. - mondtam a farkasnak és végiggondoltam, hogy nálam van-e az ezüstkésem és, ha igen, milyen gyorsan tudom előkapni. |
 A kislányokat olyan könnyen az ujjam köré csavarom. Bár azért nem bánnám, ha már végre olyan kinézetem lenne, mint Ricknek. Akkor végre farkasként is tombolhatnék. Így viszont csak a cukiságom maradt. Farok csóválva lapultam a földhöz míg alám nyúlt és felvett. Heh... ha ezt tudom, hogy a kislányok ilyen könnyen befogadnak, nem töltök egy hetet Cei elött egy kibaszott patkány fészekben. Megnyalogattam az orra hegyét, igyekezdtem barátságos lenni, hogy azt hihessék valami jó módú család legális házi kedvence vagyok. Még nyüszögtem. - Még sosem láttam erre a városban farkas kölyköt. - jegyezte meg a vörös hajú lány. - Jó, mondjuk nálunk is van ideiglenesen, de lefoglalt kis kajmán, és egy állatmenhelyestől hallottam, hogy a város szélén egy fickónak még tigrise is van. Szóval lehet nem is erdőből szökött. Elég jó állapotban van. A pocija is kerek, mostanában ehetett, mert nagyon kis duci a hasa. És a lehellete is vérszagú... Pedig ha valóban van gazdája, nem kéne nyershússal etetnie, mert a vértől megvadulhat, ami felnött korábban aligha jó. De azért aranyos.. - simogatta meg a fülem tövét. - Talán megnézhetnéd a klinikán van e benne chip. Nekem viszont most mennem kell, mert sáros is vagyok és lassan esteledik. Sok baleset történik mostanában este. - motyogta, és ha csak a másik lánynak nem volt ellenvetése, úgy a vöri le is lépett. Én meg tovább csóváltam a farkam.
 |
- Igen, ezért jöttünk inkább ide, hiszen a fák között még mindig úszni lehet a sárban. Így is elég sárosak mára a kutyáim. Na, mintha a kertben nem lennének azok. - tettem hozzá kis gondolkodás után. Hát, ja, lehet őket majd fürdetni.
Amikor Bambi elnézett valahova, követtem a tekintetét és megláttam egy farkaskölyköt. Értetlenül felugrott a szemöldököm, hogy mit keres itt, a város közepén egy kisfarkas, miért nincs az anyjával. De a kölyök csak jött és jött méghozzá egyenesen felém. Megfogtam Suzyt, nehogy leugorjon.
A kisfarkas játékosan, farokcsóválva odajött hozzám, mire Morzsa elkezdett ugatni, hiszen látta, hogy az új jövevény nem kutya és talán nem értette, miért van itt. Nekem is fura volt, hogy ilyen barátságos, hiszen a farkasok távolságtartóak.
De ekkor esett le... ez nem akármilyen farkas, ha ennyire barátságosnak mutatja magát, akkor csak tisztavérű vérfarkas lehet. Suzy is morgott, Morzsa fészkelődött, hogy kiugorhasson Bambi öléből és elzavarhassa az idegent, akármi is legyen.
Megfogtam Suzyt, a pórázát hozzákötöttem a pad támlájához és lehajoltam a kisfarkasért.
- Hát te meg hogy kerülsz ide picikém? - emeltem fel az állatot, ha megengedte. |
A válaszából azt feltételezem, hogy nem a környéken lakik, hanem sokkalta messzebb. - Az erdő szebb is, bár tegnap előtt nagy vihar volt, és elég sáros lehet. Bár ez itt sem veszélytelenebb. - simogattam az ölemben a kis ebet, mikoris a szemem sarkából észre vettem egy felénk haladó négylábút. Nem zavart volna, úgy értem nem néztem volna oda, de nem láttam mögötte senkit se. Erre kóbor kutyák meg ritkán merészkednek, és tudtommal vannak itt valamerre őrök is, akik távol tartják az ilyen kis kóborkákat, nehogy bajt okozznak. Ám mikor odapillantottam, akkor láttam meg, hogy ez nem is egy kóbor kutya. Maximum erősen hibrid. De szerintem ez egy farkas, még hozzá egy néhány hetes. Jesszusom, hogy kerül a parkba egy farkas kölyök?! Az ilyen kicsinek még a mamájánál van a helye. Mintha érezte volna, hogy észrevettem/tük, közelebb jött, és farok csóválva állt meg előttünk. Megfogtam az ölemben a kutyust, ha esetleg nem szivlelnék egymást, inkább nem hagyom, hogy leugorjon és megtámadják egymást. A kis farkas viszont nem tántorította el a kutyusok látványa. Sőt játékosan közelebb is merészkedett Joehoz.
 |
- Hát igen, na meg persze, ha ki is van írva, hogy mit ne adjanak az állatoknak, akkor sem érdekli őket. - sóhajtottam lemondóan. Néha tényleg nem értem az embereket. Akiknek nincs állatuk, azok össze-vissza mindenféléket adnak a menhelyieknek vagy az állatkertieknek, ezzel olykor az etetett állat halálát okozva.
Tudtam, hogy majd eljön az idő, amikor mindkét kutyus elpusztul, ahogy a szüleik és nagyszüleik is tették, dehát ez az élet rendje, ha épp az élőlény halandó. De majd lesz másik kutyám, ahogy az elmúlt 150 évben mindig volt, lehet majd az út széléről fogadok egyet örökbe, vagy menhelyről.
Amikor Bambi mondta, hogy had maradjon Morzsa az ölében akkor csak elmosolyodtam és bólintottam. Felemeltem Suzyt a saját ölembe és ott kezdtem simogatni. Hogy sáros leszek? Nem érdekelt, ott a mosógép, majd kimossa a ruhámat, a kutyák meg úgyis meg lesznek fürdetve, amint hazaértünk.
- Hol ide, hol az erdőbe járunk, mikor mihez van kedvem. Bár a patakhoz meg az erdőbe tényleg gyakrabban megyünk, mint ide, pedig ez sincs túl messze. - válaszoltam teljesen őszintén, bár az is igaz, hogy nekem az erdő közelebb van, hiszen ez a házamhoz képest pont a város túlfele. |
Igen, igen a látogatók gyakran etetik őket, a figyelmeztetéseink ellenére is... - sóhajtom, mert sajnos nem ez az első eset, hogy az egyik állat gyomrával gondok vannak.
Sajnálattal hallottam, hogy a kutyusai már öregek, és ez sosem jó. Egy álllat elvesztése bőven felér egy rokonéval, ha kellően szeretjük. Arra viszont nem számítottam, hogy majd az egyik szimatolós majd rám ugrik. Végtére is engem nem zavar, hiszen alapból sáros voltam már... Ez már nem oszt nem szoroz. - Hagyd csak.. - mosolygok és megsimogatom a buksiját. Hiába heti 5 alkalom az állatmenhelyen, nem tudok betelni velük és mindig örömmel simogatom és foglalkozom velük bármikor, bármeddig. - Gyakran jártok ki ide? - érdeklődtem meg, mert ha a napokban nem is jöttem ki, azért gyakran sétálok itt, de még szerintem nem láttam őket. |
- Nos igen, talán az a legnehezebb az egészben, de azt meg úgy tudod feldolgozni legkönnyebben, ha nem úgy fogod fel, hogy az állat életének vetettél véget, hanem úgy, hogy megkímélted a szenvedéstől és a fájdalomtól. - mosolygok Bambira együttérzőn. Bár nekem van az a kis plusszom, hogy alapból is el tudom venni az állatok fájdalmát, de miért hagyjam szenvedni az állatot, ha van rá gyorsabb és számára kíméletesebb megoldás is?
Amikor mondta, hogy a menhely nevét nem tudja, de a logót igen, akkor elgondolkodtam és igaza volt, az ő menhelyükről is foglalkozom állatokkal.
- Most, hogy így mondod, tényleg foglalkozom a ti menhelyetekről is állatokkal. Ha jól emlékszem a múltkor pont egy lovat kellett megvizsgálnom, mert valamit evett, amit nem kellett volna. - gondolkodtam hangosan. Sosem fogom megszokni, hogy itt minden olyan bonyolult. Furcsa emberek között élni, de persze régen szerencsémre voltak, akik segítettek megszokni az itteni dolgokat. És hát azóta meg nem találom a helyem a világban. Mármint okés, állatorvos vagyok egy olyan városban, ahol kétlépsenként belefutok mindenféle lényekbe, vadászokba meg sima emberekbe és persze, mint majdnem ugyanúgy néz ki... Úgy utálom, hogy nem lehet megkülönböztetni a vérfarkast az embertől vagy bármelyik másik lénytől itt. De az tény, hogy amíg nem zargatnak, addig nem is érdekel, hogy ki micsoda.
- Köszönöm, és igen, bár már mindketten idősek, hiszen egyikük 8 a másikuk meg már 10 éves, így lassan új állatokat kell találnom magamnak. Lehet, hogy majd tőletek örökbefogadok egy kutyust. - mosolyodtam el a mondandóm végére, de az elején még szomorkásan néztem a két kutyát, akik épp Bambit szaglászták. Aztán Morzsa csak úgy váratlanul felugrott Bambi ölébe, hátha kap egy kis simogatást.
- Morzsa! Nem ugrálunk csak úgy fel az emberekre. Gyere le onnan! - szóltam rá a kutyára, aki azonnal rám nézett a nagy, barna szemeivel. Ha Bambit zavarta, hogy a kutya az ölében van, akkor megfogtam és átemeltem magamhoz a tetőtől talpig sáros állatot és én kezdtem simogatni, ugyanis nem volt hajlandó a kutya leugrani az új ismerős öléből. |
Én is az akartam lenni, de... elaltatni sosem lenne szívem... Szóval megkíméltem magam ettől a dologtól. Nem tudnék úgy aludni. - rázom meg a fejem, miközben az állatokat figyelem. Szegényke... lehet el is törött neki. Meglepődöm, hogy ennyire örül a válaszomnak, de elmosolyodom. - Nos.. a nevét sosem tudom megjegyezni, de valami kutyus és macska fej a logója. De azon kívűl persze a lovakon át egészen a kis sünökig vannak ott állatok... - mosolygok. Aztán én is meghallgatom a válaszás továbbra is a kutyákat figyelve. - Hű, ez nagyon szép dolog tőled... biztosan jól ismeritek már akkor egymást. |
Láttam rajta, hogy bűntudata van, de most mit tegyek vagy mondjak? Nem mondhatom meg, hogy amúgy a kutyának szinte nem is fáj a lába pedig lehet, hogy eltört. Egy: idiótának nézne, ha állatorvosként azt mondanám, hogy nem fáj a lábtörés, kettő nem mondhatom meg, hogy elvettem a kutya fájdalmát, hogy inkább én szenvedjek, ne ő.
- Igen, mindig is szerettem az állatokat, így úgy döntöttem, állatorvos leszek. - válaszoltam a keleténél talán kicsit bővebben, de ezen cseppet sem zavartattam magam.
- Tényleg? Melyiken? - csillant fel azonnal érdeklődően a szemem.
- Lehet, bár több menhely is állataival is foglalkozom. - vontam vállat jelezvén, hogy fogalmam sincs.
- Köszönjük. De nem, a régi otthonomból hoztam őket. Nem volt szívem otthagyni őket a farm új tulajával, így mondhatni születésük óta együtt utaztunk. - mosolyogtam. Bár ez nem volt teljesen igaz, mert még az őseiket hoztam magammal a farmról, nem volt szívem otthagyni őket, úgy éreztem csak ők érteek meg ebben a bonyolult, furcsa világban. |
Figyelve a kutyát még nagyobb bűntudatom van. Bakker, mamdnem megöltem egy kutyát. Állatgyilkos vagyok! Legalábbis elméletben... - Állatorvos? -eszmélek fel. - Én egy állatmenhelyen dolgozom, főleg kutyákkal. - mosolygok zavartan. Micsoda egybeesés, vagy nem? Kézrázás után vissza simítom kezeim a térdemre. - Lehet már volt is dolgod a mi kutyáinkkal... - pillantok rá. Néhány napja ki sem mozdultam a házból, most igen nehezen megy a kommunikáció. - Aranyosak a kutyáid.. Ők is menhelyi kutyusok?- pillantok el feléjük. Én is akartam kutyát, de nem igazán vagyok benne biztos, hogy eleget tudnék vele törödni. Azóta macskán gondolkozom. Vagy nyuszin... az is olyan cuki. |
Szegény lány tetőtől talpig sáros volt. Gondoltam rá, hogy esetleg áthívom magamhoz, adok neki ruhát meg mit tudom én, de az hogy nézne már ki.
- Semmi gond, estek már nagyobbat is. - vontam meg a vállam bár az jogos, hogy nem sétálunk ki se két játszó kutya se egy kamion elé, amikor az épp száguldozik az autópályán. Na jó.... ez érdekesen jött ki. Meg mit agyalok én autóbaleseteken? Hiszen vannak szárnyaim, én könnyen megúszhatom a bajokat.
- Úgy látom, hogy Suzynak kicsit fáj a lába, de semmi komoly, vagy, ha mégis, akkor meg könnyen meg tudom oldani, hiszen állatorvos magyok. - mosolyogtam kedvesen a lányra. Nem hittem volna, hogy így feltűnik neki, na persze lehet, hogy azért gondolja, hogy valami esetleg nem kóser, mert ráesett Suzyra vagy Morzsára. De legalább még mindig bicegett egy kicsit a kutyám, mégse legyen annyira túlzottan egészségesnek tűnő.
- Joe. Ők meg itt Suzy és Morzsa. - mutatok egyesével a két kutyára miután kezet ráztam Bambival. |
Hát a ruha aligha megmenthető, de remélem, azért nem néz ki túl vészesen. Az eső miatti nedves föld azért látszik, sáros, de azért mégsem nézek úgy ki, mint egy hajléktalan. Félreértés ne essék, nincs bajom nekem velük, csakhát... nem annak készültem ide, és na... kellemetlen lenne... Azért zsebkendővel amit tudtam letöröltem és kidobtam a pad melleti kukába. - Tényleg én bocsi... Nem figyeltem, pedig elég nyilvánvaló, hogy kutyák elé berohanni nem kéne... - sajnálkozom, de tudom, hogy én vagyok a hülye. Nyilván egy medve elé se rohanunk ki, ha látjuk, hogy őrjöng. - Remélem nem sérültek meg... - pillantok el feléjük, mert mintha félig meddig rá estem volna egyikükre. - Bambi vagyok... - nyújtok kezet, ha már úgyis itt beszélgetünk. Tudja csak meg, hogy ki volt az az idióta, aki kiakarta lapítani a kutyáit. |
Úgy elkalandoztak a gondolataim, hogy észre sem vettem, amikor a két kutya átrohant egy szegény lány előtt, aki hasra is esett bennük. Gyorsan odaszaladtam, magamhoz hívtam a két kutyát. És akkor hallottam meg, hogy azt mondja, hogy sajnálja.
- Nincs mit sajnálnod, én nem figyeltem oda a kutyákra, nekik semmi bajuk nincs, de te jól vagy? - kérdeztem aggódva, hiszen az én hibám. Láttam ugyan, hogy az egyik kutyám Suzy kicsit húzza a lábát, de azt majd otthon rendbe hozom, elvégre állatorvos vagyok. Addig meg úgy, hogy a lány ne lássa rátettem a kezem a kutya lábára és elvettem a fájdalma egy részét, csak annyit, hogy tudjon járni és még nekem se legyen túl rossz.
- Gyere, üljünk le. - segítettem fel a lányt a földről és elindultam az egyik közeli padhoz. |
 A tegnapi vihar után, egy élmény kiszabadulni a négy fal közül. Nem szeretem a vihart, mert olyan hamar besötétedik és ugye én félek a sötéttől. Ráadásul a múltkori bározás is rettentően de rettentően ijesztő volt. Tele sírtam a párnám, és sokáig nyakbavalókkal rejtettem el a két pontot.... Istenem annyira betegek az emberek. De most minden nyugodt és szép volt. A városligetben nappal mindig így van. A tóban kacsák úsznak, gyerekek ugrálnak szüleikkel, állatok rohangálnak mindenfele. Megnyugtató. Annyira elkalandoztam gondolatban a napfény kellemes melegétől, hogy nem vettem észre, hogy rátértem a fűre, onnan pedig már csak egy lépés volt és mire felriadtam, már késő volt. Úgy kigáncsoltak az ebek, hogy hasra vágódtam. Nyikkantam egyet, de hamar megállapítottam hogy néhán horzsoláson kívűl semmi bajom. Szóval lassan felkecmeregtek a sáros földről. Eh... ezt mind magamnak köszönhetem. - S-sajnálom... - hebegtem a legközelebbi lánynak aki vélhetően a kutyák gazdája. |
Munka után kicsit pihentem, majd a két kutyámmal az oldalamon elindultam a városligetbe, hogy tudjanak szaladgálni kicsit. Amint megérkeztünk levettem róluk a pórázt, hogy szaladgálhassanak és dobáltam a kedvenc labdájukat, ők meg persze egymáson átugrálva szaladtak a labda után, hogy nehogy a másik előbb kapja el. Olykor-olykor más kutyák is becsatlakoztak, és én csak figyeltem, ahogy az állatok még néha így ismeretlenül is milyen közvetlenek és elfogadóak egymással. Az emberek meg a szörnyek persze utálkoznak, mert miért ne. Tök jó egymást ölni béke helyett. De mindegy, nem érdekel, már így is túlzottan sok emberi dolog ragadt rám az alig 200 év alatt. |
de most... szexelni akar? Mármint... hát csak azk ilyen sajtkukacok egy kis nyimi-nyami után, akik izgatottak és huncutkodni akarnak. Engem mondjuk nem zavarna, és biztosan én gondolom túl, de mi van...mi van ha mégsem? Nem baj... csak.. ne éljem bele magam, mert aztán hazaérve én álló zászlóval várom, ő meg sütit akar csinálni velem... Hát az kegyetlen lenne... és elég... kedv romboló... Szóval én is felkeltem és közben hallgattam a... hát... témába nem illő dolgot, de ez sem zavart. Ismerem már, szóval csak érdeklődve hallgatva, megfogtam a kezét - mert miért ne - és úgy indultam el vele haza. Gyalog, mert nincs messze a lakásunk és mert a taxi bizonyára feszültté tenni, a kocsim meg... nos azt még nem sikerült elhoznom, mivel a lakáshoz nem jár garázs a parkoló meg mindig tele van. - Öh...igen... láttam. Elképesztő, hogy egyesek hogy bírják... De az is lehet, hogy a fenti szomszéd is egy csótány és a rokonai járnak le hozzánk...
/Folyt. köv. Aiden és Rick kecója x) / |
Egyem a pofiját. Komolyan néha elolvadnék a cuki őszinteségétől. Vagy csak szimplán nem tudja néha mit szabad kimondani s mit nem. Mondjuk itt nem erről van szó, és igazából én személy szerint nagyon is szeretem, na mindent megoszt velem, legyen szó egy semminek tűnnő kis véleményről vagy aprócska hülyeségről. No persze nem ez az egyetlen tulajdonság, amit imádok benne, de ez a legföbb talán. Egy szó, mint száz, aranyosnak találom, hogy bevallja jó érzéseit arról, amire én azt hittem, hogy rossz ötlet. Ráadásul mintha ettől simogatosabbá válna. Hát az efajta dolgokat élvezni kell. Örül hogy nem vérmacskának születtem, mert bizony gáz lenne egy parkban dorombolni, mint egy huncut motor. Ám azon megkell lepődjek, hogy mennyire sietösre veszi a dolgot. Nem akarok rosszra gondolni, és közönséges sem lenni, mert ő különlegesebb, egy átlagos lénnyél |
 Egy kissé sajnálom, hogy öntudatlanul kicsusszanó és a zavar szülte szavaim miatt kihúzza a felsőm alól a kezeit, bár így legalább nem fog elönteni a forróság.
- Igazából... nagyon jó érzés volt - susmorgom a nyakának elmosolyodva, mielőtt lassan elhúznám tőle az arcomat, hogy rá nézhessek. Én azért nem hagyok fel a simogatásával, jól esik a bőrét cirógatni, noha a tarkójáról lassan áttérek a füleire, amelyek nem olyan böszmén elállóak, mint az enyémek, de egészen hegyesek, és ezt rettentően szeretem bennük. Na jó, a pókhálók is viccesek rajtuk. S miután ezzel is kiélvezkedtem magamat, megsimítom az arcát két oldalt, szerelemittasan figyelve a széles mosolyát, aminek párjával egy hete nem találkoztam. Örömmel tölt el, hogy végre vidámnak láthatom.
- Jó, de siessünk - mosolyodok el sunyin, s noha szavaimmal ellentétben legszívesebben visszahajolnék hozzá, hogy folytathassuk a csókolózást, inkább sietősen kimászok az öléből. - Az biztos... Csak a csótányok a konyhában, ugye te is láttad őket? - kérdezem, miközben megfogva a kezeit, finoman húzkodom, hogy jöjjön már. - Egyik este megfigyeltem, és a fenti szellőzőből jönnek. Biztos valamelyik szomszéd nem takarít - magyarázom, mert most, hogy kicsit megtört a jég, úgy érzem, hogy van miről beszámolnom. De lehet, hogy az erkélyen tanyázó hangyákról, és a fürdőben beázó plafonról majd inkább egy másik alkalommal értesítem. |
Na? Na? Lassan de megindul a nyelve, igen igen, sokat tanult tőlem, dehát nem is szabad feladni, mert hát ezt gyakorolni kell, hogy mesterré válhasson. No nem azért, mert bárki máson kipróbálhatná... mármint... ne már... én nem tiltom meg neki, hogy mással kuffancson ha úgy van, de... a szerelmét csak egy valakinek adhatja, és legyek egy egoista seggfej ha az nem én vagyok. Szóval a gyakorlati részét is azon végzi, aki miatt ezt meg kell tanulnia. Oké, ez talán kicsit kusza volt. Lényegtelen. Ne csaljon meg és boldog vagyok. Ám sajnos azt hiszem megint én szúrom el a dolgot és szépen ki is húzom eddig cirógató kezeim. - Ne haragudj... - mosolygok rá. Na nem azért mert örülnék, hogy oda a hosszú pusszancs. Bár a sóhaja miatt sem lehetne rekord az ideje. És ha már így felsorakoztak a problémák, a kezdődő merevedési problémáim is gondot fognak okozni. Na nem ott a probléma hogy nem áll a lompos. Hanem, pont hogy ott a bibi, hogy érzem bizseregni. Remélem ha érződik is, a mobilomra foghatom. - Szerintem ma... eleget levegőztünk... mit szólnál ha hazamennénk szépen és ott folytatnánk? - huzogatom még mindig nem létező szemöldököm helyét. - Ott nincsenek kacsák, hogy megcsipkedjenek... - vigyorgok. Mintha ez lenne itt a nagy probléma... |
Igaz, már viszonylag rég volt, hogy úgy igazán csókolóztunk egymással, de azért még emlékszem erre-arra. Igyekszem nem csupán tartani az arcomat, és várni a sült galambot, hanem aktívan részt venni benne, de persze a számat elfelejtem kinyitni. Csupán akkor jut eszembe, amikor a nyelvével finoman a fogaimat piszkálja. Mondjuk majdnem elnevetem magamat ezen, ám próbálok erőt venni magamon, és miután előzékenyen elnyílnak előtte ajkaim, már nem jelent olyan hatalmas problémát. Révén, hogy változatlanul bizsergető érzés, amint egymásnak simulnak nyelveink, és lágy keringőbe kezdenek.
Egészen el tudnék mélyedni benne, ha a kinti, enyhén hideg időjárástól meghűlt kezét nem bújtatná a felsőm alá. Menten megül rajtam a libabőr, és jóleső borzongás fut végig rajtam, ami mellett nem tudok egy hangosabb sóhaj nélkül elmenni. Érthető módon ezzel ellehetetlenítem a csókunkat, na meg amúgy is zavarba jövök, hogy egy parkban ilyesmit művelek. Ahh, mennyivel egyszerűbb volt az élet az erdőben.
- Hidegek a kezeid... - jelentem ki, igazából csak azért, hogy mondjak valamit, amíg zavaromban és kínomban a nyakához bújok. Megint érzem, hogy lejjebb kezd összpontosulni a vérem, ami nem jelent jót... Nagyon nem. |
[203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
