|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.22. 14:33 - |
 |
[82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
Anxo-nak köszönhetően szerencsére sikerült megnyugodnom, ezt követően pedig már menni is akartam tovább az öcsém keresésére. Anxo kérdésére csak bólintottam. Tényleg hálás vagyok neki, amiért segít. Pedig nem kellene ezt tennie, mégis ezt teszi. Csak az az egy kérdés tudott a fejemben járni, hogy miért? Vajon miért teszi ezt? Miért segít nekem és áll mellettem? Mondhatnám, hogy mert ez a munkája, de mégis van egy olyan érzésem, hogy nem ezért teszi.
Végül aztán elindultunk és folytattuk Jake keresését. Az időérzékemet már teljesen elveszítettem, de megmondom őszintén nem is nagyon érdekelt már. Csak arra tudtam gondolni, hogy végre megtaláljam őt. Nagyon féltem, hogy baja esett, ez volt a legnagyobb félelmem. Az utcán egyre kevesebb volt az ember, aminek örültem, ugyanis nem rajongok túlságosan is a tömegért. Nem sokkal később sírásra figyeltem fel, mire csak a hang irányába kaptam a fejem. Annyira ismerős volt ez a hang..szinte azonnal futásnak eredtem, majd mikor kifordultam az utcából, megpillantottam őt a földön ülve. Zokogott. A szívem majd meghasadt, amiért így kellett látnom őt.
- Jake! - szóltam oda, mire az öcsém nagy, könnyes szemekkel hátrafordult. Szemei elkerekedtek, majd szinte felugrott és rohanni kezdtett felém. Nekem sem kellett több, gyors léptekkel elndultam felé, miután pedig Jake már előttem volt, letérdeltem és szorosan magamhoz öleltem. Ő csak sírt és sírt, miközben egyre jobban bújt hozzám. - Semmi baj, itt vagyok.. - súgtam, miközben a hátát és a fejét simogattam. Arcomon újabb könnycseppek folytak végig, közben karjaimba véve a fiút felálltam vele.
- Most már nincs baj.. - szólaltam meg újra, közben nyomtam egy puszit a fejére. - De igérd meg..soha többé nem csinálsz ilyet.. - kértem, mire ő csak bólintott. Végül csak letettem, majd kérdőre vontam, hogy miért ment el otthonról. - Miért tetted ezt, Jake? Miért jöttél el egyedül? - kérdeztem, persze akármennyire is dühös voltam, higgadt maradtam. "Csak..szerettelek volna meglepni valamivel." mondta szégyenlősen és láttam rajta, hogy bánja ő is a dolgot. "De soha többé nem teszek ilyet, igérem.." tette még hozzá, mire csak halványan elmosolyodtam.
- Na gyere, menjünk haza.. - mondtam és megfogva a kezét elindultunk. Ekkor esett csak le, hogy Anxo még itt van. Igaz is, nélküle nem tudom mi lett volna velem. Odasétáltam hozzá, majd csak zavartan de megöleltem Anxot. Persze nem sokáig, csak épp, hogy átkaroltam, végül el is engedtem őt. - Kö-köszönöm.. - mondtam halkan, de nem pillantottam fel rá. Furcsa érzések kavarogtak bennem, amit nem értettem. Hálás voltam neki, de tényleg..még soha senki nem tett értem ilyet, mint Ő. |
Én mindig is az voltam, aki a szerettei mögött ál és védelmezi őket. Már kiskorom óta ezt csináltam, hiszen ha nem tettem volna, talán soha nem lenne két csodálatos húgom. Azok, akiket éjjel-nappal védelmeztem. Akiket úgy imádok, mint senki mást. Ők az én mindeneim. Tudták, ha baj van, hozzám mindig jöhetnek. Mindig. Egy rossz szót nem szóltak rájuk, mert tudtam gyerekek még. Ahogy én is az voltam. De most... Felnőttek lettek. Gyönyörű, erős nőkké váltak és nem lehet rájuk nem büszke. Gabby remek táncos, kedves és hatalmas szíve van, nem is tudom kitől örökölte. Tammy egy felettébb intelligens nő, akit meg kell becsülni. Én így voltam ezzel. Megértetettem Carrie-t, hiszen, ha nekem tűnne el valamelyik húgom, ott nyomban meghalnék. De ő próbált erős maradni. És ezért nagyon, de nagyon tisztelem. Rengeteget csalódtam és rengetegszer tört össze a szívem, de mindig erős akartam maradnia családom miatt. A fizikai fájdalom más volt, mert tudtam, hogy ha megcsinálom, vagy is elkezdtek bőgni, még több szeretetet kapok. Szeretet éhes voltam. Pedig mindenem megvolt. Kivéve ugye, az édesanyámat. Talán akkor törött el bennem az egyik mécses, amikor hallottam, hogy miért is kellek anyámnak vissza. Pótolni a halott fiát. Akkor én egy napon keresztül bőgtem. De nem tudtam utálni, akit kellett volna.
És itt volt a karjaimban, akit a törvény szerint meg kellett volna vetnem, de nem voltam képes rá, magam rávenni erre. Megtört volt. Az öccse ki tudja hol van. Ki tudja, hogy jól van-e. Nem tudtam azért elitélni, mertfolytak a könnyei. Sőt, még tenni is akartam valamit. Tettem is. Átöleltem. Nem vártam, hogy ő is megtegye, de még is sikerült neki. Amire én elmosolyodtam. Sok embertől vártam ezt, de tőle nem. Mindegy is volt. Azért voltam itt, hogy támaszt nyújtsak. Nem másért, nem vártam cserébe semmit. Gonosz lennék, ha még is. Nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy sétáztatja a pólómat. Csak nyugodjon meg. Ez volt most a fontos számomra.
- Add ki magadból - szóltam, halkan, csak úgy, hogy ő hallhassa.
De egyszer csak el kellett engedni. Az öccsére kellett koncentrálnunk. Meg is tette, ahogy én is, pár percig nem szóltam semmit csak néztem.
- Úgy van! - bólintottam. - Én meg segíteni fogok, rendben van? |
Eddig erős voltam, vagy legalábbis annak mutattam magam. Soha senki előtt nem sírtam még, ahogyan társaságban sem. Most viszont egyszerűen nem bírtam tovább visszafolytani. Iszonyatosan aggódtam az öcsémért, ugyanis már lassan egész nap őt keressük, de semmi. Mint ha nyoma veszett volna. Nagyon féltem, ami nálam szörnyen ritka, hiszen nem arról vagyok híres. De Jake a mindenem, egyszerűen nem tudok nyugodt maradni, ha róla van szó. Én voltam anyja helyett is anyja, a nővére..én voltam vele mindig, amikor szüksége volt valakire. Most pedig..nem vigyáztam rá. Az én hibám, hogy most eltűnt.
Csak továbbra is álltam ledermedve, miközben testem rázkódott a sírástól. Próbáltam arcomat takarni, de a könnyeim megállás nélkül folytak. Legközelebb már csak arra eszméltem fel, hogy valaki átkarol. Természetesen az a valaki Anxo volt, amit nem tudtam hova tenni. Szemeim elkerekedtek, úgy meredtem előre, kezeim pedig csak lógtak magam mellett. Amin még saját magamat is megleptem, hogy nem toltam el magamtól. Nem tettem semmit, csak hagytam, hogy szorosan magához öleljen. Végül újabb számomra furcsa dolgot tettem meg, mégpedig, hogy kezeim megindultak felfelé, ezzel viszonozva Anxo ölelését. Itt mégjobban elkapott a bőgés, csak álltam, miközben lassan belemarkoltam hátul a felsőjébe is. Arcomat a mellkasába fúrtam és zokogtam. Nem szerettem ilyen sebezhetőnek tűnni, de nem tudtam ellene mit tenni. Anxo már így is többet látott belőlem, mint bárki más.
Fogalmam sincs meddig állhattunk így, egymás karjaiba, de úgy éreztem kezdtem kicsit megnyugodni. Már nem zokogtam, csupán lassacskán folytak a könnyeim, de a fiút még nem engedtem el. Ahogyan ő sem tette, ezért pedig hálás voltam. Biztos vagyok benne, hogy itt helyben összecsúsztam volna, ha nem tart meg. Végül lassan leeresztettem kezemet, ezzel elengedve őt is.
- Nem..adhatom fel a keresést.. - súgtam, miközben felpillantottam rá kisírt, még továbbra is könnyes szemekkel. Miért ennyire kedves velem? Miért teszi ezt? Hiszen..évek óta megy ez a macska-egér játékunk..azért követ, hogy elkapjon. Eddig azt hittem, utál engem..most pedig ő az egyetlen személy egész életemben, aki mellettem áll. Miért teszed ezt, Anxo? |
|
Egy gyerek eltűnése mindig, mindenkit megráz. Főleg, ha az a gyerek a rokonunk. Vagy a kivételesen te vagy Anxo Vives. Mert én vagyok olyan hülye, hogy aggódjak minden kölyökért, de ez nem csak rájuk terjedt ki. Ha bárkinek nyomaveszik, én aggódok. Magnólia nem az a város, ahol olyan nagyon biztonságban van bármiyen lény. Legyen az tünde vagy akár egy főnix. Semmi és senki nem érezhette magát túl nagy biztonságan. Jó, egy egyszerű ember, aki mit sem tud a titkokról és jól éli az életét, talán ő nincs olyan nagy veszélyben. De vegyünk egy vérfarkast, mint engem. Már kétszer voltam életveszélyben, pedig csak pár éve laktam itt.
Akárhányszor egy személy megcsóválta a fejét, hogy nem látta a kisöcsit, félre pillantottam. Egyszerűen nem tudom miért büntetik ennyire odafent Carriet, meg Jaket is. Hiszen az az egyetlen hibájuk, hogy ilyen dolgokra rákényszerültek. Most meg ez. Nem tudtam mit csinálni és így is egyre idegesebb voltam, mert éreztem valamit az orrommal, de követni nem tudtam. Hát mi ez már, most komolyan. Ezt valaki direkt csinálja velünk, vagy nem tudom. Hogy ilyen szerencsétlenek legyünk. Iszonyatos volt látni, hogy a lány így szenved. Nem bírtam ki. Egyre sötédett is így még nehezebb lesz megtalálni őt, bár akkor picit nekem könnyebb lenne, hiszen nem lenne akkora tömeg, ami segítene szagot fogni.
- Carrie... megtaláljuk, ezt ígérni tudom! - próbáltam bíztatni őt.
Ami viszont meglepett, hogy elkezdett sírni, na nem mondom, hogy erős emberek nem sírnak, de Carrie soha nem tett ilyet. Nem tudtam tétlenül nézni, hogy pár méterre tőlem, csak úgy sír. Muszáj volt tennem valamit, vamit amit picit is meg tudja nyugtatni. Lassan odamentem hozzá és ha tiltakozott, ha nem - én átöleltem. Képtelen voltam nem megtenni. Nem érdekelt, hogy most gondolt rólan, inkább érezze, hogy én mellette állok és segítek neki.
- Shh, itt vagyok - simogattam meg a hátát. |
Csak megforgattam szemeimet Vives kijelentésén és igazából nem terveztem rá semmit sem válaszolni, de nem bírtam ki, hogy egy percre is befogjam. Ahhoz túl ideges voltam és valamin, illetve valakin le kellett ezt vezetnem. Most ez a valaki Anxo volt, akár tetszik neki, akár nem.
- Mégis ki a franc veszekszik itt? - kérdeztem vissza ridegen, majd csak alig hallhatóan de felsóhajtottam. Higgadtnak kell maradnom, akármennyire is nehéz ez ilyen helyzetben. De egyébként igaza van Anxonak, nehéz bevallanom saját magamnak is, de nem most van itt az a pillanat, hogy egymást piszkáljuk, mint ahogyan azt általában szoktuk. - Oké, inkább menjünk.. - intéztem el ennyivel és sietős léptekkel elindultam. Egyre csak növekedett bennem a félelem, hiszen hiába is kerestük, sehol sem találtuk Jake-t. Már megnéztük szinte mindenhol, a boltokat, a kocsmákat - bár oda amúgy sem szabadna beengedni egy tíz éves kölyköt -, a piacot is, de nemtaláltuk. Már arra a szinte jutottam, amit egyébként soha sem tennék meg más helyzetben, hogy körbekérdezek, hátha látta valaki.
- Bocsánat..nem látott a környéken egy barna hajú, 10 éves kisfiút? Körülbelül ilyen magas lehet.. - mutattam a levegőbe, de az illető csak némán megcsóválta a fejét. Ezt megismételtem még pár emberrel, de senki sem tudott jó hírrel szolgálni. - Ezt nem hiszem el.. - túrtam a hajamba idegesen, közben már nagyon azon a szinten voltam, hogy elbőgöm magam. Ki sem kellett mondanom, az az egésznapos stressz most jött ki rajtam. A testem remegett és egyszerűen ötletem sem volt mit kellene most tennem. Egyre csak sötétedett, ami nem volt túl jó a jelen helyzetünkben. Ha világosban nem találtunk rá, akkor így mégis hogyan fogunk?
- Anxo..én..én ezt nem bírom tovább.. - törtem ki, ami még engem is iszonyatosan meglepett. Könnyeim saját maguknak utat adva eleredtek, amitől szemeim elkerekedtek. Mégis mit csinálok az utca kellős közepén? Ráadásul Vives társaságában? kérdeztem magamtól, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni, csak bőgtem remegő testtel, mint egy kisgyerek. |
|
Tudtam én. Soha sem kedveltük egymás. Ez az utálat a zsigereinkben van már. De én a legmélyen éreztem mást is. Valamit, ami teljesen más, ellentéte aminek kellet volna éreznem. Kedveltem a csajt, de úgy őszintén. Pedig nem kéne, hiszen én nyomozó vagyok ő pedig egy tolvaj. Nem tehettem semmit, még hülyének nézne, ha kimondanám ezeket vagy még rosszabb. Kinézném belőle. De nem foglalkozhatok azzal, hogyan érzek. Most ez fontosabb volt. Ez a szituáció fontosabb volt. Carrie fontosabb volt nekem, mint saját magam. Ez tény és való volt. Egy ember biztonsága és jó kedve volt az elsődleges dolog. Plusz, ő valamiért fontosabb volt.
- Ha el kezdünk itt veszekedni, senkinek nem segítünk, Carrie- sóhajtottam egyet.
Tudtam, hogy ezt fogja csinálni, de legbelül megint csak bántott. Ejj, nem kéne ezt csinálnom magammal. A problémával kellett volna foglalkoznom. Carrie arcát fürkésztem hát ha rájövök abból, hogy mi a baj, de nem jártam sikerrel. Végül aztán megkaptam a válasdzt, ami elkezdett azért picitt aggasztani. Jake még gyerek, nem akartam, hogy baja essen, így is nehéz élet lehet, nem akartam ezt neki. A nővére így is elszúrta a saját életét, nem akarom, hogy még egy Doyle így végeze. Még az kéne! Nem szeretem látni, hogy ilyen sorsa jutnak az emberek.
Az a baj, hogy egyáltalán nem fogtam szagot. Túl sok illat vett körül engem. A nők parfümje, a cigaretták füstje. Ezért nem szeretem a városokat, túl sok minden zalik benne egy vérfarkasnak. Egyszer azért elköltözbék egy kis faluxskába, de a húgaimat se akarom itt hagyni. Még az kéne, még jobban hiányolnám őket, mint valaha.
Sajnos már mindent megpróbáltunk, kérdeztük az embereket, hát ha valami információt tudnak adni, de senki se tudod. Egyre jobban ideges voltam, hiszen Jake még csak kisgyerek. Utálom, ha ilyen történik. Már sötétedett is. Remek. Ez egy nagy rakás szar, ez a nap.
- Francba! - túrtam idegesen a hajamba. |
Más a helyemben valószínű, hogy egy nyomozó segítségét kérné, ha ilyen helyzetbe került volna, mint én. Én viszont más vagyok..akármennyire is jól jönne, nem fogom azt mondani, vagy könyörögni, hogy kérlek, segíts megtalálni Jake-t. Az enm én lennék. Most viszont kissé haragszom is magamra ez miatt, hiszen nem magam miatt tenném. Elengedhetném legalább most ezt az önfejűséget, hiszen az öcsémről van szó.
- Tisztában vagyok vele, hogy mi vagy.. - mondtam kissé fintorogva, persze semmi bajom sem volt a munkajával. Egyedül azzal, hogy már évek óta koslat utánam, ami már kezd az agyamra menni. Nem tudja mit miért teszek, akkor mégis miért avatkozik bele? Oké, ez a munkája..de engem nagyon irritál már.
Miután kinyögtem, hogy mégis mi a bajom, Anxo nyugodtnak látszott, amitől én csak még idegesebb lettem. Persze valószínű, hogy mivel nem egy ilyen esettel volt dolga, nem hozzá már lázba az ilyen. Engem viszont annál jobban, hiszen nekem már csak a kisöcsém maradt. Ha valami történik vele..én nem tudom mit csinálok..Az ötletére, miszerint mi van ha csak megakart engem lepni, a homlokomat kezdtem ráncolni.
- Mégis miről beszélsz? - kérdeztem értetlenül, hiszen eddig Jake sosem tett ilyet. Meg mégis mi a franccal lepne meg? - Mivel akarna meg.. - de ekkor eszembe jutott. Volt, hogy emlegette már, hogy már ő is egyre öregebb, így már ő fog rám vigyázni. Persze én csak mosolyogtam rajta és nem vettem komolyan őt, hiszen még kisfiú. De úgy tűnik..Jake tényleg komolyan gondolta. Ekkor csak kezemet a homlokomhoz emeltem és egyre idegesebb lettem. - Jézusom..Anxo, meg kell találnom.. - mondtam hevesen, majd csak el is indultam gyors léptekkel. Kell az nekem, hogy elkapják lopásért? Hiszen sosem tett még ilyet..nekem viszont meg van már a rutinom.
Anxo eközben újabb kérdést tett fel, mire már útközben válaszoltam. Ezzel együtt abba is beleegyeztem, hogy velem jöjjön, ugyanis nem érdekel. Most az egyszer félreteszem makacsságom és hagyom, hogy segítsen. - Nem, vagyis nem tudom.. - nyögtem ki végül, miközben egyfolytában nézelődtem, hátha megakad a tekintetem Jake-n. |
|
Nyomozó vagyok. Már szokásommá vált, hogy megkérdezzem a népet, ha valami baj van vagy épp hazudnak nekem. Szerettem, hogy felismerte, mikor van nagy gond és mikor nincs. Carrie-n viszont teljesen látszódott az aggodalom, amitől én is nagyon megijedtem, mert hát Doyle kisasszony nem olyan. Mindig leplezte az érzelmeit, talán azért, mert ne látszódjon gyengének, de én így is egy erős nőt láttam. Szinte már nagyon is csodáltam, hogy még egyben van és nem omlott össze, mint egy kártya vár. Hidegvérrel varrt engem össze, aki úgy nyávogott, mint egy kibaszott csecsemő. Persze, lehet ideges volt, sőt biztosan állítom ezt, hiszen néha éreztem, ahogy remeg a hangja vagy a keze. De még mindig egy hősnek gondoltam.
- Rendőr vagyok, Carrie, talán én vagyok az egyetlen, aki tud segíteni - mondtam ezt nyugodt hangon, miközben a kezemet a vállaira tettem.
Azzal nem fog segíteni, hogy még ezekben a percekben is tiltakozik ellenem. Amo egy icipicitfájt valamiért. Nem tudom, hog mi volt az, de így éreztem. Furcsa. Saját magamat képtelen vagyok megérteni míg mások szinte nyitott könyv számomra. Lehet azt mondani, hogy bizarr a természetünk. Igazából én jó rég óta nem foglalkoztam a saját érzéseimmel, csak egy robot lennék a rendőrségnek. Nem baj, én akkor is élveztem, amit csinálok.
- Értem - bólintottam, hiszen az nem segít, ha én is ideges lennék. - Tudom, hogy ennek nem fogsz örülni, de mi van, ha meg akart téged lepni és most eltévedt?
Tudtam, hogy ennek a kérdésnek nem fog örülni, de nagyon nem. Én is voltam gyerek, aki azt hitte okosabb a társainál, simán megszöktem otthonról, hogy anyuék elé menjek vagy vegyek nekik valami jót. Persze, sokszor én is eltévedtem, hiszen gyerek voltam még, aki nem tudott eligazodni a nagy városban. Sajna van ilyen. De szerettem volna segíteni Carrienek. Talán ez a legkevesebb, amit tehettem érte.
- Persze - engedtem el a lányt. - Nem hagyott esetleg maga után valamit?
Kíváncsiságból kérdem, másrészt hát ha szagot fogok. Emlékszem az illatára, de a vér picit tompította akkor az érzékeimet. |
Tényleg nem voltam jó kedvemben, erre pont most kellett összefutnom Anxoval is. Ráadásul ahogy ismerem most él a helyzettel, hogy elkapott és ha olyan kedve van nem fog elengedni. Ezt viszont nem fogom megvárni, ugyanis rohadtul nem érek rá. Mikor a férfinak feltűnt, hogy ma tényleg nem vagyok jó passzban, kicsit mintha engedett volna már csak maga a fogásából is, de továbbra sem engedett el. Ha megteszi biztos vagyok benne, hogy már itt sem lennék. Kérdésére csak elfordítottam a fejem, viszont eszem ágában sem volt elmondani. Nem kérek a segítségéből, ahogyan azt sem akarom, hogy ilyen állapotban lásson.
- Nem kell a segítséged..azzal tennél most jót, ha elengednél.. - néztem rá kissé ridegen, bár már nem voltam annyira bunkó, mint ahogyan kezdtem. De ő nem akarta ennyibe hagyni, csak tovább faggatott, ahogyan karomat sem engedte el. Most komolyan ezt akarja csinálni? Nem fogja feladni, mi? Alig hallhatóan felsóhajtottam, miközben körbenéztem, mintha ezzel megtalálnám az öcsémet. Lehet nem is lenne rossz ötlet elmondani, már csak a keresése miatt sem. Hiszen ketten lehet többre mennénk. Viszont az én öcsém, egyedül akartam megoldani, de már kezdek kissé ideges lenni. Kezdek? Már lassan három órája, hogy majd szétkap az ideg.
- Eltűnt az öcsém..érted? És fogalmam sincs hol lehet..Már bejártam az egész erdőt és annak környékét..de sehol sem találom. - fakadtam ki végül, viszont próbáltam összeszedni magam. Nem akarom, hogy ilyennek lásson. Ő nem ilyennek ismert meg. Erősnek kell lennem... futott át agyamon, közben lepillantottam a földre. Ha mégsem akarna segíteni, az sem érdekel..csak engedjen el végre. Nincs időm ehhez az egész csevegéshez. ugyanis jobb dolgom is akad ennél.
- Most már tudod..elengednél végre? Meg kell találnom.. - mondtam halkan, továbbra is a földet bámulva. |
Gyenge volt az a kifejezés, hogy untam az agyam. Konkrétan meg akartam halni az unalomban. Ez nálam nem volt erős kifejezés. Nem vagyok egy otthon ülős fajta, az őrsön is nyöszörgök, ha a papírokat kell elintéznem, de komolyan. Most viszont szabadságon voltam, a főnök lebaszott, hogy mi a szart csináltam, hogy megsebesítettem magam és miért nem szóltam hamarabb. Ja, mert akkor fogom felhívni, mikor vérzek hasamon keresztül. Konkrétan nagyon hiányzott a munkám, mert tényleg ezért dolgoztam az egész életemben, hogy ezt dolgozzam, hogy nyomozó legyek. Erre, szépen hősködtem és rákényszerültem, hogy távol legyek a munkától. Valaki örülne neki, viszont az nem én voltam.
Otthon nem tudtam, hogy mit csináljak már. Tévéztem, olvastam, főztem (mert igen tudtam és nem a koleszből tanultam meg), feküdtem az ágyban és úgy éreztem, hogy a világ vége közeleg számomra. Nem tudom miért vagyok ilyen, talán a farkas vér, ki tudja, de komolyan, ha nem mozoghattam őszintén megőrültem. Ezért is döntöttem úgy, hogy ki megyek a városba sétálni. Nem futhattam még sajna, pedig legszívesebben azt tettem volna. Kórházban legalább megnézhettem a nővérkéket, de így... Mi az? Én is férfiból vagyok, még ha a nyávogós fajtából is. Tudom, tudom egyetem óta nem feküdtem le senkivel, de nem volt rá időm, hogy ilyenekkel foglalkozzak.
A külvárosban voltam már, pedig a belvárosban lakom. Nem volt célom, hogy hova menjek, csak az, hogy jártassam a lábaimat. Igen, ez volt az egyetlen dolog, amit akartam igazából, mai nap. Azon gondolkoztam, hogy Carrienek meg se köszöntem, hogy megmentette az életemet. Csak úgy elment onnan. De mit csináljak, ha nem volt semmi közös bennünk! Két teljes ellentét vagyunk. Azoknak általában nem szokott közös téma lenni. Pedig olyan lelkiismeret furdalásom volt, basszus. Aztán hallottam, hogy páran eléggé anyáznak és megcsapott egy ismerős illat. Carrie volt. Kívánságomra megjelent? Szinte nem is vettem észre, amikor belém futott, de ügyesebb voltam nála, így el tudtam kapni.
- Üdv Doyle. Jó látni - valahogy más volt a hangja. Még nem tudtam mi volt az, de majd rájövök. - Most nem teszek olyan szívességet neked - aztán megláttam az arcán, amin teljesen kiült az aggodalom. - Carrie - vettem gyengébbre a formát - mi történt? Kérlek mond el, talán tudok segíteni! |
Már vagy két és fél órája hogy járom a város, előtte persze az erdőt és környékét is megnéztem már. Egyre idegesebb és idegesebb vagyok, ezt pedig nem tudom most leplezni. Tíz év alatt eddig ilyen sosem fordult elő, nem értem most mégis hogyan is juthatott ez Jake eszébe. De, hogy ne szaladjak ennyire előre, az történt, hogy a drága kisöcsémnek valami átkattant és úgy döntött, hogy rohadtul eljön otthonról. Mikor nem is ismeri a várost, ahogyan az erdőt sem. Nem is értem. Akármennyire is haragudtam rá, mellette iszonyatosan aggódtam. Hiszen mégis csak az öcsémről van szó. Bármi baja eshet, annyira félrevezethető és naív. Ha valami töténik vele, én nem tudom mit fogok tenni. Egyedül rám számíthat, most mégis..hogyan is lehettem ennyire figyelmetlen?
Miután végigjártam az erdőt és annak környékét, a patak és tó környéket is..de még ott sem találta rá, kezdtem egyre jobban kétségbe esni. Már az is eszembe jutott, hogy mi van ha beleesett a tóba? Hiszen úszni sem tud..Viszont feladni a keresését nem fogom. Komolyan ötletem sincs miért is mehetett el egyedül vagy, hogy hova is készült. Hiszen ha megkért rá, én mindig elmentem vele, akárhova is akart. De egyedül..nem akarom, hogy mászkáljon. Sosem lehet tudni milyen veszélybe is kerülhet. Egyre több a pedofil és a többi nyomorult bűnöző.
Már a várost vettem célba, egyenlőre a külvárost, remélve itt már ráakadok. Lépteim sietősek voltak, itt-ott kishíján fellöktem valakit, de most ez sem tudott érdekelni. Ha most látna Anxo, biztosan azt hinné újra elemeltem valamit. Tényleg, a Vives kölyök..vajon jobban van? Azóta nem is találkoztunk.. futott át agyamon, de amint féltűnt, hogy felesleges dolgokon agyalok el is tereltem gondolataimat. Most az öcsém a fontos, senki más. Meg kell találnom, az istenit! Az utcát járva kerülgettem az éppen arra járó embereket, mikor sikerült valakibe szó szerint belefutnom. Nem néztem ki az illető, ahogyan elnézést sem kértem, mint amit ilyenkor szokás, csak léptem - volna - tovább, de akkor az illető megragadta a karom és visszatartott.
- Kurvára nem érdekel, hogy kishíján pofára estél miattam..de most engedj. - mondtam ridegen, ekkor viszont oldalra pillantottam, és nem tagadom meglepődtem. Komolyan csak emlegetni kell? néztem fel rá nagy szemekkel, viszont erre most nincs idő. - Komolyan..engedj már el, Vives! |
Felhorkantam, mikor válaszolt és csak durcásan lebiggyesztett ajkakkal csaptam hátba nem túl erősen, de biztos voltam, hogy megérezte.
-Ejnye, milyen kis morcik vagyunk. -mondtam, igazából nem sikerült megsértenie, egy olyan alaktól, mint ő, valahogy nem tudtam sértőnek találni.
Meg amúgy se szoktam ilyesmiken besértődni, de ez már részlet kérdés.
-Tudod meglepődnél azon, hogy a fiatalak szinte isszák a szavaimat.-húztam ki magam büszke vigyorral, persze kamu volt az egész és nem is próbáltam azt a látszatot kelteni, minha igazat beszélnék, jobb volt elszőrakozni a helyzeten, mint véresen komolyan venni.
A vér gondolatától halkan sóhajtottam. Mikor ittam utoljára?..
-Hm, és vörös volt a haja?-érdeklődtem.-Az íreknek általában az, nem?-tűnődtem tovább egy teljesen értelmetlen dolgon.
Miután sikeresen magammal rántottam még hallottam, ahogy utánam kiált. Nevetve lestem hátra.
-Ne aggódj!.-feleltem, azzal száguldottam is tovább vele.
Jü hallásomnak hála hallottam, amit mondott.
-Ugyan,jó móka volt. Mellettem biztonságban vagy addig, amíg nem akarlak megölni.-kuncogtam úgy, mintha nem az életét tárgyalnám ki.
-Rrrendben.-mondtam két szökkenés között.
Figyeltem, ahogy igyekszik flvenni a tempóm, kedvességből még lassítottam is, hogy be tudjon érni, majd belépve a gyorskajáldába ismét kérdést szegetett nekem, amire félrebillentettem a fejem, de nem rá, hanem a sorra figyeltem.
-Mmm...-motyogtam, majd rá emeltem a tekintetem és vállat vontam.
-Fogalmam sincs drága, nekem az a dolgom, hogy kitekerjem a nyakad, ha az kell, na meg figyeljek rád, ilyesmit nem osztanak meg velem, és őszintén szólva nem is érdekelt. Tudod sok olyan van, aki a testvéredhez hasolóan kihúzza a gyufát, ezek a aztorik már rég nem hoznak annyira lázba, hogy érdeklődjek felőlük.-magyaráztam. |
Szemöldököm félig-meddig megemelve hallgattam magyarázatát, ami úgy hatott, mintha a gondolatolvasás képessége megadatott volna neki, hisz minden szavával tulajdon eszmefuttatásom cáfolta csak meg. Mindig volt egy olyan érzésem, hogy a vámpírok szeretik lenézni a fajtám, amiből legtöbbjük megalkodtatott... Ez az Ő esetében sem lehetett máshogy, szinte éreztem a fekete szemek pillantásaiban, hogy csak játszadozik velem.
- Remek, biztos a többi társad is kivételesen élvezi életed minden fordulatának észben tartását. - jegyeztem meg szenvtelenül, kezeimet zsebre vágva. Nem állt szándékomban bunkónak lenni egy az életemmel megbízott vámpír nővel, de túl régóta játszottam már a sértődött, morcos öcs szerepét. Csak épp azt, hogy miért is voltam így megkeseredve senki nem tudhatta, és ez rendjén is volt így. Az a sok ellenség amit David felhalmozott kérve kapott volna az olyan alkalmon, hogy felemlegesse Jo halálát... És abból az emlékeztetőből nem kértem, elég volt álmatlan éjszakáimon újból látnom az arcát és lángoló hajkoronáját, utána pedig a haláláért felelős ember hangjára ébredni. Túl sokat tettem már érted, David, ha pedig ez a nőszemély lesz a vége segítségemnek, megkereslek a pokolban. - gondoltam.
- Ír név. Anyám ír volt. - feleltem már szinte bóknak is beillő megjegyzésére, mely nem mindennapi nevemre vonatkozott. Arról persze nem kellett tudnia, hogy anyám nem csak ír volt, hanem a mai napig írnek is vallja magát, hisz él is virul... Nem úgy, mint a papírformán halott fiai. David már nem egyszer felvetette, hogy menjünk el Yorkba és látogassuk meg a sírunkat, de vele ellentétben én nem láttam semmi szórakoztatót benne, tudván, hogy szüleink azt hiszik gyerekeik halottak.
Egész állatias mordulás hagyta el a szám döbbenetemben, mikor megragadta a kezem és a kocsik közé húzott. - Ha engem elbasz az a néhány kocsi, meghalok, egyesekkel ellentétben. - szóltam utána, túlharsogva a megszólaló dudákat. Ráadásul a figyelmet is magára hívta az ember, ha besétált a kocsik elé... Szakmai ártalom, hogy néhány szabályhoz - amitől régebben örömmel tekintettem el - ragaszkodni kezdtem, holott már rég nem hívhattam magam rendőrnek.
Elkáromkodtam magam - igen cifrán a sofőr édesanyjára vonatkozóan - mikor pontosan mellőlem duda szó hangzott fel és életemet épp az előttem álló vámpírnőcske mentette meg, miután természetesen átrángatott a piroson.
- Szerencse, hogy nincs több zebra... - mormogtam orrom alatt, szürke pólóm leporolva és felgyorsult szívverésemen pedig próbálva uralkodni. - Csak próbálj meg nem megölni addig, várjuk meg mit lép ellenetek a nyomorult fivérem, rendben? - húztam össze szemöldököm, az őz módra előre szökellő nőre tekintve. Felsóhajtottam és nagy lépésekben követni kezdtem, remélve, hogy több kalandot nem tartogat számomra ez a nap.
- Erről jut eszembe... - lépegettem mellé, a maradék kétszáz métert Nathalie oldalán megtéve, míg nem a gyorsétteremhez érve kezem a kilincsre fektetve beengedtem magam. Eszembe se jutott az etikett, miszerint a nőket előre kell engedni, mert se keze, se lába nem volt eltörve, hogy ne tudja magának megtartani az ajtót. Belépve egyből beálltam a a sor végére, jó gyerek módján és megvártam, míg mellém lép - mert biztos voltam benne, hogy nem szakad el tőlem egy pillanatra sem. - ...most mit tett David ami nem tetszik a hajcsároknak? - kérdeztem gondolatmenetem befejezve. |
Amikor közömbös arca hasanló fintorba torzult, mint amilyen az enyém lehetett, akkor halkan megengedtem magamnak egy szelíd kis kuncogást. Neki annyira nem állt jól, de tetszett, hogy ilyen fejet is tud vágni, végülis ez is több, mint a semmi.
-Remegett a keze? Most komolyan? Te jó ég, hogy lehet valaki ennyire ügyetlen, na nem mintha a halálodat akarnám, vagy ilyesmi, de ki ne tudna elvágni rendesen egy torkot még ha remeg is a keze? Miből volt kocsonyából? Mert akkor még meg is értem, de így..-ingattam a fejemet.
Jó meg kell vallani emberként én se rendelkeztem túl nagy ügyességgel, de az részlet kérdés.
Amióta vámpír lettem és elmúltam jó sok éves, azóta akaratlanul se tudtam már úgy gondolni magamra, mint aki valaha is ebbe a fajba tartozott, az emberi életem túl kevés és keserves volt ahhoz, hogy végül maganak tudjam érezni.
Az engedély adását nem reagáltam le, mert nyilván a másik válasz se befolyásolt volna, eldöntöttem, hogy az a szál az enyém lesz és kész.
Amint elkezdett magyarázkodni rá néztem, majd vállat vontam.
-Ahogy gondolod, én csak azt mondom amit látok, de hiszek neked.-hagytam rá. Nagyon nem kötött le mondandójának ez a része, bár lwginkább ahoz lehetett köze, hogy végre békésen sétálgatva pöfékelhettem.
-Nem, tényleg nem.-értettem egyet bólintva, miközben félszemmel az arcát fürkésztem, csak úgy sütött róla, hogy naiv kislánynak néz, akiből knnyű bármit kiszedni, ezért elvigyorodtamés gondoltam szólok, hogy ne becsüljön alá, mert nem ő lesz az első, aki ez miatt fog koppani egy nagyot, akár szó szerint, ha nem viselkedik jól.
-Túl régóta vagyok a szakmában, sejtem mire gondolsz és tévedsz. Azért beszélek magamról ilyen közvetlenül, mert nincs mit rejtegetnem. Ha titkaim lennének, na azokat fordíthatnák ellenem, de az életem egy nyitott könyv. Nem félek kiteregetni ilyen-olyan dolgokat, mert ennek a tudásnak az ismeretében se tudna senki kárttenni bennem, vagy befolyásolni. Egyszerüsítve nem félek én már senkitől, így nem zavartatom magam.-magyaráztam.
-Hát jó.-vontam vállat, mikor elutasította az ajánlatomat. Nem bántott meg vel, szóval nem is törődtem a dologgal tovább a kelleténél.
-Pierce...-ismételtem el.-Nem is olyan rossz, még nem hallottam ezt a nevet.-tűnődtem el.
Összeráncolt homlokkal figyeltem, ahogy megáll a piros lámpánál. Szóval nem szabály szegő? Ahh, akkor beleviszem a rosszba.
-Nehogy már pár kocsi megálítson, meg egy cseszett lámpa.-vigyorogtam, majd karonragadva magammal rántottam le a biztonságból egyenesen a köcsik közé. Egyből felhangzott asok duda és ordítás, deén csak jókedüen átmanővereztem magunkat, bár Piercet az utolsó pár méteren kaptam el egy kocsi elől.
-Na tessék, át is értünk és most siess, mielőtt utánunk dobnak valamit.-kuncogtam előre szökelve. |
Kevés dolgot irigyeltem a vámpíroktól, hisz emberként is meg volt a magam baja: nem hiányzott még a mellé a vérszomj. Mégis, a gyógyulási képességüket bármikor szívesen elfogadtam volna, hisz míg ők gond nélkül le tudtak volna ugorni tíz méter magasról én lábamat törtem volna - jobb esetben.
Úgy döntöttem nem akarom tudni mégis milyen irányba és mi felé kalandozhatott el gondolatban, helyette csak az övéhez hasonló fintor kúszott fel arcomra mondatának utolsó felét hallva. Talán ekkor erősödött meg bennem a tudat, hogy nem egy átlagos emberrel állok szemben.
- El akarták vágni a torkom, az illetőnek pedig remegett a keze. - feleltem kérdésére teljes őszinteséggel. Ezt a kedves kis történetet, miszerint fenyegetőm olyan szinten meglepődött azon, hogy van egy vámpír bátyám, hogy meglepettségében épp nem vágta el az ütőerem, valószínűleg minden más emberi lénynek is ugyanilyen nyugodtsággal, köntörfalazás nélkül adtam volna elő, hisz annak az esélye, hogy újra látjuk egymást elég alacsony volt... és nem hittem, hogy épp az engem faggató nőszemély maradna egy életre a nyakamon.
Csak fejemet ráztam, mikor felajánlotta a cigaretta felét; Ő is érthette, hogy csak a pillanatnyi meglepettség beszélt belőlem és nem arra hajtottam, hogy megszánjon a saját dohányommal. - Csak nyugodtan. Nekem van még. - feleltem megadóan felemelve vállam, legalább egy cigivel messzebb kerülve a tüdőráktól.
Arcomon teljes nyugalommal, fejemben teljes káosszal folytattam utam a nővel, akiről elég hamar kiderült, hogy a fivérem fajtájának táborát gyarapítja és nem egy kedves csevej miatt szegődött mellém. Rengeteg kérdésem lett volna amire mind szerettem volna választ kapni, viszont egy részüket csak Davidnek tudtam volna feltenni - az első hozzá címzett minden bizonnyal a "Miért vagy ilyen hülye?" lett volna. Furcsamód cserélődtek fel a szerepeink az évek folyamán; Mikor ideköltözünk apaként vigyázott rám és terelgetett a helyes úton, ami egészen öt évvel ezelőttig működött is.
- A temperamentumom? - kérdeztem vissza felvonva a szemöldököm, ezzel feltéve első kérdésem; Mégis milyen temperamentum? - Hidd el, amit látsz az már csak a megszokás. Volt időm hozzászokni ahhoz, hogy ne idegeskedjek feleslegesen.
Kérdésemre adott válasza több volt, mint kielégítő; Szavai szép képet festettek arról milyen személyiséggel állok is szemben, úgy látszott nem egy ponton ellentétemnek számított: sokat beszélt, magáról mindenféle információt megosztott kérdezés nélkül... és habár fizikai erejét nem szabadott alábecsülnöm, gyengéje mégis úgy tűnt, hogy volt: pont ez a sok beszéd. Nem szentelt elég figyelmet arra mit beszélt, ravasz módon bármit ki lehetett volna belőle húzni anélkül, hogy neki szemet szúrna.
Állításom úgy látszott beigazolódni látszott, tekintete elkomorult és szóra nyitotta újból száját. Először csak a szokásos "Milyen nehéz az élet." monológot hallgathattam meg egy újabb szájból, majd egészen személyes fordulatot vett a történet. Természetesen elhittem, hogy nem épp egyszerű élete van tele boldogsággal és az is könnyen meglehetett, hogy rosszabb sors jutott ki neki, mint nekem... Épp ezért nem kötöttem bele mondandójába; Nem szerettem ebben versenyre kelni, vele ellentétben pedig személyes vonatkozásokat is nehezen osztottam meg mással - főleg nem azzal, aki azért van itt, hogy megöljön ha kell.
- Senki nem menekülhet örökké. - mondtam, ennyivel lerendezve reakcióm borzasztóan hosszú beszédére. Hittem abban amit mondtam és hittem, hogy ez mindenkire vonatkozik: Rám is, fivéremre is és a mellettem álló vámpírra is. Ha minden jónak tűnik és az ember menekül a rossztól az előbb-utóbb utoléri.
- Nem kell. - tekintettem egyből tiltakozóan Nathaliera, mikor azt mondta meghív az étkemre. Nem szorultam rá, ráadásul még törzsvásárlói kártyám is volt, igaz James Smith névre - olyan egyszerű álnév, hogy senki nem gyanakszik rá. - Pierce. Azt hiszem lenéznek eléggé ahhoz, hogy ne jegyezzenek sehova. - mondtam kifújva a levegőm, mintha csak zavarna ez a tény, pedig valójában pont az ellenkezőjéről volt szót; Épp leszartam, hogy egy csapatnyi vámpír mit gondol rólam. Az utunk keresztező zebránál megtorpantam, mikor a lámpa pirosra váltott. Tekintetem felemelve viszont már láttam annak a gyors éttermi láncnak az ominózus tábláját, ahova tartottam míg nem kívánt társaságot nem kaptam. |
Tudtam jól, hogy figyeli, ahogy megnézem magamnak, de nem törődtem vele. Pont nem izgatott, hogy feszéjezve érzi e ettől magát. Ha már a nyakamba varrták, legalább had viselkedjek úgy, ahogy nekem jól esik.
Jó persze, nem ő tehetett erről, de azért na. A testvérével maguknak keresték a bajt. Igazából érdekelt is, hogy még is mi ez az egész körülöttük. Úgy voltam vele biztos valami izgi sztori lehet, meg milyen kis bájos, hogy így kitartanak egymás mellett még mindig.
Tényleg.
Mi lesz, ha már ő nem lesz és itt marad egyedűl a bátyja? Huh, hát asszem szegény gyerek ne lesz hosszú életű.
A nekem szegezett kérdésre, csak felpillantottam rá, majd elmosolyodtam. Nyilván feltűnt neki a fintorom.
-Bocs, a fintor egy kissé elkalandozott képzelgésem mellékhatása volt. Kérdésedre válaszolva pedig, ja. Tetszik. Bírom az ilyen harci sebeket, csak hát rajtam nem maradnak meg.-sóhajtottam fel úgy, mintha ez lenne a világ legnagyobb gondja.
Azt már persze nem említettem meg, hogy az emberként töltött időm alatt, volt szerencsém nekem is olyanokat szerezni, amik persze vámpírrá vállásom után is megmaradtak.
-Hogy történt?-kérdeztem rá végül, mert érdekelt a seb eredete. Remélem nem igazolódik be a képzelgésem, mert akkor kijön belőlem minden.
Amikor elkezdtem nevetni teljesen zavart képet végott és végre rendes pillantásokkal is méltatott. Ez már haladásnak nevezhető valalami volt. Bá legjobb spanok nyilván nem leszünk.
Ahogy egyre inkább kezdtem neki felvezetnia dolgokat úgy lett egyre gyanakvóbb az arca. Nyilván kezdte kapizsgálni, hogy miről, vagyis inkább kiről van szó egészen pontosan. Legalább az sze vág.
Az együgyü alakokkal sose lehet jól szórakozni.
-Igen a tiéd. Remélem nem baj.-feletem szórakozott tekintettel nézve rá.-Ha gondolod mehet felesbe, nincs különösebb nikotin igényem, mint az embereknek, viszont jól esik néha egy kevés, kicsit felélénkt. Olyami, mint nálatok a kávé.-magyaráztam, mert hát fecsegős kedvem voltam, ő pedig határozottan nem bizonyult egy szó szátyár alaknak, de mellettem mindenkienk megered a nyelve, neki is meg fog, csak idő kell.
Idő közben gyors mozdulattal elkaptam az öngyújtót, majd meggyújtva a szálat vissza is dobtam.
-Köszi.-mormoltam elégedetten szívva bele.
Nem mostanság vitt rá a lélek, hogy cigizzek. Még jó, hogy az én tüdőmben már nagy kárt nem tud tenni.
-Sejtettem, hogy nem újdonság neked a helyzet, túl nyugodtan kezeled, bár ez a temperamentumodhoz is kapcsolódhat, de mindegy is.-vontam vállat.
-Igen, én volnék. Érezd agad szerncsének és megtisztelve, én nem vagyok egy gonosz sápadt Drakula néni. Az az, sápadtnak sépadt vagyok, de mentségemre legyen, hogy születésem óta úgy nézek ki, mint hófehérke gonosz ikre.-kuncogtam.
Türelmesen hagytam, hogy méregessen, miközben én a cigivel foglalatoskodtam. Sejtettem, hogy nem vagyok túl fenyegető látvány, de hát az évek meg a rutin az én javamra hajlottak.
Komor tekintettel meredtem rá, míg végig mondta, amit gondolt.
-Nézd, vámpírként folyton üldözni fognak és lesznek bizonyos kötelezettségeim a fajtám iránt, de elhiheted nekem, hogy rég volt ilyen nyugodt az életem. Ahogy mondani szokás az álmaidért küzdeni kell, bla bla bla. Nos én harcoltam eleget azért, hogy szabad legyek és kifizetődött.
Tudod hogy indítottam?-kérdeztem fanyar vigyorral.-Szolgaként és nem, nem sima szolgaként, ha érted mire gondolok. Lényeg a lényeg, én tettem azért, hogy itt tartsak, mostanra kellő tisztelet övez, csak nem preferálják, hogy kivonom magam a dolgaikból, de igazából ennyi. Tudod több mint 200 évesen bele fáradnak a legtöbben a vérengzésbe.-mondtam, bár nem azért, hogy meggyőzzem az igazamról, vagy bármi. Gondol, amit akar, de jobb ha tudja, hogy ne várja az ölébe pottyanó boldogságot.
-Remek, még meg is hívlak... ember fiú.-nevettem el magam.- Mellesleg Nathalie, de elég a Naty is. |
Figyelmem nem tudta nem elkerülni az, hogy milyen alaposan is néz meg magának. Máskor talán feszengtem volna néhány ilyen pillantástól, de a kellemetlenség érzését félrerakva egyszerűen csak kifújtam az eddig tüdőmbe tartott füstöt, a nyugodtat játszva. Szemem sarkából láttam, hogy másik oldalamra lép át és pólóm alól kilógó sebem veszi szemügyre, kivételesen sok figyelmet fektetve rá.
- Tetszik? - kérdeztem vissza cinikusan fintorát látva, tekintetem az útra szegezve. Ugyan nem tudtam mire vonatkozott arckifejezése, de minden bizonnyal nem a legszebb látványt nyújthatott varrosodó sérülésem, aminek hosszú történetét röviden össze lehetett foglalni azzal, hogy jobb nem kötekedni valakivel aki késsel és agyaraival fenyegeti torkod épségét.
Azt, hogy mi vicceset mondtam elképzelni nem tudtam. Szemöldököm megrántva, immáron nem félpillantások mögé bújva néztem le rá és követtem nyomon szemeimmel, míg nem megállt előttem, engem is megállásra késztetve. Szavait hallgatva szemeim egyre vészjóslóbban húzódtak össze, hisz fenn állt a kérdés: Ha nem pitiáner kis rabló liba volt, akkor mit akart tőlem? Kezdtem a háttérben valami nagyon rosszat gyanítani, magamban szidva az össze létező istenséget azért, mert nem mentem David után.
Szemöldököm ráncolva fújtam ki ismét a füstöt és dobtam a földre a csikket, mikor ő megfordulva - és esküdni mernék seggét még direkt rázva - megindult előttem. Hogy megijeszteni akart e, vagy azt hitte valami egész mást vált majd ki belőlem félreérthetetlen szavaival, azt nem tudhattam; Mindenesetre egyre csak fokozódó kíváncsiságomra rátett egy lapáttal.
Viselkedése túlságosan is könnyed volt, olyan amivel könnyen össze lehet zavarni bárkit - így engem is. Minden egyes lehetőséget átfuttattam agyamon magyarázat után kutatva, de minden egyes mozdulatával és szavával csak azon gyanúm felé sodort, hogy jelenlétének Davidhez volt köze. Sápadt bőrét és tipikus öltözködését magyarázta volna, ha az agyarasok sorát gyarapítja... én meg már meg sem lepődtem volna azon, ha még egyet utamba sodor a sors.
- Az az én cigim? - kérdeztem felvonva szemöldököm, valószínűleg ebbe az egy mondatba több érzelmet sűrítve bele, mint abba, mikor egyenesen rákérdeztem arra meg akar e lopni. Érzékeny voltam a holmimra, de nem is az zavart, hogy farzsebemben matatott a dohány után, hanem az, hogy ezt nem vettem egyáltalán észre. Mély levegőt véve, megadóan dobtam oda öngyújtóm a lánynak, hisz mit sem értem volna el azzal ha megtagadom tőle a tűzet - valószínűleg a gyújtót is csak kilopta volna a zsebemből akkor.
- Meg sem lepődtem. - szólaltam fel, arcomat egy lemondó mosolyra húzva, mikor bevallotta David miatt van itt. - Szóval biztosíték, megint... tökéletes. És te vagy az, akit a nyomomba küldtek, hogy őrizzen? - kérdeztem tetőtől-talpig végignézve a lányon, most rajtam volt az a nyíltság sora, amivel ő méregetett; Az igazat megvallva, nem láttam azokban a törékeny, nőies vonásokban a kihívást... De persze megvolt a vámpíroknak az a kedves vonása, hogy valóban képesek voltak egy könnyed mozdulattal kitörni az ember nyakát.
Természetesen minden szavát elhittem, nem kételkedtem abban, hogy megtévesztő szépsége mögé bújtatva egy ősöreg banya lakozik, viszont a békés életre való törekvésnél végleg elvesztett: Halvány vigyorra húztam az arcom és megcsóváltam a fejem. - Békés élet... Még én is ölni tudnék egy olyanért, kétlem, hogy neked nagyobb sikereid lennének benne. - mondtam felhúzva sérülésmentes vállam, könnyedén szórva rá foghegyről a szavakat. Csak azért volt ilyen magabiztos, mert még ő maga biztosított arról, hogy míg bolond bátyám jól viselkedik nem eshet bántódásom.
- Apropó, enni indultam, gondolom velem tartasz... Vámpírlány. - rögtönöztem neki gyorsan egy nevet, amin meg tudtam szólítani, hisz annak elárulására nem kerített sort. |
Nem lepett meg az, hogy kiült az egész testartására az, hogy mennyire nem számított rám. Ele nem volt egy hangos járású a fajtám, na meg az a sebesség, amivel felvettem vele a tempót x méterről, eléggé ellehetetlenítette, hogy bármi zaj megüsse a fülét, ami a közeledésemre utal.
Miközben válaszára vártam nyiltan végig mértem, majd össze húzott szemekkel másik oldalára lépve a sebet kezdtem tanulmányozni.
Még is mi a jó francot művelt? Talán eteti a tesóját? Érdekes lenne, és gusztustalan.
Akaratlanul is elképzeltem, ahogy a két testvér egymásba kapaszkodik míg az egyik a másikból táplálkozik.
Fintorogva elhúztam a számat és igyekeztem bármi másra gondolni, mert ez nem volt éppen ínyemre, de az étvágyamat elvette annyi szent.
Még egyszer végig mértem, ezúttal sokkal tartozkodóbbnak és számítóbbnak tűnt, mint az előbb, viszont a kérdésáradat meglepett. Egy darabig, csak pislogtam rá rezzenéstelen arccal, majd kacagásban törtem ki. Te jó ég!
Egy vámpírral él, de nem ismeri fel, ha vele szemben áll egy? Vagyis inkább az oldalán.
Miután kinevettem magam elé álltam eltorlaszolva az utat, így kénytelen volt megállni, ha csak ki nem kerül.
-Minek nézel te engem? Pitiáner kis rabló libának? Jó, elismerem a külsőm nem bizalom gerjesztő, d megnyugtatlan nem kell tőled semmi...-válaszoltam megindulva előtte, de vállam felett hátra lesve egy cinkos mosollyal még hozzá tettem.
-...Egyelőre.
Ezek után türelmesen bevártam, amennyiben ő is folytatta az útját. Mindenesetre, amíg nem figyelt csórtam tőle cigit, amit a számba illesztettem.
-Tudsz tüzet adni?-érdeklődtem, bár tudtam a választ, de közel se volt biztos, hogy megkínál.
-Mellesleg a testvéred miatt vagyok itt.-mosolyodtam el már amennyire cigivel a számban lehetett.-De mielőtt még megijednél jól van. Egyszerően kell a többieknek a biztosíték, hogy viselkedik, ezért vagyok itt én. Ha valami olyat tesz, ami nem tetszik a többinek én hálából kitöröm a nyakad.-vázoltam a dolgokat úgy mintha csak a mai napi időjárásról fecsegnék.
-De mielőtt még menekülnél, vagy megtámadnál, közlöm, hogy vámpír vagyok, ráadásul valószínű, hogy az üknagyanyád lehetnék éés nem áll szándékomban öldökölni. Igyekszem békés életet élni.-vontam vállat.
|
Olyan erővel csaptam be magam után azt ajtót, hogy nekem fájt az a hang amit az öreg jármű kiadott magából, mintha csak épp az életét lehelte volna ki. Valószínűleg elég nagy szerepem volt a kocsi lepusztulásában, nem különösen bírta jól azt mikor a szalagkorlátnak csapódtam vele, vagy mikor mérgemben az oldalába rúgtam, behorpasztva a hátsóajtót...
Nadrágom hátsózsebébe begyűrt néhány szál cigarettám és öngyújtóm után nyúltam, rágyújtva kezdtem meg utamat a legközelebbi gyorsétterem felé, amikből lassan minden sarkon állt egy. Gondolataimba mélyedve jóízűen ontottam magamból a füstöt, akármennyire is akartam, elmém nem tudtam elszakítani fivéremtől; Jo után ő maradt egyedül nekem. Jobb dolgom így hát nem volt, mint aggódnom érte; Harmincnyolc volt, de mélyen legbelül még mindig egy tizenhat éves, meggondolatlan kamaszfiú volt aki beleköt a nagyokba, mert azok a nyakába szakították a halhatatlanságot. Most is épp attól tartottam, hogy valami őrült gerillaharcot vív egy sikátorban, ahonnan megint valami filmbe illő módon tud majd meglépni...
Épp második szál dohányomért nyúltam volna, mikor bármiféle előjel nélkül egy hang csapta meg a fülem. Egy pillanatra megakadt a mozdulatom, kezemben a szállal tekintettem oldalra csak azért, hogy a tekintetem egy fiatal nőn akadjon meg, aki a semmiből termett mellém, ugyanis lépéseit egyáltalán nem hallottam.Egy röpke pillanat elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, ő nem az a fajta ember akibe bele kéne kötni (nem lehetett tudni barátai melyik utcasarokról ugranak elő és rángatnak magukkal), ismerős vonásai pedig hirtelen abban is elbizonytalanítottak, hogy ember e egyáltalán.
Kérdésére válaszként csak megrántottam bal vállam, melyre nem húzódott át nyakamon lévő seb. - Mi kell? Pénz? A tárcám? A kulcsaim? - kérdeztem jeges nyugalommal újból rágyújtva, ajkaim közé szorítva a csikket és úgy téve mintha az minden figyelmem lekötné. Hazudtam volna ha azt mondtam nem voltak előítéleteim, mert nagyon is voltak, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne akart volna tőlem valamit... első ránézésre be tudtam azonosítani a fiatal fajtáját amit már túlon túl jól ismertem, hisz egykor én is a piercinges, semmit nem tisztelő, magukat a világ közepének gondoló, lázadó tinédzserek sorát gyarapítottam; Ráadásul a mihaszna kölyökből rendőrré lettem aki hozzá hasonlókat napi rendszerességgel vehetett őrizetbe. A régi szép idők. |
Őszintén nem voltam híve annak, ha már korán reggel, vagyis inkább délután fel kellett kelnem. A nap mindig nagyon leszívta az energiám, de ezúttal nem volt nagyon más választásom. Nem a munkából kerestek, hanem a helyi vámpírok közül hívtak, mivel éppen szükségük volt rám.
Igyekeztem erre a kijelentésre nem hangosan belehorkantani a telefonba, ugyanis általában, pont, hogy nem volt rám szükségük, bár a pitiáner dolgoknál előszeretettel alkalmaztak, annak ellenére, hogy idősebb voltam a legtöbbjüknél. Persze ezt is csak páran tudták, jobb szerettem nem kérkedni a korommal, mert még a végén szánt szándékkal a nyakamba varrják a vadászokat, mert hát hierarchia meg minden.
Miután megszabadultam a telefonon molesztáló személytől öltözni kezdtem. Nem kellett volna ugranom egy szavukra, de mint a mondás is tartja;
Tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeidet mégközelebb.
Nos én örömmel éltem ezzel, mivel a jó kapcsolatok sose ártanak, sőt azoknak hála maradtam életben eddig, így természetesen kelletlenül, de elmentem oda, ahová hívtak. Szerencsére árnékos hely volt kellemes hűvös levegővel. A kinti fülledség még engem s irritál, pedig nagy hatást nem tudott bennem kelteni.
Mikor megkérdeztem mit akarnak, közölték, hogy egy emberre kell figyelnem, amíg ők a vámpír testvérével beszélgetnek. Úgy ond az ember volt a biztosíték arra, hogy a vámpír jól viselkedjen.
Természetesen húztam a szám a dologra, mert nem volt kedvem kimenni, na meg egy embert felügyeljek? Valószínűleg, még meg is kéne ölnöm, ha nem tetszik ezeknek a testvére viselkedése.
Bosszúsan fújtam egyet, majd inkább megkérdeztem, hogy hol a francba keressem azt az embert. Mire készségesen elárulták, majd magamra is hagytak.
Hát kösz.
Unottan mentem ki ismét a napra, miközben halántékomat dörzsöltem. Már most éreztem, hogy mire ennek vége szét fog hasadni a fejem. Hunyorogva néztem körbe mielőtt megindultam volna.
Legnagyobb meglepetésemre nem szivattak, az ember pontosan ott volt, ahol mondták, bár éppen menni készült valahova. Mondjuk, ha nekem lenne ilyen kocsim én se szívesen ücsörögnék benne.
Gondoltam arra a lehetőségre, hogy távolról követem, de semmi kedvem nem volt kémkedősdit játszani. Inkább kerek perec megmondom neki mi van, ha érdekli.
Nem sokkal később egy lépéssel már mellette is termedtem, majd együtt folytattuk a sétálást akár merre.
-Üdv, remélem nem gond, ha csatlakozok.-mondtam, bár igazából nem kívánság műsor volt, ha akarja, ha nem a nyakára növök, ameddig szükségesnek tartják. |
[82-63] [62-43] [42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
